A tanítási nap vége. A pillant amit minden diák vár. Az utolsó órámon már érezni lehet, hogy a diákjaim nem bírják ki. Mocorognak, haza akarnak menni, cetlin üzengetnek egymásnak. Mintha vak lennék és nem venném észre miközben hozzájuk beszélek vagy felírok valamit a táblára a szemléltetés kedvéért. Én is voltam diák. Tudom milyen nehéz még a legérdekesebb órát is utoljára megtartani és úgy előadni, hogy még ragadjon is az emberre valami. De lejárt, ugyanúgy, mint a többi nap. Öregedem. Egyre közelebb és közelebb kerülök a véghez. Legalábbis a nálam jóval idősebbek ilyesmivel viccelődtek, viccelődnek mai napig. Utolsóként hagytam el a termet, mint mindig most is a tanári felé tartottam, ahogy annak rendje és módja. Emlékszem legelső nap mennyire kellemetlenül éreztem magam itt. Senkit sem ismerve, azt se tudva mi hol van még és merre kellene mennem, hogy ne késsek el az órámról. Persze körbevezettek. Viszont elsőre az se volt elég. Hisz minden rész ugyanolyannak tűnt, mint a másik. Holott dehogy az. Erre évek múltán is rácsodálkozom. Akkor még nem érdekeltek ennyire az épület apró részletei, csak helyettesítő tanár voltam. Míg kiderült, hogy túl jól végzem a munkám. Na jó, csak vicceltem. Se a diákjaim se a kollégáim nem panaszkodhattak, nem volt mire. Én meg tényleg készülni indultam volna, egy másik helyet keresve, ahol talán véglegesen taníthatok, csakhogy akit helyettesítettem, úgy döntött egyetemi tanár akar lenni. Tulajdonképpen az is lett. Mai napig tartjuk a kapcsolatot és örül, hogy méltó tanár vette át a helyét. Ezt meg ő állítja, nem én, bár azért én ettől még mindig nem érzem helyesnek. Bizonyára csak gúnyolódott. Vagy ki tudja. Nem ismertem annyira, hogy megmondjam mikor hazudik és mikor nem. Összeszedtem a dolgaimat végül és elhagytam az iskola falait. Ma kivételesen nem autóval jöttem, hanem gyalog, hogy esélyem lehessen értékelni a friss levegő nyújtotta örömöket. Bár, hogy egészen pontosabb legyek, ki kell szellőztetnem a fejem. Még most is az jár a fejemben amit Pandora-nak mondtam. Nem, szó sincs arról, hogy szeretem és feleségül akarom venni, mert milyen mókás lenne ha két tanár összeházasodna, kész happy end. Csak az hiányzik! Így is szúrós szemekkel nézik a tanár kollégáim milyen jól kijövünk, akik talán sokkal inkább hozzá illőek, mint én és ezért úgy hiszik el akarom venni őt tőlük. Holott dehogy. Nem az én hibám, hogy barátok vagyunk és néha túl sok mindent beleképzel egy-egy eseménybe. Kedvelem, persze. Ha nem kedvelném nem volnék képes meghallgatni a problémáit sem, hanem egyből megmondanám neki, hogy keressen valaki mást, akit érdekel és végig hallgatja a napi baját. Ehhez hasonló gondolatok közepette határoztam el, hogy nem egyből haza megyek, tenni fogok egy kitérőt. Egy jó nagy kitérőt, ha azt vesszük figyelembe hol lakok és hol van a legközelebbi park. Mintha kilométerekről lenne szó. De nem. Autóval tíz perc lenne az egész vagy még annyi se. Így viszont jóval hosszadalmasabb. Mégis amint megérkezem, úgy tűnik mintha hatalmas hegycsúcs gördülne le a hátamról. Végtére is elértem a célomat. Persze nem életem fő célját, de legalább azt amit mára kitűztem, biztosan. Nem az az első dolgom, hogy leüljek még ha majdnem az egész tanítási időmet azzal töltöttem, hogy állva magyaráztam, jártam erre meg arra a teremben, hanem a séta. A nyugodtabb, jóval inkább rám jellemző lépésekkel szemléltem ezt az egész helyet. Értékelnem kell valahogy a maradék természetet, ami megmaradt ebből a városból. Végül megállok. Hagyom, hogy egy kicsit megszusszanjak és csodálhassam azt amiért ide jöttem: az elérhetetlen nyugalmat.
Annyira sok most már nekem mindez, bárcsak életben lenne anyu és apu, ők most tudnák hogy mit kéne tennem, de hát hiába gondolkodom ezen, ők már meghaltak, ideje lenne elfogadnom és felnőnöm teljesen. A húgomnak csak én vagyok és én is fogok maradni, mert a gyámunk, a nagybátyánk nem igazán foglalkozik velünk, ki is rakott a házunkból az utcára. Ő természetesen még nem látja a dolgok lényegét és szereti a nagybátyánkat, aki egy mocskos dög, remélem hogy hamar meg fog halni, de már csak egy éve van arra, hogy kiélvezze a pénzt, utána minden újra engem fog megilletni, hacsak nem hamisít meg papírokat, belőle sajnos már bármit kinézek. Most meg egy olyan választás előtt állok, ami vagy meglépek vagy nem, de mindkét lépés rizikós.. Végleg semmiképp nem tudok kilépni a drogügyletekből, mert a díler nem hagyná, de örökre nem élhetek alvilági életet, nem akarom hogy egyszer bilincsben vigyenek el Tracy előtt, azt a szégyent nem akarom megélni, nem akarnék utána már élni. Azonban mégis ebből van meg most mindenünk és már összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy jól éljük még sokáig anélkül, hogy drogfutár lennék. Még csak reggel tíz van, annyira ráérek, hisz Tracy most írja a matekdolgozatot és nagyon reménykedem benne, hogy legalább kettest ír, nem várok el tőle többet, csak a minimumot.. Nem akarom, hogy ő is úgy járjon, ahogyan én anno anyuékkal. Sosem volt semmi sem elég jó neki és hiába tanultam rengeteget, nem tudtam mindenből olyan könnyen a legjobb lenni, de hát lényegtelen mennyire is teljesítettem jól, nem tudtam egyetemre menni. De most ez nem is lényeges, valamivel el kell ütnöm az időt, ezért gyorsan főzök valami finomat, amit Tracy is szeret, meg sütnöm kéne, megígértem neki, hogy holnap vihet magával cupcake-t. De azzal is hamar végeztem, majd olyan fél kettő körül felhívott a húgom legjobb barátjának az édesanyja, hogy maradhat-e a húgom estig, mert a lányok együtt szeretnének lenni, igent mondtam. Remélem, hogy nem azért rejtőzködik előttem, mert olyan nagyon borzalmas lett az a matematika dolgozat. Mindegy, akkor unatkozhatok itthon egedül, lehuppantam a kanapéra és elkezdtem tévét nézni, de semmi érdekes nem volt benne, remek. Két órával később eldöntöttem, hogy elmegyek futni, jobb dolgom amúgy sincs és nagyon is messze van az este.. Elővettem a melegítőmet, a futócipőmet, felhúztam és már készen is álltam. Felkaptam a telefonomat és a fülesem, majd bezártam az ajtót és sétáltam, majd mikor kiértem a parkba, akkor futásnak eredtem, megdolgoztattam az izmaimat és végül összefutottam az egyik volt tanárommal, akit mindig is imádtam. Nem tudom, hogy leálljak e vele beszélgetni, nem is tudom, hogy mit gondolhat rólam, elég régen beszéltünk utoljára. - Szép napot tanárúr. - végül mosolyogva köszönök neki, majd megállok és kicsit kifújom magam. - Hogy van? - kérdezem szinte lihegve, majd a térdemen támaszkodom és próbálom lenyugtatni a légzésemet és az egész testemet.
A szüleim arra tanítottak, hogy értékeljem a természet csodáit, beleértve az olyan kellemetlen rovarokat is, amiktől néha kiráz a hideg egyeseket. Kettesek meg mélységesen megvetik azokat akik irtóznak, mert nem jönnek rá mi félni való van abban a szerencsétlen teremtésben. A szülők félelme, az a sok tilalom amit a fejükhöz vágtak és egy idő után a vigyázz mert ez meg az történik vagy lesz, rögeszmévé válik. Kicsi koruktól beléjük ivódik például a pókoktól való félelem, hogy egy banális példát hozzak fel, ami miatt végig kell valakinek sikítania majdnem az egész órát, mert látott egy sima házi kaszáspókot leereszkedni a plafonról. Ilyenkor meg mit kell tennie a tanárnak? Félbehagyni a magyarázást, életmentőnek lenni és simán odébb seperni a pókot az útból, nehogy halál legyen a vége. Mintha egy ártalmatlan pók ölni tudna, pedig az egy jó darabig biztos nem fog. Különben arra gondolok, hogy mihez kezd egy ilyen gyerek a Pókember-féle filmekkel? Végig sikongja az egészet? Vagy csak azokat a részeket, ahol pókot láthat? Ami megjegyzem olyan hű de sokszor nem jelenik meg, de elég egy adag dózis a félelem tárgyából, az jó darabig eltarthat szerintem. Hihetetlen mire képesek a szülők. Elég a sajátjaimra gondolnom, a sok hívásra, a csodálatos időzítésre, mert akárhányszor mondom el nekik, hogy mettől meddig ne keressenek, mert órát kell tartanom, ők minderről megfeledkezve hívnak. Bezzeg most! Amikor szabad vagyok, eszükben sincs. De ez persze jobb így, mert nem látom értelmét az újabb magyarázkodásnak, hogy irtóra nagy félreértés történt, amikor véletlenül egyszer meghallották Pandora idegesítően csilingelő hangját. Azt hiszik az évek óta eltitkolt barátnőm, akiről nem mertem beszélni nekik, mert biztos meggyőztek volna eddig, hogy bemutassam őt nekik és elvegyem végre feleségül. Amit megjegyzem nem tervezek, nem is fogok soha az életbe. Csak ugye milyenek a szülők? Gügyögő unokára éhesek, ha már koránt sem koptatod a húszas éveidet s, ők egyre inkább érzik a közelgő vesztük. Én meg, hiába kezdtem akkor heves ellenkezésbe, hogy csak szimpla barátságról van szó közöttünk, akkor is és azután minden egyes alkalomkor rákérdeznek, hogy van a barátnőm. Én meg kénytelen vagyok rávágni, hogy még mindig jól, de egyáltalán nem a barátnőm. Erre meg persze, hogy a semmi értelme hazudni választ kapom. Most mégis örültem, hogy nem kell kifogásokat kreálnom. Hogy nem csöng a telefonom, senki sem keres. Pandora se, hála a jó égnek! Mert egy dolog végighallgatni őt szemtől-szembe, de a telefonban jellegzetesen irritáló hangja van, amit az én fülem se képes végighallgatni. Szóval jól van ez így. Aztán lepillantottam a földre, a lábaim elé, vagyis csak majdnem, mert egy lépés választott el a kedvenc madaramtól. A feketerigó. Hihetetlen. Tudom. Jóval nagyratörőbb madarat képzelne el ilyenkor az ember. De nem tehetek róla, ha ez a kis jószág néha van annyira bátor, nem repül fel egyből, hanem szalad a saját két kis piszkafa lábán majd eltűnik a semmiben. Jobban vonzza a figyelmem, mint bármelyik más madárfaj társa, akkor sajna ez van. Végül felpillantok. Minő meglepetés! Nem mindennap adatik meg, hogy a volt diákjaimmal találkozhassak és ez elszomorító. Az ember tanítja őket egy darabig, aztán miután végeznek alig hall valamit róluk. Illetve butaságokat beszélek, van akiről hallok ezt azt, de sose olyanról, akit például hiányolok vagy jobban érdekel a sorsa, mint a másiké akiről szinte napi szinten témában vagyok, ha kell ha nem. – Caroline, szia! – leplezetlenül örülök neki. Vissza se fogom magam, hiszen tényleg jó újra látni. – Mit mondhatnék? Változatlanul. De nem azt beszéltük, hogy ezután nyugodtan tegeződhetünk? – igazából mindenkivel lebeszéltem, hogy hagyják a magázást, mert tudom mennyire kényelmetlen nekik, hát még nekem végighallgatni. Kész elmebaj. – Veled minden rendben? Na és a kishúgod? Megkezdte már a sulizást? – én az energiabomba, csak úgy lököm magamból a kérdéseket. Nem tehetek róla, általában akkor beszélek sokat ha fáradt vagyok vagy nem beszéltem sokat az óráimon. .
Nem gondoltam volna, hogy ha elmegyek futni, akkor a volt tanárommal fogok összefutni és eléggé meg is lepett engem ez az egész.. Persze hulla fáradt vagyok, még azt sem tudom, hogy mit mondjak neki és elég sok szar is történt velem az utóbbi időben, amikről nem igazán mesélnék neki. Amúgy neki csak jól állnak az évek, olyan jóképű és mindig mindenki szerette az óráit, legalábbis a lányok mind untalanul részt vettek rajta. Nekem is ő volt az egyik kedvenc tanárom, imádtam a stílusát és a viselkedését, hiába.. ha egy tanár jófej, akkor a tantárgyát csak szeretni lehet és ez nála nagyon is igaz. Persze a rajztanárom egy gyökér volt és utáltam őt, de a rajzolás.. az egy olyan dolog, amiről semmiképpen sem tudnék lemondani. Mondjuk nem erről álmodta, hogy izzadtan és fáradtan fogom viszont látni egy szép napon, de nem tudok mást csinálni, most ez a helyzet áll fenn és ezt kell megoldanom, legalább most nem kell a húgomra vigyáznom és tehetek azt, amit szeretnék. Nem, számomra nem teher a húgom és szeretem őt, csak néha sok, nagyon sok számomra a nevelése és a saját magánéletem kiépítése. Aztán mikor a tegeződésre tér át, akkor felemelkedem és kiegyenesedem, hátra dobom, az előre csúszott hajamat. - Megpróbálom a tegeződést, csak kicsit fura. - mondom neki őszintén, de megpróbálhatom ezt az egészet, tegeződhetek vele, csak tényleg nagyon fura ez nekem. A kérdései megleptek, nem tudom, hogy mit kéne erre válaszolnom, szóval zavartan kezdem el vakarni a tarkómat. - Velem minden rendben van. - mondom neki mosolyogva, majd aztán a húgomos résznél sóhajtok egyet. Nem is tudom mit kéne neki mondanom, mert a húgom nem egy észlény, egyáltalán nem az, főleg nem matekból. - Már elkezdte az iskolát és borzalmasan megy neki a matek.. és nem is engedi, hogy segítsek neki. - mondom sóhajtva, majd leülök a legközelebbi padra és úgy nézek a volt tanáromra. Baromi helyes és nagyon jól néz ki, mindig is ilyen jól nézett ki, de kár, hogy ennyire idős. Ha fiatalabb lenne és egyáltalán érdekelném, akkor szívesen lettem volna a párja, de.. ez lehetetlen. Miért gondolkodom ilyeneken?
Mindig mindenkinek azt tanácsolom, hogy csakis akkor lépjen rá egy útra, ha az élete célja, különben tengődni fog élete végéig és nem mellesleg boldogtalan lesz mint… Ennél a résznél meg általában próbálok egy fontos történelmi személyt behelyettesíteni, hogy ne csak a nagy embert lássák az óráimon, hanem azt ami motiválta vagy motiválhatta az adott történelmi személyt. Persze van aki nem érti meg, ezért le kell egyszerűsítenem a helyzetet és megmagyarázni, hogy minden lehetőség egy kihívás az életünkben, amit vagy elfogadunk vagy sem. De ha elfogadjuk akkor számítanunk kell arra, hogy az út amin végig szándékszunk menni, cseppet sem lesz olyan könnyű, mint hiszük, mert ez az élet. Az élet meg senki számára se tündérmese, mindenért meg kell küzdeni, ugyanígy az elismerésért is. Hogy példák lehessünk olyanok számára, akik nem elég erősek ahhoz, hogy önmagukat motiválják, ezért próbálnak kapaszkodni valakibe aki erősebb náluk. Ha meg nincs kibe kapaszkodniuk, akkor széthullnak és jelentéktelennek érzik maguk. Holott tulajdonképpen mindenki számít, ha nem pont embertársainknak, akkor az égben lakozónak biztosan. Nem vagyok túlzottan hívő ember, ezt azonban igyekszem leplezni hittant tartó tanár kollégám előtt, nehogy véletlenül a fejébe vegye a megtérítésemet vagy jobb belátásra bírjon. Mert nem tudna. Túl fásult vagyok ilyen téren. Amiben a kapaszkodómat látom, az a munkám, a gyerekek akiket taníthatok és kijavíthatom a sületlenebbnél sületlenebb hibáikat, de még az is szórakoztatóbb, mintha megbüntetném őket vagy nem lennék ott nekik. Na meg ha volt diákokkal találkozhatok, az mindig örömmel tölt el. Akárcsak most, teljesen fellelkesültem és szegény lányra rögvest kérdések özönét zúdítottam. Pedig nem kellett volna. Szépen visszafoghattam volna magam és hagyhattam volna, hogy saját maga tegye meg. De ismerem, ha gondja lenne azt csak nagy nehezen csavarhúzóval lehetne kiszedni belőle, mert máshogy nem állna elő vele. Különben mindenkit megkértem a végzősök bálján értelemszerűen a végzősök közül, hogy nyugodtan tegezhetnek ezután, mert már nem leszek a tanáruk és úgyis idősödnek, én meg kényelmetlenül érezném magam, ha azután is magázódással kezdenénk minden egyes beszélgetést ha viszont látjuk egymást. Lehet, hogy Caroline számára nem voltam elég egyértelmű akkor, mert nem csak ő volt az egyetlen aki félt vagy nem mert esetleg kényelmetlennek érezte a közvetlenebb beszélgetést velem. Hiszen a tanár is csak ember. Különben nem olyan régen láttam egy metrós jelenetet, amiben az egyik szülő azért állt fel, hogy a fiát oktató tanítónéni leüljön a helyére, az megköszönte ugyan, de elutasította a lehetőséget. Korban ugyanúgy néztek ki és mindkettő nő volt, de csak ilyesmiért… Bár lehet, hogy számomra tűnt furcsának, de csak azért ilyesmire vetemedni, mert egy tanárról van szó, az nem normális számba megy végbe számomra. Az volt a gond, hogy lerobbant a kocsim és metróval kellett mennem. Ha ez nem történik meg, akkor nem leszek ilyesminek a szemtanúja. Végül is, mindegy. – Ne érezd magad feszültnek miatta, semmi értelme. – próbáltam bátorítani, bár lehet, hogy semmi ilyesmit nem érzett, mégis úgy éreztem valamit mondanom kell. Valójában próbáltam elképzelni milyen lehet most neki. – Tényleg? Akkor ezt örömmel hallom. Na és sikerült egyetemre menned vagy elkezdtél dolgozni valahol?– nem mintha a munkahelyén akarnám zargatni ha esetleg dolgozik, csak pusztán kíváncsiságból. Úgy emlékszem komoly elképzelései voltak a jövőjéről, engem csak érdekel mi valósult eddig meg belőle. Amit a húgáról mond azon csak elmosolyodom. Lassan körbe pillantok a parkban, nem mintha menekülő utat keresnék vagy ismerős arcokat, csak egyszerűen ilyen vagyok. Leülök mellé. Végtére is, van időm. – Gondolkodtál már azon, hogy megkérd az egyik barátod segítségét? Van olyan közülük akit esetleg kedvelne? Talán ha neked nem, annak a személynek biztos megnyílna. Legalábbis szerintem.
Még mindig kicsit fura egy volt tanárommal úgy csevegni, mintha haverok lettünk volna a suliban, hisz megadtam én mindenkinek a tiszteletet, sosem voltam olyan lány, aki neveletlen volt. Jó nevelést kaptam a szüleimtől és sosem voltam beképzelt, hisz mindent amink volt az isten adta és bármelyik pillanatban el is vehette volna és végül többet is vett el tőlünk, mint érdemeltük volna. Szeretek futni, de utána való fáradtságot már nem annyira szeretem, kicsit fáradtan feszült vagyok, az meg nem sokat segít a helyzetemen, hogy őt tegezne kell, pedig mennyivel jobb a magázódás.. azonban megpróbálom és próbálok ellazulni, még ha nem is olyan könnyű, mint azt az ember hinné. Vajon milyenek lehetnek az új osztályai? Egyáltalán hiányoztam neki? Mindig én voltam az, aki minden kérdésére tudtam a választ és én nevettem a poénjain. - Rendben, megpróbálom. - mondom neki mosolyogva, majd hát nem is tudom, hogy miről kéne vele beszélgetnem, mert mondom, még mindig kicsit fura nekem ez az egész dolog. De aztán a kérdése kicsit váratlanul ért, pedig tök egyértelmű kérdés egy tanártól, csak sóhajtok egyet és jól meg kell gondolnom, hogy mit mondok neki, mert nem mondhatok semmi olyat, amit amivel veszélybe sodrom magam, végén még elvennék tőlem Tracyt és azt nem bírnám. - Tavaly meghaltak a szüleim egy balesetben, dolgoznom kellett, nem tudtam továbbtanulni. - mondom neki őszintén és végre már kitudom mondani ezt sírás nélkül is neki. Majd aztán leül mellém, én pedig arrébb csúszok kicsit, sosem árt a kis távolság. - Nem, eddig senkit sem kértem meg, de nem tudom, hogy mit tegyek vele. - sóhajtok egyet. - De velem mi van? Milyenek az új diákok? - kérdezem tőle egy halvány mosollyal az arcomon.
Kezdőlap
