Talán nem mondtam le teljes mértékben egykori önmagamról, talán látom még az esélyt arra, hogy újra az lehessek, aki egykor voltam. Szüleim halála után nagybátyám lett a gyámunk, de mindent elvett tőlünk és kirakott minket a házunkból, az utcára kerültem az akkor hat éves húgommal, most már egy év telt el és egy lakást bérelünk és megvan minden, amit megtudunk vásárolni pénzzel, de a szülői szeretet, a szülői gondoskodás már nem vehető meg, Tracy nem tapasztalhatja meg, hogy milyen felnőni a szüleink szeretetéből.. Hogyan jutottam el idáig? Drogot csempésztem és árultam, olyan dolgokat tettem, amikre nem vagyok büszke, de meg kellett tennem, nem hagyhattam hogy a húgom éhen haljon. Sok időt töltöttünk eleinte külön, mindig valamelyik barátnőjéhez kértem be, míg én néha az egyik parkban egy padon éjszakáztam, de itt vagyok most és.. már minden sokkal könnyebb, mint a kezdeteknél.
Hogy hova is szerettem volna menni továbbtanulni? Az álmom a NYU Liberal Arts volt, mindent megtettem volna, hogy az iskola tanulója lehessek, talán pont ezért lógok be néha napján, hogy alkothassak valamit. Tracy még suliban van és rengeteg időm van, míg végez, így kezembe veszek három ceruzát, keresek egy hatalmas lapot majd megállok előtte és ajkamat beharapva gondolkodom, hogy mit alkossak, hogy milyen vonalakat húzzak a lapra, melyek később egy alakot öltenek és összeáll az eleinte szürreálisnak hitt alkotás. Pár pillanattal később már mosolyogva görnyedek a papír felé és egy mély lélegzet után felviszem rá az első vonalakat, megrajzolom azt, amit elképzeltem. Finom mozdulatokkal teszem mindezt, beleadom önmagamat, beleadom a lelkemet és az érzéseimet, talán ezért lesz a kép kicsit sötét és borús, de én így látom tökéletesnek. Két és fél órával később mosolyogva lépek el a laptól és vetek egy pillantást az egészre, majd letörlöm a homlokomon gyöngyöző izzadságot. Valaki megköszörüli a torkát mögöttem és én összerezzenek, most senkinek sem kéne itt lennie.
- Igazán tehetséges, lenyűgöző az árnyékolási technikája és látszik, hogy nem most fog életében először ceruzát. - mondj a férfi, miközben közelebb jön, én pedig távolabb húzódok tőle és próbálok nem rá nézni. Meglepnek a szavai, sosem tartottam magam tehetségesnek, sokkal inkább szerencsésnek, akinek a tudása nem merül ki a pálcikaember rajzolásba. - Már csak egy kérdés merül fel bennem, hogy egy ilyen tehetséges ifjú hölgy, miért nem a diákunk? Remek ösztöndíj rendszerünk van.. - talán pár évvel ezelőtt gondolkodóba estem volna ezeken a szavakon, de mára tudom, hogy felesleges ábrándozni, felesleges beleélni magunkat bármibe is, hisz semmi sem fog úgy alakulni, ahogyan elterveztük. - Sajnálom, ha megzavartam valamiben, de nekem nincs itt semmi keresnivalóm. Elnézést kérek még egyszer. - felelem neki, majd elindulok az ajtó felé, nem gondolkodom el a szavain, nekem csak az a fontos, hogy Tracynek jó élete legyen, az enyém már nagyon régen elcsesződött. - Sajnálom, hogy így látja, remélem találkozunk még. - mondja, de én meg sem állok, felkapom a táskámat és elindulok a húgom iskolája felé.. Még hogy nekem ott a helyem, nekem sehol sincs helyem, nem tartozom nagyon sehova sem, csak a húgom mellé.