Caroline && Benjamin

Mindig is szerettem ismeretlen városrészek utcáin barangolni, ahol nagy valószínűséggel senki sem ismer, és nem kell attól tartanom, hogy kínos, jópofizós beszélgetéseket bonyolítok majd le bárkivel is. Staten Island is egy ilyen hely. Nem járok erre sűrűn, de mikor dolgom van itt, mindig úgy intézem, hogy legyen időm barangolni is egy kicsit.
Sétálgatás közben mindig dúdolok valamit, s most a Por una Cabeza ugrott be legelőször, így most is ezt adom elő az utcán mellettem sétálóknak. Biztosra veszem, hogy nagyon ürülnek nekem, és még véletlen sem szeretnének melegebb éghajlatra küldeni. A gondolattól elnevetem magam, s ezzel belerondítok a műbe, de jelenleg ez hidegen hagy. Újra tudom kezdeni, ha nagyon akarom, márpedig nem akarom. Nem ez a kedvencem, sőt, kifejezetten utálom ezt a zeneművet. A pörgősebb zenék jobban vonzanak, illetve azok, melyeket.magam inprovizálok. Különlegesek, egyediek, és teljes mértékben az adott lelkivilágomat tükrözik. Szerencsére ide is elhoztam a gitáromat, és nem habozok elővenni azt tokjából.
Egyre fogynak az emberek körülöttem, s elérek az egyik lakónegyedbe. Itt ráfogom az egyik ház lépcsőjére, hogy az a színpad, és találomra pengetni kezdem a húrokat. Nem vagyok benne biztos, hogy az itt lakók örülnek majd nekem, de hát a zenét aki nem szereti, csak rossz ember lehet, nem? Legalábbis én így tudom…
Időközben egy hat-hét éves forma lány ül le mellém, és hallgatja mosolyogva a játékomat. Iskolatáska van a hátán, ami miatt arra gondolok, hogy nyilván az iskolából jött. Igyekszem barátságos, lágy dallamokat játszani. Nincs szüksége egy ekkora lánykának a lelkem sötétségét szimbolizáló zenéket hallgatni. Még nekem sem kellenek az olyan stílusúak.
Pár percre a lány érkezése után, egy idősebb, tizennyolc-húsz körüli fiatal lány is mellém lép. Valószínűleg itt laknak, s szeretné, ha bemennének, én pedig elkerülném a házuk környékét is. Ugyanakkor, ha ezt szeretné, akkor bebukta, mert nem igazán érdekel, hogy zavarom őt.

Meglepi! • MUSIC • 299 szó

Ma alapjáraton sem volt jó kedvem, elrontották és a húgom rossz jegye sem tetszik nekem, miért nem akarja ennyire megtanulni a matekot? Kénytelen leszek felkeresni a régi tanáromat, aki talán nem matekot tanít, de tud vele valamit kezdeni, meg hát ez elsős matek, nem valami nagy dolog, csak velem nem ül le.. Ha mondok neki valamit, azt elengedi a füle mellett és még csak nem is ír házit. Nem tudok vele mit csinálni, néha annyira nem tudom, hogy mit kéne tenni, annyira hiányzik anyu és apu.. Sose értettem, hogy a mami miért mondja azt, hogy kikaparná az anyukáját a sírból, csak még egyszer láthassa.. Most már megértem, annyira hiányoznak és annyira nehéz nélkülük, nem tudom meddig bírom még és talán nem sokáig, elkezdenek a könnyeim folyni, ő pedig csak oda pattog és mikor meglátja az arcomat, akkor az édes mosoly helyét, egy kis szomorúság veszi át.
Nem tudja, hogy mit kérdezzen vagy csak nem akar megbántani?  - Szomorú vagy? Baj van Care? - kérdezi én meg azonnal letörlöm a könnyeimet és elmosolyodom. Nem láthat így, nem láthatja rajta, hogy kezdek megroskadni, már csak egy év hivatalosan is lehetek a gyámja, feltéve, ha a bácsikánk belemegy. - Allergia. - mondom neki, de ő csak átölel és én visszaölelem, aztán valami olyat motyog, hogy nagyon szeret engem és én is visszamotyogom neki, de matekoznia kéne, akkor nem tudom mit keres itt.. Aztán meghallok valamilyen dallamot, mintha valaki gitározni a tornácunkon, neki több sem kell, már visítva megy ki.. Csodás, már két problémám is lehet egyszerre.
Nem sokkal a húgom után én is elindulok ki, de az én arcomon nem mosoly van.. - Tracy, irány befelé matekozni! - parancsolok, ő pedig csak sóhajtva kullog befelé, szerencsére most nem ellenkezik és nem akar veszekedni sem. - te pedig kérlek máshol gyakorolj, megzavarod.. - mondom a fiúnak, majd mutatok az út két felére, ezzel jelezve, hogy távozzon, remélem ő is olyan szófogadó lesz, mint a húgom, mennyivel jobb lenne.

Caroline && Benjamin

Kisgyermekkorom óta játszok gitáron, s még sosem untam meg. Magamat mindenféleképpen tudom vele szórakoztatni, olykor pedig másoknak is játszok. Nem egyszer léptem már fel nyugdíjasklubokban, óvodákban vagy művelődési házakban. Nem nagy közönség, legfeljebb száz fő hallgatott egyszerre, de szeretek mosolyt csalni az emberek arcára zenével, közvetlenséggel és persze a színészkedéssel is. Egyszóval azzal, ha önmagamat adom. Ugyanakkor néhányak szerint tolakodó vagyok, amit őszintén szólva nem tudok hova tenni, hisz csak kedves próbálok lenni az emberekkel. A színpad pedig megint egy más terület: ha bunkót kell játszanom, bunkót játszok.
A kislány és az anyukája, vagy a nővére elsétálnak mellőlem. Biztosan dolguk van, vagy valami hasonló. Kis idő múlva azonban újabb hallgatóságom lesz, aki a házból, a hátam mögül lép ki. Játék közben egy pillanatra felé fordulok, és rámosolygok, majd egy vidám, lendületes dalba kezdek, amit már csukott szemmel is el tudok játszani. Énekelni is el tudom, de az orvosom egyértelmű utasítást adott, miszerint ne énekeljek sokat fellépés előtt, mert még nem gyógyultam meg teljesen. Nem szeretek megfázni. Olyankor sosem énekelhetek sokat. Márpedig a hétvégi darabban főszerepet kaptam, és végig kell majd énekelni az estét. Addig pedig valakinek meg is kell gyógyulnia.
A lány mögött hamarosan megjelenik egy idősebb lány, aki valószínűleg a nővére, mert nem tűnik sokkal idősebbnek. Bár, ki tudja? Lehet, hogy csak fiatalon kezdte. Mindenesetre nem néz ki rosszul, csak a szeme egy kicsit... Mintha sírt volna, vagy legalábbis megkönnyezett valamit.
Utasítására a kislány szomorúan elbattyog. kár, láttam rajta, hogy tetszik neki a zene. Remélem, még játszhatok neki később. Mikor azonban engem is el akar küldeni, úgy döntök, eszem ágában sincs elmenni. még a szomszéd házig sem. Ennek a kislánynak én akkor is játszani fogok, ha kitör mellettünk egy vulkán.
- Rosszul megy neki a matek, vagy csak még nincs kész a házija? - érdeklődöm a lánytól. Hm.. Lehet, hogy tényleg kicsit pofátlan lennék?

Meglepi! • MUSIC • 305 szó

Nem, egyáltalán nemvolt kedvem vele beszélgetni és egyáltalán nem is érdekel, hogy mit mond nekem ez agyerek, mert.. tipikusan az elkényeztettet nagyfiúnak néz ki, aki csak sír egyet apucinak és anyucinak és megkap mindent. Azt sem tudja, hogy mit jelent felnőni, hogy milyen az igazi élet, amikor nincs senkid és csak magadra számíthatsz, én már tudom.. és nehezen jutottam el oda, ahol most vagyok. Nekem harcolnom kellett és olyan dolgokat tennem, amiket nem tettem volna normális esetben. nem akartam drogfutár lenni, nem akartam ezt az életet választani, de ez volt nekem megírva és így legalább megadhatok neki mindent, amire vágyik, persze reális keretek között, anyuékat nem hozhatom vissza.
Kérdésére nem akarok válaszolni és van egy olyan érzésem, hogy nem is fogok, mert igazából semmi köze ehhez, menjen csak szépen arrébb nem itt kell gyakorolni. - Semmi közöd hozzá. - teszek egy ténymegállapítást és valószínűleg nem fogok a kedvence lenni, de milyen jó, hogy nem is ez a célom. De csak nem akar mozdulni, ami nekem nem tetszik, ha kell én kihívom a rendőrséget és elvitetem velük innen. - Mozogj már.. - hát ha a két irány közül nem sikerült választani, mutatok jobbra, hogy arra húzza el a csíkot, én pedig elindulok befelé, miért kell nekem gyökerekkel foglalkoznom? Mi vagyok én, kertész?

Caroline && Benjamin

A lelkem mindig is követelte a zenét. Azt, hogy az ujjaimmal rezgést keltsek a levegőben. Eljutottam arra a szintre, mikor már nem kell a húrokra figyelnem. Az életem részét képezik a hangok, és bármire is koncentrálok, a pengetés mindig megy. Volt, hogy utáltam játszani, mert nem sikerült megtanulnom egy darabot. Emlékszem, az egyik ilyen darab egy Linkin Park szám volt. Több hétig gyakoroltam, de a kezdőhang mindig hibás volt. néha úgy éreztem, hogy földhöz kell vágnom a hangszert, mert az a hibás, mégsem tettem. Gyakoroltam, és ma már hiba nélkül el tudom játszani, amivel anno annyit szenvedtem. Mert benne van a munkám, a küzdelmem, és büszke vagyok arra, hogy végre sikerült az az egy nyavalyás hang.
Az idősebbik lány igenis gondterheltnek tűnik, és meg is sajnálom. Tudom, hogy biztosan nem kér a sajnálkozásomból, mégis összeszorul a gyomrom, ahogy ránézek. És a kislány...
- Várj! - felállok a lépcsőről, és az ajtóra tenyerelek, hogy még véletlen se csukja be. - Látszik a kislányon, hogy tetszett neki a dal. Ha esetleg valamikor ráér, visszajöhetnék? - szemeimből és hangomból is a szeretet, valamint a gyermeki pajkosság, ártatlanság árad. Egy pillantása elég volt, hogy megkedveljem a kiscsajt, és nem hagyhatom cserben. Mondjuk szombaton visszajöhetnék. Ki az az elvetemült, aki szombaton matekozik? Vagy esetleg segíthetnék is neki a tanulásban. állítólag jól értek a gyerekekhez. Lehet, hogy tudnék neki is segíteni. Még pénzt sem kérnék érte. - Vagy korrepetálhatnám is... - jegyzem meg halkan, mert ez azért mégis csak több, minthogy eljátszok neki egy dalt. De hát matekból nem vagyok rossz, és nem tűnik idősnek, hogy nagyon bonyolult dolgokat tanuljon.

Meglepi! • MUSIC • 264 szó