Üvegszilánkot lélegzem. Tőr szúródik a szemembe. Valamilyen láthatatlan erő kitépi a gerincem és eltöri egyesével minden egyes bordámat, csontomat a testemben, aztán leszedi róla a húst, míg már nem marad más belőlem, mint egy összegubancolódott, csupasz idegcsomó. Nagyjából ebbe az állapotba lendülök át amikor Nora azt mondja a diszpécsernek, hogy vérzik. Nem sokat tudok a terhességekről, de az tudom, ha egy nő négy hónapos terhesen összeesik és vérezni kezd az nem jelent túl sok jót. Követem vakon az utasításokat, amelyeket más esetben soha az életben meg nem tennék, most azonban minden bizalmam tálcán kínálom a vonal túlsó felén ülő Gabrielle nevű nőnek. Aki semmit nem tud rólam, én sem tudok róla semmit. Lehet, hogy vannak gyerekei. Talán férje, kutyái. Talán az anyjával él egy kis lakásban. Feltételezheti rólam, hogy rendes ember vagyok. Munkával, egy irodaházban. Valami középvezetői állás magas stresszfaktorral, alulfizetettséggel, fogászati ellátással. Talán, hogy túlságosan aggódunk, és valójában csak egy kis semmiség. Talán már sejti, hogy túl későn érkezem. Talán azt is tudja, minden az én hibám. Minden az én hibám!
Önkívületi állapotban vagyok már szinte, mégis igyekszem eljátszani a leghiggadtabb formámat, de azt hiszem mára egyszerűen csak túl sok volt minden ami összejött. El kell végre ismernem, hogy talán nekem is van gyenge pontom, és amint azt sejtettem, de be nem ismertem még magam előtt sem, ez bizony Nora és a gyerekek. Szenvedéllyel ugrottam bele minden alkalommal minden balhéba, de ha őket veszélyben érzem egyszerűen megőrülök, és ez nem egy tehetetlenségből fakadó "nemtudommittegyek" érzés. Elveszítem a kontrollt a tetteim felett, és nem jár más a fejemben, mint az, hogy bármi áron, de megvédjem őket. Kikapcsol a józan eszem, és az ösztöneim után megyek, hirtelen döntök, és bár talán úgy tűnhet, mindez hideg megfontoltság, tökéletes számítás során jön létre, valójában a mai nap tökéletesen bizonyította, hogy bármit is próbálok tenni, csak vaktában lövöldözök a semmibe. Nem tudom a tetteimnek milyen következményei lesznek, a múltban sem számoltam vele, ahogy most sem. A karomat hátranyújtom, hogy legalább addig érezzem, hogy él még, hogy még nem veszett el minden, és bár pokoli kínokat okoz a sérült kezemmel a vezetés, megerőszakolva az elmémet egyszerűen ignorálom.
A kórház elé érve csikorgó kerekekkel parkolok le, és már pattanok is ki.
- Devereaux? - kérdezi a kiérkező egyik orvos, és megkerülve a kocsit azonnal feltépem az ajtót.
- Igen, mi vagyunk.
- Rendben. Uram, majd mi kivesszük a feleségét. Álljon hátrébb és hagyja, hogy végezzük a munkánkat - hajol be az autóba, és mire elkezdi kihúzni Norát, már ott van egy hordágy is egy csomó kórházi dolgozóval körülvéve. Remegek az idegtől, a kezem ökölbe szorul, és reszkető térdekkel indulok el a hordágy mellett. Hallom, hogy valaki méltatlankodni kezd a terepjáró miatt, de cseppet sem tud érdekelni jelenleg mi történik azzal a szarral. Csak szorítom Nora kezét a hordágyon amennyire hozzáférek.
- Nem lesz baj, Kicsim! Nem lesz semmi baj! - nyugtatom, de azt hiszem nem hall engem. Nem tudom merre vezetnek minket, de egy ajtónál elszakítanak tőle.
- Nem hagyom egyedül, engedjen tovább! - méltatlankodok és kétségbeesetten nézek a csapóajtó mögött a team működésére, de egy nő megálljt parancsol és a mellkasomra fekteti a tenyerét.
- Ide nem jöhet be, Uram. Kérem, hagyja, hogy végezzük a munkánkat, és menjen ki a váróterembe. Amint tudunk valamit, tájékoztatjuk. Mindent megteszünk a feleségéért és a kisbabájukért, és ne haragudjon a kérdésért, de ezt muszáj tudnom. Ha legrosszabb esetben választanunk kell, melyikük maradjon...- mondja, és az arcomra kiül a félelem.
- Hogy...mi? Választani?
Úgy érzem, a világ omlik össze bennem. Könnyek gyűlnek a szemembe, nem tudom kontrollálni az érkezésüket, sem az érzéseimet.
- Hogy...kérdezhet ilyet? Hiszen...csak négy hónapos terhes! Négy hónapos...nem...nem értem...
- Ma már nagyszerű esélyük van a koraszülötteknek, uram. Tudnom kell, ha választanunk kell...
- Nora - vágom rá, és a szívem darabokra hullik szét - Norát mentsék meg. Én...nem...nem tudok élni nélküle, és Lottie...
A nő vigasztalón a karomhoz nyúl, és önkéntelenül felszisszenek.
- Ez a legrosszabb eset, reméljük nem kerül rá sor. Ön megsérült? - kérdezi és lepillant a kezemre, majd választ sem várva bólint - Mindjárt küldök valakit aki önt is megvizsgálja. Bízzon bennünk, mindent megteszünk a feleségéért, rendben? Csak menjen a váróba - mondja, majd hátat fordít, és egyedül hagy. A falig hátrálok, és majdnem összerogyok az aggodalomtól, minden erő elhagyja a testem. Hogy...most öltem meg a saját gyerekemet? Kikészülök, de teljesen. Már nem tudom visszatartani a sírást sem, a könnyek akadálytalanul hagyják el a könnycsatornámat, utat törve maguknak a borostám közé.
- Nem a feleségem. Még a kezét sem kértem meg - nyöszörgöm kábultan, és valami furcsa, megfoghatatlan hidegség árad szét a testemben. Ez lenne az az igazi, őszinte aggodalom? Mert akkor kurvára nem kérek belőle! Hogy lehet ezt túlélni? Hogy képesek az emberek ezzel megbirkózni? A kórházi folyosón még várok pár percet míg sikerül összeszednem magam, és csak hallgatom ahogy odabent gépek csipognak és szavakkal dobálóznak amiknek a negyedét sem értem. Talpra állítom magam, de megszédülök, majdnem térdre esek. Valahogy sikerül az ép kezemmel megkapaszkodni a korlátban, így felnyomom magam, de hiába próbálok belesni az ajtón, már elfedték a belátás lehetőségét, így kábán indulok el a váróterem felé. Nem tudom jó irányba megyek-e egyáltalán, csak azt, hogy mennem kell. Tennem kell valamit, mert ez a várakozás egyszerűen megöl. Egyre szavak kavarognak a fejemben. "Mindent megteszünk a feleségéért!" "Melyiküket mentsük meg?" ˇA legrosszabb esetben."
- Nem a feleségem - nyögöm ahogy a nővérpulthoz érek szédelegve.
- Uram? Minden rendben? - lép mellém egy nővér és megpróbál a szemembe nézni, de én csak a padlót bámulom, mint egy eszelős. Nora odabent fekszik, küzd Isten tudja mi ellen, és én...mindennek én vagyok az oka. Elszorul a torkom, kiszárad, gombóccá gyűlik a gégémen a félelem, a bűnbánat.
- Nem...- mondom alig hallhatóan, és a nő értetlen tekintetébe fúrom elgyötört kékjeimet - Nem a feleségem...én...meg sem...kértem a kezét...
S ezek az utolsó szavaim, mielőtt a magamban elnyomott fájdalom-ingerek végül nem hagynak a testemnek más választást, mint azt, hogy minden erejével áttörjön a tagadásom védőfalain, és leterítsen. A karomból a zsibbadás és a fájdalom úgy sugárzik ki egészen a gerincemig, mintha forró lávává vált volna az egész kezem. A szemem fennakad, és mielőtt még megkapaszkodhatnék a pult szélében, magammal rántva egy kórlaptartó állványt ájulok el.
Nővérek rohannak össze, orvost hívnak, de szerencsére az ájulás csak a túl hosszan tartó fájdalom következménye, így mire a doki kiér Norától már az arcomon lévő sebet varrják össze épp, a karom pedig gipszben feszít. Elég jó fájdalomcsillapítókat kaptam, mert ugyan a tudatom teljesen ép maradt, magamnál vagyok, de a kezem már jelentősen fájdalommentesebb. Ahogy a doki megjelenik, fel akarok állni, de a kezelőorvos visszanyom az ágyra még.
- Hogy van Nora? És a baba? - kérdezem tőle mielőtt megszólalhatna aggódva, és amint beszélni kezd, figyelmesen hallgatom. Kicsit zavaros amit mond, de lassacskán eljut a tudatomig, és a megkönnyebbülés első hulláma önti el a lelkem. Felszakad a mellkasomból egy óriási sóhaj.
- Hát élnek...- nyelek egy nagyot lehunyt szemmel, mire bólint és tovább folytatja zavartalanul. A végén azért csak leesik a mondandója egyik fontos momentuma, így mit sem törődve az arcomba ékelődött tűvel amivel épp összevarrják a szemöldököm - megint - pillantok fel Dr. Monroe-ra.
- Magas...vérnyomás? Mármint...felhúzta magát? Ettől?
A doki bólint, én pedig nem  tudom mit mondhatnék neki, nem akarom megosztani vele a dolgainkat, így csak bólintok.
- Rendben...oda fogok figyelni rá, hogy jobban vigyázzon magára - mondom, majd köszönetet mondok, és aláírom a papírokat amiket kérnek tőlünk, hogy Nora emiatt se aggodalmaskodjon. A kórházi számlák súlyos dollárokba kerülnek az államokban, de engem jelenleg nem érdekel semmi más, csak az, hogy ők jól legyenek. Amint a másik doki végez az ellátásommal felállok, és óvatosan ugyan, de a nővérpulthoz megyek, hogy megtudjam melyik szobában helyezték el. Az igazság az, hogy félek a szeme elé kerülni. Mit mondjak neki? Sajnálom, hogy el akartalak hagyni? Bocs, hogy veszélybe sodortam az életeteket? Ne haragudj, hogy nem mondtam el, hogy bérgyilkos voltam a maffiánál és szerveket loptunk ki emberekből? Erre hogy lehet felkészíteni valakit? Hogy mondhatnám el neki kíméletesen az életem legsötétebb időszakát amely gyakorlatilag életem első percétől kísért, és hogy mondjam meg neki, hogy csakis miatta és a lányunk miatt akartam jobb emberré válni? Mélyeket lélegzek, idegesen simítom végig a karomon a gipszet, majd megemberelem magam és benyitok.
- Szia. Jól rám ijesztettél, hallod? - suttogom megkönnyebbülten, és bátortalanul lépek be egyet, de felkészülök arra, hátha hozzám akarja vágni a poharat a szekrényről az ágya mellett. Ő azonban bocsánatot kér, és ez megtorpanásra késztet. Miért kér bocsánatot? Miért épp Ő kér bocsánatot? Ez jobban fáj, mintha megütne. Basszus, nehogymár még neki legyen lelkiismeret -furdalása, a picsába is! Hogy lehet egy ember ennyire jó? Mi a faszt szerethet bennem még mindig? Bizonytalanul emelem rá a tekintetem, és nem értem, hogy mondhat ilyet, de nem akarom felizgatni, így csak lassan közelebb lépek. Sír. A vérnyomása ismét megemelkedik, a gépek kissé hangosabban, gyorsabban csipognak, így ismerve őt közelebb lépek és megfogom a kezét, majd megsimogatom az arcát, így kényszerítve, hogy könnyáztatta tekintetét rám emelje.
- Ne sírj, Életem! Ne! Cssss....nem szabad felizgatnod magad. Minden rendben van, oké? - nyugtatom és leülve egy székre leülök mellé, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy valahogy magabiztosságot varázsoljak magamra, pedig én is tudom, hogy gyakorlatilag ízekre téptem szét a lelkem. El kellene mennem, érzem, hogy csak így tudnám őket biztonságban, de így most hogy hagyjam magára? Teljesen kiborulna tőle, ezt nem tehetem, mert a végén nem lesz ilyen szerencsénk. Akkor mit kellene most tennem?
Felmosolygok rá, bár ez inkább amolyan szerencsénk volt, örüljünk ennek mosoly, kissé szomorkás, de azért biztató - Nyugodj meg! Nekem kell bocsánatot kérnem. Nem szabadott volna elhamarkodott döntést hoznom. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Ne hibáztasd magad, csak...én csak egy barom voltam. Ne haragudj - hajolok a kezére, és megcsókolom a kézfejét egyszer, kétszer, majd ahányszor csak tudom, míg végül a homlokom az ölébe hajtom és megsimogatom a pocakját.
- A legfontosabb, hogy jól vagytok. Jól vagyunk. Ne aggódj semmiért, rendben? Csak...pihenj. Én ott leszek Lottieval, és ha megengedik, behozom látogatóba is. Ne aggódj semmiért, mindent rendbe hozok, jó? Te csak pihenj, és vigyázz a kisbabánkra, jó? - suttogom, bár őszintén megmondva fogalmam sincs, hogyan is tudnám rendbe hozni ezt az egészet. De holnap talán okosabb leszek. Most azonban csak végtelen kimerültséget érzek és végtelen aggodalmat és ürességet. Bárcsak lenne valami használható ötletem.

Az ajtó előtt állva bátorságot kell gyűjtenem, hogy be tudjak lépni hozzá. Már tudom, hogy jól vannak. Már azt is tudom, rendbe jönnek, csak pihennie kell. Mégis úgy érzem, mintha mindaz amit átéltünk a mai nap folyamán, még nem ért volna véget. Mert ez az egész sosem fog véget érni. Ez a harc az életemért már akkor elkezdődött, mikor először fellélegeztem anyámból kibújva, és csak tetőzött akkor, amikor arra adtam a fejem, hogy Rhys mellé álljak a szükségben, ezzel a nyakamba szakítva az egész kurva világegyetemet.
S most vergődöm. Ketté szakadok, mert az, amit tennem kellene szöges ellentétben áll azzal, amit Nora és a gyerekek kívánnának tőlem és amit én is szeretnék. Ha nem lenne most egy kórházi ágyon, ha nem lenne a következő utódom a pocakjában, talán el is mondanám neki. Elhagynám. Képes lennék rá. Fájna, hogy sír, de el tudnám érni, hogy meggyűlöljön. Elviselném, hogy utál, hogy a pokolba kíván, ha ezzel tudom, hogy ideiglenesen tönkre teszem az életüket, fájdalmat okozok, de legalább élni fognak, jó eséllyel hosszú, boldog, teljes életet. Talán jönne egy másik pasas, aki kedvesebb, jobb ember, aki szebben olvas, aki többet segít, aki úgy szereti őket, ahogy én szeretem most. De élnének. Biztonságban.
Azonban a sors útjai kifürkészhetetlenek, a tetteinket pedig megannyi dolog képes befolyásolni. Mert el kellene hagynom őt. Összeszedni a cuccaimat, behajigálni a táskámba, és nekivágni a világnak. Nyilvános helyeken feltűnni, láttatni a pofámat Rióban, Sydneyben, Amszterdamban. Minden olyan helyen, ahol tudom, hogy a kémeik azonnal felfedeznek, így adva hírül merre is járok. Úgy tenni, mintha ez az egész Norával és Lottieval nem jelentett volna semmit. És talán egy éve meg is tettem volna. Csak elsétálni és semmi jelet nem hagyni hátra, ez volt az én módszerem. Nem fájt nekem, és csak ez számított. De Nora és Lottie megváltoztattak. Jobban, mint ahogy valaha gondolhattam vagy remélhettem volna. Az ember időnként mérlegre teszi a jót és a rosszat az életében. Nekem sok éven át a kocsim és a bankszámlám jelentették a boldogságot, és az örömlányok, akiket végtelen változatossággal tudtam az ágyamba húzni fizetség fejében. Most azonban a kocsim odalett, a bankszámlám csak annyiban érdekel, hogy nekik mindent biztosítani tudjak, és az örömlányok számát már csak a telefonom őrzi, réges-rég nem tárcsáztam egyet sem, kitörölni is csupán információszerzés miatt nem töröltem ki őket. A csajok nagyon tudnak csacsogni és vannak köztük igen jó megfigyelők. Nem vagyok képes újra belerúgni Norába azok után amiken ma átment. Egyszerűen képtelen vagyok, akkor sem, ha tudom, hogy ez a lehető legrosszabb, amit tehetek velük. Ennek teljes tudatában lépek be hozzá a kórterembe, ahol amint meglát, bocsánatot kér, ezzel tetézve amúgy is kibírhatatlan bűntudatomat, így megyek és a lehető legkedvesebb módszerrel igyekszem megnyugtatni őt. Hisz semmi nem számít, csak az, hogy jól vannak. Most. A lehetőségeinkhez képest. Minden csak viszonyítás kérdése.
Nem hiszek neki. Hiába mondja, mert akkor is egy barom voltam. De nem vágok közbe. Tudom, mikor vagyok seggfej és mikor nem. Azonban ahogy mocorogni kezd, felpillantok rá és elkezd arról beszélni, mennyire más szemszögből nézi a kapcsolatunkat, megint elöntenek az emóciók. Nem bírom sokáig a tekintetét, lehajtom a fejem miközben még mindig a kezét szorongatom, és a könnyeim megállíthatatlanul potyogni kezdenek. Szégyellem magam, hogy férfi létemre itt sírok mint egy kisgyerek, de nem bírok gátat szabni az érzéseimnek. Széttép ez a kettősség. Én ehhez nem vagyok hozzászokva, és már edződtem mellettük, de ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékben normálisan tudok reagálni mindenre. Ó, ha tudná! Tettem rossz dolgokat? Bűnöket? Én maga vagyok a két lábon járó pokol! Jakenek igaza volt, csak a rosszat hozom a fejükre. Talán jobban jártam volna, ha akkor hagyom, hogy egyszerűen lepuffantson. Hogy mondjam meg neki, hogy mindaz amit rólam gondol, csak egy pontja az egész képnek, ami én vagyok? Hogy figyelmeztessem, hogy ha velem marad, talán eljön az idő amikor minden egyes napunk ilyen lehet, mint a mai? Hogy meséljem el, milyen volt arra ébredni egy nap, hogy már nincs lelkem? Hogy már meg sem érint, ha meg kell ölnöm valakit? Hogy avassam be abba, hogy a bátyja csakis azért élhette túl azt, hogy kezet emelt rám, mert érzelmileg közel álltam Dorianhez és hozzá, és csakis kettejük miatt hagytam, hogy győzelmet arasson felettem az az elmebeteg? A kis könnyed poénjára elmosolygom magam, és sandán felpillantok rá, bár könnyek áztatják az arcomat.
- Például amikor elmentél egy bárba, ahol leszólítottál egy vadidegen pasast és elmentél vele? - idézem fel azt az estét amikor Charlotte megfogant, majd bólintok - Őrült egy életet éltél, mit ne mondjak - mondom, és hagyom, hogy bizonytalanságba süllyedjen ez a kijelentésem. Gúny vagy csak apró játék? Már magam sem tudom, melyik lenne az igazi válasz a kérdésre. De azt már megtanultam, hogy mindenki más mércével méri az életet. Ami az egyiknek túl nagy kockázat, az a másiknak csak megfűszerezése a napnak. Ami az egyiknek túl sok, a másiknak túl kevés. Ami neki jelenleg őrültségeknek, veszélyes dolgoknak számít, nekem csak egy álmos szerda délután.
Nem bírok ülve maradni, egy nagy sóhaj kíséretében felállok mellőle, majd letörlöm a könnyeket az arcomról ép kezemmel, és sóhajtva teszek egy kört a szobában. Megfigyelem az ablakot, a berendezést, tehetetlenül vergődöm a saját csapdámban miközben ujjamat végigfuttatom az ágy keretén, míg végül megállok az ablakkal szemben a szoba közepén. Eltört karomat magam elé tartom, izmaim összjátéka köszönőviszonyban sincs azzal a háborúval amelyet önmagammal vívok. Végül Nora felé fordulok és a tekintetét kutatom.
- Gyönyörű vagy, ugye tudod? - kérdezem tőle és gyengéden rá mosolygok. Nem fogok most tervekről beszélni, és arról sem, mennyire nincs igaza velem szemben. Nem jól lát, szemellenzőt visel, és ahogy mondta, a szőnyeg alá söpri a vészjósló jeleket. De nem baj. Az emberi elme nem mindig tud elbírni nagy dolgokkal, időt kell adni neki. Majd idővel talán beavatom, de minél kevesebbet tud, annál jobb neki. Mégis, valami egészen új és megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, ahogy ránézek. Ňem a feleségem. Ezt mondtam a nővérnek, amikor betolták őt a kezelőbe és elszakítottak tőle. És való igaz, még sosem jutott eszembe korábban az, hogy feltegyem a mindenki által favorizált kérdést. De a helyzet az, hogy itt és most...legszívesebben megtenném. És már szóra nyitom a számat, hogy arra kérjem, jöjjön hozzám, amikor hirtelen csipog egyet a gép. Nem feltűnő, elvész a többi jel között. De ez figyelmeztet arra, hogy nem szabad most ilyen váratlan helyzetbe hoznom. Nem dönthet most, amikor még nem lát tisztán engem, a személyem, a jelentőségem. Nem hagyhatom, hogy csupán egy hamis kép illúziójába ringatva magát mondjon igent nekem, még akkor sem, ha szívből szereti ezt a lényemet. De nem felejthetem el, ki vagyok valójában. Chris az, akit Nora szeret, aki Lottie édesapja, aki várja az új kis pocaklakót. De Becks...ő is él és létezik. Minden alkalommal ő megy be a ringbe. Minden esetben ő fog fegyvert, ő az, aki ütésre emeli a karját, aki öl, ha a szükség úgy hozza. És amíg ez a két személy nem egyesülhet teljes mértékig, nincs jogom elhitetni vele, hogy akihez tartozna egy életen át, az csupán Chris. Így mielőtt kicsúszna a számon a Nagy Kérdés, inkább újra becsukom, majd átgondolva mit is akartam mondani megmásítom azt.
- A korábbiakra visszatekintve pedig hálás vagyok, hogy így látsz engem, és nem tudom elégszer mondani, hogy ez milyen sokat jelent nekem. Hogy ezekre van lehetőségem - mondom csendesen, majd közelebb lépek hozzá - De mára elég volt ennyi, nem gondolod? Házat vettünk, és ami utána jött, túléltük. A mai napra épp elég befejezett feladatod lett, és én iszonyatosan büszke vagyok rád, amiért mindezt képes voltál végigcsinálni. Csodállak téged, Nora Weston. Fantasztikus vagy kívül-belül és olyan erő lakozik benned, amely az egész világot képes megmozgatni. Sosem fogom eléggé kiérdemelni a szerelmedet, a figyelmedet, de mindig törekedni fogok arra, hogy valahogy meghálálhassam mindazt a jót, amit adsz nekem és a gyerekeinknek napról-napra. Most azonban pihenned kell. Úgyhogy ha csak nem vagy éhes vagy szomjas, hunyd le a szemed, és próbálj meg aludni. Minden várhat holnapig. Rendben? Én itt leszek veled.
Lehajolok hozzá, és finoman érintve az ajkait hosszú csókot lehelek rá, aztán a homlokomat a homlokomhoz hajtom, majd leülök mellé újra a székre, és megfogom a kezét. Néhány percig csak meleg mosolygok rá, hogy elhitessem vele, minden rendben van, majd fáradtan, összetörten hajtom én is a takarójára a fejem. Még nem alszok. De képtelen vagyok normálisan gondolkozni, és nem tudom vele megosztani azt, ami a fejemben jár. Mert míg neki a babára kell figyelnie, befelé fordulnia, nekem szembe kell szállnom egymagam az egész világgal. És fogalmam sincs, hogyan tudnám ezt anélkül végigvinni, hogy a családunk ne igya meg a levét. Nem mehetek el hetekre tőlük, az orvos megmondta, hogy Norának innentől nagyon vigyáznia kell magára. De így hogy hozzam rendbe az egészet? Hogy maradjak higgadt bástyája, olyan ember akinek leírt, miközben tudom, hogy közel sem vagyok olyan jó, mint ahogy hinné? Egyelőre ötletem sincs. De majd talán a későbbiekben alakulnak a dolgok. Csak még azt nem tudom, hogyan tovább.