Ami nem is olyan régen, pár héttel, sőt, pár nappal ezelőtt is csupán álmodozás és képzelet volt, most végre kezd valóra válni. Már Alaszka óta tervezgetjük az összeköltözést, de mindez idáig csak terv maradt. Olyan gyorsan múlik az idő, hogy szinte el sem hiszem. Az előző terhességem múlását nem éreztem ilyen gyorsnak. Munka, tanulás, család, mindannyiunknak megvan a maga feladata, és ez valahogy duplán igaznak tűnik, amióta beköszöntött az igazi jó idő. De az idő múlása egyben azt is jelenti, hogy a pocakomban lakó csöppség egyre csak fejlődik, növekedik, és mind közelebb kerül ahhoz, hogy a világra jöjjön. Így a negyedik hónap elején már esélyünk van megtudakolni azt is, hogy milyen nemű lesz a baba, bár ilyenkor még nem tudják száz százalékos pontossággal elárulni. Sőt, a kilenc hónap alatt a doki bármikor ráeszmélhet, hogy az előző ultrahang képek becsapósak voltak, és az eddigi vizsgálatok tévedtek. A köldökzsinór állása időnként megtéveszthet egy tapasztalt orvost is. Egy régi évfolyamtársamtól hallottam régebben, hogy végig kisfiút vártak, kékre festették a szobát, beszereztek egy csomó kék ruhát és más apróságot, és amikor megszületett a babájuk, csak akkor döbbentek rá, hogy a kicsi valójában lány. Nos, én azért remélem, nem fogunk így járni, mert én máris kicsit beleéltem magam az előző vizsgálaton elhangzott „fiú” kijelentésbe, hisz kezdettől fogva ebben reménykedtem, de ha időközben kiderülne, hogy ez is csak tévedés volt, én akkor is végtelenül szeretni fogom a kis drágámat. A legfontosabb az, hogy egészséges legyen, és olyan szerető közegbe érkezzen meg, amit megérdemel. Ennél fogva mostanra már, azt hiszem, Chrisszel mindkettőnkben kicsit sürgetőbbé vált a vágy, hogy megteremtsük ezt az otthont, megtaláljuk a megfelelő házat, és még lehetőleg azelőtt megejtsük a költözést, mielőtt két lábon járó bálnának kezdeném érezni magam. Ami annyira már nincs is messze. Szerintem Charlotte is egyre izgatottabban várja, hogy új helyre menjünk. Mivel az utóbbi időben folyton lakásokat és házakat keresgéltem a neten, valamint néhány holmimat már elkezdtem elcsomagolni, nem sokáig tarthattuk titokban előtte, hogy mit tervezünk. Az biztos, hogy ezzel ő is csak nyer majd, elsősorban megspórolunk neki egy csomó időt azzal, hogy közelebb leszünk az iskolájához, aztán a tervek szerint kaphat majd egy nagyobb szobát, de ami őt leginkább lázban tartja, az az apja által beígért kutya, amelynek lesz bőven helye, ha udvarunk is lesz. Mivel nekem ma reggel még volt egy kis dolgom az egyetemen, Becks-szel úgy beszéltük meg, hogy eljön értem, amint végzek, és utána meg is nézünk egy újabb házat. Az ingatlanos már a bejáratnál vár bennünket széles mosollyal, majd terel bennünket befelé, amint közelebb érünk. A nő talán a negyvenes évei végén járhat, de szerintem fiatalabbnak tűnik a koránál, csinos, elegáns, és amennyire én ezt meg tudom állapítani, nagyon érti a dolgát. Folyamatosan magyaráz a ház elhelyezkedéséről, a szerkezetéről, az építésének és felújításának idejéről, még valamit az előző lakókról is mond, de én csak félfüllel hallgatom. Chrisnek talán többet mondanak az elhangzottak, de én nem igazán értek az ilyesmihez. Talán butaságnak hangzik, de én inkább érzés alapján választok. Az alapján, hogy végigsétálva a falak között, megnézve a kilátást, a szobák elrendezését, a fény mennyiségét, átjár-e az érzés, hogy én otthon tudnám itt érezni magam. Hogy látom-e magam előtt, hogy milyen lehetne? Igen, azt hiszem, ez csak szentimentális badarság, és a hormonok is közrejátszanak ebben, de a mostani lakásomat is ez alapján választottam, és végül is bevált. És ami azt illeti, tetszik ez a hely. Látom magunkat az ebédlőben az asztal körül családként, látom Charlie szobáját, berendezve a kedvenc bútoraival, a sok jégvarázsos holmijával, látom a kicsi szobáját is azzal a babaággyal, amit pár hete néztem ki az egyik katalógusból... A nő, Megan Hartley, továbbra is profi módon magyaráz, miközben én végig kissé elvarázsolva nézek körül, amerre csak járunk, majd amikor felveti, hogy megnézhetnénk az udvart is, és előre megy, hogy mutassa az utat, illetve kizárja nekünk a hátsó ajtót, én Christ kicsit feltartóztatva lépek hozzá, belé karolok, és lelkesen mosolygok fel rá. - Ez a ház tényleg szép, nem igaz? Nekem nagyon tetszik. – Talán még a szemeim is csillognak az örömtől, mert valóban azt érzem, hogy „igen, ez az az hely, ahol családot alapíthatunk, megtaláltuk”, de csak most tűnik fel, hogy az ő tekintetéből azonban némi elégedetlenség köszön vissza.
Alaszka egy csodás, új élet kezdetét jelentette számunkra. A lányom és én felfedeztük, hogy nagyon szeretjük a telet és a téli sportokat. Megtanítottam egy kicsit jégkorongozni, és cserébe ő csodásabbnál-csodásabb mutatványokkal kápráztatott el a jégpályán. Egy igazi tehetség a,i a jégkorcsolyát illeti, és hihetetlen átéléssel képes suhanni a jégen, úgyhogy remélem szeptembertől be tudjuk majd íratni a közelben jégkorizni egy egyesülethez, de még Norával körül kell néznünk, melyik felelne meg neki a legjobban. Ami Norát illeti...sokáig azt hittem, szebbnek nem is láthatnám a kedvesem. De mióta megtudtam, hogy babát várunk, egyszerűen nem tudok betelni vele. Ragyog! Tündöklő napfény minden mosolya, és átjárja az a földöntúli erő, amitől minden férfi térdre kényszerül. Úgy érzem, a szeretet, a szerelem, a féltés lassan felőröl belülről, és szétfeszít, mégis, napról-napra több és több lesz belőle. Sosem apad, sosem csökken, csak erősödik, növekszik. Ám tudom, hogy él bennem egy másik lény. Egy démon, amely szintén követeli a jussát, napról-napra erőteljesebben, és attól tartok, egyszer elő fog törni akkor, amikor nem vagyok rá felkészülve. A titkok, amelyeket magamban őrzök előbb-utóbb napvilágot láthatnak, és ha az a gát, amely még óvja őket átszakad...elsodor mindent, ami az útjába áll. De most még béke van, és boldogság. Lottie édes, és egyre közelebb érzem magamhoz. Már jobban megnyílik nekem, esténként lefekvésnél pedig a szobáját tervezgetjük. Rajzokat készít nekem, függönyökről és ágyneműkről társalgunk, szőnyegről, és a kedvenc témánk a kutya. A kutya, ami még egyelőre sehol nincs, legalábbis nem nálunk, de már alig várom, hogy teljesíthessem a lányom legnagyobb kívánságát, és elmenjünk egy menhelyre. Direkt nem akarok kölyök kutyát, mert két (és a későbbiekben három) szertelen lélek egy házban túl sok lenne. Egy két-három éves, viszonylag fiatal, de már kicsit betanított árva kutyus szerintem pont tökéletes lenne számunkra kezdetnek. Kölyökkutyája még bármikor lehet Lottienak, de először tudnia kell gondoskodni egy bundás kisördögről, amelyik már nem rágja szét a cipőket, és tudja, hogy hová kell pisilni. Norával úgy beszéltük meg, hogy egy új házat nézünk ma meg, és én megyek érte, így mosolyogva várom a bejáratnál, ahogy megbeszéltük. Hihetetlen, hogy nem is látszik még rajta, hogy várandós, más nők már azért ilyenkorra már elég szépen kikerekednek, de rajta alig látszik valami. Esténként beszélek a pocakjához, és jókat röhögünk azokon, amiket mondok. Vannak olyanok, amiket direkt franciául mondok, hogy Nora ne értse, amiért mindig mérges, de valahogy sosem tart a haragja a békítő csóknál tovább. És most ugyanezt a csodás életet kell elképzelnem egy másik, nagyobb házban. Többet is megnéztünk már, és ez sem tűnik rossz választásnak, de az idő előrehaladtával a bennem gyülekező feszültség egyre szőrszálhasogatóbbá tesz engem. Az első háznál ég egész jól visszafogtam magam, de már szinte az őrületbe kergetnek a részletek. Az elsőnek gyönyörű volt a kertje, kis játszóházzal, meg csúszdával. A másodiknál volt egy medence is, ami télen is használható. A harmadiknak csodás konyhája, de kicsi a nappali. A negyediknek nyikorgott a padlója és az egyik fürdőszobát teljesen szét kellett verniük egy csőtörés miatt. Előre tartok attól, mit fogunk ebben is találni, mert Nora most álmodozó édes kis tündér, aki képtelen gyakorlatiasan gondolkozni. Az anyaság csodásan puhává ás könnyeddé tette, amivel semmi baj, csak épp nem látja azokat a dolgokat, amiket meg kéne látnia. Így igyekszem helyette is figyelni, amivel lassan én is megőrülök, és velem együtt magammal rántom az ingatlan ügynököket is, hogy tutira jó legyen mindenkinek. Mondanám, hogy sajnálom, de amióta elintéztem, hogy Nora ellensége takarékra tegye magát ( és ha valaki azt kérdi, még mindig a hegyekben van fogva tartva a pinémben, a válaszom egy IGEN), azóta szinte rögeszmémmé vált, hogy számukra csak a tökéletes lehet az elég. Vagy még az sem. Semmi nem elég jó, semmi nem elég nagy és szép, vagy épp drága. Most, hogy visszatértünk Alaszkából, és sikerült elintéznem az anyagi helyzetemet, már nem kell aggódnom azon, hogy honnan vagy miből fedezem a kiadásaikat. Nora még mindig nem tudja, pontosan mekkora összeg van a számlámon, én pedig aljas és mocskos módon nem árulom el. Nem, amíg nem kérlel érte, hogy mondjam meg, mert megöli a kíváncsiság. Apró játék amit űzök, de engem szórakoztat, őt pedig bátrabbá és egyenesebbé teszi. Olyanná, amilyen én sosem lehetek. A nő, aki bemutatja a házat, kedvesen üdvözöl bennünket, és mikor beérünk, én azonnal letámadom, Norának pedig hagyom, hogy magától fedezze fel a házat. - Miért adják el a tulajdonosok a házat? - kérdezem a nőt, aki mosolyogva rendezgeti a papírjait. - Nos, Franciaországba költöznek, ezért válnak meg szeretett otthonuktól. Felhúzom a szemöldököm. - Valóban? És melyik részére, ha szabad kérdeznem? - Nos, ezt nem árulták el nekem, de ha jól értettem, egy szőlőültetvényt vettek valahol délen, és borászattal kívánnak foglalkozni nyugdíjas éveikben. A gyerekek felnőttek, kirepültek, ez a ház már csak emlékeket őriz számukra, és kicsit fáj nekik, de úgy érzik, ideje újra kezdeniük valahol máshol. Bólogatok, majd körbejárva a nappalit, árgus szemekkel hibák után kutatok. A nappali tágas és gyönyörű. Bézs árnyalatok uralkodnak, méregzöld szőnyeg hever a vajszínű kanapé előtt, kandalló az egyik oldalon, míg síkképernyős tévé a másikon. Egységes járólap mindenütt, a konyhába is kényelmesen át lehet sétálni. Az egész egy nagy tér, alig van térelválasztó fal. Tökéletes is lehetne akár. Odafönt ugyan még nem jártam, de ha a földszint ilyen, a hálószobák még jobbak lehetnek. - Mit mondott, ez hány hálószobás is? - Ó, igen. Öt hálószoba van odafent, a főhálószobához egy kisebb szoba mérető gardrób van kialakítva, és van két kisebb gardrób másik kettőhöz is. Két fürdőszoba van fent, a legnagyobb a főhálószobából érhető el, a másik a folyosó végén, mindkettőhöz zuhanyzó és kád is van, és egy kisebb található idelent is. A szuterén szinten egy kisebb lakás található, amely akár kiadható, vagy a bejárónőnek is szolgálhat lakóhelyül, nagyon ízléses és meghitt hely, ott egy hálószoba és egy nappali található egy kis amerikai konyhával és egy zuhanyzós fürdőszobával. Természetesen ezt is szívesen megmutatom, ha óhajtják. De először talán menjünk ki az udvarra. Erre tessék - int, majd előre indul. Profi a csaj, nagyon jól adja elő magát, meg kell hagyni. Nincs azonban könnyű helyzetben, nagyon nehéz engem lenyűgözni. Az alaszkai házam a mérce, és ez...hát ez közel sincs ahhoz a házhoz képest, de ahogy Nora mellém ér és rám néz, látom rajta, hogy neki nagyon bejön. Lassítok egy kicsit, és komolyan nézek le rá. - Igen, Édesem, tényleg szép, de...- kezdek bele, azonban látva a reménykedő pillantását, képtelen vagyok azt mondani, hogy ez nem elég. Nekik nem. Nekik még ennél is több és jobb kell. Mert eddig éltek egy apró, cipősdoboz méretű lakásban, és Lottie Anchorageben hihetetlenül jól érezte magát. Szaladgált a szobbák között, csúszkált a padlón, táncoltunk és fogócskáztunk, és ehhez akkora tere volt, mint egy sportcsarnok. Most sem akarok kisebbet. Nem érdekel, mennyibe kerül, kell a tér, az, hogy nagy legyen és minden meglegyen benne, amit a lányom és a párom szeretnének. De ezt hogy mondod meg valaki olyannak, aki akkor is boldogan tervezgetne, ha azt mondanám, átfestjük azt a lakást amiben most lakunk és az egyik gardrób helyén alakítjuk ki a babaszobát. Nem mintha nem lennék elégedett azzal is, mert laktam sokkal rosszabb körülmények között, de ettől még nem akarom, hogy a gyerekeim is megtapasztalják ugyanezt, és Nora olyan sokáig küszködött a mindennapi gondokkal, ideje, hogy ne kelljen árcédulákat nézegetnie. Már közel járok ahhoz, hogy leszámoljak a múltammal, és akkor végre megnyílnak azok a kapuk, amelyek egykor bezárultak, és onnan csak felfelé ívelhet az utunk. - De lehet, hogy kicsit át kell alakítani. Azért nézzünk még kicsit körbe, mielőtt döntünk, jó? - kérdezem, és lehajolva megcsókolom, majd visszatuszkolom a zsebembe a centit és a majdnem kieső vízmértéket, és kézen fogva elindulok az udvar felé. Gyönyörű idő van odakint, és a kert tényleg megér egy misét. Rózsabokrok és egy kis virágoskert, egy apró csobogó, és elég hely egy mászókának. Egy hatalmas fa van az udvaron, amelynek vaskos ágai úgy tűnik, az égig érnek fel. - Wow - pillantok fel rá. - Igen, ez a fa az első fiúk születésénél lett elültetve. Tökéletes árnyék a forró napokon, és a vastag ágak közé akár egy kis faházat is ki lehet alakítani. - Én pedig már látom, ahogy a kamasz lányom szombat este az egyik ágon szökik ki valamelyik haverja hívására - szorítom össze a két ujjam között az orrnyergemet, de látva mindkettőjük kissé meghökkent arcát, széttárom a kezem. - Most mi van? Előre gondolkozom. A lányunk most még csak kilenc, de lassan tíz lesz, aztán tizenhárom, majd tizenhét, és ahogy nő a gyerek, jönnek a pasik, meg a problémák, és... Elhallgatok, majd sóhajtva lehajtom a fejem, aztán körbe nézek. - A kert tényleg nagyon szép. Felmegyek az emeletre is körülnézni, ha nem baj - mondom, majd zsebre dugom a kezem és magára hagyom a két nőt. Míg felfelé megyek az emeletre, megrángatom a lépcsőkorlátot, azt nézem, nincs-e szétkorhadva a lépcső, aztán felérve a szobák közt kezdek őgyelegni. Nem tudom én sem már mi a fene bajom van, és nem akarom Nora lelkesedését sem letörni, tényleg nem, mégis attól tartok, sosem elégszem meg semmivel már. Vagy ez az érzés elmúlik egyszer? Míg önmagam vizsgálom és marcangolom, lehasalok a padlóra, és a vízmértékkel kezdem méregetni az egyik nagyobb hálószoba melletti gardrób ajtaját, elég egyenes-e, nincs-r korhadás, vagy valami élősködő a fában. A szőnyeg legalább puha és kellemesen illatos, bár ha ezt a házat választja Nora, úgysem fogok ellenkezni, de akkor is végigtakarítom minden négyzetcentiméterét.
Chris kérdéseket tesz fel, Ms. Hartley pedig türelmesen válaszolgat, és miközben ők már a hálószobák számát tárgyalják meg, én még mindig az előző lakókra gondolok, arra, hogy milyen szerencsés életük lehetett, és az jut eszembe, hogy idős korunkra vajon mi is megtehetjük-e majd, hogy kettecskén Franciaországba költözünk majd egy borvidékre? Nagyon idillien hangzik. Azt hiszem, szívesen megismerném közelebbről én is Chris szülőföldjét. Talán addigra készen áll majd ő is új emlékeket gyártani ott. Persze az az idő még nagyon messze van. Túlontúl álmodozó vagyok mostanában, de szerintem ez elnézhető nekem, hisz jól alakulnak a dolgok, és annyi minden változott az elmúlt évekhez képest. Sokáig csak Charlie és én voltunk, ő volt a családom, a mindenem, aztán néhány hónap leforgása alatt hirtelen több ember is belépett az életünkbe, és úton van már a következő kis élet is. Új otthon, új környék, hamarosan új munka vár majd... egy teljesen új család leszünk egy olyan élettel, amiről még nincs tapasztalatom, csak a terveim és a képzeletem, hogy milyen lehet. És ezekbe az ábrándozásokba nagyon is beleillik ez a ház, számomra tökéletesnek tűnik. Nem szeretném az ingatlanügynök előtt túlságosan kimutatni a lelkesedésemet, hiszen először Becks véleményére is kíváncsi lennék, de amint pár röpke pillanatra kettesben maradunk, már felé is fordulok, hogy rákérdezzek. Az az egyetlen „de” szócska azonban hamar apró ráncot von a két szemöldököm közé. Sajnálom, hogy ő nem úgy látja ezt a helyet, ahogy én. Persze jó az, hogy legalább egyikünk reálisan gondolkodik, és nem az érzéseire hagyatkozva akar ingatlant vásárolni, de egy kicsit mégis aggódni kezdek, hogy nem olyannak találja majd, amit érdemes megvenni. - Igen, rendben – bólintok azért mégis reménykedve a szavaira. Az átalakítás nekem sem lenne ellenemre. Könnyed csókjától csak még bizakodóbb leszek, és kíváncsian lépek ki vele a napsütötte udvarra, hogy aztán még inkább elálljon az lélegzetem. - Ó, azok a rózsák! - sóhajtok elámulva, mert az én szemeimet azok vonzzák először. Aztán a hatalmas fa méretei is lenyűgöznek. Valóban tökéletes árnyék, ebben egyet kell értenem Ms. Hartley-val. Mesés látvány az egész kert. Ismét meglódul a képzeletem, és látom magam előtt, ahogy kint ücsörgünk kávét vagy üdítőt iszogatva, egy könyvet olvasok, Charlie és Becks a kutyával játszik... De akár egy kisebb grill partit is rendezhetnénk itt, amire ezúttal mi hívhatnánk meg a testvéreimet és másokat is. Erről jut eszembe, hogy anyám egyik nap szeretne bennünket meghívni vacsorára, és erről még nem egyeztettem Chrisszel. Pedig ideje lesz, mert a szüleim is szeretnék őt végre közelebbről is megismerni. Eddig csak futólag találkoztak. A terhességemről sem tudnak még, a költözést viszont Charlotte elfecsegte nekik, de ez várható is volt, szóval anyám most már hajthatatlan. A virágok közelebb csábítanak magukhoz, és éppen lehajolok megszagolni a rózsákat, amikor Becks-ből váratlanul kitör a pesszimizmus. Megemelt szemöldökkel pillantok rá némileg értetlenül. Mire azonban megszólalhatnék, már el is viharzik. Úgy tűnik, a várandósságom nem csak engem tesz szeszélyessé. - Öhm... A kert valóban varázslatos - fordulok kissé zavartan az ingatlanos felé. - Tudna nekünk egy kis időt adni, hogy beszéljünk pár szót négyszemközt, és átgondoljuk a látottakat? - kérdezem egy apró, kedves mosollyal. - Persze, csak nyugodtan – feleli azonnal, amire csak hálásan biccentek, majd Becks után megyek az emeletre. Arra a látványra azonban nem vagyok felkészülve, ami odafenn fogad. A pasi hason fekszik egy vízmértékkel a kezében. Hirtelen azt sem tudom, hogy felháborodjak vagy nevessek. - Ez most komoly, szívem? - nézek rá megrökönyödve, csípőre tett kézzel. - Megmondanád, hogy mit csinálsz? - Nem értem őt. Olyan, mintha direkt akarná szabotálni ezt a házvásárlást, mintha csak a hibát keresné, amivel megmagyarázhatja, miért nem vehetjük meg ezt a házat sem. Ez pedig kezd egy kicsit aggasztani. Sóhajtok, és közelebb sétálok, majd törökülésben leülök mellé a földre, két kezem ujjait összefonom a hasam előtt. - Ugye tudod, hogy tökéletes ház nincs? - kérdezem már sokkal lágyabb hangon. - Hacsak nem egy teljesen új házat akarsz felhúzni nekünk, amire amúgy szerintem már nemigen lenne időnk, akármelyiket is választjuk, hibákat lehet találni, és biztos kell számítani egy-két átalakításra, de hát ez vele jár – vonom meg a vállam. Aztán az a már ismerős apró ráncocska ismét elmélyül a homlokom. - Talán már meggondoltad magad? Vagy még sincs elég pénzünk egy ilyen házra? Csak mert ha így van, nyugodtan elmondhatod. Biztos meg tudjuk oldani... - A lakásom, igaz, kicsit szűkös lesz már ennyiünknek, de ha erről van szó, ki fogunk találni valamit. Őszintén szólva fogalmam sincs, mire gondoljak, mi lehet a gond, a pénzről meg úgy komolyabban még nem beszélgettünk. Csak annyit mondott, hogy van, de azt nem, hogy mennyi. Szóval ha ez az ingatlan nem fér bele a keretbe, én azt is meg fogom érteni.
Próbálom kritikusan, ésszerűen nézni a házat, ahogy megérkezünk. Csodálatos, idilli környezet, hatalmas a ház, kívülről sem néz ki rosszul éppenséggel. Fehér homlokzat, nagy fák, az utca is biztonságosnak hat, de épp elég távolság van ahhoz, hogy ne legyen kellemetlen a szomszédok figyelő tekintete. Ahogy beérünk, már sejtem, hogy drága kedvesem ezt is el tudná képzelni, ám azért próbálom visszaterelni a realitás talajára. Némi átalakítás biztos kéne majd, de amúgy egész tetszetős, bár nekem még mindig az alaszkai házam az, ami a legek-legje, de tudom, hogy olyan ház...az csak az az egy van, nincs belőle több. Örülök, hogy azért ezzel az átalakításos megoldással nem rontom el a kedvét, és érzékeli, hogy az én elégedettségem messze nincs még kielégítve, de sajnos azt is tudom, hogy Nora már a ház bejáratánál beleszeretett az épületbe. Az az érzésem, és ebben hiszek szentül: hiába minden szó, ahogy a kertet meglátja, elvesztem. Tudom a teste mozdulataiból, ahogy a pupillája elsötétíti a kék szivárványhártyákat, ahogy az orrcimpái kitágulnak és a szája sarka felfelé görbül. Mire szólhatnék, Nora már egy új életet tervez ide a kertbe, az alsó szintre, anélkül, hogy a hálószobákat már látta volna. Pont, mint az előző házak esetében, amelyek jóval kisebbek és egyszerűbbek voltak ennél. Képtelenség megállítani, vagy azt mondani neki, hogy keressünk jobbat, mert neki már az előzőek is a "jobbak" kategóriába tartoztak. Nem hibáztatom ezért, nem is volt azokkal sem semmi gond, csak úgy tűnik, már nekem nem elég semmi a világon. A nőt kérdezgettem a házról, az előző lakók távozásának okáról, aztán a kertben az előnyök mellett egyedül csak nekem jutnak eszembe a hátrányok a hatalmas fa miatt. Általános megrökönyödést váltok ki, de nem tehetek róla, muszáj előre gondolkozom, mert ha megveszem, és a lányom ezen keresztül fog közlekedni, akkor meg évek múlva én leszek a világ barma, hogy nem gondoltam erre időben. Főleg a saját szememben. Magukra hagyom őket inkább, mielőtt olyat mondaék, amivel esetleg megsértem a közvetítő hölgyet, vagy megbántom Norát. Kezdek beleőrülni ebbe a tehetetlenségbe? Vagy az hülyített meg, hogy már nem kell minden apróságon stresszelnem, mert végre hozzáfértem a bankszámlámhoz? Vagy a titokban tartott, elintézett felperes ficsúr miatt érzek bűntudatot? Nem, az nem lehet. Amiatt akkor sem érzek igazán bűntudatot, amiért hazudok róla Norának, és a szemem sem rebben. Tettem amit kellett, tenni fogom ezután is. Sokat változtam, de a bőrömből nem fogok kibújni, ezt már tudja ő is. Amennyit tudnia kell, tudni fog. A többit meg bízza rám, ha szükséges, úgyis beavatom. A házzal kapcsolatban viszont itt is úgy érzem, ez még mindig nem elég. Tudom, hogy az előzőeket is én mondtam vissza, és kértem, hogy keressünk tovább, de már én is kezdek a saját agyamra menni. De nem tehetek róla. Egyszerűen ezt váltja ki belőlem ez az egész. Alaszka annyira tökéletes volt, hogy csakis az lehet a mérce, és képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy mindent ezzel hasonlítsak össze. Felfelé menet megrángatom a korlátot, és tétlenül, mégis minden szegletet megvizslatva száműzöm magam az elégedetlenkedés magányába, míg végül előbányászom a zsebemből a vízmértéket, és azzal kezdem hason fekve méregetni az ajtót a gardróbnál. Nora így talál rám, és amikor megszólal, kicsit felé fordulok. - Persze, miért, nem néz ki annak? - kérdezek vissza, mintha nem tudnám én magam is, hogy ez már tényleg szőrszálhasogatás, amit művelek. Sajnos azonban perfekcionista énem nem hagy nyugodni, hát visszafordulok ahhoz, amit eddig csináltam, majd átkúszva a másik oldalhoz, ott is csekkolom az ajtófélfát - Ha nem látnád, épp a gardróbajtó szögét mérem. Nem lehet tudni, nincs-e vetemedés, vagy nem akar-e az egész kóceráj összedőlni a fejünk felett. Inkább most derüljön ki minden, mint bármikor, nem? - kérdezem, majd tovább kúszok, és a belső falat kezdem vizsgálgatni. Tudom, hogy Nora most mérges rám, azonban nem tudom, hogy magyarázhatnám el, mi jár a fejemben, így meg sem próbálkozom vele. Ő pedig azt teszi, amit mindig, amikor valami piszkálja a csőrét. Addig megy utána, míg ki nem deríti mi az igazság. Nem hisztizik, nem hord el mindennek, csak leül mellém, és halkan beszélni kezd. Sóhajtok, és egy pillanatra felemelve a fejem a kéklő szemekbe pillantok. A magyarázata logikus, és valójában teljesen elfogadható. Minden házon van valami, ami nem tetszik a vevőnek, és ezt átalakítják később, ez a világ rendje. Egy festés, egy új ajtó vagy ablakkeret, netán a padlócsere egészen más kinézetet tud biztosítani a lakóknak, én is tudom. - Tudom, persze. Igazad van. Csak...- kezdek bele valamiféle magyarázatba, de aztán bennem akad a szó, nem tudom folytatni. Ő az, aki végül mégis kimondja a félelmét, és ezért még csak nem is haragudhatok rá. Nem mondtam meg, mennyi pénz van a számlámon, és ez nem azért volt, mert titkolni akartam. Egyszerűen kíváncsi voltam, mikor hozakodik elő ezzel. Tudtam, hogy előbb-utóbb győzni fog a kíváncsisága, de tudni akartam, milyen apropóból fog rákérdezni. És lám, most kibújt a szög a zsákból, és Nora...csillagos ötössel vizsgázott egy teszten, amiről azt sem tudta, hogy létezik és meg kell csinálnia. Nem, mintha egyetlen percig is kételkedtem volna benne, mégis ott motoszkált bennem, hogy jobb megismerni a másik énjét akkor is, ha kevés a pénz, és akkor is, ha nagyon sok van, mert ez megmutatja egy ember jellemét, méghozzá azonnali hatállyal. A feltételezését, hogy nem elég a keretünk erre a házra, csak egy mély hallgatással intézem első körben. Aztán előveszem a mobilom, és előkeresem azt az applikációt, amely a bankszámlám jelenlegi egyenlegét mutatja, majd odacsúsztatom a szőnyegen Nora elé. - Édesem, ha akarjuk, vehetünk egy akkora házat, aminek a nappalijába befér ez a ház. Kerttel és kocsifelhajtóval együtt - nyugtatom meg, és reménykedem benne, hogy nem akad ki azon, hogy a bankszámlámon immár nem ötven dolcsi árválkodik, hanem jóval több, mint nyolcszáz-ötvenezer dollár. Az, hogy eljövetelem előtt lekötöttem minden pénzemet, igencsak megdobta a kamatokkal az egyenlegemet. Végül felülök, és ha Nora képes rám figyelni ezután is, az ajtófélfának dőlök a gardróbnál. - Tudom, kicsit megőrültem már ettől a sok háztól, de nem gondoltam meg magam. Veletek akarok élni, és azt szeretném, ha együtt lennénk. Térre van szükségünk, és bár imádom a lakásodat, ahol elindultunk azon az úton, hogy egy családdá váljunk, de...- megcsóválom a fejem, és a hajamba túrok - ...fogalmam sincs, mi bajom van. Csak...nem is tudom. Ez a ház sem biztos, hogy elég jó nektek, érted? Talán...talán mióta találkoztam a tesóiddal, én úgy érzem, sosem leszek elég jó neked. Mi van, ha a tesóid meglátogatnak, és meglátják a házat, és azt gondolják, kaphattál volna olyan pasit is, aki szebbet, jobbat tudott volna adni neked? Ha mindig csak a csóró biztonsági őr leszek a szemükben? A bátyád zsigerből utál, és ha ő utál, akkor a szüleid is utálni fognak, és a gyerekeink úgy fognak felnőni, hogy a családod utálja az apjukat, mert nem vett elég nagy és szép házat neked egy szupernél is szuperebb környéken, érted? - próbálom megmagyarázni, hogy mi jár a fejemben, bár azt hiszem, ez csak egy óriási zavaros katyvasz, amit a nyakába zúdítottam, bár Dorian miatt legalább részben nem kell aggódnom, lévén, hogy ő is segédkezett a fickó kiiktatásában, aki ártani akart Norának. Most már biztosan nem fog. Tehetetlennek érzem magam, ezért inkább megfordulok, és a fejem az ölébe fektetem. Szembe kerülök így a pocakjával, és felhúzom a pólóját, hogy csiklandós puszit adjak a kerekedő kis dombocskára. - Látod, kicsim, apád kezd becsavarodni. Mi lesz vele, mire megszületsz? - simítom meg a hasát, majd a fülem odadugom Nora bőréhez - Tudod mit, ez a te otthonod is lesz, úgyhogy van beleszólásod. Mit gondolsz? Szívesen jönnél ide haza a kórházból? Mert akkor valamiképp jelezned kell, hogy anyáddal értesz egyet, és apád ne görcsöljön annyit. Szerinted tetszene Jake és Dorian bácsikádnak is ez a kis viskó? Várakozón hallgatózok, hátha jelez a kis pöttöm odabent. Azt hiszem tényleg nem vagyok normális, ha egy meg sem született babától várom, hogy megmondja, megvegyük-e ezt a házat, vagy sem. De a többi szobát is végig fogom méregetni, történjen bármi. Valahová ki kell alakítanom két pánikszobát is. Vagy többet. Meg kell szereznem a terveket. Vajon az ingatlanosnál vannak?
Nincsenek túl nagy elvárásaim. Hogyan is lehetnének? Akkora a lakásom, hogy az egész elfér ennek a háznak szinte akármelyik szobájában, és ez nekem több mint kilenc éven át tökéletesen megfelelt. Amíg Chris nem hozta fel a költözés ötletét, nekem eszembe sem jutott. Pedig talán gondolhattam volna rá, de ehelyett inkább azon járt az eszem, hogy a meglevő otthonunkat hogyan alakíthatnánk át az igényeknek megfelelően. Azt még én is belátom, hogy a terjeszkedő családunknak nagyobb hely kell, több szoba, és ha ebbe még egy kutyát is beleszámolunk, tényleg nem árt az udvar sem. Amikor elkezdtem házakat keresgélni az interneten, nem tudva, milyen kerettel rendelkezünk, először csak olyan ingatlanokat néztem meg, amelyek a fenti igényeket ha nem is maximálisan, de többé-kevésbé kielégítik. Időközben jöttem csak rá, és jövök rá ismét, hogy Becks fejében valami sokkal több és nagyobb terv van. Fokozatosan haladtunk az egyszerű de nagyszerűtől az elképesztő felé, ám ez a ház már tényleg az álmaim netovábbja. Minden téren tökéletesnek tűnik, számomra több is, mint tökéletes, és nemigazán értem, ő miért nem így látja. Ami már ennél is nagyobb, azt már egyenesen kastélynak vagy luxusvillának nevezik. Becks azonban elégedetlen és pesszimista, és valami sötét jövőt lát maga előtt, amiben a lányunk fákról szökik ki, és ki tudja, mi minden elevenedik még meg a lelki szemei előtt. Az ingatlanossal mindketten zavartan és értetlenül állunk a kirohanása előtt, de a nő van annyira figyelmes és megértő, hogy biztosítson nekünk egy kis időt, amíg átgondoljuk a lehetőségeinket. Míg az emelet felé veszem az irányt, és a szobákba kukkantva Chris után kutatok, már az én fejemben is egyre több dolog kavarog. Próbálok magamban magyarázatot adni az abszurd viselkedésére, de amikor meglátom őt padlón hasalva méricskélni valamit, már nem pusztán zavart és aggódó vagyok, de már enyhén bosszús is. Számomra az egyetlen értelmes magyarázatnak az tűnik, hogy nincs meg a kellő keret erre a házra, bár ha így van, akkor sem értem, miért nem mondja meg őszintén, és eleve miért jöttünk el egyáltalán ezt megnézni? Miért nem elégedett meg valamelyik kisebb, de legalább ilyen szép házzal? Kérdésemre kérdéssel felel, amitől a homlokomon a ráncok csak tovább mélyülnek. Ez ilyen beugratós dolog? Csak mert számomra ez inkább már komolytalan és gyerekes, amit éppen csinál. Tehetetlenségemben csak kinyitom, majd egy hang nélkül újra becsukom a szám. Teljesen szavak nélkül maradok, mikor elkezdi elmagyarázni, hogy a gardrób szögét méregeti, és amikor eljut arra a pontra, hogy a „kóceráj összedőlhet a fejünk felett”, ez számomra már akkora képtelenségnek és badarságnak tűnik, hogy elnevetem magam. Egyáltalán ugyanarról a házról beszélünk? Oké, tudom, nem vagyok nagy szakértő ebben a témában, ezt elismerem, de azért annyit talán még én is meg tudok állapítani, hogy ez az épület messze van attól, hogy csak úgy összedőljön. Tovább növekszik bennem az érzés, hogy igazából olyasmiről van szó, amit nem akar kimondani, ezért türelmesebbnek és óvatosabban kell lennem vele. Tehát mellé telepszem a szőnyegre, és immár sokkal lágyabb hangnemben biztosítom őt arról, hogy akár a pénz a baj, akár más, nekem elmondhatja. Aztán figyelem, ahogy előveszi a telefonját, majd valamit babrál vele, végül odacsúsztatja elém. Némi értetlenséggel veszem kézbe a készüléket, és pillantok a kijelzőre. Majd csak bámulok rá hosszúra nyúló pillanatokig. Nem akarom elhinni, amit látok. Azt hiszem, kissé a számat is eltátom időközben. Ez képtelenség. Becks felé pillantok, a szemeibe nézek, hogy meggyőződjek róla, ez most nem tréfa, majd vissza az összegre. Aztán ugyanezt megismétlem még néhányszor. Idő kell, amíg felfogom, hogy ő... tényleg... gazdag. Alaszkában említette, hogy van pénze, nem is kevés, azt hiszem, úgy fogalmazott, életünk végéig elélhetünk abból, amit Franciaországból kap. De én igazán bele sem gondoltam, hogy ez mit is jelent. Különben sem értem teljesen ezt az egészet. Nem értem, miért élt korábban annyira szerényen. Nem értem, miért nem fért hozzá eddig a vagyonához. Nem értem, miért jelent akkor mégis gondot a házvásárlás. Minél tisztábbnak kéne lennie a képnek, én annál zavarosabbnak találom. De aztán beszélni kezd, végre kicsit kiönti a szívét, én pedig a szavain csüngve igyekszem valami kapaszkodót találni ebben a zűrzavarban. Nekem még idő kell, amíg mindent felfogok, és feldolgozok, ezért nem vágok közbe, csak végighallgatom. Halvány mosoly kezd kirajzolódni az arcomra, amikor lassan sikerül felfognom az aggodalmait, a vágyát, hogy mindent megadjon nekünk, ugyanakkor a félelmét is, hogy a családom nem fogadja majd őt el maradéktalanul. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez butaság, de tény, hogy nem a legjobban indultak ezek az ismertségek. A testvéreimet illetően még nekem is annyi bepótolni valóm van velük, és azt hiszem, annyira szeretnénk, hogy jól alakuljanak a dolgok, hogy talán épp emiatt szúrhatjuk majd el. A szüleim pedig... mind tudjuk, hogyan fogadták az első, becsúszott terhességemet. Valószínűleg azok után tényleg konkrét elvárásaik lesznek Chris felé. De én nem hiszem, hogy ez abban nyilvánul majd meg, hogy az otthonunk méreteit kritizálják. Persze átérzem most a tehetetlenségét, és éppen emiatt örülök neki, hogy közelebb gördülve az ölembe hajtja a fejét. Megnyugtat a közelsége, hogy ujjaimat szórakozottan a hajába fúrhatom, és cirógathatom. Megmosolygom, ahogy a hasamhoz kezd beszélni, aranyosnak, és kissé meghatónak találom. És aztán, váratlanul apró mozgolódást érzékelek odabentről. - Ó! - Nyögök fel meglepetten, és egy pillanatra meg is merevedem. A negyedik hónap, hát persze! Első terhességnél a legelső mozgolódásokat csak az ötödik hónap tájékán szokták érzékelni a kismamák. De a későbbi várandóságok során, mivel már felismerjük az érzést, ez akár egy hónappal hamarabb is megtörténhet. - Érzem őt. Azt hiszem, a fiad szereti hallgatni a hangodat – jelentem ki kissé meghatódva. - Szerintem ő is, és én is egyetértünk abban, hogy ez a ház több is, mint tökéletes. Én nem szeretnék ennél szebbet vagy nagyobbat. Tudod, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy én... ide illek – vallom be végül őszintén, és egy kicsit zavartan. Értem én, hogy a legjobbat akarja nekünk, gondoskodni akar rólunk, és megosztaná velünk az eddig olyan jól eltitkolt vagyonát, de én nem vagyok ehhez hozzászokva. Sem a jómódú élethez, sem ahhoz, hogy valaki eltart. Elég csak belegondolnom, hogy egy ilyen környéken bizonyos körökbe tartozó emberek élnek... Már ha csak elképzelem az első beszélgetéseket és bemutatkozásokat, ami közben udvariasan megkérdezik tőlem, mivel is foglalkozunk – mert úgy is érdekelni fogja őket, miből telik ilyen otthonra – és elmondhatom majd, hogy modell vagyok, Becks pedig biztonsági őr? Azt hiszem, kicsit kilógunk majd a sorból. Tudom, butaság, most én kalandoztam el teljesen abszurd és nevetséges vizek felé, de a félelmem azért egy kicsit talán mégis valós. Ez az egész túl jó és túl szép, túl hihetetlen. És tőlem még elég idegen, nagyon messze van az eddig megszokottól. Már az is ijesztő, ha belegondolok, hogy mennyi munka lehet egy ekkora házat rendben és tisztán tartani. - A családom miatt ne aggódj, rendben? Nem utálnak, és nem is fognak, csak idő kell nekik is, hogy alkalmazkodjanak. Rá fognak jönni, hogy jó ember vagy, és megértik majd, miért szeretlek – simítok végig az arcán, majd a tenyerem egy kicsit ott is hagyom. - Mi lenne, ha segítenék a méricskéléssel? - mosolyodom el immár szélesebben. Ha megnyugtatja az, hogy lemérheti a dolgokat, akkor tudnia kell, hogy ebben is támogatom, szóval odaadhatja nekem a mérőszalagja másik végét, és csináljuk együtt!
Nora megjelenése az ajtóban nem hozza rendbe a bennem kavargó érzelmi zűrzavart. Örülök, hogy az ingatlanközvetítő nem követte, mert most kell még pár perc, hogy valahogy gatyába rázzam magam. A kétkedése, a bennem való bizonytalanság igazán érthető. Hisz nem adtam pontos magyarázatot jószerével semmire, és még mindig nehezen bízunk meg egymásban, úgy érzem. Erősen próbálkozunk, de ez nem jelenti, hogy tökéletesen megy is a dolog. Még mindig van mit tanulnunk, és részemről elég sok titok is van, amit nem szeretnék, ha kiderülne. Talán egy nap leszünk annyira erősek, hogy túléljük, de egyelőre biztos katasztrófához vezetne, ha megtudná rólam az igazat. Ezt pedig nagyon-nagyon nem akarom. Cserébe megnyugtatásul átadom neki a bankszámlám megnyitott verzióját. Nincs már titkolni valóm ebből a szemszögből, legalábbis úgy érzem megbízhatok Norában ezen a téren. Nora tudja, hogy már nem úgy állok anyagilag, mégsem változott meg. Kapott egy autót, de ugyanaz maradt. Tudja, mit teszek, mikor elmegyek, és mellettem maradt. Elfogadta, hogy titkokkal kikövezett a múltam, hogy a testemen túl a lelkem is sebzett, és így is szeret. Nem tudom meddig mehetek el ebben a dologban, mennyit vehetek el még tőle, de amit ad, arra úgy szomjazom, mint sivatagban egy csepp esőre az eltévedt vándor. Tudom, hogy ez a szerelem veszélyes. Tudom, hogy sokat teszek kockára, talán annyira sokat, amit felfogni sem bírok ésszel. Ám abba a megnyugtató tudatba ringatom magam, hogy ha az ellenségeim meg akartak volna találni, már megkerestek volna. Már rég halott lennék, vagy fogva tartanának. De két éven túl is menekülök előlük, és nem találtak a nyomomra. Ez pedig egy óriási város, én pedig elég óvatos vagyok, hogy tudjam, hogy ne menjek olyan helyre, ahol a világhálón megkereshetnek, a teljes nevem nem tudják, csak a becenevem, azt pedig gondosan titkolom mindenki előtt, csak néhány ember tudja, és ők tartják a szájukat. Nora megkapja a telefont, én pedig abbahagyom a mérést, és összeszedem a gondolataimat, se felülök. A puha szőnyeg selymesen susog alattam, míg a hátam a gardróbajtó félfájának vetem, s megpróbálom megfogalmazni, mi játszódik le bennem. Csak töredékét tudom elmagyarázni, de a lényeg benne van, és vigaszért simulok végül az ölébe, mintha tényleg azt gondolnám, kezdem elveszíteni a józan eszem. De nem elvesztettem már akkor, amikor őket választottam ahelyett, hogy biztonságban tudtam volna őket, távol a világomtól? Ő csak hallgat megértően, és nem szakít félbe, így könnyebben tudom valahogy szavakba önteni a félelmeimet. A család nagyon fontos, erre csupán néhány hónapja jöttem rá, azóta viszont foggal-körömmel harcolok értük, és egy alkalmat sem mulasztok el, hogy bizonyítsam mennyire szeretem őket a magam módján. Azonban az, ami nekem nem jutott, még Norának és Lottienak és persze az érkező picurnak megadatik, ha jól alakulnak a dolgok. Nem viselném el, ha tudnám, hogy csupán miattam veszítette el Nora a testvéreit, vagy épp Lottie és a pici bácsikáikat, Dorian tündéri kislánya pedig nagyon sokat veszítene, ha nem tarthatná a kapcsolatot a legszuperebb nagynénivel és uncsitesóval, akit csak a hátán hordott a Föld. Nora szülei pedig egyszer már majdnem kitagadták a saját lányukat, ha csak rajtam múlik, ezt nem játsszák el még egyszer, mert aki őket bántja, az engem bánt, és ennek még sosem volt jó vége. Ettől függetlenül szeretném, ha a szülei tudnák, hogy ami történt, egy véletlennek köszönhető, nem tudatos döntés volt, és most igyekszem behozni a lemaradást, amit elmúlt években elmulasztottam. Nora többet és jobbat érdemel, mint amit én adni tudok és ami én vagyok, de ha engem választott, akkor igyekszem mindent a legjobban csinálni. A picihez beszélek és megpuszilom a pocakját, amely mögött valahol az új élet fejlődik napról-napra. Borzasztó félelmeim vannak az apasággal kapcsolatban, amit Alaszkában már megfogalmaztam neki, de akkor elnapoltam a dolgot, ennek ellenére igyekszem kiegyensúlyozottságot mutatni és megértést, amennyire csak lehetséges. Babát vár, nem boríthatom ki minden alkalommal, mikor nekem épp agymenésem van. A bőréhez simítom a fülemet, és a bent lakótól kérdezem, hogy mit szeretne, hátha megkapjuk a választ, amit már láttam odalent Nora tekintetében. Nora felnyög, és aggódva emelem rá a pillantásom. Csak nincs valami baj? Mi van, ha hirtelen kórházba kell vinni? Az agyamban egyből útvonalak kezdenek kirajzolódni, a legkisebb forgalmat kihasználva a leggyorsabban hogy lehet a kórházba jutni. De ahogy megnyugtat, hogy csak megmozdult a pici, egészen elérzékenyülök. - Mocorog? - mondom elfúló hangon, és ezt már tényleg égi jelnek tekintem, mert eddig még nem tudok róla, hogy Nora érezte volna a mozgását. Nem tudom, ezt mikor kell, vagy hogy van, de ez az első, hogy mondja nekem. Kissé könnypárás tekintettel simítom a tenyerem a pocakjára, de nem érzek semmit. - Én nem érzem - suttogom csalódottan, aztán hosszú, szeretetteljes puszit adok a kisfiamnak (vagy kislányomnak, mert azért én el tudnék képzelni még egy kislányt is) míg Nora elmondja a véleményét a házról. Nem szólok semmit, egyelőre nem kommentálom, bár már tudom, hogy ha azt mondja határozottan, hogy beleszeretett, meg fogom venni neki, azonban van, ami mégis feleletre késztet. - Életem, megköszönhetik a környéken, ha szóba állsz velük. Sokkal többet érsz, mint ezek együttvéve, majd meglátod. Sydneyben hasonló környéken laktam, családi házak, otthon unatkozó anyukák, ingatlanügynökök és ügyvédek közt. Neked nincs miért aggódnod, sem szégyenkezned előttük, járj csak büszkén, ha esetleg emellett a ház mellett döntünk és ide költözünk. Csodálatos vagy, és ha ők ezt nem látják, hát forduljanak fel. Igaz, Pocok? - hajolok vissza a hasához, és megint csiklandós puszit adok neki. De csak nem hagynak nyugodni a dolgok, így ráncolom a homlokom, mikor ismét felhozza a családját, de azért végighallgatom. A kérdésére meglepetten pislogok. - Tényleg? Segítenél? - kérdezem, aztán sóhajtok - Olyan édes vagy - hunyom le a szemem, és az arcomon pihenő kezét felemelve a tenyerébe csókolok - De ha magamból indulok ki, azt hiszem az apád és az anyád olyan messziről fognak kirúgni ebből a családból az első szavamnál, hogy majd csak lesünk. Én legalábbis nem fogadnám tárt karokkal azt a pasit, aki egy egyéjszakás kaland után felkoppintotta...pardon...áldott állapotba...öhm...csinálta a lányomat, aztán lelépett évekre. De ha titeket szeretnek, én hajlandó vagyok kompromisszumokra velük, mert elmenni viszont...nem megyek sehová, szóval vagy megszoknak, vagy fel is út, le is út, legalábbis részemről - mondom, majd felülök újra, és előveszem a mérőszalagot és a vízmértéket. Az arcomra kiül a felelősségteljes apa, és a minden férfiban élő lelkes kisfiú, aki építésznek képzeli magát, ahogy átadom a kezébe a mérőszalag másik végét. - Akkor kezdjünk neki - mosolygok rá, és olyan szerelem-ittasan teszem ezt, hogy a szívem is belesajdul. Egy nő, aki ha megőrülök, akkor is szeret és támogat? Ilyen nem is létezik a Földön!
Jó fél órával később, amikor minden ablak zárhatóságát, minden fűtőtest felerősítését, az összes falat, padlót, ajtót, fürdőszobát átvizsgáltam és kétszer zavartam le az ingatlanost a földszintre mert megzavart a vizsgálódásban, megnyugodva mászok ki az utolsó kád alól. - Nos, akkor ez is rendben, nem fog leszakadni a födém, ha megtelik vízzel a kád és elázni sem fog, a lefolyó szinte vadonatújnak tűnik - mondom és végre elteszem a vízmértéket és az időközben a kocsiból behurcibált megannyi szerszámot. Az arcomon néhány fekete koszcsík sötétlik, időközben levettem a pólómat és a kabátomat, így egy fehér atlétában és farmerban vagyok csupán, a kabátom valahol a folyosó elején hever a korláton, a pólómat pedig egyszerűen a zsebembe gyűrtem. Az összes zsebem tele van a "kincseimmel", a nadrágom épphogy a csípőmön marad, úgy húzza lefelé a súly, és időközben elég sok tervet kitaláltunk Norával, de még mindig nem mondtam rá áment,a hogy ő sem egyértelműsítette számomra, hogy ez az a bizonyos egy és egyetlen. A folyosóra kísérem a drágámat, és mögé lépve felhúzom, hogy a lábfejemre álljon, így lépkedek vele, miközben ő a karomba kapaszkodik, én pedig őt karolom át. - Nos, kedves Ms. Weston, el tudná itt képzelni velem és a gyerekeinkkel a jövőjét? - kérdezem, aztán a fülébe suttogok - Ha megvesszük ezt a házat, ugye tudod, hogy babonából az összes helyiségben szeretkezned kell velem? - harapok a fülcimpájába, aztán megállok és magam felé fordítom. - Na, mit mondasz? Vegyük meg? - kérdezem tőle, és kíváncsian várom a reakcióját. fürkészve kutatom az angyal szemeket, hogy semmiről ne maradjak le. Ha nem erre esik a választása, azt is elfogadom, tovább keresek, de úgy láttam, ez azért egész jól össze van rakva és neki is tetszik. Ha igent mond, és azt mondja, belepusztul, ha nem lakhat ebben a házban, most azonnal aláírom a papírokat és még ma beszélek egy költöztető céggel, de ehhez látnom kell, hogy tényleg akarja. Egy ímmel-ámmal elfogadott félmegoldás nekem nem elég. Ennél többet érdemelnek mindhárman.
Ez a házvásárlás, illetve -megtekintés egyelőre egyáltalán nem úgy alakul, ahogy vártuk, de tekintve, hogy ez már nem az első nekifutásunk, valahol talán érthető is, ha vegyesek az érzéseink. A tökéleteset keressük, ahol családot alapíthatunk, ahol akár le is élhetjük az életünket, ahol a gyerekeink felcseperedhetnek... Persze, hogy ez nem egyszerű. De amikor Chris bontja a hármasunkat, és az emeletre megy, már kezdek kicsit aggódni, hogy talán nem is ugyanazt akarjuk. Hogy „a tökéletes” nem mindkettőnknek ugyanazt jelenti. Ő már az előző házaknál is lemért és megvizsgált olyan dolgokat, amit nekem biztosan nem jutott volna eszembe leméricskélni, de az hogy hason fekve találok rá a gardrób tövében, az már az eddigiekhez képest is abszurdnak tűnik. Az pedig, hogy végül én is mellette kötök ki a szőnyegen, teszi csak tényleg kivételessé ezt a mai túránkat. Először tulajdonképpen jobban leköt az, hogy a válaszát hallgassam, vagy épp a bankszámla egyenlegén hüledezzek, de ahogy közelebb gördül, fejét az ölembe helyezi, és a hangulat feszültből kicsit meghittebbé válik, azt az érzetet kelti bennem, mintha máris itthon lennénk. Mintha ez a mi szőnyegünk lenne, a mi egyik szobánkban, a mi házunkban... a mi otthonunkban, és addig heverészhetünk itt, ameddig csak kedvünk tartja. De tekintve, hogy Chris láthatóan még tele van bizonytalansággal, és épp a pocakomtól vár választ a kételyeire, ezt egyelőre inkább nem fogalmazom meg hangosan is. Nem szeretnék rá nyomást gyakorolni. Az ifjabbik trónörökösünk egyébként is magára vonja a figyelmünket. - Ühüm. Megmozdult – bólintok a kérdésre boldog mosollyal, és látom Chrisen, hogy legalább annyira meg van hatva, mint én. - Igen, nos, arra egy kicsit még várnod kell. Ha jól emlékszem, nagyjából úgy egy-két hónapot. Az ötödik-hatodik hónap környékén már valószínűleg lesznek annyira erősek a rúgásai, hogy te is tisztán érezd – magyarázom el neki a csalódott pillantását látva, hogy mire is számíthat. A terhességnek akadnak nehéz pillanatai, de vannak varázslatos, örömteli mozzanatok, amelyek csak a babáé és a kismamáé, és ezeket sajnos ha akarnám, sem tudnám teljesen megosztani mással. Érezni az első mozgolódásokat, majd utána az összes többit, a tudat, hogy sosem vagyok egyedül, hogy egy drága kincs növekszik és erősödik bennem, ez pontosan ilyen. Nem fogalmazom meg teljesen konkrétan vagy nyíltan, hogy milyen aggodalmak is születnek bennem ha arra gondolok, hogy itt fogunk lakni, de Becks már félszavakból is megért, és kitalálja, mire gondolok. Elmosolyodom a biztatására, bár szerintem erősen elfogult, mégis jól esik, amit mond, és egy kicsit észhez is térít, hogy valóban butaság ezzel foglalkoznom. Aztán ismét a pocakomhoz beszél, odafúrja az arcát, a puszijával csiklandozza az érzékeny bőrt, és mindaz, amit tesz, annyira aranyos, hogy halk kuncogás szakad fel belőlem. És a jókedv árulkodó jelei ott is maradnak az arcomon, miközben ismét rajtam a sor, hogy az ő aggodalmait hallgassam. Nem tudok nem mosolyogni azon, hogy kijavítja magát, mikor azt fogalmazza meg, hogy egy kaland során teherbe ejtett. Ám igazából valószínűleg nem is mond akkora badarságokat, mert minden bizonnyal nem lesz egyszerű feladat a szüleimmel megszerettetnie magát. Főleg mert apám is olyan... csendben megfigyelő típus, aki nem beszél sokat, és általában az arca sem árul el többet a lelki állapotáról. Annak, aki nem ismeri őt jól, nem könnyű kitalálnia, éppen mi is járhat a fejében. És mivel anyám tűnik erélyesebbnek és beszédesebbnek, néha úgy tűnhet, ő viseli a nadrágot a családban, de igazából apám az, aki gyakran okosan, fél szavakkal is befolyásolni képes a dolgok állását. Épp emiatt volt, hogy sokáig tévesen azt hittem, a majdnem kitagadásomat anyámnak köszönhetem, aki akkoriban elég határozottan el is mondta a véleményét a szemembe. Apa nem szólt sokat, nem vont felelősségre, nem hibáztatott, de utólag rájöttem, ha nem lett volna dühös, vagy mélyen csalódott, tett volna valamit annak érdekében, hogy anyával együtt mellettem álljanak, amikor szükségem volt rájuk. - Az, hogy nem mész sehová, szerintem a legtöbb kérdésükre válasz is, amellett, hogy ennek én is igazán örülök – jegyzem meg a téma további boncolgatása helyett. Ugyan szívesen mondanék neki még valami biztatót, de mivel még én sem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy nem lesznek kisebb-nagyobb súrlódások a családom és közte, jelenleg nem tudnék további megnyugtató szavakkal szolgálni, és szerintem ezt ő is tudja. De hát tulajdonképpen a család az már csak ilyen, és ezt most valószínűleg neki is alkalma lesz megtapasztalni. Becks felkel a földről, én pedig követem a példáját, és megfogom a mérőszalag felém nyújtott végét, ezzel pedig meg is kezdődik a méricskélések végeláthatatlan sorozata. Amikor felajánlottam, hogy asszisztálok a feladathoz, még nem is sejtettem, hogy ez a férfi fejébe vette, hogy a háznak minden zegét-zugát külön-külön feltérképezi, de igazából nem bánom. Most már végre valóban lelkesnek és érdeklődőnek tűnik, és nem csupán nagyon komolyan veszi a dolgot, de látványnak sem utolsó. Szórakozott mosollyal az arcomon figyelem, ahogy belemelegszik a munkába, majd nekivetkőzik, és végül már egy szál atlétában és farmerban járkál körbe. Van egy olyan sejtésem, hogy az ingatlanosunk ritkán találkozik ennyire szőrszálhasogató ügyfelekkel, de ha gondja is van a dologgal, nem teszi szóvá. De melyik nő csinálna problémát abból, hogy egy ilyen vonzó hímet figyeljen munkavégzés közben? Szóval amellett, hogy időnként besegítek az állapotfelmérésnél, én többnyire csak Becksen legeltetem a szemeimet, vagy épp Megant faggatom olyan témákról, amelyek lényegesek lehetnek, ha úgy döntünk, hogy ide költözünk. Megérdeklődöm, mit tud a környékről, milyen iskola vagy óvoda van a közelben. Charlotte-nak már nem lesz szüksége egyikre sem, hisz a város egyik legjobb sulijába küzdötte be magát, amiért végtelenül büszke vagyok rá, de a kis pocaklakóra is gondolnunk kell, és arra, milyen lehetőségek várnak itt rá. Kicsivel később már arról tudakolódom, hogy merre van itt a legközelebbi étkezde vagy pékség, mert időközben igencsak megéheztem, de isten ments, hogy Beckset megzavarjam, mielőtt végezne. Amikor már láthatóan az utolsó mérések zajlanak, izgatottan toporgok a közelében, és várom az ítéletet. Eközben az ügynökünk odakinn telefonál, így ismét egy kicsit kettesben maradtunk. Kuncogok, miközben együtt lépkedünk, ő pedig a kérdését követően a fülcimpámba harap. Kicsit még a nyakam is behúzom, mert csiklandozza az érzékeny bőrt a szuszogása, libabőrös leszek tőle. - Édesem, én már akkor el tudtam képzelni itt az egész életünket, amikor először végigmentünk a szobákon – felelem meg a kérdését. - Elsőre beleszerettem ebbe a házba – mosolyodok el szélesen, majd felpipiskedve két tenyerembe fogom az arcát, és megcsókolom. - De nagyon élvezetes volt látni, ahogy centiről centire végigvizsgálsz mindent a mérő-micsodáiddal. Nagyon szexi műsort adtál – pillogok fel rá csábos pillantással, és tenyeremet végigcsúsztatom a mellkasán. - Azt hiszem, azt a házavatást mielőbb el kéne kezdenünk, mert nem kevés munka lesz az összes helyiséget végigjárnunk – incselkedem vele egy kicsit. - Istenem! - kapom aztán boldogan a szám elé a kezemet, amikor hirtelen átjár az érzés és a gondolat, hogy mit is készülünk tenni éppen. - Tényleg megvesszük? Én el sem hiszem. Az új otthonunk. Charlie ki fog ugrani a bőréből, ha ezt meglátja. - Már látom is magam előtt a lányunk örömteli arcát, ahogy elképedve rohangál keresztül a házon, és mindent egyszerre akar majd megnézni.
Az aggályaim úgy hiszem, nem alaptalanok. Nem szívesen adom ki a titkaimat, mégis magyarázatot kell adnom arra, hogy milyen gondolatok foglalkoztatnak. Hisz a család most már tudom, mindennél fontosabb. Nem szeretném, ha ők bármiben hiányt szenvednének, vagy ha miattam megromlana a kapcsolatuk Nora családjával. Ahogy azt sem tudom, hogy reagáltak arra a hírre, hogy újra babát várunk, ennyi év után. Határtalanul boldog vagyok, de van bennem némi kétely is. Hogy értethetném meg, hogy nem érzem magam elég jónak hozzájuk? Nem tudom, mert ehhez tudnia kéne még ezer tettemről, ami miatt valószínűleg kiábrándulna belőlem egy életre. Amíg ez nem történik meg, azonban itt vagyok, és itt is maradok. Nem megyek el, míg az élet már nem ad más választást. Az új élet reménye pedig az ő szemeikben tündököl, s én ebből a reményből táplálkozom. Nora segít nekem a méréseknél, és hálás vagyok, amiért nem nevet ki vagy néz bolondnak. Hiszen csak miattuk csinálom értük aggódom, nem magamért teszem. A mérőszalag pedig táncol, a vízmérték kiszolgál, és a kis segédemmel gyorsan végzünk is, legalábbis szerintem gyorsan. Azért izzasztó a munka, így kicsit neki is vetkőzök, de mire a végére érek a fontosnak ítélt vizsgálatoknak, elégedetten teszem el a kincseimet. Most végre igazi férfinak érzem magam, igazi családapának. Nem fegyvereket vizsgálok, helyszíneket, útvonalakat a menekülésre. Nem azt nézem, honnan ideálisabb a rálátás az áldozatra. Hanem hogy elég nagyok-e a szobák, az ajtók, az ablakokon jut-e be elég fény és a fűtésrendszer elég korszerű-e, hisz New York télen elég huzatos tud lenni, hogy fogalmazzak ilyen finoman. Nora közben rendezi az ingatlanost is, kérdez tőle és cseverésznek, amíg én elvagyok a kis világomban. Nem sajnálom rá az időt, de amikor végzek, már ismét kettesben vagyunk Norával. A lábamra húzom, úgy lépkedek vele a folyosón, és megkérdezem, ez legyen-e az a ház, amiben élni szeretne, és persze pajkos gondolatok jutnak eszembe, mert hiába várandós, Nora maga a két lábon járó csábítás. Ahogy a fenekét az ágyékomhoz nyomja, bár akaratlan mozdulat, rám is kezd hatással lenni. Megcsókol, és felpillant rám. - Szóval szexi voltam? - kérdezem elveszve a tekintetében és félmosolyra húzom a számat, bár válaszra nincs igazán szükség. A házavatás mielőbbi elkezdésére azonban lehervad a mosoly az arcomról, és immár sóvárogva nézek végig ezen a gyönyörű nőszemélyen. Még mindig nem tudom elhinni, hogy engem szeret, engem választott, és minden hibám ellenére is kitart mellettem. Felsóhajtok és az ajkamba harapok. - Ó igen, mielőbb el kéne - morgom, és megfogom a csípőjénél fogva - Akár egy kis előzetest is el tudnék képzelni, mielőtt belevágunk a teljes listába - suttogom játékosan, és mögötte elpillantva megállapítom, hogy épp egy bazi nagy ággyal rendelkező hálószoba mellett állunk. Bár nekem a szőnyeg is megteszi, csak valahogy hadd hámozhassam ki a ruhájából ezt a csajt. Ám Nora hirtelen rádöbben az igazságra. Okos, ezt mindig tudtam, de a szavaimból már tisztán kivette, hogy a házat megveszem. Hisz beleszeretett első látásra. Ezt mondta. Szerelem, első látásra. Mint mi ketten. Ezt a házat akarja, és igazából nem tudnék olyan indokot mondani, ami miatt nem írhatnánk alá a papírokat. Az örömittas kiáltása mosolyra fakaszt. - Megvesszük. Ez lesz az új otthonunk, és remélem Lottie tényleg ki fog ugrani a bőréből, és tetszeni fog neki - mosolygok, aztán megfogom a kezét, és magamhoz húzom - Gyere ide - mondom, aztán megcsókolom. Gyengéden, hosszan, boldogan iszom az ajkai mézédes ízét, mert az öröme engem is átjár. Alaszkában, amikor megvettem azt a házat, akkor sem éreztem ennél nagyobb örömet azt hiszem. Ez most teljesen más. Itt már nem csak én vagyok, hanem ők is. A családom. A szeretteim, akikért bármire képes lennék. - Na, menjünk, írjuk alá azokat a papírokat. Kézen fogom, és levezetem az emeletről, majd úgy, hogy vagyok, leülök a konyhaasztalhoz beszélni a nővel. Átbeszélünk majdnem mindent, és az átutalási nyilatkozatot aláírom. - Rendben, akkor már csak a tulajdoni lap átírása lesz, a többit én elintézem. Öhm... - Lenne egy kérésem - mondom, és felém pillantanak - Szeretném, ha az átutalás az én számlámról érkezne. De a ház kerüljön Nora nevére. Mielőtt Nora ellenkezni kezdene, megfogom a kezét. - Nem, ez ellen nem lehet kifogásod, sajnálom. Tudnom kell, hogy jól lesztek. Ha velem bármi történne, muszáj, hogy ti rendben legyetek. Ha ajándéknak jegyzik be, senki nem veheti el tőletek, senki nem szólhat érte egy szót sem. Tudom, hogy nem érti, már a kocsinál is kiakadt, pedig az csak egy kocsi. - Nem készülök semmi hülyeségre, csak szeretném, ha biztosítva lennétek. Ennyi az egész. - nyugtatom meg, bár mindketten tudjuk, hogy több ez, mint biztosíték. A Grladiator Club sem épp egy gyerekmatiné, és a múltam...Collierék sosem fognak leállni. Jobb, ha ezzel tisztában vagyok és ha valami végzetes történik, szeretném, ha Nora és a gyerekek biztonságban lennének. Legalább anyagilag, ha mást nem is adhatok nekik. Bármiféle ellenkezésnek ellenállok, így végül aláírom amit kell, és a mobilomról azonnal el is indítom az utalást. Amint megjön az értesítő, hogy a kért összeg át lett utalva, már meg is kapjuk a kulcsokat. Néhány formanyomtatvány van még hátra, de a kezünkben tartjuk a házunk kulcsait. - Kész is. Ha akarod már ma is itt alhatunk. De először mit szólnál, ha felfedeznénk a környék egyik éttermét? Mert ha engem kérdezel, én éhen halok - fogom meg a kezét az ajtó előtt, aztán egy kulcsot helyzetek a tenyerébe. - Parancsoljon Ms. Weston. A háza kulcsai. Remélem azért engem is beenged azon az ajtón - csipkelődök vele, és rámosolygok. El sem hiszem, hogy valakivel együtt vettem egy házat itt, New Yorkban. Mámorító érzés. És most már ideje enni valamit, mert egész délelőtt méricskéltem, és meglehetősen morcos leszek, ha rövid időn belül nem kapok valamit enni. Amúgy is terveim vannak estére, kelleni fog az energia. Napszemüveget tolok az arcomra, mert gyönyörű, napsütéses időnk van idekint, és elindulok a kocsim felé. Az utcán egy nő közeledik felénk és láthatóan célirányosan közlekedik, ezért automatikusan Nora és közé lépek. - Helló, a nevem Betty, itt lakom a szomszédban. Látom, van magánál szerszám is. Esetleg lenne most ideje megnézni a házamban a... - Hogy mondja? - kérdezem, és hirtelen nem is tudom, mit akar a nő, de aztán leesik. Azt hiszi, valami minkás vagyok, aki csak felmérte a házat valami felújítás miatt. Elgurul a gyógyszerem és ha Nora nincs itt, talán üvölteni is kezdek. - Valami suttyónak néz? - kérdezem tőle, és úgy begurulok, hogy ordítani tudnék - Nem dolgozni jöttünk ide. Megvettük a házat - dühöngöm, mire a nő végigmér és meglepődötten fordítja oldalra a fejét. - Csak abból gondoltam, hogy... - Hogy porosak vagyunk és rajtam trikó van? Vagy abból, hogy a párom nem visel gyöngysort a nyakában? - kérdezem ingerülten, aztán nagyot sóhajtok és igyekszem lehiggadni. Az éhség miatt azt hiszem leesett a vércukrom, azért vagyok ilyen harapós.
Miközben ezt a ritka vonzó férfipéldányt figyelem, ahogy a szerszámaival ténykedik, a gondolataim időről időre elkalandoznak, és bizony ha csak kettesben lennénk a házban, kísérletet tennék arra, hogy kis időre elvonjam a munkától, és elcsábítsam. Nem vagyok benne biztos, hogy csak a hormonjaim szórakoznak velem, amire egyébként meg is van az esély, vagy Chris egyszerűen ilyen szexi, és én menthetetlenül a hálójába gabalyodtam egy életre. De pajzán gondolatok ide vagy oda, uralkodom magamon, és igyekszem másra terelni a figyelmem, amíg az állapotfelmérés zajlik. Azzal viszont, ahogy Chris végül hátulról átölel, és a fülembe duruzsol, nem könnyíti meg a dolgom, újra megpiszkálja a parazsat. Tagadhatatlanul semmi ellenvetésem nincs a házavató terveinkkel szemben. A mondatát hallva követem a pillantását, és magam is felfedezem, hogy épp egy hálószoba mellett álltunk meg. - Mm-hmm – hümmögök helyeslően, Chris perzselő tekintetének kereszttüzében, és azt kívánom, bárcsak valóban itt és most lerángathatnám róla ezt a feleslegessé váló atlétát is, majd... Azt hiszem, kicsit még bele is pirulok a következő gondolataimba, mert közben tisztában vagyok vele, hogy nem vagyunk teljesen egyedül, és attól tartok, már így is épp eléggé próbára tettük az ingatlanügynökünk türelmét. De ahogy a fejem egy pillanatra kitisztul, úgy tudatosulnak bennem a férfi iménti szavai, és azoknak mögöttes értelme. Készen áll rá, hogy megvegyük a házat, és otthonunkká tegyük, és ettől hirtelen teljesen belelkesülök. Ahogy kimondja a varázsszót, hogy „megvesszük”, próbálom visszafogni az ujjongásomat, de nem igazán vagyok most ura a tetteimnek, Chris nyakába vetem magam, és szorosan ölelem. Tudtam, hogy új, közös otthont keresünk. Tettük ezt már hónapok óta. De amikor belefogtunk ebbe, még sokkal szerényebb elképzeléseim voltak. Persze, hogy azok voltak, hiszen fogalmam sem volt, mennyi pénze van Chrisnek, és igazából csak az lebegett a szemem előtt, hogy a legszükségesebbek meglegyenek, mert ehhez vagyok szokva, mert nekem elég lett volna ennyi is. De aztán, ahogy ma betettük ide a lábunkat, én máris elképzeltem a családunkat ezen falak között, és éreztem, hogy ez az igazi. Most jövök csak rá, hogy valóban csalódott lettem volna, ha úgy sétálunk ki végül az ajtón, hogy tovább kell keresgélnünk. Elengedem őt, és lépek egyet hátra, az egyik kezem ismét a szám előtt, próbálok uralkodni magamon, de attól tartok, én már Charlie helyett is kislány módjára örömködöm. Aztán Chris visszahúz magához egy szerelmes csókra, én pedig átölelem a derekát, és úgy simulok a karjaiba, hogy tudom, tökéletesen beleillek. Nem is sokkal később már a konyhában ülünk, és csendben, de izgatottan figyelem, amint megbeszélik a részleteket, és átfutják a szerződést. Fejem enyhén oldalra biccentem, és kíváncsian figyelem, mi is Becks kérése, de amint azt megfogalmazza, a szám tátva marad, arcomra kiül a döbbenet. - Az én nevemre? - kérdezek vissza, hogy jól hallottam-e. A gyomrom idegesen bukfencezik egyet. Ez túl sok. Ez túl nagy. Ez így nem lesz jó. Nem értem. Az tök jó, hogy neki van pénze, és megvehet egy ilyen házat, de én... Ez... Nem hiszem, hogy ezt így kellene, ez az övé... Aztán folytatja, és makacs, mint mindig, amikor a fejébe vesz valamit, én pedig még mindig megszólalni sem tudok. Az utóbbi szavai pedig árnyékként vetülnek a korábbi izgatottságomra és örömömre. Vagy még inkább mint egy aggodalomból, idegességből, kételyekből szőtt finom, vékony háló. Értem, hogy mit mond. Túlságosan is. Amikor azt fogalmazza meg, hogy „bármi történne vele”, nem arra utal, amire ilyenkor a legtöbben, hogy véletlenül elüti egy busz, vagy belé csap a villám. Ő időről-időre hobbiból élet-halál harcot vív egy ketrecben. Bár mostanában úgy tűnt, mintha kevesebbszer tenné. Vagy csak diszkrétebben csinálja. Bárhogy is van, vagyok annyira naiv, hogy beleringassam magam abba a hitbe: legalább a családjáért, a lányáért, és a még meg nem született gyermekéért idővel majd felhagy ezzel. Közös otthont találunk, és mi is egy átlagos, kertvárosi család leszünk. Amikor megtudta, hogy ismét terhes vagyok, azt mondta a félelmeimre, ne aggódjak, megoldjuk. Én pedig ebbe az ígéretbe kapaszkodom azóta is, bármit is jelentsen. De valószínűleg ez nem megy egyik napról a másikra, ő pedig gondolni akar a legrosszabb eshetőségre is. Azt hiszem, ezt nem róhatom fel neki. Azt is tudom, hogy ez a házvásárlás most teljesen más, mint amikor egy kocsit adott nekem. Az egész helyzet más. Akkor még nagyon friss volt a kapcsolatunk, még nem alkottunk igazán egy egységet. Együtt voltunk, és mégis külön. Volt ő, és voltam én meg Charlotte, akiről már nyolc éve gondoskodtam, ahogy tudtam, és nem éreztem úgy, hogy ezen bármit is változtatni kéne. De most már valóban egy család vagyunk, a csöppséggel együtt, aki idebenn növekszik, és már sokkal inkább helyénvalónak tartom, hogy családapaként gondoskodni akar rólunk. Tudom, hogy ha valóban bármi történne vele, a gyerekeink érdekében úgy a legokosabb, ha hagyom, hogy a nevemre írja ezt a házat. Kell egy kis idő, amíg ezt magamban mérlegelem, és tisztázni tudom, de ahogy a gondolatmenetem végére érek, egy sóhajtás jelzi, hogy beletörődtem, sőt, egyetértek a döntésével. - Jól van – felelem végül, és egy pillanatra megfogom, kicsit meg is szorítom a hozzám közelebb eső kezét. Ez egyben a hálám kinyilvánítása is, amiért gondol ránk, de ezt nem mondom ki szóban, mert van bennem némi helytelenítés is az egész hátterében húzódó, ki nem mondott dolgok miatt. Miközben ők rendezik a még fennmaradt dolgokat, én azon vagyok, hogy ismét mindennek a pozitív oldalára koncentráljak, és egyszerűen csak örüljek az eseményeknek, hogy épp „fészket rakunk a fiókáinknak”, így mire felkelünk az asztaltól, már ismét apró, de boldog mosoly tündököl az arcomon. - Nekem tetszik az ötlet – felelem csillogó szemekkel, amikor Chris felveti, hogy itt alhatnánk már ma éjjel is, és közben ismét eszembe jut az a gyönyörű és hívogató hálószoba, és mindaz, amivel kecsegtetett bennünket korábban. - Tudod, szerintem anyámnak nem lenne ellene kifogása, hogy Charlotte náluk maradjon éjszakára, és akkor ma még csak a kettőnkké lehetne az egész ház – vetem fel a számomra igen csábítónak ható lehetőséget. - De ami azt illeti, én is farkaséhes vagyok. Ms. Hartley ajánlott is korábban egy-két éttermet a közelben, azt hiszem, érdemes lenne felkutatni őket – vetek is egy hálás pillantást az említett felé, aki közben már szedi is a dolgait, és a kulcsokat ránk bízva távozni készül. Chrisszel kézen fogva követjük a példáját, és hagyjuk el a házat egy kései ebéd kedvéért. - Komolyan kinéznéd belőlem, hogy kicsuklak? - nevetek fel, és kicsit a fejemet ingatom. Miközben ő előre lépne, hogy kinyissa nekünk az autót, egy idegen nő közelít az irányunkba olyan lendülettel, amiből egyértelművé válik, hogy célba vett bennünket. Érdeklődve ráncolom a homlokom, míg ő bemutatkozik, és elkezdi megfogalmazni a kérdését. Egyből leveszem, hogy félreértette a helyzetet, és talán el is nevetném magam ennek abszurditásán, de Chris úgy felháborodik, hogy mégsem teszem. Magamban azért kicsit viccesnek találom a szituációt, főleg mert korábban épp ő mondta nekem, hogy mennyire nem számít a helyiek véleménye. - Jaj, én igazán sajnálom. Nem úgy értettem, én csupán... - Úgy tűnik, abból ahogy az újdonsült szomszédunk hebegve magyarázkodni kezd, hogy nem csupán rettentően zavarban van, de egy kicsit talán meg is ijedt ettől az atlétás, szexi alfahímtől. Mielőtt teljesen ráhozná a frászt, és ezzel mutatkozna be a környéknek, ismét megfogom, és finoman megszorítom az emberem ujjait, majd kicsit előrébb lépek, hogy kézbe vegyem a helyzetet. - Helló! Én Nora vagyok, ő pedig Chris, és ahogy mondta, épp most vettük meg a házat. Tudja, Chris szeret mindent maga ellenőrizni, a saját szemével akart meggyőződni róla, hogy az ingatlan megéri az árát – árulom el csevegő hangon, és küldök is szeretetteljes mosolyt az emlegetett felé. - Ó, értem már. Annyira sajnálom ezt a félreértést, esküszöm, nem akartam célozni semmire. Bárcsak az én férjem is ilyen alapos lenne! - kezd el Betty barátságosan fecsegni, és ha akarnám, sem tudnám kijavítani, hogy mi igazából nem vagyunk házasok, hisz nem jutok szóhoz mellette. - Mi lenne, ha átjönnének ma este vacsorára? A cseresznyés pitémmel talán jóvátehetném ezt a borzalmas indítást, és így egy kicsit megismerhetjük egymást – veti fel az ötletet, én pedig bizonytalanul pillantok Becksre, hisz már voltak terveink, és nem tudom, mennyire lenne most kedve a szomszédokkal társalogni ahelyett, hogy étterembe menjünk kettecskén.
Nem akartam szőrszálhasogató lenni, de örülök, hogy mégis az utolsó zugig átvizsgáltam a házat. Tudom, hogy próbára tettem az ingatlanos türelmét, de a ház borsos áron került meghirdetésre, szóval azt hiszem ennyi pénzért igazán belefér, hogy pár órát eltölthessek benne, mielőtt azt mondom, rendben van. Mert ha utólag derülnek ki turpisságok, akkor nem leszek kegyes, ízekre szedem a nőt is, az eladókat is, és Franciaország sem lehet elég nagy, hogy elbújjanak előlem. Kitartó vagyok, akár egy véreb, és ha a családomnak baja esik, azt nem kezelem könyörületesen. De a saját megnyugvásom után azért az is sokat számít, Nora hogy érzi magát a házban, és amikor azt mondja, beleszeretett, már be is igazolódik a sejtésem. Így rábólintok, és minden pénzt megér az az öröm az arcán, ahogy a nyakamba ugrik. Nincs benne semmi számítás, semmi hirtelen megtapasztalt gazdagság utáni csorbulás. Ez a tiszta Nora, a benne lakó kislány, akinek teljesült egy álma, amiről nem is tudott, hogy létezett. Ismerem őt. Ismerem a lélegzetét, ismerem a szíve dobbanását, azt, hogy hogy szeret aludni, hogy szeret összebújni. Ismerem a gondolatait, tudom, milyen mikor aggódik. Olyankor összeráncolja a homlokát és amikor mérges, kicsit felhúzza az orra hegyét. Ha megbántják, akkor laposakat pislog, mintha ezzel egy új képet tudna varázsolni maga elé. És szereti, ha a haját birizgálom tévézés közben, és még mindig olyan szerelemmel néz Lottiera, ahogy csak egy igazi édesanya képes az újszülöttjére. Ismerem őt. És ebben, ahogy itt megmutatkozik az öröme, csak egy tiszta, szeretettel és álmokkal teli boldog lelket látok. Egy erős nőt, akitől végre nem elvesznek, hanem adnak neki, és ez az érzés előhozza belőle a boldog kislányt. Az autónál más volt, ott dühből és rémületből fakadt az elkeseredettsége, és csak onnan tudom, hogy azért örült neki, mert használja, és amikor vezetheti, mindig mosolyog. Már egészen magáénak tudja, ezt mi sem szimbolizálja jobban, mint az új, csajos üléshuzat, a virágos illatosító és a kesztyűtartóban tárolt sminkkészlet és hajkefe, és a Lottie helyénél az első ülés háttámlájára erősített Jégvarázsos rendszerező, amiben helyet kapott néhány kifestő könyv, mesekönyv, pár tudományos magazin, színes ceruzák, radírok, hajcsatok, hajgumik, és egy rágógumi illatú kislányoknak való szájfény is. És én ezt egy percig sem bánom, mert az az övé. Érezze is a magáénak. Legyen boldog vele, és ha csak ennyivel kárpótolhatom az elmúlt évekért, hát rajtam nem fog múlni. A ház pedig tudom, hogy számára ez nem volt egyértelmű az első pillanatban. Amikor házakat kerestünk, az első körös jelölekre olyan ingatlanokat választott, amik kicsivel sem voltak nagyobbak, mint a mostani lakása. Peremkerület, egy zsebkendőnyi udvar, két szoba. Több ilyenre is elcibált, mire már besegítettem kicsit a beállításoknál, hogy hogyan is kezdjen neki ennek a lakáskeresgélésnek. Szempontok, amik fontosak. Legyen legalább négy háló, esetleg több. Hisz már van Lottienak unokatestvérkéje, ha nagyobb lesz, talán szeretne nálunk aludni, szükség lesz vendégszobákra is, és jön a pici, előbb-utóbb neki is kell majd saját birodalom. A konyha fontosságát nem is kell mondanom, mert én nagyon szeretek főzni, és ehhez néha nincs szükségem sok mindenre, de az alaszkai házam konyhája az alapmérce. Sajnálom, mert tudom, milyen szeretettel gondol a saját lakására, és terveim is vannak, amivel meglephetem majd, ha beköltözünk ide, de én elég kényszeres vagyok, és ha már csinálok valamit, azt nem teszem félgőzzel. Ebbe a kapcsolatba is teljes odaadással vetettem magam, és bár hirtelen jött, váratlanul, de ettől még nem kevésbé értékes számomra. A ház kiválasztása is egy hasonló mechanizmuson megy át nálam. Vagy tökéletes mindenkinek, vagy lépünk tovább, és keressük az igazit. Félmegoldás, megalkuvás nem érdekel. De Nora öröme és a csók, amit jutalmul kapok minden belefektetett energiát megért. Ahogy ellép, mosolyogva nézem, aztán visszahúzom még egy csókra, mert éreznem kell még ezt a boldogságot, érezni, hogy érdemes élni, és erre ez a legjobb módszer. A csókja, az érintése, a kislányom nevetése, még akár a viták is, amik sokkal kisebbnek tűnnek a múltam árnyai mellett, és napról-napra bizonyosodom meg róla, hogy Nora nem mond le rólam. Időnként magamba kell csípnem, hogy elhiggyem. Az első meccsemnél amit Nora is látott, azt hittem nincs tovább. De ez a nő keményebb és kitartóbb, mint egy teljes szakasznyi elszánd katona a háborúban. Csak megy, tör előre és nem ereszt, akkor sem, amikor nekem fogytán az erős, és azt hiszem, nem vagyok méltó rá, hogy itt lehessek velük. Ő akkor is fogja a kezem, és azt mondja, legyek bármilyen hülye, bármilyen zárkózott, ő itt van és vár rám. Hisz bennem. És ez...ez az érzés mindennél többet jelent nekem. és legbelül rettegek tőle, mikor jön el a pillanat, amikor a tökéletes kis buborékunk kipukkad, akár egy lufi, és kiderül, hogy az idealizált képe rólam csak egy álarc. Mert valójában romlott vagyok, velejéig gonosz, könyörtelen démon, aki mások rémálmát testesíti meg. Akinek a nevét félve suttogják a sikátorokban, és bizonyos helyeken ha meghallják azt, hogy Becks, vagy A Francia, rémülten rezzennek össze, elfordítják a tekintetüket, és az életükért rimánkodnak. A konyhában azonban nincs most háború, nincs alvilág. Nincs bűn, sem bűnhődés, csak egy új kezdet édes illata. Örömmel csinálok mindent, beszélek a fontos dolgokról, és persze Norát is kellőképpen vonom be a döntésekbe. Nem akarom vele azt éreztetni, hogy ez az "én pénzem". Mert ez már megszűnt. Alaszkában végleg eltűntek azok a határok, amik nem tettek minket egyenlő felekké. Hisz ő akkor is szeretett, amikor csak egy csóró biztonsági őr voltam. Akkor is, amikor a kocsimban aludtam a háza előtt, és akkor is, amikor a huzatos raktárban, ahol meghúztam magam úgy megbetegedtem, hogy a láztól nem tudtam kontrollálni a tetteimet. És tudta. Tudnia kellett, hogy nem állok jól anyagilag, a Gladiátorokhoz sem csak a feszültséglevezetésért léptem be, hanem a pénz is motivált, és ezt nem is tagadom, Hisz volt egy lányom, és a lányomnak egy édesanyja, akikről gondoskodnom kellett. De így is engem választott és így is kellettem. És a hozzáállását az sem változtatta meg, hogy meglátta az alaszkai házat és hozzájutottam a lekötött pénzemhez. Már nincs bennem semmi kétely afelől, hogy ő az én jobbik felem, és érte - értük - én is szívesen leszek jobb emberré. Kiegészít, és más irányba húz, ami tetszik. Nem tudtam, hogy ilyen is tudok lenni, mert eddig senki nem próbálta meg, hogy kihozza belőlem. De ő hisz bennem, töretlenül, teljes szívvel. Így az aláírásnál nem kérdés, hogy megkérdezem a véleményét, és persze egy kis meglepetés is vár még rá, mert a házat az ő nevére iratom. Meglepődik, érzem rajta a kétkedést, és tudom, hogy ezekben az örömteli pillanatokban nem szabadna felhoznom a végzet lehetőségét, de tudom, hogy ész érvek nélkül nem tudnám meggyőzni. Imádom érte, hogy még mindig látszik rajta, hogy úgy kezeli, hogy ez az én házam, és megengedem neki, hogy velem lakjon Lottieval. De ez nem így van, csak nem tudom, hogy magyarázhatnám el neki. Nálam ez egy olyan feltétlen bizalom jele, amit eddig nem sok embernek adtam meg. Rhysnak volt kulcsa a lakásomhoz, és nagyjából itt véget is ért a történetünk. Ő már mérföldekkel túlszárnyalta azt a bizalmi kört, és talán egy nap annyira túlszárnyalja majd, hogy be is avatom a titkaimba. Egyelőre azonban elfogadtatom vele a tényt, hogy van egy lakása Brooklynban, van egy háza Manhattan közelében, és hogy én teljes szívvel az övé vagyok. A kézszorítást érzem, és megnyugodva simítok végig a puha, kecses ujjakon, örülök, hogy nem kezd ellenkezni, s percekkel később már a kezünkben vannak a kulcsok is. A ház a miénk, már csak formaságok vannak hátra a dologból, de az immár a Devereaux-Weston kláné végérvényesen. Kifelé menet az ingatlanos a papírokat rendezgeti, én pedig felvetem az ebéd ötletét. Norának sem ártana ennie valamit, hisz kismamaként fontos a kiegyensúlyozott, rendszeres táplálkozás, és bevallom, én is elég éhes vagyok, ám ő még ezt is képes megspékelni. Arcomra mindent tudó, számító mosoly ül ki és felhúzott szemöldökkel pillantok felé. - Szóval Lottie maradhat a nagyiékkal, és miénk a ház? Csak a miénk? Kétségtelenül piszkos fantáziám ismét ördögi táncra hív, és már látom őt azon a hatalmas ágyon, amit ugyan ki fogok dobatni, vagy elajándékozom valami jótékonysági szervezetnek, de ettől még egyszeri használatra igazán szívesen igénybe veszem. És az a puha szőnyeg is megihletett a szobában, és persze a konyhapult, és a lépcsőkorlát. A fürdőszobák pedig...A gondolatok megrohamoznak, és a nadrágom kezd szűk lenni, így inkább átadom a kulcsokat a ház előtt ennek a gyönyörű, észveszejtően fantasztikus nőnek és kicsit itt is heccelődök vele. - Sosem lehet tudni. De azért elmondom, hogy létra nélkül is felmászok erre a tetőre nettó tíz másodperc alatt - mosolygok rá, aztán kézen fogva elindulunk a kocsim felé. Izzadt vagyok és kicsit koszos, de most egészen elégedett a dolgok alakulásával. Örülök, hogy megoszthattam Norával a kétségeimet, és hogy ilyen megértően fogadta a dolgokat. Azonban mire a kocsihoz érünk, társaságunk akad. Ösztönösen állok Nora elé, hogy ha kell, védjem őt egy esetleges támadástól, de a belőtt hajú kardigános, tenisz pólós nőszemély engem keres. Vagyis egy munkást, akit az én személyemben vélt felfedezni. Azonban a feltételezése annyira felháborít, hogy teljesen kiakadok, és csak a jó szerencsének köszönheti, hogy nem veszítem el a fejem, és mondok olyat, hogy magam is megbánjam. Nora az, aki közénk lép és menti a menthetőt, mert engem az sem hat meg, hogy Betty, a drága szomszéd most kezd el magyarázkodni és elnézést kér. Nézzen el a háza felé és ott kuvikkoljon, ám a kedvesem bájos és lehengerlően édes stílusa megenyhíti a légkört. Ahogy rám néz és rám mosolyog, már én sem tudok annyira a duzzogásomra koncentrálni, pedig tudnék mit mondani, de ahogy magyarázatot ad a kinézetünkre végül belátom, hogy a nő talán jogosan vélte, hogy nem vásárlók vagyunk. A nadrágomat épphogy fent tudom tartani a csípőmön, a sok szerszám a zsebemben lehúzza, a trikóm fehérsége már csak emlék, mert mindenhol poros koszcsíkok tarkítják, és a képemet sem mostam meg. Egészen betörő kinézetem lehetne, ha nem lenne fényes nappal és nem sétafikálnék kézenfogva Norával. Így a beszélgetésüket hallgatva lenyugszom és immár én is rámosolygok a szomszédra. - Madame, én kérek elnézést Öntől, amiért ilyen durván nyilatkoztam. Szabad a kezét? - kérdezem, majd megfogom és kezet csókolok a hölgynek, aztán sármosan elmosolyodom - Életem szerelme jól mondja, tényleg kicsit jobban átvizsgáltam a házat, mint általában szokás. Bocsásson meg, ha megsértettem vagy esetleg megijesztettem - mosolygok rá és a nő máris olvadozni kezd. Látom a tekintetén, nem is kell sokat rájátszanom, de tudom, hogy csakis pozitív képet alakíthatok ki magamról, mert különben esetleg szemet szúrnánk és nyomozni kezdenének. Itt jobban figyelnek az emberek egymásra. - Az a cseresznyés pite igazán istenien hangzik, de a meghívást csak akkor fogadhatjuk el, ha Nora is beleegyezik, és persze ha elhozhatom a kedvenc krumplisalátámat. Nem fogja megbánni - mosolygok, és ha a kedves beleegyezik, fejet hajtok az ötlet előtt. Kicsit beugrunk, bájolgunk, aztán átsétálunk a saját házunkba. Eszembe jutott egy kedves kis ötlet, és így talán még időm is lesz kivitelezni. A gyors búcsúzást követően kinyitom Nora előtt az ajtót, megvárom míg beszáll, aztán megkerülöm a kocsit és a vezető ülésre huppanok. Imádom, ahogy a kocsim felmordul és a hangja visszhangot ver a házak között, ezért tudom, hogy utálni fognak a szomszédok, de engem akkor is határtalan elégedettséggel tölt el. Aztán az étteremhez vezetem a kocsit, amit Nora említett, és kisegítve őt még a parkolóban visszaveszem a pólómat. Nem túl puccos a hely, de azért egy atlétában beszambázni talán túlzás lenne. Aztán besétálunk és asztalt kérek két személyre. A pincér egy csendesebb zugba vezet minket, kilátással az utcára, de meghitt hangulatot ajándékozva számunkra. Gyertyát gyújt az asztalon. Odakísérem Norát és illedelmesen a feneke alá tolom a széket, míg a pincér étlapokért siet. - Egy perc és jövök, csak kicsit megmosom az arcom és a kezem - cirógatom meg a haját, aztán homlokon csókolom, és a mosdó felé török előre, hogy kicsit emberibb ábrázatot varázsoljak magamnak. Amikor visszatérek lehuppanok és kezembe veszem a bőrhatású borítóval bevont étlapot, hogy tanulmányozni kezdjem. - Te mit szeretnél? Van már valami, ami szimpatikus? - kérdezem, majd elfordítom az étlapot és sóhajtok - Figyelj csak...- kezdek bele és megvárom, míg azok a bűbájos kék szemek rám figyelnek - Csak azt akarom mondani, hogy...köszönöm. Hogy megértő voltál velem, és hogy...megmentettél. Bettytől. Kínos lett volna, ha egyből kiutálnak az utcából. Te nagyon jó hatással vagy rám úgy hiszem - mosolygok rá, aztán kicsit zavarba jövök a saját szavaimtól, mert nem igazán tudom, hogy mit is akarok ezzel mondani, így inkább megköszörülöm a torkom és tovább keresgélek. Kezem tétován köröz a fehér abroszon és igyekszem kizárni az étterem megszokott zajait. Messze még a vacsora idő, és a krumplisalátához energiára van szükségünk, odabent pedig a kis pocaklakónak is szüksége van a tápanyagokra. Remélem Nora talál valami fogára valót. Eddig nem vettem észre rajta azt a kívánósság dolgot, de ki tudja? Talán rosszul lesz a hús gondolatától is, és hirtelen rátör az olthatatlan vágy, hogy mentás-csokis muffint egyen paradicsommal. Nem tudom, én még sosem voltam várandós, nem tudom ilyenkor hogy működnek a nők, de kész vagyok bármit megtenni, hogy boldoggá tegyem.
Hónapok tervezgetése és keresgélése után végre megtörtént. Megtaláltuk az igazit, Chris pedig aláírta a szerződést. Miénk a ház. Az új otthonunk. Gyönyörű, imádom, és az örömömet csak fokozza, ha arra gondolok, hogy hamarosan megmutatjuk Charlotte-nak is. Alig várom, hogy ez megtörténjen, hogy láthassam a boldogságot az arcán, mert afelől semmi kétségem nincs, hogy ő is legalább ennyire odalesz érte. Ez nem csak az én álmom, az övé is. Végre valóra válhat a számára mindaz, amit korábban elképzelt, és kitalált, és olyannyira beleringatta magát a saját álmaiba, hogy talán még maga is elhitte őket, amikor megosztotta azokat a barátaival. Egy nem létező apáról és családról... De itt valóban egy teljes család lehetünk majd, és őszintén szólva mérhetetlenül lelkes vagyok, és várom, hogy elkezdjük életünk ezen következő fejezetét. Azonban tagadhatatlanul izgatottá tesz az a gondolat is, hogy ezt az örömöt egy picikét még megtartsuk magunknak, hogy a mai este csak az enyém és Chrisé legyen. Látom rajta, hogy az ő fantáziája is beindult, és ahogy visszakérdez az ötletemre, a pillantásától azt hiszem, ismét kicsit elpirulok. Hihetetlen, de még mindig képes ilyen reakciókat kiváltani belőlem. Az elmúlt hónapok alatt az iránta érzett szerelmem, ragaszkodásom és rajongásom egy percig sem ingadozott, egyre csak nőtt. Az hiszem, ez kicsit a várandóssággal is jár, hogy az érzéseink valamelyest felfokozódnak, de tudom, hogy nem csak erről van szó. Egyszerűen szeretem őt, és minden együtt töltött pillanat, minden a jövőre vonatkozó közös tervünk és álmunk csak erősíti ezt. Szeretem, amikor komoly, céltudatos, határozott és precíz, mint a mai ellenőrzés során is. Néha őrületbe kerget a makacsságával, ugyanakkor imádom, hogy megingathatatlan, ha valamiben igazán hisz, vagy valami fontos neki. Szeretem, amikor néha megcsillantja az érzékenyebb oldalát, szeretem, amikor figyelmes, gondoskodó és védelmező. Szeretem, ahogy Charlotte-tal bánik. Tudom, hogy aggódik néha amiatt, ha esetleg nem találja a közös hangot a lányunkkal, pedig szerintem ösztönösen jó ebben. Az apaságban. És bármit is gondol, csodálatos apja lesz a második csemeténknek is. Szeretem az eszéért és a humoráért is. Azért, amiért mindig nyitott a véleményemre, és érdekli, hogy mit gondolok. Annyi mindenért szeretem, és ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy valószínűleg a benne lakozó sötétség is ezen a listán van. Mert megmozgat bennem valamit, egy részemet, ami mellette kelt életre, és amitől többnek és erősebbnek érzem magam. - Csak a miénk – felelem kissé rekedtes hangon, már-már suttogva, miközben elárasztanak az érzések, és közben szórakozottan babrálok a trikójával az ujjaim között. Nem sokkal később már a ház előtt járunk, kezünkben az új otthonunk kulcsaival, és magamban kicsit értetlenkedve talán még mindig azt próbálom kitalálni, mégis hogyan tudna felmászni a tetőre tíz másodperc alatt létra nélkül is, amikor az egyik újdonsült szomszédunk siet elénk. Egy félreértésnek hála a helyzet hamar kiéleződik, de igyekszem mielőbb menteni a menthetőt, mielőtt elérnénk, hogy két perc alatt kiutáljanak bennünket ebből a közösségből. Szerencsére a közreműködésemmel Betty és Chris is hamar tovább tudnak lépni ezen a kis bonyodalmon, és míg az előbbi máris vacsorára invitál bennünket, addig az utóbbi a legmegnyerőbb formáját veszi elő. Szinte hihetetlen látvány figyelemmel kísérni, ahogy pillanatok alatt az ujjai köré csavarja a nőt. Tudom, hogy a kedvemért (is) teszi, hogy helyrehozza az előbbi kirohanását, de ha nem szólítana közben élete szerelmének, talán egy kicsit még féltékeny is lennék. - Igen, köszönjük, örömmel elfogadjuk a meghívást. Ami pedig Chris krumplisalátáját illeti, nem fogja megbánni, ha igent mond rá – teszem hozzá szélesen elmosolyodva. Az én drágám igazából bármelyik főztjét is ajánlotta volna fel a vacsorához, csak nyernek vele a szomszédok, ha megkóstolják. Megállapodunk abban, hogy hamarosan találkozunk, és már el is búcsúzunk egymástól. Valószínűleg nem árt majd még előtte hazaugrani átöltözni és kicsit felfrissülni. Haza... Furcsa lesz megszokni ezt a változást. Az étterem nincs messze, és nem csalódom Megan ízlésében, mert nagyon hangulatos a hely. Elegáns, de nem túl puccos, olyannak tűnik, ahol tökéletes lehet egy romantikus vacsorát elkölteni, de akár gyerekekkel egy családi ebédet is. Chris hamar elmegy rendbe szedni magát, én pedig úgy döntök, addig felhívom anyámat. Elárulom neki, hogy találtunk egy házat, de többet most még nem mondok, mert nem akarom hosszúra nyújtani a beszélgetést, végül előhozakodom az ötlettel, hogy Charlie maradhatna-e náluk ma estére, de ahogy reméltem, nincs ellene kifogása. Épp elteszem a telefonomat, amikor Chris visszatér. - Hmm... Leginkább palacsintát ennék, de kétlem, hogy azt itt és most kaphatok, úgyhogy azt hiszem... halat eszem – jelentem ki, ahogy az étlapot fellapozva megpillantom a halkínálatot, és rögtön meg is tetszik az ötlet. Tekintetemet azonban hamar elválasztom a menüsortól, amikor Chris komoly szavakkal belekezd a mondókájába. - Azt hiszem, ilyen egy jó kapcsolat – állapítom meg elmosolyodva. - Kihozzuk egymásból a legjobbat, és néha ott vagyunk villámhárítónak, ha épp arra van szükség – érintem ujjaimat az asztalon babráló kezéhez. - Egyébként is legfeljebb csak egy kis terelgetésre volt szükséged. Nagy tehetséged van abban, hogy elbűvölj másokat – teszem hozzá, és azt hiszem, a mosolyom közben kicsit tovább szélesedik. Persze azért jól is esnek a szavai, azt hiszem, leginkább amiatt, mert jó tőle hallani, hogy ilyen hatással vagyok rá. - Tudod mi jutott eszembe az előbb? Ez már a negyedik hónap, nem sokára a terhesség felénél járunk... Te gondolkodtál már neveken? Szerintem lassan aktuális lesz. Ha fiú lesz, nekem például tetszenének a Nolan és a Sebastian nevek... ha pedig lány, talán Sophie vagy Lorraine... - osztom meg vele az eddigi ötleteimet kissé talán ábrándosan, de természetesen teljesen nyitott vagyok az ő választásaira is. Mindenesetre ami engem illet, olyan nevek mellett tenném le a voksomat, amelyek franciásan, a Devereaux név mellett is jól csengenek. - Egyébként az imént beszéltem anyámmal, és örömmel vállalta, hogy vigyáznak ma Charlotte-ra. Közben pedig emlékeztetett rá... Azt hiszem, ezt még nem említettem neked, de szeretné, ha vasárnap náluk ebédelnénk. Szerintem sejti, hogy babát várok... - jegyzem meg, miközben a szalvétámat gyűrögetem az ujjaim között, mert kicsit izgulok, hogy Chrisnek esetleg nem lesz ínyére ez a vendégeskedés. A pincér időközben egy kisebb kosárnyi frissen szelt kenyeret tesz le az asztalunkra, és ahogy annak megérzem az illatát, tovább nem is tudok várni, kiveszek egy szeletet, és csipegetni kezdem. Ahogy mondtam, farkaséhes vagyok.
A délelőtt nyárszagú idillje hamar válik a sarki szél otthonává, ahogy felfogom, hogy a kedves új szomszéd mit gondolhat rólunk. Világ életemben bennem volt egy megfelelési kényszer, mert legbelül még mindig annak a kisfiúnak érzem magam, akit egykor elvittek a gyámosok, aki nem kellett az apjának és aki éhezett, fázott és félt. Ettől az érzéstől pedig sosem szabadulok. Mindig magamon érzem az emberek rosszalló tekintetét. Hallom őket, ahogy azt mondják, igen, ezt vártuk tőle. Ennyire képes, nem többre. Nem csoda, hogy nem kellett az apjának. Nem kell ez senkinek, nem csak a saját szüleinek. Senkinek. Így az életem egy folyamatos frusztráció, amelyben az elfojtás mély gödre az otthon, és az erre adott reakcióm a düh és a haragos, agresszív megnyilvánulások. Részben ez segített életben maradni, de részben...részben én magam sem tudom, mennyiben segített és mennyiben hátráltatott. Jelenleg igencsak lépéshátrányba kényszerít a túl gyors reakcióm, de szerencsémre Nora itt van, mint segítő jobb, és menti a helyzetet. Bámulatos gyorsasággal áll közém és a nő közé, így hagyva nekem néhány pillanatnyi szünetet arra, hogy végiggondoljam a következő lépésemet, ami aztán egy véglegesített vacsorameghívásban végződő bemutatkozássá szelídül a véres leszámolást követően, a hasunk azonban hamar tovább űz bennünket az étterem felé. Odaérve megállapítom, hogy a hely hangulatos, és talán nem lesz ma már több kellemetlen meglepetés, amivel meg kell küzdenünk. Asztalt kérek, majd miután odavezettek bennünket, elvonulok, hogy egy kicsit megmosakodjak. Nem vagyok túl sznob, bármikor beülök egy sörre egy lepukkant krimóba is, vagy ha muszáj, simán eszem egy kifőzdében is, de ha már ilyen helyre jövök, azért nem adom elő az igénytelen tuskó figurámat. Norát nem akarnám kellemetlen helyzetbe hozni, ezért megmosom az arcomat, a kezemet, és kicsit rendezem a kinézetem. Amikor visszatérek, leülök és az étlapot veszem a kezembe. Imádkozom azért, hogy találjon ő is magának valamit amit szívesen megenne, mert aggódom, hogy túl régóta nem evett semmit, reggel is csak kapkodva kapott be péksüteményt a kocsi felé menet, és ez neki sem egészséges és a picinek sem. Átkozom magam, hogy nem gondolkodtam előre és nem csomagoltam valami rágcsálni valót neki, míg én elvégzem a szükséges vizsgálatokat, de már nem tudok mit csinálni, ez van. Már nem lesz legközelebb, hogy pontosan ebben a szituációban másként gondolkodjak, de akadhat még más, amikor ez a tapasztalat hasznomra válhat. Az új családtag egyelőre még hónapokig lakik még a biztonságos pocak-lakásban. A rendelés átbeszélése néha pofon egyszerű, néha órákig tartó kitartó háború, most szerencsére az előbbi érvényesül, és elégedetten mosolygok el a hal hallatán. - Jól hangzik a hal, és úgy látom tényleg nincs palacsintájuk, csak gofri és almás pite, de ha szeretnél, nagyon szívesen sütök neked otthon, ha hazaértünk. A krumplisalátának úgyis állnia kell legalább két órát, közben kisüthetek neked párat ha szeretnél - ajánlom fel, és rá mosolygok. Valóban, ha az éjszaka közepén keltene fel, hogy paradicsomos- túrós tésztát akar, vagy lőjek neki egy őzet és grillezzem meg, azt is megtenném. Eszembe jut, hogy lenne-e olyan, amikor Norának nemet mondok egy kívánságára, és egy emlék sejlik fel. Kesze-kusza sms-ek sorozata, amelyben elmondta, hogy tetszem neki, aztán már nem tetszettem, majd mégis, de igazából mégsem...Elmosolyodok az emlékre, akkori vadabb, korlátlanabb énem arra is képes volt, hogy több órával kitolt alvásigényemet pár perces szundítással kielégítve holt fáradtan is elmenjek érte. Aztán verekedtem, mint ahogy ez tőlem megszokható, és végül egy hajó tatján ragadott el minket a tagadhatatlan vonzalom egymás iránt. A kocsimban aludtam el, de nem bántam egyetlen percét sem. Azt hiszem nagyobb hatással van rám, mint ahogy azt ő el tudná képzelni, így alapos megfontolás után előhozakodok az engem foglalkoztató gondolattal. Figyelmesen hallgatom a válaszát, és újra beleszeretek. Olyan hihetetlenül okos nő, és gyönyörű, mégsincs benne egy cseppnyi arrogancia sem. Pedig lehetne mire. De akármi történik, ő megmarad annak, aki volt. Egy végtelenül kedves, bájos, szeretettel és bizalommal teli ember, akinek a szívébe elfér a világ. Pedig amik történtek vele megváltoztathatták volna. A támadás, amiért felelősséget vállaltam a tudta nélkül, és aminek a lezárása a lelkemen szárad, vagy épp kilenc évnyi szégyen, megaláztatás és a családjából való majdnem kitagadás...de ő Nora. Néha kíváncsi vagyok, milyen volt, mielőtt megtudta volna, hogy Lottieval várandós, mert amire én emlékszem belőle az a két csillogó szeme, a folytonosan tűzvörös arca és hogy nem mert a szemembe nézni. Nosztalgikus olykor elmélázni azokon a perceken, és bár nem emlékszem tisztán már mindenre, hisz akkori hedonista életmódon erősen lekorlátozza, hogy kiválasszam a számtalan közül ezt az egyet, valami mégis egyedivé és megismételhetetlenné tette a többi között. Érdekelne, hogy milyen volt mielőtt a sorsunk egy pályára tévedt. Néha félek rágondolni, vajon nem gondol-e arra, hogy ha visszamenne az időben, másként döntene. Azonban felnevetek amikor azt mondja, van tehetségem mások elbűvölésében. Komolyságot erőltetek magamra és a menüsorra szegezem a tekintetem. - Hmm...azt hittem, nem lesz feltűnő, de ha már így alakult...Ami azt illeti, azt hiszem jobb, ha már most letisztázzuk, hogy elindult valami köztem és Betty között. Nem tudom miért, de totál elvesztem amikor megláttam. Az a tupírozott haj, és a botox...ellenállhatatlan párosítás. A bűvölés csak akkor sikeres, ha a vevő fél is alkalmas rá - mondom, majd felpillantok rá és pajkosan elmosolyodok. Tudja, hogy nemhogy egy közép korú arrogáns matrónáért nem okoznék neki fájdalmat, de a világ harmadik legszebb nőjéért sem. Az első egyértelműen Charlotte, és a második, fej-fej mellett haladva Nora. Semmi pénzért nem okoznék neki csalódást, és különben is, amit ő tud nyújtani...na, azt senki más nem tudja, pedig van tapasztalatom bőven már a világ minden táján. A baba neveket hallgatva újfent szélesen elmosolyodom, és csak nézem ezt a fantasztikus, gyönyörű nőt és azon gondolkozom, hogy lehet, hogy egy magam fajta lelki nyomorék, egy alvilági rohadék, a legrosszabb fajtából egyszerre csak megkapja ezt az életet. Mintha életem során, amióta ők velem vannak, először sütött volna le rám a Nap. - Hát, hogy őszinte legyek...nem is tudom. A Sophie nekem...hát, az nekem annyira nem tetszik. Manapság minden második kislány Sophie, vagy Hannah, vagy Jennifer. Valami egyedibbet választanék. Olyat, ami kedves gyerekkorban is, de felnőttként is méltósággal tudja viselni. Persze, ha lány. A Lorraine az tetszik, lehet becézni - mondom, és megtartom magamnak a gondolatot, hogy volt régen egy prosti, akit New Orleansban hívtam mindig, és őt Sophienak hívták. Kicsit gáz belegondolni, hogy valójában nem sok olyan lánynév van, amely még nem fordult meg az ágyamban ilyen-olyan formában - Hmm...mit szólsz esetleg a Milena-hoz vagy a Laura-hoz? A fiúnevekkel kapcsolatban a Sebastian tetszik. A Nolan kicsit fura, de nem rossz. Amúgy azt is el kéne döntenünk, hogy viselje a vezetéknevét. Lehet Weston-Devereoux, vagy Devereoux-Weston. Sőt, ezt már akartam is kérdezni, hogy...mit szólnál, ha Lottie felvenné a vezetéknevem. Tudom, hogy kicsit talán késő 9 év után, de szeretném, ha hivatalossá tehetnénk, hogy Lottie a lányom. Ez a vele kapcsolatos ügyintézést is megkönnyítené, és kicsit szorosabbá tehetnénk a kapcsolatunkat. Mindig az az érzésem, mintha attól félne, hogy a ragaszkodásom csak ideiglenes és nem vagyok elég elkötelezett. Már talán elég nagy lenne ahhoz, hogy megértse a dolgot, de előbb téged akartalak megkérdezni ezzel kapcsolatban. Kicsit idegessé válok, mert ez a kérdés már régóta foglalkoztat, igazából amióta csak tudom, hogy Lottie az én lányom, de azóta lett igazán erőteljes a késztetés, mióta kiderült, hogy bővül a család. Félek, ha a kicsi a nevem kapja, Lottie pedig még mindig csak a Westont viseli, ez akaratlanul is rosszul csapódhat le Lottieban. Féltem a törékeny kapcsolatomat a lányommal. Az esti felvigyázásra bólintok, és hálával gondolok az anyjára, aki még így is ennyire sokat vigyáz Lottiera, hogy csupán egyszer hozott vele össze a jó sorsom, ám a következő eseményre nem vagyok felkészülve, így kicsit megmerevedek. Épp válaszolnék amikor kijön a pincér. - Sikerült választaniuk? - kérdezi, és így van pár percem, hogy eltereljem a figyelmem a közelgő katasztrófáról. - Igen, legalábbis részemről. Életem, neked sikerült döntened? Akkor legyen hal? - kérdezem, és bár erős bennem a tesztoszteron szint, azért azt megtanultam már, hogy igencsak lekezelő egy nőnek rendelni egy étteremben. Neki is van szája, és ha nem igényli kifejezetten, akkor ő is képes arra, hogy megrendelje a saját ebédjét, így türelmesen várok, míg rendel, majd amikor a pincér felém fordul, folytatom - Nos, én juhtúrós-baconös csirkemellet kérnék zöld salátával és párolt rizzsel, és inni pedig...legyen most ananászlé. Köszönjük - nyújtom át az étlapomat, aztán mikor végre elmegy, hogy kihozza az italainkat, Norára nézek. Látom rajta, hogy őt is kissé bizonytalanná teszi ez az esemény, és történetesen tökéletesen tudok osztozni az érzésein. A tesóival sem volt egyszerű menet az ismerkedés, és az anyukájával ugyan már találkoztam egyszer, de a nevelőapja, akit ő édesapjának tekint...hát nem vagyok ijedős ember, de ha magamból indulok ki, azt hiszem élve nem jutok ki arról az ebédről. - Visszatérve a kérdésre, nem, nem említetted, de...nem is tudom, azt hiszem ez kicsit váratlanul ért - vágok egészen megilletődött arcot - Kicsit szégyellem, hogy eddig húztuk a találkozást. Szerinted jó ötlet lesz így...nem is tudom, az arcukba vágni a dolgot? Mármint odamenni, és mosolyogva elmesélni, hogy Manhattenbe költözünk és babát várunk? Vagy már eleve tudják? Honnan sejted, hogy anyukád tudja? Lottie tudja már és elcsacsoghatta magát? - kérdezem, bár őszintén szólva remélem, hogy a lányom még nem tudja a kistesó érkezését. Különleges alkalommá akartam tenni számára a dolgot, és eszembe jut egy ötlet - De ha várnak, akkor megyünk, nincs mese. Viszont mit szólnál, ha meglepnénk őket? Mondjuk vehetnénk nekik egy kis apróságot, amiből megtudhatják, hogy ismét nagyszülők lesznek, Lottie pedig kistestvért kap. Vagy egy rózsaszín-kék tortát, mivel egyelőre még nem biztos a neme...nem is tudom. Vagy ez szerinted már nem divat és nem tetszene nekik? - kérdezem tőle, és most rajta a sor, hogy irányítson, mert ez a talaj ingoványos számomra. Nem tudom, hogy jó vége lesz-e a dolognak, és nem szeretnék éket verni közéjük, de még mindig kicsit nehezen teszem túl magam azon, hogy majdnem kitagadták. Ha arra gondolok, hogy ez a lányommal történt volna meg...én sosem tudnék így hátat fordítani neki.
Az étterembe érkezésünk után Chris magamra hagy, hogy kicsit rendbe szedje magát, én pedig élek az alkalommal, hogy azonnal megosszam anyámmal az örömömet. Bár nem konkrétan ezért telefonálok, hanem hogy szívességet kérjek, és rá bízzam a lányunkat a nap hátralevő részére, de közben végig ott az arcomon a boldog mosoly, és biztos vagyok benne, hogy a hangomból is kihallatszik az izgatottságom, ezért nem is próbálom visszafogni magam. Persze nem szeretném telefonálásra pazarolni a közös ebédre szánt időnket, így hát hamar bontom is a vonalat. Miután Chris visszatér, néhány pillanat erejéig a lehetséges rendelésünkről tanakodunk, aztán felajánlja, hogy sütne nekem később palacsintát, és máris ismét fülig ér a szám. - Istenien hangzik – bólogatok, és a lelkesedésem nem csak amiatt van, mert tényleg kívánom a finomságot, hanem azért is, mert imádom őt figyelni, amikor a konyhában szorgoskodik. De melyik nő ne imádná az emberét nézni főzőcskézés közben? És ilyen különleges élményekkel örvendeztet meg engem, mióta csak másodszor is belépett az életembe, az a bizonyos második első találkozás alkalmával. Aligha lennék képes valaha is elfelejteni, mennyire vonzónak találtam őt már akkor is, ahogy felgyűrt ingujjal először sürgött-forgott a kicsi lakásomban, a tűzhelyem előtt, miután megmentette az életemet. Teljesen el voltam varázsolva tőle, és ez azóta sem változott. Az meg csak a ráadás, hogy minden főztje mennyei. - Hogy lehet nekem ilyen szerencsém veled? - teszem fel a költői kérdést ábrándos pillantással. Tényleg mázlistának érzem magam vele, és egyáltalán nem csak emiatt. Amilyen irányba mostanában az életünk halad... ez számomra olyan, mint egy tündérmese, amiről valójában még igazán csak álmodni sem mertem. Talán volt idő, amikor még igen. Amikor még Charlotte kisebb volt, a nehézségek leküzdése érdekemben néha megengedtem magamnak az álmodozást, egy kis családról, egy szerény otthonról, valami ahhoz hasonlóról, amiben én magam is felnőttem. Nem volt tökéletes, de család voltunk, és szerettem volna ugyanezt én is megadni a lányomnak. Ám aztán egyre inkább megtanultam a mának élni, és csak annyit várni el az élettől, amiért derekasan meg is küzdök. Se többet, se kevesebbet. Aztán persze jött Sam, és vele együtt az új tervek, új ábrándok, ám miután ő is kisétált az életünkből, fájdalmas leckeként úgy éreztem, már végleg megtanultam két lábbal a földön járni, és annak örülni, amink épp van. De az elmúlt egy évben annyi minden változott, történtek jó és rossz dolgok is, de összességében egy olyan tökéletes jövő felé haladunk, ami máris maradéktalanul boldoggá tesz, és ezt legfőképpen annak köszönhetem, hogy Chris az életünk része lett. Mégis ő az, aki most hálálkodni kezd olyan semmiségek miatt, mint hogy elsimítottam a dolgokat közte és Betty között, mielőtt azok elmérgesedtek volna. Pedig számomra ez tényleg leginkább ösztönös lépés volt, és egyébként sem tettem sokat, hisz ő volt az, aki végül elbűvölte a modorával az újdonsült szomszédunkat. A homlokom apró ráncba szalad, miközben az étlapot fixírozó, komoly tekintetű Chrisre meredek, és azt próbálom kihámozni a mondandójából, hogy mégis miről beszél, ám ahogy leesik, hogy épp engem ugrat, elnevetem magam. Úgy tűnik, nem lepleztem elég jól előtte a kis féltékenységemet, pedig tudom én, hogy semmi okom nincs rá. Csak, attól tartok, még meg kell szoknom, hogy a nők bárhol bármikor ilyen könnyen behódolnak a kétségtelenül ellenállhatatlan sármjának. - Azt hiszem, ezt most megérdemeltem – sütöm le a pillantásomat kicsit zavartan, utalva az ugratására. - Bár igazából nem így értettem. Csak arra akartam kilyukadni, hogy... hatással vagy az emberekre. Olyan kisugárzásod van, hogy figyelnek rád – állapítom meg immár a tekintetét kutatva. Ugyanolyan könnyedén képes lehet megfélemlíteni másokat, mint ahogy a kifogástalan modorával, az eszével és a magabiztosságával meg is nyerhet bárkit. Kicsit izgulok, amikor felhozom a babaneveket, mert nem tudom, nem tartja-e még korainak, hogy erről beszéljünk, vagy épp ellenszenvesnek az ötleteimet, de látva a széles mosolyt, ami az arcán elterül, amikor beszélni kezdek, máris elmúlnak a kétségeim, és átjár az öröm, ami részemről a családalapításunkat övezi, mióta csak kiderült, hogy hamarosan egyel többen leszünk, és hogy mindketten akarjuk ezt a babát. Felsorolja a számára unalmasnak ható lányneveket, és elfolytok egy mosolyt arra gondolva, hogy eközben talán nem is tudatosul benne, az unokahúgomat is Hannahnak hívják. - Igazából nekem is a Lorraine tetszett jobban már először is. És a Lorri becézés nagyon aranyos egy babának is – értek egyet vele, és az érvelésével. Aztán meghallgatom az ő ötleteit is. - A Laura is szép, a becézése is lehet hasonló csengésű... A Milena valamiért kevésbé szimpatikus, talán mert egy régi... ismerősömet juttatja eszembe, akit nem kedveltem... - Sam titkárnőjét hívták így. Azt a bizonyos titkárnőjét. De ezt most inkább nem akartam elárulni. - Viszont ha a Sebastian tetszik, akkor a fiúneveken sokat már nem is kell törnünk a fejünket – állapítom meg széles mosollyal. Chris pedig az alkalommal élve, hogy épp nevekről beszélgetünk, felveti, hogy megvitathatnánk a családnév kérdését is. Végighallgatom őt, és melegség járja át a szívemet, amiért ennyire foglalkoztatja őt a téma, amiért fontosnak tartja hivatalossá tenni, hogy ő a gyerekek apja. Ennél már csak attól válna még inkább hivatalossá, hogy egy család vagyunk, ha összeházasodnánk. Be kell vallanom, nekem sem ez az első alkalom, hogy mindez megfordul a fejemben. Mióta kiderült, hogy úton az újabb apróság, és felvetődött az összeköltözés gondolata, magamban néhányszor eljátszottam az ötlettel, hogy milyen lenne Mrs. Devereaux-nak lenni, és a gyerekeinknek is az ő nevét adni... De nem igazán vagyok benne biztos, hogy Chris valaha is készen állna ilyen módon elkötelezni magát, én pedig, ahogy mondtam, megtanultam annak örülni, ami van, és nem túl sokat ábrándozni. Már így is mesébe illően jól alakul minden. - A Weston-Devereaux egészen jól hangzik – állapítom meg, és közelebb csúsztatom a tenyerem az asztalon, majd megfogom a kezét. Úgy tűnik, ez a nap a nagy döntésekről szól. - Szerintem ez jó ötlet, és ha ezt elmagyarázzuk Charlotte-nak, biztos vagyok benne, hogy ő is egyet fog érteni, és örülni fog neki – teszem hozzá végül egy bólintással. Ha az öcsikéje vagy hugicája az apjuk nevét viseli, minden bizonnyal ő is ezt szeretné majd, és Chrisnek igaza van abban, hogy ez szorosabbá fűzheti az ő kapcsolatukat is. Charlie számára ez bizonyíték és talán biztosíték is lehet, hogy ez az állapot nem átmeneti, hogy az apja tényleg az apja akar lenni. A súlyos témák egymást követik, és előhozakodok közben anyám meghívásával is, de a pincér érkezése miatt egy kis szünet áll be a beszélgetésünkben. - Öhm... máris... - kizökkentve az eddigi gondolataimból igyekszem hamar felidézni, hogy az étlap melyik pontján is akadt meg korábban a szemem. - Az én választásom: rozmaringos tőkehalfilé párolt rizzsel és zöldségekkel. Az ananászlé pedig nekem is jól hangzik. Köszönjük szépen – adom át én is az étlapot, és amint ismét kettesben maradunk, feszülten pillantok vissza Chrisre, aki még lóg nekem egy válasszal. Az idegeskedésem azonban azonnal alábbhagy, ahogy beszélni kezd. Izgul ő kettőnk helyett is, amitől muszáj mosolyognom, mert annyira édes, hogy láthatóan tényleg be akar vágódni a szüleimnél, és még egy kedves ötlettel is előrukkol. - Azt tudják, hogy közös otthont keresünk, mert azt már említettem nekik. A babáról még nem beszéltem, azt szerettem volna, hogy együtt mondjuk el. De anyám szerintem már túl jól ismer, vagy felismeri rajtam a jeleket... nem is tudom, de voltak olyan furcsa megjegyzései mostanában, mint hogy „most jobban kéne vigyáznod magadra, ne terheld túl magad”, vagy... „nem szabadna annyit stresszelned” meg akadt néhány kétértelmű megszólalása a jövővel és a családdal kapcsolatban. Szóval nem mondta ki nyíltan, de szerintem tudja. Viszont ez a rózsaszín-kék torta gondolat borzasztóan tetszik. Már el is képzeltem... mondjuk apró, marcipánból készült babacipőkkel a tetején. Nagyon aranyos tőled, hogy ez eszedbe jutott – pillantok rá örömteli mosollyal. - Talán egy ultrahang képet is mellékelhetünk az ajándékhoz... - tűnődöm el, aztán eszembe jut még valami. - A napokban jelenésem is van egy újabb vizsgálatra, és arra gondoltam, ha van kedved, ezúttal te is elkísérhetnél. Meghallgathatnád a baba szívverését – ajánlom fel a lehetőséget. Az első három hónapban, mivel a magzat még nagyon kicsi, az ultrahangvizsgálat nem egészen úgy zajlik, ahogy azt a filmekben mutatni szokták, és ez férfiszemmel talán furcsa lehet... főleg ha a nőgyógyász is hím nemű. Kíméletesebb az apukáknak kívül várni. De már túlléptem a terhesség tizenkettedik hetén, így semmi akadálya, hogy Chris is velem tartson a rendelőbe, és részese legyen az élménynek.
Kicsit ugratom Norát, de nem az a szándékom, hogy megsértsem. Nem is rejtett megrovásnak szánom. Ám a reakciója a kitalált vonzalomra köztem és Betty között, na, az megfizethetetlen. Imádom, ahogy lesüti a pilláit, ahogy elpirul és zavarba jön. - Ugyan, hagyd már - mosolygok rá, és legyintek - Nem vágyom az efféle figyelemre, sem arra, hogy megjegyezzenek az emberek. Az, hogy hatással vagyok rájuk, az pedig...hát, én eddig nem vettem észre, legalábbis ilyen téren. Tudom, hogy mikor tudok félelmet kelteni, de a bájolgás inkább csak a munkámhoz kellett. Színház, nem több. Én csak rád akarok hatással lenni, és ha ez megvan, az, hogy mások hogy tekintenek rám, nem érdekel. Tudom, hogy nyálasan hangzik amit mondok, de másként hogy mondhatnám el, hogy tekintek a világra? Hogy tekintek rá, és arra, hogy ő az enyém? Nem vagyok igazán a szavak embere, talán nem is jól fejezem ki magam, de próbálkozom. Még ha van egy részem, amelyről legszívesebben megfeledkeznék, és felejteném, hogy valaha létezett. Egy darab belőlem, amely annyira sötét és annyira lelketlen, mintha külön életet élne, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ők soha ne tudják meg, hogy létezik. Az, hogy van egy kiállásom, amely viszont a gyengébbik nemre gyakorol hatást, nem tagadom, de ezt csak az erőteljes állkapcsomnak, a kék szemeimnek és az izmos testfelépítésemnek köszönhetem. A nőket vonzzák a sármos pasik, főleg, ha kicsit rosszfiú beütésük van, előtör belőlük az ösztön, hogy jó útra térítsék őket. Ezért vannak bajban a jó srácok, akik kedvesek és rendesek, mert a csajok a gazfickókat akarják ilyenné tenni, de ez sosem történhet meg. Kutyából nem lesz szalonna, és itt elkezdődik az ördögi kör. A jó srác beleszeret a csinos, kedves lányba, aki viszont eszét veszti a rosszfiútól, aki azonban nem akar hosszú távra tervezni. Huszonkettes csapdája. Én azonban tényleg jó útra tértem, és bár minden nap többször magamba csípek, hogy ez nem álom-e, ettől még tervezek. Hosszú távra. Igaz, fogalmam sincs legtöbbször mit is művelek, nem tudom a normális élet menetrendjét, mikor minek jön el az ideje, de ettől még tervezek. Szeretném Norát boldoggá tenni, szeretném, ha Lottie biztonságban lenne és végre igazán megnyugodna, hogy a jelenlétem nem csak átmeneti. Az új babával pedig szeretnék mindent átélni amit csak lehetséges. Lottienál kimaradtak évek, ami másoknak megadatott, és ezt most nem szeretném kihagyni. Sem a lázas estéket, sem a fogzást, sem az első lépéseket, sem az álmatlan éjszakákat. És szeretnék Norával is annyit törődni, annyit együtt lenni, amennyit csak lehetséges. Néha iszonyatos lelkiismeret furdalásom van, hogy Lottie a nagyszüleinél tölti az éjszakát, de tudom, hogy ők is örülnek neki és Lotti is szeret náluk lenni, viszont így legalább van egy kis időnk egymásra is Norával. A babanevek nem feszélyeznek, de a Sophia zsigerből mást juttat eszembe, így ezt inkább jelzem, hogy kihagynám. Örülök, hogy a Lorraine-el egyetért, csak bólogatni tudok a szavaira. - Akkor a Milena kilőve és a Sophia meg a Hannah is. De azért ne döntsünk még szerintem véglegesen, mert jöhet egy sugallat, amikor hirtelen rádöbbensz, hogy ezek közül mégiscsak itt van a tökéletes, vagy épp ráérzel, hogy melyik illene hozzá igazán és neked melyik tetszene. Akár fiúnévben is jöhet még változás. De örülök, hogy azért szóba hoztad, mert így legalább egy lépéssel közelebb kerültünk a végleges döntéshez. Ez olyan izgalmas! A beszélgetés további részében azonban felvetem azt a kérdést, amely már régóta foglalkoztat. A vezetéknév kérdése, amely jelenleg már két személyt is érinteni fog. A baba és Lottie is. Szeretném, ha édestestvérként tekintetnének egymásra, és nem sokat tudok a gyerekek lelki világáról, de egy nyolc évre eltűnt apa és egy újszülött nem épp a legideálisabb alap egy kapcsolathoz. Ráadásul tényleg szeretném, ha Lottie is biztonságban érezné magát, ha nem alakulna ki benne egy féltékenység a kistestvére irányába amiért ő nem kaphatta meg azt a figyelmet amit szeretett volna. Nem mindig mutatom ki jól az érzéseimet, de fejlődöm, és ez is bizonyítja, hogy szeretném, ha Lottie viselné a vezetéknevem. Nora reakciója megnyugtat és értékelem, hogy nem ellenkezik. Ahogy megérinti a kezem az asztal felett, megszorítom finoman a törékeny ujjait és a szemeibe mélyedek. Nem tudom, képes lennék-e még ennél is jobban szeretni őt, és a szívemről egy mázsás kő zuhan le a válaszát hallva. A szüleinél esedékes látogatás azonban váratlanul ér, meg is merevedek kissé, és válaszolni is csak a rendelés után tudok, de akkor dőlni kezdenek belőlem a kérdések és a szavak. Igazából lejátszódik bennem egy kisebb pánikroham, de Nora kedves lelke megnyugtatóan hat rám. Örülök, hogy tetszik neki az ötletem, bár azért ez nem teljesen az enyém, valami műsorban láttam még régen. Kicsit mégis feszélyez, hogy nagy valószínűséggel az anyja már tudja az új családtag érkezését, de nem teszem szóvá. Kicsit aggódom, hogy fognak reagálni, és szeretnék bevágódni is, ezt nem tagadom. Az ultrahang kép ötletére bólintok, de amikor azt mondja, elkísérhetném a vizsgálatra, mintha megállna az idő velem. Döbbenten hajolok közelebb. - Mi? Várj...ezt...ilyet lehet csinálni? Mármint...tényleg? Láthatom Őt? - kérdezem, aztán széles mosoly terül szét az arcomon. - Hát ez óriási! Ott lehetek? Tényleg? És hallhatom, meg láthatom is? Én...igen, nagyon - nagyon szeretném, ha ott lehetnék! - fogom meg a kezét, és a számhoz emelem, kezet csókolok neki, mert a szívemben a szerelem, a szeretet, és az a sok jó érzés úgy érzem, alig fér el. Jesszusom, csak elképzeltem, és mindjárt ketté roppant ez a rengeteg érzés! Hogy fogom tartani magam ha ott leszek? Vagy a szülésnél? Időközben megérkezik az ebédünk is, és most, hogy már ennyi mindent megbeszéltünk, úgy gondolom nem kell tovább erőltetni a dolgokat. Könnyeden csevegek vele a berendezésről, a szőnyegválasztásról, és minden apróságról, odafigyelve rá, hogy ne érezze magát előre leterheltnek. Az ebéd amúgy finom lett, kellően eltelít és már a feszültségem is oldódik, mivel kaptam enni. Amikor végzünk, fizetek, és kézen fogva kísérem ki őt az étteremből. A kocsi felé menet azonban megtorpanok és a járdán ácsorogva rántom vissza, persze csak óvatosan, gyengéden. - Hé, gyere ide - húzom magamhoz, és átkarolom, ha nincs ellenére - Táncolj velem - mosolygok rá, és nem zavar, hogy nincs zene, sem az, hogy egy étteremtől nem messze egy lombos fa árnyékában ácsorgunk. Ringatózni kezdek vele, mint régen, ott a mólón. - Emlékszel, mikor érted mentem abba a buliba? - kérdezem tőle, és megvárom, míg felidézi azt az estét - A barátnőiddel buliztál és aztán a kikötőben kötöttünk ki. El kell mondanom valamit - hajolok közelebb hozzá, és megpuszilom a száját, de nem mélyítem el a csókot, újra felegyenesedek és a szemeibe mélyedek - Akkor este úgy gondoltam, hogy te vagy a legszexisebb nő, akit valaha láttam. És a legkedvesebb, a legbájosabb is, akire képtelenség haragudni vagy neheztelni. Akkor, ott, megígértem, hogy mindig számíthatsz rám és melletted fogok állni. Ugye emlékszel erre? - kérdezem, és újra megpuszilom, aztán megvárom, hogy mit felel, de érzem rajta a bizonytalanságot, így nem húzom az időt, hogy elmondjam, mit is akarok kihozni az egészből. - Csak azt akartam mondani, hogy már ott tudnom kellett volna, hogy te leszel a végzetem. Szeretném, ha minden percében az életünknek emlékeznél erre az ígéretre. Lehet, hogy egyszer majd nem lesz minden ennyire tökéletes, mert azt már tudom, hogy az élet kiszámíthatatlan. De emlékezz erre. Rendben? Mindig melletted fogok állni, mindig számíthatsz rám és soha nem lehet olyan kérésed, olyan igényed, amit ne teljesítenék. Ha pedig ehhez az kell, hogy kenyérre kenjem a szüleidet, megbarátkozzam a lehetelten bátyáddal, vagy elbűvöljem az összes szomszédunkat, akkor ezt fogom tenni. Mosolyogva nézek le rá, miközben ringatózunk a járdán és óvatosan a pocakjára simítom a kezem. Aztán lehajolok hozzá egy hosszabb csókra, és hagyom, hogy átjárjanak ezek a csodálatos érzések, amiket Neki, Nekik köszönhetek. Amiért nem tudok elég hálás lenni. Amikor felegyenesedek azonban váratlanul zuhan rám a valóság keserű földje. Az utca túloldaláról egy ismerős idegen döbbent arca néz vissza rám. A testem azonnal merevvé válik, az állkapcsom megfeszül és a tekintetemből kiköltözik minden melegség. Collier embere, emlékszem rá. Dolgoztunk együtt évekkel ez előtt, de annyira nem volt zseniális, hogy előrébb lépjen. Egy spicli a csávó, azt hiszem valami Monroe, vagy Morris a neve. M betűs az biztos. Viszont jó pénzért az anyját is eladná, ha tudná. És ha ő meglátott, akkor csak idő kérdése, míg Collierék rám találnak. Nem, ez...nem történhet meg. Ellépek Norától és gyengéden de határozottan fogom meg a kezét. - Most menjünk. A végén még elkésünk a bemutatkozó vacsoráról - mondom, de a hangom idegességről árulkodik. Gyors léptekkel haladok a kocsi felé, miközben lehajtom a fejem, hogy a pasi aki épp előhalássza a mobilját ne tudjon képet készíteni az arcomról. - Hajtsd le a fejed - utasítom Norát és remélem, hogy megérti, hogy ez most nem az a pillanat, amikor ellenkeznie kellene. A kocsit elérve bepattanok, és akár ha üldöznének, úgy hajtok el a helyszínről. Állandóan a visszapillantó tükröt ellenőrzöm, hátha követni kezdtek, és közben azon agyalok, hogy oldjam ezt a helyzetet meg anélkül, hogy Noráéknak baja essen. Akkora hülye voltam! Ostorozom magam, mert nem hiszem el, hogy ennyire idióta voltam, hogy hagytam, hogy a boldog élet eltérítsen a küldetésemtől, és most talán ez az egész a nyakamba szakad és magammal rántom a családomat is, csak mert nem tudtam ellenállni az élet kínálta lehetőségnek. Most mégis mi a francot csináljak? Mit tegyek? Feszülten markolom a kormányt, keményen taposom a gázpedált, és csak az autópályán kezdek némileg csillapodni. Beszélnem kell Doriannel, nincs mese. De hogy? Mit mondjak neki is? Haver, tudom, hogy döbbenetként ért, hogy én dugom a nővéredet, de most ki akarnak nyírni, egy egész maffia család van a nyomomban, szóval jó lenne, ha feláldoznád magad értem és hagynád, hogy a lányod árván nőjön fel? Vagy netán azt, hogy vigyázz a nővéredre amíg én öngyilkos mentőakcióba kezdek és megpróbálom kiirtani Collieréket? Egyik sem túl kecsegtető megoldás. Vagy...nem. Nem fogom megkeresi Rhyst. Megfogadtam, hogy hagyom, hogy élje az életét, mert nem kér belőlem. Valamit ki kell találnom, de gyorsan. A lehető leggyorsabban.
Biztos vagyok benne, hogy a katonaságnál, majd az élete későbbi szakaszaiban is, Chris megtanulta, hogyan keltsen másokban félelmet. Nem kétlem, hogy így van, hisz egyszer-kétszer tanúja is lehettem. Viszont én még mindig úgy gondolom, hogy bájolgásnál és színészkedésnél több az, amilyen hatással képes az emberekre lenni. Annyi erő, energia és magabiztosság van ebben a férfiban, amit aligha tudna bárki is figyelmen kívül hagyni, a kérdés csak az, hogy mindezt hogyan és mire használja. Talán idővel ő maga is rájön, és megtapasztalja majd, hogy ezzel a fajta kisugárzással többet is elérhet mások megfélemlítésénél. Sokkalta többet. - Ó, az kétségtelen, hogy rám hatással vagy – jelentem ki a szavait hallva, szerelmes pillantást vetve rá, és lassan elmosolyodok. Vele ellentétben én mindig tudtam kötődni másokhoz, szeretni és ragaszkodni, de olyan különleges, erős érzéseket, amilyeneket ő ébreszt bennem, ilyet nem éreztem még korábban senki iránt, és nem is hittem eddig, hogy képes vagyok ilyen mély szerelemmel szeretni valakit. Ami közöttünk van, az számomra is új és varázslatos, és folyamatosan mélyül. Az összeköltözés, a babavárás... Minden közös pillanat, amit együtt igazán megélünk, tovább erősíti az érzéseimet iránta. Úgy a mai nap is, ez az ebéd, az őszinte beszélgetések, a még meg nem született gyermekünk nevének kiválasztása... - Persze, még bőven van időnk dönteni vagy meggondolni magunkat – bólogatok egyetértően. Én sem úgy gondoltam, hogy máris végleges döntést hozunk, csak a véleményét szerettem volna kipuhatolni, de annál, hogy máris találtunk közös nevezőket a kérdésben, egyelőre nem is várhatnék többet. Mindenesetre ha a keresztnevekről még nem is akarunk konkrétabb elhatározásra jutni, a családnév kérdése hamar eldől, és azt hiszem, ez mindkettőnket megnyugvással és örömmel tölt el. Még egy lépés afelé, hogy átlagos családdá váljunk. A kistestvér érkezése így is valószínűleg sok kérdést felvet majd Charlotte-ban, talán lesznek kételyei és kétségei is, de ha megérti, miről is van szó, hiszem azt, hogy az apja nevének felvétele sokat jelenthet majd neki. Szintén egy fontos lépés az is, hogy a családommal megismertessem és elfogadtassam őt. A fivéreimnél töltött délután nem éppen úgy alakult, ahogy vártam, de az én kapcsolatom is friss és törékeny még a testvéreimmel, és talán pont ezért hiszek abban, hogy idővel el tudjuk simítani a kezdeti nézeteltéréseket. Ami azt illeti, a szüleimmel sem éppen felhőtlen mostanában a viszony, mióta kiderült, hogy apám nem is az apám, de tudom, hogy próbálkoznak, és miután egyszer már hátat fordítottak nekem a szükségben, úgy vélem, hogy ezúttal megfontoltabbak lesznek ezen a téren, nem fognak elhamarkodott döntéseket hozni. Ugyanígy, biztos vagyok benne, hogy Chrisnek is adni akarnak majd egy esélyt, hogy megkedvelhessék. Tudom, hogy ez a hétvégi ebédmeghívás aggodalommal tölti el az én drágámat, főleg a bátyámmal való találkozás után, de szerintem ez egy jó lehetőség lesz, hogy jobban megismerje Westonékat, a torta pedig nagyon kedves ötlet, amit értékelni fognak. A nagy bejelentésről eszembe jut az is, hogy vár még rám a héten egy vizsgálat a dokinál, amire Chris is elkísérhetne. Már épp itt lenne az ideje. Sejtettem, vagy talán csak reméltem, hogy érdekelné a dolog, de az, hogy ennyire belelkesedik, azt egyáltalán nem gondoltam. Széles mosolyát és örömét látva engem is átjár a boldogság. - Igen, lehet. És én is nagyon szeretném. - A kezemet csókolja, majd ahogy elengedi, muszáj kicsit közelebb hajolva megsimogatnom az arcát. Ismét elárasztanak mindkettőnket az érzések, és olyanok lehetünk most kicsit, mint két szerelmes tini, akik a saját buborékukban lebegnek a föld felett fél méterrel. Igazából az ultrahang felvételről még mindig nem túl sok minden kivehető ebben a korai szakaszban, de először meghallani a babád szívverését szerintem épp eléggé különleges és varázslatos élmény. - Tudod, most még mindig nagyon picike, azt hiszem, nagyjából olyan három centi lehet összesen, és nem sok minden látható belőle, de mivel úgy érzem, elég mozgékony a csöppség, valószínűleg tanúja lehetsz majd te is, milyen sokat izeg-mozog már – próbálom felkészíteni rá, hogy mire is számíthat. Bevallom, én rendszeresen követem kismama oldalakon, hogy hétről hétre milyen változásokon is megy keresztül a pocaklakóm, hisz folyamatosan történik valami odabent, és szeretek tisztában lenni vele, hol is tartunk a fejlődésben, mekkora is az adott pillanatban, melyik szervei is fejlődnek éppen. Ugyanezt csináltam akkor is, amikor Charlie-t vártam, de ez az élmény megunhatatlan. Egy kellemes hangulatban elfogyasztott ebéddel, és helyrebillent vércukorszinttel később, vidáman, mosolygósan sétálok ki az étteremből Chris oldalán, amikor váratlanul magához húz, és arra kér, hogy táncoljak vele. Rögtön az az este jut eszembe, és a táncunk a mólón, még mielőtt szavakkal is emlékeztetne rá. Többek között ehhez is eszméletlen jó érzéke van, hogy ilyen romantikus pillanatokat teremtsen a semmiből. Átkarolom a nyakát, és a felettünk terebélyesedő fák susogására billegek vele, az arcomról a széles mosoly pedig attól tartok, már levakarhatatlan. - Hogy felejthetném el? Majdnem pontosan egy éve volt, bár most kicsit úgy tűnik, mintha sokkal régebben történt volna – felelem eltűnődve, mielőtt folytatná. - És be is tartottad az ígéretedet – fűzöm hozzá bólintva, amint újra rákérdez, hogy emlékszem-e. Aztán egy árnyalattal komolyabb hangvétellel folytatja, mire az én arcomon is halványodik a mosoly, és a tekintetem jól tükrözi, hogy minden egyes szavát a tudatomba iszom, és elraktározom. - Szeretlek, Chris – mondom végül elérzékenyülve, elfúló hangon, de határozottan. Lábujjhegyre emelkedem, hogy félúton találkozzak vele egy csókban, és egy kicsit szorosabban fonódnak köré a karjaim. Boldog vagyok, igazán boldog. Ám abban a szent pillanatban, ahogy eltávolodunk egymástól, azonnal érzem, hogy valami megváltozott. A testtartása, az arca, a távolba révedő komoly tekintete... Követném a pillantását, hogy rájöjjek, mit néz, de mielőtt megtehetném, már a kezemet fogja, és a kocsi felé húz. Nem értem, mi történik, nem értem, miért kell lehajtani a fejem, de némán teszem, amit mond. Két pillanattal később már a kocsiban ülünk, és csikorgó kerekekkel hagyjuk el a helyszínt. Ez meg mi volt? Látom, hogy Chris még mindig nincs velem. Gondolatban legalábbis nincs. Ezért nem is szólalok meg azonnal. Őt figyelem, ahogy folyton a tükröket vizslatja. Talán követne bennünket valaki? Hátra pillantok. Nem látok semmi különöset. Vagy esetleg az a sötét terepjáró lenne a nyomunkban? - Becks, mi történik? - kérdezem halkan, óvatosan, miután egy-két perce már némán száguldozunk. De talán nem hallotta a kérdést, vagy túlságosan elmélyült a gondolataiban, ezért újrafogalmazom a mondatot, némileg már határozottabb hangon. - Chris! Mi a baj? Követnek bennünket? Láttál valakit az étterem előtt, igaz? - Néhány hónapja talán még elkerülték volna a figyelmemet az apróbb részletek, de az utóbbi hónapban megtanultam jobban odafigyelni. Muszáj volt, hisz egyrészt rendőrnek készülök, hetek múlva már hivatalos lesz. Ezen felül a bővülő családom, és a pocakomban növekvő élet is arra sarkall, hogy figyeljek jobban a környezetemre. Arról nem is beszélve, hogy bármilyen alaposan és nagy gonddal is hallgatunk róla, és seperjük a szőnyeg alá, tisztában vagyok vele, hogy Becksnek van egyféle múltja, amihez tartozhatnak ellenségek is, régi riválisok, rosszakarók, nevezzük őket bárminek. És most egyértelműen látom rajta, hogy valami komoly gond van.
Mosolygok a megerősítésen, amit a rá gyakorolt hatásról mond, de a fejemben valami egészen más játszódik le ebben a pillanatban. Hatással vagyok rá. Az az este, amikor rám írta azt a mérhetetlen mennyiségű sms-t...vajon hol tartanánk most, ha akkor, hulla fáradtan, gyakorlatilag lenullázott aggyal nem megyek érte? Ha nem hagyom, hogy az ösztöneim hozzá vezessenek? Ha ignorálom a zavaros, ellentétes üzeneteit? Ha elfogadom, hogy majd hazamegy, és elhiszem, hogy valójában nem is tetszem neki? Vajon akkor is itt ülnék most vele szemben, és ezt érezném? Hogy nincs nálam szerencsésebb gazfickó ezen a világon? Csak nézem őt, és arra tudok gondolni, hatással vagyok rá. És tudom, hogy érti. Ő is tudja, hogy tudom. Megmozgatom. Lázban tartom. Őrzöm a szerelmünk melegét, sosem hagyom, hogy kihunyjon, és nap mint nap megküzdök azért a szerelmes pillantásért, mint amilyet most is rám vet. Én a ficsúrokkal szemben nem rózsákkal harcolok, nem is öltönyös díszvacsorákkal. Nem viszem színházba - bár a musicalek a gyengéim -, és nem is halmozom el nap mint nap bonbonokkal, vagy épp hamis ígéretekkel. De megszerelem a csapot, ha csőtörés van. Felfúrom a polcot, ha leszakadt. Autót intézek neki, hogy biztonságban tudjam őt és a lányomat, és nem várok érte hálát. Meghallgatom, ha panaszkodni szeretne, vagy az örömét elmesélni. Vele szomorkodom, vele aggódom, vele nevetek és támogatom, biztatom arra, hogy merjen nagyot álmodni. Kiállom a legnehezebb próbát. Aggódásra kényszerítem, mert egy részem felhagyna a ketrecharccal, de az igaz felem tudja jól, hogy ez annyira a lényem része, mint másnak a levegő. Ha nem vezetném le a feszültségemet, ha nem tudhatnám magamról, hogy nem puhultam el, még mindig felkészült vagyok a váratlan támadásokra, becsavarodnék. Túl sok rosszat láttam, túl sokat éltem meg, egy részükben pedig maga vagyok a démon, amely pusztulást hozott erre a világra. Túl sok az ellenségem a világban, nem engedhetem meg magamnak, hogy az érzékeim ne legyenek kiélezettek. Rajtuk vezetném le a frusztráltságomat, és végül elválnánk, ezt biztosra veszem. De mindettől függetlenül olyan hű vagyok hozzá, akár a kutya. Jönnek lányok, keresnek, nyílt vagy burkolt ajánlatokat kapok, főleg a meccsek előtt, még inkább után. De hozzá megyek haza. Nem keresem másnál a boldogságot, a beteljesülést, még egyetlen pillanatra sem, mert tudom, hogy az kell, amit ő tud adni. Ahogy ő tudja, és csakis ő. És tervezek. Kicsi korom óta először vannak a tárgyi eszközökön túl mutató terveim. Valakivel. Még belegondolni is félelmetes, mennyire más érzés ez. Más, mint mikor az álomautómért dolgoztam, vagy azért, hogy legyen elég pénzem, vagy menő órám. Annyira gyerek voltam akkor még. Most viszont házról álmodom, közös otthonról, csendes családi mozizásról szombat este és esti mesélésről a lányomnak és majd a születendő kisbabánknak. És Róla. Ahogy vár rám. Akár csak azért, hogy együtt vacsorázzunk, akár csak azért, hogy számlát rendezzünk közösen az asztalnál. Vagy egy kellemes, romantikus közös fürdésért, ahol megbeszélhetjük, miért is szeretünk mi együtt lenni. Mert ez a nő...a babanevekkel, a kisfiú és kislány verziókkal, megannyi jó tulajdonságával...ő az enyém. És nem értem. Még mindig nem értem, nem tudom felfogni, hogy lehetséges, hogy ez a csoda rám talált és megmentett. Azt szokta mondani, hogy én mentettem meg őt. De én sosem gondolok így arra az estére. A sors akarta, hogy rá találjak, de valójában nekem volt szükségem arra, hogy valaki visszarántson a szakadékból, aminek az alja felé zuhantam. A nevek variálása, a vezetéknév megvitatása és végül a szüleinél esedékes ebéd programja kicsit sűrűre szerkeszti a könnyed ebéd témáit, de valamikor ezt is meg kell beszélnünk, így nem A lehetőség, hogy ott lehetek az ultrahang vizsgálaton, egy ki nem mondott vágyamat teljesíti be. Sosem mertem rákérdezni, mert fogalmam sincs, hogy működik ez a dolog a hétköznapokban. A babavárás olyan távolinak tűnt eddig, mint a Mars. Bárki el tudta volna rólam azt képzelni, hogy egy nap nem egy gödör alján végzi a fejében egy skúlóval, hanem babaneveket válogat és pocakot simiz, mesét mond egy még meg nem született gyereknek, és azon rágódik, hogy mikor láthatja majd először? Azt sem tudtam, hogy Nora hogy áll ehhez a dologhoz. Nem tudtam, nem veszi-e rossz néven, hogy be akarok tolakodni abba, ami most még csakis az övé. Hisz ő érzi a babát odabent, ő hordozza, óvja, gondoskodik róla minden percében az életének. Ő hozza az áldozatokat, majdhogynem mindent ő csinál, és én nem akartam, hogy esetleg kierőszakolja magából azt, hogy ott legyek, mikor nem akarta volna még megosztani ezt a kis időt ami csakis neki adatott meg. Nem olyannak ismerem, hogy nemet mondana, és tudom, hogy ezt akkor sem tenné meg szívesen, ha valójában nem akarná, hogy ott legyek, mert nem akarna megbántani. Mert szeret engem, ezt tudom jól, de azt is, hogy érzékeny most a lelke, nem minden úgy jön ki rajta, ahogy szeretné, hogy történjen. A hormonok elől neki sincs menekvése, és néha észre sem veszi, hogy mennyire ki van szolgáltatva ennek a terhességnek, akkor is, ha igyekszem mindentől megóvni, hogy viszonozzam, hogy ezt ő ugyanúgy megteszi értem. Kezet csókolok neki, ő átnyúl a fehér abrosz felett és megcirógatja az arcomat, és ebben a mozdulatban több van, mint amit egy kívülálló fel tudna fogni. Az összetartozás. A feltétel nélküli szeretet. Egymás megbecsülése. Szerelem. Figyelmesen hallgatom a magyarázatát, bólogatok, és bár tudom mekkora három centi, mégis, elképzelhetetlen számomra, hogy lehetséges egy ekkora kis izgő-mozgó lényt máris ennyire szeretni. - 29,69mm. Ez egy 9 mm-es parabellum lőszer teljes, szerelt hossza. Nagyjából akkora, mint egy 9x19 mm-es Luger. Alig várom, hogy láthassam - bólogatok, és magam előtt látom a lövedéket, az adatokat, amelyeket álmomból felverve is tudok, és azt is tudom, milyen távolságból milyen sebet ejt vállon, mellkason, fejen, lágy szöveten. És ez a kicsi, nagyjából lőszer méretű apróság máris örökre megsebezte a szívemet. Mosolygok, mert másnak talán morbid lehet, hogy a gyerekemet egy lőszerhez hasonlítom, de Nora tudja, hogy nekem ezek jelentik a biztos talajt, ezeket ismerem, és az életemben a példákat sok esetben ezekkel támasztom alá. Így tudom vizualizálni azokat a dolgokat, amiket fel kell fogni, megfogalmazni, értelmezni vagy magyarázni. Lottie előtt persze kicsit visszafogottabban, de volt példa amikor gond nélkül magyaráztam el neki egy matek feladatot a saját életemből vett példával, mert nem értette. Egy autó, négy kerék, egy defekt, sokkal könnyebben értelmezhető nekem, mint a száraz számsorok. Az ebéd kellemes hangulata után kimegyünk, és a szívem megtelik újra ezzel a megmagyarázhatatlan, véget nem érő szerelemmel, amit iránta érzek. Árnyas fák lombja terül ránk, lágy szellő kap a tincsei közé, a blúza aljába, megborzolja az üstökömet, és muszáj, hogy még egy percig megtartsam ezt a boldog percet, ezért visszahúzom. Táncolni kezdek vele, és mivel nem vagyok igazán a szavak embere, a magam módján próbálom kifejezni azt, ami a fejemben jár. Hé! Figyelj rám! Te vagy az életem! Meghalnék érted, és nincs más, soha nem is volt más! Hallod a szívemet? Mindjárt szétreped, és nem tudom meddig fogom még kibírni, hogy ne roppantson össze, hogy mennyire szeretlek! Ordítanék, ha tudnék, mert viharos életem minden szomorú, magányos pillanatában ezt a pillantást kerestem, erre vágytam. Hogy ezt kapjam meg, és ezt adhassam őszintén vissza. Ezt az ölelést, ezt a csókot. Ezt a vallomást, amit napról-napra megkapok, ez valahogy mégis különleges. Mert van egy Charlotteunk. Egy új házunk. Egy Sebastianunk vagy egy Lorraine-ünk, aki nagyjából három centi és már izag-mozog és van szívhangja amit meghallgathatok. És itt van, mindennek a csodának a kellős közepén ez a gyönyörű, bámulatos érzékekkel rendelkező nő, aki nem tudom hogy, de elérte, hogy a bennem élő szörnyeteg lenyugodjon és képes legyen kordában tartani magát. A felhők a kék egünk fölé azonban váratlanul, alattomosan érkeznek meg, és egyetlen tizedmásodperc kell csak ahhoz, hogy ezt a melegséget száműzze a tekintetemből, a testemből. Azonnal megfeszülök, amint meglátom az ismerős arcot és felfedezem, hogy egy ideje valószínűleg minket néz, és máris akcióba lendülök. Nora szerencsére nem ellenkezik, megérzi, hogy jobb, ha csak cselekszik. Többek között ezt is csodálom benne, hogy azonnal képes reagálni a hangulatváltozásokra. Az autóig érve próbálok a legfeltűnésmentesebben viselkedni, de ráparancsolok Norára, hogy hajtsa le a fejét, nehogy felismerhető legyen, ha mégis fénykép készülne rólunk. De a rideg rémület a sötét lelkem legmélyéig átjár. Késő. Túl késő. Óvatlan voltam. A figyelmem ellankadt, és azt hittem, a tömegben megbújhatok. Ki gondolná, hogy épp New Yorkban telepszem le? Collierék semmiképp. Azt gondolhatták volna, visszamentem Nizzába, vagy valamelyik mások városba, amihez kötődtem. Talán Rhys közelében. Senki nem tudja, hogy nem tartjuk a kapcsolatot. Hogy juthatott volna eszükbe, hogy épp itt leszek, a világ egyik legnagyobb átjáró házában, ahol kisebb országnyi ember él egy helyen? És én hogy hihettem, hogy nem fognak rám találni? Elfelejtenek majd és futni hagynak? Mikor volt ez jellemző Collier-re és a bandájára? Egy egeret sem hagynak élni a föld alatt, nemhogy egy olyan meghatározó alappillért, mint amilyen én voltam. Túl sokat vesztettek rajtam, és még az utórengések is tartottak jó darabig amíg sorban tettem el láb alól a legjobb embereiket. Nem, nem lehetett volna abbahagynom a munkát, hogy a földig romboljam az egész szervezetüket. Okosabbnak kellett volna lennem. A kocsi csikorgó kerekekkel ugrik meg, ahogy a gázra taposok. A fordulatszám mérő kiakad, a motor felsikolt, a kocsi fara táncolni kezd az úttest szürke aszfaltján. Fehér füstfelhő és fekete abroncs-csíkok maradnak hátra utánunk, ahogy sietve elhagyjuk az utcát. Többé nem jöhetünk ide. Abban reménykedek, eléggé távol van a háztól, amit megvettünk. Késő visszamondani már. Ha másik házat is néznék, akkor is késő. Csak elodáznám az elkerülhetetlent. Ha megtudják, hogy életben vagyok, úgy fognak újult erőre kapni, mint a vérszagot érző kiéhezett farkasok. Nem fognak kegyelmezni senkinek, akitől információt csikarhatnak majd ki rólam. Míg a kormányt szorítom és a váltót automatából átkapcsolom manuálisra, hogy nagyobb nyomatékkal ruházzam fel az alattam morduló szörnyeteget, egyre azon jár az agyam, mit kellene tennem. Rhysnak szólni? Vagy Doriannek? A csávó egy dumagyár, és gyakran szétszórt, kicsit egyeseknek talán túl lükének is tűnhet a folyamatos szájkarate miatt, de egy kibaszott gyilkológép és jól bánik fegyverrel, ököllel is, ha kell. Vagy egymagam induljak útnak? Hogy csináljam? Tanácstalan vagyok, és rémült. Azonnal Lottieért akarok menni, elhozni az iskolából, elküldeni valahová, ahol biztonságban lehet Norával együtt. Idegesen pillantok a visszapillantóba, és minden autóban a felvillanó fegyver szürke, tompa fényét kutatom. Azt, hogy követnek. Hogy máris végünk, nincs már időm lépni. Nora hangja csak sokadjára jut el hozzám, és idegesen kapom felé a pillantásom. Az autópályán vagyunk, visszaváltok automatába, remélem, hogy az a tökfej ennyire nem gyors. Alig néhány másodperce láttam. - Mi van? - vágok a szavába ingerülten, és a kérdése hallatán megfeszült állkapoccsal villantom jeges tekintetem az útra, majd újra a visszapillantókba, majd vissza az útra - Bekötötted magad? Kétszáz mérföld per órával megyek, nem veszed észre? - kérdezem majdhogynem kiabálva ahelyett, hogy válaszolnék, de rögtön meg is bánom, hogy így beszéltem vele. Lassítok a kocsin, visszatérek a nyugodtnak nevezhető városi tempóra -Sajnálom. Sajnálom, Édesem, ne haragudj. Csak....ez.... Már majdnem meg tudnám fogalmazni, hogy igaza van, láttam valakit, amikor felfedezem a visszapillantóban, hogy egy fekete terepjáró van szorosan a nyomomban. Még négy-öt autónyi sor választja el tőlem, de behozza a lemaradását lassan. Egyértelműen az én kocsimat követi. - Kurva életbe - morranok fel és belefeszítem magam az ülésbe - Támaszd ki magad, és kapaszkodj erősen - szólok Norára, és könyörtelenül a gázba taposok ismét. Átváltok a szekvenciális váltóra, és a motor ismét üveghangon felsikít. A gázt jószerével áttaposom a kocsi alján, úgy nyomom. Cikázva hajtok előre a kocsik között, ami erősen nehezített, mert nagy a tömeg, de szerencsére elég jó sofőr vagyok ahhoz, hogy tudjam, hogyan ne szenvedjünk balesetet. Furdal a lelkiismeret, hogy Norára kiabáltam, de nem tudok most vele foglalkozni. Amilyen gyorsan csak lehet, lehajtok az autópályáról, mert tudom, ha valahogy beszorulok, nem lesz menekvésünk. Kivégeznek itt a helyszínen akkor is, ha ehhez tömegeknek kell meghalniuk. A terepjáró azonban magas, könnyen követi az én alacsony, de nagyon feltűnő és jellegzetes, imádott kocsimat. Utánam erednek. Néhány utcányi kacsázás következik, kereszteződések, piros lámpák sora következik. Dudálva szólítanak fel bennünket a helyes közlekedésre, mert azt hiszik, csak egy vagánykodó kölyök vagyok akinek az apja vett egy menő járgányt. Pedig az életünkért hatok akár egy őrült. A homlokomon izzadtság gyöngyözik, az agytekervényeim sebesen dolgoznak, keresik a megoldást. Amikor úgy tűnik, kicsit lemaradnak, gyorsan behajtok egy utcába. - Az utca végén fordulj balra. A második sarkon van egy kávézó. Szállj ki, amilyen gyorsan csak tudsz, oda menj be. Ahogy kiszálltál, fogd össze a hajad, vedd le a pulcsidat és dobd el. Semmi feltűnés, rendelj valamit, ülj le és csinálj úgy, mintha csak unatkoznál, elütnéd az időt. Semmi sírás, semmi idegeskedés. Ne is nézz utánam. Vedd elő a telód, tegyél úgy, mintha épp telefonálnál az utcán, aztán menj be. Várj meg ott. Visszajövök érted. Ígérem - lassítok gyorsan, és megállok nem messze a saroktól, hogy Nora minél előbb kikerülhessen az utca látképéből. Ha kiszállt, meg sem várom, hogy becsukja az ajtót, a gázba taposok, és porfelhőt hagyva magam után ellentétesen, jobbra kanyarodok. A terepjáró biztos, hogy csak másodpercekre van attól az utcától, de ha Nora megteszi amit kértem, nem fogják bántani. Csak egy nő lesz az utcán, épp olyan, mint bármelyik másik. Semmit nem fog jelenteni nekik. Nekem pedig a nőt jelenti, akit veszélybe sodort a szerelmem, a vágyam, hogy tartozzak valakihez. Hozzá. A nőt, akivel kiabáltam, és akinek ha ezt megúszom, magyarázattal fogok tartozni. És nem tudom, mit fogok mondani anélkül, hogy elveszítsem. Szembe tudok nézni az igazsággal? Ő szembe tud majd, ha úgy alakul? Van számunkra még menedék?
*Hírek alig harminchat perccel azután, hogy Norát kitettem*
Egy szőke, dekoratív bemondónő komoly, szenvtelen arccal papírt szorongat a kezében. - Kedves nézőink, megszakítjuk adásunkat rendkívüli híreinkkel. Aki teheti, kerülje el a Henry Hudson autópályát, ahol néhány perccel ez előtt brutális baleset történt. Két jármű az említett útszakaszon versengésbe kezdett, majd a Henry Hudson Parkway 79th Street felé vezető lehajtójánál egymásba ütközött. Szemtanúk elmondása szerint a Ford típusú terepjáró meglökte a nagy sebességgel közlekedő Audi típusú sportkocsit ami ez által az oldalára fordult és a levegőbe emelkedve többször átpördült, majd a földbe csapódva még legalább háromszor megfordult a tengelye körül az aszfalton, mire a feje tetején megállt és kigyulladt. Eközben a terepjáró vezetője ugyancsak elveszítette az autó felett az irányítást, és hasonló módon átpördült a jármű, míg végül megállt és szintén meggyulladt. A vétkes járművekbe további négy autó rohant bele. A rendőrség azonnal a helyszínre sietett, hogy biztosítsa a helyszínt. A balesetben résztvevők között több halálos áldozat is van, és szerencsére vannak, akik könnyebb sérülésekkel úszták meg ezt a szörnyű tragédiát. Aki teheti, használja az elkerülő szakaszokat, a város ezen részét órákra lezárják míg a vizsgálatok tartanak. Hamarosan újabb hírekkel érkezünk. A kávézó csendes szörnyülködéssel nézi a tévében a hírolvasó alámondásával tarkított élő adás képeit. Két autó, a felismerhetetlenségig roncsolódva, mérgező, sűrű füstbe burkolózva, lángok között hever. Több másik autó összetorlódva, könnyebb, kisebb sérülésekkel, rendőrautók, tűzoltók, mentők villognak körülöttük, egyenruhások látják el a feladataikat. Két újabb barom, aki nem bír a vérével. - Így jár az, aki menő autót vesz és nem tudja vezetni - szólal meg egy férfi lenézően, és talán arra gondol, ha ő lett volna a vezető ülésben, vele ez nem történt volna meg. Hisz annyival jobban vezet, mint azok ott, ez látszik is. Hisz azok meghaltak, ő pedig még mindig él - Most megdöglöttek mindahányan vannak, mert nem bírnak felhagyni a kinek van nagyobb szerszáma versennyel. Csak azt felejtik el, hogy azt a szerszámon nem elég megmérni, használni is tudni kell - legyint, és valaki helyeslően támogatja ebben a gondolatmenetben. Észre sem veszik azt a nőt a hátuk mögött. Azt, akinek a tekintete senkinek nem tűnik fel. Akinek valami egészen más gondolat fogalmazódik meg a fejében talán.
Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy ez életem egyik legszebb napja. Kicsit talán gyorsan zajlanak ma az események, hisz reggel még úgy keltem ki az ágyból, hogy ez is csak egy átlagos nap lesz, némi ügyintézéssel meg háznézéssel, ehhez képest pedig már nem csupán kiválasztottuk, de meg is vettük az új otthonunkat, aztán pedig további fontos dolgokról beszélgettünk, és hoztunk döntést, de minden percét élvezem az együtt töltött időnek, és alig várom, hogy ezt az örömöt megoszthassam a család többi tagjával is. Elsősorban Charlotte-ot kell majd beavatnunk arról, hogy hamarosan költözünk, aztán elmondani neki és a szüleimnek is a hírt, hogy néhány hónapon belül bővülni fog a családunk egy kistesóval, és valószínűleg ennél izgatottabb már nem is igazán lehetnék a dolgok állása miatt. A szeretetről azt mondják, talán az egyetlen olyan dolog, amiből minél többet adsz, annál többet kapsz vissza. Ezt most fokozottan érzem, ahogy Chris-szel egymásra pillantunk, az érintésekből, a beszélgetésünkből... Megosztva vele az ötletet, hogy elkísérhetne egy vizsgálatra, az örömétől csak még boldogabb leszek, és széles mosoly varázsolódik az arcomra, miközben azt hallgatom, miként próbálja elképzelni a születendő babánk méretét. A legtöbben valamiféle gyümölcshöz vagy zöldségféléhez szokták hasonlítani a magzatot, ha példát akarnak mondani arra, hol is tart a fejlődésben. „Akkora, mint egy borsószem” vagy „mint egy szőlőszem”, később jön a narancs, vagy a sárgadinnye hasonlítási alapként. Becks viszont egy töltényt hoz fel példának, amely amilyen furcsa és morbid lehet esetleg mások számára, engem annyira szórakoztat, sőt, még aranyosnak is találom. Végül is egy volt katonától mit várjon az ember? Szinte hihetetlen, milyen távolinak érzem most a kései telelésünket, amikor ráébredtem, hogy terhes vagyok. Mosolyogva gondolok vissza arra az idegeskedésre és aggódásra, amit amiatt éreztem, mert nem tudtam, hogyan fogadná Chris a hírt, hogy újra apa lesz, bár izgultam és féltem magam miatt is, hogy miképpen férhet bele az életünkbe egy újabb gyerek. Ehhez képest itt vagyunk most, néhány hónappal később, és ez az apróság, ez a 9x19 mm-es Lugerhez hasonlított csöppség nem jelent számunkra mást, mint mérhetetlen örömöt, várakozást és izgatottságot. A kellemes érzések elkísérnek bennünket a parkolóba, romantikus, szerelmes vallomások és ígéretek közé. Alig várom, hogy a nap hátralevő részét is hasonló hangulatban töltsük el, főzőcskézéssel, tervezgetéssel, szerelmeskedéssel... Igazából még az új szomszédoknál töltendő vacsoránkat is várom, hisz legalább közben is együtt lehetünk. Ám a felhők felett lebegés után hamar újra a földön találom magamat, amint Chris hangulata és viselkedése a másodperc tört része alatt változik meg gyökerestül. Elég az arcát látnom, hogy tudjam, most nem ajánlott akadékoskodnom, csak teszem, amit mond. Épp csak halvány sejtéseim vannak arról, hogy mi is történt, vagy történik éppen, de az elég, hogy aggódni kezdjek, főleg jó néhány percnyi feszült csend után. Nem is tudok tovább hallgatni, muszáj rákérdeznem, hogy mi a baj, de messze nem olyan választ kapok, mint amiben reménykedtem. - De... észrevettem. És be vagyok kötve – jelentem ki komolyan. A hangomban nincs semmi dac vagy felháborodás, leginkább zavarodottnak tűnhetek. És az sem kizárt, hogy kiérződik belőle, kicsit rosszul esik az éles váltás a stílusában. Egyébként mindig bekötöm magam. Egy rendőr lánya vagyok. Ez nálam már szinte reflex. Azon kívül nagyjából amióta elindultunk, azóta úgy érzem, mintha bele lennék préselődve az ülésbe, részben a nagy sebességtől, részben a feszültségtől, amit lassan akár vágni is lehetne a kocsi szűk légterében. Nem sokkal később Becks lassítani kezd, sűrű sajnálkozások közepette, és néhány pillanatra még el is hiszem, hogy fellélegezhetek, meg talán az okát is megtudom, hogy miért kellett keresztül hasítanunk a fél autópályán röpke öt-tíz perc alatt. Csakhogy a hangulat hamar visszazuhan fagypont alá, amint a korábbi terepjáró ismét megjelenik mögöttünk. Most már biztos vagyok benne, hogy üldöznek, az is egyértelmű, hogy tényleg nagy a baj. Nem sokszor láttam még Becks-et ilyennek... valójában ennyire idegesnek talán még soha. Már magam sem tudom, ez aggaszt jobban, vagy a tempó, amivel a többi kocsi között tekergünk erre-arra, mint valami borzalmas akciófilmben. Tudom, hogy Becks jó sofőr, de ez most nekem édeskevés ahhoz, hogy megnyugodjak. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak a kapaszkodóba a fejem felett, és olyan árgus szemekkel figyelem az utat előttünk, mintha én vezetnék. Bár lehet jobban járnék, ha csak behunynám a szemem, és kikapcsolnám az agyam. Mintha az lehetséges volna. Megszólalni igazából már nem is merek, meg értelmét sem látom tovább. Csak abban reménykedem, hogy hamar megérkezünk, akárhová is tartunk. Erre, mintha a gondolataimban olvasna, Becks váratlanul közli, hogy ki kell szállnom, és mellé további instrukciókat is kapok. Úgy érzem, lassan tényleg rosszul leszek ettől az egész helyzettől, és talán kidobom a taccsot, amint kiszállok... de végül szerencsére ez nem történik meg. Kipattanok az Audiból a saroknál. És kell egy-két pillanat, amíg ebből a sokkos állapotból összeszedem magam, némileg rendezem a gondolataimat, felfogom, hogy mi is történik, mielőtt tenném, amit kért tőlem. Aztán remegő kézzel teszem fel a hajam, bújok ki a pulcsimból, terítem azt a karomra, majd a mobilomat a fülemhez szorítva indulok meg a kávézó felé. „Semmi sírás, semmi idegeskedés.” A fejemben csengenek Chris szavai. Lehet, hogy szerepeltem egy-két filmben meg reklámfilmben az elmúlt évek során, de ennyire jó színésznő azért nem vagyok. Felkavart ez az egész, úgy érzem, másodpercekre vagyok attól, hogy összeomoljak, és zokogjak, vagy sikítsak... vagy magam sem tudom, melyik esne jobban. Csodával határos módon mégis képes vagyok rendezni az arcvonásaimat, bár a kávézóba menet szórakozottságomban véletlenül nekiütközöm az egyik járókelőnek. - Elnézést... bocsánat – szabadkozom motyogva, idegesen, holott ha kicsivel jobban önmagam lennék, tisztában lennék vele, hogy New York zsúfolt utcáin senkit sem izgat ha összekoccan egy másik emberrel. Odabenn az épületben keresek egy félreesőbb helyet, ahonnan azért még jól láthatom az utcát, a sétálókat, a forgalmat. Láthatom majd azt is, amikor Becks visszatér. A felszolgálótól csak egy teát kérek, talán az segít lenyugtatni a háborgó idegeimet és a gyomromat. Igyekszem átlagosnak tűnni, „mintha csak unatkoznál”, ám először fel sem tűnik, hogy az ujjaimmal feszülten dobolok az asztal lapján. Aztán rájövök, a másik kezemben még ott a telefonom. Kísértést érzek rá, hogy felhívjak valakit. Bárkit. Talán anyámat. Megkérdezzem, hogy van Charlie, rendben megérkeztek-e az iskolából? Legalább elterelné a figyelmemet, amíg várakozom. Rácsöröghetnék Jake-re vagy Dorianre. Csak úgy. Nem tudom, minek. Nem lenne sok értelme, mert akárkit hívnék, az tuti ideges lenne a hangomtól, és még csak el sem tudnám magyarázni, hogy mi is a gond. Az idő csigatempóban halad, de a tea legalább tényleg segít egy kicsit. Igyekszem magamat nyugtatni. Becks jó sofőr, és tud vigyázni magára. Mantraként ismételgetem ezt a mondatot magamban, miközben a tekintetem elkalandozik a pult mögötti falra szerelt széles képernyőjű tévén. Nem igazán tudom, milyen műsor megy, annyira nem vagyok képes most fókuszálni. „... a Henry Hudson autópályát, ahol néhány perccel ez előtt brutális baleset történt.” Hirtelen megüti a fülemet ez a mondatfoszlány, és elsápadva húzom ki magamat a székemen. A társaság java elcsendesül, többen a híreket figyelik most, a pultos még egy kis hangerőt is ad rá, tekintettel az érdeklődésre, és elfehéredett ujjaim most úgy szorítják a teás bögrém fülét, hogy félő lehet, összeroppantom. Valamivel később a bemondónő alakja helyett már ismét a délutáni műsor képkockáit mutatják, de én még mindig teljes sokkban, mozdulatlanul ülök. Aztán innen-onnan meghallom az emberek pusmogását, és ahogy egyre inkább kezd valóságossá válni a fejemben, hogy mi is hangzott el az imént, a rosszullét elemi erővel tör rám. Felpattanok, sietve botorkálok el a női mosdóig, ahol pillanatok alatt adom ki magamból a nem rég elfogyasztott ebéd java részét. - Nem... az nem történhet meg... - suttogom magam elé a szavakat, miután összeszedtem magam annyira, hogy eltaláljak a mosdókatylóig. Vizet lötykölök az arcomra, kiöblítem a szám, aztán szemben találom magam a saját tükörképemmel. A sápadtságomnál csak a szemeimben ülő rémület és kétségbeesés a szembetűnőbb. A szám elé kapom a kezemet, és kitör belőlem a néma zokogás. Most mégis mit tegyek? Tehetetlenségemben toporogni kezdek egy helyben. Nem történt baja. Jól van. Túlélte. Itt kell rá várnom. Azt ígérte, visszajön értem. De mi van ha...? Azok az összeroncsolódott autók... Több halott is van. Nem lehetek ennyire naiv és téveszmés, hogy azt higgyem, élve kikerült onnan. A gondolataim őrült mód kavarognak. Igyekszem meggyőzni magam, hogy minden rendben lesz, hogy túlélte, hogy el fog jönni, de a racionálisabb énem minden reménykedő gondolatomat megtámadja, mint egy gyorsan ölő vírus. Úgy érzem, tennem kéne valamit, kideríteni, pontosan mi történt. Elmenni a helyszínre. Felhívni valakit. Apát. Ő talán utánajárhatna nekem. Remegő kézzel veszem elő újra a telefonomat, és tárcsázni kezdek, de azon kapom magam, hogy édesapám helyett Beckset hívom. Szinte automatikusan üzenetrögzítőre kapcsol. Talán kikacsolta a készüléket, vagy lenémította, vagy nincs térereje, vagy... - Chris...? - mély levegőt veszek, és igyekszem összeszedni magam. - A hírekben bemondták, hogy baleset volt az autópályán... Több... több halálos áldozat... és mutatták a roncsokat... És Chris, hol vagy? Azt... azt mondtad, hogy visszajössz értem. De nem vagy sehol, és én... Kérlek... kérlek, gyere értem – a végére elcsuklik a hangom, kinyomom a hívást, ezúttal minden visszafogottság nélkül rogyok le a földre, és kezdek zokogásba, ami percekig rázza a vállaimat. Mikor sikerül összeszednem magam, és újra talpra állnom, ismét megmosom az arcomat. Abban a pillanatban egy nő be is lép a mosdóba. Lesütöm a tekintetem, amíg eltűnik az egyik ajtó mögött. Itt nem maradhatok. Vissza kell térnem a kávézóba. Aztán... aztán nem tudom. Talán felhívhatnék valakit, hogy jöjjön el értem. Kilépek az ajtón, ám mielőtt folytatnám az utamat, vissza az asztalomhoz, még megtorpanok, hátamat az ajtófélfának vetem, és veszek néhány mély levegőt.
Bátorság volt vagy inkább vakmerőség volt beleugranom ebbe a kapcsolatba? Az, hogy hagytam, hogy elfeledjem a küldetésem? A remény íze részegített meg, vagy csak kényelmesebb volt homokba dugni a fejem? Az autó légtere mérgező, én magam vagyok a toxin és a katalizátor. Az idegeim pattanásig feszülnek, és sajnos az egyetlen jelenlévőn csattan az ostor. Kíméletlenségemet még némileg sikerül is visszafognom, ez még nem a legrosszabb, amit láthat belőlem, de elég ízelítő abból, hogyan is tudnék egyébként viselkedni. A legrosszabb rémálmom válik épp valóra, a buborék, amiben lebegtem alig negyed órája már sehol nincs. Haldoklom. Talán erős túlzásnak tűnhet, de jelenleg a haláltusámat vívom. Minden egyes ezredmásodperc mérvadó lehet. Jobbra húzom a kormányt, vagy balra? Visszaveszek vagy gázt adok? Nem tudom, a hátam mögé pillantsak többször, vagy előre figyeljek. A szemem villogva jár hol előre, hol a tükörbe, miközben próbálom tartani a forgalom ritmusát, kitalálni, merre is menjek, és folyton visszaidézem az arcát a pasasnak. Nem tudom megmondani a nevét. Hihetetlen jó memóriám van, de ennél többre, hogy M-mel kezdődik a keresztneve (vagy a vezeték? ) nem tudok felidézni. Egy patkány, egy féreg. De eltörtem a kezét, nagyon is jól megjegyezte a pofámat. És biztos, hogy megragadja az alkalmat, hogy keresztbe tegyen. Ki kellett volna nyírnom ott a helyszínen. Ha Nora nincs velem, már tutira a csomagtartómban gondolkodna az élet értelméről, de így... Hallom a hangján, hogy megbántottam. Azonnal jön a válaszreakcióm, mérhetetlen bűntudat formájában. A bocsánatkérésem azonban talán elkésett, hisz már megtörtént. Nem akartam bántani, csak rosszkor, rossz helyen kérdezett rá ami érdekli. Tudom én, értem, hogy nincs jogom eltitkolni előle a miérteket, mikor itt ül mellettem, az élete talán nagyobb veszélyben van, mint az enyém, hisz még védekezni sem tud annyira, mint én. De nem tudok mit tenni, jelenleg ezer másik dolog jár a fejemben, és a biztonsága mindenek felett áll, még afelett is, hogy megőrizzem a kellemes benyomást magamról. Látott már idegesnek, ezt is túléli majd. Egyszer valami főnökét vagy munkatársát is majdnem kinyírtam, csak mert nem tetszett ahogy Norához nyúlkáltak, bár akkor lázas voltam, de a dolog elég szarul jött ki, talán most is megérti, hogy jelen helyzetben a legkevésbé sem tudok arra koncentrálni, hogy a lelkét mennyire bántom meg. Mégis bocsánatot kérek amikor úgy látom, a közvetlen veszély elmúlt. A görcs a gyomromban nem enyhül, de erőt veszek magamon, és belekezdek, hogy elmondjam, mi is történt, ám a visszapillantó - Isten Áldja Ray Harrount és Elmer Bergert -, beszédesebb most a szavaknál. Követnek minket. A rémület, a lenyugtatott végzetes alternatívák új életre kelnek. Veszélyben vagyunk és ennek megfelelően is cselekszem. A magyarázkodás elmarad, de már egyértelművé válik, hogy baj van, méghozzá hatalmas. Óriási erővel ruházom fel a kocsit, szakértő kezeim között nincs helye most hezitálásnak. Csakis az útra koncentrálok, az aszfalt minőségére, a kerekek tapadására, a távolságokra, előre gondolkozom több száz méterrel. A halántékomon izzadtságcseppek gyöngyöznek majd folynak le, a hátamon már csatakos a póló és az ing, érzem, hogy a vérnyomásom az egekig szökik. Menekülök. Akár a vad a vadász elől, minden izmom, minden idegpályám azon dolgozik, hogy kikerüljünk a veszélyzónából. Elég távol kell tartanom a kocsit attól, hogy utolérjenek, nehogy lőtávolságon belül kerüljünk. Ha csak egy gumi megsérül, nekünk lőttek. Bele sem merek gondolni, így az első lehetséges lehajtót becélzom, hogy elmenekülhessünk. Fél pillanatra sem tudok Norára figyelni, de a fejemben csak az jár, hogy meg kell szabadulnom tőle. Nem azért, mert tényleg meg akarok, hanem azért, hogy ha bármi történik, legalább ő túlélje. Némi cikázás után eszembe jut egy lehetőség, szerencsére ismerem a helyet, itt találkoztam egyszer egy ismerősömmel. Norának kiadom az utasításokat, és annyira bánt, hogy nem tudom szebben megfogalmazni, de tudom, csupán néhány másodpercem van cselekedni, információt átadni, mielőtt még elveszne az esélyünk. Az, ahogy kiszáll a kocsimból a legfájdalmasabb elválás amit valaha át kellett élnem. Nem kiáltok utána, csak a visszapillantó tükörben ellenőrzöm, mit csinál. - Gyerünk, kislány! Tedd szépen, amit mondtam! - könyörgök neki a fogaim között, és amikor végre elindul és leveszi a pulcsiját felsóhajtok - Ez az, ügyes vagy. Csak néhány lépés, kanyarodj be - Hajtok el jobbra, és már majdnem kiérek az utca végére mikor feltűnik. A haja összekötve, telefon a fülénél. Elképzelni sem tudom, mit élhet most át, de szívem minden szerelmét most gondolatban felé küldöm. - Büszke vagyok rád - suttogom, amikor feltűnik a fekete terepjáró. A harag olyan erővel tör rám, hogy úgy érzem, menten elpusztítja ezt a negyedet is. - Még csak el sem búcsúzhattam, ti rohadékok - sziszegem a fogaim közt, és megnyugodva, hogy nem mentek Nora után -egyelőre legalábbis -, őrült tettekre sarkall. - Játszani akartok? Hát akkor játsszunk - vigyorgok eszelősen a tükörbe, és hagyom, hogy kicsit közelebb jöjjenek, aztán lehúzom az ablakot, kikönyöklök, mintha csak városnézésre jöttem volna, majd amikor zöldre vált a lámpa előttem, felemelem a kezem és egy elegáns mozdulattal bemutatom nekik a középső ujjamat, hogy tudják, hogy észrevettem őket. Még idejük sincs felocsúdni, én már maximumra pörgetem a motort és csikorgó kerekekkel hagyom őket magam mögött. Persze utánam erednek, de engem sem ejtettek a fejemre. Jó tíz percnyi macska-egér játék után úgy gondolom, kellően felhergeltem már őket, így egy váratlan húzással eltűnök egy raktárépület előtt felhalmozott kartondoboz halom mögött. Szerencse, hogy a kocsim nagyon alacsony, mert kilógna, de így épp megfelelő. A szemben lévő kocsmába megyek, alig hat perc leforgása alatt pedig a már most kellően ittas társaság legkeményebbnek tűnő alakjával versengésbe is kezdek. Kioktatom autóvezetésből, elküldöm az anyjába, eljátszom, hogy totál be vagyok állva. - Nem? Nem hiszed, hogy tényleg van egy Audim? - Még robogód sincs, nemhogy Audid! Totál be vagy állva, takarodj már innen. - Nem is vagyok részeg, alig ittam. De...hukk...Tudod mit? Tessék, itt a dzsekim. Ha végig tudok menni egyenesen ezen a vona...hukk...vonalon, tiéd a dzsekim. Drága volt, szóval hidd el, nem szívesen válok meg tőle. - Hét rendben, ha ilyen hülye vagy! Legyen! A pasi örül a dzsekinek mint majom a farkának, de három perc múlva már verekszem vele, és hagyom, hogy kétszer is képen vágjon ököllel. Az orrom vérzik, a szemem kicsit feldagad, a jobb kezem majdhogynem használhatatlanná válik ahogy rávág egy biliárd dákóval teljes erőből, de csak játszom tovább a részeget. - Kinek szidod te az anyját? - Én csak azt mondtam....hukk...anyád megtaníthatott volna rendesen vezetni és akkor lehetnél akár sofőr is. - Azt hiszed nem vezetek el valami komolyabb kocsit? - Azt. Az én Audim... - Amid nincs... - Ami kint áll, egy batár nagy motor van benne. Képes...hukk...kétszáz mérföld per órával is menni akár. Kipróbálod? - A szar csotrogányod tuti nem bír annyival menni, haver. Max. álmodban. - De tud! Én is mentem már vele annyival! - Miért? Odaadnád? - Ha vigyázol rá és nem hagyod, hogy legyőzzenek a riválisaim... - Milyen riválisok? Elmennek azok a kurva anyjukba, nálam nincs jobb sofőr a világon! Én autóversenyző voltam, csak a térdem... Nem kell több újabb öt percnél, hogy kint álljak vele a parkolóban. A pasi egy magas velem, szakálla és bajsza is van, pont mint nekem és az én dzsekimben feszít. A kocsim láttán teljesen leesik az álla. - Azt mondod, nincs családod? - kérdezem tőle, mire legyint. - Az asszony elhagyott a kölykökkel már tíz éve. Büdös kurva. Néha elvertem, főleg, ha a kölyök is rázendített, de most mi van abban? hazaérek munka után, alig ittam a haverokkal egy-két órát aztán pofákat vág nekem, meg nem hagyja, hogy megdugjam? Egy darabig ment ez. Megvertem, pár napig viselkedett, aztán megint nem. De amikor a gyereknek megzúzódott a keze ahogy nekivágtam az ajtónak, másnapra csak az üres lakásra értem haza. Elhagyott az a ribanc. Azóta nem is tudok róluk merre lehetnek. - Akkor rád fér egy kis mókázás...hukk...nem igaz? Nem bánod meg, haver. - törlöm meg az alvadt vért az orrom alól, és imádkozok azért, hogy belemenjen, bár legszívesebben letépném a karját és a hátába állítanám amiért hozzáér a kicsikémhez. De vagy a kocsi, vagy az életünk, nincs mese, döntenem kellett. Nem kell győzködni sokat, elmagyarázom, hogy vannak autóversenyzős riválisaim, akik állandóan le akarnak nyomni. De nem számít semmiféle büntetés, szívassa csak meg őket alaposan. Hajtson akár az őrült, ne hagyja, hogy legyőzzék, a büntetést majd én kicsengetem. Egy idiótának néz, látom rajta, pedig ha tudná, hogy amint magára csukta az ajtót a halálos ítéletét írta alá, nem így nézne most rám. De ilyen ez a kegyetlen világ, ez a barom meg senkinek nem fog hiányozni. Ahogy elindul észreveszem, hogy tényleg tudhat valamit, mert nem fél a gázba taposni. Én pedig abban a biztos tudatban indulok el a kávézó felé, hogy Nora ott vár rám, én pedig könnyek nélkül sirathatom el az autómat. A kávézó felé menet egy árustól biztos ami biztos veszek egy baseball sapkát és az ingemet is leveszem, egy közeli kukába hajítom, majd zsebre rakom a kezem és lehajtott fejjel igyekszem beleolvadni a tömegbe. Nem könnyű véres pólóval és összetört arccal, de azért csak sikerül. Magamban pedig azért imádkozom, hogy a tervem sikerüljön. Legalább egy kis időt nyerhessek, míg kitalálom mit tegyek. Az első tömegközlekedési eszközre felpattanok amit csak találok és tudom, hogy oda visz a kávézó környékére, így elég gyorsan oda is érek. Mire belépek már mindenki egy szörnyű balesetről pusmog. A képernyőre pillantva meglátom a szeretett autómat teljesen összetörve, és nagyjából úgy érzem magam, mintha meztelenre vetkőztettek volna és megkorbácsoltak volna. A lelkem miszlikbe szaggatja a látvány, ahogy a kocsim füstölög, ég és felismerhetetlenségig van roncsolódva, de nincs időm most keseregni. Körbe pillantok a helyiségben, de Norát nem látom sehol. Körbe megyek, az asztaloknál is keresem, de nincs, így végül a pultoshoz megyek. - Hé, nem láttál egy nőt? Úgy százhetven magas, vékony testalkatú, hosszú, szőkésbarna, copfba kötött haja és kék szeme van. Blúzt viselt. Feltűnően gyönyörű - kérdezem, mire a pultos megrántja a vállát. - Tudod te hány gyönyörű nő fordul meg itt naponta? - kérdezi unottan, mire csak megrándítom a számat. Nem, bazd meg, olyan szép, mint Nora, egyik sincs. De tudom, hogy tőle választ nem fogok kapni, így kezd eluralkodni rajtam a kétségbeesés. Mi van, ha elvitték? Ha kilépett az ucára és jöttek, és betuszkolták...ebben a városban fényes nappal is bárkit elrabolhatnak. Mi van, ha elkéstem? Ha rossz döntést hoztam? Rémülten forgok a tengelyem körül, aztán tehetetlenül az utcára is kilépek. Jobbra, majd balra nézek, leveszem a sapkát a fejemről és úgy érzem, összeomlok. - Nora! - kiáltok az egyik irányba, hátha csak nem látom, majd a másikba is - Nora! De nem jön válasz. Kétségbeesetten eredek futásnak, amikor feltűnik egy hasonló blúz a forgatagban. - Nora! Várj! - kiáltok, és utána indulok, de elig néhány méter után felfedezem, hogy az nem ő. Rémülten jár az agyam azon, hogy talán tényleg történt vele valami és minden igyekezetem hiábavaló volt, amikor a kávézó előtt megpillantom. Ő az. A megkönnyebbülés elborít, akár egy hullám. A fejem kicsit összeverve, és nem mondom, hogy nem érzem, de őt látva...tudom, hogy ez volt az egyetlen megoldás, hogy megússzuk. A kocsimnak annyi, de legalább ő rendben van. Teszek visszafelé néhány lépést, amikor felfedezem, hogy...sír? Nem értem először. Direkt mondtam, hogy semmi feltűnés. Miért sír? Hiszen...megígértem, hogy visszajövök....Aztán leesik. - A baleset. Összetörik a szívem. Ó, hogy lehettem ennyire kegyetlen? Legalább üzenhettem volna neki. Nem gondoltam volna, hogy látni fogja a híreket. Azt sem, hogy ilyen gyorsan megtörténik és leadják. Mit tettem szegénnyel?! Földbe gyökerezik a lábam, a vállam megrogyik kissé, és az emberek, mintha éreznék, kikerülnek. Én pedig csak nézem őt mereven és próbálom megtalálni a hangomat. Pillanatokig tart mire sikerül megszólalnom. - Nora! Kicsim! Itt vagyok - kiáltok felé, és kicsit szégyellem, de reszket a térdem. Félek. Félek, milyen károkat okoztam neki. De elindulok felé. Végre felém pillant, és hagyom, hogy felfogja, engem lát. S közben egyre csak fohászkodom hozzá: Ne rohanj el!
Elveszíteni egy szerettünket, egy fontos hozzátartozónkat, ez valamennyiünk egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – félelme. Erre mégsem tudunk soha igazán felkészülni. Nincs semmi, ami felkészíthet arra a fájdalomra, amit akkor érzünk, mikor tudatosul bennünk, hogy az a személy, aki talán épp a világot – vagy annak egy igen jelentős részét – jelentette nekünk, már nincs többé. Őszintén szólva fogalmam sincs, mennyi idő is telt el, míg a női mosdó padlóján teljesen darabjaimra hullottam. Percek csak, negyed óra, vagy több... De ez nem a megfelelő hely és idő. Össze kell szednem magam. Ehhez az erőt, azt hiszem, jelenleg leginkább az adja, hogy egy kicsi részem még mindig reménykedik. Hasztalan – súgja a másik felem, de azt ismételgetem magamban, hogy igenis értem jön. Megígérte. És ő betartja a szavát. Kilépek a mosdó ajtaján, majd tanácstalanul dőlök annak félfájához. Még mindig nem igazán tudom, mit is kéne tennem. Menni, utánajárni, meggyőződni? Maradni, várni...? A pult mögötti falra akasztott órára pillantok, amely szerint már legalább egy órája itt időzöm. Nincs értelme tovább várakozni és reménykedni, nem igaz? Tekintetem aztán megint a tévé képernyőjére téved, amin épp változik a kép. Ismét a balesetet mutatják. Félve megyek közelebb, de hallani szeretném... pontosabban hallanom KELL, hogy mik a fejlemények. - A rendőrség megerősítette, hogy a balesetet okozó mindkét jármű vezetője szörnyethalt. Két további halálos áldozat, és egy súlyos sérült... - A térdem megrogyik a hír súlyától, és ha nem kapaszkodnék meg a pult mellett sorakozó székek egyikében, valószínűleg össze is esnék. Kapkodva veszem a levegőt, hirtelen úgy érzem, mindjárt megfulladok, szédülök, kiszáll belőlem minden erő, mindjárt elájulok. Ki kell innen szabadulnom! El akarok tűnni, el ebből a kávézóból, el az idegen emberek közeléből, akik között még a gyászomat, a fájdalmamat, a félelmeit, a kétségbeesésemet sem fejezhetem ki igazán. Rekord sebességgel fizetek, majd kiviharzok az épületből. Nem messze a bejárattól azonban megtorpanok. Fogalmam sincs, hová vagy hogyan tovább. Nyilván a szüleimhez lenne a legokosabb menni most. Hiszen ott van Charlie is, és... Nem, az most még nem fog menni. Egyelőre képtelen lennék elmondani neki... beszélni róla. Istenem! Mégis apa nélkül kell felnőnie, ahogy ennek a kis drágának is idebenn. Önkéntelenül simítom az egyik kezem a pocakomra, miközben a másikat a szám elé kapom, hogy mérsékelni tudjam az újonnan feltörő zokogásomat. A könnyeim ködfátylán át már alig látom az utcát, a fülem zúg, és csak egy gondolat kattog már a fejemben: haza akarok menni. Egyedül akarok lenni. Ekkor hallom meg a hangját. Mintha álmodnék, vagy képzelődnék. Oldalra pillantok, és ott van. Ezt nem értem... - Chris? - kérdezem erőtlenül, zavarodottan. Felfoghatatlan. Az agyam leállt, a szívem kihagy, az egész testem mintha egyetlen pillanatra felmondta volna a szolgálatot. Aztán hirtelen minden újraindul. - Itt vagy... Istenem! Chris! - Megindulok felé, majd a lépteim egyre szaporábbak lesznek, és végül már futok, lendületből vetem magamat a karjaiba. Szorosan ölelem, nem is tudom meddig, hosszú perceken át. Lefeszíteni sem tudnának róla. Tényleg ő az! Tényleg itt van! Érzem a teste melegét, hallom a szíve dobbanásait, ahogy a fejem a mellkasán pihen. Aztán lassan kicsit elhúzódom, hogy felnézzek rá. - De hát... hogyan? Láttam a hírekben a roncsokat... Azt mondták... azt mondták... Én azt hittem... Te... te el tudod képzelni...? Van-fogalmad-róla... ?! - kezdek bele immár a felindultságtól hebegve, miközben ráütök egyet ököllel a mellkasára. - Van fogalmad róla, hogy mit éltem át? Hogy mit éreztem? Az előbb bemondták, hogy... Azt mondták, meghaltál... - konkrétan már ütögetem, és taszigálom, és az érzelmek egész szivárványos színskálája ver hullámokat a lelkemben, de olyan erővel, hogy az egész lassan már-már szökőárrá formálódik. - Ezt soha többé...! Soha többé nem teheted ezt velem! Megértetted? - kérdezem haragosan, elcsukló hangon. - Uhh, én annyira utállak most! - jelentem ki immár zokogva, aztán újra megölelem. Attól tartok, már nem vagyok beszámítható. Ez a nap, ez az elmúlt óra... ez túl sok volt nekem, és az önálló életet élő hormonjaimnak. - Kérlek, menjünk haza – kérlelem sírós hangon, a pólójába fúrt arccal. Haza alatt most természetesen nem az újonnan vásárolt gyönyörű házunkra gondolok, hanem a már sokkal ismerősebb környezetnek számító lakásomra, ahol végre kicsit elbújhatok a világ elől, és lecsillapodhatok. Egy csomó kérdésem van. Kérdések, amelyet nem tudom, hogy lesz-e merszem feltenni. Túlságosan tartok a válaszoktól. De egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni. Otthon szeretnék lenni. Igazából azt sem tudom, nem is nagyon érdekel, milyen módon jutunk el Brooklynba, busszal, vagy taxival, de tőlem aztán gyalogolhatunk is, csak tűnjünk el innen minél előbb. - Menjünk haza – ismétlem meg a kérést, ezúttal felpillantva az igézően kék szempárba.
Odalett. Még nem is láttam a híreket, de tudom, hogy vége van. Az az autó...réginek tűnhetett mások szemében, nem volt a legújabb modell. Itt-ott apróbb, használatból eredő karcolások voltak rajta, és néha minden ok nélkül ment el az olajtömlő belőle. Kavicsfelverődés volt az oldalán és valaki beleszaladt bicajjal, a horpadást ugyan kikalapáltam, de azért kicsit, ha közelről néztem, láttam még a helyét. Nem volt tökéletes. Nem volt új. De az enyém volt. Lottie a hátsó ajtóba karcolta a nevünk kezdőbetűit. Apró, alig észrevehető, de nem szóltam érte, mert tudtam, vagy legalábbis azt hiszem, tudtam, mit akarhatott ezzel. Hogy mindig velem lehessen, akkor is, ha épp nem volt rá lehetőség. Ez az autó többször mentette meg az életemet, mint az alkalmi vagy hosszú távú társaim együttvéve. Ez az autó egy szimbólum volt. Annak a szimbóluma, hogy többre vittem, mint amit megjósoltak nekem. Nem voltam jó, nem voltam szent. De akkor sem egy árokban végeztem, szétszúrva magam, mint ahogy annak idején várták volna. Jutottam valamire. Borzalmas, kegyetlen, vérrel vörösre festett úton, de akkor is jutottam, nem lett belőlem olyan suttyó, mint az apám vagy az anyám voltak. És egy részem persze nem bánja, mert tudom, hogy jól választottam. Nem hagyhattam magára Norát a babával és Lottieval, és ha én maradok a kocsiban, talán ugyanez lett volna a vége. De akkor is borzalmasan fáj, és ezt nem tudom tagadni. Sokáig az a kocsi jelentette nekem az egyetlen boldogságot, és most odalett. Talán akkor éreztem ehhez hasonló bánatot, mikor ráébredtem, hogy Rhys többé nem a legjobb barátom, és már nem számítok neki. A kávézó felé menet egyre ezen jár az agyam, míg az elmém másik fele azon töpreng, hogy a közelgő vészt miként tudnám leállítani. Mintha egy cunami közeledne a tengerparti házam felé, és azon gondolkoznék, hány homokzsák és milyen magas betonfal lenne képes megállítani a szökőárt? Tudom, hogy arra nincs esélyem, hogy teljes mértékben megállítsam. Nem tudok visszamenni, és azt mondani, ennyi volt, több ilyen nem lesz, vége van. Mert tudom, hogy nincs vége. Ez a lavina elindult, és már nem lehet megállítani. A maximum amit tehetek az az, hogy a lehető legnagyobb mértékben megpróbálom valamiképp csökkenteni a károkat, és a lehető legjobb tervet kieszelve Norát és Lottiet biztonságban tudni. Először nekem kell lépnem, ez már biztos, csak még nem tudom pontosan mit és hogyan. Alá kell buknom a pokolba, vissza oda, ahonnan kitörni vágytam. Az alvilágba. Oda, ahol veszedelem vár, de híreket tudhatok meg, információkhoz juthatok, hogy a lehető legjobb megoldással álljak elő. Odaérve Noráért azonban nem találom őt, és ez először megrémít. Percekig tart, míg a rettegés magához ölelve sebesebb tempóra kapcsolja a szívemet, és az aggódás olyan rémképeket hozzon elő belőlem, amelyekben egykor én álltam az elrabló személy helyén. Nem egy ember végezte holtan általam, és most felelevenedik bennem az egész újra, de már tudom, mit érezhetett annak az embernek a szerette. A tehetetlenség fojtogató láncai a torkom szorítják, kétségbeesetten kiáltom a nevét a járdán, és bár látni a kocsimat megsemmisülve a tévében összetörte a szívemet, de amit most érzek, az maga a pokol. Utolsó próbálkozásként szaladok egy nő után akinek hasonló a blúza, de hamar kiderül, hogy nem ő az, és ekkorra elfog a pánik teljes erővel. Szerencsére az utolsó pillanatban megfordulok, és ő épp akkor lép ki a kávézóból. Hála Istennek! A megnyugtató érzés úgy ölel át, akár egy meleg takaró. Jól van. Nem esett baja. Itt várt rám, ivott egy finom forró csokit, közben pedig ugyan kicsit (vagy Norából kiindulva nagyon ) aggódott, de azért bízott bennem, és megvárt. Úgy, ahogy kértem. Szidom is magam miért kételkedtem benne, de ahogy az emberek kicsit elállnak az útból, feltűnik, hogy valami nem stimmel. Nem értem először mi az, aztán feltűnik, hogy sír. Mit sír? Zokog! Nem értem miért csinálja, kicsit össze is vonom a szemöldököm. Nem megmondtam neki, hogy semmi feltűnés? Megmondtam, hogy visszajövök, nem? Akkor meg? Minek ez a hiszti? Ám a gondolatmenetet be sem sikerül fejeznem, amikor hirtelen összeáll a kép. Bazd meg, Devereaux! A hírek! A kocsi! A haragom irányába úgy illan el, akár a füst. A gyomrom ha eddig apróvá húzódott össze az idegtől, most mikroszkopikus méretűvé zsugorodik a bűntudat rám nehezedő súlyától. A vállam megrogyik, a térdem remegni kezd. Még csak nem is üzentem. Annyira lefoglalt a cselezés, a tervezés, az, hogy taktikai játszmában győzzem le az ellenfeleimet, hogy megfeledkeztem arról, hogy Nora talán idő előtt szemtanúja lehet az események végkimenetelének. Nem gondoltam bele, mit láthat, mit hallhat. És látott. Hallott. Látta az autómat teljesen kiégve, összeroncsolódva, és nem ostoba, tudta nagyon jól, hogy abból még félholtan sem szedtek ki senkit, nemhogy élve. Nem tudom a baleset pontos részleteit, de tudom, mire képes a kocsim, és azt is láttam, milyen állapotban volt a képernyőn. Élve onnan nem szállt ki senki, ez biztos. A kezem, ahogy a dákóval ráütött az a szerencsétlen akit feláldoztam értünk, sajog, a képem lüktet, de meg sem közelíti azt a fájdalmat, ahogy most érzek amiit tettem Norával. A bűntudat kurva nagy szívás. És összetör. Rettenetesen érzem magam, és félek, ezúttal túl messzire mentem el. Ki fog baszni, mint a macskát szarni, te nyomorult idióta! Nem tudok megmozdulni és a hangom sem találom meg azonnal, de végül csak odakiáltok neki. Az arcom fájdalmasan rándul meg az erős mimikától, és ahogy rám néz, egy részem belehal ebbe a pillantásba. Mintha csak meghaltam volna és most nem hinné el, hogy itt vagyok. Pedig itt állok, érzem a szelet az arcomon, az utca szmogos bűzét, a tenger felől érkező tisztább fuvallatokat, az emberek lagymatag testszag és parfüm elegyét. Itt vagyok. Aztán felfogja, hogy mit lát és futásnak ered. Védve a pocakjában növekvő életet hajolok lejjebb, hogy a nyakamba ugorhasson és szorosan ölelem át a derekát, és mit sem törődve az emberek morgásával pördülök meg vele egyszer. A kezembe óriási fájdalom hasít ahogy megmozdítom, de nem érdekel, csak Nora érdekel, és az, amit őt tesz vagy mond. - Ó, Édesem - nyögöm és most először érzem, hogy a feszültségem egy árnyalatnyit alább hagy. Hisz ő jól van legalább, él, lélegzik, a baba is jól van, és csak ez számít. Semmi más. Felegyenesedek és továbbra sem engedem el. Hagyom, hogy a szívem dobbanásában leljen menedékre. Aztán felkészülök a kérdésáradatra. - Ige...én...tudom, de....- próbálok a szavai közé csempészni a válaszokat, de nem tudok a kétségbeesett majd haragosra váltó gondolatok és szavak közé férkőzni. Nora pedig egyre jobban átadja magát a rémület, majd megkönnyebbülés után a jogos haragnak. Tehetetlenül tűröm, hogy ütlegeljen. Kiállom az aprócska öklök erőteljes ütéseit, majd megtántorodok a taszítás erejétől. Bűntudattal nézek rá, és borzalmasan érzem magam amiért így kell őt látnom. Csak arra vigyázok, nehogy elessen vagy megüssék és bajuk essen a babával, de amúgy hagyom, hogy azt tegyen velem amit csak akar. A lelkem darabokra szaggatja amikor azt mondja utál. - Ne, kérlek, ne...- nyögöm kissé rémülten, mert az az érzésem, a legrosszabb félelmem válik most valóra. El fog lökni magától. Igaza lesz, de akkor is fáj és erre nem vagyok felkészülve. Ám aztán újra magához ölel és ez az ölelés...ez már csak a megkönnyebbülés. Csak a tudat, hogy mégsem haltam meg, ez lehet benne, és utálat helyett inkább fájdalmas szeretet öleli át a kettősünket. A hajába hajtom a fejem ahogy hozzám bújik és sírni kezd. - Ne sírj, Életem, cssss....nincs semmi baj! - csitítom, majd a kérésére bólintok miközben elmerülök a kék, könnyes szemekben. Lehajolok, és lágyan megcsókolom, hogy ezzel is biztosítsam, itt vagyok neki. Nem is kell felelnem, csak felemelem a kezem, és mikor nem áll meg egy taxi sem, füttyentek egy nagyot. A sárga járműhalom egyike azonnal lehúzódik a járda mellé, és besegítem Norát majd mellé ülök én is. A címet bemondva pedig némaságba burkolózva ülöm végig az utat. A rádióban is hallom a híreket a balesetről, és a lelkem egy darabja a kocsimat siratja, de a másik fele...az csak attól fél, mi lesz, ha hazaérünk. A lakás pedig a megszokott rendben fogad, az asztalon ott van Lottie reggelijének maradéka, és a padlón a pizsifelsője amit nem vitt ki a szennyesbe. Mégis az az első, hogy Norát a kanapéhoz vigyem és lefektessem, majd egy puha pléddel betakarjam. A karom már rettenetesen fáj, be is van dagadva és kezd lilulni, így megsimogatom az ép kezemmel az arcát. - Bekenem a kezem krémmel és bekötöm, aztán visszajövök. Kérsz egy teát? Vagy bármit? - kérdezem aggódva, és megvárom, mit felel. Aggódom érte, mert ez nem kis trauma volt számára, de attól félek, neki ennyi nem lesz elég. Vajon mit fog kérdezni? És én mit feleljek neki?
A nap, amit alig egy órával ezelőtt még életem legszebb napjának tituláltam, viharos sebességgel csúszott le ugyanezen lista legutolsó helyére, túlszárnyalva a legrosszabb rémálmaimat is. Bár az elmúlt hónapok alatt, főleg miután kiderült, hogy babát várok, nem egyszer ültem már otthon az órát, vagy épp a telefonomat lesve, amikor esetleg több órán át nem kaptam hírt Becks felől, és aggódhattam, hogy egyáltalán újra látom-e valaha, hisz a saját szememmel győződhettem meg róla tavaly, milyen brutális hobbit is űz szabadidejében. De vagyok annyira naiv és optimista, valamint hiszek és bízom annyira Becks képességeiben, hogy ezeket az aggodalmakat többé-kevésbé sikeresen le tudtam gyűrni. Ám most... ez a helyzet teljesen más volt. Először is mert magam is részese voltam egy szakaszon az üldözésnek, ahogy kétszázzal cikázva próbáltuk lehagyni az üldözőnket, keresztül a városon és az autópályán, és eközben egyértelműen láthattam Becks arcáról, hogy nagy a baj. A higgadtságának és magabiztosságának nyoma sem volt, csak a feszültség áradt belőle. Aztán ahogyan kitett... az utasításai... Nem vagyok hülye, tudom, azt akarta megelőzni, hogy akik a nyomában voltak, engem kövessenek helyette. Nem akarta, hogy elkapjanak, vagy felismerjenek, mint ahogy az étterem előtt is emiatt kellett lehajtanom a fejem, mielőtt bepattantunk a kocsiba. Ez már alapból elég lett volna, hogy idegesen és rettegve várjam minden pillanatban, hogy mikor lép be a kávézó ajtaján. De még akkor sem veszítettem el minden reményemet teljesen, amikor a hírekben megláttam a kocsijának roncsait. Egészen addig kapaszkodni akartam az utolsó szalmaszálba is, amíg a bemondó ki nem jelentette, hogy mindkét sofőr halott. Ezt viszont már nem lehetett máshogy magyarázni, nem maradt semmi értelme tovább várni és reménykedni. Ahogy kilépek a kávézó ajtaján az utcára, azt hiszem, akkor tudatosul csak bennem igazán, hogy az egész világom felborult. Hogy fogalmam sincs, mit is kéne tennem, vagy hová is kéne mennem, mert most... egyszerűen semminek nincs értelme. Hisz másodszor is itt maradtam egy meg nem született babával, egyedül, meg egy kilenc éves kislánnyal, akinek el kellene mondanom, hogy az apja már nincs többé... De nem csak a gyermekeim apját veszítettem el, hanem életem szerelmét is, hiszen Chris pontosan ez a számomra. A felismerés teljes súlyával nehezedik a vállamra, és bénít le, zsibbaszt el, fullaszt meg... Ha az a nagyon távolinak tűnő kiáltás nem zökkentene ki ebből az állapotból, valószínűleg itt omlanék össze a járda közepén, a teljesen közömbös járókelők csordájának sűrűjében. Amikor meglátom őt, amint szólongat és felém tart, először meg mernék esküdni, hogy csak egy délibáb, az agyam játszik velem, így harcol a gyásszal. De aztán végre ismét működésre tudom bírni az elmémmel együtt a végtagjaimat is, és sietve megindulok felé, majd csüngök rajta, mintha nem is egy órája lett volna, hanem legalább egy évtizede, hogy utoljára láttam. Ám a teljes megkönnyebbülés még nem talált be, ahhoz túlságosan össze vagyok zavarodva, fel vagyok háborodva, dühös vagyok, és egy részem még mindig retteg, hogy még nincs vége, hogy talán mégsincs itt, vagy újra elmegy, és már nem jön vissza többé. Egyszerre tudnám megfojtani most egy kanál vízben, és ölelni addig, amíg a karjaim el nem halnak. Ő meg csak hebeg és hápog, és egyetlen értelmes szava sincs. Való igaz, nem igazán jut tőlem szóhoz, de cserébe rezzenéstelenül tűri, hogy ütlegelem. Haragomban, könnyes szemmel, azt találom mondani, hogy utálom – persze ennek az ellenkezője igaz, sokszorosan, és jelenleg meglehetősen fájdalmasan – ám a rémült válaszreakciójától azonnal elönt a megbánás és a szomorúság, és máris vigasztalnám, hogy nem, nem így van. De egyelőre nincs erőm az ő lelkét pátyolgatni, mikor épp kívül-belül összeomlok, és már csak az tart egyben, hogy újra szorosan belé csimpaszkodhatok. Csitít, és nyugtat, közben az ajkaimra hajol, de a válaszcsókom most könnyes és fáradt, kimerült vagyok ettől a sok érzelemtől. Leint nekünk egy taxit, és ahogy annak ajtaja végre elrejt bennünket a külvilágtól, egész úton úgy bújok Chrishez, akár egy szeretethiányos gyermek, és egyikünknek sincs sok kedve most beszélni. De amikor a rádióban ismét a balesetet hozzák szóba, legszívesebben dudorászni kezdenék, vagy a fülemre tapasztanám a tenyerem, csak hogy ne kelljen még egyszer végighallgatnom, mi történt. Aztán valami lágy dallam tölti be az utasteret, ami a kocsi monoton zúgásával együtt végre valóban ellazít kicsit, mire hazaérünk. Azt várom, hogy az otthonunk megszokott környezetébe érkezve majd újra biztonságban érezhetem magam, és megnyugszom, képes leszek magam mögött hagyni a történteket, és bár a lakás valóban pontosan olyan, ahogyan reggel magunk mögött hagytuk, mégis most mindent teljesen másnak látok, és főképp érzek. Becks a kanapéhoz kísér, betakargat, és értékelem a gesztust, adnék is egy esélyt a pihenésnek, de most minden olyan ridegnek tűnik, és nyugtalan vagyok, attól tartok, nem sokáig leszek képes egy helyben maradni. - Nem, most nem kívánok semmit. Köszönöm – felelem neki halkan, szórakozottan, és csak nézek utána üres tekintettem, ahogy kisétál a szobából. Aztán elgondolkodom, vajon mi történt a karjával? És az arcával? Eddig is láttam a sérüléseit, csak épp nem tulajdonítottam nekik túl nagy figyelmet, volt más, ami jobban foglalkoztatott, és örültem, hogy életben van. Nem is olyan meglepő, hogy egy olyan szörnyű balesetből nem sértetlenül került elő. De csak most kezdem összerakni magamban, hogy valami nem stimmel. Láttam a roncsokat, az a kocsi ripityára tört, majd ki is gyulladt. Akárhogy is került ki belőle élve, nem úszhatta volna meg egy-két karcolással, meg egy – legrosszabb esetben is – törött karral. Mi történhetett? A gyomrom idegesen bukfencezik, ahogy megfogalmazom magamban ezt a kérdést, majd mint egy válaszreakció, kicsivel lejjebb is éles fájdalom hasít a hasamba, de csak egy röpke pillanatra. A nyugtalanságom viszont tovább nő. Nem tudok tovább a kanapén tétlenkedni. Becks után megyek, aki nyilván már elővette a kötszert meg a krémet. - Hadd segítsek! - lépek mellé. - Kérlek! - teszem hozzá hamar lágyabban, a tekintetemmel is kifejezve és sugallva felé, hogy szükségem van most erre, hogy valamivel lefoglaljam magam. - Nagyon fáj? - Sejtem a választ, hisz férfiből van, ráadásul az igazán kemény fajtából. Ha nyílt törése lenne, amiből ömlik a vér, képes lenne arra is azt mondani, hogy semmiség. De lehetőségem lesz olvasni a rezdüléseiből, a testbeszédéből, a tekintetéből. Nem csak ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Átveszem tőle a dolgokat, ám mielőtt a karjával kezdenék foglalkozni, az arcát is megvizsgálom, azon a friss zúzódásokat, ujjam finoman végigsimít az álla vonalán. - Mi történt? Hogyan... Hogy tudtad túlélni azt a balesetet? - teszem fel a kérdést, mélyen a szemeibe pillantva. Aztán leeresztem a kezem, hogy az ellátásával kezdjek foglalatoskodni, ezzel is megadva neki a lehetőséget, hogy nyugodtan megfogalmazhassa nekem a választ. Valami azt súgja, abban az egy órában, míg távol volt, nem csupán azzal múlatta az időt, hogy autós üldözéseset játszott a városban, de el sem tudom képzelni, mi egyéb történhetett közben, és ötletem sincs, hogy mi volt ez az egész, vagy hogy lesz-e folytatása. - Veszélyben vagyunk? - szalad ki a kérdés a számon, amit magamban is féltem eddig megfogalmazni, és ezúttal aggódva pillantok fel r. A gyomrom ismét össze is rándul az idegeskedéstől, és ezzel együtt én is megingok kicsit, amikor az érzést ismételten egy hirtelen, éles fájdalom kíséri egy röpke pillanat erejéig. Veszek egy-két mély levegőt. Tudom, pihennem kéne már, megnyugodni. De az egyelőre nagyon távolinak tűnik, hogy erre valóban képes legyek. Addig nem menne, amíg nem tisztázunk pár dolgot. - Sajnálom a kocsidat. Tudom, hogy sokat jelentett neked – mondom aztán Becksnek halkan, talán részben azért is, hogy a saját gondolataimat eltereljem a baljós érzéseimről.
Az út némaságban telik. Házak suhannak el, utcákat hagyunk magunk mögött, embereket, akik nem is sejtik a sorsunkat, magukkal vannak elfoglalva. Biztonságban vagyunk. A veszély elmúlt. De míg Nora hozzám bújik, és próbál túllendülni a sokkon, hogy azt hitte, meghaltam, én folyton a hátamban érzem a figyelő tekinteteket. Újra elkezdődött. Újra a menekülés kényszere szorít marokra, az üldözöttség tikkasztó, torokszorító érzete kínoz. Menekülnöm kéne. Rám találtak, és most nem nyugszanak, míg föld alá nem kerülök. Vagy ki nem iktatom őket. Csak egy maradhat, és én egyedül vagyok egy komplett hadsereggel szemben. De hová futhatnék? Hogy hagyjam itt azt az életet, amibe a véletlen, a sors csöppentett, de végül többet jelentenek, mint a levegő? Hogy tudnék hátat fordítani a lányomnak, Norának? Hogy bírjam mozgásra a testem, ha a szívem hozzájuk köt? Csak úgy tudnám megtenni, ha annyira elszakítanám magam tőlük, hogy nem lenne más választásom, mint az, hogy elhagyom őket, és vissza sem nézek. De amíg ők azt nem mondják, hogy lennék erre képes? Nem, az egyszerűen képtelenség. Tudom, hogy amíg a kényszer úgy nem hozza, vagy ők úgy nem döntenek, hogy nem kérnek belőlem többet, nem tudom ezt megtenni. Pedig a kétségbeesés szele kezdi megcirógatni az arcomat, a fájó karomban a lüktetéssel együtt terjed szét a félelem, hogy talán mindent elrontottam, mert a szívemre hallgattam, és az még sosem vezetett jóra. Hideg józanság, gondolkodás, tervezés, és lelkiismeret nélküli cselekvés - ezek hozták meg a sikert, a biztonságot. Most viszont csapongok, és érzem, a veszély messze nem múlt el. A kocsim oda lett, és benne égett az eddig biztosra vett nyugalmam is. Nem lesz maradásom, már most tudom. Elejét akarom venni a bajoknak, de egyelőre nem tudom, hogyan tehetném ezt meg. Összetörten, a múlt súlyát, a jövő reményébe vetett gyér hitet a vállamon cipelve némán, magamban roppanok csak össze. Fogom Norát, őrzöm, minden sejtem ezért van még egyben. hazaérve kifizetem a taxit, nem gondolok arra, hogyan lesz tovább, csak rettegek tőle. Egy részem reménykedik, hogy egy kis időt kapva kitalálom a tökéletes magyarázatot, de a másik fele gondolatban már azt keresi, hová pakoltam a nagy utazótáskát, amiben áthoztam a cuccaimat, és reméli, hogy a huzatos raktárépület még áll és nem költözött be oda senki. Jesszusom, azt sem tudom, hogy jutok ki oda, ha Nora tényleg kivág innen. Azonban bármennyire nehéz, nem szólok semmit, csak arra figyelek, hogy ő rendben legyen. Lefektetem, betakargatom, hogy kicsit lazítson, de a kezem már nagyon fáj, bár az arcom ugyanolyan, mintha épp nem a kínok kínját élném meg. Bólintok az elutasítására, és a konyhába megyek. Előveszem a gyógyszeres ládát, fél kézzel küzdök meg a csattal, a benne rejlő varázskrémért imádkozom. Remélem van még belőle, de a lelkiismeret-furdalás erősen próbára teszi a türelmemet. Hogy lehettem ekkora barom? Hogy? Hogy hozhattam őket ilyen helyzetbe? Hogy lehettem annyira naiv, hogy a közelükben maradhatok anélkül, hogy megsérülnének? Hogy meghalnának? Bele sem merek gondolni, mit tennének velük, ha megtudnák, hogy hozzám tartoznak. Feszült idegességgel tekerem le a maradék krém kupakját, de kiesik a kezemből, és leesik a padlóra. Morranok, de nem szólok. A kezem be van dagadva, lila is, esélyes, hogy eltört, de legalábbis elrepedt, és erősen zúzódott. Nem baj, ezzel biztos nem megyek orvoshoz, nem ez a lényeg most. De fáj, ezt hiába is tagadom magam előtt, mert én sem vagyok törhetetlen, és érzéketlen. A meccsek jó erőben tartanak, de ettől még érzem, ha megrúgnak, a belém marnak, ha rám lőnek és eltalálnak. Csak nem rinyálok minden karcolásért. Mégis, ahogy meghallom Norát közeledni, már reflexből vágok póker arcot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a kétszeresére van dagadva a karom és olyan lila, mint egy érett szilva. Ahogy közeledni próbál, megrázom a fejem, és elhúzom a kezem. - Ne. Nem kell - mondom csendesen, mert a tudat, hogy ilyen dolgoknak tettem ki és még ő segítsen rajtam, egyszerűen elborzaszt, de aztán kérlelni kezd és kissé lágyabban néz rám, így mégis bólintok - Hát jó - egyezem bele, és odatartom a karom neki, tegyen vele amit csak akar. A kérdésére szinte sértettséget érzek, és azonnal megfeszítem az állkapcsomat. Nem akarom, hogy gyengének lásson, sem összetörtnek. Nem. Én férfi vagyok, nekem nincs jogom rinyálni, hisztizni, sírni, csak mert egy kicsit megütöttem magam. Az anyám volt, hogy el is vert,ha elestem és sírni mertem miatta, a seregben végképp ez volt a szokás. Szégyellném magam, ha tudná, hogy mi játszódik le bennem. - Nem - vágom rá zsigerből a kérdésére, de ahogy hozzáér, már felszisszenek - Mondhatni - módosítom a véleményem, de ha arra számít, hogy sírni kezdek vagy elárulom, hogy közel vagyok ahhoz, hogy inkább könyékből levágjam a karom, akkor rosszul ismer. Minden erőmmel azon vagyok, hogy eltitkoljam, mennyire fáj, de hagyom, hogy tegye, amit jónak lát. Látott már hasonló állapotban, nem okoz neki túl nagy meglepetést a dolog. Ő először azonban az arcomat kezdi vizsgálgatni. Nem tudok a szemébe nézni, a plafonra meredek, és az ablakban megtörő fényt bámulom mereven. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de...nem tudok. Nem megy. Gyászolok, félek, és olyan tanácstalanságot, elhagyatottságot érzek, mint amit még sosem. Egyedül vagyok. Senkihez nem fordulhatok, mert akire számíthattam volna, az már a múltam része, nem a jelenemé. Elhagyott, és én elhagytam őt. Akire most támaszkodhatnék, az egy apró gyermek apja, akitől képtelen lennék elvenni az egyetlen szülőjét, mert már nem vagyok ugyanaz az ember, mint aki egykor voltam. Így nincs más, csak...én. Azt azonban sejtem, hogy ennyivel nem fogja beérni, és a reményem, hogy legalább még egy kis időt ad a gondolkodásra, szertefoszlik, amint az államhoz ér. Nagyot ugrik az ádámcsutkám, és hirtelen csak tátogni tudok. Hazudjak? Mondjam el az igazat? Nem tudom mit kéne tennem, de annyira ismerem Norát, hogy tudjam, nem fogja feladni. - Én...- kezdek bele, de elakad a szavam, csak pár pillanat után tudom folytatni, míg ő fertőtlenítővel lekezeli a területet - Régebben másként döntöttem volna. Nem hagytam volna magam, és mindent egy lapra tettem volna fel. Mikor bent ültél, én...féltettelek. De ahogy kiszálltál, valahogy...visszatért. Az az érzés. És élveztem. Azt hitték, ők üldöznek engem, de valójában én játszottam velük. És tetszett, hogy ravaszabb voltam náluk. Egy éve még nem gondolkoztam volna azon, hogy végigvigyem az egész hajcihőt és addig menjek, míg vagy ők, vagy én, de valamelyikünk nem nyer. De ma...ma csak arra tudtam, gondolni, hogy nem lehet ez a nap az utolsó az életemben. És...döntenem kellett. Vagy a kocsim, vagy én. Elcsuklik a hangom, és lehajtom a fejem. Nem sírok, de kell egy kis idő, míg folytatni tudom. - Nem én vezettem. Ott sem voltam a balesetnél. Ez - mutatok a karomra és aztán az arcomra - egy kocsmai bunyó eredménye. Kerestem egy barmot, aki elég vagány volt ahhoz, hogy bevegye a dumámat, és...odaadtam a kulcsot. Hagytam, hogy őt vegyék üldözőbe, és aztán...láttad a híreket. A magyarázatom nagyjából eddig tart, és megvárom, amíg reagál valamit. Túl messzire mentem, talán ezt már ő sem fogja kibírni. Hogy bírna szeretni még egy olyan embert, aki rávesz valakit csellel, hogy feláldozza magát, csak azért, hogy ő élhessen? Nem, ez...túl sok. Látott embert ölni, sőt, biztatott is rá, de nem azt jelenti, hogy egyet is kell értenie vele. A következő kérdése azonban arra késztet, hogy végre rá nézzek. Mit feleljek erre? Nem tudok azonnal megszólalni, csak nézek rá, és egyszerűen lebénulok, főleg, mikor megemlíti a kocsimat. Hogy érezhet még így is együtt velem? - Miért vagy ennyire megértő? - kérdezem, és tehetetlen düh uralkodik el rajtam, de nem irányába, inkább magam felé. Önutálat, bűntudat, mérhetetlen elveszettség érzés. Gyűlölöm magam, szembe tudnám magam köpni, ha tudnám - Hogy nézhetsz rám még mindig így? Ha? veszélybe sodortalak. Meg is ölhettelek volna. És ha velünk van Lottie? És ha baja esik a babának? Vagy neked? - kérdezem, és szembe fordulok vele. Könnyek gyűlnek a szemembe és a tarkómra simítva a kezem a plafont kezdem újra bámulni. - Hogy lehettem ennyire naiv? Hogy képzelhettem, hogy nekem van esélyem a normális életre? Hogy hihettem, hogy elengednek majd? Hogy hagynak futni? Hogy egyszerűen elfelejtenek? Annyira sajnálom, én úgy...sajnálom. Nem is tudom mit képzeltem. Enerváltan rogyok le a székre, mérhetetlen öngyűlöletben tobzódom, szöges dróttal fonom körbe magam, hogy még jobban fájjon. - Nem vagytok veszélyben. Legalábbis egyelőre - adom meg a kérdésére a választ, majd oldalra fordítom a fejem - Engem üldöztek. Az a férfi az út túloldalán...felismert. Régen dolgoztam vele együtt, és nem lettünk jó cimborák. Most amint meglátott, leadta a drótot, és... Nem teszek hozzá mást, a story többi részét nem kívánom most megvitatni, de ha jól sejtem, egy részét össze tudja rakni magától is. Aztán felállok az asztaltól és lepillantok rá. - Megyek. Összeszedem a cuccaimat - sóhajtok, mert ha jól sejtem, ettől a pillanattól nem kívánatos személy vagyok a szemében. Talán jobb is lesz nekik. Így nem kell állandóan a hátuk mögé pillantaniuk. Csak a szívem törik épp darabokra. Bárcsak tudnám, hogy védjem meg őket.
A hazaút, ahogy hozzábújok, az első pillanatok a lakásban... minden egy kicsit ködös, egy kicsit távoli. Egymást érintjük, egymáshoz szólunk, de mintha mindketten egy másik világban lennénk. Én egyébként is tompa vagyok, kimerült az izgalomtól, az intenzív érzésektől, amelyekkel nemrég meg kellett birkóznom. Azzal a szándékkal telepszem le a kanapéra, hogy pihenjek, de a csend, a magány, a nappali üres szürkesége most nem az, amire vágyom, nem az, amire szükségem lenne. Beszélnem kell Chrisszel. Rá van most szükségem. És talán neki is rám. Utánamegyek, kikönyörgöm, hogy hadd lássam el. Legalább addig sem érzem ezt a nyomasztó tétlenséget. A túl magabiztos válaszára felkapom a fejem, és a tekintetét fürkészem, de hamar beismeri, hogy nincs annyira jól, mint mutatni akarja. Szeretném elmondani neki, hogy előttem nem kell megjátszania magát, hogy nem kell mindenáron erősnek mutatkoznia, pontosan tudom, hogy ő is csak ember. Ha megvágják, vérzik, ha bántják, érez fájdalmat... De valami azt súgja, hogy ez most végképp nem az a pillanat, amikor szeretne vagy hajlandó lenne előttem gyengeséget mutatni, ezért csak bólintok, és inkább a sérüléseit veszem jobban szemügyre. Az arcán levő vágásokat sem ártana fertőtleníteni, de a karja van a legrosszabb állapotban, ezért miután felteszem a kérdést, ami szöget ütött a fejemben, fogom is a krémet, és óvatosan elkenem rajta. Remélem, ez segít tompítani a fájdalmat, és lehúzni a duzzanatot. Bár nyilvánvalóan jobban járna, ha egy orvos is megnézné. Ám tudva, hogy még a gondolatot is utálná, ezt nem teszem szóvá. Ehelyett inkább rá figyelek, a válaszára, melyet lassan, fokozatosan bontakoztat ki. Nem ő vezette a kocsit. Nem volt ott a balesetnél. Rávett valaki mást, hogy üljön a volán mögé, és haljon meg helyette. Számító módon azzal a tudattal adta egy vadidegennek az autóját, hogy az illető a biztos halálba megy vele. Ledöbbentenek a hallottak. A szám is tátva marad, a kezem megáll a levegőben. Az egész annyira... Még fel kell fognom. Próbálom beleilleszteni a hallottakat a férfiról alkotott eddigi képembe, azon vagyok, hogy megértsem, hogy elfogadjam... meggyőzzem magam... Hogy minden eddigi és ez utáni sokkoló infó után is még elhiggyem, hogy ő továbbra is az az ember, akit ismerek és szeretek. Újabb szavak hagyják el a számat, de egy részem még mindig amiatt hüledezik, hogy vajon tényleg ennyire semmibe veszi mások életét; miközben a másik felem, amelyik némileg elfogult, és bármikor kész kifogásokat gyártani érte, azt ismételgeti, hogy nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy megígérte, értem jön, és mindent megtett, hogy ez így is történjen. Hogy túlélje az egészet, és visszatérjen hozzám. A kezeimbe visszatér az élet, és kissé gépies mozdulatokkal elkezdem bekötözni a karját. Felkapom a fejem, és felpillantok rá, amikor meglepetten rákérdez, miért vagyok megértő? Az volnék? Magam sem tudom. Nem hiszem, hogy ez volna a legjobb szó. De szeretnék az lenni. Ugyanakkor szeretném megérteni azt is, mi a fene történt pontosan, hogy mi ez az egész, mert tudom, érzem, az étterem óta biztos vagyok benne, hogy nagy a gond. - De nem esett bajom. Se nekem, sem a babának – rázom a fejem, mert minden döbbenetem, zavarom, és egyéb érzésem ellenére is fáj őt ilyennek látnom. Tanúja lenni, ahogy szinte fuldoklik a bűntudatban. - Charlotte is biztonságban volt, és ha velünk is lett volna... én tudom, hogy azt is megoldottad volna. - Ahogy kimondom a szavakat, rájövök, hogy valóban így érzek, hogy ilyen mélyen hiszek és bízom benne. Hogy nem hagyna cserben. Hogy akármekkora is a veszély, akkor is mellette vagyok... vagyunk a legnagyobb biztonságban. A következő szavai ismét meglepnek. Az öngyűlölet, ami átitatja őket. A baljós érzés, amit maguk után hoznak. A fájdalom, amit az önmarcangolása okoz bennem. A hónapok óta ki nem mondott dolgok, az elejtett félszavak, minden sejtésem most bizonyos értelemben beigazolódni látszik. Legbelül már régóta tudtam, hogy olyan múltja van, amire nem büszke. Hogy tett rossz dolgokat. De az, hogy ez a múlt most követi őt, hogy veszélyes fickók vannak a nyomában, és veszélyben az élete... hogy ez hatással lehet ránk, a családjára is... mindez meglehetősen megrémiszt és sokkol. Nem csoda, hogy annyira feszült volt, hogy ennyire kifordult magából. Meg akarom ölelni, magamhoz szorítani, megnyugtatni, csitítani, de jelenleg túl sok mindent kell feldolgoznom, és már tényleg kezdem úgy érezni, hogy az agyam lassan feladja mára, nem képes több infót befogadni. Továbbra is csak állok döbbenten, enyhén sokkosan, majdhogynem teljesen mozdulatlanul, próbálom kitalálni, mit is mondjak, mit tegyek, míg ő közli, hogy megy és összepakolja a cuccait. Már rég kisétált a konyhából, valószínűleg már a hálóban jár, és fél karral pakolászni kezd, amikor ténylegesen tudatosulnak bennem a szavai. Akkor azonban sietve utánaeredek. - Ez most komoly? Csak úgy fogod magad, és lelépsz?! Magamra hagynál a két gyerekkel? Mindazok után, ami... És ez a mai nap is... - fakadok ki megtorpanva a hálószoba ajtajában, és csak úgy záporoznak rá a kétségbeesett szavaim. - Én ma egyszer már elveszítettelek. Nem teheted velem ezt még egyszer – nézek rá vádlón, elgyötörten, miközben már könnyek mossák az arcomat. Azt mondja, egyesek meg akarják ölni, és aztán csak úgy elmenne, hogy azt sem tudjam, mi van vele? Bedobja nekem a bombát, aztán ott hagy a romok között? Nekem ez már túl sok. Ez az egész túl sok, mindaz, ami az elmúlt órákban történt, amit elmondott, képtelen vagyok mindezzel megbirkózni egyedül... Nem teheti! Tétován beljebb lépek a szobába, kedvem lenne további dühös szavakkal illetni, fogni a hülye bőröndjét, és visszavágni a sarokba, kedvem lenne felpofozni, és elmondani, hogy elegem van a sötét titkaiból. Aztán elmondanám, hogy mindennek ellenére is szeretem, és képtelen vagyok ismét akár csak belegondolni is abba, hogy elveszíthetem. Majd ketten szembenézünk a múltjával. Együtt. Együtt megoldjuk. De nem mondok semmit, mert a korábbiaknál is erősebb fájdalom nyilall a hasamba, és ezúttal nem csak egyetlen pillanatig tart. Felnyögök, a pocakomhoz kapok, összegörnyedek, aztán már azon kapom magam, hogy a földön térdelve nyöszörgök a kíntól és a rémülettől.
Összeomlok, akár csak az életem, amit felépítettem az elmúlt hónapokban. Menekülnöm kell, kitalálni, hogy csalhatom a veszélyt minél távolabb azoktól, akiket szeretek, vagy veszélybe fogom sodorni őket. Hinni szeretném, hogy van más megoldás, de az az érzésem, hogy butaság lenne, ha ebbe a téveszmébe ringatnám magam. Próbálok értelmes magyarázatot adni Norának is a történtekre, ám még csak a jéghegy csúcsát érintettem, máris látom rajta, mennyire megrémült. Mégis, szinte felfoghatatlan, hogy nem fakad ki, nem zavar el, csak arról biztosít, mennyire megért, mennyire hisz bennem. Ez pedig jobban fáj, mintha üvöltözne. Nem értem, hogy lehet, hogy egy ilyen nő, egy ilyen felelősségteljes, csodálatos, okos nő leállt egy magamfajtával. Tudom, ha ezzel kezdtem volna az ismerkedésünket, ez nem történt volna meg. Elhajtott volna, mielőtt megismer. Mielőtt én ráébredek, mi minden lakozik még bennem. Sosem hittem volna, hogy megtudom, milyen egy normális kapcsolatban élni. Hogy milyen rádöbbenni, mennyire imádok apaként létezni, és társként. Igazi társként, akinek számít a véleménye, akinek számít a jelenléte. Mert Nora és Charlotte minden nap hazavártak. Minden nap volt értelme, hogy felkeltem, hogy elmentem, és minden nap hazajöhettem hozzájuk és ők ugyanolyan szeretettel fogadtak. A mindent jelentette az, hogy részt vehettem a lányom életében, és nekem nem volt nyűg egy újabb tornapólót venni délután mert elhagyta, vagy reggel uzsonnát csomagolni míg ő a reggelijét majszolta az asztalnál. Nem számított mennyire voltam fáradt, Noráért elmentem a fotózásokra, a megbeszélésekre ha ez volt a kérése, és sosem számított, milyen áldozatot kellett hoznom értük, boldogan tettem meg. És volt értelme küzdenem, volt értelme nyernem a viadalokon, és volt értelme annak is, hogy visszautasítottam olyan munkákat, amelyeket túl veszélyesnek ítéltem. De megtettem, mert már számított miként jövök ki egy-egy helyzetből és nem csak presztízs kérdést csináltam belőle. A mai nap után azonban úgy érzem nincs jogom itt lenni. Nem lehet, hogy a szőnyeg alá söpörjem a dolgainkat, ahogy az sem, hogy tovább hazudjak Norának és magamnak. - Megoldom? Hallod te magad? - kérdezem tőle, de a választ, ha érkezik is, már nem hallom. Nem értem, hogy bízhat ennyire bennem, ha én minden percben attól tartottam, az lesz éltünk utolsó perce, amíg azt nem láttam, hogy befordul a sarkon és én magam után tudom irányítani a fekete terepjárót? Hagyom, hogy maga alá temessen a bűnösség érzése, aztán lerogyok a székre. A nyugalmam csak látszólagos, valójában a lábaim nem bírnak el tovább. Belepusztulok a tudatba, mennyire ostoba voltam, mennyire rossz irányba vitt a szívem. Azt sem tudom, mit kellene tennem. Hová kellene fordulnom? Hogy segítsek magamon? Rajtuk? Hosszú hónapok alatt gondosan elfedett titkok kerülnek most a szemünk elé, mégsem tudok összefüggő, teljes képet adni arról mit is követtem el. Várom a kiborulását, hogy elhajtson, de ahogy felpillantok rá, ez sokkal rosszabb annál. Hallgat. Csak mered maga elé, nem szól semmit. Nincsenek veszélyben, csak én. Ezt mondtam. Innen világos a helyzetem, nem kell mondania semmit. Így csak felállok, és elindulok a nappali felé, hogy az ígéretemhez híven összeszedjem a cuccaim. Az előszobaszekrényből előhalászom a táskámat, amiben áthoztam azt a pár pólót és nadrágot amim volt, és a hálószobában lehajítom az ágyra, majd zsibbadtan elkezdem összeszedni a dolgaimat. Először a táska aljára az eldugott fegyverek, majd a kések, tőrök, amelyeknek csak egy elhanyagolható hányadát tároltam itt biztonsági okokból. Nehezen lélegzem, és rettenetesen érzem magam, de érzek még valamit, amit eddig még sosem. Hogy itt és most vége az életemnek. Sosem hittem volna, hogy ennyire megvisel majd ez, ha egyszer eljön, ahogy azt sem, valaha lesz bárki aki ennyire a szívemhez nő. Ahogy ez a reggel indult, ahogy az ebédit történtek az események...az, hogy idáig jutottunk, az csakis az én hibám. Muszáj, hogy megvédjem őket tőlem, így jobbnak látom, ha lelépek, de az eszem hadban áll a szívemmel, mert minden szívdobbanással érzem, hogy elvérzek. Kínzom magam, ostorozom, kikiáltom magam a világ barmának, de akkor is belehalok, hogy ez lett a vége. Azonban nem akarom, hogy Nora felidegesítse magát amiért nem tudok olvasni a jelekből, így elnyomom magamban a fájdalmat és összeszorítom a fogsorom, míg majd' kitörnek a fogaim, hogy a kezem képes legyen mozdulni, az agyam tisztán gondolkozni. Épp a pólóimat dobálom a táskámba a nadrágokra, a második fordulóval lépve el a szekrénytől amikor belép. - Tudom, tudom. Igyekszem - morgom, de amit kapok, arra nem vagyok felkészülve. Megtorpanok, és összevont szemöldökkel pillantok rá. - Azt hiszed én ezt akarom, bazd meg? Hogy nekem ez kéjutazás? - vágok a szavába, de csak folytatja, én pedig most már átfordítom a kétségbeesésem, a fájdalmam haraggá, mint mindig, ha nem tudom helyesen kifejezni az érzéseimet. Teljes erőből vágom a pólókat a táskába, szarom le, hogy gyűrődik, hogy fele annyi cucc fog elférni benne, majd lépek újra a szekrényhez és rángatom le a vállfákról a pulóvereimet. - Szerinted én ezt élvezetből teszem? Így terveztem? Kurvára nem, de mégis mi a faszt tehetnék...- kezdek bele, ám aztán ahogy megfordulok, a hirtelen jött harag úgy csap át aggódásba, mintha soha nem is létezett volna. Nora a szemem láttára esik össze, a rémület pedig jégtőrökkel szúrja át a szívemet. - Nora! - ugrok oda hozzá és térdre esve megpróbálom átkarolni, bár idétlennek és hülyének érzem magam mert nem tudom mit tehetnék érte - Mi a baj? - kérdezem, de elgyötört arcát látva nem tudom, kapok-e egyáltalán választ - Hogy segítsek? Mi fáj? A picsába, szólalj már meg! Nem tudom mit csináljak, így az ölembe kapom. - Beviszlek a kórházba - tájékoztatom, majd a karomba kapom, menet közben még azt is észbe tartom, hogy a táskáját felkapjam út közben, majd úgy ahogy vagyok lerohanok vele a lépcsőházon át az ő kocsijáig. Igaz, néhány másodpercig megtorpanok a lépcsőház előtt, és a saját autómat keresem, de amint leesik, hogy annak már vége, fájó sajgással ugyan, de felfogom, hogy most nem ezzel kell mennünk. A terepjáró hátsó ülésére fektetem, aztán bepattanok a kormány mögé, és mintha üldöznének, úgy taposok a gázba. - Tarts ki, Kicsim! Már nincs messze! - mondom, pedig őszintén szólva azt sem tudom hol vagyok, majd menet közben a telefont kihangosítom és hívom a központi segélyhívót. - Központi segélyhívó, a nevem Gabrielle, miben segíthetek? - szólal meg egy kedves hang én pedig éles kanyar közben felelek neki. - A nevem Chris Devereaux, és vészhelyzet van. A párom...Nora...rosszul lett. Terhes. Négy hónapos. - Értem. Chris, a legfontosabb, hogy most nyugodjon meg. Küldjek önöknek egy mentőt, vagy... - Hogy a faszba tudnék megnyugodni? Nem érti, hogy terhes, és fájdalmai vannak, összeesett, alig bír beszélni? Szóval ne magyarázzon és dirigáljon, hogy nyugodjak meg, hanem vegye elő a térképét és kurvára pofázza már el végre hová a picsába menjek vele mielőtt átrángatom a kibaszott telefonomon! - förmedek idegesen a nőre aki nem is tehet semmiről, de engem ez sem tud jelenleg vigasztalni. A homlokomon izzadtság patakzik, a halántékomon kidagad az ér és akár a vadászó sólyom, úgy meredek előre az útra, keresve a leggyorsabb haladás lehetőségét. - Rendben van. Chris, arra kérem, most mondja meg hogy van a beteg és aztán, hogy hol tartanak épp, rendben? Segítek - szólal meg újra, és hálával gondolok arra amiért veszi a lapot és felfogja, hogy nem érdemes nyugtatni egy olyan embert ki épp százhúsz mérföld/órával száguld az autópályán. - A beteg összeesett a lakásunkban, a hasát fájlalta, járni sem tudott, kézben cipeltem le az emeletről. Most fekszik, de még mindig fájdalmai vannak. Amúgy most tértem rá a Brooklyn-Queens gyorsforgalmi útra a Trinity park felé - mondom a központosnak ideges, rémült hangon, majd hátra fordulok, hogy rápillantsak, él-e még egyáltalán Nora. Ha valami történik vele vagy a babával, én abba belehalok. Úgy szorítom a kormányt, mintha az életem múlna rajta, miközben belepréselem magam az audi ülésébe, úgy haladok előre cikázva az autók között, de azért még odafigyelve rá, hogy nehogy balesetet okozzak, vagy Norát dobáljam a hátsó ülésen. Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, merre is kellene mennem, mert a félelem egyszerűen kiürítette az agyam. Csak azt tudom, hogy valahol a belvárosban kell lennie segítségnek, mert ez az a helyzet, amikor nem tudok neki segíteni, bármilyen bátor is legyek, vagy felkészült. Nem tudom hol vannak terhesgondozási központok, hol vannak olyan helyek, ahol segíthetnének neki. Mi van, ha rossz helyre viszem? Mi van, ha elbaltázom, és ez az életükbe kerülhet? Előbb kellett volna kiraknom a kocsiból. Sőt, be se kellett volna szállnom vele. Szóba se kellett volna állnom vele hónapokkal ez előtt. Hagynom kellett volna, hogy megdögöljek. Sőt, erről az egészről Dorian tehet. Minek mentett meg a robbantásban? Csak találkozzak vele, jól be is olvasok neki, hogy ő tehet arról, hogy a nővére most velem van. Megakadályozhatta volna ezt az egészet, hogy nem látta előre, hogy majd egy nap itt fogok vágtázni a vakvilágba vele? Csapongó gondolataimnak képtelen vagyok gátat szabni, a telefon túlvégén lévő segítségnek kell észnél tartania. - Oké, akkor kérem hajtson tovább és térjen le a Tillary street felé. Ott az első utcánál kanyarodjon jobbra a Gold Streetre, majd a második lehetőségnél forduljon ismét jobbra a Concord streetre. Szóljon, ha elérte, onnan tovább fogom irányítani a Brooklyn Health Centerbe, már várják magukat. Az út csak néhány perc lesz, átállítom a lámpákat, hogy tudjanak haladni, rendben? Csak nagyonn óvatos legyen, körültekintő és maradjon vonalban. Kérem tájékoztasson a beteg állapotáról. Tud beszélni? Magánál van? - kérdezi, így hátra fordulok Norához. - Megvagy még, Életem? - kérdezem, és hátra nyújtom a jobbomat, hogy bármilyen testrészét, de megérintsem, hátha ezzel segíthetek - Tudsz felelni a kérdésre? El tudod mondani, hogy érzed magad? Mit érzel? Össze-vissza beszélek, a hátam csatakosra izzadt ismét az idegességtől. Azt hiszem ezt a ruhát egy az egyben fogom a kukába hajítani, ezen már nincs az a mosószer ami segíteni tudna. Ha valaki engem kérdezne meg hogy érzem magam, azt hiszem valahol félúton járhatok az idegösszeomlás és a teljes agyleállás között. Fél kézzel irányítom a kocsit, és aggódva pillantok időnként hátra, miközben egyetlen percig sem engedem el Norát, ha csak ő nem akarja, hogy ne érjek hozzá. A kórházig már csak nagyjából néhány perc, hogy odaérjek, de addig a poklok-poklát élem át. Fogalmam sincs, mit kéne tennem. A jó égre, hogy csinálta ezt az egészet végig egyszer már egyedül? Mindjárt agyvérzést kapok!
Szóra nyitom a szám, hogy válaszoljak, de hang nem jön ki rajta, csak tehetetlenül tátogok, mint egy partra vetett hal. Nagyjából úgy is érzem magam. Fulladozom, kétségbeesetten kapkodom a levegőt, próbálok nem megfulladni, próbálom egyben tartani a világomat, amely homokként folyik ki a kezeim közül. Őrült lennék, amiért ennyire bízom benne? Amiért ekkora terhet teszek rá a szavaimmal? De nem elvárom, hogy megoldja a dolgokat, hanem egyszerűen hiszek benne, hogy képes rá. Értem, nagyon is értem, hogy ma veszélyben voltunk. Hogy ne érteném, amikor láttam a kocsik miként válnak a lángok martalékaivá a képernyőn? Amikor készen álltam őt elgyászolni... Amikor óráknak, napoknak tűnő perceken át tényleg azt hittem, hogy elveszítettem. Értem azt is, hogy ez a veszély valamikor ismét ránk találhat... értem, hogy a lányunk is belekeveredhetett volna. De mégis úgy gondolom – abba kapaszkodom, mint egy szalmaszálba, ami most még képes engem egyben tartani – hogy hiszek Chrisben, az ő képességeiben, a józan eszében, és abban, hogy vele vagyok a leginkább biztonságban. Igen, meglehet, hogy nem gondolkodom most reálisan. Hiszen lassan gondolkodni sem tudok, a sokk lebénítja percekre az agyamat. Mindaz, amiről eddig tudomást sem akartam venni, most valósággá válik. Nem tudom, mégis mit vár tőlem, mit mondjak? Hogyan reagáljak a szavaira? Normális ember az ilyesmire hogyan reagál? Csak hagyjam elmenni? Attól jobb lesz? Akkor biztonságban leszünk, és azzal minden megoldódik? De erre képtelen vagyok, mert ha csak arra gondolok, hogy valóban elveszíthetem... ismét, ma már másodszor... hogy csak úgy kisétálna az életünkből, mintha sosem tért volna vissza, mintha az elmúlt hónapok meg sem történtek volna... a szívem millió és egy darabra törik, és a mellkasom bal oldalán nem marad más, csak egy fájdalmas, tátongó űr. Nekem ez nem megy, ezt nem akarom. Azt mondják rólam, erős nő vagyok, független, talpraesett, aki képes volt egyedül, sokszor minden segítség nélkül, nyolc évig nevelni egy gyereket, de most kicsit sem érzem magam ilyennek. Nem vagyok erős, gyenge vagyok, egyedül nem megy, Chris nélkül nem megy, többé már nem... Inkább néznék szembe bármilyen veszéllyel az oldalán, mint hogy hagyjam eltűnni, és... És akkor mit fog tenni? Menekül? Egyenként levadássza az ellenségeit? Hallhatok még valaha felőle? A legrosszabb alternatívákba bele sem akarok gondolni. Talán ha valóban tudnám és érteném, mennyire súlyos a helyzet, hogy pontosan miről is van szó, kikkel is kell felvennie a harcot, akkor egyértelműbb volna, mi a helyes döntés. De ez az egész számomra még felfoghatatlan és megfoghatatlan, és fele annyira sem ijesztő, mint az, hogy őt nem láthatjuk többé. Az agyam csak lassan kezd újra működni, és jeleket küldeni a végtagjaimba, hogy meginduljak Becks után a háló felé. Meg akarom őt állítani, de a szavaimat a kétségbeesés, az aggodalom, a félelem és részben a harag formálja. Dühös vagyok, ideges, és rettegek, hogy az egész világom összeomlik a szemeim előtt, és semmit nem tehetek ellene. Nem így kellene a tudtára hoznom, hogy mennyire nem ezt akarom, hogy nem szeretném, hogy elmenjen, de képtelen vagyok ezt most higgadtan közölni vele, aminek az a következménye, hogy ő is ingerülté válik. Legbelül minden dühös szavára, minden káromkodására, minden ingerült mozdulatára megremegek. Nem szeretem, amikor ilyen. Kicsit megijeszt. Már nem tudom, mit felelhetnék. Én csak szeretném megértetni vele, hogy... De minden további gondolat kiszáll a fejemből, amikor elkezdődnek a görcsök. Nem figyeltem eléggé az előjelekre, és most a fájdalom hirtelen olyan erős, hogy beleszédülök, összegörnyedek. - Fáj... - csak ennyit tudok most kinyögni a kérdéseire, mert az egész egyre rosszabb lesz, már a hányingerrel küzdök, a látásom is kicsit mintha homályosabb lenne, és a görcsök miatt, úgy érzem, egylőre képtelen lennék felegyenesedni. Ám annál, amit fizikailag érzek, sokkal rosszabb a félelem, ami átjár, hogy a kicsi Sebastiannek vagy Lorraine-nek baja eshet. Chris a karjába kap, én meg erőtlenül dőlök a vállára, és hálás vagyok, hogy még itt van, hogy gyorsan reagál, és reménykedem, hogy időben kapok segítséget. Ismét csak ő az én megmentőm, a támaszom, ő az, akiben megbízhatok, hogy mindent megtesz, ami tőle telik, hogy időben a kórházhoz érjünk. Talán ezek a gondolatok segítenek most is valamennyire megnyugodnom, és egy időre mintha a rosszullét is javulna valamelyest. Kicsit már kezdem is elhinni, hogy minden rendben lesz. Legalábbis ezt mondogatom magamnak. Az autó már száguld velünk az utakon. Nem is tudtam eddig, hogy az én kocsim is képes ilyen sebességekre. A hátsó ülésen fekve nem igazán tudom felmérni, hogy merre járunk, vagy hová tartunk, helyette hallgatom, Chris mit beszél Gabrielle-lel a segélyhívóból. Ám akkor megérzem a vért, és újra pánikba esem. A görcsök ismét erősödnek, a rosszullét minden velejárójával teljesen visszatér. - Azt... azt hiszem, vérzek... - hebegem riadtan, amikor rájövök, hogy a nő a vonal túlsó feléről épp a hogylétem felől érdeklődik. Bár én lassan már nem csak magam, vagy magunk miatt aggódom, hanem Chris miatt is, aki talán még nálam is nagyobb pánikban van. Hátranyújtja a kezét, én pedig megfogom, kicsit megszorítom, próbálok neki erőt adni, ahogy korábban ő tette velem. Aztán a többi olyan gyorsan történik. Lefékezünk a kórház előtt, ahol már várnak ránk, elénk sietnek egy gurulós hordággyal, és tolnak befelé az épületbe. Hárman vagy négyen is ott vannak körülöttem, kérdéseket tesznek fel, én pedig próbálok felelni arra, amit épp sikerül felfognom, de közben már cseng a fülem is, a szédülés pedig tovább erősödik, ahogy tekintetemmel követem a felettem elsuhanó lámpák fényét. Aztán inkább lehunyom a szemem. Valaki a karomat fogja, a vérnyomásomat mérik, a másik oldalról egy szúrást érzek. Megállunk. Megérkeztünk valahová. Valaki szabaddá teszi a hasamat a felsőmtől, aztán már érzem is a gél ismerős hidegségét. Kipattan a szemem, a monitort figyelem én is. - Jól van? Ugye jól van?! - Az orvos nem felel rögtön, hosszan vizsgálgat az ultrahanggal. Egy nővér hajol hozzám közelebb, csitítani próbál, ismételgeti, hogy meg kell nyugodnom, minden rendben lesz. A doki még mindig csak hümmög, a monitorokat nézi, és olyanok hangzanak el tőle, mint „igen, az rendben van”, vagy „ott a placenta levált”, majd „180/120, az nagyon magas”, és „a vércukorszint alacsony, de még a határértékeken belül”. - A babának semmi baja. Rendben van, egészséges – mondja ki végre, amit hallani akartam. Igyekszik megnyugtatni, elmagyarázni, mi történt és hogy mi vár rám, milyen gyógyszereket kapok, közben a nővérek még mindig szorgoskodnak körülöttem, az egyik karomba infúziós tű kerül, de aztán újabb vizsgálatoknak vetnek alá, és ismét kérdésekkel bombáznak. Ez ugye a második terhessége? Volt már vetélése korábban? És abortusza? Az elsőnél léptek fel komplikációk? Eddig nem diagnosztizálták terhességi hipertóniával vagy terhességi diabétesszel? Voltak korábban gondok a vérnyomásával? Egy örökkévalóságnak tűnik, mire az egésznek a végére érünk. Kórházi köntöst kapok, infúziós álványt az oldalamra, és elhelyeznek az egyik szobában. Már érzem, hogy hatnak a szerek, mert teljesen nyugodttá válok, a tagjaim elnehezülnek, elfáradok, testben és lélekben egyaránt, és végre talán tényleg képes lehetek egy kicsit pihenni...
Eközben odakinn az orvosom már Christ keresi. - Ön az apuka, ugye? A nevem Dr. Monroe. A baba és a kismama már egyaránt jól vannak – kezdi őt beavatni a tudnivalókba, amint ráakad. - Részleges méhlepényleválás történt, de szerencsére csak igen csekély mértékben. Valószínűleg a magas vérnyomás váltotta ki. Ma éjszakára még mindenképpen bent tartanánk megfigyelésre, és a következő napokban ágynyugalomra lesz szüksége, illetve a terhesség további időszakában kímélnie kell magát, kerülni a nehezebb fizikai megterhelést, hogy megelőzzük a vetélést és a koraszülést. Ms. Weston most pihen, kapott gyógyszereket, többek között vérnyomáscsökkentőt és nyugtatót, de nyugodtan bemehet hozzá – foglalja össze a tényeket komoly, de biztatónak szánt tekintettel, majd ha nincs hozzá kérdés, tovább is áll.
Most hogy magamra maradtam, a szoba túl csendesnek és ridegnek tűnik. Mindig is utáltam a kórházakat, de nem a klórszag miatt, és nem is az orvosokról, a betegekről, vagy a steril környezetről van szó. Anyám már egész kicsi koromtól kezdve sokat betegeskedett, és minden alkalommal, amikor visszaesett, és kezelésekre kellett járnia, az egy újabb emlékeztető volt, hogy az élet milyen törékeny, hogy az életet a haláltól, az egészséget a betegségtől milyen kevés választja el. Szorongással tölt el, valahányszor ezek a falak között vagyok, és a mai események is csak ezt erősítik. De most leginkább csak önmagamat okolhatom a történtek miatt. Tudtam, hogy pihennem kellett volna, pontosan tudtam. Éreztem az előjeleket, a kimerültséget. Már amikor visszatértünk a lakásba, akkor nyugton kellett volna maradnom, nem erőltetni a beszélgetést. Akkor nem jutottunk volna idáig. Nyílik az ajtó, és Chris lép be rajta, de amint megpillantom őt, lesütöm a szemem. - Sajnálom – suttogom halkan, miközben máris könnyek homályosítják a látásomat.
Kezdőlap
