Házibulira vagyok hivatalos, így bele sem gondoltam abba, hogy nem motorral kellene mennem, hanem egyéb tömegközlekedéssel, vaaagy láb busszal. Szinte autamtikusan készülődök össze, pakolok a tatyóba dugi piát és az igazolványaimat is oda pakolom. A telefonomat kikapcsolom, most nem akarom hogy bárki is megzavarjon ilyen olyan ügyekre hivatkozva. Ma én is kieresztem a gőzt, így nekem is kijár mindez úgy hiszem. Főleg hogy megint napok óta bekuckóztam és csak suliba léptem le. Anyával már másfél napja, hogy nem találkoztam, ma is próbáltam elkerülni, igyekszek lelépni, mielőtt megneszeli merre a pálya ma este. Persze üzenetet írok neki a hütőre, hogy ne várjon éjjel meg. Azért nem vagyok olyan trehány, hogy hagyjam anyámat aggodalmaskodni még értem is. A végén még miattam rágná le mind a tíz körmét ha rendőrökkel sem lel a nyomomba. Még csak az kellene, rendőröket a nyakamba. Nem lenne kellemes velük együtt haza állítani. Egyszer volt már benne részem, elég is volt. Mikor is volt? Talán még a tizenhetes éveimben, akkor még Henry is velünk volt, elég jól megdorgált, de most nem ez lesz ebből. Twkintve hogy anyu idegein nem akarok táncolni, inkább csendesen meghúzommmagam és lépek is le a házból, hogy a leparkolt motorra felszállva felkapjam a sisakot is, majd felbőgetve a szerkezetet már indulok is. A város már sötétbe burkolózott, így még izgalmasabb volt, hogy csak lámpafények és az autósoké volt a főszerep, meg az épületeké, de ez most mellékes. Csinos volt. Ilyenkor nagyon csípem a várost. Olyan jó fényekbe tud öltözni, hogy az hihetetlen, hát még karácsonykor. Ezért is szeretek esténként kimozdulni, még akkor is ha enyám nem szeret ha motorral robogok végig rajta. Mindketten tudjuk, hogy még friss nekem a gépezet, nem rég lett meg rá a jogsim is...még nincs egy éve sem, de nem érdekel. Amit tudok erről a szekérről, azt Henrytől tudom, hiszen ő mutatott meg mindent erről. Ezért is a sulis szak. Köben megérkeztem a házibuli színhelyére, így leparkolok a szabad helyre pár méterre a lakástól és lerendezve a gépemet már sétálok is, hogy beinvitáljanak a bentiek. Próbálok elmerülni a kavalkádba, a zenébe, ami már szinte az agyamban is tombol, dübörög. Rá kell hogy jöjjek, hogy vágytam már erre egy kicsikét, hiszen apa halála óta nem jöttem el bulizni sem. Felemésztett a tudata annak, hogy az egyetlen ember voltam, akivel utoljára beszélt. Ez pedig egy olyan pofon volt, ami ezerszer rosszabb minden gyilkosságnál, de ugyanannyira megható jelenség is. Megkapom a piámat is közben egy óriási műanyag pohárban, így az első dolgom, hogy ledobjam magam az üres kanapéra, végig nézzek a tömegen, magamba igyam a hangzavart és szó szerint lehúzzam a piát közben. Hátra döntöm a fejemet is, elmosolyodok és úgy figyelem a plafont, majd előre pillantok, ismerős hajkorona sűvít el szemeim előtt, így kíváncsian fordulok utána. Nem képzelgek be semmit, nem is a pia hatására látom meg az exemet. Másfél éve nem láttam azóta a bizonyos nap óta...és erre ő is itt van ezen a bulin. Nem keverem össze mással, hiszen ilyen csinos pofija és remek segge is csak neki van, így mikor eltűnik a konyha irányába, hát nekem sem kell több, mint hogy utána menjek. Ott már nincs akkora hangzavar, így simán végig nézek rajta újból, leragadok a seggénél, de aztán köhintek egyet figyelemfelkeltésképpen.  
- Rég láttalak...Kiki. - szólalok meg végül, hiszen azt nem tehetem meg vele, hogy csak azért mert ő itt van, lelépjek vagy le se szólítsam, csak az miatt, mert a múltban megtörtént az, aminek nem kellett volna, mert hajtott minket a vágy, a rózsaszín köd, ami aztán pofán is vágott mindkettőnket. És ezért is lett vége mindennek, de ez a múlt...

A lányt látva rengeteg kellemes és kellemetlen emlék tárul fel. Volt rengeteg nevetés és sírás is ezek közül. Nem gondoltam volna, hogy ma pont itt ezen a bulin összefogok vele futni. Mégis ki gondolta volna? Kellemes meglepetés a javából. Szóval követem a konyhába, végig bámulva a virgácsait szólítom meg. Amire némi késéssel reagál is, de elég erősen figyel...vagy elfelejtett, vagy nem is ő az? De miért ne lenne ő az? Ennyi idő alatt sem tudtam elfelejteni őt, szóval tisztán emlékszem a napjainkra. Annak is minden percére, szóval tényleg emlékezetes pillanataink voltak. Ami nem csak szexből állt szerencsére...leginkább az együtt töltött csavargások, az érintések jellemeztek minket, de visszatérve rá, végül rá talált a hangjára is, így szélesebb a vigyorom is.  
- Igen, hű baszus... - ismétlem meg a szavait, hiszen hasonlóképpen érzek, szinte szavakat sem találok erre az egész szituációra azonnal. Lehet amúgy? Biztosan nem, hiszen arra koncentrálok, hogy ne roggyjon össze a lábam a szapora szívverésnek köszönhetően. Még mindig hatással van rá, pedig már eltelt rengeteg idő, de hát ez van, ha ennyire vonzó egy lány. Kérdésére csak vállat vonok, átveszem a piát a pohárban és emelem is egy gesztusra, majd lehúzom azt és csak egy fintor után válaszolok.
- Láttalak elrohanni, tudni akartam, hogy jól láttam-e amit láttam, vagy csak a szemem káprázott. - mosolyodtam el, miközben nyújtottam a poharat egy újabb töltére, amit ha kaptam, akkor visszahúztam a kezem és az ajkaimhoz emeltem azt, de nem húztam le egyből. Az orrom alatt kezdtem el somolyogni. Fogalmam sincs mi ez az érzés, de nem érzem magam szerelmesnek, mintha megismétlődne az első találkozásunk...csak ez a második első jelenleg... nem vagyok elkeseredett jelenleg ez miatt, inkább izgatott lettem, már csak az itt létére is.
- Látom, elfoglalt vagy és társasággal is ráadásul, így nem akarlak zavarni semmiben sem. - szavaim után öntöttem magamba az italt, majd közelebb létem Kikihez, hogy túl közel legyek hozzá, hogy mellette helyezem a poharat a pultra, hogy érezzem az illatát még ennél is közelebbről és hogy megint elvesszek a pillantásában. Mert ellehet.  
- Remekül nézel ki ebben a ruhában. - bókolok neki anélkül, hogy tudnák róla bármit is az eltelt évekről, de hát ezek csak szavak, semmi több, így nincs okom félni semmitől. Nem akarom felszedni, ha akarnám, akkor nem így nyitnék felé. De jelenleg egy bulin vagyunk, hát élvezzük. Ami meg történt az a múlt, neki lehet már van pasija, akármije, csak jött elengedni magát. Ahogy én is, csak épp nő nélkül. Meg hát pasim sincsen. A szabad kezemmel az üvegért nyúltam, hogy töltsek a pohárba és ezután nyújtottam felé a poharat kaján vigyorral.  
- Te se maradj ki... - somolyogtam az orrom alatt, s ha elvette a poharat, akkor hátrébb léptem tőle, elnéztem a buli irányába, ahol valamiféle tánc-pia-tánc vette kezdetét, így ez fellelkesített. Arra felé böktem a fejemmel.
- Jössz? Leigázzuk őket! - szólaltam meg, s ha benne volt, akkor együtt léptünk ki a konyha területéről, de ha nem akart, akkor egyedül vágtam neki a bizarr táncnak, de úgy voltam vele, hogy hamarosan visszatérek hozzá, nehogy unatkozni kezdjen...de óvatosnak kellett lennem, egy csomó mindent ki kell róla derítenem.  Bár félő, ha túl sokáig maradok a közelében, akkor elfogja venni az eszem...azt meg nem kellene. Bőven elég olt egyszer átlépni minden határt...

Hogy akarok-e tőle valamit, bármit, akármit, azt a fene sem tudja. Akartam őt mindig is, hiányzott az egész lénye. Tőle voltam fényes és most, hogy itt van ugyanezt érzem. De nem akarok előre rohanni ennyire, hiszen nem tudok a jelenéből semmit, nem tudom, hogy mi változott eddig. Hogy van-e valaki az életében, vagy szeretne valakit-e az életébe? Vagy van-e valaki, aki úgy szereti most, mint én szerettem a bakink előtt. Örülnék neki, ha létezne ilyen személy az életében, akkor megkönnyebbülne a lelkem egy része, hogy nem volt rossz döntés akkoriban szakítani vele és jobbat talált helyettem. Az italozást úgyis hamarosan valami más fogja felváltani, szóval rá is kérdezek, ő meg élből benne van, aminek örülök...egyedül nem lenne mókás és csak ő tud tökéletesen idomulni a mozdulataimhoz. Bele is dobjuk magunkat a tömegbe, hogy a zenére megtoljuk az ütemet a testünkkel is, őt figyelem, ahogy örül ennek az egésznek, ahogy a haját igazítsa el az arcából, ahogy a mosolyát figyelem tovább... jómagam is elmosolyodok és még közelebb kerülök hozzá, hogy derekára csúsztassam a kezem, a másikkal pedig a kezét találjam meg. Pár ringatózás után pördítek rajta egyet, hogy a háta a mellkasomnak nyomuljon, a hajába szimatolok, majd újra fordítok rajta, de ezúttal már nem vonom magamhoz. Jobb lenne távolságot tartani, mondjuk ilyenkor egy buli nem épp jó dolog, sok minden megtörténhet és elkerülni is lehetetlen, főleg ha iszik is mellé az ember. Igyekszek nem tapló lenni és nem akarok rá nyomulni sem, bár amikor a közelében voltam, a legkellemesebb élményem volt ebben a napban. Talán apa hiánya enyhülhetne, ha visszazárhatnám őt a szívembe...van ennek bármi értelme? Nem, nincs, hiszen a korábbi gondolataimnak is igazuk lehet...mi van ha van már valakije? Csak maradjunk távol és csak maradjunk tárgyilagosak. Kellett nekem ma eljönnöm ide! Mindez a pánik és a frusztráció nem ül ki rám, remekül tudom leplezni a szórakozás mellett...  

Mi járhat a fejemben? Ezernyi örültség és annak negatívjai egyaránt. Semmi pozitív nincs közte, de az agyam most nem képes a logikát lekövetni, ennyi pia mennyiség után pedig már nem is csodálom. Dehát ezért is jöttem ide, hogy egy jót bulizzak, hogy kikapcsoljak, hogy elfeledjek egy kicsit mindent az elmúlt hetekből. Sok volt a történésekből és menekülni kényszerültem. Talán kimenekíthet belőle Kikki is, de egy tánc is elegendő lenne-e számunkra, ismerve a múltunkat? Mi történhetne egy tánc miatt? Mi történhetne egy zsúfolt helyen összezárva? Sok a szempár, az ide nem illő tekintet, azért vannak dolgok, melyekhez másoknak semmi köze... a zene hatására lüktetni kezd a fejem, kizárja az ép gondolatokat a lánnyal kapcsolatban. Csupán a pillantása és az érintései vannak, semmi egyéb, de mindez teljesen elbódítja az elmémet és az sem érdekel jelenleg, mikor közelebb hajol, hogy halljam őt. Beszélni aksr velem. Az ajkaira pillantok futólag, megnyalom a sajátjaimat és jelenleg túl perverznek tűnhetek, bár jelenleg visszafogom magam mielőtt olyat tennék, mit józanul megbánnék, vagy sem, szóval kivárok, míg megmozdul. Kéz a kézben megyünk ki mindenki közül, kicsit erősebben fogom a puha kacsót, nem akarom elereszteni még véletlenül sem. Ahhoz túl fontos számomra, ahogy ez a beszélgetés is. Fogalmam sincs miről akar tárgyalni, de mindenképp ki fog derülni. Nem aggodalmaskodok, majd ráérek később, így aztán leteszem magam a kanapéra, majd ő is, bár túl közel van...még sem eresztem el a kezét. Élvezem, ahogy az ujjaink összekulcsolódva illeszkednek össze. Mint mikor volt még bármi közünk egymáshoz. Mint mikor egy pár voltunk. Ma már semmi ilyesmi nem fityeg köztünk, mégis olyan érzés mindez, mintha még nem hűlt volna ki a kapcsolat... végül ő töri meg a ránk telepedett csendet. Hiányoztam számára. Nem hazudhatok és nem is tudnék, nem is akarok. A szívet nem lehet megmásítani, az érzéseket meg megint csak nem lehet tévesen becsapni.
- Rettenetes volt a nélküled töltött időszak... - vallok színt neki, holott részben az én saram, hogy szakításra futottunk a magzat elvétele után. Talán úgy voltam vele, hogy könnyebb lesz neki túltennie ezen magát, meg én is túl leszek rajta és úgy egyébként is, kettőnkön. De szeretve elválni, mikor ki sem hűltek az érzelmek...nagyon fájdalmas. Mostanáig próbáltam elnyomni mindezt...de lehetetlen, főleg most, hogy jelen van és piásan ülünk egymás mellett. Ráadásul túl őszintének lenni sem nyerő ilyen esetben. Kérdésére egyből gondolkodóba esem, de nem is agyalok rajta túl sokat, a legfontosabb információt, ami még mindig elevenen él bennem, bököm is ki számára.
- Pár hónapja meghalt az apám. - szólok róla ennyit, majd felé fordulok és közelebb húzom a kezünket, hogy ajkaimmal megcsókoljam a kezét. A szemeibe meredek, nem akarom apát felhozni újra, túl fájdalmas róla beszélnem, nem enyhült az űr, amit itt hagyott. Szóval próbálom másfelé terelni a pillanatnyilag beállt kínos csendet.
- Szerinted a szakításunk hiba volt? - kérdezek rá gondolkodás nélkül, leeresztem a kezünket is, de a pillantását nem eresztem, nem hajolok közelebb, bőven elegendő az illata is, hogy jelenleg ezzel csillapítsam magamat. Egyszerűbb lett volna a menekülőutat választani. De ez már megtörtént, mikor szakítottunk, mert mindketten a másikat hibáztattuk egy aprócska hiba miatt. De valóban hiba volt? Vagy az volt a hiba, hogy menekülni próbáltunk? Lett volna másik lehetőségünk is bő másfél évvel ezelőtt?  

Sokszor úgy érzem, hogy minden ellenem dolgozik. Kiki teherbe ejtése, a magzat elvetetése és az, hogy apám meghalt. Mintha valaki össze játszott volna ellenem és így akar átkozni egy életre. Jól csinálja, csak megsúgom, sokszor voltam ezek miatt a padlón, de mindig össze szedtem magam, tovább léptem, vagy csak több energiát tettem bele és mentem tovább, mintha mi sem történt volna. Pedig mindig ott voltak az agyam egy szegletében, hogy mi minden történt és hogy minek volt értelme. Vagy épp mi volt fájdalmasabb. Apám elvesztésének fájdalmát nem múlja túl semmi. Kikivel való szakításomat túléltem, attól független, hogy minden áldott nap minden szaros percében őt akartam. És most mégis itt ülök vele egy helyen egy buli kellős közepén, hogy kitárgyaljunk egy csomó mindent. Mondjuk apám halálhírét. Ám nem tudnék róla mit mondani, túlzottan fáj a dolog még, így enyhén fejet ingatok. Nem túl látványos, de érzékelhető. Mégis mit tudnék mondani erről az esetről? Egyszerűen nem tudok kiejteni a számon a dolgokat róla, gyűszűnyire zsugorodik már a gondolattól is a gyomrom és bőven elégez arra, hogy témát tereljek. Így a volt kapcsolatunkat hozom fel. Hogy szerinte volt-e hiba benne? Láttot-e benne bármit is? Hogy a terhessége és az ezzel járó kínok utálatot gerjesztettek-e benne irányomba? Szeretném ha nem így lenne, szeretném, ha én lennék a világának közepe. Ám nem akarok telhetetlen lenni, nem akarom őt most azonnal, még akkor sem, ha a pia akarja kimondatni velem ezeket. Hazugság lenne. Helyesen cselekedtünk. Nem az volt a mi időnk. Mikor lett volna a MI időnk? Mikor lett volna helyes útra lépnünk, hogy együtt legyünk, hogy járjunk? Hogy a barátnőm legyen? Hogy majd a menyasszonyom? Hogy a feleségem legyen esetleg? Hogy majd a gyerekeim anyja? Lett volna mindezekre idő és alkalom? Lett volna idő ezekre?
- Ha nem akkor volt a mi időnk, akkor mikor? - teszem fel a halk kérdést és remélem, hogy a zene elnyomja mindezt, hiszen csak költőinek szánom mindezt, választ sem várok rá. Csak hangosan gondolkodok, semmi más. És még anyám sem tudott ezekről a dolgaimról. Ha tudott volna, akkor lehet nagyobb lelki segítségem lett volna, mintha magamra maradok ezzel. Nem tudtam megemészteni, hogy mi történt egy pillanat alatt. Megszakítottunk egy terhességet, elvettünk egy életet...csak mert mi barmok voltunk egy pillanat nagy hevessége miatt.
- Én sem utállak. - szólalok meg kicsit hangosabban ráemelve íriszeimet, hogy végig mérjem szemeit, arcának élét, pirossaságát és ajkát. Majd újra és újra lejátszódnak bennem a szavai, így elpillantok róla, hogy magam elé meredve áttáncoltassak mindent, mit eddig hallottam tőle. Nem akartam sosem megbántani, nem akartam azt sem, hogy egész életében bánjon valamit és hogy korlátozva legyen. Jó döntés volt. Ám a kérdése meglep, mindez kiül az arcomra és közben a pillantásom is újra rásiklik.
- Valaki? - kérdezem, majd elmosolyodva majdnem hogy elröhögöm magam, miközben a tömeget figyelem. Komoly kapcsolat nincs, nem vágytam rá, valahogy a tanulás előrébb való és az, hogy néha kibulizzam magam. Az hogy vannak alkalmak, mikor egy szex ezerszer jobban kijózanít, inkább hallgatok róla. Mélyen kussolok. - Senki. - majdnem minden tökéletes így, ahogy van, ám hiányzó elemekkel vagyok körül véve. Sosem leszek teljes, hiszen hiányzó darabjaim vannak és azok sosem térnek vissza hozzám, sosem lehetek teljes egész.
- Neked itt a hapsid tán és rossz szemmel néz minket? - kérdezek rá, kutató szemekkel mérve fel a terepet, ám senki kukkolót nem látok, bár örülnék, hogy senki ilyesmi nem volna az életében. Féltékeny lennék? Előfordul igen. Lehetek én is féltékeny, nem igaz? Sírhatok én is. Megmutathatom a leggyengébb énemet én magam is. Gyászolhatok. És nevethetek is, mikor boldog vagyok. Vagy épp ha nem...  

Apáról és halálának körülményeiről beszélni nem épp kellemes, így nem is állok neki. Egy szót sem teszek róla. Ő pedig tiszteletben tartja, amiért hálás is vagyok. Nem tudnék róla beszélni és főleg nem az érzéseimről ezzel kapcsolatban. Fájó pont, még friss a dolog szinte és újra megtörtnek érezném magam, amiért egy pillanat alatt hagyott magamra. Magunkra. De tovább kell menni, még ha nehezen mozgósítom is a tudatom miatta. Egyikőnk sem tudja, mikor lett volna a mi időnk. Vagy sosem érkezett el és a jövő tudja csak, mikor lesz a miénk a terep. Simítok a kézfején, abba sem hagyom a mozdulatot. Kellemes érzéssel jár át az egész érzés, hogy többé már nem távoli látomás csupán, hanem élő személy és itt csücsül szinte már az ölemben. Még akkor is, ha nem vagyunk együtt, csak az érzéseink mozognak egy síkon. Túl sokat jelent nekem, nehezen tudtam felejteni, nem is tudtam igazán...mindig bennem motoszkált. És így, hogy itt van, talán nehezebb lesz őt elengednem. De nem akarom elengedni őt. És úgy tűnik neki sem tetszene a távollét. Hiszen a kérdése és az, hogy még mindig itt ül a közelemben, többet mond minden szónál. Nem voltam rajta kívül kapcsolatban senkivel sem, rövid futó ismeretségeken kívül nem tulajdonítottam másnak több esélyt. Elég is volt belőlük egy röpke éjszaka, vagy épp egy alkalmas hely...de inkább távol tartottam magam az egész ilyen helyzettől. De persze rákérdezek én is a barát dologra, a végén még helyben szétver az ipséje, mert simogatni merészelem. De megnyugtat, nincs senkije. Elmosolyodom, ahogy rápillantok és a simogatás sem hagy alább.
- Kellemes a füleimnek. - nyögöm ki minden hezitálás nélkül, hiszen az őszinteség mindig is fontos volt a kapcsolatunkban, szóval ez nem tűnt el azóta sem. Előjön az érzés, előjön mindenféle pozitív vele kapcsolatban, ráadásul megmozgatja a perverz fantáziámat is, szóval kezd kényelmetlen lenni odalent. Persze nem mozdulok, próbálok gondolatot terelni, de szerencsére ő érkezik egy efféle felhozatallal. A suli...
- Egész jól beilleszkedtem az egyetemre. Minden remekül megy, nyelem magamba az anyagot, mert érdekel a gépészeti szak... minden ezzel kapcsolatban...olyan az agyam, mint a szivacsnak. Vagy az elefántnak...semmit sem felejtek el. - nevetek fel kínosan, majd közelebb mozdulok hozzá, hogy az arcunk egyre közelebb kerüljön össze.
- És te vagy a motiváló erőm. - súgom a fülébe, a leheletem melegen súrlódik a füle cimpájához, nem akarok visszaülni rendesen a helyemre, inkább ilyen közelről fürkészem őt tovább.  A közelsége minden csak nem természetellenes, olyan érzések törnek fel újra, mint mikor állandó társaságom volt, mikor kéz a kézben jártunk mindenhová. Aztán becsapott a magzat közénk és mindennek vége lett. Persze közös döntés volt, hiszen egyikünk sem akart rosszat a másiknak. Nem akartuk tönkre tenni az iskola körüli dolgainkat, így döntöttünk. Visszahelyezkedek mellé, tovább folytatom a simogatást a kézfején, eszembe jut, hogy a karját is, de megtagadom magamtól mindezt, hiszen még nincs itt az ideje a folytatásnak akármennyire is rajongom érte és vágyom rá. Minden ízében. Francba!
- És veled mi a helyzet? - érdekel, hogy mi lett vele a távolság során, a tekintetem az arcáról a ruhájának anyagára siklik, a kebleire, majd a ruha alól kikandikáló comjait veszem szemre. Nyelek egy nagyot, kihívást állított elém, mégis hogyan álljam meg, hogy ne vigyem most rögtön ágyba, ha egyszer így öltözött fel. Persze nem miattam tette mindezt, egyikünk sem tudta, hogy itt lesz a másik. Újra magam elé bambulok, visszapillantok a kezeinkre és elmosolyodok. Talán olyan helyre kellene menünk, ahol csak kettesben lehetünk, ahol csendesebb a környezet...de az sem lenne jobb. Maradnunk kellene, vagy menni?  

A motiváló erőm a tanulásban ő maga. Az, hogy megtaláltam a helyem, hogy tudom mit akarok és merre szeretnék lenni a továbbiakban. Ezt ő előtte is tudtam már, de az ő jelenléte volt a nagyobb löket ezekhez a dolgokhoz. Hogy biztosan akarjam. És ez még a szakításunk után sem volt másképp. Mert igaza volt. Mert igazunk volt. Sem ő, sem én nem hagyhattuk abba a tanulást és egy gyerek ebbe az egészbe nem fért volna bele. Most sem, de igazából egy kapcsolat sem, akármennyire is akarjuk mindezt. De úgyis mindig a szív győz és nem az agya...bár fingom nincs melyikre kellene inkább hallgatni. A szívre, a testre, vagy az agyra esetleg. Örök rejtély ilyenkor, de talán majd helyesen fogunk újfent dönteni erről az egészről. Főleg, hogy egyikünknek sem legyen nehéz az elvállás. De miért válnánk szét, mikor mindketten magányosak vagyunk? Ezer meg egy kérdés szökik fel az agyamban, melyekre nem kapok rögtön választ, szinte már tanácstalan vagyok ez miatt. Túl sok az érzelmem felé és ez az, ami fáj. Nem pedig az, hogy újra találkoztunk. Már csak az a kérdés, hogy párkapcsolat mellett tudok-e fixen figyelni a tanulmányaimra? A szavai, melyek feltörnek belőle mosollyal a képemen hallgatom végig. Annyira szeretem a hangját, hogy most újra azonnal bele szerettem. Egy rohadt pillanat alatt és lehet csak mindennek a heve és az alkoholé, sajnos, vagy sem...túl közel vagyok hozzá és ő is hozzám. Bizseregtető érzés őt cirógatni, ám mindez úgysem fog sokáig tartani.  Az itt hangosodó zene kicsit tereli a figyelmet és az is, hogy nem csak kettesben vagyunk itt. Kérdésére bólintok, majd felkelek, hogy a kezem nyújtsam neki, hogy felsegítsem a kanapéról. Amint elfogadja, már húzom is fel egy mozdulattal, persze lehet kicsit túl közel fog kerülni a lendülettől, de el is engedem. Szóval pár másodperc hezitálás után lépek el előle, hogy meginduljak kifelé a levegőre egy szélesebb mosoly kíséretében. Fejben mindig azon vagyok, hogy távolságot tartsak, de ne sértsem meg...de közben olyannyira a közelében akarok lenni, hogy az már szinte lehetetlen. Kinyitom a benti ajtót, ahol az udvarra ki lehet menni, majd onnan is fog nyílni kapu, ahol az utcára tévedünk majd. A friss levegő jót tesz, bent áporodott szag volt, kanos oroszlán szag, kellemetlen alkoholszaggal társulva. Talán most már elfogok tudni jutni addig, hogy ésszerű gondolatokkal hozakodjak fel. De nem megy. Nem fog menni.
- Láttam egy régebbi riportodat. Naponta végig néztem kétszer vagy háromszor. - vallom be neki az előző szavainak hála, ám ezzel még nem fejeztem be és amint őt meglepem ezzel hát folytatom is. Ráadásul az is közre tesz, hogy idekint már nincs útban a zene, sem a szagok és a meghívottak száma is csökkent. Hallom a saját hangomat rendesen és persze az övét is, ami már nyert ügy.
- Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád Kiki. De az a riport, eleget adott ahhoz, hogy kitartsak. Hogy ne törjek össze. - akár ezen a vallomáson túl is, de bevallottam az érzelmeimet iránta. Még mindig fontos számomra, hiszen szerelmes vagyok. Szerettem őt és ő viszont szeretett. Ez az érzés nem múlik el azonnal. Időt adtam magunknak, de semmi sem változott az idő múlásával. Talán ezzel a találkozással csak még erősebb lett mindez. És talán nem is adhatjuk meg magunknak a boldogságot. Kétségkívül mindkettőnknek igaza van az érzelmeivel és szembe menni velük eszetlenség lenne. Én talán nem is akarok ellene lenni, de a magánéletünkben akadnak fontosabb dolgok, mi van ha nem jönne össze egy párkapcsolat egyikünk életében sem? Mi van, ha mindezt nem fogjuk tudni folytatni? Vagy nem is folytatni kellene, hanem elölről kezdeni? Az eszemre vagy az érzéseimre hallgatni rohadtul nem egyszerű. Egyikünknek sem kellene újra felforrnia a másiktól a vérének, hiszen már eleve fortyogunk, majd szétvet mindkettőnket az izgalom illata. Már csak egyikünknek kell elég bátorságot összeszednie, hogy a távolságot meglépje a másikhoz. Azt hiszem ez a valaki én magam vagyok, hiszen az eddig elengedett kezecskét ragadom meg újra, hogy közelebb érezzem magamhoz és még a távolságot is megrövidítem kettőnk között és elé is lépek, ha úgy alakul. Lepillantok rá, kutatom az arcát és ha nem is akar rám nézni, hát akkor az ujjaimat alkalmazom, hogy az álla alá biggyesszem és felemeljem a fejét, hogy rám fókuszáljon. A friss levegő mondhatni jót tesz velem, velünk, tudok végre gondolkodni és cselekedni is. Nem is lehetne jobb az alkalom...
- Hazudok, hogyha azt mondom, mindez az alkohol befolyása miatt van. De az érzelmeim...nem hűltek ki feléd... - suttogom kettőnk közé őszintén és lágyan, le sem véve róla a szemeimet, leginkább az ajka felé kacsintgatok, de a szemeit is kutatom, hogy ő vajon mit gondol erről az egészről. Totálisan leszarom, hogy egy buli kellős közepén vallok neki szerelmet...de a szükség nagy úr... és amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Így aztán mozdulok, hogyha nem hajol el, akkor vadul kapok az ajkai után, szabad kezem a dereka köré fonódik, másikkal elengedem őt, hogy azarcához érhessek, hogy még közelebb tudjam őt magamhoz, hogy érezhessem még jobban.  

Őszintének lenni egy olyan nővel, akit több mint másfél éve nem láttál...büszke vagyok. Magamra és a családomra. Ha ők nem lettek volna és azok a videók sem léteznének, most nem itt tartanék. Hazudni valakinek csak rombolást vinnénk véghez és azt semmikép sem akarom. Bűnhődni sem akarom, sem őt megkínozni bármivel, sem magamat hitegetni. Mert mi van ha... nem szeretem a tévútra vezető gondolatokat, de az érzések nem hazudnak. Nem hazudhatnak, nem igaz? Ugyanúgy fülig vagyok belé esve, mint a kezdetekkor. És nem is tudom letagadni vagy megváltoztatni eme érzéseimet. Ezért is lépek ki vele együtt a levegőre és vallok meg neki mindent. A videójáról és az érzéseimet is ezzel az egésszel kapcsolatban. Magyarázata megmosolyogtat, hiszen ő sem tudhatta, hogy itt majd összefutunk...mi lett volna, ha nem így lesz? Még sosem éreztem egy nőnél, lánynál sosem, amit vele éreztem. Ha ránéztem, ha csak gondolatban ő járt a fejemben, akkor állandóan a fellegekben jártam. Tudtam, hogy a szakításunk azért volt részben, hogy elhagyhassunk egy érzelmi hullámvasutat. Nem akartam az útjában állni, mikor ő a csúcson akart lenni. És mindezt egy gyerekkel, nem tudta volna megtenni. Nem lehetne most itt. Akkor nap, jól döntöttünk, ha nem szakítunk, akkor újból elkövetjük ugyanazt a hibát és a másikat okoltuk volna. Hiányzott minden porcikája, ugyan ezt egy csókból nem deríthető ki, de az, hogy nem ellenzi...ugyanazokat élte át ő maga is. Viszont csókol és érintései nyomán forróság önt el és mindez nem az alkoholnak köszönhető. Az érzések iránta felhevültek, nem álmodok, mindez valóság és élethű minden. Ő volt az első komolyabb nő az életemben, így nem is tudom mit vártam igazából ettől a találkozástól. Nem tudtam hátat fordítani neki és nem is tudtam nem hozzá szólni. Szükségem volt rá, ahogy erre a hosszú távol létre is. De mi van ha újra kudarcba fullad minden? Mi van ha ezúttal én fordítok hátat neki... nem. Ilyen úgysem fog megtörténni. Nem hagyom! Suttogása mindezt bizonyítja. Csak távolság volt, mintsem tényleges szakítás. Időre volt szüksége mindkettőnknek, hogy valami fontosat megemészthessünk. Valamit, amit mi hoztunk létre közössen és pontosan ugyanígy vetettünk is véget neki. Tényleg mi a bizonyíték erre? Jelenleg részegen, vagyis csak ittasan összejövünk a mai napra esetleg, hogy könnyebb legyen? Vagy majd józanul is ugyanilyen gondolataink lesznek? Hiába merülök el még jobban a csókban, gerjeszt vele, ám itt és most, most nem tudnék vele mit kezdeni. És nem is fogok tudni, hiszen a buli egy része kintre települ át, jönnek kifelé páran, követve minket és örömködnek, de nem rajtunk, szerencsére. Eleresztem őt, figyelem a többieket, az egyre hangosodó zenét és rá kell, hogy jöjjek, itt sosem lehetünk csak kettesben. Vigyem haza esetleg, vagy majd józanul egy újabb találkára számítsunk? A srácok hívogatni kezdenek, hogy folytassam tovább a bulit, hogy élvezzem ki a mai napot, igyunk, amig bírunk... Kiki társasága is megjelenik, így felé fordulok, hogy közelebb hajoljak a füléhez, még megsimítom a kézfejét és suttogni kezdek.
- Hívni foglak... nem mondok le rólad... - ajkaihoz hajolok, hogy egy csókkal még búcsút inthessek, de a fiúk türelmetlenek és magukkal rántanak vissza az őrületbe, bár a lányt is körbe kezdik állni a lányok, így a mi bulink ezzel itt vége is szakadt. De reggel, vagy amint józanabb leszek, mindenképp felfogom hívni. Meg van még a száma...ugye? Hajnalig folytatódik a buli dartsozással, ha nagyobb pontot élrtünk el, hát ittunk...ilyen részegen és szarul még sosem éreztem magam, mint ezekben a pillanatban. Meg sem tudnám mondani, hogy mennyi mindent ittunk össze, de a haza menetelem elmaradt...és minden más dolog is.