Nora & Becks

A rágó már íztelenné vált az elmúlt órák alatt, a számban már csak megszokásból és unaloműzésből tartom bent. Sötétkék öltönyben, hozzá illő fekete cipőben, fehér ingben és nyakkendőben feszítek a vastag brokát függöny előtt, alig néhány méterre a bárpulttól. Apatikus arckifejezéssel sóhajtok egy mélyet, és elfojtok egy ásítást. Hogy a civil meló mennyire rohadtul unalmas, azt már rég elfelejtettem, és nem nagyon díjazom, hogy újra meg kell tapasztalnom. De Collierékkel nem haladok, mintha elnyelte volna őket a föld, Rhys is a maga útját járja, és a pénz amit a melóval kapok, nem jön azért rosszul. Persze sejtéseim szerint újra visszatérek majd hamarosan a régi munkámhoz, és szerencsére az illegális ketrecharcok során is egyre többször hívnak megint a fejesek, de erre nem alapozhatok, kell a biztos bevétel. Nem maradhatok örökké abban a raktárban, mert a végén még lebukok, ráadásul elég macerás folyvást a város határát átlépve az Isten háta mögötti kietlen gyártelepre menni azért, hogy aludjak valahol. Magamban elmélyedve újra utat tör az a vágy, amit Sydneyben, aztán pedig Anchorage-ben megtapasztaltam. A biztonság, a biztos otthon érzése. Elmondani nem tudom, milyen jó érzés volt Dylannel együtt lakni. Abban a néhány napban megtapasztaltam milyen a normális élet, és azóta is hiányolom. A házam megvan, de sajnos esélyem sincs arra, hogy visszatérjek oda. Helyette megint vannak a koszos priccsek, a magányos éjszakák és az érzés, hogy rohadtul nem tartozom sehová.
A vendégseregen végigtekintve keresem a potenciális veszélyforrásokat, vagy azokat, akik esetleg megkeserítenék a többi vendég szórakozását a helytelen viselkedéssel. Fáradt, fénytelen kék szemeim üresen csillognak, unott, szigorúnak ható arckifejezésem tökéletesen kielégítő azok számára, akik felbéreltek. Nem borotválkoztam meg, szerencsére nem is követelték meg tőlem, így legalább a képem nem viszket, de cserébe úgy izzadok az öltönyben, mint a ló. Nem is kellett sokat mondanom az ügynökségnél, elég volt, hogy megemlítettem néhány igen magas rangú politikust, akinek a testőre voltam, meg a francia idegenlégiót, és már irányítottak is erre a rendezvényre, ahol már hat órája és tizenhárom perce látom el a feladatomat tökéletes monotonitásban. Messze még a hajnal, már ha addig nem halok bele az unalomba. A fülhallgatóm, amely egy áttetsző hurkos zsinórral eltűnik az öltönyöm hátuljánál piszkálja a fülemet, de nem vehetem ki, mert ezen kapom az utasításokat, hogy mikor, hol kell a segítségem.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen jóképű férfiak találhatók ezen az unalmas rendezvényen, biztosan előbb jöttem volna.
A mellém lépő ötvenes díva mosolyogva pillant fel rám, és kénytelen vagyok én is elvonni a figyelmem a munkámtól. Kényszeredetten húzom el az ajkaimat és a nő szemeibe nézek.

- Hölgyem, miben lehetek a szolgálatára? - kérdezem tőle és kissé kihúzom magam, mikor szemtelenül egészen elém lép. Eddig nem láttam, valószínűleg most érkezett, de már most sem józan. A mérhetetlenül gazdagok megszokott szerda estéje ez, nem is értem, miért csodálkoznék ezen. A kezében tartott martinis pohár szinte már üres, így kiveszem a kezéből. - Engedje meg, hogy hozzak önnek egy italt, madame.
Ellépnék mellőle, és gyorsan a pulthoz megyek.
- Egy martinit. Gyorsan. - intek a pultosnak, de az végig mér és megrázza a fejét.
- Szolgálatban vagy. Nem adhatok.
Türelmetlenül hunyom le a szemem és megfeszítem az ajkaimat, aztán közelebb hajolok.
- Nem nekem lesz, te ökör, hanem a vendégnek. Add már, mielőtt lenyeletem veled azt a vodkás üveget egészben. - csettintek, és végre felfogja, hogy nem velem kéne packáznia. A kért martinit megkapom, és így már kissé higgadtabban tudom visszavinni az italt a vendégnek.
- Parancsoljon, az itala. Úgy tudom, hamarosan kezdődik a divatbemutató, előrébb helyet foglalhat. - érintem meg a hátát, hogy elirányítsam, amikor a fülesben recsegve megszólal a csoportvezetőnk.
- Srácok, helycsere. Hale, menj az emeletre, Aston, tiéd a folyosó, Devereaux, te menj kicsit előrébb, de maradj a függöny mellett.
- Vettem. Indulok - szólok a mikrofonba, majd a hölgyre mosolygok - Bocsásson meg, de mennem kell. További kellemes estét.
A nő sóhajtása még a fülemben visszhangzik, mikor a vendégek közé sétálok. Ritkán mozgunk így, de legalább így is körbenézhetünk. A telefonom rezegni kezd a zsebemben, és kivéve azt felveszem.
- Csá, itt Higgs, mi a helyzet? - szól bele a legjobb haverom, mire megforgatom a szemem.
- Csá, itt Becks. Mondd, Rhys, mi a jó fenének mutatkozol be a telefonba? Nem gyanús, hogy kiírja a számodat és a nevedet a telóm? Amúgy semmi extra, melózok.
A vendégek közt próbálok utat törni magamnak, hogy pár mondat után aztán lerakjam a telefont és beálljak szál egyenesen az uv-fényben egészen lilának ható fehér, plafontól a padlóig érő függöny elé, és magam előtt összefűzve a kezem kis terpeszben megállva magam elé meredjek újabb unalmas órákon keresztül. Egy újabb este, mikor Higgs is meg én is a lehető legtávolabb vagyunk attól az élettől, amit néhány éve éltünk. Rohadt unalmas átlagosnak lenni, ha az ember tök egyedül van.

Nora & Becks

A nőt lerázni nem nehéz, és bár már hozzászoktam ehhez, még mindig nagyon nehezen viselem az ilyen inzultálásokat. Valamiért minden nő aki rám néz azt gondolja, csak mert épp dolgozom, kapható is vagyok egy kalandra. Hazudnék, ha azt mondanám, sosem csináltam ilyet, de most aztán tényleg semmi hangulatom hozzá, pláne nem egy tőlem évezredekkel idősebb nővel. Azért nekem is vannak igényeim, és ha már válogatni kell, inkább legyen egy fizetős numera, semmint egy kéjsóvár nagymama.
A levegőben keveredő ezer illatú parfüm és a füstgép borzalmas elegyet alkot, így kifejezetten megkönnyebbülök, mikor a nyomulós, részeg és teljesen körbepacsulizott nő közeléből elhívnak. Nem az első, nem is az utolsó eset, hogy megtörténik, így nem adok neki különösebb jelentőséget. A fülesbe érkezett utasításnak megfelelően átvágok a fal mellett sorakozó emberek között, és közben váltok néhány szót Rhys-szel is. Még mindig kicsit nehezen tettem túl magam rajta, hogy heteken át titokban tartotta, hogy él, de elmagyarázta, hogy nem bízhatott bennem, és bár rohadtul fájt, azért el kellett ismernem, hogy igaza volt. Én sem bíztam volna a helyében.
A függöny elé állva aztán lerakom a telefont és hagyom, hogy ismét magába szippantson a testőrök unalmas tevékenységi köre, ami most, hogy inkább nevezném babysitternek, semmint igazi testőrködésnek, még inkább kínlódással teli lett. Utálom a bazi nagy semmit csinálni, utálom nem használni az agyam vagy a testem, a semmittevésbe én beleőrülök. Adrenalin nélkül félig halott vagyok, és ha nem foglalom le magam túl sok baromság jár a fejemben. Emlékek kínoznak, háborúkról gondolkozom és azokról, akiket elveszítettem életem során. Lassan közeledve a negyven felé pedig egyre kétségbeesettebben keresem a helyem a világban, ami számomra nehezebb, mint egy átlagembernek. Megjártam az idegen légiót, a gyerekkorom is maga volt a rémálom, és a háborúban töltött több hónapig tartó fogság és kínzás után sem volt egyszerű biztos lábakra állnom. Magamba mélyedve rágom tovább az íztelen fehér rágót, és unottan meredek magam elé, miközben igyekszem a munkámat is ellátni. Egy nő siet felém, és kicsit meg is lök, így kicsit mérgesen villantom rá kék szemeimet, de elnézést kér, így nem szólok semmit. Ahogy elsiet mellettem azért nem vagyok rest utána pillantani és megnézni alaposan a fenekét, ami mellékesen bombajó, de aztán ki is verem a fejemből. Alig negyed órával később pedig dögösebbnél-dögösebb csajok vonulnak fel a színpadon különböző ruhákban, és egyiket másikat már el is tudnám képzelni egy hotelszoba padlóján vonaglani alattam, de sajnos ismét a fülesbe szólnak és most már felkerülök az emeletre, hogy aztán az egyik folyosót is megkapjam, majd végre kicsit levegőhöz jussak odakint a parkolóban, végül ismét bekerüljek a tánctérre. Hogy miért van szükség arra, hogy folyamatosan mászkáljunk? Egyfelől, így egyikünk sem alszik el munka közben egy csendesebb zugban, másfelől azonnal kiderül, ha valaki lapít a melóban és harmadszor, így tudjuk biztosítani a pihenő időt is, és azt is, hogy ne csak egy szögből lássuk a helyszíneket, hanem folyamatosan pásztázzuk a területeinket. Ilyen a biztonsági őrök élete.Amikor újra felszólítanak, hogy menjek egy új helyszínre, elindulok, és határozott, de nem túl feltűnő léptekkel haladok el az asztalok mellett, kerülöm ki az embereket, aztán a megfelelő helyen megállok. Egy lezárt folyosó oldalsó bejárata az, amelyet eltakarnak a vastag függönyök. Idekint hatalmas a zaj, beszélgetés, és a dübörgő zene. Perceken át állok rendíthetetlenül, amikor hirtelen megcsapja a fülemet valami oda nem illő. Mint egy kiskutya nyüszítése, vagy még inkább szűkölése...magas hang, alig hallható, és aztán el is hallgat, de jól kivehetően a lezárt szakaszból jön. Elgondolkozok ki mehetett oda be vajon, míg mi nem voltunk itt, hisz a helycsere nem lehetett több fél percnél...Elhessegetem a gondolatot, hogy talán csak képzelődtem, de aztán mégis jobbnak látom ellenőrizni a dolgot. Feltűnés nélkül lépek a bejárathoz, aztán óvatosan bekukkantok a sötét folyosóra. Amit odabent a beszűrődő fényben látok, az azonban azonnal felnyomja bennem a pumpát. A padlón egy nő hever hason, homlokára tapadó szőke haja kicsit véres. Karja kicsavarva  a hátához szorítva, a pasas pedig letolt gatyával épp jól láthatóan megpróbálja magáévá tenni, miközben a nyakára tekert nyakkendőjével próbálja megfojtani szerencsétlen lányt. Szó nélkül ugrok oda, és azonnal lerántom róla a pasast, és a felrántva, akár egy kis pihét azonnal a falhoz nyomom. Hadakozni kezd és kapálózik, de ellenem nincs olyan szerencséje, mint a vékony kis teremtéssel.  
- Azonnal hagyd abba a kapálózást, vagy esküszöm leütlek, mint a taxiórát, az agyvelőddel meg kifestem a falat. - mondom abban a pillanatban, mikor megérkeznek a társaim, és az alaposan berúgott embert elvonszolják, hogy valahol rendbe tegyék egy kicsit. Nívós vendégsereg, senkinek nem kell a botrány, ezt mindig így intézzük. A félhomályban aztán odalépek a nőhöz. Nem tudom kivenni az arcát, de arra emlékszem, hogy a feje megsérült, és feltételezem a nyakkendővel való fojtogatás sem tartozott a mai napra felírt teendői közé.
- Jól van, kisasszony? Mit tett magával ez az állat? Hívjak mentőt? - kérdezem, bár ha jól láttam, konkrét erőszakról nem kell beszélnünk, mert időben közbeléptem - Jöjjön, elviszem egy csendesebb helyre. Nyugalom, a biztonsági szolgálat tagja vagyok, mellettem nem eshet bántódása. - próbálok olyan kedvesen beszélni hozzá, amennyire csak tőlem telik, de azt sejtem, hogy a kiborulás csak percek kérdése, a sokk után ez szokott jönni. A sötétből lassan kivezetem a fényre, és a vállát átkarolva határozottan irányítom át a remegő nőt a biztonsági szolgálat egyik helyiségébe, ahol leültetem, és egy palack vizet teszek elé. Most először nézek az arcára. Szép nő, bájos, szomorú macskaszemekkel, szép szájjal, fitos kis orrocskával. A homloka egyik oldaláról vékony vérpatak csorog lefelé, így erre gyorsan egy törülközőt nyomok, aztán a szemébe mélyedek és elmosolyodok.
- Nyugodjon meg. Itt biztonságban van. Mondja, hogy érzi magát? - kérdezem olyan megértően, hogy ha Rhys most látna tutira nem hinné el, hogy én vagyok. Belátom, nem mindig vagyok túl kedves, de ez most nem az a helyzet, ahol durvának kéne lennem azt hiszem.

Nora & Becks

A gondolatok, amelyek eddig elfoglalták az agyam most úgy foszlanak szét, mint a lesüllyedő felhőfoszlány a nyári égen, ahogy meglátom, hogy a pasas mit akar épp csinálni. Nem akarok hősködni, de az biztos, hogy ennek nem így és nem itt van meg a helye. Ha ilyen élményre vágyik, arra ott vannak a nagyon bevállalós fizetős escort lányok. Némelyik kifejezetten élvezi ha fájdalmat okoznak neki, erre is megvannak a megfelelő helyek. Erőszakoltam-e meg már nőt? Igen, már ha szigorúan vesszük a dolgokat. Életem során elég sok mindent tettem már, és bár olyan brutális módon, mint Rhys talán elvétve tettem meg, az biztos, hogy az én szememben a nő meg is érdemelte, és ez sosem civilre vonatkozott. De ha kurvákról van szó, az ember nem lehet elég óvatos. Volt olyan nő is, aki végül egy kielégítő dugás után Rhys asztalán végezte, ezt sem tagadom. Zavar-e a dolog? Már nem is gondolok rá. Nem érdekel. Az ember életében vannak dolgok, amikre egyszerűen nem pazarolhatja az idejét. Olyan sok embert öltem meg, hogy már a számát sem tudom. Nem húsz vagy harmincas nagyságrendben. Ezreket. És nem egy bombával, vagy egy eltérített repülővel. Fegyverrel. Késsel. Esetenként nyíllal, vagy csak azzal, hogy kitekertem a nyakukat, és a sor itt még nem ér véget. Ha azon őrlődnék állandóan, rossz volt-e amit tettem, már megőrültem volna. Mármint, őrültebb lennék, mint most. Az én szememben a határok egészen máshol húzódnak, mint egy átlag embernél. Veterán katona vagyok, hadifogoly is voltam, és már olyan sokféle módon kínoztak, hogy az is csoda, hogy a nevemet tudom. Csodának számít, hogy másként látok dolgokat azok után, amiket láttam és tudok? Az alvilág legmélyén, a legmocskosabb, legvéresebb helyeken mozogtam fiatal korom óta. A világ minden táján jártam már, megtanultam számtalan kultúrát és nyelvet. Nevem lett és hitelességem, amit nem a két szép szememért adtak. Ki kellett tűnnöm a tömegből, ahogy most is igyekszem maximumot nyújtani, annak ellenére is, hogy csak egy egyszerű alkalmazott vagyok itt, nem több.
A férfit letolt gatyával rángatom le a rémült, fuldokló nőről, és bár nagyon nehéz megállnom, hogy ki ne verjem belőle az összes agysejtjét amit még nem ivott el, az ösztöneimet sikerül legyűrnöm, és csak a falhoz lökni teljes erőből. Így sem túl komfortos számára, mert a lába jó húsz centire kalimpál a föld felett, a torkának pedig az alkarom feszül, hasonló érzést élhet így át, mint amit a nőnek okozott. Nem tudok a hátam mögé nézni, de  a hangokból ítélve így is megmarad talán, a fülembe jutó zihálás és köhögés legalábbis arról árulkodik, hogy még életben van és eszméleténél, bár ez a hatalmas zajban és a zene dübörgésében kevésbé biztos pont. A fiúknak átadom a pasit, így őt elviszik egy másik helyiségbe, hogy kijózanítsák és ne a tömeg előtt közlekedjen letolt gatyával, na meg, hogy meggyőzzék róla, hogy a leghelyesebb döntés az lenne részéről, ha bocsánatot kérne. Valószínűleg majd tőlem is ezt fogják követleni, amit persze nem lenne az az ég, hogy én megtegyek. Ó, nem, nem született még embert a Földre, akitől én bármikor, bármiért hajlandó lennék bocsánatot kérni. Főleg nem egy ilyentől. Túl sokat adtam már le az elvárásimból, az egyetlen amit nem fogok beáldozni, azok a tökeim, köszönöm szépen. Senki nem tud annyit fizetni, hogy meghunyászkodjak előtte. Ezt még a legbeképzeltebb fejesek is tudták mindig, hogy van az a határ amit nem leszek hajlandó átlépni. Az egyik munkatársam készségesen akar segíteni a nőnek, de más utasítást kap, így én maradok vele. A tekintetemmel keresem meg a gyenge fényviszonyok között, a falnál kuporogva találok rá. Felsegítem és gyengéden húzom magammal, hogy elvigyem innen, mielőtt kitörne rajta a pánik vagy a hisztéria. Sajnos bármilyen érzéketlennek is tűnik, nem hagyatom, hogy botrányt csináljon. A vendégek többsége egy szociálisan elizolált rétegbe tartozik, és az ilyenek nagyon megjegyzik a botrányokat, és azoknak az elsimítását, nem lenne jó, ha egy ilyen incidens miatt kirúgnák az összes embert a cégtől, akiknél dolgozom. Azt persze nem tudom, hogy a nő vendég-e vagy a felvonuló modellek egyike, de sejtéseim szerint inkább az utóbbi. A vendégek általában nagyrészt ismerik egymást, nem hinném, hogy erre ragadtatná magát bármelyik is. A nőt az egyik szobába kísérem, és leültetem az egyik székre az asztalnál. Itt kicsit nagy a káosz, ez a biztonsági szolgálat egyik szobája, így mindenfelé műszaki eszközök, leírások, engedélyek hevernek, egy nagy fekete páncélszekrény pedig a fegyvereket hivatott őrizni a biztonsági előírásoknak megfelelően. A helyiség ablakát szalagfüggöny teszi beláthatatlanná, a drapp színű faltól alig tér el a színárnyalat, bár lehet, hogy ez csupán a gyenge sárgás fénynek köszönhető, de legalább van bent egy kényelmesebb kanapé is, amit persze elborítanak a kabátok és a civil öltözékek. Egy palack vizet tolok elé, és hangtalan léptekkel állok tőle távolabb a talpunk alatt elterülő terracotta padlószőnyegen, majd egy törölközőt hozok a homlokára, nehogy nehogy a ruhája is véres legyen. Rákérdezek a hogylétére is, és ahogy kisöpri a haját az arcából, igyekszem barátságos mosolyt erőltetni az magamra, habár a mosolygás mostanában - meg amúgy általában - nem az én világom. De ahogy rám pillant, valami furcsa de javu érzésem támad. Úgy pillant rám, mintha szellemet látott volna.
- Hahó, minden rendben? - kérdezem, de csak néz, néz, és néz rám. Megfordul a fejemben, hogy talán stroke-ot kapott, bár nem vagyok orvos, de a fene se tudja, a feje eléggé vérzik. Amikor megszólal viszont kicsit gyanakodva mérem végig, és a mosoly lefagy a képemről. Honnan tudja a nevem? Ismer talán valahonnan? Agyamban végigpörgetem azokat az arcokat, akiket fel tudok idézni, de túl sokan vannak. és New York már évek óta nem szerepel a listánkon. Honnan ismerhet? Amikor elmondja, hogy nyolc éve találkoztunk, összevonom a szemöldököm és értetlenül meredek rá. Nora? Nyolc éve? De mi volt nyolc éve? Átkísértem az úton? Vagy egy taxiban utaztunk? Meghívtam egy italra? Vagy közösen vettünk fel lakáshitelt? Mégis, mi a jó franc volt nyolc éve? Már arra nem emlékszem, mit csináltam tavaly júniusban, nemhogy nyolc éve...
Zavartan köszörülöm meg a torkom, és próbálom összekaparni a gondolataimat.
- Khm...hát...kedves Nora...üdv újra. - nyögöm ki végül nagy nehezen, és aztán tényleg megpróbálok legalább úgy tenni, mintha nem lenne totál homály a kiléte előttem. Az arcvonásai kicsit ismerősek, de így a semmiből...hát nem tudom mihez kapcsolni.
Kínos csend telepszik közénk. Tekintetemmel akaratlanul mérem végig, és már megbizonyosodok róla, hogy nem vendég, hanem az egyik modell. Honnan tudom? Onnan, hogy egy millió dollár értékű nyakéket és karkötőt visel, ami az egyik bemutató darab. A homlokára szorított törölköző sikeresen elállítja a vérzést, de így már biztos nem dolgozhat ma este, a haja csapzott, véres, a sminkje kicsit elmosódott, és a nyakán jól látható vöröslő csík mutatja a nyakkendő helyét, amely majdnem elvette az életét. A kérdésére meglepődök, aztán lenézek a névtáblámra, amit ő is néz és aprót bólintok.
- Hja, hogy ez? Öhm...származásomat tekintve igen. Franciaországban születtem. - mondom, de szerencsére nincs idő kifejteni, hogy mikor és miért kerültem ide, mert kopognak az ajtón. Ahogy kinyílik azonnal védő állást veszek fel, és beállok Nora elé. Ösztönös cselekedet, ahogy az is, hogy az öltöny zakóját baloldalt felhatva automatikusan a fegyveremért nyúljak. De szerencsére nincs szükség ilyesmire, mert az egyik - nem mellesleg nagyon befolyásos, és teljes mértékben, ízig-vérig meleg szervező pasi fut be. Fehérre szőkített haja az égnek áll, a vége vörösen izzik, mintha lángolna a feje, fekete szemüvegkerete mögött apró, ázsiai szemek pillantanak rám. A pasi alig ér a mellkasomig és van vagy hatvan kiló, fele olyan széles, mint én.
- Jesszuskám! - kap a szívéhez ahogy belép és meglátja ahogy mozdulok és a falhoz ugrik ijedtében - Le ne lőj, Robin Hood, békével jöttem! - mondja nyávogó hangon, majd odatipeg Norához és lehajol hozzá.
- Kérlek, mondd, hogy a gyönyörű arcodnak semmi baja! Édesem, most hallottam mi történt! Jól vagy? Cöh, az a minden lében kanál bróker! Egyszer már megmondtam, ha így viselkedik, terápiára fogom küldeni! Jajj, angyalkám, egy percig ne aggódj, elintézzük azt a begerjedt kandúrbandit! Szűz Máriára mondom, nem is értem mi a fene ütött belé. Jaj, cukorfalatom, hiszen te reszketsz! Adjon azonnal egy takarót, vagy kabátot. Láttam a Miami helyszínelőkben, hogy sokknál valamit rá kell teríteni az áldozatra. Na, mozduljon már, nem látja, hogy majd elájul? - nyafogja, és élesen rám pillant. Én csak állok mellettük kis terpeszben és próbálok távolodni, de lecsap rám, mint valami héja, így egy takaró után kezdek kutatni, míg ők tovább beszélgetnek. Azt sajnos nem találok, így jobb híján a kabátomat tudom átadni nekik hirtelen. Egyszerű fekete szövetkabát, de talán ez is megteszi, bár nem értem mire ez a nagy felhajtás, mikor akkora baj azért nem történt szerencsére. De ki érti a melegeket? mikor újra hozzám fordul, kicsit meglepődök a kérésén.
- Hé, szépfiú, vigye haza Norát. Most. És meg ne lássák így, paparazzók vannak mindenütt.
Meglepetten pislogok, mert erre aztán  nem számítottam, így megrázom a fejem.
- Maga nem a főnököm, és nekem nem ez a feladatom...
A hangja úgy nyomja el az enyémet, hogy szinte megrémülök. Sikítva szorítja össze a szemét és felegyenesedve toppant egyet az apró kicsi lábával.
- Ha azt mondom, hogy hazaviszi, akkor igenis hazaviszi, világos voltam? Vagy esküszöm, hogy az egész biztonsági szolgálatot eltiprom a föld színéről, mehetnek plázákba és szeméttelepekre őrködni, világos? Van fogalma ki ez a szépség? Nora Weston, az egyik legkeresettebb, legelegánsabb, legkifinomultabb kifutómodell! Ha azt mondom, hogy ilyen állapotban nem láthatja meg senki, akkor maga pattan, és ha kell felhúz egy várfalat a bejárattól a kocsiig, hogy hazavihesse ezt a szegény, sérült és rémült kis madárkát! Világos?
Az ajtón ekkor néz be a főnököm, és meghallva a megrendelő utasítását rám néz és bólint, így már én is tudom, hogy ezt nem úszom meg.
- Rendben. Hazaviszem.
A pasas kiereszti a gőzt, elvörösödött képe is kezdi visszakapni eredeti színét, így bólint.
- Ezt már szeretem. - mondja majd újra Nora felé fordul - Virágszálam, ez a kedves úriember haza fog vinni és egész éjjel ott fog vigyázni rád, rendben édesem?
- De minek kéne egész éjjel ott lennem? - vetem közbe, mire ismét felvisít.
- Azért, te agyatlan barom, mert csak a ruha ami rajta van, az kétszázezer dollárt ér, azért! - kiáltja, majd nagyot sóhajtva teátrálisan megdörzsöli az orrnyergét. - Mon Dieu, vous avez vraiment stupide? (Te jó ég, tényleg ennyire hülye?) - kérdezi franciául, mire már én sem bírom visszafogni magam, és kissé elmélyülő hangon vágok vissza neki, haragosan villanó kék szemekkel.  
- Je ne suis pas stupide, juste avait d'autres choses à faire.(Nem vagyok hülye, csak más dolgom lett volna.)
úgy felhúzza az agyam, hogy Nora mellé lépek.
- Máris hazaviszem a kisasszonyt, és reggelig az ajtaja előtt fogok őrködni. Nem esik baja, és a ruháját is visszakapja. - mondom, majd Norára nézek - vedd le az ékszereket, legalább azért ne tépjék a szájukat.
Aztán felkapom a sporttáskámat és Norát a hátsó ajtón át a parkolóban álló kocsimig vezetem. Az ajtót kinyitom neki és ha beült, bepattanok a vezető ülésbe én is. Ismerős illat fogad. Kicsit édes, kicsit fűszeres, és a bőrápoló meg a parfümöm jellegzetes eszenciája egyedi aromát kölcsönöz neki. Aztán beindítom a motort, amely veszélyesen, akár egy igazi nagyvad mordul fel alattunk. Önkéntelenül fonódik erősebben a kezem a kormányra és mereven előre nézek, mikor felkapcsolom a fényszórókat és önkéntelenül gonosz, élveteg mosoly terül az arcomra. De észbe kapok és a nőre nézek, akiről még mindig fogalmam sincs, honnan is kéne ismernem.
- Hová lesz a fuvar? - kérdezem, és látva elgyötört arckifejezését sóhajtok egyet - Ne törd rajta a fejed. Nem az első alkalom, hogy haza kell vinnem valakit és vigyáznom kell rá. Nem lesz baj, ígérem nem foglak zavarni. Na, mi a cím? - kérdezem, és ha megmondja, úgy kilövök, mintha rakétában lennénk. Másodpercek alatt zabálom fel az aszfaltot a kicsimmel, és eszembe se jut, hogy ez az első alkalom, hogy egy nő nem a csomagtartómban utazik ebben az autóban, hanem az ülésen. Alaszkában terepjáróm volt, amit rettenetesen utáltam. De itt most az Audi R8-asommal falhatom a kilométereket. Már ezért érdemes volt otthagyni azt a lebujt.  

Nora & Becks

A zavarba ejtő felismerés, hogy nem ismerem fel a csajt, akivel nyolc éve megismerkedtem, de ő valamiért igenis nagyon is jól emlékszik rám...szóval ezután jön csak az igazán kellemes meglepetés, mondhatni a fekete leves. A szervező pasast ugyan nem lövöm le abban a pillanatban ahogy belép, de közel állok hozzá. A beszélgetés végére azonban már azt kívánom, bár inkább lelőttem volna. Nem elég, hogy úgy sápítozik, mintha felkoncolták volna, mikor még idejében odaértem, de még nekem is kell hazavinnem. A nő hiába kéri, hogy nem szükséges, és kedves, mert meg is köszöni, hogy segítettem, amire persze semmit nem reagálok, hiszen jelenleg ez a munkám, de még nekem is kell hazavinnem és őriznem. Nem mintha nem csináltam volna még ilyet, de legszívesebben ezt most kihagytam volna.Viszont a parancs az parancs, és a meló kell, mert a számlámhoz egyelőre nem akarok és nem biztonságos hozzányúlnom. Nincs más, mint ez és a bunyók.
A nőt a beszélgetés végén, miután a sipákoló szervező kioszt, arra utasítom, hogy adja vissza legalább az ékszereket, és megvárom az ajtóban, Türelmesebb, mint én, ez már biztos, legalábbis a történtek ellenére is higgadtan kezeli a helyzetet. Kifelé menet felkapom a táskámat, és már indulok is kifelé. Feltűnésmentesen igyekszem kivezetni, és csak remélni merem, hogy nem lesnek ki valami lesifotósok. Már eleve igyekszem kerülni a feltűnést, nem lenne jó, ha Collierék megtudnák, hol is vagyok és mit csinálok, de címlapon szerepelni egy összevert nővel még kevésbé szeretnék. A kocsimhoz érve nekem csak később esik le, hogy a kocsim még civil szemmel nézve is elég drágának számít, főleg, mert úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére, így kicsit zavarban vonom meg a vállam.
- Hát...ez a kocsim, szóval, igen. Ezzel. - mondom, aztán jobbnak látom, ha inkább elindulunk, mielőtt még tényleg észrevesz valaki. Nora beszáll, én pedig egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy ott van. Még mindig megdobogtatja a szívemet, ha csak meghallom, hogy felbőg a motor. Régen, mikor kiskölyök voltam, olyan szegények voltunk, hogy sokszor még télen sem volt fűtés a lakhelyemen, nemhogy étel az asztalon. De még mindig emlékszem arra a napra, amikor először láttam Párizs belvárosában egy hasonló versenyautót. Egyedi audi volt, és akkor nekem a gazdagság és a biztonság jelképe lett a négy egymásba fűzött karika, az akkor luxusnak számított Audi Quattro pedig azóta is töretlenül a szívemben van. Igaz, azóta eltelt majd' harminc év, de a szerelem az első pillantásnál győzedelmeskedett és azóta sem tudok más autóra ugyanilyen szemmel nézni. Kínkeserves dolgokat éltem át és tettem meg azért, hogy a kocsim meglegyen, és olyan legyen, amilyet én akarok. Norát megpróbálom megnyugtatni, hogy nem érdemes túlagyalnia a dolgot, végtére is nem a világ vége, hogy haza kell vinnem, de úgy tűnik eléggé zavarban van, így miután megkapom a címet, inkább a vezetésre és a cím felkutatására fordítom az energiámat, semmint arra, hogy éppen mire gondolhat. Nem is nagyon érdekel amúgy sem, nem vagyok sem terapeuta, sem pedig gondolatolvasó, nekem az a lényeg, hogy hazaérjen, aztán reggel felhívja a főnökét, hogy rendben van minden és végre én is szabaduljak. Nem azért, mert nem sok vizet zavar a jelenléte, de azért annyira nem lelkesedek az óvóbácsi szereptől sem. Kis fejtörést azért okoz az, hogy megtaláljam az utcát, mert már évek óta nem jártam Brooklynban, de azért sikerül. Leparkolok és vagyok olyan rendes, hogy az ajtót is kinyitom neki, de ez valójában nem azért van, mert tényleg kedves és udvarias akarok lenni, hanem azért, mert nem akarom, hogy erőből csukja be az ajtót és ezért tönkremenjen a zárszerkezet. Persze ezt az apróságot megtartom magamnak, nem kell mindent tudnia. A sötét utcán aztán megállok a járdán és alaposan körbe kémlelek. Nem a legjobb környék, de nem is vészes. Régi épületek, díszítések a falakon, tipikus Brooklyni munkásnegyed. Rövid lépcsősor vezet fel a bejárati ajtóig.Ha azt gondolta egy percre is, hogy nem mondtam komolyan azt, hogy vele maradok amíg szükséges, akkor valahogy nagyon nem lehetett feltűnő a hivatástudatom, vagy nem tudom. Sajnos a kényszerességem itt is megmutatkozik, mert amikor engedélyt ad a távozásomra, csak mosolytalan arccal pillantok le rá.
- Ha attól félsz, hogy esetleg most én fogok rád támadni, hidd el, nincs okod aggodalomra. A cégem nagyon szigorúan veszi az efféle megnyilvánulásokat, bár tudom, hogy ez neked nem sok vigasz, mert utólag már hiába minden. De amúgy sem vagyok az a kifejezetten erőszakolós típus. Jobban kedvelem, ha a nő akarja is, amit tenni készülök. - mondom unottan kissé, és már-már felháborít a feltételezése, valahol azért meg tudom érteni, hogy kicsit bizalmatlannak tűnik. Megint eszembe jut, mikor és miért találkozhattam vele, de hiába....homály. Még mindig ismerősnek tűnik, de semmi konkrétum. Megfordulok, hogy ezzel is biztosítsam, én csak itt állok majd a lépcsőházban az ajtó előtt, és aztán meg se mukkanok reggelig, de a szendvics és a narancslé említésére kissé felhúzom a szemöldököm.
- Szendvics? Komolyan? - kérdezem, aztán nagyot sóhajtok és bólintok, majd belépek utána a lakásba - Kösz. Rendes tőled. Ígérem, nem zavarok sok vizet. - húzom ki kicsit a nyakánál az ingemet, mert már rettentően zavar, miközben beljebb megyek és körbe nézek. Egész pofás kis lakás, tiszta és rendezett. Itt-ott fellelhető némi kis rendetlenség, de ez is csak az én kényszeres rendrakó és takarító szememet zavarja, semmi mást. Az, ahol jelenleg lakom, ehhez képest tényleg csak egy koszos putri, de az alaszkai házam nappalijába simán beférne az egész lakás, ha jól saccolom. Visszavágyom oda, hiányzik a hatalmas, tágas tér, az üvegfalak, a rusztikus hálószobák a hatalmas ágyakkal, a nagy fürdőkád...
A konyhába is követem Norát, aztán leülök egy székre, és hagyom, hogy narancslevet töltsön nekem, de amikor elkezdene szendvicset gyártani, mellé lépek és megfogom finoman a kezét. Remeg. Látom rajta, hogy lassan realizálódik benne mi is történt. Ahogy felpillant rám, kisöprök egy hajtincset az arcából, és alaposabban szemügyre veszem a homlokán a sérülést.
- Hagyd a francba azt a szendvicset. Ha megengeded, majd én főzök valamit gyorsan, te pedig menj és fürödj meg. Egész jól főzök állítólag, neked pedig le kell tisztítanod a vért a fejedről, hogy elláthassam a sebed, különben csúnya heg marad utána. Menj csak, rád fér, a meleg víz majd ellazít. - mondom, aztán észreveszek egy üveget a szekrény tetején. Norának létra kellene hozzá, de nekem elég lábujjhegyre állnom, hogy levegyem onnan. Letekerem a tetejét, a szaga azonnal meg is csapja az orromat. Jó erős orosz vodka. Nora tiltakozása ellenére kitöltök egy kis pohárral és elé teszem a pultra.
- Ezt hajtsd le. - szólok rá, aztán újra. - Nem érdekelnek a kifogások. Azt mondtam hajtsd le. Nem akarlak leitatni, csak egy kicsit a feszültségedet akarom oldani, mert attól félek, hogy el fogsz ájulni. Már nincs baj, itt vagyok és vigyázok rád. Oké? Na, gyerünk, ne kéresd magad. - mondom, és kicsit meglököm a pulton előtte a poharat. Az autóban elég fegyelmezettnek tűnt, most mi ütött belé? Most jönne ki rajta a sokk, vagy mi? Nem tudom, annyira nem értek a nőkhöz meg az efféle helyzetekhez.
- Bármit használhatok a főzéshez? - kérdezem, és ha beleegyezik és végre tényleg elmegy fürdeni, leveszem a zakómat, felakasztom, majd megszabadulok a nyakkendőtől is, és kigombolom az ingem felső három gombját, hogy legalább megfulladni ne fulladjak meg. Aztán kezet mosok, és nekilátok a fellelhető hozzávalókból összedobni valami gyors kaját. Találok is salátát, paradicsomot, uborkát, egy kis csirkemellet, és nekem ennyi bőven elég is ahhoz, hogy a fogaskerekek beinduljanak. Egy serpenyőt kapok elő, némi vajat olvasztok, só, fokhagyma megy bele és míg ez összeforr, kenyeret teszek egy vágódeszkára és összekockázom, majd megy is a serpenyőbe, hogy megpiruljanak, így elkészülhet a finom és ropogós kruton. Amíg ez pirul, villámgyorsan csíkozom fel vékonyan a csirkemellet, majd fűszerezem ezt is, gyorsan kiszedem egy kis tálra a krutont, aztán újabb adag vajat teszek a serpenyőbe, majd mehet a fűszeres csirkemell és már sercegve kezdhet is sülni. Isteni illatok szállnak a lakásban, remélem majd Norának is fog ízleni, bár általában nem szokott csalódást okozni senkinek a főztöm. Amíg a csirkemell pirul, összevágom a salátát, az uborkát és a paradicsomot, és találok egy kis natúr joghurtot is, így ebből zöldfűszeres mártást csinálok, aztán az összekevert salátára halmozom a csirkét és a krutont. Épp a mosogatást csinálom, mikor Nora visszatér.
- Látod, mondtam, hogy nem csinálok semmi rosszat. - mondom enyhe mosollyal, aztán leteszem száradni a serpenyőt és megtörlöm a kezem a kéztörlőbe - Hogy érzed magad? Amúgy megkérdezhetem, hogy nem-e akarja majd egy féltékeny exférj szétverni reggel a képem, esetleg nem támad-e rám egy óvodás gyerek, amiért el akarom venni az anyukáját? Már, ha a gyerek a tiéd, és nem valami keresztgyerek vagy ilyesmi. - kérdezem, és látva döbbent arckifejezését a háta mögé mutatok. A cipőspolcon vagy négy pár gyerekcipő, a fogason kisméretű esőkabát, és a hűtő is tele van gyerekrajzokkal. Holtra vált arckifejezését látva azonban elkomorodok.
- Jól van, bocs, ha beletapostam valamibe, csak nem akartam, hogy túl nagy meglepetés érjen. - mondom, aztán inkább a kajára nézek, ami ezek után nem vagyok biztos, hogy túl jó ötlet volt - Saláta pirított csirkével és krutonnal. Remélem szereted. Reggel amint kinyitnak a boltok első dolgom lesz mindent visszavásárolni természetesen. És még egyszer kösz, hogy beengedtél. - vakarom meg zavartan a fülem mögött a hajamat, és most nem tudom hová nézzek. El kéne látnom a sebét is, de jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy a következő két percben nem rúg majd ki az ajtón kívülre. Istenem, miért ilyen bonyolult minden ma? Azt hiszem rám is rám férne valami erősebb ital, mint a narancslé.  

Nora & Becks

Amíg Nora a szendvicsekkel próbál boldogulni, nekem alkalmam nyílik jobban megfigyelni őt. Karcsú alak, ami nem okoz meglepetést, hisz modellként volt jelen a rendezvényen, de kicsit idősebbnek tűnik, mint azok a csajok, akik jelen voltak még. A keze gyakorlott mozdulatokkal dolgozik, a testtartása azonban vívódásról, aggódásról árulkodik. A beesett vállak, a kicsit meggörnyedt hát bizonytalanságot tükröz, a lába tartása viszont az otthoni megszokott környezet biztonságát. Megfordul a fejemben, hogy talán tőlem fél, de remélem, hogy ez nem így van. Nincs okom bántani őt, és bár tettem ennél sokkal rosszabbat is, most tényleg semmi mást nem akarok, mint elvégezni a munkámat, amit rám szabtak. Tekintetem körbe futtatom a konyha berendezésén, de mielőtt igazán alkalmam lenne az apróságokat is megnézni, feltűnik, hogy kezd egyre szórakozottabban viselkedni. Így mielőtt még esetleg elájulna, gyorsan mellé lépek és megállítom a szendvics készítésében. Új tervvel állok elő, és szerencsére vevő is a dologra. Persze mielőtt még elindítanám, hogy az ötletem megvalósítsam, kérdezés nélkül veszek le egy bontatlan üveg vodkát a szekrény tetejéről, amit kiszúrtam. Nem akarok tolakodó lenni, de a benne dúló feszültségnek oldódnia kell, vagy pánikrohamot fog kapni. Elég sokszor láttam már ilyet, és elég borzalmas tud lenni, mikor az ember valami borzalom után egyszerűen elveszíti a teste felett az irányítást és egy primitívebb, hisztérikusabb énje tör fel belőle. Ennek az ellenszere a keserves ordítós sírás vagy az, ha az ember alaposan kibeszéli magából a történteket és támogatást kap. Én azért lettem ilyen, mert egyiket sem alkalmaztam. A sírás sosem volt erősségem, a beszéd szintén nem, támogatást meg addig próbáltak meg adni, míg egy nővért majdnem megfojtottam a katonai kórházban ahová beszállítottak minket miután kiszabadítottak. A kezeletlen PTSD pedig...
Elé teszem a kitöltött vodkát, amelynek a szaga alaposan megcsapja az orromat, és a tiltakozása sem érdekel különösebben. Az ironikus megjegyzésére csak egy félmosollyal pillantok a szemeibe, és kissé felvonom a szemöldököm.
- Nem nyilvánvaló? - kérdezem, és közben rácsavarom az üvegre a kupakját. Nem teszem vissza a szekrény tetejére, csak kicsit beljebb tolom, hogy ne legyen útban, s amint engedélyt kapok, már megyek is, hogy elkészítsem a fellelhető hozzávalókból az ételt. Találok pár dolgot, és szerencse, hogy az egyik kedvenc hobbim a főzés, így még nagyon gondolkoznom sem kell, mit készítsek. Kicsit nekivetkőzök, és megszabadulva a fojtó nyakkendőtől meg a zakótól kigombolom egy kicsit az ingem és feltűröm az ujját, míg dolgozok. Elvagyok a kis világomban, sok mindenen jár az eszem. Rhys és Maya, Collierék és a munka...rengeteg megoldandó probléma kavarog a gondolataim között, de valahogy a főzés lenyugtat. Az igazság az, hogy kicsit már fáradt is vagyok, és éhes, kár is lenne tagadni. Fél füllel azért hallgatom, hogy Nora jól van-e, nem hallok-e olyan hangokat, ami arra utalhatna, hogy baj van. Nem feltételezem, hogy bárki bántani akarná az otthonában, de ki tudja? A gazdag ficsúrok elég sokszor tekintik a kiszemelt prédát egyszerű játékszerek, és ki tudja, hogy a támadója milyen messzire menne el, hogy megtorolja az őt ért sérelmeket? Nem azért gondolkozok így, mert ez szokott lenni az alap, de előfordult már, és én ezért vagyok itt. Hogy életben tartsam. A kaja elkészültével épp a mosogatással bíbelődök, mert nekem nem szokásom mindent szanaszét hagyni magam után, ugyanis kényszeresen takarítok és rakok rendet, nem igazán bírom elviselni a legkisebb eltérést sem. Nem tehetek róla, gyerekkoromban egy olyan koszos lakásban éltem, hogy csoda, hogy nem haltam bele valami fertőzésbe vagy a fekete penészes falból szálló gombák által terjesztett betegségbe, és lássuk be, a hadsereg meg a háború sem épp az a hely, amiben steril környezet várja az embert. A renddel ott nem volt akkora gond, de a bűz és a kosz...még mindig érzem a latrina szagát az orromban. A legdurvább mégis a hadifogság volt. Amikor a saját ürülékünkben tapostunk napokon át, hónapokig nem engedtek fürdeni és egy életre belénk ivódott a rothadó hullák szaga, amik mellett tartottak minket. Nem csoda, ha több fertőtlenítőt használok, mint egy szobalány a Ritz hotelben. A visszaérkező Nora látványa kicsit meglep, de nem mutatom, hogy nem számítottam arra, hogy ennyire...lazán lesz felöltözve. Jó látni amúgy, hogy kicsit felengedett és nem látom rajta a túl nagy stressznek, így feltételezem, a vodka és a meleg víz kellően ellazította. Majd holnap kicsit valószínűleg vissza fog esni, néhány hétig talán jobban fog félni egyes helyzetekben, de aztán visszatér majd a biztonságérzete. Az illatokra csak mosolygok, de aztán muszáj rákérdeznem arra, amit észrevettem. Sajnos szakmai ártalom, hogy a legkisebb jelet és észreveszem, és nem csak az embereken, hanem a környezetükön is. Látva Nora reakcióját azonban hátrébb lépek és úgy érzem, hogy valami rosszat mondtam, mert olyan arcot vág, mintha gyomorszájon csaptam volna. A lányát említve kicsit megnyugszok és felsóhajtok. Hagyom, hogy átvegye az irányítást, és az étkezés említésére bólintok.
- Rendben, együnk, bár akkor is visszahozom amit megfőztem, és erről nem nyitok vitát. Mint említetted, szeretek dirigálni. - kacsintok rá, és természetesen állva maradok addig, míg le nem ül. Figyelem, amíg szed magának, hogy én is kövessem a példáját, és a kérdésére elismerően bólintok, és elmosolyodok.
- Mondhatni mindent tudsz rólam. - mosolygok rá, és persze próbálok kedvesen csevegni, de kegyes hazugsággal előállni, így megvonom a vállam - Csak a harchoz értek. Ezt is tanultam, és ezt is szerettem csinálni. Máshoz nem értek, de...hogy fogalmazzak? A lényeg, hogy bizonyos történések miatt nem maradtam a katonaság szolgálatában, így ez volt az egyetlen kézenfekvő lehetőség, hogy dolgozhassak és ne a veterán nyugdíjamra legyek hagyatkozva. Testőr is voltam egy ideig, de az a magamfajtának nem való. és te? A modellkedés mellett foglalkozol még mással is, vagy csak ez és a kislányod? - kapom be az első falatot a számba, és megállapítom, hogy egy kis fűszert még elviselne ez a hús, de azért egészen ehető lett. Nem tudom mennyi érdekli abból, mi volt velem, és az sem, hogy ez nem-e egy udvariassági kérdés volt-e részéről, ráadásul abban sem vagyok biztos, mit mondhatok el neki és mit nem. Végtére is az én életemben a titoktartás az életet választhatja el a haláltól, és minél kevesebbet tud, annál nagyobb biztonságban vagyok én is és ő is. Az ördög sosem alszik, mert benne rejlik a részletekben. Vagy valami ilyesmi. Az életem meg amúgy is túl hosszú idő lenne, hogy elmeséljem, és szerintem erre még egy tisztességben megőszült pszichiáter sincs felkészülve lelkileg, nemhogy egy civil. Amikor feláll, kíváncsian követem a tekintetemmel, és megfordul a fejemben, hogy talán nem ízlik neki az étel mégsem, de amikor elém is letesz egy poharat, elkomolyodva nézek rá. Rossz előérzetem támad, vagyis inkább nem értem, mi történik épp. Miért akar itatni? Finoman rázom meg a fejem.
- Szolgálatban sosem iszom - mondom csendesen, és amikor látom, hogy befeszül, mint a zongorahúr, és ő mégis lehajt még egyet, kíváncsian dőlök hátra a széken. Az étel már nem is érdekel, pedig nem ettem én sem sokat. A bevezetőjére kicsit elfordítom a fejem, és úgy nézek rá, mint egy kölyök németjuhász, akinek valaki a kvantumfizikát próbálja elmagyarázni. Nem értem mi ez az egész.
- Oké, elbírom. Zúdítsd csak a nyakamba, legyen szó bármiről is - mondom, és még csak ötletem sincs arról, miről lehet szó. Talán időközben felhívta a főnökét és kirúgatott? Vagy drogtartozás fejében ellopta a kocsikulcsom és eladta az autómat? Igaz ez trükkös lett volna, mert a kulcs a zakóm zsebében van, de ki tudja? Láttam már karón varjút, az ártatlan angyali szemek mögött lapulhat egy ádáz zsebtolvaj is. A következő szavaktól azonban a szívemmel együtt az agyműködésem is egyöntetűen leáll. Lefagyok. A fülem zúgni kezd, ahogy kimondja azokat a szavakat, amelyeket sejtettem, hogy ki fog, amint elmondta, hogy terhes lett. A döbbenet összeszorítja a mellkasomat, a tenyerem ökölbe szorul és az állkapcsom megfeszül, ahogy két fogsorom egymásnak nyomódik. A légzés nehézzé válik. Néhány másodpercig eltart, míg felfogom, hogy mit mondott, de fulladni tudnék, vagy üvölteni, vagy egyszerre mindkettő, mégsem tudok megnyikkanni sem.
- Hogy...mi? Azt mondod...van...van egy lányom? - kérdezem és olyan érzések szabadulnak el bennem, amelyekről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek.Öröm, beteljesülés, és...félelem. De elhinni még mindig képtelen vagyok.
- Ez nem lehet igaz. Te most csak hülyítesz, ugye? - kérdezem, és lassan felállok az asztaltól. Nem akarom bántani, de képtelen vagyok ezt így feldolgozni. Hátat fordítok, és az ablakhoz sétálva csípőre teszem a két kezem, és óráknak tűnő pillanatokig meredek kifelé az ablakon, aztán megfordulok és az asztalhoz megyek újra. Gyors döntés, elkapom az üveget, és a pohár hiába van előttem, pofátlanul beleiszok. Azt hiszem sokkot kaptam. Utána leteszem és döbbenten pislogok a nőre.
- Nora, mondd, hogy nem igaz. Mondd, hogy csak viccelsz velem, és a lányod nem tőlem van - mondom, de ahogy eltűnik, majd a kezembe nyomja a fényképét, már kétségem sincs afelől, hogy amit mondott, a színtiszta igazság. Egy gyönyörű kék szemű kislány mosolyog rám. Vörös haja, akár az anyámé, kék szemei formáját pedig érzékelhetően tőlem örökölte, mosolya pedig...
- Istenem, Charlotte - nyögöm erőtlenül, és lerogyok a székre. A lábamból minden erő kiszalad, a vodka kellően feloldja a gátakat bennem. Hirtelen minden beugrik.
- A klub ahol találkoztunk...emlékszem már. Ünnepelni mentünk egy nagyobb fogást. Nem akartam semmi különöset, de levettél a lábamról. Nem akartalak elvinni, mert elég merevnek tűntél nekem, és nem igazán szoktam hozzá a finomkodáshoz, de veled...emlékszem a motelra. Kiakadtál, mert nem hoztál magaddal fésűt, és tiszta ruhát...aztán már nem érdekelt a gyűrött ágynemű sem. Másnap reggelre pedig elmentél, én pedig tovább utaztam ha jól emlékszem Dubaiba. Sokáig néha eszembe jutottál, de aztán...és azt mondod, hogy ez idő alatt te...hogy nekem...született egy lányom? Aki itt lakik? Veled? - mormogom magam elé, és most olyan tűélesen látom magam előtt azt az éjszakát, mintha csak tegnap történt volna. Életem egyik legszebb élménye volt. A lány, aki reggelre eltűnt. Már nem is emlékeztem erre. Ő volt az egyetlen csaj, akit nem én előztem meg, vagy nem nekem kellett kirakni, és valahogy képes volt elérni, hogy mellette lenyugodjak. Vele nem voltam egyáltalán durva, sőt, igazából egy ideig azt hittem, hogy én vettem el a szüzességét, olyan félénk és bizonytalan volt. Hajnalra már nagyon belejött a dolgokba. Ő volt az egyetlen, aki minden búcsú és cicoma nélkül felszívódott. Akkor azt hittem, ez a tökéletes egyéjszakás kaland receptje. Aztán elképzelem akaratlanul is Norát pocakkal és babakocsit tolva, és óvodába kísérve a kislányt. Tekintetem újra a fotóra téved, amelyen a hosszú, vöröses hajú kislány mosolyog. Egy vidám, gondtalan kicsi gyerek, akinek épp olyan szeme van mint nekem.
Némán nézek fel a macskaszemekbe és elgyötört tekintetemben megannyi érzelem jár táncot. Gyanakvás. Fájdalom. Őrület. Félelem. Aztán nem szólok semmit, csak felkapom a zakómat és a nyakkendőmet, majd lassan elindulok a bejárati ajtó felé.
- Khm...köszönöm a vacsorát. Reggel visszahozom, amit felhasználtam. - mondom, majd se szó se beszéd, kinyitom az ajtót és otthagyom. A bejárati ajtó előtt megtorpanok, és hallgatom, hogy nem-e történik valami odabent, majd felkapom a telefonomat, és felhívom az egyik kollégámat, aki aztán negyed órán belül felvált az ajtó előtt s én felbőgetve a motort hagyom a hátam mögött az utca sötétjét. Muszáj gondolkodnom, és ahhoz nekem...tennem kell valamit.


Alig múlt hat perccel hét óra, amikor leváltom a kollégámat az ajtó előtt. Látszik, hogy feszült vagyok és ideges.
- Mi a franc volt ez, Devereaux? Most ezért kellett leváltanom, hogy elmehess bevásárolni? - kérdezi, de leintem és a kezébe nyomok egy kisebb összeget.
- Nem voltál itt, nem láttál semmit. - mondom, aztán az ajtó felé intek - Nem volt semmi?
- Semmi mozgás, csend és nyugalom.
Megköszönöm a segítségét, aztán halkan bekopogok az ajtón. Addig kopogok, míg Nora ki nem nyitja az ajtót, s amint megteszi, egy pólót emelek fel. Nagyjából Charlie mérete lehet, halványlila, és valami mesefigura van az elején. Szőke csaj, mellette egy vörös, egy bárgyú hóember és egy rénszarvas, aminek az agancsáról jégcsapok lógnak. Mielőtt megszólalhatna és bevághatná az orrom előtt az ajtót, belekezdek a mondandómba.
- Én...megláttam ezt a ruhát. És...és igazából fogalmam sincs, hogy történt. Elmentem, mert hirtelen...én nem tudtam ezt hogy kell kezelni. Nem tudtam, mit mondhatnék. És egy boltban ténferegtem, vettem papírtörlőt és fertőtlenítőt és a kocsiba ablakmosó folyadékot, meg csokit és lisztet, meg húst és fűszereket, illatgyertyákat meg egy csomó ilyen faszságot...ühm...mármint elnézést, egy rakás teljesen felesleges dolgot, meg persze amit elfőztem nálad, és...megláttam ezt. Egy állványon lógott, és odamentem, és az eladó megkérdezte, segíthet-e, én pedig...azt mondtam, szeretnék egy ilyet a kislányomnak, de nem tudom, mekkora a mérete. És tudom, hogy hülyeség, de ott és akkor esett le, hogy van egy lányom. Nora, érted ezt? Nekem...senkim nincs. Csak én vagyok amióta csak az eszemet tudom, és Rhys. A legfontosabb dolog az életemben eddig a kocsim volt és a legjobb barátom. De most hirtelen azt mondtad, van egy lányom, és megrémültem. Nem vagyok jó ember, Nora. Nem vagyok jó apának való. Csak azt az apát ismerem, amelyik lelép és otthagy, hogy a részeges felesége eligya a kajára valót meg hagyja, hogy télen kikapcsolják a fűtést. Nekem sosem volt senkim. Az apák nyugodtak, és figyelmesek, és kedvesek, nagyon-nagyon kedvesek. Én az anyám halálára is megkönnyebbüléssel gondolok, nem gyásszal. Az apák jók. És gondoskodóak. De én bárkit megölnék, aki hozzáér a kocsimhoz, vagy bántja a legjobb barátomat. Nem vagyok apának való, de itt van ez a póló, és ahogy ránéztem...hogy félhetnék jobban valakitől, aki belefér egy ekkora pólóba, mint attól, mi történhet vele, ha én nem vigyázok rá?
Elgyötörten pillantok a nő szemébe, és nem tudom van-e esélyem arra, hogy megértsen, de reménykedve lépek egyet közelebb.
- Nézd...megértem, ha haragszol, hisz nyolc évig te voltál, aki gondoskodtál róla és nem reagáltam talán megfelelően. Nem akarom elvenni tőled, eszembe sem jutna ilyesmi, de...én hoztam ezt a pólót, és nem tudom szereti-e ezt a mesét, valami Jégvilág, vagy Hótündér, vagy mi a címe...de a lényeg, hogy... - mondom, és tétován és zavartan toporgok az ajtó előtt - esetleg valamikor...láthatnám? Talán túl sokat kérek, de...nem lehettem itt az első nyolc évében, és...nem tudom, van-e rá mód, hogy legalább egyszer beszélhessek vele? Vagy legalább egy fényképet kaphassak róla? Én...nem tudom, mit kéne most tennem. Mit vársz tőlem Nora? Mert megteszem, csak arra ne kérj, hogy felejtsem el, amit mondtál, mert az nem fog menni. Már nem lehet olyan, mint tegnap volt.
Hiszek neki. A kezdeti kétkedésem torkát a remény metszette el. Nem az a kérdés itt és most, hogy akarom-e, hogy az apja legyek. A kérdés az, hogy lesz-e rá lehetőségem, hogy legalább megpróbáljak jó apa lenni? Akkor is, ha Charlotte számára az a legjobb, ha sosem tudja meg, hogy én vagyok az édesapja. Mert az érzés, hogy felelős vagyok egy életért, már megszületett bennem, és nem akar távozni.

Nora & Becks

Nehezen nyílok meg másoknak, de azért nem vagyok az a fajta, aki soha semmilyen körülmények között nem beszél semmiről. Ennyire azért nem vagyok zárkózott, bár tény és való, hogy jól megfontolom, mikor mit mondok el és kinek. De Nora csak egy ember a millióból. Nem hinném, hogy az én fajtámhoz köze lenne. Ahhoz túlságosan rendezett az élete, és ezzel nem ledegradálni szándékozom, hanem csak megállapítom, hogy közel sem mozgunk egy szinten. Nekem hol jól megy a sorom, hol pazarul, hol meg tényleg rajtam áll, hogy éhen halok-e, vagy elvállalok olyan munkát is, amihez amúgy nincs kedvem.
Nora válaszára azonban majdnem sikerül félrenyelnem. Nyomozó? Ahogy az apja? Magamban hálát adok az égnek, hogy nem mondtam többet, mint amit eddig elmondtam magamról, mert ha így tettem volna...jesszus, bele se merek gondolni, egy nyomozó mit deríthetne ki rólam néhány kattintással és telefonnal. Az igaz, hogy szerencsémre eddig még sosem kellett bíróság elé állnom a viselt dolgaim miatt. De csak azért, mert még sosem kaptak el. Már a számon van, hogy taníthatok neki pár trükköt, de inkább befogom a pofám. Nem, nincs közöm ahhoz, hogy mit akar kezdeni az életével, és ahhoz sem, miként oldja meg a felkészülését. S ha már felkészülés...a következő percekben a beszélgetés ingoványos talajra érkezik, aminek először nem értem az okát, de amikor elmondja, hogy terhes lett, már sejtem. Kivárok, mert hallanom kell. És kimondja.
Apa vagyok.
Nem a jó értelemben vett apa. Egy olyan apa, aki sosem volt itt, akire sosem lehetett támaszkodni. Hirtelen átrohan rajtam az életem. A kezdetektől kezdve eddig a pillanatig. Meghaltam és újjászülettem. Ilyen érzés lehet a reinkarnáció, mert a világ kifordul a négy sarkából. Van egy lányom, akiről nem is tudtam, és aki nem ismerhetett meg. A döbbenet hitetlenkedésre sarkall, de nem azért, mert tényleg képtelenségnek tartom, hogy ez történt. Őszintén szólva, vigyázni szoktam magamra, és persze a partnereimre is, de előfordulhat, hogy ha elragad a hév, akkor nem törődök semmivel, és csak teszem amit az ösztönöm diktál. Talán ez is egy ilyen este volt, őszintén szóval sok minden eszembe jut, de pont ez éppenséggel nem. Azonban Norát láthatóan nem rettenti el a tétovázásom, kitartóan várja, hogy felfogjam: apa vagyok. Van egy lányom. Mondanom sem kell, hogy sokkol a dolog, főleg, miután a kezembe nyomja a képet, amire amint rápillantok, érzem, hogy Nora teljes mértékig igazat mondott. Egy kislány mosolyog vissza, akinek épp olyan színű haja van a képen, mint az anyámé volt, a szeme kicsit világosabb, de épp olyan ívű, mint az enyém, és a mosolya...ez a gyerek jobban hasonlít rám, mint a tulajdon édesanyjára. Sosem éreztem eddig, hogy az univerzum mekkora rohadék tud lenni. Végtére is, Nora kihordta, megszülte, gondolom nem lehetett egy teaparty, éjszakázott, nevelte, pénz és időt nem kímélve csinálta amit egy anyának kell, és a gyerek: rám hasonlít. Ha a habitusomból is örökölt, akkor Norának biztosan nem volt egyszerű dolga vele.
További biztosítékra nincs szükségem. Néhány percig még szükségem van arra, hogy elfogadjam a tényeket, de aztán jobbnak látom, ha egyszerűen csak elmegyek. Nem tudok mások előtt megbirkózni az ehhez hasonló helyzetekkel, és azt hiszem a vodka nem volt elég. Időre van szükségem. Így Norától elbúcsúzom, és elmegyek. Addig maradok az ajtó előtt, míg egy kollégám le tud váltani egy rövid időre, s aztán nekivágok a vakvilágnak.
Órákon át csak fel s alá hajtok a városban. Eszembe jut, hogy levezetésként be kéne ugranom valamelyik olyan helyre, ahol esetleg várható valami ketrecharc, de aztán elvetem a lehetőséget. Ha reggel összevert képpel megyek vissza Norához, esetleg nem engedi majd, hogy lássam Charlotte-ot. Ezt pedig már most tudom, hogy nem akarom. Évek hiánya szakad a nyakamba ilyen rövid időn belül és bár legbelül halálra rémít a gondolat is, hogy felelős vagyok egy ilyen apró emberi lényért, mégsem akarnám kihagyni az elkövetkezendőket, ha erre van bármi lehetőség. Így egy éjjel-nappal működő áruházba megyek, és jobb program híján bevásárolok. Nem is figyelek semmire, csak ész nélkül töltöm meg a kocsit, mikor egy állványon szintre rám ordít egy póló. Azonnal meg is veszem, a vélhetően megfelelő méretben, majd még egy kis higgasztó, minden eshetőségre gondoló autókázás után visszamegyek, ahogy megígértem. Már igencsak kora reggel van, mire odaérek, és miután lerendeztem a kollégát, be is kopogok. Fáradt vagyok, kialvatlan, és eléggé feszült, de azt hiszem felfogtam, amit fel kellett. Halálra rémít az egész, de muszáj lesz valahogy megoldást találni a dologra, mert az már egyáltalán nem kérdés, hogy akarom-e megismerni a lányomat, vagy sem. Semmi nem lehetne ennél nyilvánvalóbb. Mindennél jobban szeretném. Csak nem vagyok biztos benne, hogy nekik is ez lenne a legjobb lehetőség. Így Nora amint ajtót nyit, rázúdítom a hirtelen jött gondolatokat. Mentségemre legyen mondva, még mindig félig katatón állapotban vagyok a hír hallatán. Nora viszont le a kalappal, mert egész jól bírja mellettem a gyűrődést, és most esik le, amikor elmondja, hogy Charlie jégtáncos akar lenni, hogy milyen sziklaszilárdan tűrte és asszisztálta végig azt, ahogy kiakadtam. Arra számítottam, hogy rám vágja az ajtót, és elküld melegebb éghajlatra, de helyette csak mosolyog és kijavít, mint egy kezdő apukát. De hát az is vagyok! Életemben nem volt gyerek a közelemben, sosem játszottam óvóbácsit, nem furikáztam kisfiúkat és kislányokat. Az alkalmi nőimnek nem érdekelt, volt-e otthon utóda, a rövid távú kapcsolataim pedig mind alig húsz éves csajokkal voltak. Az egyik énekesnek készült és bárokban énekelt, a másik orvostanhallgató volt. A harmadik...rá már nem is emlékszem. De tudtommal szintén nem rendelkeztek gyerekkel. A divatot nem követem nyomon, így nem csoda, ha nem tudtam megjegyezni a mesefilm címét. A jégtáncos ötletre, és amikor meglátom azt az apró mosolyt viszont én is kissé engedek a feszülésemből.
- Kösz, és bocsi. Elfelejtettem, pedig mondta az eladó - vonom meg a vállam, aztán kitárja az ajtót, és beinvitál. Rámosolygok, és belépek. Az illata megcsapja az orrom, és bár nincs rajta kilométernyi smink, most valahogy egészen meglepően szépnek látom, nem mintha teljes mértékig erre fókuszálnék, de azért csak észreveszem. Követem a konyhába, és az asztalra teszem a papírszatyrokat. Az egyik majdnem felborul, de sikerül megtartanom, s aztán figyelem, Nora mit cselekszik, vagy mond. Az egésznek olyan élet-szaga van, és nem igazán tudom gyorsan feldolgozni. Ha valaki külső szemlélőként látna most minket, meggyőződése lehetne, hogy egy évek óta együtt élő pár valami fontosan beszél meg a konyhában. Ahogy Nora néz rám, és beszél hozzám, és ahogy én nézek rá. Figyelek arra mit mond, de a tudatom mélyén egyre csak az motoszkál: van egy közös gyerekünk. Egyszer, valamikor ezzel a nővel egy ágyat próbáltam tönkre vágni, és ebből lett egy kis mazsola, aztán szeder, aztán narancs...és elképzelem Norát nagy pocakkal, aztán szülni, és egy pici babával, egyedül. Hogy volt képes végigcsinálni? Hogy tudta ezt egyedül? Ott motoszkál bennem, hogy rákérdezek, nem próbált-e meg apukát keresni a kislányomnak, de elvetem az ötletet. Ezzel ráérek később is foglalkozni.
Bólogatok. Értem, persze, hogy értem. Mosolygok, mikor Róla mesél, és valahogy nem lep meg. Nora döbbenetesen kedves és türelmes, és hihetetlenül erős. Ahhoz képest, hogy tegnap majdnem megerőszakolták és megfojtották, most mintha mi sem történt volna. Az aggodalmára azonban én is elkomorodok, és elvonom róla a pillantásom.
- Túléltem. Ne is törődj vele - mondom csendesen, és mikor arról kérdez amit mondtam, hirtelen rádöbbenek, hogy megint eljött a pillanat, amikor nem mondhatok el akármit és akárhogyan. A lehetőség, hogy a múltam, a jelenem, és feltételezhetően a jövőm elválaszthat a lányomtól, teljesen kétségbe ejt. Néhány másodpercig hallgatok, és jól megfontolom a választ, s csak azután felelek, de még mindig nem nézek rá.
- Nem fogom Charliet bántani, erre a szavamat adom, ahogy téged se. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a lehető legnagyobb biztonságban legyetek. De francia idegenlégiós voltam, Nora. Megjártam a háborút, és hosszú időn át hadifogságban voltam. Ez pedig bizonyos dolgokat von maga után. Ha attól tartasz, én valaha veszélyt jelentenék rátok, ettől nem kell tartanod. - mondom, és rápillantok újra. Nem tudom mit mondhatnék még, amivel meggyőzhetném. Sosem bántanám őket, és ezt nem tudom honnan tudom, csak tudom. Ahogy azt is tudom, Rhys is ebbe a kategóriába tartozik, és hogy a bűnösöknek, akik ellenünk vétkeztek, bűnhődniük kell. Nora szerencsére nem akad fenn ezen, vagy legalábbis jól titkolja a dolgot, és megadja az esélyt arra, hogy találkozzak a lányommal. Megkönnyebbülve hallgatom, és az ötletére bólintok.
- A bizalmatlanságod teljesen érthető, a szabályok pedig jók, a szabályokat szeretem, úgyhogy amitől csak jobban érzed magad. Én alkalmazkodom. Te vagy a főnök - mondom, és nem tudom, Charlie mennyire hasonlít ebben rám, de remélem cseppet sem. A rend és tisztaság mániám már-már kórosnak mondható, és az is, hogy képtelen vagyok elkésni és kényszeresen ügyelek gyakorlatilag mindenre, amit csinálok. Az tény, hogy Norának átengedni a vezető szerepet viszont kicsit meglepő érzés, és be kell valljam, cseppet sem érzem tőle jól magam, de tudom, hogy most okosnak és higgadtnak kell lennem. Nem riaszthatom el azzal, hogy ráerőszakolom az akaratomat. Ha azt mondja szabály kell, hát legyen, csak ne tiltson el a lányomtól már az előtt, mielőtt megismerhetnénk egymást. Annak azért örülök, hogy Charlie is kíváncsi rám. Nem tudom mit mesélt rólam, de érdekelne. A felvetett ötletet megfontolva sóhajtok egyet.
- Fesztivál? - kérdezem, és igyekszem semmiféle érzelmet nem kimutatni. Nem vagyok fesztiválozó típus. Szeretem a zenét, de inkább a musicaleket, és az ilyen kicsit elvontabb, klasszikusabb zenéket, bár a moderntől sem ugrok ki az ablakon. De nem tudom, van-e okom attól tartani, esetleg Collierék rám találhatnak. De jól átgondolva a dolgot, igen kicsi esélyét látom annak, hogy épp egy hasonló rendezvényen kutassanak utánam, így bólintok.
- Oké, nekem teljesen megfelel, ha nektek is van kedvetek ehhez a programhoz. Mit szólnál, ha eljönnék értetek? Akár az iskola előtt is felvehetlek titeket, úgy tudom, hogy az ilyen programok délután, este felé kezdődnek, talán nem veszítenénk annyi időt, és nem maradnánk le mindenről. Persze ti döntötök. Akkor...megadom a számomat, és hívj fel, vagy írj rám egy üzenetet, ha nem érnél el telefonon - mondom, és a konyhapulton elveszek egy papírdarabot, amire úgy ítélem meg, hogy jegyzetelhetek, és ráírom a számomat. Alá csak annyit írok, hogy Becks, s aztán Nora kezébe nyomom.
- Tessék. Várni fogom a hívást, és...köszönöm. Én akkor...nem is zavarlak tovább...- tétován ácsorgok, aztán megtámasztom a zacskót, és az ajtó felé indulok. Nem tudom, most mit kéne tennem. Nem tanított erre senki semmiféle protokollt, hogy hogy megy ilyenkor a beszélgetés folytatása. Maradnék is, de mennék is, mert fogalmam sincs, útban vagyok-e, vagy mit kéne tennem. De az ajtó előtt megtorpanok.
- Kérdezhetek valamit? - kérdezem, majd megfordulva rá emelem a pillantásom, és ha engedi, szembe fordulok vele - Miért mondtad el? Mármint...lehettem volna dühös, fenyegethettelek volna bírósággal, reagálhattam volna borzalmasan tuskó módon is. Most sem voltam épp díszpéldánya a hímeknek, de téged láthatóan nem is leptelek meg igazán. Akkor, azon az éjszakán...én nem is tudom, mit mondjak. Ha nem szólsz egy szót sem, reggel tovább állok, és talán sosem tudom meg. Te mégis vállaltad a kockázatot. Miért? Azt mondtad, Charlotte meg akart ismerni engem. Csak miatta vagy erre hajlandó? - kérdezem, és tényleg érdekel a válasza. Azt tudom, hogy esélyt akart adni nekünk, nekem és Charlie-nak, de hogy nem haragszik, és nincs benne neheztelés irántam? Na, ezt valahogy nem tudom elhinni. Nem létezik, hogy valaki ennyire jámbor és megbocsájtó legyen. Vagy mégis? Csak már én nem tudok hinni benne? Esetleg Nora akkor valamit látott bennem, amire én nem emlékszem? Homályos emlékeim vannak magáról az estéről. Most pedig fáradt vagyok, annyira nagyon, hogy nem tudok tisztán gondolkozni. Sötét karikák vannak a szemem alatt, és ezernyi érzés és kérdés kavarog a fejemben. Megérdemlem-e ezt a bizalmat? Ha Charlie meglát, vajon hajlandó lesz szóba állni egyáltalán velem? Vagy csak az fog eszébe jutni rólam, hogy egyetlen karácsonyt, szülinapot sem ünnepelhettünk együtt? Egy felnőttet meg lehet győzni ész érvekkel, de egy gyereket...

Nora & Becks

Ha valaha volt részem megértésben és türelemben, akkor az maga volt a káosz és az idegbaj ahhoz képest, amit Nora esetében tapasztalhattam. Nem tudom, hogy csinálja. Tényleg nem. Én tombolni tudnék és még mindig nem tértem magamhoz attól, ahogy egy nívós partyn bántak vele, és rajta mintha nyomot sem hagyott volna. Aztán elmondta azt a titkot amit évek óta hordoz magával, és látott kiborulni, és elviharzani, és mégis szélesre tárja az otthona ajtaját és beinvitál. Nem tudom mivel érdemeltem ki a sorstól, hogy valaki így viselkedjen velem, de jelen pillanatban a rémületen és a zavaron túl valami egészen új érzés kezd kibontakozni bennem. A hála. A hála, amit nem akkor éreztem, mikor Rhys megmentette az életemet, vagy amikor munkát kaptam, és ezért busásan megfizettek. Ez a hála egészen más, olyan, amilyet eddig sosem éreztem. Ez a hála meleg, és lágyan fénylik. A sötét lelkemre apránként vetül a gyógyító fényéből, és mintha minden percben egyre kevésbé érezném magam olyan rettenetesen bűnösnek és rossznak. Hogy lehetséges ez? Fogalmam sincs róla, csak azt tudom, hogy valamilyen láthatatlan erő a bennem állandóan dúló amplitúdókat sikeresen viszi mindig egyre lejjebb, egy nyugodtabb szintre.
A kérdésében érzem, hogy puhatolózik. Azt kívánom, bár lehetnék őszintébb. Egy része a lényemnek azt súgja, a legjobb az lenne, ha azonnal felszívódnék, mert veszélyt jelentek rájuk nézve. Nem én, hanem azok, akik nekem ártani akarnak. Ha valaha kitudódna, hogy van egy lányom, a világ minden szegletéből az alvilágiak őt szemelnék ki célpontjuknak. Eddig semmivel nem tudtak rajtam fogást találni, csak Rhysen keresztül, de ő van olyan veszélyes mint én. Őt is csak azért tudták megfosztani a hatalmától végül, mert hitt egy nőnek. Maya hozta a fejére a bajt, és ettől bármennyire is bízom Rhys szavában, nem tud eltántorítani. Maya ártalmas rá nézve és nem bízom benne. Ugyanakkor én épp ennyire tudok bajt hozni Norára és Charlottera, mint amennyire Maya Rhysre. Mennem kéne, azt mondani, nem akarom az egészet, és eltűnni úgy, hogy sose találjanak meg. Helyette besétálok, akár a báránybőrbe bújt farkas a birkák közé. Nem is sejti, mit indít el azzal, hogy újra az életükbe hív. S én bármennyire is tudom a szívem mélyén, hogy ezt még meg fogom bánni, nem mondok nemet.
A program lebeszélése után megadom a számom, és elindulok kifelé. Nem akarok maradni, és fáradt is vagyok, meg éhes, és totálisan zavarodott. Mégis, van egy kérdés ami nem hagy nyugodni, és ezt fel is teszem Norának, aztán figyelmesen hallgatom a válaszát. Apró mosoly kúszik az ajkaimra, míg a kilincset görcsösen markolom, és bár érzem a kutató tekintetét, én mégsem tudok a szemébe nézni. Gyötörni kezd a lelkiismeretfurdalás. Ez a nő jó anya, és jó ember. Nyugodt és összeszedett, a látásmódja pedig empátiáról és kedvességről árulkodik. Olyan ember, aki tudja, mi a jó és mi a rossz, és akkor is képes helyesen cselekedni, mikor fennáll a veszélye annak, hogy belebukik a lelkiismeretébe. Mégis megteszi. Hogy állhatnék én mellé példaként? Mit mondjak a lányomnak, ha megkérdezi eddig hol voltam? Mit mondjak Norának? Megérdemlem egyáltalán az esélyt, amit az élet ad nekem? Tudom, hogy nem családod kaphatok, csak egy gyereket, akinek az apja lehetek, hisz talán Nora életében is van már valaki, aki fontos szerepet tölt be. Nem is gondolok ilyesmire, de mégsem jutottam életem során ennél közelebb ahhoz, hogy valamilyen módon családom legyen. Miért rettegek máris attól, hogy valami úgyis balul fog elsülni és mindent el fogok rontani? Fogalmam sincs, hogyan kéne kezelnem az efféle helyzetet.
- A munkámat végeztem - mondom csendesen, és kissé szokatlanul érint, hogy hálás nekem. Általában akikkel találkozom az utolsó helyen említik a hálát ha velem kell párhuzamot vonniuk. Főleg azért, mert vagy csontokat török, vagy szállítom őket és végül egy hullazsákban végzik. A jobbik eset az, ha valaki túléli a velem való találkozást. De hálát nagyjából senki nem szokott érezni. Nem is tudom azonosítani és azt sem igazán tudom mit lehetne erre mondanom. Nagyon szívesen, hogy megmentettem az életed? Vagy örülök, hogy mégsem fojtottak meg, és volt időd elmondani, hogy közös gyerekünk van? Ha bármikor máskor meg akar ölni valaki, csörögj rám? Elég röhejes mindegyik, nem? Már menni készülök, lassan megfordulnék, mikor egy sóhaj után megszólal, és meghív reggelire. Csodálkozva húzom fel a szemöldököm, és kicsit el is pirulok azt hiszem.
- Reggeli? - kérdezem, és megrázom a fejem - Én nem igazán vagyok...
De nem tágít, így csak csendben fejezem be a nyilvánvaló hazugságot. - ...éhes.
Aztán a rántottára csak bólintok.
- Kösz, a rántotta tökéletes - mosolyodok el, és kicsit felbátorodva hagyom abba mégis az ajtókilincs szorongatását. Közelebb megyek, és az ajtófélfának dőlve nézem, ahogy Nora előpakol, és közben hallgatom, amit mond. A palacsintázós reggeli ötlete azonnal egy fantáziaképet ébreszt az elmémben, elképzelem, ahogy Nora és Charlotte együtt ülnek egy hangulatos kis étteremben, és mosolyogva beszélik meg a napi dolgaikat. Vajon tényleg olyan jó a viszonyuk, mint ahogy azt elképzelem? Nem tudom igazából milyen egy igazán jó anya, az enyém nem volt épp mintamami, szóval erről nem sokat tudok. Csak azt tudom, nem akarok olyan apja lenni a lányomnak, amilyen az én faterom volt. Míg Nora kérdez, csak állok és nézem őt. Próbálom felidézni azt, amikor vele voltam, de nagyon sok dolog nem jut eszembe, azon kívül, amit már elmondtam. Jó érzés így, ilyen természetes közegben ránézni. A kérdése csak akkor jut el a tudatomig, amikor hirtelen csend áll be közénk.
- Hogy...tessék? - kérdezem, aztán megrázom a fejem és elmosolyodok - Bocs, kicsit elbambultam. Öhm...igen, a Becks csak becenév. Az anyakönyvemben... - mélyet sóhajtok, mert igazából tényleg, szívből rühellem a nevem - ...Roméó Christophe Devereaux név áll. De többször elgondolkodtam már azon, hogy megváltoztatom, mert egyáltalán nem szeretem. A Devereaux még határeset, de a Roméó? El tudod képzelni hozzám ezt a nevet? Borzalom. A Beckset használtam eddig, de ha mindenképp egy normálisabb megszólítás érdekel...nem is tudom, talán a Chris még elviselhető lenne, bár sosem hívtak így. Mégsem lenne túl jó, ha a lányom egy sörmárkát mondogatna az iskolában, nem igaz? - lépek egy lépéssel közelebb, és az éhség nagy úr lévén egy elszökött bacon darabot felkapok és gyorsan a számba tolok - És inkább mondanám városhatárnak azt, ahol lakom semmint a város valódi részének, bár nem igazán vagyok pontosan képben a határokkal. Szeretem a nyugalmat és a csendet magam körül, de talán elgondolkozom azon, hogy beljebb költözzek. Esetleg közelebb lehetnék hozzátok. Ja, és nem, nem átutazóban vagyok, bár előfordulhat, hogy rövidebb időre el kell mennem, de ez nem tarthat tovább néhány hétnél - felelek őszintén, és nem térek ki arra, hogy a lepukkant raktárépületet nem bérelem, mint inkább önkényesen elfoglalom, és az a hely tutira nem Charlottenak való, eszembe sem jutna oda vinni őket. Szerintem ha Nora meglátná hol lakom, azonnal kihajítana, mint a macskát szokás amelyik a szőnyegre vizelt. Pénzem van, nem kevés, és talán még hozzá is tudnék férni néhány héten belül, ha megtalálom a megfelelő embert abban, hogy segítsen. Talán megemlíthetném neki az anchorage-i házamat, de inkább befogom. Nem szabad mindent egyszerre elárulnom, elvégre fogalmam sincs, ki ez a nő és kiket ismer. Jobb, ha nem adok túl sok támpontot.  A feltételek hallatán mély hallgatásba burkolózok. Nem számítottam nagy lelkesedésre, és történetesen azt hiszem még kevésbé lennék bizalommal, ha az ő helyében lennék, mégis megint elkap az az érzés, hogy alakoskodik, vagy legalábbis igyekszik jobb színben feltűnni azzal, hogy nem küld el a picsába, pedig a tegnapi stressz és az új helyzet biztos nála is csapkodja a biztosítékot. Sóhajtok, és megfontolom a választ, mert úgy érzem, jelentősége van annak, amit mondani fogok.
- Nézd, látom rajtad, hogy óvatoskodsz - leplezem le, mert tudom, érzem rajta, hogy így van - De erre semmi szükség. Nem vagyok ostoba, Nora. Én betartom, amit kérsz tőlem, minden úgy lesz, ahogy te akarod. De akkor én is kérek cserébe valamit: velem ne színészkedj, jó? - lépek mellé, és kiveszem a kezéből a serpenyőt, mert a bacon lassan odaég. Közvetlenül előtte állok meg így kénytelen felém fordulni. Félreteszem az edényt és ráteszek egy fedőt az edényszárítóról. - Ennek egy kicsit hűlnie kell. És amit mondtam, komolyan mondtam. Ne köntörfalazz. Tudom, hogy nem bízol bennem, és tudod mit? Jól teszed. Ne bízz bennem. Nem azért, mert bántani akarom Charlotte-ot, vagy akár téged. Azért ne bízz, mert soha életemben nem foglalkoztam gyerekkel, és csak pár órája tudtam meg, hogy apa vagyok. Szóval ne finomkodj, ha valamit elszúrok, vágd a képembe, ha valamit akarsz, nyíltan, pontosan fogalmazd meg, ha félsz valamitől, akkor arra is figyelmeztess, mert én...őszintén szólva, totálisan be vagyok tojva attól, hogy mit is fogok csinálni. Nem tudom, hogy kell jó apának lenni, neked kell tanítanod, és a lányunknak. De megteszek minden tőlem telhetőt, és arra fogok törekedni, hogy neked és Charlotte-nak soha ne okozzak kellemetlen perceket, érzéseket. Rendben? - kérdezem miközben szemben állva vele egyenesen a szemeibe mélyedek. Meglepettség látszik rajta, de nem bánom. Nem vagyok az a fajta pasi, aki szeret felesleges köröket futni. Pillanatnyi némaság feszül közénk, és kicsit megingok abban az elhatározásomban, hogy távol tartom magam a nőtől, de aztán oldalra nyúlok, és leveszem a fedőt a baconről.
- Most már ráütheted a tojást, nem fog megégni - mondom kicsit halkabban, és ellépek tőle. Nagy szenvedélyem a főzés, és igazán nem akartam megsérteni, de azért úgy tűnik nincs épp a helyzet magaslatán. Sok volt a tegnapi nap izgalmaiból, azt hiszem.
Újra visszatérek a megszokott ajtófélfához, és neki dőlök, hogy hagyjam érvényesülni a konyhában, mert amúgy jól csinálja, csak talán én hozom teljesen zavarba.
- Közben mesélnél Charlotte-ról még egy kicsit? Remélem nem bánod, hogy a Charlie becézést meghagyom neked, én...nekem nem igazán áll a számra. Szóval...talán van valami fontos, amit tudnom kéne? Egyáltalán mit tud rólam? Mit mondhatok el neki, és miről hallgassak? Megengeded, hogy apának szólítson, említsem meg neki én, vagy hagyjam, hogy ő döntse el minek nevez? Hogy képzeled az első találkozást? Mégis, mire számítsak, már, ha lehet ilyet kérdezni egyáltalán?
Hülye kérdések, én is tudom, de valamiről mégis beszélgetnünk kell, és evidens, hogy a gyerek egy központi téma.
- Szóval csak így ketten vagytok, teljes békében. A szüleid is New Yorkban laknak? Az enyémek meghaltak, mármint anyám, apámról fogalmam sincs, úgyhogy részemről sajnos nem tudok nagyszülőket bemutatni Charelotte-nak. Anyukád mivel foglalkozik ha szabad kérdeznem? Apukádról azt mondtad, nyomozó. Még mindig aktív? Tényleg, testvéred van? - kérdezem, és remélem nem veszi észre rajtam a rejtett szándékot, hogy kipuhatoljam, mennyire kell tartanom az apjától. Feltételezem, ha egyetlen lányuk, akkor nem fognak lelkesedni a pasiért, aki felcsinálta, majd szó nélkül lelépett és ennyi éven át feléjük sem nézett. Biztos, hogy nyomozni kezd majd utánam. Szerencsémre, ha csak a katonai múltamig jut, akár még esélyem is lehet arra, hogy megkedveltessem magam, de ha tovább kutakodik, előbb-utóbb belefut a Becks becenévbe, már ha eddig nem tud rólam már mindent, tekintve, hogy súlyos híre van a nevemnek. Nem díjaznám, ha erre sor kerülne, a katonai veterán múlt egész jól jövedelmező magyarázat lehet nagyjából mindenre. Ez pedig részükre az életet, részemre a biztonságot, Charlottenak pedig az apjával való kapcsolatot jelentheti.