Fáradtan dörgölöm meg a szemem. A telefon nem szűnő csipogása az őrületbe kerget. Két napja nem aludtam, mert olyan munkán voltam, ami kicsit többet hozott a konyhára, mint a biztonsági cég, hulla fáradt vagyok, és alig egy órája hajtottam álomra a fejem. De az az átkozott telefon....
Felülök, és a tőlem távolabb lévő asztalra hajítok egy párnát, hátha elhallgattathatom. De csak annyit érek el, hogy leverek egy vázát és az a benne lévő vízzel együtt a padlóra esik, és darabokra törik, vizes és éles szilánkokat robbantva a szélrózsa minden irányába.
Újabb csipogás.
- Franc essen bele! - dohogom, és mivel már vagy a huszadik üzenet érkezik az idegesítő hanggal együtt, így kénytelen vagyok kiszállni a meleg takaró alól a hideg és barátságtalan szoba hideg és még barátságtalanabb padlójára, hogy odamenjek és földhöz vágjam a nyomorult kis készüléket, amely az életemet akarta elvenni. De amint kezembe vettem a kis ketyerét, meggondolva magam, inkább megnéztem, mi lehet annyira fontos, hogy egymillió üzenetet küldjön valaki. Két üzenet Rhystól. Az egyikben azt kéri beszéljünk, megadja hol és mikor, a következőben lemondja, és azt írja, inkább majd hív, ha biztonságos lesz. Még nem tudja, hogy van egy lányom, úgy érzem ezt személyesen kell elrendeznem vele. Aztán egy üzenet Norától, és még egy, és még egy...Csípőre teszem a kezem, miközben olvasom az irományait. Észre sem vettem, hogy eddig is írogatott, biztos le volt némítva és elfelejtettem megnézni. Ez a nagyon privát telefonom, eddig megszoktam, hogy csak Rhys ismeri ezt a számot. El is felejtettem, hogy Norának is ezt adtam meg.

Nora #1 9:17 a.m.
Köszi a szuper koncertezős napot, Charlie még másnap is a fellegekben járt! Én is nagyon jól éreztem magam! Csak ennyit akartam mondani!

Nora #2 10:35 a.m.
Charlie ma a nagyszüleinél alszik, csak hétfőn jön haza, így nekem lesz egy szabad hétvégém. Máris hiányzik, de néha tudod jól esik egy kicsit lazulni.

Nora #3 15:41 p.m.
Képzeld, ma elhívtak a barátnőim egy partyra. Ne aggódj, ez nem olyan party, mint amin...tudod. Csak egy kis csajos este. Szóval, ha az éjszaka közepén felhívlak, hogy őrültségeket hordjak össze, kérlek, majd tégy úgy, mintha nem mondtam volna semmit.

Nora #4 19: 52 p.m.
Most indulunk, igaz, még nagyon korai, de előtte még beugrunk egy helyre, hogy összeszedjük a társaság többi tagját. Őrült nők egy kocsiban! Még jó, hogy lesz aki sofőrködik nekünk odafelé. Izgatott vagyok! Legyen szép estéd! <3

Nora #5 19:53 p.m.
Jaj, azt a szívecskét nem akartam ám elküldeni. Nem mintha nem kedvelnélek, de...na, érted. Bocsi, a megszokás.

Nora #6 21: 49 p.m.
Ez a bár, ahol vagyunk, nagyon klassz. Lehet táncolni és nagyon sok pia van. Azt hiszem kezdek kicsit becsiccsenteni. Nekem lehet ilyet? Igazából már évek óta nem csináltam ilyesmit. De a csajok nagyon aranyosak, és jól érzem magam. Akkor nem szabadna bűntudatomnak lenni, ugye? Nem, nincs is. Charlie jól van, biztonságban, ennyi nekem is jár!
P.S.: Épp most meséltem a lányoknak, hogy visszatértél, és mindannyian nagyon kíváncsiak rád.

Nora #7 23: 21 p.m.
Tudod, azért néha legalább egy ok-t vagy egy smiley-t igazán reagálhatnál az sms-eimre. Már leszakad az ujjam, annyit írok, és kétpercenként nézek a telefonomra, hogy írsz-e bármit. Nem muszáj velem beszélgetned, ha nem akarsz!

Nora #8 23: 45 p.m.
Nem is értem minek töröm magam azon, hogy jóban legyünk. Nem engem kell kedvelned, hanem Charliet, és neki téged, én csupán kihordtam, megszültem, és neveltem egyedül a lányodat 8 évig, semmi közünk egymáshoz! Seggfej vagy, Becks, vagy Chris, vagy hívd akárhogy magad. Egy seggfej, akinek őrülten jó teste van, és szégyentelenül jóképű, de akkor is csak egy seggfej!

Nora #9 23: 48 p.m.
Bocs, hogy leseggfejeztelek. Nem is vagy az. És jóképű se, és a tested sem szexi.

Nora #10 23:49 p.m.
Na jó, de mégis seggfej vagy, de nem olyan nagyon. És egy kicsit talán mégis szexi. Főleg a szemed. Attól kész vagyok.

Nora #11 23: 50 p.m.
Berúgtam. Szédülök. És nem hiheted el egyetlen szavam sem. Mert nem is tetszel nekem. Csak azért mondtam, hogy azt hidd, tetszel nekem, de valójában nem is. Ezt jobb, ha az eszedbe vésed.

Nora #12 00: 17 a.m.
Szédüllök. Hideg van itt kint. De bent meg őrülten meleg. Éss nagion sokat ittam. Nézd, küldök neled egy képet a barátnőmmel. Nagyon vicces és kerves lány. Imálom!!!

Nora #13 00:20 a.m.



Nora #14 00:21 a.m.
Nézd, sikerült leforózni a cipőőmet! Juhuhuuuuuu


Nora #15 00:22 a.m.
Nagyon szép chipő, vagyis igazábból szandál, de nagion szép. Csak most levettem, mert már fáj benne a talpam. Igaz, így hideg a járda, de nem fáj a lábam. Na, megyek vissza táncolni, Doris már nagyon nyaggat. Pedig ne is lesgem egész estét a telefonokat.

Nora #16 00:29 a.m.
Már tánccolonk, de melegg van. Azt írok neked, mert fáj a lábam. Doris hazamentt, értejött a pasikja.

Nora #17 00:38 a.m.
Nagion jó a bbui! Gyere ideeeee!!!!!

Nora #18 00:40 a.m.
Barcade. Manhattan. 24th str 168.

Nora #19 00:42 a.m.
Ne, inkáb ne gyerle! Majd haza busozok.

Az utolsó mondat után, magam sem tudva mit gondoljak az egész üzenethalom láttán, gyorsan pötyögök egy sms-t.

Becks #1 00:49 a.m.
Maradj ahol vagy. Megyek érted.

Elküldöm, majd sietve kezdek öltözködni. A kék ingem, a zakóm, a nadrágom és a zoknim úgy igrik fel rám, mintha sose vettem volna le, és öt perc múlva már a kocsimban ülök, hogy padlógázzal hagyjam el a gyár területét. Nem kell hozzá negyed óra, hogy csikorgó kerekekkel álljak meg a bár előtt.
- Hé, itt nem parkolhatsz! - kiált rám egy kidobó, de nyílegyenesen odalépek hozzá.
- Tudom. Bocs - mondom, és előrángatom a security-s igazolványomat. Enyhültebben néz rám - Nézd, nem zavarok sokáig, egy nőért jöttem. Nem láttad véletlenül? - kérdezem, és a Nora által küldött fotót felmutatom neki, majd Norára mutatok.
- Őt keresem. Magas, vékony, és nagyon csinos. Hosszú, szőkésbarna haja van. Nagyon becsípett és aggódom érte.
A srác körbenéz, aztán bólint.
- Rémlik valami. A szöszi nemrég húzott el a pasijával, de ő úgy emlékszem még maradni akart. Nézd meg bent, hátha bent van.
Megpaskolom a vállát és már indulok is befelé. Odabent a szokásos party hangulat fogad. Részegek mindenütt, csajok és pasik egyaránt. Az egyik boxban az asztal alatt egy csaj épp egy srácot cidáz le, ami eléggé kiábrándító, bár nekem aztán tényleg nincs jogom ítélkezni senki felett. De Norát sehol nem találom. Aggódva megyek a bárpulthoz, hogy onnan is körbenézzek. Nem tudom merre lesz, csak remélni merem, hogy nem indult el egyedül hazafelé. Istenemre, ha bántódása esik, valakit ma tutira megölök.

Music | Note | Clothes

A folytonos pittyegés miatt voltam először ideges. De amint elolvastam azt az sms tömeget, amit a gyermekem anyjától kaptam, már nem a harag vagy a düh, hanem az aggodalom tartott ébren és távol az ágytól. Hogy feküdhettem volna vissza, mikor Manhattan szívében, több mérföldre az otthonuktól valószínűleg egyedül várt arra, hogy alkalmas időt találjon arra, hogy buszra szállhasson. Már a gondolattól vert a víz, ha elképzeltem, ahogy csapzottan, fáradtan, részegen vagy minimum spiccesen ácsingózik egy alig ruhában, szandálban akár órákon át. Gondolataim közé újra és újra az a rémkép tolakodott be, mikor azt a kéjenc gazdag barmot kellett lerángatnom róla. Szinte hallottam, ahogy levegőért küzdött. Ahogy újra és újra azért a tüdejét megtöltő, életet jelentő oxigénért sóvárgott, amely elválaszthatta a haláltól.
Sietve kapkodtam magamra a ruháimat, hogy padlógázzal indulva el, minden -nem csekély- vezetési tudasomat latba vetve száguldjak érte, bár azt kérte, ne menjek. Az sms-ei összezavartak. Őszintén? Az egyik felem röhögött, a másik fülig vörösödött, a harmadik büszkén kidüllesztette a mellkasát, a negyedik aggódva gondolt a veszélyekre amelyek fenyegethetik. Hisz azon az estén csak egy csaj volt, akit meg akartak erőszakolni. De ma este már felelős voltam érte. A gyerekem anyja volt, aki nyolc év keservét, lemondását és szenvedését eleddig nem vetette a szememre, nem éreztette, hogy nagyobb a hatalma felettem. Akit megkedveltem halk szavai, bölcs meglátásai és bátor, kedves szíve miatt. Felelős voltam érte. S a bárhoz érve, félve attól, hogy elkéstem, amikor végre meglátom a tömegben hozzám közeledni, az első gondolat a megkönnyebbülés után az, hogy ezt a felelősséget szívesen viselem. Szelíden elmosolyodok, ahogy csacsogva, bódultan csillogó szemekkel megölel.
- Mondtam, hogy jövök érted - csókolom meg tudatosság nélkül a haját a homlokán, és csak nagyot sóhajva könnyebbülök meg, amiért itt találtam még. Ahogy a táncparkett felé rángat, gyengéden tiltakozom.
- Nora, kedves vagy, de én nem tudok táncolni! - hajolok a füléhez közelebb, de már úgy tekeri a csípőjét, hogy attól félek, itt egy pasinak sem marad száraz ma éjjel az alsója. Elém tipeg, aztán körbetáncikál, és míg láthatóan ő nagyon jól szórakozik, nekem a vérnyomásom az egekben van, és mit ne mondjak, a tesztoszteron szintem sem csökken attól, ahogy édeleg körülöttem. Nem azért, mert illetlen lenne az, amit csinál. Épp azért jön be nagyon, mert nem ócska ribis. Azokat tudom már kezelni. De ez a bújós, játékos, édes kiscica műsor, én még ilyennel életemben nem találkoztam, és ez teljesen elveszi az eszem. Néhány lépésre én is átkarolom, hátha akkor egy percre abbahagyja a pörgés-forgást, de aztán ismét új dal jön, és tovább tombol. Nora egészen felszabadult és...igen, talán ez a jó szó rá: szabad. Tetszik a mosolya, és az a gyanús, pajkos csillogás a szemében. Hirtelen egy csaj ugrik a nyakamba, és szorosan megölel, így elkapom a tekintetem a nagyon is szexi mozdulatokról.
- Úristen! Nora, ő az a híres-neves Chris? Te vagy Charlie apja? - kérdezi túlharsogva a zenét vigyorogva - Te jó ég, te őrülten nagy vagy! Úgy emlékszem nem csak magasságilag...- kacsint rám, majd egyértelmű célzásként kezdi szemmel markolászni az ágyékomat. Fülig vörösödve keresem Nora pillantását, hogy mentsen már ki a polipkarú barátnője karmaiból, de míg körém a tapadós barátnő tekeredik, addig őt egy másik pasi igyekszik a markába kaparintani. A csávót már mintha láttam volna előtte, mikor Nora észrevett és a bárpulthoz jött hozzám, de most úgy tűnik, néhány méterre tőlem szabad prédának tűnik.
- ...és ezek a bicepszek! Mondd csak, sokszor jársz gyúrni? Van egy klassz edzőterem alig pár saroknyira innen, ha gondolod beajánllak...
Nem várom meg a csacsogása végét, azonnal elkezdem lefejteni magamról a kezeit.
- Ne érj hozzám, légyszíves. - morgom, és csak azért nem törtem még el a kezét, mert jó ideje már gyakorlom az önuralmat, bár tény, hogy az őrületbe kerget, ha idegenek megérintenek az engedélyem nélkül. Erőszakkal és valószínűleg kissé fájdalmas módon fejtem le magamról a kezét - Ne haragudj, de mennem kell - lépek el mellőle, mire egy másik barátnő libben elém.
- Nocsak, nocsak, a tékozló fiú megtért. Hát, barátocskám, ideje volt idetolni a képed ennyi év után - kezd bele, de én nem látok mást, csak a pasit, aki Nora körül őgyeleg. Ne tudom milyen szöveget nyom le neki, de bármi is legyen az, ha Noránat be is jön, nekem cseppet sem. Nem tudom, honnan jön ez a féltékenység, de a rohadt életbe, nincs az az hatalom, ami engedné, hogy engedjem megfarkalni általa ezt a nőt. Odalépek a kettősükhöz, és abszolút testi és tudatosságbeli fölénnyel nézek le a pasira.
- Te meg mi a faszt akarsz itt, köcsög? - kérdezi arrogánsan, és kilöttyinti a kezében tartott két ital majdnem a felét. Eléggé kapatos már, én meg rohadtul fáradt, és érzem, hogy a türelmem kezd erősen megcsappanni. Pedig amúgy nem is lenne rossz pasi, már, ha valakinek bejön az oldalra nyalt frizura meg a látható piperkőc stílus.
- Én? Csak a nőt. Semmi mást. Nem akarok balhét - nyúlok Noráért, és húzom magamhoz, hogy a lehető legjobban eltávolodjunk tőle meg a három nagydarab haverjától, akik jól láthatóan egy kis balhé reményében közelednek felénk. Hátat fordítok, és tényleg minden erőmet összeszedve igyekszem a botladozó, de nagyon lelkes és eleven tűz nőszemélyt kihúzni megint egy kis slamasztikából.
- Hé, picinyem, még meg sem ittad az italodat. Te meg húzz a picsába, én láttam meg előbb - lép megint elénk a pasi, és Nora arcába tolja a félig kilötyögtetett martinis poharat, és már rám sem hederít. Most már az sem érdekel, akarta-e azt az italt, vagy sem, erőszakosabban lépek fel.
- Mit nem értesz azon, hogy akadj le a nőmről, seggfej? - kérdezem, és egyszerűen félrelököm. Rohadtul irritál a sok ember, az, hogy idegenek taperolnak, és nem tetszik, ahogy Norára néznek. Mint a kiéheztetett hiénák, úgy méregetik. Ez pedig egyáltalán nem tetszik nekem. Arrébb húznám, de a pasi a karjára markol, és majdnem kirántja őt a kezemből. Mielőtt baj lehetne, azonnal a pasas csuklójára markolok, és ennek hatására fájdalmasan felszisszen, de elengedi a nőt. Arrébb húzom és közéjük állok. Nora tekintetét keresve emelem fel az állát, hogy a szemembe nézzen.
- Jól vagy? - kérdezem, ám ebben a pillanatban valaki megfogja a vállam, és visszafordít. Hátra fordulok, és mire reagálhatnék, akkorát mosnak be nekem, hogy majdnem a padlón kötök ki. Érzem, hogy vér serken a számból. Lenne olyan ember, aki a három meglehetősen elvetemült kinézetű huligánt látva maga alá vizelne, de ahogy eléjük lép a kis mitugrász seggfej, már nem bánom annyira.
- Azt mondtam, a nő az enyém. Hogy mersz jogot formálni arra, ami az enyém? Én láttam meg előbb, szóval húzz a francba, míg élve megteheted!
Egy pillanatra néma csend borul a kisebb összegyűlt tömegre. A szemem sarkából látom, hogy a securitysek mind eltűnnek az ajtón túl. Nagy kutya lehet a hapsi, vagy az övé a hely, nem tudom. De én meg nem adom meg azt az örömet, hogy ezt ennyiben hagyjam.
- De megkönnyítetted a dolgomat - morgom elégedett vigyorral, miközben letörlöm a vért a szám sarkából. Már ért nekem egy kiadós kötetlen bunyó, és tekintve, hogy a kimerültség és az amúgy is felfokozott hangulatom ezt igencsak igényelte, nem tétlenkedek. Támadásba lendülök. Az egyik pasit orrba verem, a másik elé letérdelve ágyékon boxolom, a harmadikat a főnökével terítem le. Néhány ökölcsapás, pár rúgás, egy kicsit nyakatekertebb mozdulatsor, de a támadók sora mintha nem hogy fogyatkozna, de egyenesen egy tömegverekedéssé alakulna át. Ilyen, amikor részegekkel van körbevéve az ember. Igyekszem mielőbb kikeveredni a zűrből, és hiába vonz még a bunyó, Norát keresem a tekintetemmel, amikor végre egérutat találok, és sikerül kimásznom a bunyózók köréből. Nora udvarlója, és a sleppje már a földön fekszik ájultan, rajtuk meg még pár, aki belém kötött. Ahogy kievickélek a sok barom közül, meg is találom őt.
- Na, ezek sem kötnek többet beléd, az tuti - támolygok oda hozzá - Gyere, hazaviszlek - húzom feldagadt, vérző számat fájó félmosolyra, aztán átkarolom a vállát és elindulok vele a tömegen át. Nem akarom birtokolni, csak inkább megvédeni azoktól, akik bánthatnák. Nem vágyom másra, csak arra, hogy végre kijussak az ajtón a nővel, akiért szétvertem ezt a lebujt meg még pár fejet azelőtt, hogy a zsaruk megérkeznének.

Music | Note | Clothes

Nem terveztem az estémbe sem egy kötekedő, begerjedt, nagyképű idiótát, sem pedig egy tömegverekedés kezdeményezését. De mit tagadjam, kifejezetten jól esik ütni és tombolni egy kicsit. Fáradt vagyok, rémesen kimerült, és a kelleténél ingerültebb. Bennem a tűz sosem szűnik meg, általában véve nyughatatlan lélek vagyok, nem nagyon bírom a tétlenséget, de ma este valamiért a megszokottnál is érzékenyebben érintett az, ahogy Norával bánt ez a kis mitugrász. Nem azért, mert közöm lenne hozzá, és magam sem tudom honnan jött az a birtokló ötlet, hogy a nőmnek neveztem. Talán így akartam valamiképp megóvni attól, hogy szabad prédának tűnjön? Kicsit kuszának érzem most a gondolataimat, nem tudom hová tenni a történéseket. Bár nem mutatom, azért az életem fenekestül felfordult, és az ilyesmit én eléggé nehezen viselem. Félek, ennek előbb-utóbb majd meglesz a böjtje.
Elhúzom a pasas közeléből, és talán épp ezért, mert a szemében én is rá fentem a fogam, lett Nora még értékesebb számára. Innen nem volt visszaút. Még annyit elértem, hogy Norát félre tudtam állítani a közeléből, de aztán....elszabadult a pokol.
Ütés követ ütést, a szám felszakad, fémes vér íze keveredik a habzó nyállal a számban. Nem is érzem, az adrenalin, a gyilkolás ősi ösztöne elnyomja bennem a fájdalmat. Vért akarok, törött csontokat. Bántani akarták azt, ami az enyém. Még nem ismerem fel a veszély jeleit, amely Norát hozzám köti. Még nem látom a ködtől a bajt, amelyet egy sebzett, hideg szív életre keltése okozhat. Még csak törni akarok, és megbosszulni azt, hogy ellenem álltak fel, még hiszem, hogy csak az egoizmusom és a hajthatatlan kényszerességem hajt előre. A nyugodt, pókerarcú Chris pedig ha csak pár perc erejéig is, de háttérbe szorul, és előjön Becks. Az, aki nem ismer sem Istent sem embert, ha arról van szó, hogy megbosszulja azt, ha szembeszállnak vele. Ha Rhys itt lenne, gondolkodás nélkül nyírnánk ki mindenkit, aki csak fel mer állni, de a tudatom mélyén ott motoszkál, hogy vannak itt olyanok, akiknek ez a látvány talán túl sok lenne. Így megelégszem annyival, hogy percek alatt, de eszméletlenre verem a Norát inzultáló barmot meg a bandáját, és aki még rám akaszkodik, az is kap párat. Az öklömön felhasad a bőr, de mivel eléggé edzett már, nem vészes. A szám jobban vérzik, de ahogy érzem, fogam nem bánta, úgyhogy nem is annyira nagy a baj. Ahogy levezetem az első hullámmal érkező kezdeti feszültséget, megszabadulva egy halomnyi frusztrációtól, a bennem élő vad erők dorombolássá szelídülnek le, így csak annyit akarok már, hogy Norát elvihessem innen. Amint megtalálom, megnyugodva, hogy nem esett bántódása átkarolom, és kifelé indulok vele a teremből és a verekedés közeléből. Még látom, hogy a barátnői elkerekedett szemekkel intenek felénk, de csak intek nekik, hogy mi elhúzunk, ők meg csináljanak amit akarnak, őszintén leszarom. Majd ha nem leszek ilyen fáradt egyszer, talán hajlandó leszek normális körülmények között is beszélni velük, feltéve, hogy nem akar valamelyik az ágyához kötözni, vagy minden apró kis titkomat kiszedni belőlem. A szívem még mindig vadul dübörög a mellkasomban, mikor kirobbanunk a bejárati ajtón. Már hallom a szirénázó rendőrautók hangját, és nagyon remélem, hogy nem lesz ebből nagyobb kellemetlenség annál, ami már amúgy is kialakult. Kinyitom az ajtót, és Nora beül, majd ezután megyek a vezető oldalra és huppanok be én is. Egyetlen szó nélkül indítom a kicsikémet, és már csikorgó kerekekkel indulok is el. A szám mintha zárat kapott volna, még mindig tombol bennem az adrenalin, így feszülten táncoltatom az ujjaimat a kormányon, miközben sárgás lámpák fénye világít be a fekete audi belső terébe. Nora első megszólalására alig reagálok. Az orrom alatt elmormolok egy "Semmiség"-et, de ennél többre nem telik most tőlem. Ha most gyorsan hazavinném, még az is lehet, hogy visszamennék, és kinyírnám azt a felkapaszkodott kis mitugrászt, de legalábbis pár napig el tudnám képzelni az erdei bérelt faház pincéjében. Válogatott kínzási módszerek jutnak eszembe, így alig figyelek arra, hogy a nő is mellettem van. Nem is megszokott dolog, mert a kocsimba eddig nem sokat ültek, mivel tartom, hogy az autóm nem taxi, hogy ezzel furikázzak mindenkit. Mégis, mikor mentünk a fesztiválra, az, hogy egy nyolcéves gyerek rugdosta az ülésem hátulját zavarában, és az, hogy együtt voltak velem, valamiért egyáltalán nem zavart. Mit mondjak. Charlotte első pillantásra levett a lábamról, és azóta sem térek magamhoz, mennyire könnyen talált hozzám utat. Mintha mindig rá vártam volna, és ő rám, azt hiszem a kezdeti zavarok ellenére is, egészen jól sikerült végül az a nap. Pedig alapvetően nem bírtam sosem a gyerekeket, legalábbis nem igazán találtam velük a hangot sosem. Charlotte ebben is különleges volt.
Pár perc múlva megint mond valamit, amit eléggé nehezen fogok csak fel.
- Hogy? Mi? - kérdezem értetlen arcot vágva, de aztán leesik mit mond, és...tényleg, olyan aranyos ezzel az ábrázattal, hogy ahogy rá nézek és felfogom mit akart kérdezni, kicsit elröhögöm magam, főleg, ahogy a levegőbe karmol.
- Ja, hát...nem díjaznám, de ha mégis...nem tragédia. Legfeljebb megyünk kocsit sikálni egy éjszakai benzinkútra - mondom, majd szeretettel tekintek a műszerfalra - Örülök, hogy tetszik. Én is nagyon szeretem.
Nem tehetek róla, ez a kocsi a gyengém. Életem munkája van benne, a csóró gyerek, akinek enni sem volt mit Franciaországban messze jutott ahhoz képest, amit jósoltak neki. Hisz mire számíthattak volna egy alkoholista anya és egy apa után, aki ott sem volt? Pontosan. Ugyanerre. Épp ezért döntöttem el, hogy én más életet fogok élni. Ahogy megtudtam, hogy Charlotte létezik, és esélyt kapok arra, hogy vele lehessek, megfogadtam, hogy mindent igyekszem majd jobban csinálni. Én nem fogom megszégyeníteni a gyerekem mások előtt. Nem hagyom, hogy bántsák és csúfolják, hogy egy életre olyan nyomorulttá tegyék, mint engem tettek annak idején. Mindent megadok neki, amit csak szeretne, és amire szüksége van. És érte...érte és az anyjáért, felhagyok a régi életemmel. Nincs több menekülés, nincs több utazgatás, hónapokig tartó távollét. Mindent akarok, amiből eddig kimaradtam. Az elmúlt nyolc évben nem lehettem mellette, de most, ha esélyt kaptam az élettől, mindent meg akarok adni neki, és kapni tőle, amit csak adni tud. Ha egy csacska rajz az, szívem fölött hordom majd, ha csillámtetkót kell csináltatnom, azt is megteszem, és büszkén rohangálok hercegnő ruhában halloweenkor, ha ezt akarja.
Nora lecsatolja a lábáról a szandálját, én pedig nem szólok érte. Bár csodásan állt neki, valahogy jobban szeretem, mikor kicsit természetesebb, és ez még engem is meglep, főleg, hogy alig néhány hete találkoztunk újra össze. Épp egy piros lámpánál állok meg, mikor felhozza az ötletét.
- A partra? - kérdezem, de tovább mondja, és újabb ötletekkel áll elő. A lakásom bemutatása már eleve kizárt, és talán egy pillanatra látszik a tekintetemen, hogy nincs az az ég, hogy a jelenlegi lakhelyem közelébe vigyem őt. Amikor a sérülésemre kérdez rá, egy pillanatra megérintem a számat, amely érezhetően fel van dagadva, és a belső visszapillantót magam felé fordítva nézem meg a sérülést. Az alsó ajkam egy kicsit duzzadt, és alvadt vér van a szám sarkában. A bal arccsontomon egy lilás folt és egy horzsolás éktelenkedik, de annyira nem vészes, és a bal szememnél is van egy kisebb duzzanat, de ezen kívül egész jól festek. Elmosolyodok.
- Ha nekem elsősegély kell, akkor azoknak mentő - húzom fájdalmas mosolyra a számat és belátom, ez kicsit nagyképűen hangzik, de legalább van némi alapja.
- Hagyd csak, nem olyan vészes. Pár nap, és már alig látszik majd - mondom, majd indexet rakok ki, és sávot váltok.
- Akkor menjünk a kikötőbe. Pár perc és ott vagyunk.
Amint zöldre vált a lámpa, beletaposok a gázba, így tényleg nem tart túl sokáig a gyér forgalomban, hogy a nagy teljesítményű kocsival kijussunk a parthoz. Amint parkolóhelyet találok, megállok.
- Megérkeztünk - mondom, és az elénk táruló kikötőben ringatózó hajókat nézem, majd kiszállok az autóból, és átsietek a másik oldalra, hogy kinyissam Norának az ajtót. Nem vagyok nagy úriember, de valahogy ez most más helyzet, úgy érzem. Ha felvette a szandálját, kisegítem a kocsiból, és mivel elég hűvös van, a zakómat leveszem és rá adom.
- Ezt vedd fel, mielőtt megfázol.
A kikötő felé véve az irányt kicsit megborzongok a hajnali hűs levegőtől, de én nem nagyon vagyok fázós, így nem is foglalkozok vele túl sokáig. Tehetetlenül teszem a zsebembe a kezem, miközben lassan a hajók nyikorgó hangjai közé vegyülve a stég végéhez indulunk. Szép látvány az éjszakai fényeket visszatükröző víz felszíne, de nem nagyon tudom, a beálló csendbe mit is mondhatnék. Végül csak megtöröm a csendet.
- Ne érezd magad kellemetlenül, amiért így ért véget az este. Kicsit elvetettem a sulykot, olykor előfordul - vonom meg a vállam, és megmozgatom a zsebemben az öklömet, amely még mindig lüktet valaki állkapcsától.
- Azért jól érezted magad? Remélem nem rontottam el mindent azzal, hogy megjelentem. És nem azért nem válaszoltam, mert nem akartam, csak késő estig nem vettem észre, hogy írtál. Dolgoztam.
Nem fejtem ki neki, hogy mit és hol, ahogy azt sem kötöm az orrára, hogy két napja összesen egy órát aludtam, mielőtt felkeltett. A friss levegő engem is felébreszt egy kicsit, így még jól is esik, a hűvös, legalább nem alszom el állva. Kísérteties a csend, és ez a nyugalom, de meglepően jó érzés Norával sétálni. Még fáradtan, kissé talán még rémülten, vagy legalábbis az események hatása alatt, és picit alkoholmámorosan is gyönyörű. Még mindig nem értem, mi a jó francért feküdt le velem kilenc évvel ez előtt, de csak hálás lehetek érte, hogy így történt. Eddig még sosem sétálgattam társaságban, legtöbbször egy bár adott minden szociális eseményemhez színteret. Ez most új.
Ahogy a kikötő végéhez érünk, megállok, és ha Nora esetleg fel akar ülni a korlátra, ami a nőknek általában véve eszébe jut valahányszor korlátot látnak panorámával, igyekszem úgy állni mellette, hogy fel tudjam segíteni, és ha le akarna pottyanni a most már eléggé hűvös vízbe, el tudjam kapni. A korlátra támaszkodva aztán az égre pillantok.
- Milyen tiszta most az égbolt, egész sok csillagot látni lehet. Szeretem a csillagokat. Olyan megnyugatóak - mondom, és elmosolyodok ismét, ami tőlem meglehetősen szokatlan - Azért tudod nem volt semmi az a tánc, amit levágtál. Nem csoda, ha mindenki begőzölt - vigyorodok el, és nagyon bénán megpróbálom leutánozni amit a csípőjével csinált, de természetesen nekem csak olyan, mintha beállt volna a derekam, nem megy olyan klasszul a tekerés meg a riszálás. És be kell valljam, Nora testi adottságai is sokkal jobbak az enyémnél, így elröhögöm magam.
- Na jó, ez nekem nem megy. Mondtam, hogy nem tudok táncolni - röhögök kissé, mert bár nagyon jól tudok verekedni, és kocsit vezetni, mert vízvezetéket szerelni, de a tánc...na az aztán nem az én asztalom. Charlottenak ha van ritmusérzéke, azt biztos, hogy az anyjától örökölte, nem tőlem.

Music | Note | Clothes

A kocsiban még az események hatása alatt vagyok, és ha Nora nem lett volna a közelben, biztos vagyok benne, hogy sokkal rosszabb állapotokat hagytam volna magam mögött. De így legalább jó esetben megúszom a rendőrségi intézkedést, és ha szerencsém van, és a kidobó amelyik beengedett nem köp, még később sem lesz ennek visszhangja. Nekem pedig nagyon fontos, hogy ne legyen a középpontban, mert egyelőre még dolgozom kell azon, hogy Collieréket kiiktassam, hogy semmiképp ne találjanak majd rám és ne legyek a célpontjuk, márpedig jelenleg még igencsak kutatnak utánam világszerte. Ha Norát és Charlotteot nem sodorja az életembe a sors, az biztos, hogy már nem lennék itt sem. De ők minden tervemet átírták abban a pillanatban, amikor Nora szemébe néztem először, majd megismertem a titkát, amely már közössé vált.
Az első szavaira nem is tudok értelemszerűen reagálni, annyira el vagyok még merengve a történteken. Rhys már csak legyintett volna, hisz ő egészen másként látja a nőkkel való dolgokat, mint én. Sok esetben brutálisabb, impulzívabb nálam, néha meg én vagyok érzéketlen hozzá képest. De ez nem egy hétköznapi szituáció volt. Nora nem csak egy numera a múltamból. Most már teljesen másként látom őt. Nem csak egy csinos pofi, egy szexi comb, ami között szívesen elidőzne az ember. Hanem a gyerekem anyja. Ő testesíti meg a szememben, a tudatalattimban mindazt, amiről eddig álmodni sem mertem. Dylan volt az első lépcsőfok, amely elindított ezen a vonalon, de Nora lett az a végső állomás, amilyen életet akarok magamnak. Nem a modellkedés miatt. Hanem mert Nora...bástya. Fix pontja a lányom életének. Mindig ott van, mindig segít, sosem hátrál meg a harctól. És hülyén hangzik, de tudat alatt most már közelítve lassan a negyvenhez, nekem is elegem van az állandó menekülésből, a harcokból. Elfáradtam. Olyan nagyon fáradt vagyok már, mintha legalábbis nyolcvan évet éltem volna az elmúlt harminckilenc évben. Nem akarok harcolni már. Tudom, hogy Nora és én sosem leszünk egy pár, nem is erre akarok támaszkodni. De szeretnék végre állandóságot az életembe. Nem hiszek abban, hogy bárki szeretni tudna engem, én semmi szeretnivalót nem találok magamban. Nem vagyok vicces, sem túl kedves, bár Norát és Charlotteot minden erőmmel próbálom kedvesen és barátságosan kezelni. De tudom magamról, hogy valahányszor sarokba szorítanak, vagy csak úgy érzem, nem őszinték velem, azonnal támadok, akár egy veszett kutya. A ma este tökéletes példája volt ennek. Nem mindig tudok uralkodni magamon. A kérdésére csak felvázolom az eshetőséget, de szerencsére úgy látom nem lesz a takarításra végül szükség. Nem hibáztatom Norát, nem haragszom rá. Néha kell az embernek az, hogy kicsit kiengedje magából a gőzt. A seregre vonatkozó kérdésre összeszorítom az állkapcsom, mielőtt válaszolnék. Nos, nem mondok nagy hazugságot, ha azt mondom, igen? Mert persze, ott is tanultam jópár szabályos fogást, de mielőtt a seregbe jelentkeztem volna, tulajdonképp utcakölyökként tengettem a mindennapjaimat Nizzában, ahol születtem. Megtanultam a szabályok nélküli verekedés fortélyait, mert ezzel tudtam annyi pénzt keresni, hogy az alkoholista anyámat meg magamat eltarthassam.
- Többek között - válaszolom jól megrágva a választ, és aztán nem mondok semmit. Nem tudom neki elmondani és úgy érzem, ez nem is a megfelelő pillanat erre. Amúgy sem beszélek könnyen magamról, bár vele még ez is egészen könnyen megy. Nem tudom miért felelek neki szívesebben, mint bárki másnak, de mellette olykor elcsodálkozom még magamon is, mennyire más érzelmi állapotokba tud helyezni. Furcsa, érthetetlen hatással van rám, valahányszor találkozunk.
A kikötőbe érve kisegítem az autóból, és mivel rajta csak egy kis testhezálló ruha van, én meg nem vagyok annyira fázós, ráadom a zakómat. Hálásan mosolyog rám, én meg ettől jövök tökre zavarba. Sosem voltam az a nagyon illedelmes pasi, bár tudom mi az, mégsem volt nagyon alkalmam ezt gyakorolni. Nem is mondok inkább semmit, csak elindulok vele a hajók között a stégen. Napközben itt biztosan nagyon sok pár és család sétálgat a szép kilátás miatt, de most, az éjszaka közepén senki nem jár erre, csak mi vagyunk. Furcsa érzés így sétálni vele, és eszembe jut, vajon hogy reagáltam volna akkor, ha Charlotte fogantatásáról tudomást szerzek, amikor Nora keresett. Vajon összejöttünk volna? Vajon sétálgattunk volna egymás mellett, míg a babakocsit toljuk a kisbabánkkal? Már ez is olyan furcsa. Egy kisbaba, aki vér a véremből. Képeket láttam csak Lottie babakorából, és elfogultság nélkül mondhatom, a legszebb baba akit valaha láttam. De vajon összetartott volna bennünket ez a csöppnyi csoda? Vagy ismerve magam, és az akkori, megzabolázhatatlan, gyűlölettől izzó énemet, magukra hagytam volna őket és felégettem volna minden hidat, amely hozzájuk vezetett? Nem tudom megmondani. De azt igen, hogy ezúttal nem áll szándékomban ezt a hibát elkövetni. Nem megyek addig, míg úgy nem látom, nekik biztonságosabb és jobb nélkülem. Hisz Nora nem a csajom, és ez tény. De az ő jóléte most már épp annyira fontos nekem, mint a lányomé. A parton tovább sétálgatva az öklömet a zsebeimbe csúsztatom, és olykor a szemem sarkából nézek csak rá. Mai napig nem értem, miért volt velem aznap éjjel. Hisz Nora olyan...csodálatos. Nem csak a kinézete az, bár tény és való, hogy számomra letaglózó, amikor egy nő hétköznapokon, elnyűtt melegítőben és pizsipólóban is észveszejtően dögös. Nora pedig ilyen. Hanem mert mindig körbelengi ez a furcsán megnyugtató aura, amely úgy vonz magához, mint az akácvirág a méheket. Az ember mindig megnyugvásra lel, és egy furcsa, kellemes melegségre, ha a szemeibe néz, vagy csak a hangját hallgatja.
Megtöröm a csendet. Kemény próbatétel a hétköznapi beszélgetés, de próbálok többet kommunikálni, és ez talán érezhető. A szabadkozásomra adott válaszát figyelmesen hallgatom, és elmosolyodok, mikor szóba kerülnek az sms-ei.
- Hát, volt egy- két meglepő köztük. És hízelgő, ha szexinek tartasz. Főleg a szemeimet. Mert azoktól kész vagy - vigyorodok el, szándékosan hozva fel ellene amiket összehordott. Bevallom, tényleg jól esett a tudat, hogy nem undorodik tőlem. Hiába tudom, hogy nagy átlagban azért a nők nem vetnének ki az ágyukból, azért Nora esetében ez egészen más színezést kap, és az egómnak nagyon jót tesz, ha tudom, hogy nem szégyell mutatkozni velem. De tetszik a szégyenlős nevetése, és bírom, ahogy elpirul. Ezek mind olyan apróságok, amiket az ember a másikat figyelve megjegyez és kedvesebbé teszik számára az adott illetőt. Most még mosolygok ezen, és nem veszem észre, hogy minden pillanattal közelebb sétálok a szakadékhoz, amely a vesztemet okozhatja majd.
A csillagos eget nézem, miközben lassan a móló végéhez közeledünk. Hallgatom a véleményét, és majdnem megosztom vele, milyen más az alaszkai égbolt, és mennyire csodás amikor a tejútrendszer időzik felettünk az égen, vagy a sarki fények játéka. Talán egyszer majd elmesélem, hogy nekem ezek voltak a legszebb emlékeim Anchorageből, és ez a mai napig hiányzik, bár még mindig a hideg kiráz, ha a terepjáróra gondolok amivel járni kényszerültem. Egyetértek vele, de nem firtatom tovább a kérdést, inkább arra figyelek, ahogy tovább megyünk, majd megállunk a korlátnál, és felmászik rá. Odalent igencsak tíz maximum tizenöt fok körüli a víz hőmérséklete, nem hiányozna egy pillanatig sem, hogy beleessen. Utána ugranék, természetesen, de nem lennék boldog, ez biztos. Azért azt megjegyzem, hogy a tánctudásával - velem ellentétben - igazán nincs semmi baj, ám én hiába próbálom utánozni azt a kígyózó, macskaszerű könnyed hullámzást, amit a csípőjével tud csinálni, én ehhez túl merev vagyok. Ő pedig olyan, mint egy játékos kismacska, most is megpróbálja megmutatni mit tud, bár legalább elismeri, hogy nekem ez valóban nem erősségem.
- Hé, le ne ess - kapom el a derekánál, ő pedig a vállamba kapaszkodik. Aztán felpillantok rá, és most egészen másnak látom megint. A furcsa megszólításra elnevetem magam.
- Szóval Mr. Nemtudoktáncolni? - kérdezem és kicsit megcsiklandozom az oldalát, de hogy nehogy leessen, inkább szembe állok vele, és még mindig a derekánál fogva pillantok fel rá.
- Azt tudnám értékelni - mondom, majd magam sem tudom miért, egy lépéssel közelebb lépek hozzá. A két térde között állok, és csak egy lépés választana el attól, hogy közelebb lépve hozzá egy egészen szokatlan helyzetben élvezhessem ki a pillanat varázsát. Kis puha keze még mindig a vállaimba kapaszkodik, és ez olyan természetesnek hat most. Egy pillanatig megtorpanok, hisz félek, rossz döntést hozok ezzel, de aztán ha nem látok különösebb ellenkezést, mégis teszek felé egy óvatos lépést. Két kezem a csípőjén pihen, s ha engedi, most közelebb lépve szorosabban fűzöm köré. Tekintetéről még mindig nem veszem le a szemem.
- Örülök, hogy eljöttem érted. Bármikor újra megtenném - mondom, hogy valahol biztosítsam afelől, nem neheztelek rá azért, mert engem hívott. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy szüksége lehet rám, még akkor is, ha aztán lemondta az egészet.
- Szeretném, ha tudnád, hogy számíthatsz rám. Még alig ismersz, és én is téged. De ha szükséged van rám bármiben, csak egy szavadba kerül. Én itt leszek - mondom, aztán magam sem tudom miért, olyan vágy fog el, hogy megcsókolhassam, hogy a torkom is elszorul tőle. A szám fáj, és az arcom is, és biztos nem ez lenne a legjobb pillanat, főleg, mert nem egy randin vagyunk, de akkor is...A távolból egy étteremből egy dallam indul el felénk. Andalító, ahogy a hegedű sír a dalban, vezetve az érzelmi vonulatot a számban, de csodálatos és varázslatos. Ő pedig csábító és nagyon vonz a gondolat, hogy őrültséget tegyek. Talán a fáradtság teszi, vagy mert annyira észbontóan szexi a korláton ülve, ragyogó szemekkel nézve rám, így mielőtt elrontanék mindent, a derekáról az oldalán át finoman végigsimítom a kezeimmel, majd a hóna alá nyúlok, és óvatosan leemelem a korlátról.
- Mielőtt leesel...- mondom, majd megfogom a kezét, és elterelve a figyelmem az iménti gondolataimról, magam felé fordítom - Kisasszony, mutatna kérem most néhány lépést azokból a híresekből? - kérdezem, és mosolyogva húzom magamhoz, ha engedi. Ugyan ez a dal kevésbé alkalmas arra, hogy szexi mozdulatokat csináljon, de egy kis összeölelkezős andalgásra épp megfelel. Ez pedig még nekem is megy, így magamhoz húzom, és a hátát és az egyik kezét fogva táncolni kezdek vele a mólón. Egészen romantikusnak mondható a pillanat, és bevallom, ez nagyon bejön. Talán tényleg igaza volt a múltkor? Eddig nem tudtam előhozni magamban a Rómeót?

Music | Note | Clothes

Kicsit húzom az sms-eivel, de nem akarok rajta gúnyolódni. Nem, nincs baj az önbizalmammal, legalábbis azon a téren, ahogy kinézek. Tudom, hogy nem vagyok egy CK modell, és nekem is vannak olyan részeim, amiktől szívesen búcsút mondanék, de ennyi év távlatában már az ember elfogadja ezeket, és megtanulja az előnyösebb tulajdonságait kihangsúlyozni. Például mindig előnyöm volt, hogy magas vagyok és edzett, de hosszú évek óta nem borotváltam le teljesen a képemet, pontosan azért, mert tudom, ha megteszem...hát, fogalmazzunk úgy, az nem válik előnyömre. Az sms-eit viszont nehéz lenne elfelejteni, főleg, mert annyira aranyosan adta elő ezt a tetszel, de mégsem, de mégis, de inkább mégsem dolgot, hogy ha csak rágondolok, vigyorognom kell, ami rám azért nem volt jellemző. Most egészen könnyednek érzem magam, bár a tudatom mélyén még mindig ott a visszhang, amely arra figyelmeztet, vigyázzak minden szavamra. De Nora mellett ma este kicsit könnyebben feledkezem meg a saját szabályaimról. Édes, ahogy zavarba jön és elpirul, és ettől, meg ahogy nevet és a szeme csillog, talán még szebbnek látom. Nem tudom mióta jön be nekem ez a stílus, de talán annak idején is épp ezzel vett le a lábamról. Most őszintén bánom, hogy nem sok maradt meg abból az estéből és éjszakából. Olykor eszembe jut, hogy megkérdezem, ő mire emlékszik belőle (mert nyilván többre, mint én) de aztán mindig elhessegetem a gondolatot. Nem biztos, hogy tényleg annyira jó lenne, ha erre kitérnénk, végtére is, már az is eléggé gáz volt, hogy nem emlékeztem arra, hogy együtt voltunk. Mentségemre legyen mondva, hogy egy éjszakás kalandokból - fizetősből és nem fizetősből egyaránt - nekem aztán tényleg kijutott. Vagy, ha nem mentségemül hozhatom ezt fel, legalább indokként még lehetséges. Igaz, kicsit szégyellem azért magam, de ez is csak azért van, mert ez az éjszaka egy életre szóló dolgot hozott létre. Egy köteléket, amely több, mint egy kellemes emlék. Több egy csók, egy ölelés tüzénél. A lányunk épp ezt a pillanatot választotta akkor arra, hogy megfoganjon. Nem tudom milyen erők döntöttek így, nem értem a mai napig sem, hogy ha így alakult, az miért alakult így. Miért most kellett New Yorkig jönnöm, miért pont annál a cégnél dolgoztam, és Nora miért volt ott azon a bemutatón, és az a barom miért épp őt szemelte ki áldozatául és miért épp én voltam az, aki megtaláltam őket. De így alakult, és ezért, még ha részben óriási teher is van a vállaimon emiatt, nagyon boldog vagyok ettől. Még mindig nem hiszem el némely pillanatban, hogy van egy kislányom. Nemrégiben egy munkatársam mesélt egy sztorit a fiáról, hogy hol voltak együtt, és mikor csendesen először életemben én is bekapcsolódva a beszélgetésben annyit mondtam "A kislányommal most voltunk Selena Gomez koncerten. Mi is nagyon élveztük. A gyerekeknek fontosak ezek a pillanatok szerintem..." még a légy is megállt röptében a szobában. A munkatársaim elképedve néztek rám. "Mi? Neked...van családod? Van egy lányod?" Én meg zavarba jöttem, és csak megvontam a vállam és nem akartam kielemezni, hogy a családom van, az csak annyiból áll, hogy pár hete megtudtam, hogy van egy lányom, és egyszer sikerült egy koncertre eljutnunk, és vannak terveim, hogy ne csak havonta egyszer tölthessek vele pár órát. De nem élünk együtt, nem én mosom a ruháit, nem én ápolom, mikor lázas, ahogy semmit, de semmit nem tettem érte az elmúlt közel kilenc év alatt. Márpedig Nora kötelezettségei nem akkor kezdődtek, mikor Lottie megszületett, hanem jóval korábban. Fogalmam sincs, miként csinálta ezt az egészet végig.
A kis csipkelődésre azonban most úgy néz ki őszinte választ kapok, bár nem igazán tudok ezzel mit kezdeni. Nem is tudom, mit kéne erre felelnem. Mondjam, hogy ő is tetszik nekem? Pfff...hát, szerintem ez...na, nem. Én ilyen kliséket tuti nem fogok kimondani. Modell, úgyis tudja, hogy gyönyörű, én meg minek mondogatnám? Hogy azt higgye, csak azért mondom, mert ő ezt mondta? Ugyan már, ez hülyeség. Mire kinyöghetnék valamit, addigra amúgy is az egésznek olyan íze lenne, mint a kölcsönös egónyalogatásnak. Mint mikor a tini lány felrak egy képet magáról azzal a szöveggel, hogy "Mert olyan csúnya vagyok, hogy senki nem lájkolja a képem" és felrak egy olyan pucsítást, hogy még a harcedzett férfiakban is megfordul a pedofília gondolata, aztán a többi barátnői meg elkezdik neki mondogatni, hogy "Dehogy, cicám, hisz gyönyörű vagy! /Legeslegszebbem! / Porcukros mazsolám, ne mondj ilyeneket, mikor tudod, hogy én vagyok a legrondább! / Jaj, dehogy, hisz olyan gyönyörűek vagytok mind! Én vagyok a rút kiskacsa köztetek! etc."
Így csak visszafogom a gonosz kis vigyort a képemen, és inkább csak bólintok, aztán nem mondok semmit.
A mólón hideg szél suhan végig. Megborzongok benne, bár kifejezetten fázni nem fázok. Sós tengeri illat tölti meg az orromat, és míg a csillagokról beszélünk, csak, hogy valamit mondjunk addig, míg el nem érjük a móló végénél a korlátot. Ott Nora felül, és miután a tánctudását úgy gondolja, a legjobb helyen a korláton demonstrálhatja, sikerül majdnem le is esnie. Szerencsére időben megkapaszkodik a karomban, és én is megfogom a derekánál, hogy aztán hirtelen ötlettől vezérelve, és arra fogva, hogy biztonságosabb, ha tényleg nem engedem el, valahogy sikerül a térdei közé férkőznöm, majd egy lépéssel közelebb...
Egészen varázsos a pillanat, ahogy a szemembe néz, amikor biztosítom róla, hogy itt vagyok neki. Nem csak Lottienak. Hanem neki is. S talán nem tudok mindent helyrehozni, talán nem is akarja, hogy megtegyem azokat a dolgokat, amikre képes vagyok, de mégis úgy hiszem, éreztetnem, tudatnom kell vele, hogy ha szüksége van rám, én itt vagyok. A mai este példának tökéletes lehetne. Igaz, hogy lemondta. De mégis eljöttem érte. És mondhattam volna azt, hogy oké, akkor nem jövök. Figyelmen kívül hagyhattam volna, hogy miket írt nekem, és foghattam volna arra, hogy nem az én bajom, oldja meg a gondjait. De már nem tehetem meg. Úgy érzem, az életem azon szakasza, amikor csak magamért voltam felelős és azért, akit én választottam, egyszer s mindenkorra lezárult. Charlotte a lányom, ő egyértelműen számíthat rám. De milyen ember lennék, ha azzal, aki neveli, aki törődik vele és szeretetben gondoskodik róla születése óta, nem törődnék? Undorodom azoktól a férfiaktól, akik azzal, hogy elválnak a feleségüktől, meggyőződésük, hogy a gyerektartással ők aztán letettek mindent az asztalra, és le se szarják, az exük hogy és miképp oldja meg a gyerekek nevelését, vagy akár a heti nagybevásárlást. Felelős vagyok Lottieért. De ugyanúgy Noráért is. Csak ennél jobban nem tudom megfogalmazni, miként is gondolkodom. Ez van, ha az ember ahhoz szokott, hogy sose fogalmazza meg az érzéseit, már ha voltak ilyenek benne. Megköszöni, és most megint egy új pillantással néz rám. Az ajka bűnre csábít, és akarom, hogy megcsókolhassam, sőt, akár azt is, hogy ő csókoljon meg. Látom, hogy akarja, mert a tekintete folyton a számra vándorol, és aztán a szemeimet nézi, mintha ki tudná olvasni belőle a gondolataimat. Olyan könnyű lenne megtenni. Egy kicsi mozdulat, a nyak előrehajlik, megfeszül, az állkapocs elnyílik, száj a szájhoz ér. Ha egy akármilyen nőről lenne szó, gondolkodás nélkül megtenném. De most a józan eszem kerekedik felül. Nem lehet, nem szabad, hogy elveszítsem a fejem. Így ahelyett, hogy megcsókolnám, inkább leemelem a korlátról, mielőtt tényleg belepottyan a vízbe, és táncolni hívom. Édes, ahogy elneveti magát, és ahogy a távolból érkező dallamra ringatózni kezdünk, megnyugvás vegyül az iménti majdnem csók izgalmába. Halk szavaira mosolyogva pillantok le rá, miközben táncolunk.
- Ha ezt te táncnak mered nevezni, akkor mondhatjuk, hogy van egy jó lépésem - felelem, majd ellépek tőle, megforgatom a feje felett tartott kezénél a tengelye körül, és visszahúzom magamhoz. Nevetnem kell, mert olyan édes, ahogy hajladozik, és közben az jár a fejemben, hogy most megint úgy pillog fel rám, amitől kezdem elveszteni a fejem. Mintha tényleg azért csinálná ezt, hogy direkt kínozzon. A szája görbülete Charlotte-ra emlékeztet, és valahol elönt a hálaérzet. Hisz ez a csodás nő, aki semmit nem tudott rólam, bizalmat szavazott nekem. Bizalmat, amelyre sosem voltam és sosem leszek méltó. A segítségével megtudtam, milyen, amikor dobog a szívem. Egészen új hangokat dübörög odabent a rozsdás izomköteg. Sosem érzett erőket fedezek fel magamban. A bosszú, a bizonyítani vágyás, a feledésért való hajsza közelében sincs annak, milyen érzés reggelente azért felkelni, mert van, aki számít rám.
"Kérlek, tegyél úgy, mintha születésem óta ismernél és szeretnél" Még mindig a fülemben csengenek Lottie szavai az első találkozásunkkor. Mielőtt egyáltalán megszólalhattam volna. A lányom első szavai hozzám ezek voltak. Tégy úgy, mintha szeretnél. Azóta sem tudom kiverni a fejemből, hogy a kislányom, ez az okos, rafinált kis angyal, ugyanazt a hiányt érezte élete talán minden napján, amely engem is végül majdnem teljesen megölt. Hisz nem tudom milyen kapcsolat volt közte és Nora exvőlegénye között, de ha egy gyerek ezzel kezdi az ismerkedést a sosem látott apjával, az azt hiszem mindent elmond. Talán szerette őt, de a vér szava ezek szerint erősebb, mint gondolhatnánk. S mióta tudom, hogy Lottie létezik, minden nap úgy kelek fel, hogy végre az, amiért érdemes élnem nem csak a bosszú, hanem a végtelen szeretet érzése. Ez pedig új megvilágításba helyezi a színeket, a fényeket, a virágokat, még az embereket is. Soha azelőtt nem beszélgettem mással, csak Rhyssal. Mindig elkönyveltek annak a fickónak, aki nem szól, nem lát, nem hall. Aki munkatárs volt, de sosem haver, vagy kolléga. Most először szóltam bele egy beszélgetésbe és nyitottam az emberek felé, és ez életem egyik legnagyobb lépése volt. És ez is nekik köszönhető. Megváltoztattak bennem valamit. Bár én még ezt fel sem fogom.
Nora vallomására sóhajtok egyet, és a feje búbjára teszem a fejem.
- Én is - suttogom, mert tényleg így érzem. Örülök, hogy visszasodort hozzájuk az élet, és történjék bármi, ameddig csak lehetséges, szeretnék is maradni. Csak remélni merem, hogy Collierék soha nem találnak rájuk és rám. Így esélyem lesz nézni, ahogy felnő a lányom. Most először van értelme annak, hogy élek, és ezt nem szeretném elveszíteni. A zene elhalkul, majd elcsendesedik a móló. Csak a szél táncol körbe minket, és mi állunk tovább, még mindig a zene emlékére ringatózva. Nora felpillant rám, és én megint elveszek a szeme tükrében. Megint sóvárok a csókja után. Már majdnem megint megteszem, amikor megmozdul, és ez észhez térít. Kibontakozunk az ölelésből, és a hajók felé pillantok én is. Elnevetem magam.
- Nem mondom, hogy nincs hajó, amit el tudnék vezetni, mert van olyan. De azt hiszem ezek egy kicsit nekem is nagy falatok lennének - mosolygok, majd egy hidegebb szélrohamnál lassan elindulok visszafelé. Az órámra pillantok, és kicsit meglep, hogy már hajnali fél három is elmúlt. De nem szólok semmit, mert úgy látom, a kisasszonynak még nagyon nem akarják a pizsit lőni, így gondolok egy merészet, és elmosolyodok.  
- Van kedved felmászni az egyikre? - kérdezem, és látva hitetlenkedő arckifejezését, kacéran megrántom a vállam - Gyere - fogom meg a kezét, és magam után húzom. Aztán az egyik alkalmasnak tűnő hajónál lazán besétálok a hajók közti keskeny deszkákra, majd belesve a kabinok ablakán megbizonyosodok róla, hogy senki nincs a fedélzeten. Ide nem ér el a lámpafény, így csak a sziluettjét látom a félhomályban, úgyhogy nem engedem el a kezét, sőt, közelebb lépek hozzá.
- Maradj csendben, és kapaszkodj jól - mondom, majd megfordulok, és a kezét áthúzva a vállamon, majd a másikat is átvezetve a másikon leguggolok, és a hátamra kapom. Könnyű, mint egy pille, így kis erőfeszítéssel kapaszkodok fel vele együtt a hajó fedélzetére.  Odafent egy új világ tárul elénk.  Hófehér a ringatózó teknő, króm fogódzkodók csillognak a csillagok fényében, és a szél is kevésbé fúj. Egy üveg pezsgő hever bontatlanul az üres ezüst egykor jéggel telt edényben, és a párnákat sem pakolták el a viharok elől. Mikor közelebb megyek és megérintem őket, már tudom miért. Vajszínű bőrből vannak, és rögzítve. Megállok a hajó szélénél, és kihajolok a korláton, miközben feltérdelek a bőrülésekre, s csak hallgatom a tenger moraját, a hullámokat, ahogy a hajó oldalának csapódnak.
- Ne aggódj, kora reggelig ide nem jön senki. De ha fázol, vagy éhes vagy, vagy szomjas, csak szólj, és hazaviszlek - mondom, aztán megfordulok és leülök - Álmodtál valaha arról, hogy ilyen méregdrága luxusdolgokkal vedd körbe magad? Vagy, ha nem is ennyire luxus dolgokkal, de volt valami, amire mindig nagyon vágytál? Nem feltétlenül tárgyra gondolok, lehet ez akármi. - kezdek beszélgetésbe, és talán a fáradtság teszi, de most magamhoz képest nagyon könnyen megy. Nora valamiképp ki tudja belőlem hozni azt, amit amúgy másnak eddig sosem sikerült. Azt, hogy szívesen beszéljek.

Music | Note | Clothes

Az ötlet, hogy felvigyem az egyik bárkára, egyáltalán nem meglepő tőlem. A törvény, mint olyan, számomra eddig sem jelentett túl sokat. Ha úgy alakult, ütöttem, ha úgy, öltem. Az, hogy a mások által meghozott szabályoknak megfeleljek, sosem tartozott erényeim közé. Nem ilyen közegben nevelkedtem, és felnőttként sem azt az életet éltem, amelyre ez jellemző lett volna. A katonaság más volt, ott felelős voltam másokért, ahogy ők értem. A valóságban, számomra érdektelen emberek, tárgyak, nem voltak mások, mint kellékek. A tulajdon csak addig számított, míg érdekem fűzött hozzá, hogy számítson. Az emberélet csak addig volt fontos, míg hasznom származott belőle. Kegyetlenség, vagy sem, a saját magam által felállított szabályok szerint éltem. Amelyikre szükségem volt, hagytam, hogy meghatározzon, amelyikre nem, azt könnyedén ignoráltam. Pillanatnyi gondolat, hogy Norának megmutassam, milyen lehet egy ilyen hajón lenni, s a gondolatot rögtön tett is követi. Felmászni vele a hajó oldalára erősített vékony pallón nem egyszerű, és nem is veszélytelen, ezért a biztonság kedvéért jobbnak látom, ha inkább a hátamra veszem. Hiába kérem, hogy legyen csendben, folyamatosan csicsereg, míg felfelé lépkedek vele. Valószínűleg kicsit fél, ezért inkább arra koncentrálok, hogy biztonságban felvigyem. Magamban azért megmosolygom, mert most annyira...nő. Görcsösen kapaszkodik belém, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban egyszerűen ledobhatom a vállamról, mert meggondolom magam. A palló kissé ingatag, de az egyensúlyérzékem egészen jónak mondható, így Nora valójában egy pillanatig sincs veszélyben.
Nora félelmei, mi szerint lebukhatunk, és emiatt esetleg bajba kerülhetünk, nem alaptalanok. De legjobb tudomásom szerint, annyira nem védelmezik ezeket a hajókat, a tapasztaltabb tulajok nem hagynak nagy értékeket bennük, mi pedig amúgy sem akarjuk szétverni őket, csak kicsit körbejárni rajtuk. Vannak olyanok is, amelyeket még csak be sem zárnak. Minek? Elkötni őket túl bonyolult, hozzá nem értő embereknek nem is menne, aki meg általában bemegy egy ilyen kabinba, vagy egy helyet keres, ahol alhat vagy szexelhet, vagy értékeket, amiket eltulajdoníthat. Egyszer kényszerből négy napig aludtam egy ehhez hasonló hajón Olaszországban. Mondhatni, pazar élmény volt arra ébredni, hogy a hevesen gesztikuláló tulajdonos azt ordibálja, hogy "Polizia! Polizia!" Nem tudom miért, engem amúgy sosem vonzott, hogy egy ilyen legyen a birtokomban. Mégis, érdekelne, mi az, amire Nora vágyna. Láttam a lakást, ahol élnek, és nem vagyok ugyan szakértő, de abban biztos vagyok, hogy egy gyereket egyedül felnevelni nem lehetett könnyű. Tudom, hogy volt vőlegénye, de azt nem tudom, mennyire szállt be a költségekbe. Igazából, arról a kapcsolatról semmit nem tudok, de eddig még nem éreztem úgy, hogy lenne jogom bármit is kérdezni. Figyelmesen hallgatom, ahogy a vágyairól mesél. A kocsi iránti vágyát történetesen tökéletesen megértem, és ha most lenne lehetőségem, azt a terepjárót, amit az alaszkai házam garázsa őriz nekem az ott tartózkodásom idejére, legszívesebben azonnal idehozatnám. Azt nem tudom, Nora mennyire vezet jól, de ha össze-vissza is törné, az sem érdekelne. Utálom a terepjárókat, a személykocsikat, a kicsi autókat és a kombikat is. Igazából, ha egy autó nem gyorsul öt másodperc alatt százra, az nekem nem is kocsi. Ebben sajnos nem vagyok hajlandó megalkudni. Látom rajta, hogy nagyon is lenne még, amit szeretne megvalósítani az életében, és kicsit bűntudatom van amiatt, mert míg ő gyereket nevelt és gondoskodott róla, én buliztam, szórakoztam, szexeltem, utaztam, és mindent megvettem és megtettem, amit csak akartam. Nem mondom, hogy ennek az életnek nem volt súlyos és rettenetes ára, mert hazugság lenne. Nem sokan tudják megtenni a világban azt, amit én igen, és ennek megfelelően magas is a bérem, de sok el is veszett miatta. Sosem élhettem boldog családi életet, és a lelkem, ha van olyanom, egészen mostanáig tulajdonképp meg volt fagyva. Csak most érzem, mióta tudok Lottieról és megismerhettem Norát legalább részben, hogy mennyire lehet másként is élni, és hogy milyen, ha az ember feltétel nélkül szeret valakit. Charlotte egy pillanat alatt vésődött belém, kiirthatatlan szeretetforrást fakasztva fagyott szívemben. A hóval borított sarkvidéken pedig napról-napra erősebb az enyhülés, s az első boldogságnövények kezdik a szirmaikat bontogatni. Bólogatok, és megfontolom a választ a kérdésére, miközben a környezetet kémlelem, hátha meglepnek bennünket.
- Én sokat utaztam életem során. Nizzában születtem és nőttem fel. Tizenöt évesen árvaházba, aztán nevelőszülőkhöz kerültem. Elég sokhoz. A gimi után beiratkoztam a katonai akadémiára, és amint elvégeztem, a Francia Idegenlégiónál képeztek ki, és a katonasággal, aztán utána is. Elég magas körökben dolgoztam már testőrként, a szenátorok meg a politikusok nagyon szeretnek utazgatni. De odahaza...mióta eljöttem Nizzából, nem jártam. - mondom, és kicsit elhallgatva elmerülök az emlékekben. Vajon megvan még az a ház, amelyben laktam? Állnak a falak, amelyek őrzik a titkaimat? Amelyek megtanítottak, milyen egy pofon attól az embertől, akire egyedül támaszkodhatsz? Amelyek némán nézték, ahogy az éhségtől álomba sírtam magam? Amelyek között azzá váltam, aki elindul arra az útra, amely most láthatatlan fallal, de elválasztja őt a kislányától?
Nora elindul hozzám, és a gondolataimból ismét kiugrom, hogy rá nézzek. Fantasztikus nő, pedig alig láttam még belőle valamit. Minden mosolyával újra és újra elkápráztat, hisz annyi minden után ő még mindig képes arra, hogy kedves legyen és mosolyogjon. Vajon nekem mikor kopott meg a nevetésem? Mikor vált ennyire üressé és rideggé? S most miért vágyom arra, hogy a múltam inkább váljon semmissé, de szabadabb lehessek a döntéseimben? Már majdnem odaér, amikor meggondolja magát, és alaposan meglepve, elhátrál. Meglepve pislogok utána, és előre hajolva a térdemre könyökölök, miközben összefűzöm a kezeimet. Pillanatokig hallgatom a némaságot, és már azon vagyok, hogy utána menjek, mikor visszatér. A kezében tartott dobozra elhúzom a számat, amely fájón figyelmeztet arra, hogy az este kellemetlenebb részének nyomai még az arcom díszítik. Ellenkeznék, hisz valóban, sokkal durvább eseteknél is túléltem kezelések nélkül, és ha emlékszik még az akkori sebeimre, azóta megsokasodtak kissé a hegek a testemen, de ahogy rám néz, azokkal a kérlelő, szomorú szemeivel...
- Ezt ne csináld...- figyelmeztetem, de csak folytatja, én pedig tehetetlenül esek áldozatául.
- A francba, ez nem ér! Na jó, legyen.  - egyezem bele, és még nem érzékelem tudatosan, hogy kezd hatalma lenni felettem. Hagyom, hogy leüljön velem szemben, és rezzenéstelen arccal hagyom, hogy a fertőtlenítő csípjen és marjon a sebben, miközben a leggyengédebb ellátásban van részem, amiben valaha részem lehetett. Miközben a sebeimet nézi, én őt nézem. Összpontosít, és ezt nem először látom, hogy ha koncentrál, összevonja a szemöldökét. Apróság, de feltűnt, ahogy az is, mennyire szexi, mikor a szájába harap. Ettől pedig nem lesz könnyebb ennyire közel lenni hozzá. A kérdésére nem felelek azonnal. A hangja kicsit elváltozott, feszültségről árulkodik, és ahogy lehajtja a fejét, nem tudom eldönteni, hogy bántja-e a dolog, hogy verekedtem, vagy arra gondol, mekkora bajba kevertem a barátai előtt. A kérdést a verekedésre értelmezem, hisz épp a sebeimet tisztogatja, de mégsem tudok eléggé koncentrálni, mert nem tudom hogyan, de míg a sebeimet tisztogatja, egyre közelebb hajol hozzám. Talán a sötétség miatt, hogy jobban lásson, talán mert nem sűrűn látott még ilyen sebeket, nem tudom, de mire végez, alig pár centi választja el tőlem. A szemeit nézem, ahogy a Hold fénye megtörik a szivárványhártyákon, és a száját...
- Ilyesmit? Nem. Nem igazán...- suttogom rekedtesen, és bár két alkalmat elnyomtam magamban, mert hiszem, hogy nem szabad átlépnünk bizonyos határokat, de hajnal van, és a víz nyugodt, és Nora gyönyörű, a szája pedig annyira hívogat, és én olyan nagyon magányos vagyok. A napok hetekké, hónapokká majd évekké nyúltak, és Norát közelebb érzem magamhoz, mint bárkit akit eddig megismertem, így akármennyire szeretnék, nem tudok ellenállni neki. Tekintetemmel hol a szemét, hol a száját vizsgálom, és rimánkodom magamban egy apró rezdülésért, amellyel elutasít és ellök, de aztán a feszültség feloldásért kiált, így hirtelen, mégis puhán és óvatosan hajolok közelebb hozzá, és tapasztom az ajkaira a számat. Kezemmel a tarkójánál túrok a tincsei közé, míg fertőtlenítővel ellátott számmal ismét felfedezem, miért őrjített meg egy teljes éjszakán át, majd emelkedett ki a névtelen tömegből az emlékeimben. Nyelvemmel hívom táncba a nyelvét, éhes ajkait tüzes szenvedéllyel, mégis meglepően finoman ízlelem. A Hold a fejünk felett ragyog, csend honol a kikötőben, csupán a lélegzetünk vegyül a heves szívdobbanások közé. Nem tudom ez hiba-e vagy a legjobb dolog, amit történhetett velünk, de a kontrollt a fejem felett már elvesztettem. Ahogy birtokba veszem az édes ajkakat, megfeledkezve a tulajdon fájdalmamról, úgy húzom át az ölembe, hogy átvetve rajtam a lábait, lovagló ülésben ülhessen az ölembe, míg én két kézzel szoríthassam a tenyeremet az arca két oldalára. Eszméletlenül vonz ez a nő! A nyakam hátrafeszül és most hagyom, hogy ő kerekedjen felül rajtam. Nem akarom kihasználni a helyzetet, de az ösztönös énem máris azon agyal, milyen messze van innen a kabin. Vagy a kocsim. Vagy a lakása...szerencse, hogy nem láthatja a gondolataimat.

Music | Note | Clothes

Nem szívesen beszélek a múltamról, de mégis megteszem. Nem sokat mondok, elejtett mondatok, szavak csupán, amelyekkel bizonyítom, hogy valaha én is ember voltam. Miért teszem meg mégis, ha egyébként diszkomfort érzetet kelt bennem? Egyetlen oka van. Nora minden tekintetben más, mint bárki, akit ismerek, ismertem, vagy ismerhetnék. Olyan, mint egy jó pszichológus, legalábbis, az én fejemben így él a tökéletes pszichológus képe. Nem erőszakos, hagyja, hogy magamtól meséljek, és bármit mondok, semmi más nem tükröződik az arcvonásain, mint teljes megértés és belenyugvás. Gondolatban egyszer eljátszottam, mit szólna ahhoz, ha elmondanám neki, hogy a világ egyik legkeresettebb bérgyilkosa vagyok, az az ember, aki a szervkereskedelem egyik alappillére volt szerte a világon és most is üldözik. A fejemben Nora erre is olyan megnyugtatóan felelt. Csak nézett azokkal a különleges macska szemeivel, és megnyugtatóan mondogatta, hogy megérti, és nem haragszik, minden rendben lesz...
Elragadnak a gondolatok, az emlékeimben a ritkán felidézett Nizza szűkös, vizeletszagú utcájában járok, amelyen úgy süvített át a téli szél, hogy az ablakok is beleremegtek, és mindig vigyázni kellett, mert a hajléktalanok állandóan beköltöztek a lépcsőházba, és ha nem vigyáztál, kilopták a zsebedből a nehezen megkeresett kis pénzt, amiből anyád napi piaadagját finanszírozhattad, és ha jó kedve volt, talán megengedte, hogy vegyél magadnak szalámit is az üres kenyered tetejére. A segély érkezését szerettem a legjobban, mert akkor legalább néhány napig volt mit enni, és ha ügyesen osztottam be, tej is jutott a hétre. Hány napot éltem túl száraz kenyérhéjon, amit az ágyam alatt őriztem egy dobozban, mert anyám nem tudta megenni, csak a belsejét a fogai miatt. Akkoriban határoztam el, hogy sosem fogok éhezni, és ha felnőtt leszek, mindig adni fogok arra, hogy mi kerüljön a gyomromba. Nora kérdésére csak elmosolyodok, mert szeretnék neki őszintén válaszolni. Szeretném azt mondani, mennyi klassz helyen jártam. De ez nem fedné a valóságot. A legtöbb, amit egy-egy városból megismertem, azok az éjszakai bárok és klubok, vagy a sötét, elhagyatott sikátorok, ahonnan a megfelelő donor-alapanyagokat szereztem be. Emberrablásból éltem, nem turistaként érkeztem a városokba, ahová küldtek. Éjszaka dolgoztam, nappal aludtam, vagy felkészültem a következő menetre, s ha épp szabadidőm akadt, akkor illegális ketrecharcokon vettem részt, jórészt azokon is inkább éjszaka. Nem sok helyen maradtam hosszabb ideig, pont azért, hogy ne legyenek összeköthetők az eltűnések. Egy-két hét Berlinben, következő három Moszkvában, újabb kettő Kazahsztánban. De mindig csak éjjel, akár a patkányok meg a csótányok. A sötétben kúszva, elbújva a világ szeme elől. Csak az éjszakai pillangóknak volt lehetősége megjegyezni, ki és mi vagyok.
- Sydney klassz volt. Egy kis utcában laktam, olyan grillezni összejárós meg együtt mossuk a kocsinkat környéken. Mikor beköltöztem, az egész utca ajándékkosarakat hozott és hétvégi sütögetésre hívott, alig bírtam őket levakarni. Neked nagyon tetszene. - felelem, és nem fejtem ki, hogy a szembe szomszédomnak megszereltem az autóját, megittunk egy sört, aztán este egy bár mosdójában ájulásig keféltem a lányát - És annak ellenére, hogy ott a kocsimat nem tudtam használni a hó miatt, Alaszka is szép volt a maga módján. Szerintem nektek tetszene Lottieval. Talán egyszer lesz rá lehetőségem, hogy megmutassam.
Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy elvihetném oda őket, így gyorsan el is hallgatok, mielőtt azt hinné, valami igazi pszchopata vagyok, aki el akarja őket tüntetni a Föld színéről.
Mikor Nora eltűnik a kabinban, megijedek, hogy talán megrémítettem és túl sokat beszéltem, de aztán visszatér egy elsősegély dobozzal, és nekem azonnal egyből ellenkezni támad kedvem. Miért akar lekezelni, mikor megmondtam, hogy jól vagyok. Férfiúi hiúságomat bántja, hogy gyengének néz. Ha tudnám, hogy szó sincs erről, könnyebben viselném, de gyűlölöm, ha elesettnek látszom, vagy olyannak, aki segítségre szorul, de Nora előveszi azt a női praktikát, ami eddig senkinél nem vált be, és úgy néz rám, mintha nem jutott volna neki krumpliföld. Szinte könnybe lábad a szeme, és az az érzésem, ha visszautasítom, zokogásban tör ki. Bárhogy is, a módszer hatásos, mert képtelen vagyok neki ellenállni, és aztán hagyom, hogy lefertőtlenítse a sebeimet, és közben van módom arra is, hogy alaposabban megnézzem magamnak. Ez az este nagyon furcsa, mintha minden arra esküdött volna fel, hogy mi valamiképp összekavarodjunk. Tudom, hogy amit teszek, az nem helyes. Tudom, hogy figyelnem kéne arra, milyen következményei lehetnek a gyengeségemnek. De Nora olyan szép, és meleg, és otthon illata van...nem tudom elengedni az érzést, amely birtokba veszi a testem. Akarom őt, újra akarom, a csókját, az ölelését. Lecsapok hát a szájára, mikor már azt sem tudom, honnan indult ki az egész beszélgetés, mikor már csak az ajkaira tudok figyelni, és az illata elbódítja a szívem és a tudatomra köd ereszkedik. Engedelmesen simul hozzám, majd az ölembe húzom, hogy még közelebb kerülhessen. A szoknya amely alig takarta a formás combokat, most egészen felcsúszik, érzem, mikor vágyakozva simítom végig a combját, hogy aztán az oldala mentén ismét a hajába túrjam az ujjaim. Az arcom fogja, és érzem a szíve vad ütemét. A szája édes és éhes, mintha ezer év telt volna el, hogy csókolták volna. Szenvedéllyel adom át magam a pillanatnak, és tudom, hogy hiba, de akkor is kiélvezem, hisz tudom, holnap talán az utolsó lehetőségem is elszáll, hogy normális életet élhessek. Hisz az átlagos emberek ezt csinálják, nem? Ismerkednek, csókolóznak, titkokat osztanak meg egymással, és szerelembe esnek. Ezúttal én is erre vágyom, bár ez az érzés nem tudatos, inkább csak egy késztetés, hogy többet akarjak, mint amit eddig elértem.
Amikor elhúzódik, én is megpróbálok visszatalálni a saját tudatomhoz, és a bűntudat jeleit keresem rajta. Bármit, ami azt üzeni, haragszik és gyűlöl, amiért megtettem, amit talán mégsem akart igazán. De semmi mást nem látok, csak a ragyogó szemeit, a duzzadt, nedves ajkait, amelyekre újra vágyom, a fogait akarom, hogy a húsomba marjanak, és a körmeit, hogy a hátamra újra és újra vérvörös csíkokat húzzanak. De amikor felhívja a figyelmem arra, hogy valaki jön, azonnal kiűzöm a fejemből a sürgető vágyat, és bár a gatyámban még érezhető az elmúlt percek heve, sietve lesegítem az ölemből Norát és felállok mellé, hogy jobban lássak. Valóban, odakint két pasas érkezik a hajóhoz, és eléggé közel jönnek ahhoz, hogy tudjam, valamit ellenőrizni akarnak.
- Pedig esküszöm, itt még megvolt. Meg kell találnom, különben megölnek, érti? - hallom odalentről, így gyorsnak kell lennem. Az első gondolatom, hogy a hátamra kapom Norát. akár egy kismajmot, és egyszerűen átugrok vele a másik hajóra, de aztán rájövök, hogy ez túl nagy zajjal járna. A következő mentő ötletem az, hogy ismét a hátamra veszem, és a hajó oldalára csimpaszkodok, hogy megtartsam magunkat. De ott meg attól tartok, Nora nem tudná tartani magát hosszútávon, így az egyetlen megoldást választom, amely kicsit talán veszélyesebb, de ha gázba kerülünk, majd ütök, mielőtt felismernének. Nem szólok semmit, csak megfogom a nő kezét, és míg a két pasi nagy zajongás közepette felcaplat a hajóra, gyorsan a gépházba vezetem őt, és magunkra zárom az ajtót. Odabent a hely szűk és alacsony, és minden tele van pakolva szórakoztató felszerelésekkel, de ez pont elég ahhoz, hogy az ide dugott ponyvák alatt el tudjunk bújni. Lekushadok, és magamhoz rántom Norát is, hogy ne féljen annyira, mert ha jól érzékelem, megijedt, pedig ez csak két senki, egy percig sem tartana, hogy hatástalanítsam őket.
- Nem lesz semmi baj - suttogom neki a sötét ponyva alatt és biztatóan rámosolyodok - Azért el kell ismerned, hogy ez egy igazán emlékezetes este lett. - próbálom kicsit lazítani, ha már az én ötletem volt az, hogy felmásszunk erre a bárkára.
- Nyugi, mindjárt elmennek, ha jól hallom. Valami gyűrűt keresett a pasi, ezek szerint megtalálta. Amint elmennek, mi is lelépünk, oké? - kérdezem alig hallhatóan suttogva, és érzem, hogy már rám is férne a dolog, mert a kimerültség kezd eluralkodni rajtam, attól félek, ha egy-két órán belül nem kerülök valamiképp ágyba, el fogok aludni a volánnál. Kemény vagyok, de nekem is vannak határaim, még, ha nem is szeretem beismerni őket.

Music | Note | Clothes

Olyan lassan, puhatolózva bontakozik ki köztünk a bizalom, akár a fekete macska lépte a frissen hullott hóban. Nyomot hagy, hangtalant, de félteni valót, mert ezt a törékeny szépséget bármikor elfújhatja egy nagyobb fuvallat vagy egy érkező autó mocskos, sáros keréknyoma. Mesélek, és mesél, s bár alig mondunk valamit, ami kívülállónak talán úgy tűnhetne, ez semmiség, ennyiből nem lehet megérteni és megismeri egy embert, részemről ez túl is lép a maximum limitemen. Mégis, mintha egy angyalszárny-suhanásnyival könnyebb lenne a lelkem. Olyan furcsa érzés. beszélgetek. Ezelőtt csak Rhys volt nyitott arra, hogy meghallgasson, és ez is szökő évente egyszer fordult elő. Mindig azt mondta, zártabb vagyok, mint egy hithű apáca lába köze. Ezen mindig röhögnöm kellett, de igazat kellett adnom. Nagyon nehezen nyílok meg, és mondok el bármit is, de mióta tudom, hogy apa vagyok, észrevétlen változások léptek be az életembe. Az, hogy érezzek, hogy szeressek, hogy egy helyben akarjak maradni? Ezek olyan fogalmak voltak számomra, amelyeket sosem hittem volna igaznak magamra nézve. Mindig úgy hittem, egy golyóval végzem a mellkasomban. Három két perc, és vége, és abban a két percben legalább szabadnak érezhetem majd magam. De most új távlatok nyíltak meg előttem, és élni akarok velük. Hisz van egy lányom. Charlotte szemeiben újjá születtem, és nem mondok le róla harc nélkül. Táncolni akarok az esküvőjén, megvédeni minden veszélytől, és boldoggá tenni. Olyan nagyon boldoggá, mint amennyire boldoggá tett engem azzal, hogy létezik, és esélyt ad nekem, hogy igazán apává válhassak.
Látom Norán, hogy elgondolkozik azon, amit mondok, és gyorsan elhallgatok, mielőtt azt hinné, rossz szándék vezérel. Milyen érdekes az élet, általában ez mindenkire igaz. Mindig a másik életéből irigylünk valamit. Nem feltétlenül negatív értelemben értendő ez, de akkor is így van. Nora boldog, nyugodtnak mondható, egyszerű életet élhetett. A háborút csak a hírekből ismerte, feltételezem nagyobb incidensek, mint amikor újra találkoztunk, olyanok sem minden nap érték, de tudom milyen, mikor nagyon kevés az ember pénze, ezt sosem felejtettem el, és ezt egy gyerekkel megélni még rosszabb lehetett. Én mégis boldogan lennék szegény, dolgoznék egy gyárban napi tizenhat órát, és élnék szerényebb körülmények között, mint ahogy általában, ha nem lenne vérdíj a fejemre kitűzve. Nora fejében pedig talán az jár - bár ezt nem tudhatom biztosan, csak a régi, kölyökkori énemre hagyatkozhatok -, hogy mit meg nem tenne azért, hogy Charlottenak mindent biztosítani tudjon. S ha lehetősége lenne rá? Vajon visszautasítana egy olyan ajánlatot, mint amilyet én kaptam? Vajon látná-e minden tárgyon, minden falon, minden krómozott vagy üveg felületen, minden bankón a hozzá tapadt vért? A lelke szabadságát képes lenne feláldozni azért, hogy az, akit a világon mindennél jobban szeret, mindent megadhasson? Vajon ha olyan helyzetbe kerülne, mint én, ölne-e egy darab kenyérért, és egy meleg ágyért?
Csak bólintok, nem kell itt már többet mondanom. S a következő percekben nem is lesz okom a beszédre, bár a nyelvem igen lelkesen forgatom. Nora kedvessége és gondoskodása olyan mozzanat, amely minden kétséget kizáróan közelebb visz egy olyan ponthoz, amelytől nincs visszaút. Megrészegülten hullok az akarata láncai alá, és megadom magam. Kétszer tartottam vissza Beckset, de most túl erős a csábítás. Hideg van. Nem kint, bennem. A pislákoló tűz, amely Charlotte-tal éledt, újabb töltésre vágyik, hasábokra, olajra, bármire, amitől lángra kaphat, és megtöltheti fénnyel azt a tátongó, fekete mélységet, amely a lelkemben tanyázik már időtlen-idők óta. Iszom a csókjait, megfulladok bennük és újjá születek. A sürgető vágy egyre jobban borítja el az elmémet, és tudom, hogy hiba lenne, de most nagyon szeretnék óriásit vétkezni vele. Nem számít, ha holnap megbánjuk, nem bánom azt sem, ha képen töröl, csak egy órára ne érezzem azt a nyomorúságot, amit minden percemben, amikor épp azon gyötrődöm, miként tudnám a kettős életemet valahogy szinkronba hozni, és hogyan tudnám Norát és Charlotte-ot megvédeni Collierék haragjától. Még nincs hír, még nem tudják, merre lehetek. Az álcáim, a szövetségeseim nagyon jók. A katonai múlt jóval többre elég, mint amivel Rhys rendelkezik, ameddig ő jutott. Én megúsztam a mexikói cellát - egyelőre. De ki tudja mi lesz holnap?
A csók édes és heves, pont olyan, amilyet egy igazi randira el tudnék képzelni, bár tudom, hogy a vicces és kissé provokatív, ellentmondásos sms-ek és a váratlan betoppanásommal járó tömegverekedés nem tartozik épp egy randi kellékeihez, de akkor is így tudnám képzelni. Elveszi tőlem a levegőt, és sokkal frissebbet ad vissza cserébe, ami persze lehetetlen, de akkor is így érzem. Fantasztikus nő, magával ragadó, gyönyörű, és minden, amire ránéznem sem lenne szabad. Kicsit jobb embernek érzem magam mellette ma éjjel. Közel érzem magamhoz ezekben a pillanatokban, de megzavarnak bennünket, épp az után, hogy Ő előbb kap észbe, mint én. Gyorsan kell döntenem, hová menekülhetnénk a lebukás elől, és a legkevésbé macerásat, de a legnagyobb veszéllyel járót választom. Láthatóan kissé lefagy, és eszembe is jut, hogy talán kicsit tréningeznem kéne, mert a váratlan helyzetekben nem igazán reagál megfelelően, de elvetem egyelőre az ötletet. Inkább ara fókuszálok, hogy elbújhassunk a gépházban, mielőtt észrevennének. Odabent lerántom magam mellé, és elbújtatom egy lepel alá. Átkarolom a vállát, hogy a lehető legnagyobb védelmet élvezhesse, de azért igyekszem megnyugtatni egy megjegyzéssel. Örülök, ha úgy gondolja, nincs mellettem veszélyben, és ahogy előbújunk, csilingelő kacagás tör elő belőle. Említettem milyen gyönyörűen láttam csókolózás után, felhevülten, csillogó szemekkel? Nos, ha lehet ilyet mondani, ebbe a nevetésbe most beleszerettem. Röhej, de még sosem láttam őt ennél szebbnek, mint most, ahogy csak kacag és kacag, amitől nekem is nevethetnékem támad. Ragadós, szokták mondani, és ez most történetesen tökéletesen igaz, ahogy az is, amit mond. Felvonom csak a szemöldököm és megvonom a vállam.
- Igyekszem jófiú lenni, de nem mindig sikerül - mondom őszintén, még mindig nevetve, bár hatalmas igazság van a szavaimban, és remélem, Nora nem veszi ezt fenyegetésnek. Hisz tudom, mik a gyengeségeim, tudom, mik a vágyaim, és hogy a társadalmi szabályok és elvárások sok esetben kívül esnek az érdeklődési körömön. Az iskola előtt sem mérlegeltem, mit teszek majd a kislánnyal, ha ország-világ előtt kifejtem, hogy vagdossa magát, ahogy a számonkérésemre a kis Tim apjánál sem gondoltam arra, hogy mások esetleg félreérthetik a dolgot és pletykáknak adhatok okot. Csak az adott pillanat problémájára fókuszáltam. Arra, hogy meg kell védenem a kislányomat, a klubban pedig csak arra, hogy Norát. Ez van, ez vagyok én, nem tudok kibújni a bőrömből.
Kifelé indulnék, de amint rádöbbenünk, hogy nem tudunk kimenni az ajtón, körbe tekintek, hogy kiutat keressek. Az ablakon nincs rács, de azon jó esetben egy közepes méretű kutya tudna kimászni, én semmiképp. Talán ha Nora ügyesen tornázik, megoldható lenne, mert nagyon vékony, de én...az én hátam túl széles ahhoz, hogy átférjek egy ilyen kicsi lyukon. Már a padlót nézem, hogy ha kicsavaroznék néhány lemezt el tudnánk-e jutni a kabinokig, de Nora megoldást kínál. Meglepetten pislogok rá, mikor előáll a tervével, és mikor arra kér, ne ítélkezzek, még mindig nem jutok szóhoz. Csak nézem mit művel, és ahogy kattan a zár és az ajtó feltárul, csípőre teszem a kezem.
- Ki vagy te és mit tettél az én Norámmal? - kérdezem gyanúval méregetve őnagyságát, aztán elvigyorodok, és magamhoz rántva szorosan megölelem.
- Te meg honnan tudsz ilyesmit? Hihetetlen vagy! És még rám mondod, hogy nehéz mellettem unatkozni? Nora Weston, te tele vagy meglepetésekkel! - vigyorgok rá, és két oldalról megcsókolom az arcát - Na, húzzunk innen, mielőtt még tényleg addig kísértjük a sorsunkat, míg mindkettőnket lecsuknak garázdaságért.
Őt annyira nem is félteném, de ha engem elkapnak, egy életre rács mögé kerülhetek. Isten tudja, mivel van tele azóta már a hírügynökség, talán azóta aktát nyitottak rólam. Megfogom a kezét, és kisegítem a szűk kis kabinból, majd óvatosan lopakodva visszamegyek vele oda, ahonnan elindultunk. Ugyanott kell lemennünk, ám mielőtt még elindulna lefelé, eszembe jut valami.
- Nora! - szólítom meg, és ha rám pillant mielőtt a pallóra lépne, visszarántom magamhoz. A szívem nehézzé válik, és nagyon de nagyon izgulok, de magamhoz húzom, és megsimítom az arcát - Tudom, hogy amit lelépünk erről a hajóról, visszatérünk a valóságba. Kérhetnék még egy percet? Csak egy percet, mielőtt visszaadlak, és én...- kérdezem, és nem tudom tovább folytatni a mondatot. Csak egy ölelésre lenne még szükségem, talán még egy csókra, hogy el tudjak majd aludni anélkül, hogy úgy érezzem, megbánta az egészet, de úgy érzem, túl sokat kérek. Nem lenne jogom, hogy szórakozzak az érzéseivel, mikor tudom, hogy sosem lehetnék vele, mert ezzel veszélyt hoznék a fejére, így is közelebb van a tűzhöz, mint azt szabadna. Lehajtom a fejem, és megrázom.
- Mindegy, hagyjuk. Menjünk - mondom, és én lépek a pallóra, hogy erősen kapaszkodva lesegítsem őt a biztonságos talajra. A napfelkelte már nincs messze, az ég alja már világosodik, percek kérdése, hogy a narancsszín napkorong életre hívja a sosem nyugvó várost. Haza kell vinnem Norát, bár azt hiszem, én maximum a kocsimig jutok majd el, és a parkolóban fogok aludni. Képtelen lennék ennyi kilométert levezetni anélkül, hogy fel ne tekeredjek egy fára.

Music | Note | Clothes

Nem éltem átlagos, unalmas életet eddigi életem során. Láttam magabiztos, büszke, befolyásos férfiakat maguk alá vizelni csupán attól, hogy beléptem a helyiségbe, ahol székhez kötözve várták, hogy sorsuk beteljesedjen. Láttam prostikat szerelemtől megrészegülten, jól képzett orvost embert ölni szemrebbenés nélkül. De annál szürreálisabb dolgot, hogy a nyomozónak készülő, erkölcsös és konzervatív Nora Weston épp az ajtó előtt térdel és hajtűvel nyitja ki a zárat...finoman fogalmazok, ha azt mondom, letaglózott a látvány. Sajnos, ezzel egyidőben azonban meglátom Nora egy új arcát is, és kicsit visszaemlékszem arra, hogy annak idején én is elkezdtem valahol. Nem nevetem ki, inkább elismerem, hogy a fizikai erőfölényemmel szemben most az ő esze volt, ami kiránt minket a slamasztikából. Csak mosolygok rá, és bár észrevétlen csúsznak ki a helytelen szavak az ajkaim börtönéből, most közelebb érzem magamhoz, mint valaha, és ez nem a csók vagy a túlfűtött pillanatok miatt van. Mindig is úgy gondoltam, Nora túl merev. Kedves, bájos teremtés, és igazán csodálatos, de olyan messze van tőlem és az általam élt élettől, hogy nagyon-nagyon sokszor gondolkoztam el azon az elmúlt időszakban, hogy mégis mi vihette rá arra, hogy annak idején ágyba bújjon velem. Most meglátom benne a laza nőt, aki gond nélkül nyit ki egy zárat hajtűvel, és mást is. A rafináltság egy egészen kifinomult formáját a szemei csillogásában. Talán az elfogyasztott alkohol utolsó hulláma még, ami ezt váltja ki belőle, de ha Lottie csak egy szemernyit örökölt az én rosszra való hajlamomból, és kapott örökül az anyjáéból...felköthetem a gatyámat, az tuti.
Kijutván a gépházból halk, de határozott léptekkel lopakodunk a lejáróig, ahol mielőtt lesegíteném a nőt, egy sugallatra húzom vissza magamhoz. Nem is értem miket beszélek, és miért, mintha valaki átvette volna a testem és a hangom felett az irányítást. Nem akarom megtörni a varázst, a csillogást a szemében, ahogy rám néz. Kell belőle még, a puha kezéből, az illatából, mert ha elmegy, ha eltávolodik, akkor megint csak én maradok, a hideg matrac a huzatos raktárban, és a gondolataim, amiktől nem tudok nyugodtan aludni. Démonűző mosolya van, és ha mellettem van, néha az az érzésem, én is nyugodtabb vagyok, és mintha a viharfelhők is messzebb keringenének a fejem felett. Azonban az érzések, amik felélednek bennem, a vágyak, amelyek felszínre próbálnak törni, megrémítenek, és felébresztenek. Nem, nem lehet. Nem kerülhet közel hozzám, nem engedhetem, hogy kötődni kezdjek. Azt sem, hogy ő rám pazaroljon egyetlen éjszakánál többet. Elvettem az életéből nyolc évet, amit már sosem adhatok vissza neki, nem hozhatom a fejére mindazt a poklot, ami engem körülvesz. Így is pengeélen táncolok, nem kockáztathatok, hogy baja essen, akár általam, akár más által, de miattam. Életemben először emlékeztetem magam arra, milyen ép érzésű, normális gondolkodású embernek lenni, milyen, amikor nem vagyok önző. Így visszahúzódom a csigaházamba, mielőtt tovább mennék, azonban most ő az, aki meglep engem. Figyelmesen hallgatom, ahogy elrebegi, hogy jól érezte magát velem, s aztán hagyom, hogy puha csókot leheljen ajkamra. Nem mondom, hogy nem esik jól, de van ebben a csókban valami egészen varázsos. Talán a tudat, hogy ez az utolsó, talán a tény, hogy alig nyolc lépés, és mintha ez az egész meg sem történt volna, a megkönnyebbülés, a szomorúság és az önsajnálatba hajló magányosság érzésének a legmagasabb foka. Sóhajtok, nem szólok egy szót sem, csak kényszeredetten mosolygok rá, bólintok, mintha ezzel el tudnám mondani, mennyire jól esett tört lelkemnek az, ahogy ma este kezelt. Hogy nem a kívülállót, a nyomoroncot, az aljas gazembert látta bennem. Egy percre általa megcsodálhattam a mennyek országát. Ez messze több, mint amire valaha számíthattam az életemtől. Aztán csak lesétálok a pallón, lesegítem őt, és hazáig teljes némaságban próbálom meg a testem ébren maradásra kényszeríteni. Nem mondom, hogy egyszerű, de végül sikerül, s amint odaérünk, érzem, hogy nagyon igyekeznem kell, ha nem egy póznára tekeredve akarok ébredni. Nora kipattan, majd visszafordul, mikor már majdnem indulnék. Amikor megköszöni az estét, féloldalas mosolyt küldök felé.
- Nagyon szívesen. Bármikor. - mondom, aztán hagyom, hogy macskaléptei a járdán koppanjanak, és emlékül magával vigye a zakómat.
Nézem, ahogy besiet a lépcsőházba, és már elindulnék, de a paranoiám nem hagy nyugodni, így megvárom, míg felkapcsolódik a lakásában a villany, és látom, hogy minden rendben van. Addigra azonban úgy rám tör a fáradtság, hogy csak arra van erőm, hogy leállítsam a motort, és oldalra döntsem a fejem, és elaludjak.


*reggel*

Nyugtalan álomban járok. Csókokkal borítok gyönyörű alabástromszín bőrt, dús kebleket cirógat a tenyerem. Szőkésbarna hajzuhatag csiklandozza a mellkasom, és valaki kéjesen a nevem suttogja. Hol Chris, hol Becks, de a nyögések valódinak tűnnek, majd egy mézédes csók, és már majdnem elérem a bizsergés igazán élvezetes pontját, mikor a kép vált. Kezeim megbilincselve feszülnek a fejem felett, a combomba ismeretlen helyről származó erős nyomás érkezik, a számban érzem a fegyver csövének az ízét, amelyet a csók helyett érzek. Kámzsával inkognitózott férfialak rég hallott nyelven ordibál nekem. Ismerősnek ható helyen vagyok, a deszkák között perzselő forróság szökik a helyiségbe. Odakint tudom, hogy verőfényes napsütés van, idebent pokoli forróság. Egy ezüst tálcát tol be egy karcsú nőalak, rövid, ide nem illő pántos ruhája alól kivillanó combjai vágyat kelteken bennem. Torz maszk takarja az arcát, de a szeme így is túlságosan ismerős, ahogy kacéran, macskaszerűen megnyúlt szembogarai körül kéklő íriszeivel rám pillant. Ütések záporoznak a hátamra, mégis, akkor rémülök meg a legjobban, mikor a nő felemeli az elém tolt ezüst tálcáról a fedőt. Salátaágyon Rhys feje szürkén, véresen pihen, hunyt pillái mögött tanyázik az iszonyat, míg szájába egy alma van gyömöszölve. Azonban jobban megfigyelve valami még szemet szúr. Gyönyörű, vörös hajzuhatag hullik a salátára Higgs feje tetejéről, és ahogy közelebb nyomják a fejemet, akkor tűnik fel, hogy a haj, nem csak paróka. Skalp. A nő macskaszeme rám villan, mikor felordítok a kíntól, aztán lerántja magáról a maszkot. Rászáradt vér vöröslik Higgs halántékán, Nora gonosz mosollyal cirógatja meg a halott lányunk gyönyörű haját.

Megugrok, ahogy az ajtó kipattan, és talán fel is kiáltok attól a fájdalomtól, amely a rémálom hatására rám tört, de megállítani csak nehezen tudom az érzést. Nora mellém ül, én meg hirtelen nem értem hogy kerültem az egykori hadifogolyként megismert helyről a saját autómba. A combomba a kormány fúródik, így legalább azt realizálom, mi volt az a fura nyomás az álomban, amire azt hittem, talán valami kötéllel szorították el a lábamat. Kábán pillantok rá, és próbálok magamhoz térni. Fáradtan dörgölöm meg a szemem.
- Persze, minden oké, csak elaludtam. - mondom egyszerűen, nem fejtve ki mennyit aludtam már előtte is ennél sokkal rosszabb körülmények között. Aki egyszer aludt már állva egy lőálláson két és fél hétig, minden más helyen is simán tud aludni. Az orrom alá tolt kávé illatát ásítás közben sikerül megszimatolnom, és a nyál is összefut a számban.
- Valóban? - kérdezem most kicsit kacéran és egy kicsit aljasul, mert azért be kell valljam, így, feltűzött, kócos hajjal, smink nélkül egészen másként, de ismét eszembe jut, mennyire dögös csaj. Azonban emlékeztetnem kell magam arra, hogy mennyire nem helyén való, hogy utána lógatom a nyelvem, és újra meg újra a málnásbokorba nyargalnék, akár egy éhes medvebocs. A telefonom csengése menti meg a helyzetemet. Egy üzenet érkezik, amit gyorsan elolvasok, majd sajnálkozó pillantást vetek Norára.
- Bár csábító az ajánlat, de haza kell mennem a tiszta ruháimért, és - emelem fel a telefonom - már várnak rám. - mondom, aztán kiveszem a bögrét szemtelenül a kezéből, és simán beleiszok a kávéjába.
- Hmm...ez tényleg nagyon jó - nyalom meg a szám szélét - Már tudom mitől nem vagy macskajajos. De most mennem kell, tündérkém, ne haragudj. Majd máskor kipróbálom a zuhanyzódat meg a kanapédat, rendben? - mondom, majd átnyúlok az öle fölött, és kinyitom az ajtót. Bunkóság vagy sem, amennyire szét vagyok csúszva, kinézem magamból, hogy leveszi a köntösét odafent, kivillan a válla, és megdugom a konyhaasztalon. Ezt pedig jobb, ha most azonnal a helyén kezelem. Távolságtartás, és következetesség.
Nora kiszáll, és bár látom rajta, hogy nem erre számított, de mielőtt megszánhatnám, megvárom, hogy kiszálljon.
- Ne haragudj, imádnivaló vagy, de tényleg késésben vagyok. Charlotte-nak millió puszit küldök, csütörtökön ha megfelel, elhozom én a suliból. De addig még beszélünk, és hívj, ha bármire szükséged lenne, rendben? - intek neki, majd a gázra taposok, és otthagyom. Hazafelé indulok, és fogalmam sincs, hogy ez a nő egyszer még valóra fogja váltani a legvadabb álmaimat. A szépeket és a rémeket egyaránt.

Music | Note | Clothes