Nora & Becks

Odakint hó hull ismét. Vastag lepel borítja az udvart, a háztetőt, a teraszkorlátot, de újabb adagnyi fehérséget hoz az este. Lottienak már hatodjára olvasom el ugyanazt a történetet, de nem bánom. A mellemre borulva markolja a mellkasomon a pólómat, én pedig cirógatom a haját addig, míg végre lassul a szuszogása, és a keze is elernyed. Fárasztó napja volt, kimerítette az utazás. Szerencsére semmi gond nem volt a gépen, rendben földet értünk, de tény, hogy Lottie bármennyire is gyerek még, nem aludt túl jól, és szerintem egyikünk sem. Nekem is fáj a vállam, majd leszakad. A kocsimat negyed órás keresgélés után találtuk meg, és még vásárolni is el kellett menni, ami tartalmazott mindent, amire csak a lányom rámutatott az üzletben, és határtalanul élveztem, ahogy boldogan dobálta be a kosárba a millióféle nassolni valót, és tonnaszám a gyümölcsleveket meg mindent, amire semmi szüksége nem lesz, de azért meg kellett vennünk. Sajnos eben az egyben borzalmasan gyenge vagyok, képtelen vagyok neki nemet mondani. Azonban úgy láttam Nora igen elmésen oldotta meg a helyzetet, mert nemes egyszerűséggel míg a lányunk nem figyelt, ami nem tetszett neki, észrevétlen visszapakolta a kocsiból a polcra. Diplomatikus és okos megoldás, ha nem akarsz a gyerekkel veszekedni. A negyedére úgysem emlékszik miket dobált be, mert csupa olyan dolog, ami a határon túl nem kapható, így fogalma sem lesz róla mi hiányzik és mi nem.
Óvatosan kimászok a kislányom mellől és eligazítom a párnán. Az ablakából gyönyörű kilátás látható a környező hegyekre és fákra, de azért halkan behúzom a sötétítő függönyt, hogy a reggeli nap ne ébressze majd fel, majd mosolyogva megpuszilom a fejét még egyszer és betakargatom. Imádom tetőtől- talpig ezt a cserfes kis boszorkát. Ma együtt főztünk, aztán játszott egy kicsit, és egy órán át kergetőztünk a házban úgy, hogy az egész a visongásától zengett. Az arca minden pénzt megért, ahogy meglátta a házat, és most először érezhettem valódi büszkeséget azért, amit birtokolhattam. New Yorkban még csak most alapoztam meg az életemet, a pénzemért kegyetlen harcot kellett vívnom. Azért is jó, hogy eljöttem ide, mert itt gyorsan fel tudom venni a számlámról, és ha valaki mégis lekövetne, nem tudna rájönni, hogy New Yorkban vagyok, legalábbis a bankszámlám alapján nem. Örülök, hogy ezt látták először, és nem azt az elhagyatott gyártelepet, ahová behúzódtam, hogy valahogy túléljem addig, míg össze nem szedem magam.
Lottie szobájának az ajtaját behúzom és a szokatlanul csendes házban a lépcsőházon keresztül a földszintre megyek. Az egybenyíló tér különleges atmoszférát nyújt, és bevallom, imádom ezt a házat. A hatalmas üvegfelületek ridegek, de csodás amikor besüt rajtuk a fény. Az ember azt hinné, hogy túl nyitott a tér így, és bárki megláthat abból, ami itt történik, de van rajta egy olyan funkció, hogy ha megnyomok egy gombot, az egész üveg elsötétül és teljesen feketévé válik, áthatolhatatlanná téve rajta minden fényt, így olyan lesz, mint egy nagy fal. Én nem használom, mert itt fent a hegyekben, ahol farkasok járnak csak egy őrült merészkedne ennyire távol a lakott területek biztonságától. Elég magasan lakom ahhoz, hogy biztonságban tudjam magunkat és tudjam, hogy ide csak egy igazán kiváló terepjáró képes feljutni a hóban, azt meg messziről meghallani, így egy percig nem aggódom amiatt, hogy bárki ránk törhetne anélkül, hogy észrevenném. A konyhába veszem az irányt. Egy farmer van rajtam és egy póló, ami itt épp elég köszönhetően a padlófűtésnek és az előrelátásomnak, hogy két nappal előtte bekapcsoltattam a fűtést, így kellemes húsz fok van az egész házban, ami épp elegendő ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. A hűtőhöz érve valami innivaló után kutatok, és végül egy multivitaminos doboz mellett döntök. Aztán kiveszek még egy adag epret is, és kis megfontolás után egy tálba teszem, majd megmosom és egy kis tejszínhabot nyomok mellé, majd felszerelkezve a vacsora utáni nasival a nappaliba megyek. Nora jár a fejemben, és az, hogy mennyire megviselte az út, nem is gondoltam volna. Most már remélem, hogy jobban lesz, mert nem szeretném, ha lebetegedne, de biztos ami biztos, vettem itthonra néhány hányinger-csillapítót, meg mindenféle dolgot, amire szükség lehet, gondolva természetesen Lottie-ra is. Előtte sosem kellett ilyesmire gondolnom, úgyhogy tényleg igyekeztem felkészülni mindenre. A nappaliba érve körül nézek, de Norát nem látom sehol, így feltételezem, hogy talán lefeküdt, vagy fürdik, de nem akarok folyton a nyakában lihegni, úgyhogy inkább lepakolok az asztalra, és kis megfontolás után úgy döntök, begyújtok a kandallóba. Olyan rég volt használva, és talán holnap este Lottie sem lesz annyira fáradt, kicsit beszélgethetünk majd vagy társasozhatunk itt, ez igazán hangulatos tud lenni. Nem mintha én annyira értenék az ilyesmihez, de a filmekben az ilyesmi be szokott jönni. Míg a tűzzel bajlódok elmajszolok egy epret, és mosolyogva emlékszem vissza arra, hogy Norát a feleségemnek nézték. Azóta sem megy ki a fejemből. Mi van, ha ezt várja? Vajon lehetséges, hogy erre vágyna? Hogy megkérjem a kezét? Mi van, ha erre vár? De...még olyan korai, nem? És különben is, alig jöttünk össze, még rengeteg mindent meg kellene beszélnünk előtte. Mi van, ha nem ugyanazt akarja, amit én? Egyáltalán, mi az, amit én akarok? Mármint persze, őket, mindenestül, de...házasság? Felsóhajtok és nevetek egyszerre, mert már a gondolat is nevetséges. Hogy egy magamfajta házasodjon? Ugyan már, ez...ez szinte lehetetlenség. Különben is, ha valami rosszul sül el addig, míg itt vagyok, vagy azután, hogy hazaértünk, egy életre rács mögé kerülhetek, ha ki nem végeznek. Akkor meg bélyegezzem meg egy életre? Milliónyi kérdés és ötlet kavarog bennem, ahogy az éledő lángokba bámulva rágcsálom az epret, aztán kicsit elkalandozva a múltamon kezdek merengeni. Felidézem milyen volt itt lakni azelőtt, hogy Dylant megismertem. Már mindent elvitt innen, szerencsére a gondnokkal átnézettem az utolsó fiókot is, nem mintha tagadnám, hogy Nora előtt is volt életem, csak mégis, nem akarnám bántani. Dylan fantasztikus lány volt, friss és nagyon-nagyon fiatal. Úgy énekelt, akár egy angyal, imádtam a pajkosságát, de korántsem tudtuk egymást komolyan venni. Az első pillanattól tudtam, hogy ez csak átmeneti. Dylan az álmainak élt és szabad lélek volt, nem hozzám való. Megölt volna, ahogy én is őt, metaforikus értelemben, de jó volt, amíg tartott, élveztem a társaságát, és kevésbé éreztem magányosnak magam miatta. Visszagondolok arra, amikor megmentettem azoktól a pasiktól akiktől lenyúlta a bérét. A nyílt utcán jött velem szemben, és mire észbe kaptam, a nyelve már a számban matatott álca gyanánt. Nem jött be, és utána le kellett vernem az ellenségeit, de aztán hazavittem, és ha nem rakták volna ki tél közepén a motelből, talán sose látom többé. Így visszamentem érte, és...a többi történelem. Szép volt. Míg merengek, azonban észre sem veszem, hogy valaki időközben közeledik felém.
- Huh - ugrok ösztönösen támadó állásba, felé fordítva a piszkavasat, de ahogy felismerem, hogy csak Nora az, a szememből azonnal kihuny a harci tűz és leeresztem - Ne haragudj, nem hallottam, hogy jöttél.
A fém rudat visszarakom a helyére, és még néhány fahasábot dobok a tűzre, majd a kanapéhoz megyek és lehuppanok rá.
- Lottie már alszik. Hatszor olvastatta el velem azt a jéghercegnős mesét, de most már úgy alszik, mint a bunda - mosolygok rá, és a vonásait nézem, hogy észrevegyem, ha megint rosszul lenne, de egyelőre nem látok semmi különöset. Az üdítőért hajolok és egy pohárba töltök belőle, majd beleiszok és a rusztikus hangulatú falra szegezem a tekintetem, majd újra rá pillantok.
- Olyan szótlan vagy egész nap, még mindig rosszul érzed magad? Mert lehet, hogy akkor orvost kéne hívni, nem gondolod? - kérdezem, mert valóban nagyon el volt gondolkozva egész nap, csak nem tudom ez a fáradtságtól volt-e vagy valami más miatt - Netán nem tetszik a ház, mert ha gondolod mehetünk szállodába is, ha itt nem érzed jól magad, engem nem zavar - teszem hozzá, és már tényleg nem tudom miben járhatnék a kedvében. Lottie gondját egész nap levettem a válláról, igyekeztem mindenbe bevonni a kis csemetémet a fahordástól kezdve a főzésig, hagytam, hogy lepihenjen délután, tényleg nem tudom mit tehetnék még érte. Csak a legsötétebb rémálmomban jön az elő, hogy azért ilyen szótlan, mert valójában ki akar dobni, csak nem akarta otthon megtenni, de ezt igyekszem elnyomni magamban. Jó lenne ha végre tudnánk egy kicsit beszélgetni, mert attól félek, hogy a túl sok dolog amit a szőnyeg alá söpörtünk előbb-utóbb felemészti majd, nem csak őt, hanem engem és a kapcsolatunkat is. És nem akarom, hogy ez véget érjen. Még nem készültem fel erre.

Annyira vártam ezt az utazást. Egy kis kikapcsolódás, távol mindentől. A munkától, a város zajától, a gondoktól, amelyek mostanában gyötörtek, a rám váró bírósági kihallgatásoktól, amelyekkel kapcsolatban még mindig nem lettem okosabb, hogy miképpen is tudnék jól kijönni belőlük, bár Becks azt mondta, segít megoldani. Aztán ott van az a dráma a szüleimmel is, és az újdonsült testvéreimmel, akikről még mindig nem volt időm beszélni Chrisszel, pedig azt gondolná az ember, hogy az ilyesmit a lehető leghamarabb megosztja azzal, akivel párkapcsolatban él, de minden olyan kusza és zavaros velünk mostanában. A Gladiator Club óta... én nem is igazán tudom... Nagyjából úgy tudnám leírni kettőnk viszonyát az utóbbi időben, hogy egy buborékban éltünk, amelyből kizártunk minden rosszat, nem vettünk tudomást semmiről, ami kellemetlen lehetne, csak egymásra és Charlotte-ra koncentráltunk, meg az apró-cseprő dolgokra, illetve az ünnepekre, és erre az utazásra. Egy buborékban, amely áldásosan elzár mindentől, ugyanakkor annyira sérülékeny, hogy bármelyik pillanatban kipukkadhat. Mert annak ellenére, hogy nem beszélünk róla, még kísért annak az estének az emléke. Legfőképpen álmaimban. De nem tőle tartok, vagy nem attól, hogy mire képes, hanem attól, hogy bármikor úgy végezheti, mint Beast. Az utóbbi napokban renderesen álmodom arról, hogy elveszítem őt. Nem mindig ugyanúgy, mert néha kés döfi át az oldalt, máskor golyó fúródik a szemei közé, vagy épp a nyakát törik ki, de mindig ugyanaz a vége. De mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba, úgy kapaszkodtam az alaszkai utunk gondolatába, abba, hogy itt majd minden rendbe jön, mert tisztes távolságból minden másnak tűnik majd, és lesz esélyünk megbeszélni mindent, ami fontos, amellett, hogy jól érezzünk majd magunkat, kikapcsolódhatunk, és életünkben először igazán élvezhetjük azt, hogy egy család vagyunk. Izgatottsággal és lelkesedéssel álltam neki, és igyekszem ezt még mindig tartani, mert nem engedhetem meg, hogy az aggodalmaim elrontsák a vakációzásunkat, de az, hogy nem sokkal az indulás előtt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy akár terhes is lehetek, meglehetősen felkavart. Próbáltam az elmém egy hátsó zugába száműzni ezt is, ahogy mostanában minden mást, de megfeledkezni arról, hogy talán egy új élet növekszik bennem, közel sem ilyen egyszerű. Főleg amikor újra és újra rosszullétek és gyengeség környékez. Ám én végül még ezt is képes voltam valahogy a szőnyeg alá söpörni egy időre.
Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor a gépünk végre landolt, készen mindarra, amit Chris kitalált nekünk mára. Bevásárlás, közös főzés, a ház körbemutatása. Ami egyébként elképesztően gyönyörű, tágas, világos, békés, és nagyon is otthonos. Azt hiszem, még mindig nem tértem magamhoz a csodálkozástól, hogy képes volt ezt mindeddig eltitkolni előlünk. Bár ahhoz már hozzászoktam, hogy minden lehámozott réteg alatt egy újabbat találok, ha róla van szó, hisz kifogyhatatlan a titkokból, de ez most más. Még magam sem tudom konkrétan megfogalmazni, miért vagy miben is... Talán mert... mindaz amit eddig hallottam és megtudtam róla, egy olyan ember képét festette le, akinek nincsenek igazán gyökerei, akinek nincs igazán otthona, aki leginkább máról holnapra ér, üldözi a veszélyt, vagy éppen az őt, bejárja a világot, és sehol nincs sokáig, sehol sem próbál letelepedni. Aztán most itt van ez a csodaszép ház, ami nem egy egyszerű átutazási pont, ez egy valódi otthon, egy olyan hely, ahol egy időre valóban berendezkedett, ahol egy időre otthon érezte magát... Ez az egész egy kicsit őt is más színben mutatja. Azt sugallja, hogy nem kéne minden pillanatban attól tartanom, hogy holnapra elszelel, és néhány évre ismét a nyomát veszíthetem, mert képes kötődni és letelepedni. Örülök, hogy elhozott ide bennünket. Örülök, hogy együtt vagyunk itt, hogy láthatom őt és Charlie-t együtt, ahogy hétköznapi dolgokat tesznek, játszanak és nevetnek. A szívem csordultig telik szeretettel, ugyanakkor az előttem kibontakozó családi idill újra és újra emlékeztet a táskámban lapuló terhességi tesztre, és arra, hogy el kellene végeznem. Mielőbb. Csak essek túl rajta, és talán kiderül, hogy korai volt a pánikolásom, aztán végre valóban élvezhetem ezt a pár napot. Ellenkező esetben azonban... temérdek ijesztő gondolat tolakodik be máris az elmémbe azzal kapcsolatban, mi-mindennel is járna ez. Nem vagyunk erre most felkészülve. Egyikünk sem. Legfőképpen én nem. Én biztosan nem.
Megvárom, amíg apa és lánya elvonulnak esti mesét olvasni, és miután egy-két percig hallgatom őket az ajtóból, szépen csendben elsurranok a hálószobánkig, előkotrom a táskámból a féltve rejtegetett műanyagpálcikát, majd némi habozás után besétálok vele a fürdőszobába, hogy megcsináljam a tesztet. Kell egy kis idő, amíg eldől, hogy egy vagy két csík színeződik el, az izgatottság és feszültség azonban, úgy érzem, lassan túlnő rajtam, ezért jelenleg ezt a röpke pillanatot is óráknak érzékelem. Kell valami, amivel lefoglalom magam. Elhatározom, hogy lezuhanyzok. Talán segít kitisztítani a fejemet, és utána képes leszek higgadtan kezelni, bármi is az ítélet. Nem áztatom magamat sokáig, de nem is kapkodom el, próbálom kikapcsolni az elmém, és egy kicsit ellazulni. Végül egy törölközőt magam köré csavarva indulok vissza a hálóba... A bőröndjeink még nincsenek teljesen kicsomagolva, és jelenleg nincs kedvem áttúrni a holmimat valami kényelmesebbért, ezért kinyitogatok egy-két szekrényajtót, és hamar meg is találom, amit keresek. Magamra öltöm Becks egyik pólóját – reménykedek benne, hogy nem fogja zokon venni –, és kicsit az arcomba húzva mélyen belélegzem az illatát. Aztán fehérneműt kerítek, és végül egy mély levegővel a tüdőmben teszem meg az utat vissza a mosdóhoz, ahol az eredmény már vár rám. Két csík. Megrázom a kis szerkezetet, mintha ezzel manipulálni tudnám a végkifejletet, majd újra és újra megnézem, de még mindig ugyanazt mutatja. Elárasztanak az érzések, a félelmek, szinte lesodornak a lábamról, meg kell kapaszkodnom a mosdókagyló szélében. Aztán pördülök egyet, és megindulok Becks keresésére. Szükségem van rá. Ezt nem tudom még egyszer egyedül végigcsinálni. Muszáj azonnal beszélnem vele.
A tágas nappalinál találok rá, és egy kicsit megtorpanok a látványtól, ami fogad. Ahogy a tüzet piszkálja. Beizzította a kandallót. Egészen romantikussá vált tőle a helyiség. Ő pedig annyira figyelmes egész nap. Nemigazán tette szóvá, de éreztem, hogy igyekszik megkímélni, mindenre odafigyelni. Annyira szeretem. És annyira félek. Fogalmam sincs, mit fog reagálni. Nem tudom, hogy... Mi van, ha nem akarja? Mi van, ha ez véget vet mindannak, ami közöttünk van? Ez az egész még mindig annyira új, annyira törékeny... az a sok titok, sok megbeszélni való, amely rést ütött közénk az elmúlt időszakban...
Zavaros, mély gondolataimból a hangja riszt fel. Megijedt tőlem, és ezzel pedig engem is picit megijesztett. Figyelem őt, ahogy beszél, ahogy aggodalmaskodik, de nem szólalok meg, még nem. Csak fázósan összefonom magam előtt a karjaimat, egyik kezemben a tesztet szorongatva, de igazából nem a hideg miatt didergek. Ez a feszültség az, amit már egyre kevésbé vagyok képes elviselni. Meg sem várom, hogy Chris befejezze az utolsó mondatát – amellyel ismét csak arra van gondja, hogy nekem jó legyen –, odasietek hozzá, két karom összefűzöm a nyaka körül, és az ajkaira tapasztom a számat. Kétségbeesett csók ez, félős, vad, feszült, épp olyan, amilyenek most az érzéseim. Hozzápréselem magam, szabad tenyerem betéved a pólója alá, végigsimítok a hátán, ujjaim az oldalába marnak... Aztán hirtelen elengedem, mondhatni elszakítom magamat tőle, levegő után kapkodva hátrálok pár lépést. A lábam hátulról nekiütközik valaminek, majdnem hanyatt is esek. A dohányzóasztal. Kikerülöm, végül leülök a kanapé egy végébe, felhúzom a lábaimat, és átkulcsolom a térdeim alatt, majd a fejemet nekitámasztva nézek fel rá.
- Megint megtörténik, Becks... Megint megtörténik. - Kinyújtom felé a tenyerem, hogy láthassa, mit rejtegetek benne, de ezt leszámítva továbbra is ugyanúgy kuporgok egy helyben. - Mégis hogy történhet meg újra? Mit csinálsz te velem? Biztos valami szuper-bajnok úszóid vannak, mert mégis mekkora volt ennek az esélye? Én... én nem tudom... nem tudom mi lesz, erre nem voltam felkészülve. Ez... - Kezdek el magyarázni, és ahogy egyre inkább belelovalom magam, hamarosan már ismét talpon vagyok, és járkálni kezdek fel-alá a kanapé mellett. - Ez... össze vagyok zavarodva. Annyira kedves és figyelmes vagy egész nap, olyan imádni való, és ez a ház is gyönyörű, még sosem laktam ilyen szép helyen, de... de annyi minden nincs a helyén, és én nem tudom, hogy leszek képes még egyszer végigcsinálni, ha nem leszel ott, vagy ha ott is leszel... Mert... ó, istenem, el fogom veszíteni a munkámat. Mégis ki alkalmazni, ha megint akkora leszek, mint egy ház, és... mit fogok akkor csinálni...? - hadarom el úgy fél perc alatt mindazt, ami a koponyámat belülről feszíti már lassan egy napja. Elfojtottam az egészet, és most mintha egy vulkán törne ki az elmém kavargó bugyraiból. Megdörzsölöm a homlokomat, kényszeres cselekedet, de aztán rájövök, hogy talán mindannak, amit most összehordtam, semmi értelme, szóval veszek egy mély levegőt, hogy újra megpróbáljam.
- Két csík. Pozitív. Terhes vagyok, Becks – fogalmazom meg tőmondatokban is a lényeget.

Nora & Becks

Nora érkeztével ismét elhatalmasodik rajtam a bizonytalanság. Ha van valami, amit gyűlölök abban, hogy érzéseket táplálok irántuk, akkor az ez. Az állandó készenléti állapot arra, hogy magam védjem a veszteségtől, a félelem, hogy az a jó, amivel éltetnek egyszer megszűnik majd. Feszültté tesz a szótlansága, de már tényleg nem tudom mivel tudnám jobb kedvre deríteni. Azzal vigasztalom magam, hogy csak az utazás merítette ki, és a napok óta tartó készülés az útra. Biztosan elfáradt, legrosszabb esetben valami vírus bujkál benne, ami majd pár napra ledönti a lábáról. Télen New Yorkban elég gyakran előfordulhat, hogy beteg emberekkel találkozik az ember és elkap valamit. Megosztom vele Lottie lefekvésének történetét, mert úgy hiszem, nyugodtabb, ha tudja, minden rendben van vele. Talán emiatt is aggódik, hogy a lányunk és köztem a viszony hogyan alakul. Sok minden forog kockán, azt hiszem, bár én nem vagyok ebben annyira megfontolt és előrelátó, sokszor fogalmam sincs arról mit miért teszek. Nora az, aki egyben tartja ezt az egységet, aki irányít. Miatta érzem napról napra, hogy képes vagyok megküzdeni a bennem rejlő sötétséggel, mert tudom, hogy ott van, ha elhibázok valamit. Ám hiába próbálok csevegni, újra azt érzem, a levegő fojtogatni kezd, ahogy rám néz és nem szól semmit. A szívem összeszorul a félelemtől. Miért néz így rám? Mi lehet a baj? Felajánlom, hogy el is mehetünk, ha itt nem érzi jól magát, mert már tényleg nem tudom mit tehetnék érte, de válasz helyett hozzám szalad és megcsókol. Meglep a hevessége, de viszonozom a csókját. Lázasan, szinte kétségbeesetten szuszogva fogad be és birtokol, a keze végigsimít rajtam és ez azonnal vágyat gerjeszt bennem. A meccsem óta nem voltunk együtt, és lényegében ott is csak ő volt, aki végül eljutott a csúcsra, szóval a cölibátusom elég hosszúra nyúlik. A nyakára csúsztatom a tenyerem és a derekát fogom épp át amikor meggondolja magát és ellök magától. Összezavarodok, a hormonok a testemben nem hagyják, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Értetlenül nézem, ahogy hátrálni kezd, mintha félne tőlem.
- Most mi a...- baj, kérdezném, de nincs rá időm, majdnem elesik, de időben visszanyeri az egyensúlyát, így a törekvés, hogy elkapjam a kezénél, feleslegessé válik. A kanapéhoz megy és lekucorodik rá, én pedig értetlenül tekintek rá. Mi ütött belé? Mi a baj? Összevont szemöldökkel nézek rá, és a kis fehér izére amit a tenyerében tart. Nem értem mit akar mondani ezzel.
- Mi? Mi történik meg újra? - kérdezem, de meg sem hall, csak mondja és mondja a magáét. Szuper úszók? Mégis mi a jó égről beszél ez a nő? Megháborodott a légnyomás változástól? Odahajolok és elveszem tőle azt a kis fehér izét, de időm sincs rápillantani, mert talpra ugrik és ő kezd el fel-le járkálni. Végképp elveszítem a fonalat, amikor a munkája miatt kezd aggódni, bár az már szinte sértő, hogy azt feltételezi, nem leszek ott neki. Mit nem ért azon, hogy szeretem? Vagy ez is olyan, amivel bárki bármikor dobálózna? Soha életemben nem mondtam ki ezt a szót senkinek rajtuk kívül, nekem több ez, mint egy szó, sokkalta több.
- Nem fogod elveszíteni a munkádat, nyugodj meg - próbálom csitítani, de jószerével úgy néz át rajtam, mintha ott sem lennék. Kezdek nagyon aggódni, hogy valami hatalmas baj van, amiről eddig nem is tudtam, mert Norát elképzelni óriási méretűnek...nem is értem miért mondja ezt, hiszen olyan karcsú, akár egy gazella, minden a helyén van rajta, úgy gyönyörű ahogy van. Ez ilyen öregedéstől való pánik, vagy mi? Nem tudom, én pasi vagyok, nagyjából százkilencven éves koromig meg leszek győződve róla, hogy én magam vagyok a férfitársadalom királya, akármit is csinál velem az idő. Ha ráncos, dagadt és ősz leszek, akkor is, így nem igazán értem, miért pánikol ennyire.
- Komolyan megrémítesz, áruld már el mégis mi a jó fene bajod van - nyögöm halkan, bár szerintem ezt sem hallja. Tehetetlenül nézem, ahogy fel-le járkál, mire megdörgöli a homlokát és végül kinyögi. Elsőre fel sem fogom azt, amit mond. Két csík? Milyen két csík? Aztán leesik a tantusz, ahogy kimondja. A kékjeim közepén a pupillák hatalmasra tágulnak a döbbenettől, és csak most fogom fel, hogy mit mondott. Lassan felemelem a fehér kis izét amit eddig szorongattam. Azt hittem valami pálcika, netán egy hajtű, bár fogalmam sincs, ez utóbbi hogy juthatott eszembe, de a csajoknak mindenféle cuccaik vannak amikről fogalmam sincs mire használják és furán néznek ki. Azonban ahogy lepillantok rá, és tüzetesebben megnézem, megfordítva már én is látom. A pálcika közepén ott van a két csík. Terhes.
- Hogy...mi? - nyögöm, és sosem érzett gyengeség lesz úrrá rajtam. Nora terhes. - Hisz mi...alig...és vigyáztunk...mármint...nem, először nem, de aztán...
Hátrálni kezdek és a kanapé karfájáig jutok, hogy le tudjak ülni, mielőtt minden erő kiszalad a testemből. Végiggondolom az első alkalomtól kezdve az összes többit. Mindre pontosan emlékszem, de erre mégis mekkora az esély? Néhány másodpercig zavart csendbe burkolózom. Most mi lesz? Mit kellene mondani ilyenkor? Fogalmam sincs, hogyan reagáljak, mert az első reakcióm ösztönösen az, hogy mosolyogni kezdek. De nem mosolyoghatok, mikor Nora épp atomjaira hullik szét a szemem láttára. Nem tehetem meg, hogy ráerőszakolom azt, hogy örüljön, ha ő nem akarja...vajon nem akarja? Azért nem, mert az enyém? Vagy mert túl korai? Szerintem is túl korai, de az első is elég jól sikerült...aztán az idealizált állapotot gyorsan felváltja a pánik. Te jó ég, Nora terhes. Én...jesszusom, egy ilyen nagylánnyal már könnyen megértetem magam, mert beszél, gondolkozik, szól, hogy mit akar és mit nem. De egy kisbaba? Uram atyám, bárki el tudna képzelni engem egy kisbabával? Mi van, ha elrontom? Mármint...Lottie már okos, nagyon nem tudok benne kárt tenni, de egy kisbaba? Mi van, ha pocsék kisbabás apuka lennék? Mi van, ha tönkreteszem azzal, hogy én vagyok az apja? Mert én mondok dolgokat, és hirtelen vagyok, és néha túl feszült és a hangulatom gyakran változik...
Felpillantok Norára, és akkor esik le, hogy percek telhettek el, de én meg sem szólaltam. A szívem remeg, a kezemből majdnem kiesik a teszt.
- Kisbabát várunk - jelentem ki, és nem tudom hogyan és miképp, de olyan melegség önt el, hogy a torkom összeszorul, és nagyjából ugyanaz az érzés fog el, mint mikor megtudtam, hogy Lottie létezik - Apa leszek.
Könny szökik a szemeimbe, és akaratlanul is felnevetek. Lassan túl életem delén én...átélhetem, amit Lottieval kihagytam? Miért nem esek kétségbe? Persze, kétségbe vagyok esve, de ezt az agyam hátsó zugába száműzöm, nem akarok tudomást venni a nehézségekről, vagy az akadályokról. Nem tudom hogyan történik és mikor, de a napok óta bennem dúló feszültség, a megkönnyebbülés, hogy Norának nincs 'baja', hogy nem miattam van az egész, és az ok, amiért kiborult hirtelen rázni kezdi a vállaimat. A tenyerembe temetem az arcomat, hogy némiképp megpróbáljam megőrizni a méltóságomat, de aztán rájövök, hogy már tökre mindegy, így felpillantok rá.
- Apa leszek. Kisbabánk lesz - nyögöm sírva, és képtelen vagyok azzal törődni, hogy az ő fejében mi zajlik le, mert nem tudok másra gondolni, mint hogy apa leszek ismét. Felállok, és reszkető lábakkal lépek oda hozzá, hogy megsimogassam az arcát reszkető kézzel, és szívem minden szerelmével pillantok le rá.
- Annyira szeretlek - suttogom majd megcsókolom, de nem bírom tovább tartani magam, térdre rogyok előtte és a derekát átfogva a pocakjára simítom a jobb kezem. Odabent egy új élet növekszik. Az a kis apróság az én gyerekem. A gyengeség még mindig rázza a vállaimat, és nem bírom abbahagyni, de aztán észbe kapok, és szipogva levegőért kapkodok miközben felpillantok rá és megfogom a kezét. Felállok és magam után húzom a kanapéhoz és leültetem.
- Te babát vársz. Babát várunk - szipogom és a pólóm alját felhúzva beletörlöm a szemeimet mert már látni is alig látok a könnyektől, ami elég szánalmas részemről, mert én sosem szoktam sírni. Jesszusom, megkínoztak egy fogolytáborban, és még csak könnyet sem ejtettem, most meg úgy bőgök, mint egy kislány. Azonban bármennyire is érzem magam...fogalmam sincs, hogyan, kénytelen vagyok tudomásul venni azt, hogy Nora nincs jól. Sosem mesélt arról, hogyan zajlott le Lottieval a terhessége, vagy hogyan élte meg az elmúlt kilenc évet, mert eddig csak a mindennapi dolgokról beszéltünk. Nem hittem volna, hogy ez megtörténhet, de az is igaz, hogy Norának épp annyi beleszólása van abba, mi történik, mint nekem. Megállok előtte és csípőre teszem a kezem, hogy néhány mély levegőt vegyek.
- És...hogy vagy? - kérdezem, majd rájövök, hogy nem ez a jó kérdés - Mármint úgy értem...hogy te mit szeretnél? - kérdezem, és ismét rájövök, hogy ezzel túl nagy terhet rakok a vállára - Mármint, én akarom, ha te is akarod, de...ha nem akarod, én melletted állok. De ha választani lehet, én...én akarom, és itt vagyok, mármint melletted, mindenben. Nekem van munkám, nem kell aggódnod semmiért, és...én itt vagyok...neked...nektek...
Nem tudom mit beszélek, teljesen le vagyok zsibbadva, a karom is zsibbad, és hirtelen az egész rám szakad. Jesszus, egy kisbaba, én hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Leülök mellé, és elfog a pánik.
- Azt hiszem szívrohamom van - nyögöm lesápadva és jobbommal a mellkasomra szorítom a kezem és levegőért kapkodok. Nem szokásom megrémülni, Nora aztán láthatott már olyan sok helyzetben, hogy tudja rólam, én kőszikla vagyok a bajban, a veszélyes helyzeteket is teljesen jól kezelem, higgadt vagyok és nem tudom, most mi történik velem. Golyózápor közepette egy falka felfegyverzett kommandós elől tetőkön ugrálva is nyugodtabb voltam, mint itt és most.

Egyik pillanatban még mást sem akarok, csak érezni őt, mindenhol... a csókját, az érintését, az ölelését... elveszni mindabban, amit nyújtani tudunk egymásnak, megfeledkezni minden másról, csak egymásra figyelni. Vágyom rá, ez tagadhatatlan, és érzem, hogy ő is ezt akarja, de abban a pillanatban, hogy kezdenénk jobban belemelegedni, rájövök, hogy ezt most nem tehetem... nem mélyülhetünk bele, amikor ilyen fontos dolog nyomja a szívemet. Beszélnünk kell, ez elől nem menekülhetek el. A légzésem szapora, részben a közelségétől, részben az idegességtől. El kell mondanom neki. Eltaszítom magamtól, és sietve hátrálok, de a mozdulataim annyira kapkodóak, hogy majdnem el is esem, keresztül az asztalon. Összezavarom Becks-et is a viselkedésemmel, teljesen érthető, hogy már képtelen eligazodni rajtam, én sem tudok magamon. Szóval felkészítem magamat arra, hogy elmondjam neki a dolgot, de előbb letelepszem a kanapéra, felhúzott lábakkal. Kicsit úgy érzem magam, mintha nem férnék a bőrömbe, vagy mintha szét akarnék esni, és muszáj valahogy egyben tartani magamat, szóval összehúzom magam kicsire, és beszélni kezdek. A gondolataim ide-oda csaponganak, össze-vissza kavarognak, és ez meg is látszik a beszédemen. Még én is észreveszem, hogy mennyire összefüggéstelen, amit mondok, ő pedig már teljesen elveszítette a fonalat. Hiába veszi át tőlem a tesztet, túlságosan leköti őt a zagyválásom ahhoz, hogy rájöjjön, mit is tart a kezében. Úgyhogy végül veszek egy mély levegőt, és megfogalmazom egyszerűbben is, amit akarok. Aztán csak állok vele szemben, mondhatni megfagyva, és várok. Várom, hogy megeméssze, amit hallott, hogy eljusson a tudatáig. Nekem is időbe telt, szóval türelmes vagyok, már amennyire erre képes lehetek ilyen feszülten. Figyelem az arcát, és aggodalmasan tekintek rá, amikor hátrálni kezd, majd leül. Basszus, majdnem összeesik. Egyértelmű, hogy sokkoltam.
- Igen, először nem, és ez úgy tűnik, pont elég volt... - szólalok meg újra, majd idegesen harapdálom a számat, mert ezután a csend nagyon-nagyon hosszúra nyúlik. Túl hosszúra. Oké, tudom, hogy megfogadtam magamnak, hogy kivárom, amíg ezt felfogja, de most már mondhatna valamit. Miért nem szólal meg? Nem hisz nekem? Azt számolgatja, hogy igazat mondok-e? Mert ha engem kérdez, szerintem is abszolút képtelenség, hogy kettőből kétszer betalált, de ha egyszer ez van? Ott van a kezében a bizonyíték. Ilyesmit nem találnék ki. Talán már felfogta, csak nem akarja... nem akar ismét apa lenni, és nem tudja, hogyan mondja el nekem. Ha így van, azt is meg kell értenem, és el kell fogadnom. Aztán meg kitalálni, hogy is legyen a továbbiakban. Ő és Charlie még éppen hogy csak kezdnek közelebb kerülni egymáshoz, felengedni egymás közelében, és nem úgy közelíteni meg egymást, mintha jégen járnának. Tudom, hogy nem könnyű, és erre még egy baba... Ez annyira váratlan és hihetetlen. Szóval megérteném, ha nem kérne belőlem, meg egy második gyerekből, csak akkor mondja már ki, mert ezt így nem bírom sokáig.
- Becks? - szólítom meg halkan, de még így is jól kivehetően vékony hangon, mint aki mindjárt elbőgi magát. Amit azt illeti, most már közel állok hozzá. Ám amikor ismét megszólal, a hangjából és a tekintetéből olyan melegség árad, a szemei pedig nedvesen csillognak, hogy végül tényleg eltörik nálam is a mécses, de már nem a feszültség vagy a félelem miatt, hanem a meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől. Nem ilyen reakcióra számítottam, és alig tudom elhinni, hogy így örül ennek a hírnek, de soha még boldogabbnak nem láttam, ettől pedig már én is vele sírok, és vele nevetek. Megcsókol, és azt mondja, szeret, és ez a vallomás most annyira más, mint az előző a meccse után, a szívem legmélyéig felmelegít, és már egyenesen zokogok, amikor térdre hull előttem, hogy megsimogassa a pocakom. Karjaim önkéntelenül mozdulnak, és fúrom ujjaimat a hajába, majd ölelem őt magamhoz ebben a pózban. Ahogy a nyilvánvalót ismételgeti újra és újra, vagyis hogy babát várunk, és apa lesz, még mindig elég hitetlenkedőnek tűnik, de most már kiszállt belőlem a feszültség nagy része, és valóban türelmesen várom, amíg sikerül felocsúdnia. Addig is megtörölgetem a szemeimet a kézfejemmel, és próbálom összeszedni magamat, mert tudom, ha készen áll rá, még beszélnünk kell. Ezúttal rajta a sor, hogy összefüggéstelenül beszéljen, én pedig a keze után nyúlok, hogy odahúzzam magam mellé a kanapéra.
- Nincs szívrohamod – nyugtatom meg egy halvány mosollyal, mert közben gondolatban már a feltett kérdéseit próbálom megválaszolni. - Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek, nem lesz semmi baj, csak ne felejts el levegőt venni – szorítom meg az ujjait, és mondom ezt úgy, hogy közben én is folyton újra és újra pánikrohamhoz közeli állapotba kerülök. - Szeretlek, Chris – szólalok meg aztán újra, kissé talán erőtlenül, de azt hiszem, ez az első alkalom, hogy valóban hangosan kimondom neki, amit iránta érzek, és ébren is van. De akarom, hogy tudja, ki kell mondanom, mert ebben a totális érzelmi káoszban ez az első és legfontosabb, vagy talán az egyetlen dolog, amit biztosan határozottan tudok. - Annyi minden kavarog most bennem, de szeretném, hogy tudd, nagyon szeretlek, minden sötét titkoddal együtt. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy te is szeretnéd ezt a babát, mert én... Teljesen össze vagyok zavarodva és félek, és … és sok minden zavaros, de én sosem tudnám elvetetni a magzatot. Ahogy Charlie-val nem voltam képes rá, bármennyire is erősködtek a szüleim, úgy most sem tenném meg, és ha kellene, újra végigcsinálnám egyedül is, mert ennek a csöppségnek is joga van élni. És tudom... tudom, hogy őt is szeretni fogjuk, csak... annyi minden – megköszörülöm a torkomat, majd a kézfejemmel ismét felitatok egy-két legördülő könnycseppet az arcomról, aztán kifújom a levegőt. - Annyi minden történt velünk mostanában, amiről még nem beszéltünk, de... És ez egy kicsit már túl sok... túl sok minden van már, amit magamba fojtok. Tudod, kiderült, hogy az apám nem is az apám, az igazi apám pedig már majdnem húsz éve halott, és van két fivérem is, de még erről sem tudtam eddig beszélni veled, mert már mindent csak – a kezemmel imitálom, ahogy lakatot teszek a számra, és eldobom a kulcsot. - A gladiátor mérkőzés óta... Amikor azt mondod, hogy neked van munkád, ne aggódjak, akkor arra gondolsz, amit ott csinálsz? Vagy a biztonsági munkákra, esetleg másra? Csak mert én... én rettegek, hogy egyszer csak eltűnsz, történik veled valami, és sosem tudom meg. Érted? – nézek mélyen a szemébe, és azt hiszem, már remegek is, bár ha tényleg egyszer így nem hallanék róla, valószínűleg nem hagynám csak úgy annyiban, addig mennék, amíg meg nem találom. Visszamennék a klubba, és nem érdekelne, kit kéne megint ágyékon rúgnom, megtenném, hogy kiderítsem, mi a fene történt vele. Az a baj, hogy már túlságosan szeretem, olyannyira, hogy tényleg nem tud már igazán érdekelni, miket csinál, mikre képes, amíg biztonságban tudhatom mellettem.
- Istenem, már megint össze-vissza hadoválok, igaz? Jó lenne végre már, legalább csak egy kis időre kikapcsolni az agyamat... - sóhajtok kétségbeesetten. - Kérlek, csak... csókolj meg – lehelem esedezve, megérintve egyik tenyeremmel az arcát.

Nora & Becks

A hír letaglóz. Nem szépítem, mert nincs mit. Nem voltam felkészülve erre. Évekig éltem egy megszokott menetét az életemnek, ragaszkodtam a kitervelt menetrendekhez, rituálékhoz. Már az kiborított, ha kapkodnom kellett valamiért, a szervezetlenséget és a zűrzavart egyenesen kibírhatatlannak tartottam. De Nora érkeztével mintha egy hurrikán csapott volna le rám, egyetlen napom sem telik úgy, hogy ne jönne valami váratlan közbe.
"El tudsz értem jönni, mielőtt átjönnél?"
"Csőtőrésben is tudsz segíteni?"
"Sütöttem sütit, este nincs kedved filmet nézni?"
"Ma a barátnőimmel megyek szórakozni."
"Nem kell értem jönni, hazatalálok egyedül is!"
"Charlie azt kérte menjünk érte előbb, hogy össze tudjon pakolni időben a pizsama partira, meg tudod oldani? Nekem munkamegbeszélésem lesz!"
Megannyi váratlan helyzet, amire sosem voltam berendezkedve. A gyerekkorom teljes mértékben úgy telt, hogy sosem tudtam, aznap mi vár rám. Verés, vagy simogatás? Kapok-e enni, vagy úgy kell lopnom? Lesz-e villany a lakásban, vagy ismét csak sötétedésig tudok végezni a dolgaimmal? Érthető, hogy az intézet és a katonai suli után már még nehezebben viseltem, ha nem katonás rendben, előre megtervezetten, óramű pontossággal mentek a dolgok. A mai napig, legyek bármilyen fáradt, reggel hatkor automatikusan kinyílik a szemem és felébredek. Lehet, hogy nem kelek fel, esetleg visszaalszok, de a biológiai órám akkor is jelzi az időt, ha épp hulla fáradt vagyok és alig egy órája aludtam el. Nora és Lottie azonban minden tekintetben kötetlenebbek, szétszórtabbak, mint én vagyok. A "körülbelül" náluk egy időpont. A fürdési idő is "körülbelül" van, meg a vacsora idő is, és hétvégén a lefekvés...számomra ezek frusztrálóak és rémisztőek, de...az az igazság, hogy eléggé kezdem megszokni a változatosságot. Élvezem, hogy ha náluk vagyok, akkor folyton megy a csacsogás, a csicsergés. Folyton nevetnek, és néha civakodnak, de olyan anya-lánya módon, és bár én még a nevelés részből igencsak módjával veszem ki a részem, mégis tetszik. Az én kis hurrikán családom. Mikor Nora pedig elmondja, hogy várandós, az...tudom, hogy meg kéne ijednem, és egy részem azonnal rémisztő ötletekkel áll elő, hogy miért is lenne borzalmas ötlet még egy gyereket a gondjaimra bízni, de mégsem tudom eltitkolni, hogy ezzel mekkora örömet szerzett. Azt hittem, Lottieval bezárult a kör, és már őt is egy csodának tartottam azért, amiért létezik. Sosem hittem volna, hogy apa lehetek, de ezt az érzést nem lehet leírni, amikor valaki...nem, felfoghatatlan, hogy egy olyan ember, mint én megérdemelné, hogy apa lehessen. Nem tudom milyen apának lenni. Nem tudom, hogyan működik, és rettegek tőle, és alig bírom felfogni, azt, ami lassan a szívem mélyéig beszivárog a rostok, a sejtek közé: átélhetem a csodát, már az elejétől! A pánikot így felváltva követi a földöntúli öröm és a rémület, a bizonytalanság és a meg nem érdemelt boldogság feletti bűntudat.
Szánalmas, hogy a hír hallatán, mikor felfogom mit is mondott, elkap a sírás, de igaz. Úgy, ahogy vagyok, elöntenek a napok, hetek óta bennem dúló érzelmek, a csoda érzete, és nem tehetek róla, ezúttal képtelen vagyok uralkodni magamon. Nora elé lépve ismételgetem a nyilvánvaló tényt, és alig bírom felfogni, hogy mindez velem történik. Nem akarok az akadályokra gondolni, sem arra, hogy ez meggondolatlanság-e a helyünkben. Olyan vagyok, akár egy kamasz, aki végre megkapja az áhított autóját, vagy a szuper számítógépét, és tényleg nagyon morbid a születendő gyerekemet egy tárgyhoz hasonlítani, de az érzést nagyjából ezzel tudnám leírni. Nem érdekel, mibe fog ez kerülni, vagy épp mennyi nehézséget adhat, mert megkaphatom azt, amit Lottie előtt sosem hittem volna, hogy enyém lehet. S bár imádom Charlotteot olyannak, amilyen, és mindig ő lesz az elsőszülött kis hercegnőm, de sosem lehettem ott a kezdetektől és ezt már nem tudom visszacsinálni, a hiány ott van minden lépésemnél amit felé teszek. Mert attól tartok, elriasztom, vagy nem akar majd egyszer látni többé, és tudom, hogy sosem erőszakolnám rá magam a lányomra, akkor sem, ha belehalnék. De ez a baba...most talán, az életben egyszer a rosszfiú is jó útra térhet, és az akaratért az ég végre nem nehézséget, hanem jutalmat adhat.
Megsimítom, megcsókolom, és most először olyan hálával vallok szerelmet neki, amilyenre eddig még sosem volt példa egész életem során. Térdre ereszkedem előtte, és látva a könnyeit és a meghatottságát, ahogy a hajamba túr miközben a pocakjára simítom a tenyeremet elfog egy semmihez nem fogható kötődés-érzés. A kanapéhoz megyünk, és leültetem, majd a pólómat felhúzva annak aljába törlöm meg a szemem, mert már alig látok, és végre képes vagyok két értelmes mondatot kinyögni. Muszáj tudnom, ő mit szeretne, vagy hogyan képzelte ezt az egészet. Nem akarom azt, hogy egyedül döntsön, de azért tiszteletben kell tartanom azt is, amit ő akar. Nem tudom hogy áll a kérdéshez. Még sosem voltam hasonló helyzetben, egyik csaj után jött a másik, mindig vigyáztam magamra, főleg, mivel az éjszakai pillangók esetében azért nem szívesen kaptam volna egy kankót vagy aidset, netán bármi egyebet, az alkalmi csajaim meg szintén ebbe a kategóriába tartoztak, bár azért kicsit az is bennem volt, hogy mi van, ha tőlem kapnak el akaratlanul valamit? Na meg gyereket se akartam sehol magam mögött hagyni, bár amelyik bevállalta, és azt mondta, nincs baja és gyógyszert szed...hát azért azt nem voltam rest védekezés nélkül levarrni, de eddig sosem volt gond. Bár, ha majd lehiggadnak a kedélyek, azt hiszem el kell kezdenem nyomozni a múltamban. Ki tudja, talán van még pár csemete a világban akikről nem is tudok. Azok alapján amit Nora mond...azért kettőből két gól, nem semmi teljesítmény. Mégis, ahogy rám zuhan az egész súlya, úgy érzem, hogy menten szívinfarktust kapok. Zsibbadni kezdek, nem kapok levegőt, kiszárad a szám és kiver a víz. Nora a kezem után nyúl és leültet maga mellé, így egy kicsit könnyebb, nekem viszont az jár a fejemben, hogy azt hallottam, szívroham esetén nem szabad lefeküdni, úgyhogy nem tudom ez nem-e árt többet, mint használna.
- Biztos vagy benne? - kérdezem a mellkasom dörzsölve és megnyalom a szám szélét - Én azért nem vennék rá mérget - nyögöm, de végül beletörődöm, hogy talán mégis igaza van. Amikor beszélni kezd hozzám, sikeresen eltereli a figyelmem a pánikrohamról, és lassan a tünetek is enyhülni látszanak. Próbálok mélyeket lélegezni. Orron be, szájon kifúj. Orron be, szájon kifúj. S közben hallgatom, amit mond. A szemét nézem, a száját, a mozdulatait. Meglep, amiket hallok tőle.
- Erősködtek? - vetem közbe, aztán elhallgatok, mert úgy gondolom, most nagy szüksége van arra, hogy beszélhessen. Mintha az elmúlt hónapok alatt most beszélnénk igazán először. Mesélt már akkor is, amikor a hajóra felszöktünk, és amikor elmenekítettem abból a bárból, meg még számos alkalommal, de ez most olyan, mintha átléptünk volna egy határt. Lassul a légzésem, enyhül a szorítás a mellkasomon, így jobban tudok figyelni arra is, amit kérdez és mond. Az, hogy az apja nem az apja, meghökkent, de olyan gyorsan beszél, hogy képtelen vagyok bármit is válaszolni. Túl sok az információ így egyszerre, és már majdnem válaszolok is, amikor hirtelen észbe kap, és arra kér, űzzem el a kavargó gondolatait, és csókoljam meg. Erre pedig már kicsit könnyebben reagálok.
- Tényleg? - pillantok rá incselkedve, majd mielőtt észbe kaphatna letámadom és magam alá gyűröm. A kanapé puha és széles, bőven van hely efféle játékokra. Óvatosan megtámasztva magam emelkedek fölé, majd elhalkul a nevetésem és néhány másodpercig elmélyülten tanulmányozom a vonásait. Olyan szép. A legszebb, akit valaha láttam. A szája, az orra, az álla vonala... és a szemei. Azok a melegséget árasztó vérlázítóan csábító szemei, amelyekkel képes arra, hogy megbabonázzon egy pillanat alatt. Kisimítok egy tincset a homlokából, majd lehajolok és megcsókolom. Nem fukarkodom, addig csábítom újra és újra, míg úgy nem érzem, már kellően felgyorsult a szívverése ahhoz, hogy lenyugodjon, aztán apró puszikkal búcsúzom az édes ajkaktól, és elengedve mellé fekszem. Így tudunk beszélgetni, és ha akar, felém is fordulhat. Közel vagyunk egymáshoz, de ez még nem kényelmetlen fekvés szemszögéből.
- Na, és most tereld el kérlek a gondolataimat arról, hogy letépjem rólad a ruhákat, Merci beaucoup! - mondom, és sóhajtok egyet - Az előbb elég sok mindent zúdítottál rám, amikre részben nekem kell felelnem, részben neked, szóval, kezdem én - hajolok oda egy pusziért, és megsimítom az arcát mosolyogva.
- A munka...elhiszem, hogy veszélyesnek látod, és megértelek. De tudnod kell, hogy azt...nem csak a pénz miatt csinálom. Bajnok vagyok benne, a legjobb...- kezdek magyarázkodni, de látom rajta, hogy ez nem igazán győzi meg, sőt, mintha kezdene kétségbeesni, így belátom, hogy taktikát kell váltanom - Na, ne sírj, majd kitalálunk valamit,
jó? Nem hagylak magadra.
Nem akarok neki hazudni, mert bárhogy szeretném, tudom, hogy ha nem tudom hol levezetni a feszültséget, hosszútávon képtelen leszek kordában tartani a démonjaimat, de ez nem az a pillanat, ahol megfelelően át tudom gondolni, mit is kéne ezzel kezdenem. Csak érzem, hogy neki ez fontos, és ha ez kell, hogy megnyugodjon, akkor megadom neki.
- Nézd, valamit tudnod kell rólam, és ezt hangsúlyozom, nem szívesen hangoztatom. A francia idegenlégióban szolgáltam, és elég magasra jutottam a ranglétrán. Hónapokig fogolytáborban voltam, és nem kevés csúnya dolgot láttam ott. Veteránnak számítok, és életem végéig igen jelentős összeggel támogatnak, úgyhogy ha sosem dolgoznék többé egy percet sem, akkor sem kéne aggódnod amiatt, miből fogunk megélni, mert ez is fedezné azokat a kiadásokat, amikre szükségünk van és lehet még. De...nézz körül. Ez a ház az enyém. Nem bérelem. Az enyém. Ahogy a telek is, és a kocsi a garázsban, amit rettenetesen utálok, az utolsó képkeretig. Itt minden az enyém. Szóval azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy a munka számomra...fogalmazzunk úgy, hogy jobb, ha van mivel elfoglalnom magam, de neked nem kell aggódnod semmiért, rendben?  Hozzám tartoztok, így ami az enyém, az...egy-két kivételtől eltekintve, az a tiétek is. Ez ettől a perctől a MI házunk. Legalábbis amíg el nem adjuk - cirógatom meg, és kicsit rossz, hogy eltitkolom előle, hogy hónapokig éltem egy raktárban, amin átfújt a szél, és ott is lettem nagyon beteg, csak mert a múltam árnyai miatt nem jutottam hozzá a pénzemhez, de annyira nem zavar, mint amennyire kéne, hogy zavarjon az, hogy eltitkolom előle. Nem kellemes azt mondani, hogy minden tökéletesen rendben van, amikor fejvadászok üldöznek, és bármikor rám törhetik az ajtót, ahogy én is a nyomában lihegek Colliernek. De nem is akarok most ilyen apróságokkal foglalkozni. Addig nem, míg nem muszáj.
- Te csak ne aggód amiatt, hogy nem lesz munkád, mert nevezz szexistának, de nem is engednélek dolgozni. Az az én dolgom. Bár...- kukkantok be a felsője nyakánál a melleire szemtelenül -...most ahogy nézem, csak szerintem lettek a csajok jóval nagyobbak? Azért ezzel lehet, hogy mégis kéne kezdened valamit, mert én bármit megvennék, ha ezekkel tálalod - hajolok közelebb, és játékosan megharapdálom a bőrét a nyakánál, hogy oldjam a feszültséget.
- Na, de most mondd csak, hogy is volt ez a szüleiddel meg a tesóiddal? És miért is nem mondtad eddig nekem? - kérdezek rá, aztán felkönyöklök, hogy tudjak rá figyelni - Apád és anyád el akarták vetetni veled Lottiet? És van két bátyád, akikről nem tudtad, hogy a bátyáid? Ez meg hogy a francba nem derült ki eddig soha? És már mindenki tudja, hogy...várj, egyáltalán, honnan tudtad meg? Találkoztál velük?
Túl sok kérdésre akartam egyszerre választ kapni, de valahol el kell kezdeni a beszélgetést, nem? Különben is, az, hogy ennyire nyíltan kommunikálok, az is csak a sokknak köszönhető valójában. Kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan keveredett ilyen helyzetbe. Nem tudom miként érintette ez a dolog, mert bevallom, ez a családi kapcsolatok dolog nekem nem igazán az asztalom, és ha másról lenne szó, simán le is szarnám. De ha lassan is, de én is kezdek változni és nyitni kezdek a világ felé. Sajnos arra nem tudok válaszolni, ez valóban hasznára válik-e majd a világnak, vagy akár nekem, de majd az idő igazol.

Becks amiatt aggódik, hogy szívrohama van, és bár állítólag ez a legegészségesebb sportolókkal is valóban megtörténhet, még ha erre úgy összességében kicsi is az esély, én kétlem, hogy most erről lenne szó. Valószínűbb, hogy egy kisebb pánikrohama van, amit még igazából meg is tudok érteni, mert ha jól sejtem, sosem tervezte, hogy valamikor tisztes családapává válik, és felnevel majd egy kisbabát. Ez az egész annyira új és váratlan, és messze nem az, amire eredetileg vállalkoztunk. Én magam is enyhén sokkban vagyok még, ami meg is mutatkozik a folyamatos, összefüggéstelen hadoválásomon. Persze igyekszem segíteni rajta, megnyugtatni őt egy kicsit, a kezét fogni, magam mellé húzni, és bár orvos nem vagyok, hogy tudnám, pontosan mire is lehet ilyenkor szüksége, beszélni kezdek, megvallom az érzéseimet, remélve, hogy ez kizökkentheti őt a jelenlegi állapotából. Csakhogy amint újra kinyitom a számat, az idegességtől hamarosan már ismét nem is tudom, mit is beszélek. Szeretnék lehiggadni, nem gondolkodni... Az agyamnak kellene egy újraindítás, mert most le van fagyva, meghibásodott, nem működik rendesen. Szinte már kétségbeesetten kérem Christ, hogy csókoljon meg, és feledtessen el velem minden mást. Ez talán segíthet az újraprogramozásban. Mielőtt azt feltételezhetném, hogy nem fogja teljesíteni a kérésemet, hirtelen maga alá gyűr, amitől egy meglepett nyögés szakad fel belőlem. Aztán csak az arcomat fürkészi fölém hajolva, de úgy néz, olyan csodálattal, hogy abba végül belepirulok. Majd végre az ajkaimra hajol, én pedig lehunyt szemmel, arcát a tenyerembe fogva, ujjaimat a hajába fúrva, odaadóan viszonozom az egyre intenzívebbé váló csókját. A szívem hamar hevesebb ütemre vált. Ez a módszer valóban beválik, és áldásos módon üríti ki a fejem, megszabadítva minden kínzó aggodalmamtól és gondolatomtól egy időre. Csak sajnos túl gyorsan véget is ér. Arra koncentrálok, hogy a légzésem újra egyenletessé váljon, miközben ő mellém heveredik. Szinte automatikusan fordulok az oldalamra, majd furakodok közelebb, mint egy hízelgős macska, ujjaimmal a pólójára rajzolok mintákat a mellkasán. Azt várja tőlem, hogy én tereljem el most az ő figyelmét, és oltsam ki a vágyát, ám ez közel sem egyszerű feladat, főleg ha közben franciául duruzsol nekem. Az ajkamba harapva hümmögök valami értelmes téma után kutatva a pillanatokkal korábban kiürült elmémben, de végül megelőz. Elkomolyodva, tágra nyílt szemekkel hallgatom csendesen, hisz arról kezd beszélni végre, ami az elmúlt hetekben a legtöbb aggodalmat okozott a számomra. Csakhogy az első mondataival cseppet sem azt a hatást kelti, amit várt. Engem az nem vigasztal, hogy a legjobbnak érzi magát, vagy még ha valóban az is... Láttam őt küzdeni, tudom, hogy jó, de azt is tudom, hogy megsérült, és hogy nem akkor este láttam őt utoljára olyan-olyan sérülésekkel tarkítva. Félek, hogy a szerencséje, vagy a fizikai meg stratégiai erőfölénye, vagy bármi is kell ahhoz, hogy nyerjen, nem tart ki örökké. Neki talán épp ez a kockázat kell. Én viszont ettől fogok kikészülni. Ám mielőtt ismét egy kiborulást produkálnék itt helyben, gyorsan csitítani kezd, és bár nem mondom, hogy ezzel már meg is nyugtatott, de mivel látom az igyekezetét, az újabb pánikolásom végül elmarad. Ehelyett inkább csak hallgatom őt tovább, és már a felvezetéséből tudom, hogy olyasmit fog most elárulni, amit eddig még nem. Azt hiszem, kicsit a szám is tátva marad, amikor megemlíti a fogolytábort. Fogalmam sincs, az milyen lehetett, de az elmém máris borzalmas rémképeket vetít elém, amitől a szívem ismét összeszorul, akárcsak akkor, amikor a szüleiről mesélt, vagy röviden arról, hogy mi mindent megélt a katonaévei alatt. Átölelem a derekát, és még egy kicsivel szorosabban bújok hozzá. Amikor a pénzt említi, azt a bizonyos szépnek tartott összeget, amit a légiótól kap, már biztos vagyok benne, hogy nem kis traumát kellett átélnie ahhoz, hogy ilyen módon kárpótolják.
- Nem engednél...? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel, kihívóan, mert bár valahol értékelem a lovagias (?) gesztust, nem biztos, hogy értékelném, ha korlátozni kezdene. Ugyanakkor az is igaz, hogy a harmadik trimeszterben már néha a járás vagy az ülés is megterhelő pihenés nélkül, nemhogy még dolgozni. A következő pillanatban azonban már el is tereli a gondolataimat a további tiltakozásról azzal, hogy a bekukkant a pólóm alá.
- Hé! Szemtelen fiú! - szólok rá játékosan, és közben érzem, és ismét elvörösödöm. Na, nem azért, mert szégyenlős lennék előtte... legalábbis normális esetben nem vagyok. Ám most a testem valóban változások előtt áll, és beismerem, izgulok, hogy később is úgy néz-e majd rám, mint ahogy korábban, amikor fölém hajolt. - Gondolod, hogy tényleg máris mások lettek? - húzom ki én is a pólómat, hogy vessek egy pillantást a „csajokra”, aztán fél karommal átölelem magamat a mellkasomnál. - Tudod, tényleg változni fogok. És nem csak a melleim nőnek meg, és lesz nagy a pocakom. A csípőm is szélesebb lesz idővel, és … másfelé is kikerekedhetek... És aztán a szülés után mindennek hónapok kellenek, mire visszanyerik eredeti formájukat vagy méretüket – magyarázom neki továbbra is kissé kipirulva.
A beszélgetésünk azonban egy-kettőre valóban komolyra fordul, amint szóba kerül a család, és mindaz, amit még nem volt alkalmam elmesélni neki. Kicsit el is fog emiatt a bűntudat a számonkérését hallva.
- Azt hiszem, csak túl sok minden történt az utóbbi időben, amelyeknek ülepednie kellett bennem, a komoly témákat meg egyébként is kerültük mostanában – vonok vállat egy bocsánatkérő mosollyal. - Ami a szüleimet illeti, tudod ők csak... ők csak engem féltettek, mert úgy gondolták, hogy egyedül nem lennék képes felnevelni egy gyereket. Akkorát talán nem is tévedtek, vagyis... nem ismertél engem akkoriban... Az első terhesség előtt tényleg nem voltam még túl talpraesett vagy határozott. De Charlotte mellett azzá váltam, akivé lennem kellett. Talán pont arra volt szükségem, hogy egyedül csináljam végig a várandósságot meg az első hónapokat, hogy megerősödjek... - vonogatom meg ismét a vállaimat. Aztán kicsit mocorogni kezdek, áthelyezkedem, hogy ha már ő felkönyökölt, én hanyatt fekszem, és úgy nézek fel a szemeibe. Igazából már nem emlékeztem rá, hogy mennyit mondtam Chrisnek arról az időszakról, hogy beszéltem-e neki a szüleim kezdeti elutasító viselkedéséről, de ezek szerint még nem.
- Ami viszont a testvértémát illeti... Ez akkoriban volt, amikor elmentél úgy egy hétre. Azt tudod, hogy édesanyám sokat betegeskedik. Átmentem hozzá a hétvégén, hogy kitakarítsak, és véletlenül rábukkantam azokra a levelekre, amiket a valódi apámmal váltottak egymással éveken keresztül. Harvey volt a neve, és ügyvéd volt. Valójában most sem sokat tudok róla. Volt felesége, és egy másik családja, két fia. Találkoztam velük. Nagyjából két nappal később, bár az is a furcsa véletlen műve volt... A fivéreim igazából szimpatikusak, jófejek, olyan igazi összetartó párosnak tűnnek, amit talán egy picikét irigylek is... Csak olyan hihetetlen számomra még mindig ez az egész. Azt hiszem, még mindig nem fogtam fel teljesen. És most ez a baba is... - Ahogy befejezem a mondatot, és egy kicsit elhalkulok, tökéletesen hallható, amint megkordul a gyomrom. Egész nap alig mertem enni, mert féltem egy újabb rosszulléttől, de most hogy már biztosan tudom, egy új élet növekszik bennem, nem pedig a repüléstől, vagy egy vírustól lettem beteg, talán ideje lenne bepótolni az elmaradást.
- Van itthon édesség? - kérdezem meg hirtelen, mert édesre vágyom. Valami csokisra. És már fogalmam sincs, végül mit is pakoltunk ma a bevásárláskor a kocsiba, hisz sokkal inkább azzal voltam elfoglalva, hogy kifelé pakolásszam mindazt, amire nincs szükségünk. - Vagy mi lenne, ha sütnék valamit? Browniet? Sok-sok kakaóval. És innék mellé tejet is... De azt hiszem, előbb fel kellene vennem valami nadrágot... - mozgatom meg a mezítelen lábaimat. A beszélgetést sütögetés mellett is folytathatjuk, sőt, nyilvánvalóan fogjuk is...

Nora & Becks

Nora bejelentése percekig tartó elfogadási procedúrát eredményez bennem. Nem kételkedem abban, hogy igazat mond, csak épp felfogni, hogy kettőből kettőt sikerült célirányosan belőnöm a gólvonalon...azért az nem semmi teljesítmény szerintem. Mégis, a pánik és a halálfélelem, na és persze a teljes meggyőződés, hogy ha minden bűnöm meg is bocsájtatna Isten szemében, de ezért pokolra fogok jutni...egyszerűen csak felfoghatatlan örömet érzek. Nem tudom hogy számolják ezt a terhességi időt, igazából foglalmam sincs, mekkora lehet most, de olyan izgatott vagyok, mint egy kisgyerek karácsonykor. Azt hiszem nem is kaphattam volna ennél szebb ajándékot. Mert ajándék, minden velük töltött perc az, és az ő érkezése sem lesz más. Oké, piros betűs ünnep, meg most már érik egy új tetoválás is, de akkor is...apa leszek. Nem tudom mivel érdemeltem ki, de azon fogok dolgozni életem végéig, hogy ez, ami most van, kitartson egy életen át.
Mikor csókot kér, gondolkodás nélkül adom neki, amit kér, miután gyönyörködtem benne egy kicsit. Mintha semmit nem változott volna, bár elég homályosan tudom felidézni, akkoriban hogy nézett ki. Talán sötétebb volt a haja, és volt frufruja...átlagosabb volt, az biztos. Ezért is mentem bele, hogy beavatom a titkos technikáimba, mert olyan kis tétova és szende volt, de már akkor megfogott benne valami, éreztem, hogy különleges lány. Kicsit sajnálom, hogy nem találtuk meg egymást utána, hiába kerestük, de már nem tudok mit tenni. Talán jobb is így, hisz akkoriban egészen másként gondolkodtam. Talán rossz útra vitt volna minket és ennek Lottie itta volna meg leginkább a levét, ki tudja? De most itt vagyok, és kétségem sincs afelől, mit akarok, és ezért bármit hajlandó vagyok megtenni. Akár azt is, hogy a legjobb barátomat beszervezzem arra, hogy elrabolja a Norát feljelentő zaklatóját és mikor hazaérek, simán kifilézzem a tagot. Fapofával fogom azt mondani a rendőröknek, hogy fogalmam sincs, hol lehet. Ez az utazás hetekkel ezelőtt le volt szervezve...
Azonban a drágámnak égetőbb kérdésekre kellene választ adnom, és próbálok is eleget tenni ennek a kérésnek, bár ez korántsem egyszerű ilyen zaklatott idegállapotban. Azért látom rajta, hogy a ketrecharcra adott válaszom nem túl kielégítő, így próbálom megnyugtatni, hogy nem fogom itthagyni őket, de ennél többre most nem vagyok képes. Sosem ígérek olyat, amit nem tudok betartani, így most sem teszem. Ő nem tudja, hogy mennek nálunk a dolgok és engem sem ismer még annyira, hogy megértse, ha nem tudom valamivel elűzni a démonjaimat, átkozni fogja a napot, hogy megismert. Az alvilág nem engedi el azt, aki oda tartozik egykönnyen. De majd megpróbálok valamit kitalálni, mert tényleg nem akarom, hogy miattam aggódjon, ahogy amiatt sem, hogy hogyan fogjuk megoldani az anyagi problémákat. Nem akartam felhozni a katonai múltam részleteit, de mégis úgy érzem, valahogy választ kellene adnom számára, honnan volt pénzem egy ilyen házra, meg a kocsikra, meg az utazásaimra. Nem sokat lódítok, bár tény, hogy a légiós pénzemből egyetlen pennyt sem költöttem erre a házra, arra ott volt az, amit Rhys-szal kerestem. De már nem is számít. Itt van, itt vagyunk, és mivel hónapokig fogalma sem volt róla, hogy mennyit keresek, de egyetlen szóval sem követlet rajtam visszamenőleg gyerektartást, meg semmi ilyesmit, azt hiszem bőséggel bizonyította már, hogy nem a pénzemre utazik. Nem tudta, mim van, mekkora vagyonom, mégis ott állt mellettem, és sosem felejtem el az arcát, amikor odavittem neki azt az audi terepjárót. Más nő egy ilyen kocsi láttán azt is megbocsájtotta volna, ha a konyhaasztalon dugom meg a legjobb barátnőjét, de ő? Sárkánnyá változott és elküldött a bús p.csába, amiért nem jelentkeztem időben, hogy nem érek haza a megadott időpontra. Le se szarta, hogy egy igen nagy összegű kocsit vittem neki. Norát egyszerűen nem érdekli mennyi pénzem van. Nem követelőzik, sosem kér semmit, de ha mégis kap, akkor azt hálával és nem túljátszott puncsolással köszöni meg. Nekem ezzel bőven bizonyított, mondjon akárki akármit. A felállított értékrendemre kissé meglepődik, de nem állok neki kifejteni, hogy nem korlátozásról van szó, csak annyi, hogy ha lehet, nem díjaznám, ha a továbbiakban fehérneműben bámulnák a testét vadidegenek, mert nem tudom meddig bírom még elviselni a tudatot, hogy a csajomat olykor pasik tapizzák, meg egy-egy jó fotó kedvéért Isten tudja kik nyalogatják meg ki tudja még mit kell csinálnia? Nem, egyáltalán nem tetszik a gondolat. Ráadásul némelyik helyszín amiről mesélt, kifejezetten nem kismama barát, vagy egyáltalán nő barát. Mégis milyen elmebeteg fotós rendez a tél kellős közepén fehérneműs fotózást egy elhagyatott gyárépületben, ahol a pingvinek is irhabundában meg sálban, sapkában totyognak a tábortűz mellé melegedni? De van ilyen, és nem csodálom, hogy Nora ezzel el tudta tartani magukat, büszke is vagyok rá rettenetesen, de ezután díjaznám, ha kitalálna inkább valami más jövedelem forrást. Lehetne akár modellek managere, vagy valaki, aki castingokat vagy miket tart, bánja a franc, csak ezzel hagyjon fel. Nem akarok én veszekedni ezen, de félek, előbb-utóbb megint el fog pattanni az agyam, és nem akarok újabb feszültség forrást közénk, nincs rá szükségünk. Hogy oldjam a helyzet komolyságát pillantok a pólója alá, hogy megállapítsam, mintha tényleg nőttek volna az ikrek. Rögtön rám is pirít, nekem meg nevetnem kell rajta, mert megint elpirul, mintha nem tudná, hogy odáig vagyok minden porcikájáért. De az aggodalmát hallva muszáj vagyok újra megcsókolni, mert olyan édes ez a parázása.
- Nem vagyok már tizenhat éves kölyökkutya, hogy az érdekeljen, hol van rajtad néhány felesleges kiló, vagy hogy nem nézel ki már úgy, mint egy Victoria Secret modell - mosolygok rá, és a példa nyomán fel is rémlik egy emlék - Mellesleg, hidd el, azok sem különben bárkinél - mondom, majd kétkedő pillantását látva két ujjam felemelve mutatom a számot, amire gondolok - Miranda Kerr, és Doutzen Kroes - kacsintok rá, és mondhatnám, hogy szép vágyálom, de...tényleg megvolt mindkettő. Véletlenül alakult így, igazából a bulin amin megjelentünk azt sem tudtam kik vannak ott, csak másnap, mikor megláttam a plakátokat, és Rhysnak felkiáltottam: Jé, de ismerős ez a csaj. Vajon honnan? - Mire Rhys válaszolt: Tegnap döntötted meg, te hülye. Nem emlékszel?
És valóban így volt. Miranda Kerr esetében egy folyosón volt a hotelszobánk, és hát egy kapatosabb este után kettesben maradtunk a liftben, aztán összeakadt a pillantásunk, és a többi már történelem. Doutzennél épp beépültem, hogy eltegyek láb alól valakit, ami nem volt nehezebb, mint most munkát kapni ennél a cégnél ahol dolgozom, amikor hirtelen rádöbbent, hogy az aktuális pasija egy gyökér, és úgy döntött, egy jó menettel tudna neki igazán rossz estét okozni. Nekem meg nem volt kedvem ellenkezni mikor elém térdelt, de persze ezeket a részleteket már nem osztom meg Norával. Egyrészt, mert kiverne a ragya, ha elkezdené mesélni milyen pasikkal jött össze előttem, és azokkal hogyan csináltak bármit is, amit persze sosem tettek, mert egyértelműen csak egymás kezét fogták és beszélgettek. Másrészt meg felesleges magát bárkihez hasonlítani, mert ő nagy pocakkal, smink nélkül, felfújódva és slamposan is sokkal gyönyörűbb lesz, mint bármilyen másik modell ezen a Földön. És miért? Mert az enyém. Az én gyerekemmel várandós, és ez pont elég ahhoz, hogy eszembe se jusson visszaélni a belém vetett bizalmával. Ő a gyerekem és a születendő gyerekem anyja, ez pedig többet ér annál, hogy feszes-e a feneke vagy hogy lapos-e a hasa. Ráadásul én sem vagyok egy matyó hímzés, főleg ami a viselkedésemet illeti, úgyhogy pont nem ezen fogok kiakadni, az tuti. Azonban bármennyire nem tetszik, muszáj felhoznom a tesóinak a kérdését és persze azt, amit eddig nem tudtam a szüleiről, a válaszát pedig figyelmesen hallgatom. Nem szólok közbe, csak bólogatok amikor megersőítésre vár, és megfontolom minden válaszomat. Már válaszolnék, amikor meghallom, hogy megkordul a hasa, és a csoki említésére a pocakjára simítom a kezem.
- Nocsak, édeset kíván a kis kinder meglepi? - simítom meg finoman a hasát, és nem tudom mit kéne éreznem, de esküszöm, mintha máris érezném, hogy mocorog odabent. Vajon mekkora lehet most? Mint egy szőlő? Vagy már akkora, mint egy narancs? Esküszöm, ha napokon belül nem tudom meg mennyi idős, mikorra várható, és legfőképp, hogy minden rendben van, megbolondulok. A sütés említésére azonban kétségbeesett arcot vágok. Nem, jesszus, még csak azt kéne. Nora és a sütés? Máris látom magam előtt, ahogy lángokban a konyha, odaég minden, csupa kosz és rendetlenség...Sajnos mániákus rendrakó és takarító vagyok, nagyon nehezen viselem a kuszaságot, és Nora lakásában nagyon visszafogtam magam, de ha itt nekiáll mindent össze-vissza pakolni, tutira idegösszeomlást kapok. Így felpattanva a kanapéról inkább felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem.
- Mit szólnál inkább, ha én sütnék neked brownit? Olyan rég használtam már ezt a konyhát, és addig míg előkészülök, te vehetnél fel nacit meg amit akarsz. Lehetnél a kis segédem- karolom át a vállát és elindulok vele konyha irányába. A nappali és a konyha közt van az étkező és közép tájon lehet lemenni a lenti bejárathoz és felmenni a hálószobákhoz.
- Tekerjem feljebb a padlófűtést? - kérdezek rá azért, mert ha nagyon fázik, akkor lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás.
Mikor a konyhába érek elkezdek kipakolászni mindent, ami a sütéshez szükséges, és a nappaliból is visszahozom a tányért és az üdítős üveget, aztán kipakolom a mosogatógépet és berakom a koszos edényt, mert ha jól sejtem, most még lesz egy pár.
- Amúgy visszatérve arra amit mondtál, azért ez elég meredek lehetett. Mármint megtudni, hogy az apád nem is a vér szerinti apád, és hogy tesóid vannak. Nekik elmondtad ezt, mikor találkoztatok? - kérdezem és bekapcsolom a sütőt, majd visszafordulok és lisztet merek egy keverőtálba.
- Törj fel nekem légyszi nyolc tojást - mondom és elé tolok egy üres tálat, miközben tovább folytatom a sütést.
- Tudom, hogy már megbeszéltük ezt a részét, de azért én mégis sajnálom, hogy nem voltam itt akkor, amikor kiderült, hogy Charlotte úton van. Így hozta az élet, én is tudom, és akkoriban nem csak te voltál jócskán elvadulva, de...biztos másként alakult volna az életünk, ha időben értesülök róla én is. Szerinted? Mármint...érted...akkoriban is lett volna esélyünk együtt? - teszem fel a kérdést, és próbálom kitalálni, vajon mi lett volna. Azóta már házasok lennénk? Vagy elváltak? Netán lenne már még egy tucat gyerekünk? Kiindulva a lurkók fogantatásaiból, tutira egymást követték volna a gyerekek, és erre a gondolatra muszáj elröhögnöm magam. Nora viszont láthatóan nem érti min nevetek magamban, így sandán rávigyorgok.
- Azért el kell ismerned, hiperszuper tenyészbika vagyok, édes. Két lövésből még Ronaldo sem rúgott két ilyen gólt rögtön egymás után.
Bocs, de még mindig alig bírom elhinni, hogy ez velünk történik. Mármint félre ne érts, eszméletlenül boldog vagyok, de biztos sokkot kaptam, vagy ilyesmi - kuncogok, és nem tehetek róla, de baromi büszkeséget érzek. Vagy rohadtul termékenyek a fiúk, és a világ tele van az én gyerekeimmel akikről nem is tudok, vagy csak a jó ég is egymásnak teremtett minket, ha Nora ennyire hiperérzékeny rám.

Ez az este most annyira más, mint bármelyik másik, amit eddig együtt töltöttünk. Igaz, pánikkal és idegeskedéssel kezdődött, és azzal, hogy a terhességi tesztet tanácstalanul szorongatva a markomban kóboroltam a házban, amíg rá nem találtam Chrisre, és a sokk, amit a babánk érkezésével kapcsolatban most érzünk, részben talán egész éjjel velünk is marad. De távol lenni minden mástól, minden megszokott dologtól, itt a gyönyörű, hóeséses Alaszkában, ebben a gyönyörű házban az üveg falaival, amelyből szinte bármerre nézek, az elképesztő éjszakai tájat látom, amit talán a hó miatt, vagy a hely fekvése miatt, de még ilyenkor sem borít teljes sötétség... A kandallóban tűz pattog, és a kislányunk odafenn békésen alszik... Minden olyan békés és varázslatos, és most vagyunk a legközelebb ahhoz, amilyennek egy tökéletes családot képzel az ember. Persze van bennem még elég sok félsz, meg mindaz a katyvasz, amit az elmúlt hetek történései hagytak a lelkemben, de most minden félelmem és eddigi bánatom egy teljesen más megvilágítást kap, ahogy így fekszünk egymás mellett kettecskén, és őszintén kimondhatjuk végre, amiket érzünk. Chris is egy kicsivel jobban megnyílik nekem, mint ahogy általában szokott, olyan dolgokról mesél, amelyekről még soha, és a szinte mindig annyira érzelemmentesnek tűnő tekintete is annyiféle érzelmet rejt. A csókjaink, a pillantások, amiket váltunk, az érintések, ahogy az ujjainkat összefűzöm, vagy a mellkasán rajzolgatok, minden több a megszokottnál, minden különlegesebb.
Megosztom Becks-szel a tapasztalataimat, és ezzel együtt az aggodalmaimat is a terhességgel járó változásokkal kapcsolatban, hiszen már átéltem, és pontosan tudom, hogy mit jelent mindez az alakomra nézve. Ráadásul már harminc felett vagyok, és nem huszonkettő, mint az előző várandóságnál, és talán ezúttal nehezebb lesz a visszaalakulás is. És bár nem mondom ki teljesen nyíltan, de persze izgulok, hogy ha mindaz bekövetkezik, amit felsoroltam, ő is máshogy fog tekinteni rám, hogy nem tetszem majd neki úgy, ahogy most. Már majdnem sikerül is megvigasztalnia, és meggyőznie, hogy nem érdemes ezzel foglalkoznom, de akkor felhozza a kalandjait a két Victoria Secret modellel, amitől a szám kicsit tátva marad, és szabályosan érzem, ahogy elönti a pír az arcomat a hirtelen támadt felháborodástól, és féltékenykedéstől. Bár magam is modell vagyok, normális esetben nem hasonlítanám magam ilyen gyönyörű hírességekhez, de tudva, hogy közük volt Becks-hez, akaratlanul is megteszem, és ez cseppet sem tesz jót az önérzetemnek. Nem vagyok teljesen naiv, tisztában vagyok vele, hogy a pasi a világjáró élete során meglehetősen sok nő ágyában megfordult már, és tapasztaltam azt is, hogy a szexuális éhsége néha majdhogynem kielégíthetetlen. De szembesülni vele, hogy milyen szépségekkel volt dolga eddig, ismét felébreszti bennem a zöldszemű szörnyet, amely legalább olyan bosszús, mint korábban a repülőn.
- Miranda és Doutzen, hát persze... és gondolom, ők csak a jéghegy csúcsa... - jegyzem meg enyhén elvékonyodó ajkakkal, mert nem bírom ki, hogy ne fűzzek hozzá megjegyzést, de igazából nem szeretnék nagyon belemerülni a témába, és elrontani a féltékenykedésemmel az esténket. Szóval igyekszem azért inkább a kijelentésének a pozitívabb és kedvesebb részére koncentrálni, bár néha azért eltűnődöm, hogy ez a szuper pasi vajon miért is van velem. Becks kalandvágyó típus, és bárkit megkaphatna, akit csak akar, ez egyértelmű, én meg... tudom, hogy egész csinos vagyok, ugyanakkor bizonyos értelemben teljesen átlagos, és közel sem jelenthetek a számára olyan változatosságot, amihez hozzászokott.
Mielőtt a komoly témák „megülnék a gyomromat”, megkordul a pocakom, jelezve, hogy ideje lenne már megtöltenem. Chris a hasamra simítja a kezét, ami ismét meghittséggel tölt el, de kérdését hallva halkan kuncogok, mielőtt megszólalnék.
- Hmm... úgy tűnik. Úgy érzem, jó étvágya lesz a kis mazsolámnak – jelentem ki enyhén ábrándosan, majd elmosolyodom. - Az egész napos koplalástól kicsit talán leeshetett a vércukrom, és jelenleg szinte bármit megadnék valami édesért – sóhajtok fel. - Ha csokiból lennél, most téged is simán felfalnálak. - Egyáltalán nem bánom, hogy ő szeretne inkább cukrászkodni. Élvezettel fogom legeltetni rajta a szemem, miközben szorgoskodik. Az egész főzőműsor már csak akkor lehetne még tökéletesebb, ha...
- Nem, valójában, nincs hideg. Kellemes. Tetszik a padlófűtés – dorombolom elégedetten, miközben a derekát átölelve sétálok át vele a konyhába. - Igazából szívesen leszek a pucér lábú kuktád, ha te pedig ledobod a pólódat – teszek neki egy igazán méltányos ajánlatot, megemelve a szemöldökeimet egy huncut mosollyal, majd kicsit megfurkálom az ujjaimmal az oldalát, mielőtt átengedném őt munkának. Vele szemben állapodok meg, a pult túloldalán könyökölve, és úgy figyelem, amíg ő előkeresi a szükséges eszközöket és hozzávalókat a süteménykészítéshez.
- Tényleg nem volt könnyű így megtudni az igazat – fogalmazom a kérdésére a válaszom, miközben közelebb húzom a tálat, és feltöröm a tojásokat, ahogy kérte. - Még most sem az. És apám végig tudott róla, de nem mondott semmit. Egyikük sem mondott, a szüleim már több mint harminc éve hazudtak nekem. Az igazi apám pedig... a családját választotta, és úgy döntött, hogy nem szeretne megismerni. Vagyis... azt hiszem, nem sokkal a halála előtt kezdte meggondolni magát, de... ez már nemigen számít – sóhajtok, és próbálom nem teljesen átadni magamat azoknak a fojtogató érzéseknek, amelyek a téma boncolgatásával járnak. Belegondolni, hogy a biológiai apám nem kért belőlem, hogy még annyira sem méltatott, hogy legalább egyszer találkozzon velem, kissé fájdalmas. Beérte anyám leveleivel, meg egy-két fotóval, amit rólam kapott az évek során. Ismét eszembe jut Dorian megjegyzése az almáról meg a fájáról, amivel arra utalt, milyen furcsán hasonló helyzetbe kerültünk mindhárman a nemvárt gyermekáldásokkal. Csak közöttünk és apánk között az a különbség, hogy mi vállaltuk a felelősséget, és gondját viseljük a saját csemetéinknek, minden nehézség ellenére is.
- Ha a „nekik elmondtad” alatt azt érted, hogy a fivéreim is tudják-e, hogy testvérek vagyunk, akkor igen... - rázom ki a fejemből a keserű gondolatokat, hogy megválaszoljam Chris kérdésének második felét is. - Persze nekik is idő kellett, hogy ezt megemésszék. Azt hiszem, mindannyiunknak idő kell még. De a helyzethez képest jól fogadták, és az első megrázkódtatáson túl igyekeztek nyitni felém, meg érdeklődni Charlie után is. - Mivel végeztem a tojások feltörésével, és egyelőre úgy tűnik, Chris egyedül is jól elboldogul, a pocakom pedig még mindig korog, és nem győzi kivárni a brownie elkészültét, megkerülöm a pultot, majd kinyitom a hűtőt, és felmérem a tartalmát, végül pedig a fagyasztóban talált doboz fagylalttal, mint egy láda értékes kinccsel, és egy kanállal visszatérek a korábbi helyemre. - Az öcsém, ő... igazából azt még nem tudom, mivel foglalkozik, de a bátyám orvos. A szemem láttára mentette meg egy ember életét. - Egyelőre nem tudom folytatni, mert a mondat végénél teletömöm a szám egy kanálnyi hűs édességgel. Aztán felnevetek, majdnem vissza is prüszkülöm az egészet, amikor Becks hiperszuper tenyészbikának nevezi magát.
- Díjnyertes tenyészbika lennél – nevetgélek, de közben azért meg tudom őt érteni, mert én is hasonlóan érzek. A lövések és gólok aránya tényleg elképesztő képtelenségnek tűnik. Valószínűleg azért is állok ilyen vidáman és lazán a témához, mert még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mi mindent is jelent ez. De nem is baj. Lesz még arra időnk, hogy mindent alaposan kigondoljunk. - Tudom, hihetetlen... de ha jól számolom, van még úgy... öhm... bő hét hónapunk felfogni a helyzetet – vonom meg a vállam. - Én azt hiszem... Úgy érzem, hogy ő most fiú lesz – pillantok le a hasamra, és kicsit végigsimítok rajta a tenyeremmel. - Vagy lehet, hogy csak azért érzem így, mert ezt szeretném. Egy kicsi Christ – teszem hozzá egy apró, kissé szégyenlős mosollyal, aztán lesütöm a pilláimat, és egy újabb falatnyi fagylaltot kanalazok ki a dobozból.

Nora & Becks

A félelme nem mondom, hogy alaptalan, hisz számtalan esetet tudok én magam is, hogy a férfi aki addig odaadó társa volt a nőnek, a terhesség alatt eltávolodott a kismamától, s végül megcsalta, majd elhagyta, sokszor meg sem várta, hogy megszülessen a csemete. Borzasztó ilyet hallani, de ilyen is van. Vannak férfiak, akik annyira gyerekek, hogy nem képesek feldolgozni, hogy már nem ők az egyetlenek a nő életében, nem körülöttük ugrál a bájos, csinos, mindig üde és csodás feleségük/barátnőjük, ilyenkor másnál keresik az osztatlan figyelmet és a támogató jelenlétet. Azt amit nekik kéne adniuk azoknak, akik 50%-ban épp miattuk kerültek ilyen helyzetbe. Én már túl vagyok ezeken a gyerekes dolgokon. Már nem vágyom a tökéletességre, nem vágyom arra, hogy minden idilli legyen. Hogy is várhatnám el, hisz én magam sem vagyok magazinba illő, semmilyen téren. Ha Nora teste megváltozik, meghízik, és ráncos lesz, engem az sem fog érdekelni. Egyrészt, mert én már annyira kiéltem magam, hogy a szex önmagában véve totálisan nem elégít ki. Nekem már kell az a kötődés, ami köztünk van ahhoz, hogy jól érezzem magam. Másfelől attól, hogy a teste megváltozik, remélhetőleg ő még nem változik egy zombivá, aki éveken át csak rosszat képes adni önmagából. Tudom, elég filmet láttam már ahhoz, hogy tisztában legyek azzal, hogy lesznek majd nehéz pillanatok. Na és? Akkor mi van? Az élet így működik. Néha vannak nehézségek, néha meg kell küzdenünk egymással, vagy a világgal. Mindenkinek lehet rossz napja, rossz hete, érhetik kellemetlen dolgok, lehet feszült vagy épp lusta, ettől még nem lesz elítélendő és emiatt én sem fordulok majd más nő felé. Ha így lesz, majd átvészeljük együtt. Hisz ha tudná, hogy a legboldogabb ember akkor lennék, ha tudnám, hogy csupán ezek miatt kell aggódnunk, biztos egészen másként tekintene ezekre a lehetséges problémákra. A két modellt sem azért hozom fel példának, hogy kellemetlenül érje magát, hisz ő maga is modell, tehát tudja jól, hogy megüti azt a mércét bőséggel, de látom, hogy rosszul esik neki, így fancsali arcát látva gyengéden rámosolyodok. Hisz tudnia kell, vagy legalább csak sejtenie, ha csak egy kicsit is figyelt rám az elmúlt időkben és abból, amit megtudhatott rólam, hogy a kötődés számomra eddig semmit nem jelentett. De itt vagyok. Vele. Velük. És veszekedtünk. Durván. De itt vagyok és még mindig harcolok, pedig volt, amikor a földbe döngölt, noha ezt én önmagamban nem így könyveltem el, de így volt. Mégis itt vagyok. Ez csak kell, hogy többet jelentsen annál, mint hogy kit húztam meg azelőtt, hogy összejöttünk volna, nem? Szerencsére a kismanó a pocakban úgy dönt, hogy anyának a legjobb figyelemelterelés egy kis édesség lenne, így jószerével a gyerek menti meg az irhámat.
- Elég sokáig kéne rajtam nyammognod, ha én lennék a csoki. Szerencsére a konyhában kisebb adagokban is van, így nem fogja megfeküdni a gyomrodat - mosolygok rá, mikor kifejti, hogy engem is fel tudna falni. Megértem az érzést, mert én magam is nagyon szeretek enni. Sőt, kifejezetten utálom, amikor valaki nem becsüli, hogy van lehetősége rendesen étkezni. A halálom az étel pazarlása. Mindig azt vallottam, hogy abból amit a "civilizált" társadalom kidob, mint ételmaradékot a kukába, Afrika simán eltarthatná magát. Nincs bajom, ha valaki válogatós, egye meg azt, amit szeretne, csak ne főzzön tíz adagot, aztán öntse a lefolyóba, mert másnap már nem eszi meg. Akkor legalább adja rászorulónak, vagy tegye el a fagyasztóba. Nem azért, mert annyira emberbaráti lennék, de ezek még mindig jobb esetek, mintha kihajítaná. A szeméttelepen meg a csatornában senki nem lakik jól vele. A konyha felé véve az irányt a hidegre is rákérdezek, mert be kell látnom, az én hőérzetem messze nem olyan finom, mint az övék. Én sokszor félmeztelenül futok a hóban, vagy edzek, amikor olyanom van, és az sem szokott zavarni, ha mezítláb vagyok. Épp így nem izgat az sem, ha negyven fokos meleg van. Nem az, hogy nem érzem, hanem egyszerűen kikapcsolom az agyam azon részét, amelyiket ez foglalkoztatja, és teljesen másra fókuszálok. Valami ilyesmi történhetett akkor is, amikor levertem azt a fotóst. Lázas voltam, hát nem arra koncentráltam, mennyire szarul vagyok. Ahogy átöleli a derekamat én a vállát karolom át, és felnevetek amikor a pólómat akarja levetetni velem.
- Hogy te milyen kis kéjenc lettél hirtelen - nevetek, mert ráadásul ahogy kiérünk még meg is csiklandoz, de végül csak elszakadunk egymástól - A pucér része mondjuk tetszik...- sóhajtok fel és szemtelenül mérem végig, kétséget sem hagyva afelől, hogy épp mire gondolok. Ó, igen, drágám. Épp magam elé képzeltelek Éva-kosztümben. És tetszett, amit látok! - Meglátom mennyire leszel jó kislány, addig meg kapsz egy kis ízelítőt - lépek a pult mögé, és kicsit megtekerem a csípőmet és elkezdem felhúzni a hasamon a pólómat, de épp csak pár másodpercnyi játékot engedélyezek, és a póló visszakerül az eredeti helyére, persze miközben jót röhögök. Ennyi revans nekem is jár a sokkhatás után. Remélem hamar jobban lesz, mert azért be kell valljam, volt néhány ötletem, hogy mi mindent csinálhatunk mi ketten ebben a hatalmas házban.
A komoly, felnőtt beszélgetést azonban nem szeretném még befejezni, mert érdekel, hogy mi történt velük, amikor megismerte a tesóit, így visszaterelem a szót rájuk. Furcsa lehet ez a helyzet, és ez érzékenyen érintheti, ezért is szeretném tudni, hogy mi történt, nem mellesleg elég jól értek az információ szerzéshez, és nem áll szándékomban ezt most kifejteni, de abban biztos vagyok, hogy amint hazaértünk innen, alaposan utána járok a két tesónak. Jobb szeretem tudni, ki az, aki a családom körül őgyeleg. Van, ami sosem változik. Norának kis feladatot is adok, míg én további szükséges alapanyagokat és eszközöket kerítek, és bekapcsolom a sütőt, hogy előmelegedjen, és így hallgatom meg a meséjét. Közben bólintok olykor és figyelem a tekintetét és az arca változását. Azt mondják a kismamák megszépülnek a terhesség alatt. Ő még csak az elején jár és már most is észveszejtően gyönyörű. Mi lesz velem, ha még ennél is több bókot és ajánlatot fog kapni a későbbiekben, és rájön, nálam sokkal jobb és kellemesebbe embereket is megismerhet? Nem vagyok kishitű, de ostobaság lenne azt gondolnom, hogy csak azért, mert gyereke van és épp terhes, bárki az ég egy adta világon nem csapna le rá, ha lehetősége adódna. Újra eszembe jut Lottie kérdése, amit a repülőn tett fel az esküvőről, de aztán elvetem a gondolatot, és inkább egy tálba öntöm a tojást és a többi hozzávalót, és hogy Lottie biztos ne ébredjen fel, egy fakanállal elkezdem kikavarni a tésztát. Szerencse, hogy elég jó izomzatom van, mert a mozdulatokba hamar belefáradna az ember karja ha nem eléggé edzett.
- Nézd, megértem, hogy ez szarul esett neked, de nézd kicsit távolabbról. Gondolj bele, mit éreztél volna, ha már gyerekként szembesülnöd kell ezzel? Ez túl nagy teher egy gyereknek. Mi lett volna szerinted, ha a megpróbáltátok volna a kapcsolattartást? Mert ha engem kérdezel, szerintem a nemzőapád egy idő után elunta volna, és ugyanúgy elmarad, mint ahogy most sem kereste a lehetőséget. Választott. De így legalább volt időd teljes életet élni, ahogy a nevelőapádnak is, aki az édes lányaként szeret téged, és ha anyád is így kezelte, biztosan ő is csak téged akart védeni és a családotokat - mondom, majd egy pillanatra megállok, és rá nézek - Tudom, hogy én aztán könnyen pofázok, hiszen fogalmam sincs, hogy működnek a normális emberi kapcsolatok, de...és most ne hidd, hogy őket védem, csak egy gondolat. Előre bocs a példáért, de tételezzük fel, hogy Sam a kezdetektől ott lett volna neked, és velem csaltad volna meg, és úgy tudta volna, hogy Lottienak ő az apja. Te mit tettél volna, ha tudod, hogy én nem akarom felvállalni a lányomat? Szerintem mikor lett volna ideális bevallani egy ilyen horderejű dolgot? Véleményem szerint ezerszer jobban jártál így - fejtem ki a véleményemet, bár nem tudom mennyire vagyok racionális és igazságos, főleg, hogy épp Samet hozom fel példaként. Nora közben a hűtőhöz megy és fagyit vesz elő, amire csak felvonom a szemöldökömet, mert ha a fagyira aztán ráeszi az extra belga csokis sütit, szerintem reggel úgy fog rókázni, hogy csak na, de nem szólok egy szót sem. Amikor kiböki, hogy a tesója orvos, fintorogva elhúzom a számat és mikor észreveszem, hogy észrevette, inkább elfordulok. A szekrényben kezdek el keresgélni, mert mintha vettem volna csokidrazsét is, de persze nem találom, így visszafordulok. Tudom, hogy magyarázatra szorul amit csináltam, így újra megkavarom a tésztát.
- Ne haragudj, én csak nem bírom az orvosokat - kezdek bele, és itt le is akarom zárni, de olyan kutakodva néz rám a fagyi fölött, hogy szinte lyukat éget belém. Most nem akarnék erről beszélni, mert nehezen adom ki magam, de tudom, hogy meg kell nyílnom egy kicsit, ha változtatni akarok magamon, úgyhogy sóhajtok - Nem bírom a dokikat, és ennek nem az az oka, hogy félek a tűtől, vagy rossz élményem volt gyerekkoromban velük. De Rhys orvos, és a nő, akivel összejött, szintén orvos. Annak a haverjai, a rokonai...mind orvosok. És ha csak meghallom azt a szót, hogy orvos, az jut eszembe, hogy volt egy barátom. Egyetlen barátom, akiben megbíztam. És támogattam, segítettem, a világ végére is elmentem utána. De ő hátat fordított nekem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá - magyarázom neki, de aztán megrázom a fejem - Nem baj, nem számít, az a múlt. Majd megszokom ezt is, ne aggódj - mosolygok rá végül mégis, mert nem szeretném, ha rosszul érezné magát miattam. Hisz a testvérei, és ha ők jóban akarnak lenni, akkor abban a buliban előbb-utóbb nekem is részt kell vennem. De addigra valami magasabb pozíciót kellene megpályáznom a legális melómban. Engem többé nem fog lealázni egy mitugrász műtőspatkány. Gondolom családi vonás, a másik tesója sem lehet kézilabda edző, tutira az is valami nagyképű orvos, vagy az apja után ügyvéd, vagy bíró, vagy ilyesmi.
Azonban egy gondolat ami megfogan a fejemben arra késztet, hogy megosszam vele a gondolatomat és egyben őszinte csodálatomat is a 'srácaim' iránt. Nora majdnem meg is fullad a fagyiban, amire még jobban nevetni kezdek, de legalább elismeri a képességeimet. Díjazásul teátrálisan pózba vágom magam és hátul széttárva a karjaimat elegánsan meghajolok felé vigyorogva. Azonban amikor előhozakodik azzal, hogy azt szeretné, hogy olyan legyen, mint én, elsötétül az arcom. Ebbe bele sem gondoltam. Kétségbeesetten pillantok az emelet felé, és eszembe jut, vajon Lottie meddig maradhat ennyire tökéletes...
- Nem - rázom meg a fejem tagadóan, és feszülten veszem elő az előkészített tepsit, majd beleöntöm a kikevert tésztát, és újra megrázom a fejem - Nem, ezt azonnal fejezd be, érted? - kérdezem, és érzem, hogy a köztünk lévő jó hangulat egy pillanat alatt illan el. Bánt a dolog, de úgy érzem, a mellkasomat mindjárt szétfeszíti a kétségbeesés és a rémület. A sütőt kinyitom és bedobom a sütit, majd becsukva az ajtót néhány pillanatig csak szorítom a fogantyút. Aztán felé fordulok. Nem érti mi változott, érzem, így megkerülve a pultot, hozzá lépek, de hiába tekintek átható kékségeibe, csak a tehetetlen haragot és félelmet érzem, megfogalmazni nem tudnám, pontosa mi zajlik le bennem. Így inkább lassan leereszkedem és óvatosan a pocakjára hajtom a fejem. Perceken át tartom így magam, és felidéződik bennem minden rossz tettem, minden hibás döntésem. Hogy akarhatja, hogy az a gyerek bármiben is rám üssön?
- Kérlek...ne...ne hasonlíts rám. Semmiben ne hasonlíts rám. Hasonlíts inkább a mamádra és a nővéredre. Vagy a nagyapádra. Ő derék ember, egy egyenruhás hős. Vagy a nagybátyádra, aki orvos. De ne rám, ne az én családomra. Ezt nem kívánhatod neki, Nora, fogalmad sincs, miket beszélsz - suttogom halkan, és a torkom is összeszorul a gondolatra. Mi lesz, ha a gyerekeimen kiüt majd az én vérem? Az apám vére? Az anyámé? Jesszus, a Deveroux átok nem hagy ki senkit. Lám, belőlem is mi lett? Egy csavargó. Egy ember, aki élvezi, ha másokat megölhet vagy kínozhat. Egy roncs. Egy ember, akiben démonok laknak.
Felpillantok a nőre, akit mindennél jobban szeretek. Nem vagyok rá méltó, hogy mellettem legyen. Bárcsak megérthetné, hogy mit akarok ezzel mondani. Bárcsak megértene anélkül hogy szavakat kéne formálnom. Azt kívánom, bár ő mondaná meg, mi az, amit érzek. Mert én nem tudom elmondani.

Bár az egyik pillanatban még az alakom miatt aggódom, és annak változása miatt, ami esetleg hatással lehet a szerelmi életemre, a másik pillanatban pedig már minderről megfeledkezve epekedem egy nagy adag csokis süti után. Ez a terhesség. Kétséget kizáróan egy kis élet növekszik bennem. Ami a félelmeimet illeti, talán alaptalanok, talán nem, de bár igaz, hogy már másodszor nézhetek majd anyai örömök elé, ez a mostani sok tekintetben más lesz, mint az első. Legfőképpen azért, mert akkor egyedül voltam, mint a kisujjam. Szinte elkeserítő visszagondolni is. De most itt van nekem Becks, és igazából nem csak ő, hanem a szüleim is, akik remélhetőleg tanultak a hibáikból, és mellettem állnak majd, de itt van már nekem Charlie is, aki kezdetben valószínűleg össze lesz zavarodva, de később szerintem örülni fog. A kistesó még sok örömet okozhat neki is, miután megszokta a tényt, hogy már nem csak ketten vagyunk. És talán a fivéreimről sem kéne megfeledkeznem, bár ez az egész még annyira új, szoknunk kell a helyzetet, főleg mert nem csak testvérkéket kaptunk egymás személyében, hanem a hozzánk tartozó egész csomagot, mindazokkal együtt, akik fontos szerepet játszanak az életünkben.
Átbattyogunk a konyhába, és előtör belőlem a szemtelenség, mert én már el is képzelem, ahogy Chris a felsője nélkül cukrászkodik majd előttem. A feleletétől azonban menthetetlenül elpirulok, de szerintem nincs hetero nő ezen a földön, akit ne hozna izgalomba a felvázolt kép.
- A hormonok miatt van... – magyarázkodom ártatlanul somolyogva, és egy kicsit megforgatom a szemeimet annak jeleként, hogy tényleg nem én tehetek róla. De a zavaromat még tetézi azzal, ahogy végigmér, mintha röntgen szeme lenne, akárcsak Supermannek.
- Hmm... - hümmögök kissé csalódottan, amikor a póló alá lesős műsorának pillanatok alatt véget is vet. - Nagyon szigorú vagy – biggyesztem le kissé a számat. - Én mindig nagyon jó kislány vagyok – teszem azért hozzá, majd előre hajolva a pultra könyökölök, és édesen pillogok fel rá. Persze csak amíg meg nem kapom az első cukrászsegéd feladatomat. Mielőtt pedig nagyon belemélyülnénk a munkába, előhozakodik a testvértémát érintő kérdéseivel, amelyekre igyekszem maradéktalanul válaszolni is. Igazából, azt hiszem, jó érzés ezekről végre beszélnem egy kicsit, megosztanom vele, amit történt, és amit érzek. Azzal viszont meglep, hogy anyám, illetve a szüleim döntése mellé állva konkrét véleményt formál, méghozzá elég bölcsen. Vagyis igazából nem az lep meg, hogy jó meglátásai vannak, hanem... Éppen ő az, aki gyakran állítja magáról, mennyire tapasztalatlan még kapcsolatok, főleg családi kapcsolatok terén, de időközben vagy sikerült ilyen téren fejlődnie, vagy jobbak az ösztönei, mint hinné. Belegondolva tényleg könnyebb volt úgy felnőni, hogy azt hittem, teljes a családom, hogy a szüleimmel egy egységet alkotunk, hogy imádhattam apámat, és felnézhettem rá anélkül, hogy azon rágódtam volna, milyen lenne, ha valódi vérkötelék lenne közöttünk. Ilyen szempontból anyám tényleg jól választott. Csak hát... az, hogy sosem találkozhattam a biológiai apámmal, és hogy a testvéreimről harmincegy éven át még csak nem is sejtettem, hogy léteznek, és ezt az időt már senki nem adhatja vissza nekünk... időbe fog telni, amíg ezen túlteszem magam.
De valójában Becks csak akkor lep meg igazán, amikor Sam-et hozza fel példaként. Annyira furcsa az ő szájából hallani az exem nevét. Még az ismertségünk elején említettem neki a fuccsba ment jegyességemet, gondoltam, nem árt tudnia, hogy egyszer már volt egyféle apafigura Charlie életében, de azóta szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor kerülhetett szóba a neve köztünk. Nem beszélünk róla, mert nincs miről beszélni. Némi csalódottságon és az abból fakadó óvatosságon túl nem sok maradandó nyomot hagyott maga után bennem a pasi. Néha ugyan eszembe jut, hogy esetleg Charlotte nem így van ezzel, hogy mi van, ha neki hiányzik, de mivel ő sem beszél róla, mindig csak arra a megállapításra jutok, hogy a valódi édesapja megismerésével az ő számára is elhalványultak az emlékek.
- A mi helyzetünk azért egészen más... Mármint értem, hogy mit akarsz mondani, és szerintem részben igazad is van. Egy gyerek szempontjából, főleg ebben a korban még, fontosabb a biztos háttér, de... azt hiszem, én mindig inkább az őszinteséget választanám a biztonságosnak tűnő hazugság helyett – sóhajtok végül. Belegondolva édesanyám egykori helyzetébe, tényleg már valamivel jobban meg tudom őt érteni, és már kevésbé neheztelek rá. Ugyanakkor már nem vagyok gyerek, már réges-régen előhozakodhatott volna az igazsággal. Jogom lett volna tudni. - Ha nem is kicsi koromban, de valamikor később anyám azért elmondhatta volna. Akkor talán lett volna még lehetőségem megismerni apámat, vagy hamarabb találkozni a testvéreimmel, és nem most... nem így... Szinte teljesen idegenek vagyunk egymásnak, ez pedig... Ezt a harminc évet már sosem pótolhatjuk be... - próbálom Chrisnek elmagyarázni, amit érzek. Zavaros ez az egész, mintha úgy próbálnám felmérni, mi is van körülöttem, hogy az arcomig ér a trutyi. A fejemet ingatom. Remélem, idővel egyszerűbb lesz. De szerintem ezt ő is megérheti, hisz az ő életéből is hiányzik nyolc év, amit a lányával tölthetett volna, és ezt nincs, amit helyettesíthetné.
A lelki zűrzavar ellenére további infókat osztok meg a fivéreimről, elsősorban Jake-ről, mert róla legalább tudom, hogy mivel foglalkozik. Dorianről valójában most csak annyit tudok magamban összekaparni, hogy van egy pár hónapos kicsi lánya, és hogy priusza van, de ennél többet nem nagyon. Azzal meg kicsit fura lenne kezdeni, hogy bátyó orvos, öcsit meg talán körözik... haha, még azt sem tudom, miért is. Bár kétlem, hogy az utóbbi túlzottan zavarná Becks-et, hiszen neki is vannak zűrös ügyei, amelyekről sokat szintén nem tudok. Már csak az a kérdés, hogy vajon miért nem aggaszt jobban egyik, vagy a másik? Mintha vonzanám a balhés eseteket, és csak sodródom az árral tehetetlenül. Ami viszont érdekes, az az, hogy Becks épp az orvos szó említésére vág fintort. Pff... lehet, hogy tényleg inkább a bűnöző kistesó említésével kellett volna kezdenem? A kíváncsi tekintetem hatására azonban beszélni kezd, én meg tűnődve ráncolom a homlokom. Rhys... Ismét egy név, ami a kapcsolatunk eleje óta nemigen került szóba. Tudom, hogy a fickó a barátja volt, és fontos volt Becksnek, nagyon is, de aztán, ha jól emlékszem, lelépett egy nő miatt. Egyszer azt mondta róla, hogy ölne is érte, de akkor még nem is sejtettem, mennyire komolyan gondolta. Ma már ilyen téren, attól tartok, igazán bele sem merek gondolni, mi mindenre is lehet képes ez a férfi. A tagadásom még kitart, én pedig csak arra a jó oldalára koncentrálok, amit felénk, felém és a lányunk felé mutat. De nehéz is lenne igazán látnom a rosszat benne, miközben újra és újra rá kell eszmélnem, hogy a pasi egy valódi, hétköznapi hős, és egy harcos a szó legnemesebb értelmében, amiért annyi szörnyűséget túlélt, és mégis ő a legerősebb ember, akit csak ismerek.
Nemigazán tudok most mit felelni a Rhys-szal kapcsolatos negatív tapasztalatára és csalódottságára, pedig szeretnék. Ám mielőtt összeszedhetném ehhez a gondolataimat, már másra tereli a szót, én pedig hagyom elenyészni a ki nem mondott szavaimat az agyam hátsó zugában, miközben már arról tanakodunk, milyen lesz majd a babánk. Imádom Charlie-t, ő a világom közepe már nagyjából kilenc éve, mióta csak megfogant, és mivel az első ennyire csodálatos lett, természetesen nem bánnám, ha a második is kislány lenne, de azért én most jobban örülnék egy fiúnak. Egy édes, eleven kis fiúcskának, aki némi színt lophatna az eddigi elég lányos hétköznapjainkba, és aki egyszer majd olyan jóképű, erős és bátor lesz majd, mint az apja. Ám amint ezt röviden hangosan is megfogalmazom, azzal olyan heves reakciót váltok ki Becksből, amire egyáltalán nem számítottam. Elkerekednek a szemeim a tiltakozására, és értetlenül meredek rá, egy kicsit talán meg is riadok. De ahogy elém térdel, és a pocakomnak kifejti az ellenérzéseinek, illetve azoknak okát, ismét megrohamoznak az iránta érzett érzéseim, és könny gyűlik a szemeimbe. Nem tudhatom, nem érthetem teljesen, mi is jár a fejében, pszichológus sem vagyok, de az alapján, amit mond, abból kiindulva, mennyire elborzadt a gondolattól, hogy a fiunk... vagy lányunk hasonlíthat rá, úgy érzem... úgy érzem, mélyen legbelül gyűlöli magát, és azt, akivé vált az évek alatt. Ennek talán meg kellene ijesztenie, de ehelyett csak beleszakad a szívem, és majd' belepusztulok, hogy ezen változtathassak, de bárcsak tudnám, hogyan!
- Becks – sóhajtom remegő hangon, a könnyeimmel küszködve, miközben így, még mindig előtte állva szorosan magamhoz ölelem. De ez így kevés... leereszkedem vele szemben, már én is térdelek, két tenyerembe fogom az arcát, hogy a szemeibe nézhessek. Mondani akarok valamit... olyan sok mindent akarok mondani, kétségbeesetten keresem a szavakat, de nehezen találom őket, csak fürkészem a tekintetét hosszasan, némán. Ám most nem hagyhatom, hogy tovaszálljon a pillanat, mielőtt kinyitnám a számat.
- Én... én nem tudhatom... nem tudom, mi az, amit még nem mondtál el, hogy mi-mindent tettél, mennyi rossz van a számládon, de már az, hogy így érzed most magad miatta, elárulja, hogy jobb ember vagy, mint ahogy azt magadról hiszed. Nehéz lehet úgy kitartani, és helyesen cselekedni, hogy azok a személyek, akik számodra a legfontosabbak voltak, akik jelentettek neked valamit, Rhys, vagy más barátok, a családod, a szüleid... hogy még csak igazán esélyt sem adtak neked, és cserben hagytak, amikor szükséged lett volna rájuk. De én itt vagyok, és nem megyek sehová. Akármit is tettél... nem érdekel. Én szeretlek akkor is, ha te nem szereted magadat. – Mire úgy nagyjából sikerül megfogalmazni, amit akarok, a szemeim már ismét könnyektől csillognak, és még mindig úgy érzem, hogy képtelen vagyok rendesen szavakba önteni az érzéseimet és gondolataimat. Attól félek, hogy ez még mindig kevés, hogy nem fogom tudni vele megértetni, hogy mennyire szeretem, és nem a múltja érdekel, hanem a jelene, és a jövőnk... a közös jövőnk, ha ő is ezt szeretné. Mert jelenleg tényleg úgy érzem, hogy bármi rosszat is tett eddig, számomra az nem számít. Nem változtat az érzéseimen. Én sem teljesen értem, hogyan volt képes ennyire megbabonázni, de ez az igazság.
- Ugyanez a helyzet a gyerekeinkkel is. Szeretni fognak, mert te jobb ember vagy, és jobb apa leszel, mint a te szüleid voltak. Te talán most ezt még nem hiszed el magadról, de én igen. Én tudom – jelentem ki kissé szipogva, de magabiztosan, és az egyik kezemet leeresztve a szívére helyezem, mintha nyomatékosítani akarnám, hogy az említett szerve ott van, és úgy működik, ahogy kell, a másikkal pedig végigsimítok az arcán.

Nora & Becks

A konyhát nem véletlenül nevezik a családi élet fő színterének. Az ember azt gondolhatná, hogy ez csak mende-monda, de való igaz, Norával sok mindenre a konyhában kerítettünk sort. Ott tudtam meg, hogy van egy lányom, ott avattam be, mennyire szeretek főzni, ahogy most azt is, miként is kerített sort arra, hogy megtudja, van egy másik vérvonal a családjában. A konyha összefügg az étkezésekkel, és néha egy-egy súlyosabb témát könnyebben vetünk fel, ha közben valami olyat csinálunk, amelyről tudat alatt tudjuk, hogy majd építeni fog bennünket. Nehéz téma pedig akármi lehet. Az, hogy miből fizetjük ki a villanyszámlát, vagy, hogy mikor vegyünk ki szabadságot az iskolai szünetre, vagy épp azt, hogy ki hogyan vélekedik a rokoni vagy baráti viszonyokban ért változásokról. Szeretném neki azt mondani, hogy ez egy különleges helyzet a szüleivel, de sajnos ilyet nem tehetek. Az ő esetük csak millióból az egy, ahol apuka félre kacsintott, és ebből megszületett egy szerelem, egy viszony, vagy egy kaland légyottjának gyümölcse. Ilyen a világ. Mocskos, erkölcstelen, romlott. Nem különbözik a régebbitől, csak most nagyobb az esély, hogy kiderül, hisz régebben a matrózoknak nagyjából minden kikötőben akadt egy-egy porontya, ellenben nem volt két kattintás kideríteni, hogy ki merre járt, kivel találkozott, mit evett ebédre. Csak egy magamfajta remetének nincs facebook profilja, és általában véve, az emberek nagyjából két percig sem képesek megtartani a titkaikat. Ez is csoda, hogy eddig váratott magára, bár feltételezem, hogy a külön városban élés elősegítette, hogy ne bukjanak le. Ha esetleg Nora apja sejtette is a dolgot, nem volt annyi gerinc benne, hogy rákérdezzen, kockáztatva ezzel a jól működő családi békét, vagy egyszerűen csak nem érdekelte. Ritkán, de megesik, hogy könnyebb azt választani, hogy nem veszünk tudomást problémákról, semmint szembenézni velük. Persze én is csak fejben találgathatok, mert őszintén megmondva, jóformán semmit nem tudok arról, mi zajlott a háttérben. Norának felvázolom az én érveimet, és aztán meghallgatom az övéit.
- Igen, ezt is egy nézőpont, ezt elismerem. Ezt már tényleg nem adhatja nektek vissza, de megint csak azt mondom, hogy lehetett volna rosszabb is. Most már tényleg rajtatok múlik, mit hoztok ki ebből a helyzetből - bólintok végül, s nem is fűzök hozzá többet. Nincs mit mondani, ez az ő élete, az ő gondolatai, nem az enyémek. Joga van úgy éreznie magát, ahogy akarja, joga van neheztelni, vagy megbocsájtani is. A saját érzéseimből kiindulva, én csak gyűlöletet táplálok a szüleim iránt, még azért sem lehetek őszintén hálás, hogy hagytak megszületni. Sok tekintetben ők tehetnek arról, miért lettem ilyen, amilyen. Zárkózott. Gyűlölködő. Haraggal és daccal teli, akit sosem elégíthet ki eléggé a bosszú, hisz azokon, akik elkövették ellenem a bűneiket már nem tölthetem ki a haragomat.
Egyre többet tudok meg a testvéreiről, de ahogy megtudom, hogy az egyikük orvos, akaratlanul is azonnal ellenszenvet kezdek táplálni iránta. Tehetek róla, vagy sem, az a szakma, az a felelősség, amely mindenki másban csodálatot és elismerést idéz elő, bennem csak haragot és megvetést. Nem ismerem a fivérét, de azok után, amit megéltem, sajnos nehezen tudnék megbízni benne, ezt biztosra veszem. Hiába szeretem a nőt, aki itt segít nekem a konyhában, akiért hajlandó lennék, hogy a zűrös múltat magam mögött hagyjam és új életet kezdjek, ettől még nem repesek az örömtől, hogy a nagytesó is egy közülük. A pillantásából ítélve valóban magyarázatra is szorul, miért is alakult ki nálam az efféle ellenérzés, és próbálom annyira érthetően megfogalmazni, amennyire csak lehetséges. Nem ragozom túl. Tudom, hogy javítanom kell a kommunikációmon, mert a megnyílás nehezen megy még mindig, és érzem, hogy a bizalom percről percre ingadozik kettőnk közt, főleg, mióta kiderült, hogy mit csinálok időnként, amikor eltűnök éjszakára. De még nem tudom, mennyit bír ki, és most, hogy ismét várandós, nagyon meg kell fontolnom, mi az, amit elé tárok, és mi az, amit megtartok inkább magamnak. Valahol, a romlott szívem legmélyén tudom, hogy egyszer minden titokra fény derül, így vagy úgy. Csak idő kérdése, ám jelenleg még megpróbálok a jótékony félhomályban maradni a titkaimmal. A jelent tudom kezelni, mondhatni legalábbis. A jövővel igyekszem számolni, amennyire tőlem telik. A múltam hibáit még nem vagyok kész orvosolni, sem megosztani vele, bármennyire is szeretném valahol, ha nem kéne egyedül cipelnem minden terhet, amit az ég rám rótt. Nem várom el, hogy megértse ennyiből, mit jelentett nekem Rhys. Nem várhatom el, hisz még én is nehezen definiálom magamban. Ha vágytam valaha testvérre, akkor azt kívántam, bárcsak ő lenne az. Ha támogatás kellett, hozzá fordultam. Ha csak az kellett, hogy egymás mellett üljünk valahol, akár egy luxus bárban, vagy a leglepukkantabb ház romos lépcsőjén, és egyetlen szó nélkül, a kezünkben sörrel, szavak nélkül osztozzunk egymás fájdalmán, hozzá fordultam. Nem érdekelt, honnan jött, mit tett, vagy milyen tervei voltak. A teljes elfogadást csakis általa tapasztalhattam meg. Bármit mondtam, ő nem ítélt el. Nem állt felettem, messze nem. Mégis felnéztem rá, és olyan volt, mintha a bátyám lett volna, és épp ezért szenvedek még mindig a hiányától. Dorian áll jelenleg a legközelebb ahhoz, hogy némiképp enyhítse a bennem tátongó űrt, amit ő hagyott hátra, amikor hátra sem nézett, csak lelépett. Dorian teljesen más, mint Rhys, mégis, ha vele vagyok, és beszélgetünk, vagy csak hallgatom, egy kicsit mindig könnyebben lélegzem. Mert ő mintha ösztönösen ráérezne arra, mire van szükségem. Olykor vadóc, meggondolatlan, mint egy kölyöktacskó, és rengeteget pofázik, de...nála még ez sem minden esetben zavar.
A születendő gyerekre rátérve még gondtalanul nevetünk azon, hogy hogy sikerült így összehoznunk mind a két gyereket. Azért erre az esély százalékos arányban megmondva is igen csekély volt, mégis sikerült. Ám a sütögetés közben Nora olyan dologra hívja fel a figyelmem, amely eddig nem került a radaromra, pedig a veszélye már Lottienál is jelen volt, ám mivel őt már akkor ismertem meg, amikor felismerhető jelei mutatkoztak meg, hogy inkább az anyjára ütött, semmint rám, nem volt érdemes foglalkoznom ezzel a témával. Most azonban úgy szakadt rám a lehetőség súlya, akár egy hegynyi szikla. Mi van, ha a gyerek rám üt? Mi van, ha örökli minden bennem lakozó rossz tulajdonságomat? A depresszív, befelé fordulásra való hajlamomat? A kegyetlenségre és brutalitásra való vérszomjamat? A neurotikusságomat? Visszagondolok a gyerekkoromra, és máris pánikba esem. Rémes kölyök voltam. Nem egyszerűen eleven, vagy túl élénk. Szó szerint maga voltam a rémálom. Túl sokat fáztam, és éheztem, ez igaz, és szerencsére az eszem megvolt ahhoz, hogy mindent megússzak, de ettől még messze nem voltam ártatlan. Sokszor szereztem maradandó sérülést is akár, ha verekedésről volt szó, és ebben mindig az élen jártam. Balhéztam okkal, ok nélkül, csavarogtam, loptam, hazudtam és csaltam. Ha az anyám nem lett volna az idő nagy többségében tök részeg, előbb dobott volna ki az ajtón kívülre, minthogy annyit mondok, fapapucs. A hirtelen jött indulat miatt szinte ráripakodok Norára, még a sütést is abbahagyom, és őszinte ijedtséget, értetlenséget látok a tekintetében, de nem tudom megmondani azonnal, mi ütött belém hirtelen. Hisz jogosan zavarodik össze, érthető, ha az imént még repestem az örömtől, hogy apa leszek ismét. Ez most sem változott, most is boldog vagyok, most is szeretem őket, teljes szívemmel, csak épp a lehetőségek a végkimenetelre...azok változtak meg némiképp. Elé vetem magam, úgy próbálom végül elmondani, miért akadtam ki. Nem érti, mert nem olyan családból származott, mint én. Jó nevelést kapott, rendes otthont, amely ha nem is volt épp tökéletes, de azért elég volt ahhoz, hogy jó ember akarjon lenni. Én sosem akartam jó lenni. Én élni akartam. megszerezni mindent, amiről gyerekként álmodtam. Elűzni a létbizonytalanság sötét fellegét a fejem fölül, biztonságot teremteni magamnak. Ezért edzettem megszállottan, ezért tartottam karban a testem, az elmém, képeztem magam egy egyszemélyes hadsereggé, hogy ne kelljen félnem úgy, ahogy gyerekként tehetetlen voltam anyám felém irányuló haragja ellen. Biztonságot akartam anyagilag, hogy sose kelljen aggódnom azért, hogy miből fizetek számlákat, vagy miből teszek ételt az asztalomra. Csak azóta tértem le a megszokott utamról, amióta őket ismerem. Még mindig fontos a pénz, de már nem csak magam miatt. Nekik akarok mindent megadni. A sütemény édes illata kezd lassan terjedni a levegőben, otthonossá téve a rég használt miliőt, de nekem az sem tűnne fel, ha lángolna a sütő. Kétségbeesetten kérem a növekvő magzatot, hogy más irányt válasszon magának, mintha attól, hogy ezt kérem, valóra válhatna. Mintha ezzel befolyásolhatnám a dolgok menetét. Nora a nevem suttogja, és ettől összeszorul a torkom, aztán leereszkedik hozzám. Annyi megértés és féltés van a tekintetében, hogy szinte összeroppant vele. Hogy tudnám elmondani mindazt, ami bennem zajlik le éppen most? Hogy lehetséges, hogy megannyi gonosz lélek ezen a Földön mit sem törődik azzal, vajon milyen géneket örökít át az utódainak? Nora szavait hallgatva aztán csak lehunyom a szemem. Képtelen vagyok ránézni, amikor épp arról akar meggyőzni, hogy milyen jó ember is vagyok. Csak hallgatom, és hallgatom, és mire a végre ér, ráeszmélek egy nagyon fontos dologra.
- Nem...vagyis de...persze, félek tőle, hogy milyen apa leszek. Félek, mert én tudom, hogy egyetlen szó, vagy egy rosszul irányított mondat milyen károkat tud okozni egy gyerekben. Akár egy életre tönkre teheti, nézd...nézd meg Lottiet. Retteg tőlem, érted? Retteg, mintha minden percben attól félne, megunom, vagy ha nem tetszik, amit csinál, de végül ismét elhagyom őt. Sőt, az is megfordult már a fejemben, hogy mi van, ha attól fél, hogy egyszer bánthatom őt? Hogy ártani akarok neki? És tudod mit? Én is rettegek tőle. Mintha állandóan üvegszilánkon kellene lépkednem, nehogy megrémítsem. Nem tudom mitől fél igazán, attól, ahogy kinézek, vagy csak a puszta kisugárzásomon érzi, hogy túl sok haragot hurcolok magammal - fogom meg a kezét, és elgyötörten pillantok rá - De nem ez a lényeg, hát nem érted? Nem attól félek igazán, hogy milyen élményeket adhatok majd nekik. Hanem attól, hogy a rossz vér öröklődik. Mi van...ha már azzal elrendeltem a sorsukat, hogy én lettem az apjuk? Ha öröklődik benne is a hajlam, ami Lottien egyáltalán nem látszik...mi van, ha erőszakos lesz majd? Ha dühkitörései lesznek? Ha bántani akar majd másokat, csak azért, mert tőlem ezt örökölte? Érted már? Mi van, ha...miattam lesz majd labilis és emiatt örökké szorongani fog, vagy dühöngeni és nem találja majd a helyét a világban? Mi van, ha én tehetek majd arról, ha rossz emberré válik majd?
Túlságosan előreszaladok az időben, én is tudom, de képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet, hogy talán én teszem tönkre őket. Szaporán veszem a levegőt, aggódom, mégis, ahogy letekintek a kezére, amely a szívem felett pihen, mintha erőre lelnék. Felállítom, és visszaültetem a magasított székre, s ha engedi, úgy ölelem magamhoz.
- Ne haragudj, hogy rád ripakodtam. Nem volt szándékos. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, és ha félek is attól, hogy rossz apa leszek majd, vagy esetleg bajt okozok, abban egy percig sem kételkedem, hogy te viszont csodálatos anyuka leszel ismét. Ha te mellettem vagy, talán nem tudok akkora kért okozni, mert te ott leszel, hogy a helyes útra terelj, ha elhibáznám a lépést, és ez mindenképp megnyugtat. Szeretlek, és szeretem a gyerekeinket is, és bárhogy lesz, megoldjuk majd. Igaz? - ölelem magamhoz, aztán elhúzódok tőle, és az ajkaira hajolok, s ha engedi, gyengéd, majd egyre szenvedélyesebbé váló csókokat váltok vele. Nem akarom itt leteperni a konyhapulton, én vidáman kibírom szex nélkül akár évekig is, nem okoz gondot. Főleg addig nem akarom ilyesmivel terhelni, míg rosszullétei vannak, meg nem tudjuk, hogy odabent minden rendben van-e.

Minden erőmmel és gondolatommal azon vagyok, hogy elhessegessem Becks aggodalmait, amelyeket én magam valóban nem is érzek teljesen valós problémának. Csak máshogy látjuk a dolgokat, de amikor ismét kifejti, ezúttal még bővebben, hogy mitől is tart, hamar kiderül, hogy rosszul közelítettem meg a témát. Igazából, azt hiszem, pontosan értem őt, hogy mire akar kilyukadni, csak nekem nem sikerült rendesen elmagyarázni, hogy mi is a véleményem az egészről. Miközben hallgatom őt, ismét igyekszem megtalálni a megfelelő szavakat, ami nem könnyű, mert szinte lesokkol, hogy azt hiszi, Charlie fél tőle. Nem beszélve arról, amilyennek a születendő gyerekünk sorsát leírja, akire szerintem jelenleg önmagát vetíti ki. Hogy dühkitörései lesznek, és bántani akar másokat, mert ezt örökli majd tőle... Szorongani fog, és nem találja a helyét a világban. Hogy rossz ember lesz majd... mint Ő. A babáról beszél, és közben olyan dolgokat árul el magáról, a saját érzéseiről, amelyeket más körülmények között nyilván nem mondana ki ilyen őszintén. És minél tovább hallgatom őt, annál inkább érzem úgy, hogy sok minden van itt, amit rendbe kellene tennem, amit meg kellene értetnem vele, ha valóban szeretném meggyógyítani a lelkén ejtett sebeket, ahogy az imént megfogadtam magamnak. De mielőtt kitérnék a lányunkkal való kapcsolatára, még visszakanyarodom az előbbiekhez. Csak mindent sorjában.
- Azt hiszem, pontosan értem, hogy mit mondasz. Értem, hogy mitől tartasz, és mindaz, amit most elmondtál, csak megerősített ebben. Értem... nem csak attól tartasz, hogy milyen apa leszel... És a véleményem még mindig ugyanaz... csak valószínűleg nem jól fejeztem ki magam. De én nem aggódom amiatt, hogy mit örökölhetnek tőled a gyerekeink... mert szerintem nem vagy rossz ember. Vannak rossz tulajdonságaid, ahogy mindenkinek, kinek több, kinek kevesebb, de az én szememben jó ember vagy, és bármi is az, amit a génjeidben továbbadhatsz ennek a babának, nem teheti őt sem automatikusan rosszá, sem boldogtalanná – simítom az egyik kezem a pocakomra. A mozdulat szinte ösztönös, védelmező, de természetesen nem az apjától féltem a babámat. Sokkal inkább azt jelképezi, hogy készen állok bármit megtenni azért, hogy ez a kis csöppség is, akárcsak Charlie boldog legyen, és jó életük legyen majd.
- Persze lehet rá esély, hogy a rossz tulajdonságaink öröklődnek, de ez csak részben, egy aprócska részben határozza meg azt, hogy valaki milyen emberré válik. Szerintem lényegesebb a környezet és a körülmények, amelyekben felnövünk. A család, ami körülvesz bennünket, és mindaz, amit az évek alatt tanulunk és tapasztalunk. Lehet... - hangsúlyozom ki a szót – hogy a babánknak később lesznek magatartási problémái, lehet majd agresszív, lehet lusta, önző vagy magába fordulós... a mi dolgunk az, hogy a jó irányba tereljük. Hogy megtanítsuk, hogyan kezelje helyesen az indulatait, hogy mennyivel jobb adni, mint kapni, hogy hogyan nyíljon meg mások felé... És mindazok ellenére is meg fogja hozni a saját rossz döntéseit, és akkor is ott kell majd állnunk mellette, valahányszor szüksége lesz ránk, támogatni, tanácsot adni, vagy csak meghallgatni... és szeretni - fejtem ki ezúttal bővebben a véleményemet arról, mit is jelent szerintem szülőnek lenni. - Hibázni fogunk közben mi magunk is. Én is tettem már Charlie esetében nem egyszer olyasmit az elmúlt években, amit később megbántam, de az a véleményem, hogy amíg igazán szereted a gyereked, és e szerint cselekszel, addig jó úton haladsz, és nincs olyan, amit nem lehetne rendbe hozni. - Halványan elmosolyodom az emlékre, hogy nem is olyan régen valami hasonlót fogalmaztam meg Doriannek is, amikor a nevelés került szóba közöttünk. Azt hiszem, az erre irányuló kétségek előbb-utóbb minden újdonsült szülőből előtörnek, és bár nyolc év anyasági tapasztalattal a hátam mögött még mindig nem gondolom azt, hogy nekem ez már tökéletesen menne, hiszen minden nap egy újabb kihívás, és időnként magamat is emlékeztetnem kell erre, de a szavaimat teljesen komolyan gondolom.
- Amikor azt mondtam, hogy a szeretteid így vagy úgy, de mind sorra cserben hagytak, erre gondoltam. Arra hogy nem állítottak eléd megfelelő példát, és nem álltak melletted a szükségben, te pedig tetted, amit tenned kellett, hogy túlélj. Tettél rossz dolgokat, de ettől csak még inkább alkalmas vagy arra, hogy megtanítsd a saját gyerekeidnek, hogyan ne ismételjék meg a te hibáidat. Ugyanez érvényes rám is – vonom meg a vállam. Lehet, hogy én nem öltem embert, és nem harcoltam háborúban, de én sem vagyok tökéletes, és bizonyos dolgokban örülnék, ha fiam vagy lányom nem követné a példámat.
- Tudod, Charlie-val kapcsolatban... Ő nem tőled fél. Egyáltalán nem gondolom, hogy tartana tőled, hogy bánthatod. Csak idő kell neki, hogy megnyíljon. Alapvetően is elég félénk tud lenni, ami szerintem részben az én hibám. - Ezt kifejthetném, de most nem teszem, inkább csak folytatom a gondolatmenetet. - Aztán most ennyi idő ábrándozás után végre megismerhetett téged, végre lett apukája, de tart attól, hogy ez csak átmeneti. Korábban említetted Sam-et. Talán ez részben miatta is van, mert az ő személyében is majdnem apára talált, de aztán hirtelen, mondhatni egyik napról a másikra kilépett az életünkből, Charlie pedig láthatóan ezt úgy dolgozta fel, hogy kitalált magának egy apát, aki a munkája miatt folyton távol van... Tudom, hogy ez nem egyszerű, de türelmesnek kell lenned vele, és ha komolyan gondolod, hogy velünk maradsz, akkor az sem árt, ha ezt időnként elmondod neki. - Hogy időközben Becks felsegít a földről, és az egyik székhez húz, szerintem elég jó ötlet... Hosszabb, fontos beszélgetéseket mégsem a földön térdelve kellene megejteni. Őszinte szavai a szívemig hatolnak. Olyan embernek ismertem meg őt, aki nem gyakran ejt ki a száján olyat, hogy „ne haragudj” és „szeretlek”, és ettől csak még igazabbnak érzem.
- Persze, együtt megoldjuk. Én is szeretlek, és minden rendben lesz – bújok egy pillanatra ölelő karjaiba. De ahogy kicsit hátrébb húzódik, és már érezhetően enyhül a ránk telepedett feszült komolyság, apró, huncut mosolyra görbülnek ajkaim. - Feltéve, ha időben hozzájutok az ígért csokis sütikhez, máskülönben nem tudni... - A mondatot félbehagyva a lélegzetemet is visszafojtom, amikor közelebb hajol. Egy ilyen jelentőségteljes pillanatban ajkaink találkozása legalább olyan varázslatos lehet, mint az első alkalommal, és nem akarom elrontani további beszéddel. Aztán a csókunk egyre szenvedélyesebbé válik, amitől hevesebben kezd verni a szívem, és szeretném a lehető legközelebb tudni őt magamhoz. Vágyom rá, ami tulajdonképpen gyakran megtörténik, de ez az éhség bennem most inkább lelki eredetű. Átölelem a derekát, hogy szorosan hozzábújhassak, és miután ajkaink elválnak, kell néhány csendes, megnyugtató pillanat, amíg a mellkasára hajtom a fejemet, és a szívdobogását hallgatom. A helyzetet csak még édesebbé teszik az illatok, amelyek már terjengenek a konyhában. Szerintem nem kell már sok annak a brownienak. Kibontakozom Chris karjaiból a sütő felé leselkedve, aztán lecsusszanok a székről, hogy segítsek eltakarítani a pultról, és a fagyit is visszavarázsolom a hűtőbe, mielőtt kiolvadna. Csupán egy-két falatot eszegettem belőle, épp csak annyit, hogy kielégítsem a sóvárgásomat, de nem akarom betegre enni magam édességgel, és a vonalaimra is szeretnék vigyázni, amennyire lehet.
- Mesélnél nekem Anchorage-ról? Hogy milyen emlékek kötnek ide? Vagy hogy mennyi ideig éltél itt? - érdeklődöm pakolászás közben. Egyszer korábban említette Alaszkát, és hogy itt egy időre otthonra lelt, de igazából semmit nem tudok erről az időszakról. Egyértelműen jelentett valamit, ha már házat is vett, és le akart telepedni. Az emberek számára pedig egy-egy helyhez ha jó élmények kötik, az nem a falakon meg a bútorokon múlik, hanem inkább az embereken. Szóval... kíváncsi vagyok. - Tudod, kicsit elgondolkodtat... Nagyon örülök, hogy elhoztál ide bennünket, és megmutattad ezt, de... hogyhogy New York-ban még egyszer sem láttam a lakásodat? - tűnődöm el aztán hangosan. Már régen megtapasztaltam és megértettem, hogy Becks számára az ilyen dolgokhoz idő kell, hogy beavasson az élete egyes részeibe, ezért nemigazán erőltetek semmit. Türelmes vagyok. Szóval lehet, hogy az én hibám, hogy nem nyaggattam, nem kérdeztem, de nem is akartam neki nagy jelentőséget tulajdonítani. Főleg mert, oké, tudom, hogy van egy gyönyörű kocsija, de azt leszámítva olyan... minimalistának tűnik, akinek nincs szüksége nagy dolgokra, aki kevéssel is beéri. Úgy képzeltem, hogy talán bérel valahol egy kisebb lakást, vagy az is lehet, hogy csak egyetlen szobát, mert ennyire telik a biztonsági munkájából, vagy mert más dolgokra tesz félre. Például az Audiját sem lehet olcsó mulatság karban tartani. De most kiderült, hogy van egy elképesztő szép és nagy háza, meg pénze, amit rendszeresen kap Franciaországból, tehát... csak nem teljesen értem.

Nora & Becks

Egyszerre hirtelen túl sok mindent kell feldolgoznom, ami nem könnyű. Hisz babánk lesz, életemben először tapasztalhatom meg, milyen a várakozás. Vártam a Lottieval történő első találkozást is, de ez most azért merőben más lesz. Hiszen ez a kis pocaklakó még csak most készül az életre, a születés csodájára várva. A védelmező ösztönöm még erőteljesebben tör a felszínre, de azt hiszem ez egy nagyon kemény és hosszú tanulási folyamat lesz. Még nem ismerem a kapcsolatok ezen részét, nem értem, mi zajlik le bennem és benne, és nem csak fizikálisan értem ezt. Nora és Lottie egy pillanat alatt ébresztettek rá, hogy bár erősnek hittem magam, és legyőzhetetlennek sok-sok tekintetben, de valójában épp olyan sérülékeny és védtelen vagyok, mint bárki más ezen a világon. Már van kit féltenem a rossztól, a gonoszságtól, az emberi lélek legsötétebb mocskától, amelynek létezésére én magam vagyok a két lábon járó bizonyíték.
Itt ez a nagy ház, amelynek a konyhájában épp békésen sül a sütemény, amit Nora megkívánt. Végre hozzáfértem a számlámhoz, most már végképp biztonságban vagyunk. Az én fejemben a férfi dolga megvédeni a családját, óvni őket minden bajtól, megteremteni a mindennapokhoz szükséges anyagi körülményeket. Mégis, valahogy nem tudom jelenleg őszintén élvezni és szeretni ezt a házat. A falak minden téglájában azt látom, milyen életet éltem és részben élek ma is. Az alvilág nem az a hely, ahol csak úgy kiszállhatsz. Megjátszhatod, titkolhatod. De sosem ereszt el. Mindig rád talál. Én pedig félek, mit tesz majd a múltam a családommal, ha újra döntéshelyzetbe kényszerítenek. Ám legjobban attól félek, mi az, amit örökségül hagyhatok a gyerekeimnek. Lottie szerencsére az anyja természetét örökölte, és talán egy kicsit makacs, mint én, de leginkább az anyjára ütött. Ám megfogalmazódik bennem, hogy mi lesz, ha ez a baba inkább rám hasonlít. Kicsit kiborulok emiatt, a legsötétebb félelmeimet mondom el Norának. Szokatlan az érzés, hogy mondanom kell, mert általában mindent magamba fojtottam szinte egész életemben. Ez az este, a napok óta fennálló feszült légkör, a tudat, hogy mire készülök Nora és Lottie érdekében most más színezetet ad a dolgoknak. Talán eltúlzom egy kicsit, de a fenébe is, most tudtam meg, hogy apuka leszek. Jó, hogy nem kaptam még agyvérzést! Nora szerencsére jobban észnél van, mint én, így hiába kötök ki a padlón térdelve, ő megnyugtatni próbál és nem engedi, hogy túlzottan elhatalmasodjon rajtam a pánik. Figyelmesen hallgatom, mikor végre megérti, mit is akartam mondani, és megfogalmazza magában a választ. Elgondolkozok azon, amit mond, és ahogy felsegítem a földről a székre, kicsit elpillantok a válla felett. Valóban, ugyan tetteimben és elhatározásomban megmutatkozott az, hogy nem szándékozom lemondani róluk, de azon egy alakalmon kívül, amikor a mólónál azt mondtam Norának, hogy számíthat rám, Lottienak még sosem mondtam ki ezt. Talán mert olyan természetes volt számomra. Egyértelmű. Be kell látnom, hogy igaza van, egy gyerek talán másként látja ezt a dolgot, mint egy felnőtt. Nekik szükségük van a szóbeli megerősítésre.
- Látszik, mennyi mindent kell még tanulnom - vakarom meg a tarkómat - Ebbe bele sem gondoltam. De igazat kell adjak, úgyhogy holnap beszélek is majd Lottieval - erősítem meg az elhatározásomat, majd folytatom - Azonban az, hogy Lottie félénk kislány lett, nem hinném, hogy a te hibád lenne, már, ha egyáltalán hibának lehet ezt nevezni. Talán te másként látod őt, mint én. Szerintem egyáltalán nem félénk, csak megválogatja, kit enged be az őszinte világába. Ettől függetlenül azért örülök, ha úgy gondolod, nem fél tőlem - osztom meg vele a nézetemet, és ha őszinte akarok lenni, ugyan nem volt szép, hogy hazudott az osztálytársainak, de valahol amolyan igazi badass girl hatását keltette bennem az első alkalommal. Ugyan nem mondtam nekik még, de akkor a láthatatlan kalapom megemeltem a lányom előtt, mert szerintem parádésan megoldotta az osztálytársai cikizését. Nem túlzott, nem mondta, hogy az apja az amerikai elnök, viszont nem is hagyta magát lenézni, csak mert azok az elkényeztetett kis ficsúrok rajta akarták köszörülni a nyelvüket. A lányunknak vág az esze, mint a borotva. Viszont ezt a Sam pasast jobb, ha egy jó ideig még nem ismerem meg, mert azt hiszem ő is megnézheti váratlanul az erdei ház pincéjét belülről.
A székre ültetem és magamhoz húzom, hogy egy nagy sóhaj keretein belül megszabaduljak a vállamat lehúzó feszültségtől. Sok volt ez egyszerre, de Rómát sem egy nap alatt építették, holnap is van nap. Nem szeretném, ha Nora ennél is többet aggódna, így azért megpróbálom megnyugtatni magam és őt is. Ahogy közelebb hajolok és megemlíti a sütit, elmosolyodok.
- Valóban? Micsoda kis sütiszörny lettél - hajolok a szájára és megcsókolom. Kicsit újra érzem azt a borzongást, mint az első alkalommal. Mármint, mikor másodszor első alkalmunk volt, és ettől muszáj egy kicsit befelé mosolyognom. Azt hiszem ez az igazi szerelem, bár nem vagyok nagy szakértő ebben. De amíg még hevesebb vágtára tudja késztetni a szívemet, azt hiszem nem lehet köztünk akkora baj. Egyre jobban engedem be a világomba, és ez kicsit ijesztő, de felszabadító érzés is. A csók után csak a mellkasomra hajol és én ölelem a vállát, a fejére hajtom az államat. Hallgatom a szuszogását, és lassan elengedem a feszültséget, amely még bennem buzog. Nem tudom egyelőre a lépéseket, fogalmam sincs, hogy működik egy család, a hétköznapi, helyhez kötött életet is csak nemrég kóstolgatom, de majd lesz valahogy. Amíg tudom, hogy Nora és Lottie, na és persze a pici jól vannak, addig pedig nekem sem lehet okom a panaszra. Már egy szövetségesem is van Dorian személyében, és végre a pénz miatt sem kell annyira aggódnom. Elengedem, és hagyom, hogy kicsit segítsen rendet rakni. Megkerülöm a konyhaszigetet, és bekukkantok a sütőbe, de úgy látom, még kell pár perc, hogy tökéletes legyen. A fagyit visszateszi a fagyasztóba, pedig még szükség lesz rá a tálaláskor, de nem bánom, majd előveszem újra, addig meg legalább nem olvad ki teljesen.
A kérésére felé pillantok.
- Anchorageről? - kérdezem, majd beleegyezően csücsörítem a számat - Persze, mesélek, ha szeretnéd, bár annyi érdekes dolog nem történt itt velem, mint gondolnád - vonom meg a vállam, aztán felkészülök, hogy belekezdjek a mesélésbe, de Nora feltesz egy másik kérdést is, amire kicsit jobban rászorítok a papírtörlőre és a fertőtlenítős kendőt tartalmazó dobozra. Erre nem számítottam, és hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy akarok rá felelni. Hogy mondjam el, hogy egy huzatos raktárt foglaltam el önkényesen, vittem oda egy matracot, és amennyire egy régi, kitört üvegű, fűtetlen raktárt otthonossá lehetett tenni, annyira laktam be az irodahelyiséget? Nem tudom, biztosan szeretném-e ezt megosztani vele. Inkább azon kezdek el dolgozni, hogy letakarítsam a konyhapultról a maradék lisztet, ami kiszóródott, de csak néhány mozdulatot teszek meg, amikor felé pislantok.
- Talán neheztelsz emiatt? Hogy nem vittelek el oda? - kerülöm meg a kérdésre a válaszadást, és kíváncsian várom, hogy érez ezzel kapcsolatban. Azonban nem tudom megkerülni a válaszadást végleg, így röviden megrázom a fejem.
- Nem volt azon mit nézni, Életem. Nem érdekelt, hol lakom, az érdekelt, hogy a közeletekben legyek. Nekem a kocsim is elég, ha tudom, hogy ti jól vagytok és nem nélkülöztök. Azonban az igazság az, hogy mikor New Yorkba kellett mennem, nem igazán volt pénzem luxus kéróra, de még egy közel normálisra se. Akkor még a Gladiator Club-nak sem voltam a tagja, úgyhogy eléggé le voltam korlátozva lehetőségek terén. Nem akartam, hogy ez alapján ítélj meg, vagy azt gondold, azért akarok veled lenni, mert neked ott van a lakás, amiben éltek.
Nem fejtem ki bővebben, szerintem ez is bőven sok, amit elmondtam. Nem véletlenül voltam annyira beteg akkor sem, amikor érte mentem a fotózásra. Anchorageről még viszont semmit nem mondtam, így gyorsan elterelem a szót.
- Anchorage kicsit más volt, mint az addigi helyek. Előtte Sydneyben béreltem egy házat. Tipikus kisvárosi rész, családok, kisgyerekkel, nyugdíjasok. Ott fedeztem fel először, milyen hosszabb távra tervezni. Megtetszett az a nyugalom, hogy mindig tudtam, hol lakom. Érted. A biztos pont. Rhys akkoriban ismerkedett meg a nőjével. Végül aztán úgy egy év után mennünk kellett. Nekem döntenem kellett, hogy maradok-e Sydneyben, és hagyom, hogy Rhys egyedül maradjon, vagy segítek megvédeni őket. A döntésem pedig...- mutatok a házra - azt hiszem egyértelmű. Itt viszont Rhys már együtt élt Mayával, és eléggé egyedül maradtam. Persze sokat jártunk át egymáshoz, meg vittem nekik kaját, mert egyik sem egy konyhatündér, de amúgy jól elvoltak egymással, ritkán igényelték a társaságomat. Mondjuk annyira nem törtem össze tőle, mert ritkán vagyok igazán társasági lény, elvagyok én egymagam is, de azért érezhető volt az, hogy mennyire csökkent köztünk a kommunikáció. A házba meg beleszerettem. Van még egy kicsi lakásom Franciaországban, Nizzában, de oda sosem megyek, csak van. Albérlők lakják, azt hiszem egyetemisták. Ez a ház az első igazi, saját otthonom. - takarítom le a pultról az utolsó fehér lisztszemeket, aztán áttörlöm fertőtlenítő kendővel újra az egészet. Észre sem veszem, hogy belelendülök a mesélésbe.
- Itt ismerkedtem meg egy lánnyal. Dylannel. Kicsit szertelen, őrült típus volt, nagyon hamar felkapta a vizet. Sosem tudtam, itt lesz-e még, mikor hazajövök. Segítettem neki először, mert nem volt hová mennie, aztán...olyan barátok extrával kapcsolat alakult ki köztünk. Nem kérdezett, én sem őt, csak bírtuk egymást. Mikor Seattle-be mentem innen, nem kellett mondanom, hogy vége van. Tudta magától is. Azt hiszem nagyjából egy-két hónapra rá cuccolt ki. Kedveltem őt, és valami fantasztikus hangja volt. Imádtam, ahogy énekelt - mosolyodok el az emlék hatására, és most is nagyon szívesen meghallgatnám Dylan produkcióját. Csináltam róla néhány felvételt, de nem hinném, hogy azok még megvannak. Szerintem elvitte magával. Azonban lehervad az arcomról a mosoly, amikor rájövök, hogy Nora talán nem erre volt kíváncsi.
- Félre ne érts, nem vágyom vissza ahhoz az élethez. Dylan és én nem voltunk szerelmesek. Ha több időnk lett volna, talán lehetett volna belőle valami, de...nekem mennem kellett. Sosem beszéltünk arról, mi van köztünk. Csak itt voltunk egymásnak a szükségben. A házat viszont tényleg nagyon megszerettem, és a várost is. Nem zavart a hideg, sem az, hogy mennyire távol esik mindentől. Csend volt és nyugalom. Egy kutyára vágytam nagyon, de az én életvitelem mellett ezt nem mertem megkockáztatni. Rhys tartott kettőt, néha róluk gondoskodtam, és ezzel is kibékültem végül. A repülőn Lottie mondta, hogy szeretne egy kiskutyát. Ezen kicsit gondolkodtam, és nem akartam előtte előhozakodni vele, de szerintem megfontolhatnánk a dolgot. Egy kutya sok mindenre megtaníthatja a gyereket, és sok pluszt adhat számára. Mit szólnál, ha Lottie tudta nélkül elmennénk néhány tenyésztőhöz, és körbenéznénk? Vagy szerinted rossz ötlet? Én vállalom a sétáltatást, meg az ellátást, ha itthon vagyok, ha pedig valamiért egyikünk sem ér rá, egy egyetemista vagy gimnazista fillérekért megoldja szükség esetén.
Nem akarom erőltetni a dolgot, de sajnos nehezen viselem el, hogy Lottie vágyik valamire és nem adhatom meg neki. Viszont nem szeretnék ebben Nora háta mögött dönteni.
- A kertben elférne, télen meg beengedhetnénk az előtérbe vagy a garázsba aludni, hogy ne fázzon - mondom, aztán elmosolyodok, és kiszedem a sütit a sütőből, és elkezdem felvágni. Tudom, hogy a legutolsó mondatom kicsit meglepi majd, de hiába kérdezget, nem válaszolok semmit, amíg ki nem szedek neki pár szeletet a tányérra a sütiből, aztán fagyit nem adagolok mellé. Leöntöm egy kis fehércsokimázzal, és evőeszközt mellékelve hozzá elé rakom a sütit. A konyhapultra könyöklök, és egy kanálnyit kimerek én is a fagyiból, majd a számba lapátolom.
- Arra gondoltam, ha már elkezd bővülni a család, az a lakás, amiben laktok, kicsit szűkös lesz majd. Nem tudom mennyire ragaszkodsz hozzá, de ha gondolod, kiadhatnád albérletbe, így lenne bevételed belőle, és kereshetnénk egy házat valahol Lottie iskolájának a közelében. Mármint, hogy összeköltözhetnénk. Úgy igazából. Persze, csak ha Lottie és te is úgy akarjátok. Úgy láttam az szép környék, biztonságos, és így végre előrébb léphetnénk.
Ledobtam a bombát, és talán túl gyors léptekkel haladunk, de...a francba is, közeledek a negyvenhez, és végre pénzem is van rá, nem bánnám, ha igent mondana. Mégsem gondolhatja, hogy életünk végéig csak látogatóba szeretnék járni majd a gyerekeimhez, ugye?

Christ falak veszik körül, magas, kemény sziklafalak, melyeket évtizedek alatt emelt fel, és néha úgy érzem, mintha tényleg apró kövenként, kavicsonként próbálnám azt lebontani, hogy ezáltal mindig egy kicsivel többet kaphassak és láthassak belőle, és több fényt juttassak be hozzá, de olykor még most is azt érzem, hogy az elmúlt hónapok munkája is csak a kezdet volt, a felszín kapargatása. Mindig kiderül valami új, valami mélyebb, valami sötétebb, mintha rétegenként haladnék egyre beljebb. A várandóságom ténye, hogy ismét babát várunk, mindkettőnk számára új és teljesen váratlan helyzet. Új szabályokat állít fel a kapcsolatunkban. Talán még közelebb hoz majd bennünket egymáshoz... idővel. Egy újszülöttről gondoskodni jóval nagyobb felelősség, és összetettebb, mint egy nyolc éves gyerek nevelését megosztani. Még nemigazán tudjuk, mi vár ránk, és ez nehéz, kicsit ijesztő, persze örömteli is, de annyiféle új félelmet és aggodalmat hoz felszínre bennünk. Chris kirohanása és tiltakozása kicsit váratlanul ér, de ezzel is esélyt kapok, hogy még egy kicsivel jobban megismerjem őt, megértsem őt, az érzéseit, és talán számára is hasonló lehetőséget jelent, ahogyan erre reagálok. Nem kioktatni akarom, pedig a hosszú monológom a végére talán már olyannak hat. De úgy érzem, ebben az erős és határozott férfiban annyiféle kétely és bizonytalanság van, ha emberi kapcsolatokról, családról van szó, vagy épp a saját szociális képességeiről, értékeiről, hogy nem tehetek róla, úgy érzem, muszáj őt kézen fognom, és kivezetnem ebből az érzelmi zűrzavarból, rávilágítanom arra, amit szerintem rosszul gondol. Becks nem olyan, aki szívesen és hosszan beszél az érzéseiről, és nem tudom, hosszú, vagy akár csak rövid távon milyen hatással lesznek rá a szavaim, de örülök neki, hogy úgy tűnik, a Charlotte-tal kapcsolatos tanácsaimat meg szeretné fogadni. Egy őszinte beszélgetés mindkettejüknek jót tenne, és erősítheti a kapcsolatukat. Segítségével azonban én is ráeszmélek valamire, mert igaza van: a lányunk félénksége nem hiba. Tőlem nevezhetjük óvatosságnak is, vagy bármi másnak, lényegében ez tényleg nem rossz tulajdonság. Ő ilyen, és számomra így tökéletes.
A kissé talán kimerítő, komoly beszélgetés végét lezárandó megemlítem a süteményt, amelynek kellemes illata már belengi az egész konyhát. Enyhíteni akartam a csipkelődő kijelentésemmel a helyzet súlyán, Becks pedig rögtön alkalmazkodik, és amikor sütiszörnynek nevez, elnevetem magam.
- Nem tehetek róla, ez a csöppség megköveteli a magáét – simítom a tenyerem a hasamra. Úgy hangozhat, mint egy rémesen elcsépelt kifogás, pedig a terhességgel valóban velejár ez a szörnyű kívánósság, teljesen függetlenül a napszaktól is. Az éjszaka közepén édeset majszolni ilyenkor abszolút normális. Amíg rendet rakunk, és várjuk, hogy a sütőben a brownies tökéletesre süljön, előhozakodok egy-két kérdéssel, amelyek ma itt időközben megfogalmazódtak bennem. Hisz nem csak a pocaklakó létezése számít újdonságnak. Azzal, hogy ideutaztunk, hogy megmutatta a házát, bepillantást engedett életének egy korábbi fejezetébe, beszélt a fogolytáborról és a pénzről, amit Franciaországból kap, vannak dolgok, melyeket már új szemszögből szemlélhetek, és vannak, amelyek kevésbé érthetőek.
- Nem, dehogyis, nem neheztelek emiatt. Öhm... azt hiszem, elég hamar rájöttem és elfogadtam, hogy bizonyos dolgokhoz neked idő kell, megtenni a következő lépést... Szóval azt hiszem, csak vártam, hogy eljöjjön a megfelelő alkalom, hogy megmutasd, hol élsz. Úgy képzeltem, hogy valószínűleg egy kisebb lakásban, vagy nem is tudom... talán egy motelban... valami olyan környezetben, ami nem túl személyes – árulom el az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Amikor Charlotte megfogant, akkor is egy motelban húzta meg magát, és tudva, hogy még ma is utazgat néha, ez nem is tűnt annyira butaságnak. - De aztán elhoztál bennünket ide, Alaszkába, ahol van egy gyönyörű otthonod, meg azt mondod, hogy pénzed is van... nekem ez most mind teljesen új, és azt hiszem... egy kicsit összezavarodtam – vallom be végül. Aztán ahogy a válaszát fogalmazza, lassan kezd tisztulni számomra a kép. Hogy nem számít neki, hol is lakik, ez sokkal inkább az, amit eddig megszoktam tőle. Emlékszem arra az éjszakára, az első csókunk után – vagyis az újrakezdéstől számított első – amikor a lakásunk parkolójában aludt a kocsijában. Persze akkor az is közrejátszott, hogy már túl fáradt volt elindulni, de azt hallva, hogy neki a kocsija is elég, rögtön ez az emlék ugrik be, és teljesen el tudom képzelni, hogy nem az volt az egyetlen alkalom. Egy apróság azonban szöget üt a fejemben.
- Miért nem volt pénzed, amikor New Yorkba érkeztél? - Nem kizárt, hogy azzal már valamiféle határokat feszegetek, hogy erről kérdezek, vagy olyan dologról van szó, amiről jobb lenne nem tudnom, mondjuk valami csúnya adósságba verte magát valahogy, de épp az imént mondta, hogy sok pénze van, rendszeresen kapja, és nem értem, akkor hogy lehetett annyira leégve, hogy még egy „közel normális kéróra” sem tellett, és „eléggé le volt korlátozva”. Részben úgy érzem, hogy ez talán nem tartozik rám, nem kéne kérdezősködnöm, másfelől viszont már egy ideje egy pár vagyunk, a második gyerekünket várjuk, és mivel ellentmondás van az elhangzottakban, ha választ kapni még nincs is jogom, de kérdezni szerintem már igen.
Végre kicsit mesélni kezd az itteni életéről, amit figyelmesen és érdeklődve hallgatok. Úgy tűnik, akkoriban mondhatni egészen átlagosan teltek a napjai, ami tök jó. Míg ő beszél, én úgy döntök, ismét helyet foglalok, de nincs kedvem visszatérni a pult másik oldalára, és ezáltal újra megnövelni a távolságot közöttünk, szóval inkább felülök a pultra a közvetlen közelében – ezzel kicsit akadályozva a takarításban, és emiatt meg is eresztek egy huncut mosolyt. Aztán szóba kerül az előző kapcsolata, és bár eddig is éberen figyeltem rá, de most még inkább csak teljesen a mondandójára fókuszálok. Először csak kíváncsian, mert ugyan már szóba kerültek előző viszonyok, szupermodellek és hasonlók, de a felvezetés rögtön egyértelművé teszi, hogy Dylan jóval több volt egy-két röpke éjszakánál, Becks pedig eddig sosem említette egyik korábbi barátnőjét sem. Próbálok úgy gondolni erre, mint pozitívumra, mármint nem arra, hogy ismét megnyílik nekem, bár az is jó dolog... Arra, hogy volt valakije, aki ha átmenetileg is, de boldoggá tette, jobbá, elfogadhatóbbá tette az egyébként nem túl könnyű életét. Ám mégis egy kicsit átjár a féltékenység, amikor dicsérni kezdi azt a nőt, a hangját, és nosztalgikus mosollyal ecseteli, hogy milyen szertelen volt, és mennyire kedvelte. Biztos láthat ebből valamit az arcomon, mert hamar hozzáteszi, hogy szerelemről szó sem volt közöttük, és ez tényleg segít nagyjából legyűrni a zöld szemű szörnyet.
- Mit gondolsz, megtörténhet, hogy hall a visszatérésedről, és egyszer csak úgy megjelenik? - A szavai alapján ez ilyen kötetlen dolog volt, ami valójában nem is lett teljesen lezárva. Az eszemmel tudom, hogy ennek már nincs igazán jelentősége. Viszont... mi tagadás... emiatt ismét egy kicsit máshogy tekintek erre a házra. Nyilvánvaló, hogy Dylan volt az, aki miatt ez valóban otthonná vált Becks számára. Nekem még mindig ezen jár az agyam, miközben ő már teljesen új irányt adott a beszélgetésünknek. Elkerekednek a szemeim, annyira váratlanul ér a váltás, és az, hogy már épp arról győzköd, miért is kéne kutyát vennünk Charlie-nak. Szóra nyitom a szám, hogy kifejezzem az ellenérzéseimet, de annyira lelkes, és most teljesen olyan, mintha a lányunkat hallanám. Ő is pont ugyanígy ígérgette, hogy majd gondját viseli, sétáltatja a kis állatot... Ebben most nagyon hasonlítanak. Ez aranyos, és muszáj elmosolyodnom rajta.
- Hát... én... nem is tudom – képtelen vagyok azonnal nemet mondani, és ezzel letörni a lelkesedését, pedig még mindig úgy gondolom, hogy a lakásunk ehhez túl kicsi. Most pedig, hogy már úton van a baba, még szűkösebben lennénk. Ráadásul hivatalosan még nem is lakunk együtt. Becks persze sokat ott van, de erről még nem beszéltünk, hogy ezt véglegesítsük, pedig azt hiszem, aktuális lenne.
- A kertben? - ráncolom a homlokomat értetlenül, mert a fejem tele van az elhangzottakkal, és mindazzal, amit szerintem még meg kellene vitatnunk, és hirtelen fogalmam sincs, hogy miről beszél. Chris azonban ahelyett, hogy megmagyarázná, hátat fordít nekem, és a sütemény tálalásával kezd foglalatoskodni. - Garázs? Nem értem, miről beszélsz. A lakáshoz nem tartozik egyik sem, csak az a kis parkoló, és őszintén szólva így is már nehézkesen férünk el hárman, amikor ott vagy te is, mármint nem panaszkodom, csak tudod, most hogy tovább bővül a család, tényleg nem hiszem, hogy jó ötlet lenne-e éppen most... - kezdek bele bizonytalanul, de végül nem bejezem be a mondatot, mert még mindig nehezemre esik nemet mondani, viszont muszáj reálisnak maradnunk. Nekem igazából eszembe sem jut a költözés gondolata, amíg ő el nem árulja végre, hogy mire is célzott. A lakásomat akkor találtam, amikor terhes voltam Charlieval. Mivel a szüleim tulajdonképpen kitagadtak, muszáj volt új helyet keresnem. Először csak béreltem, pár évig, végül sikerült megvennem is. Az az otthonom már majdnem kilenc éve, ott tette meg Charlie az első lépéseit... Egy kicsit szentimentális vagyok, tudom, és ez butaság, de eddig tényleg nem gondoltam egyszer sem arra, hogy újra helyre menjünk. Pedig így végighallgatva Becks ötletét, teljesen igaza van. Bár először, biztos vagyok benne, hogy szoknom kell majd az új helyzetet, hogy ő akar eltartani, házat venni nekünk... ennyi év önállóság után. De egy család vagyunk, és ésszerű lenne egy nagyobb hely, egy családi ház.
- Hű, ez... váratlanul ért – jelentem ki meglepetten, de mosolyogva. - Vagyis... én is gondoltam már az összeköltözésre. Főleg most hogy, tudod... - ölelem át két karommal a hasamat. - Azt hiszem csak... annyi élmény ért ma, annyi újdonság, hogy kell egy kis idő, hogy ezt felfogjam... Igazából ez tényleg jó ötlet. Egy közös otthon. „Előrébb léphetnék” - ismétlem a szavait, és érzem, hogy tényleg egyre lelkesebb leszek. - Te, én, a gyerekek... és egy kutya? - A mondat kijelentésnek indul, de a vége kérdésbe torkollik, és az orromat ráncolva, bizonytalan mosollyal ejtem ki az utolsó szót, mintha azt mondanám: „hmm... akár”. - Biztos készen állsz te erre? - vonom fel enyhén a szemöldököm némileg több komolysággal. Mindeddig úgy éreztem, hogy bizonyos értelemben még mindig tart egy kis távolságot velem. Nem csupán az érzéseire vagy a múltjára vonatkozóan, hanem a jelenjére. A mindennapjaira. Az összeköltözés azt is jelenti, hogy teljesen részeseivé válunk egymás napjainak, egymás mellett fekszünk le minden éjjel, és együtt ébredünk reggelente. Sokkal inkább tudni fogom, ha kimarad, tudni fogom, ha sürgős dolga akad... ha összeverve jön haza... több jelentőséget kapnak az eddig tisztázatlan apró részletek. Szeretném az előrébb lépést, de bevallom, egy kicsit izgulok is.