Ismerkedjünk? Szeretnéd tudni, milyen ember is vagyok valójában? Tényleg? Ó, drágám, te ne akarj engem megismerni. Csak dobd le a textilt, térdelj elém, és dolgozz meg rendesen, végtére is ezért hívtalak, ezért fizetek. Hogy nem tudják, hogy itt vagy? Privátban jöttél? Nem számít, drága. Ne akard tudni a múltam, a jelenem. Ne akard tudni, mi járhat a fejemben, vagy, hogy mivel töltöm a mindennapjaimat. Mert bármennyire idealizálsz is, bármennyire is színezed széppé azt, aki vagyok, emeled piedesztálra az általad látott tetteimet, amit látsz, ha időnként felhívlak...a rút, kegyetlen valóság az, hogy ha tovább kutatsz, elhiheted, nem nagyon fog tetszeni az, amit látsz. Szóval mégsem hallgatsz rám? De figyelmeztetlek, az információnak súlyos ára van. Biztos, hogy meg akarod te azt fizetni, hogy megtudd rólam az igazságot? Nem érdekel? Hát jó. Legyen. De utána ne vesd a szememre, hogy nem figyelmeztettelek! Hol kezdjem, hogy ne tűnjek unalmasnak, és ne aludj el az első öt percben, amiért aztán kénytelen lennék eltörni a térdkalácsod? Most miért nevetsz? Azt hiszed, viccelek? Azért beláthatod, hogy ez alatt a röpke harminchat év alatt történhetett velem egy s más, nem kívánhatod, hogy az első összefosott pelusomtól kezdve az első reggeli merevedésemen át a legszaftosabb középsulis dugásaimig elmeséljek minden apróságot. Szóval, most elmondok pár dolgot, aztán ha lesz kedvem tovább mesélek, ha nem...
Ha már be kell mutatni magam, szépen nézz meg kívülről. Alaposan. Látod? Még körbe is fordulok neked. Ma igazán jókedvemben találtál, becsüld meg a lehetőséget. Na, mit látsz? Igen, komolyan kérdezem, bazd meg, nem szokásom feleslegesen tépni a pofám. Gyerünk, ne basszál fel! Na, ez mindjárt más, jó kislány. Igen, magas vagyok. A száznyolcvanöt centi, hogy pontos legyek. A testalkatom atletikus, szépen kidolgozott izomzatom van. A tetoválásaim veszélyesen vonzóvá tesznek? Az nem érdekel, nem divatból csináltattam őket a sok divatköcsöggel ellentétben. Hogy szexi vagyok? Cicám, ez nem is kérdés. És hogy odalent? Mintha nem tudnád, hogy milyen méretekkel rendelkezem, mikor ha hívlak, jóformán az ajtóban dobod le a bugyid. Igen, a képem is érdemes pár szóra, na, meséld el a papának, mit látsz, ha rám nézel? Helyes vagyok, és sármos. Oké. Ritkán mosolygok. Általában borostás vagyok, mert lusta és fáradt vagyok minden nap borotválkozni, meg amúgy is szarok rá, ki mit gondol. A szemem kék, amely néha egészen beszürkül, néha meg úgy ragyog, mint a Karib-tenger vize? Hé, ezt nem is tudtam, kösz az infót. Az orrom...hát az volt eltörve párszor, de még vállalható. A szám tetszik neked? Hehe, jófej vagy. Nem szokásom mosolyogni, de azért kösz. Szerintem semmi extra nincs benne. Maximum az, ahogy bánok vele. A hajam rövid, régen volt néhány évem mikor kísérleteztem azzal, hogy hosszabbra hagytam, de hamar kinőttem a hóbortot. Hogy milyen ruhákat hordok? Kisestélyit neccharisnyával meg tűsarkúval, bazd meg. Milyen ruhát hordanék? Tisztát. Mikor mit kell csinálnom. Ha olyan a meló, terepszínű egyenruhát, ha olyan, akkor öltönyt, ha itthon vagyok melegítőgatyát, ha bulizni megyek, farmert inggel meg a bőrdzsekimmel. Remélem azt nem kérdezed meg, hogy sminkelem-e magam, mert esküszöm, hogy letépkedem a műkörmeid. Na, ne húzzál, kérdeztél, válaszolni is fogok, mert nálam nincs befejezetlen ügy. Nem, soha. Most süket vagy, vagy csak szelektív a hallásod? Nem, soha nincs olyan, hogy ha elkezdek valamit, azt ne fejezzem be. Kényszeres vagyok, és rögeszmés. Aha, ahogy mondod, kattant. De ha megjártad volna azt a poklot, amit én, te is azzá váltál volna. Na, feküdj szépen hasra, szépségem, és told ide azt a kerek kis segged, hadd tegyem rá a fejem, mert ha valóban ismerni akarod azt, milyen vagyok, tudnod kell rólam pár dolgot, hogy megérthesd a miérteket. Így ni, na, ez most kényelmes. Nem akarom, hogy megmasszírozz, nem szeretem, ha megérintenek az engedélyem nélkül, úgyhogy ne simogass, vagy eltöröm a kezed. Csak kussolj már végre, és feküdj nyugodtan. Mondd csak, te komolyan el akarod érni, hogy szájba verjelek? És nem a mélytorkozásra gondoltam, amit egy fél órája nagyon ügyesen csináltál. Pofa be. Na. Hol tartottam? Ja, igen. Szóval, szerintem át is ugorhatom azokat a részeket, amik kitárgyalják, hogy Franciaországban hová jártam iskolába, hogyan küszködtem napról napra az alkoholista anyám mellett, hogy legalább a zabálnivalóra meglegyen a pénz. Hogy az összes osztálytársam tudta rólam, hogy én vagyok a csórógyerek a szegény negyedből, aki a szociális munkásoktól szerzi a ruháit, sosincs egy normális cipője, alkalmi munkákból, újságkihordásból él, és csak azért tud iskolába járni, mert az osztályfőnök minden évben valami pályázaton keresztül szerzi meg neki a tankönyveket és a füzeteket. Hogy szinte állandóan kikapcsolták a villanyt vagy a gázt abban a lepukkant lakásban, amiben laktunk az anyámmal, miután apám lelépett, hogy sokszor nagykabátban és sapkában ültem a kopott íróasztal mögé munka után, hogy a leckém megírjam, mert míg kint tombolt a tél és a mínusz húsz fok, a lakásban láttam a saját leheletem. Gondolom az sem érdekel, hogy a középiskolát is hasonló szellemben végeztem, és mivel nagyon jó érzékem volt a nyelvekhez, hamar rám ragadt a spanyol, az angol, a német nyelv. Hogy mi volt az, ami aztán mégis változást hozott? Hál'Istennek, meghalt az anyám. Igen, ilyen érzéketlen vagyok ezzel kapcsolatban. Most mit nézel? Gyűlöltem az anyám. Egy alkoholista rohadék volt, aki csak kipottyantott magából, aztán jóformán elhagyott. Ugyan már, az anyám már akkor halott volt, amikor megtanultam járni, amikor apám meglépett tőlünk. Csak még működtek a szervei. De nem volt értelme a létezésének, csak az életemet keserítette meg és tette tönkre. Ha már előbb megdöglött volna, sokkal jobb életem is lehetett volna, de így...már mindegy. Na, haladjunk, nem érek rá a lelkizésre egész este. Hogy hány éves voltam mikor meghalt anyám? Úgy tizenöt lehettem. Igen, a szokásos eljárás, ezt te is jól ismered. Árvaház, nevelőszülők...itt indult be az életem igazán. Dobáltak egem is jobbról-balra, hol segíteni akartak, de legtöbbször csak a pénzt akarták utánam felvenni, aztán meg kisajtolni belőlem a melót. Ahogy tizennyolc lettem, kiszálltam a bizniszből. Elvégeztem a középsulit, nem is rossz eredménnyel, és volt tanárom, aki azt mondta, akár orvos is lehetnék, de...haha. Én? Ugyan már. Tetszett a gondolat, de nem, az nem az én világom. Én ahhoz túl...nem tudom, valahogy hiába vonzott az orvosi pálya, sosem tudtam magam elképzelni fehér köpenyesként. Hogy mit választottam? A katonaságot. Igen, már akkor jobban vonzott a balhé, hisz mint mondtam, balhés kölyök voltam mindig, bár szerencsére a zsarukkal sosem gyűlt meg a bajom komolyabban. Mert sosem kaptak el. De tudtam, ha ezt az életet folytatom, nem fogom megélni a huszadik életévemet sem. Az én környékemen? Minden nap csoda volt, ha túlélted, ha nem lettél drogos vagy alkoholista. Előttem ott volt anyám példája, tudtam, hogy nem akarok ilyen lenni, nem akarom így leélni az életem. Kellett valami, ami helyrepofoz. Ami elég erőssé tesz, ami igazi túlélőt farag belőlem. Jóképű kölyök voltam, szó se róla, a testemmel, a fizikumommal sem volt baj, a csajok zabáltak. De tényleg, Elég volt két szó, egy sármos mosoly, és a bugyijuk úgy ugrott a bokájukra, mintha gombnyomással működtek volna. Na, de visszatérve a katonasághoz, jelentkeztem, és felvettek. Nem voltak ugyan a középiskolás eredményeim kiválóak, de nem is agysebésznek akartak kiképezni. Hosszan mesélhetném, miként éltem meg korai húszas éveimben a katonaság béklyóit, a kötött harcművészeteket, a kiképzést, de feleslegesen untatnálak. A lényeg, hogy megcsináltam, és meglepő módon, szerelembe estem. Jaj, te kis naiv. Nőbe? Én? Nem, édesem, nem. Szerelmese lettem a fegyvereknek, a terepszínű ruhának, a kemény harcoknak. Húsz évesen mindenki a békét kívánja, a csajokat, pénzt. Én csak az elsütőszerkezetet akartam érezni az ujjamon, azt akartam, hogy a fegyver dörrenése süketítse meg a fülem. Addig akartam verekedni, amíg az ellenfélnek van még kipofozható agysejtje. Mindenféle harcművészeti ágat kipróbáltam, megtanultam fegyver nélküli gyilkológéppé válni. Nem akartam tulajdonképpen semmi mást, csak ezt. Hisz volt fedél a fejem felett, volt étel az asztalon, és unatkozni sem unatkoztam egy percig sem, mit akarhattam volna még? De az én személyiségem már akkor is nyughatatlan volt. Hogy hogy nem vették észre? Akkoriban még hajlottam a jóra, volt értékrendem, tudtam mi a rossz és a jó. A gyerekkori sérelmeimet igyekeztem a javamra fordítani, és ezt díjazták. A katonaságban hamar elkezdtem felfelé törekedni, még a katonai főiskolára is jelentkeztem. Már tisztségem szerint Aspirant voltam... Hogy
mi az az aspirant? Ah, kellett nekem megszólalni. Mindegy. Az Aspirantnak azokat a tiszteket hívják a Les grades de l'armée française-nál, akik utolsó évesek a katonai főiskolán. Ha megkérdezed mi az a Les grades de l'armée française, komolyan nyakon váglak. Az a francia katonaság. Szóval, miután Aspiránsként elvégeztem a főiskolát, egyenes út vezetett a Sous-lieutenant tisztséghez, ami alhadnagyot jelent. De már akkor tudtam, hogy ez nekem nem elég. Én sokkal többet akartam. Így leszereltem, és átjelentkeztem. Hogy hová? A Francia Idegenlégióba. Bizony ám, a békés, barátságos külsőm sokkal többet takar, mint elsőre gondoltad volna, igaz? Hogy mondod? Nocsak, hát agya is van kegyednek? Jól tudod, a Francia Idegenlégióba eredetileg nem kerülhettek franciák, de persze ezt könnyedén át lehetett lépni, elég volt hozzá más nemzetiségűnek vallani magad. Például belgának. Vagy Svájcinak, így már arra is magyarázatot adhattál, miért beszéled tökéletesen a francia nyelvet. Hogy mi? Kemény volt-e? Szerinted? Irak ehhez képest teadélután négy éves óvodás kislányoknak hercegnőruhában. A jelentkezők nyolcvanhét százaléka kiesik már az első rosták alkalmával, a maradék meg a kiképzés négy hónapját alig éli túl. Hol volt a kiképzés? Aubagneban van a bázis, de maga a kiképzés Castelnaudaryban történt, ott van a kiképzőbázis. A négy hónap során folyamatos erőnléti, fegyverismereti és taktikai oktatást kaptunk, állandóan mérték a teljesítményünket. Volt, aki belehalt. Én túléltem, bár tény, hogy azt hiszem, ott kezdődött igazán a kegyetlenségre, az érzéketlenségre való hajlamom kibontakozása. Ott megtörik az embert. Addig taposnak rajtad, addig nyúzzák rozsdás késsel a lelked, amíg úgy nem érzed, már nincs hús a csontjaidon, amíg azt nem kéred, inkább öljenek meg. De ha azon a ponton felállsz...onnan már sokkal, de sokkal könnyebb, mert már nem vagy többé ember. Nem vagy teljes értékű humanoid. Csak gép, aki parancsot teljesít. Én túléltem. A vizsga után szerződtettek is öt évre. Jó volt. Kemény, embert próbáló, de jó. Küldtek minket  harcolni, hol ide, hol oda. Én a 2e Régiment Étranger d'Infanterie-hez kerültem, ami a Légió 2. gyalogos ezrede volt. Itt szolgáltam harmincegy éves koromig, és sok hellyel, kultúrával és nyelvvel megismerkedtem. Ennek köszönhetően beszélek folyékonyan németül, angolul, franciául, spanyolul, olaszul. Hogy miért jöttem el? Nem akartam. De mint mondtam, ez kemény világ. És másodszorra már nem feleltem meg a pszichológusi vizsgálaton, eltanácsoltak. Egy ék alakú sáv a bal vállamon, ennyi járt, miután leszereltem.
Hogy miért? A jó ég tudja. Talán mert az utolsó bevetésen a szemem láttára gyilkolták meg azokat az embereket, akikkel együtt szolgáltam, akiket megkedveltem, megszerettem? Talán az a hadifogságban töltött öt hónap tette be a kaput, ahol addig kínoztak engem és a társaimat, amíg szinte beleőrültünk? Napról napra éheztettek, szomjaztattak minket, árammal, vegyszerekkel, veréssel és szúró-vágó eszközökkel próbáltak meg információkat kiszedni belőlünk? Kezünknél fogva lógtunk napokon át, míg alig pár méterre élve boncolták a bajtársunkat a szemünk láttára? De egy legionáriust nem lehet megtörni. Így lassan, módszeresen kivégeztek minket egymás után. Tudtuk, hogy nem fogjuk túlélni, így inkább haltunk meg hősként, mint gyáva kutyaként. Az utolsó pillanatban mentettek meg bennünket. Hárman. Ennyien éltük túl a szakaszomból. A tetoválásaim miattuk vannak. Hogy mindig emlékeztessenek azokra a napokra, hetekre. Arra a helyre. A pokolra.

Most megint úgy nézel. Hogyhogy hogy? Hát Úgy! Olyan sajnálkozva. Engem te ne sajnálj, cseszd meg. Úgy nézek ki, mint akit szánni kell? Na, most akkor akarod, hogy folytassam a sztorit, vagy sem? Helyes. Ott tartottam, hogy kimentettek, és hazavittek. Hetekig voltam kórházban, de elég hamar átkerültem a pszichiátriára a dühkitöréseim miatt. Úgy fél év rehabilitáció után engedtek ki.
Leszerelt légiósként sok pénzt kaptam, mivel a szolgálati időm alatti fizetésem mellé jócskán járt a hadifogság miatt is amolyan "fájdalomdíj". Hogy mit kezdtem ezután magammal? Először is vettem egy kecót a szülővárosomban. Semmi extra, egyszerű garzonlakás volt, de én imádtam. A régi, gyerekkori emlékeimhez képest maga volt a földi paradicsom. Gondolkodtam, hogy elmegyek harcművészeti oktatónak, vagy valami hasonlónak, de nem jött be. Hogy miért? Mert rádöbbentem, hogy kurvára utálom a kölyköket. Főleg az elkényeztetett, elhízott kis pöcsfejeket, akiket anyuci meg apuci kocsival hordja mindenhová és tizenéves fejjel még a szart is ők törlik ki alóla. Mert elhozza edzésre, tíz perc késéssel, a kölyök szájából még lóg a mekis sültkrumpli, de már pattog a luvnya, hogy miért ordibálok. Anyádért bazdmeg. Mert kurvára nem tiszteled a mestered, nem tiszteli anyád se. Mert az ilyenek miatt, mint amilyenek ti vagytok, az ilyenek miatt korcsosul el a társadalom, a tradíció, mert nem találtok mást, csak kifogásokat, mindenért másokat okoltok, miközben ti vagytok a legmocskosabb, legszánalmasabb férgek ezen a bolygón. Szóval, nem, nem igazán lett ez az én világom. Ráadásul kiderült, hogy nem lehet a gyerekeket verni. Most komolyan, ki hallott már ilyet? Egy kick box edzésen ne üssem meg a gyereket? Mégis, hogy mutassam be akkor, hogy hogy kell megrúgnia? Jó, persze, azért nem vagyok egy elvetemült vadállat, nehogy azt hidd, egy gyereket még én se bántanék. De azért a harcművészet nem való nyámnyila kölköknek. Na, mindegy, a lényeg, hogy egy hónapot sem húztam ki, otthagytam. Aztán arra gondoltam, elmegyek sofőrnek vagy testőrnek. A légiósok gyakran vállaltak a szolgálai idejük után hasonló munkákat. Jelentkeztem az egyik ügynökségen, és pár nappal később már jött is a telefon, hogy mehetek dolgozni. Akihez kerültem, valami nagymenő nemzetközi diplomata volt, a nevét nem mondom meg. Most mondom, hogy nem mondom meg, baszod, hát te tényleg ennyire hülye vagy? Várj, sms-em jött. Erre vártam. Egy pillanat és folytatom, csak válaszolok a haveromnak. Hogy hívják? Jaj, te nagyon kis kíváncsi vagy, drága. Biztos, hogy tudni akarod? Csak mert már mondtam, az információnak ára van. Súlyos ára...hogy nem érdekel? Hát, jó, legyen, te akartad. A neve Rhys. Különleges név, ugye? Ő is az. Fantasztikus egy pasi, és most ne érts félre, nem a megnyerő külsejéről beszélek. Hanem róla. Hogy milyen? Magas, és izmos, tele van tetoválva. Az arca? Ritka jóképű pasi, nem is gondolnád róla, mekkora seggfej. Amolyan svéd fenegyerek feelingje van. Még a haja is szőke, és olyan hülyén van a fejére nyalva. Megismernéd? Haha, vigyázz mit kívánsz! Nagyon jó barát, de tényleg, de én hozzá képest azt hiszem maga vagyok Casanova, pedig tudod, hogy nem kenyerem a túlzott finomkodás, ha nővel vagyok. Na, a fene a pofád, még a végén kiderül, hogy titokban mazochista vagy? Ja, hogy rákapattalak a vad menetekre? Hát, Rhysnél verést is kapnál jócskán, mert ő még nálam is durvább a nőkkel. Hogy honnan tudom? Hmm...a jó barát osztozik...de ebbe ne menjünk bele. Nem, szó sincs arról, hogy csodálnám, vagy rajonganék érte, nem. Félreértesz. Mi barátok vagyunk. Igazi barátok. Honnan tudom? Mert megmentette az életem. Bizony, a szó szoros értelmében. Kétszer is. Na várj, elmesélem ezt is, mert látom, egészen beindultál.
Szóval, Rhyssel egy bárban ismerkedtem meg. Nem, nem Franciaországban, hanem máshol, de a hely nem is lényeges. Milyen meglepő, verekedés közben. Aha, ahogy mondod, kocsmai balhé. Belém kötöttek, hozzáteszem, ártatlan voltam. Épp a mosdóban toltam hátulról egy dögös kis szőke muffot, mikor berontott a csávója. Hirtelen azt sem tudtam, mi van, főleg, mert a csaj a bárpultnál jóformán a szemével markolászta a farkam, ő csípett fel engem. Annyi időm volt, hogy felhúzzam a gatyám, és máris kint találtam magam a kocsma közepén. Körbe álltak, és a csávó pattogott nekem, akár egy felhúzott harci kakas. Hiába pofáztam, hogy a csaj mászott rám, a kis ribi még a saját bőrét mentve azt kezdte óbégatni, hogy megerőszakoltam. Nyilván azért nyögte hogy "MÉG!!!", meg azért tolta nekem a seggét. Na mindegy. Voltak ellenem vagy negyvenen kapásból, én meg felkészültem rá, hogy vagy itt fognak halálra verni, vagy mindenkit kinyírok a picsába. A háttérből, a pult felől csak egyvalaki mondta azt, hogy ő látta az esetet, és bizony a csajszi húzott magára, én semmit nem csináltam. De nem hallgattak rá, leugatták a pasast, hogy kussoljon, sőt, meg is fenyegették. Azt hiszem ez nem tetszett neki, mert ahogy a verekedés kitört, mert persze mondanom sem kell, hogy nem futamodtam meg gyáván, és a csávó meg a haverjai nekem támadtak, valahogy mellém keveredett, és mire észbe kaptam, már ketten harcoltunk ellenük. Sokat kiütöttünk, párat megöltünk, sajnos rosszkor voltak rossz helyen. Mikor látták, hogy ököllel nem bírnak el velünk, késeket vettek elő. Álltuk a sarat, de engem megszúrtak. egyszer a vállamon, egyszer meg oldalba. Még így is harcoltam tovább, védtem az egyetlen embert, aki kiállt értem, és magam is. De aztán valaki megelégelte, mert hívták a zsarukat, nekünk meg menekülni kellett. Szó szerint kihúzott a szarból. Jófej volt a pasas, mert azt mondta, ezek után megérdemlem, hogy rendesen ellásson. Én mondjuk mondtam, hogy csak egy üveg whiskey kell, meg tű és cérna, de azt mondta, tud jobbat. Hallod, kiderült, hogy orvos. Ki nem néztem volna belőle, az ökle úgy csattant, akár egy profi boxolóé, mikor verekedett. Na mindegy. Megnézett, megvizsgált, és megműtött, mert kiderült, hogy a vesémnél valamit elért a penge. Rendbe hozott. Látod, még a heg is alig látszik. Nagyon szépen dolgozott, bár piszkosul fájt. Hogy aztán mi történt? Beszélgettünk, és összehaverkodtunk, aztán meg munkatársak lettünk. Megtudtam, hogy az alvilágnak dolgozik, és hogy a szervkereskedelem nagyon is jól fizető, változatos, izgalmas szakterület, és nem csak orvosokra van ott szükség. Ennek már sok éve. Azóta is sofőr vagyok. Csak már egészen más területen mozgok. Igen, jól sejted, én szállítom a szerveket a megrendelőkhöz. Bizony, bejárásom van a legtöbb kórházba. Van fogalmad róla, hány hamis papírral ellátott műtétet hajtanak végre világszerte? Nem véletlenül szeretnek engem a főnökeim. A sok nyelvtanulás, az idegen országok helyi és kulturális ismerete, a kiváló fizikum és a harci edzettség, na és a piszok jó vezetési képességem bizony jó szolgálatot tesz ilyenkor.

Hogy kerültem New York-ba? Azelőtt Sydneyben tevékenykedtünk, de aztán volt egy kis balhé, és dobbantanunk kellett. Így kerültünk Alaszkába. Ott meghúztuk magunkat, aztán áttértem Seattle-be, mert ott akadt dolgom, mikor azt hittem, Rhys még halott, s aztán...itt vagyunk. Ennyi. Hogy tudni szeretnéd, milyen vagyok? Neked ebből nem derült ki jóformán semmi? Ó, a pokolba is, való igaz, elmeséltem az életem, de nem mondtam, milyen is vagyok. Hát, legyen. Nekem is vannak szeretem-nem szeretem dolgaim. Szeretem az éjszakát, a napfényt nem igazán kedvelem. Bírom a Holdat meg a csillagos eget, sőt, érdekel a csillagászat is. Hogy miért? Mert szép, és mert csendes. Kedvenc elfoglaltságaim egyike, hogy éjszaka, ha van időm, kihajtok a városon kívülre, és felfekszek a motorháztetőre, hogy bámuljam a csillagokat némán. Igen, szeretek hallgatni is. Nem vagyok az a szószátyár típus. Magamról szinte sosem beszélek, persze kivéve Rhyst, de ő más kategória. Nem szeretem, ha hozzám érnek az engedélyem nélkül, erre általában hevesen reagálok. Hogyan? Rossz esetben eltöröm az illető ember kezét, jó esetben csak kicsavarom, legjobb esetben csak morgok, hogy vegye le rólam a kezét, különben baj lesz. Nem tudom, csak nem szeretem. Jó, ne dumálj, ha számítok rá, az más, nyilván a szex is ilyen. Igen. Rhys ez alól is kivétel. Igen, Rhys minden alól kivétel. Beköltözhet a házamba, elviheti a ruháimat, kölcsönadom neki a kocsim, de még a nőmet is megdughatja, ha akarja. Szerinted túlzásokba esem? A szerelem nem ilyen? Biztos, nem tudom, sose voltam asszem szerelmes. Talán még tinikoromban, esetleg. De azóta? Hallottad te milyen életem volt? Szerinted, melyik nő képes elviselni hosszútávon egy ilyen erőszakos vadállatot, mint én? Mit gondolsz, miért szedek fel olcsó kis nőket a bárban, vagy rendelek, hivatásost, ha dugni akarok? Mert nekem nem kell kapcsolat, ezt semelyik luvnya nem lenne képes elviselni. Sem a rémálmaimat, sem az alvászavaromat, sem az életmódomat, plusz én meg nem akarok egy csaj hisztijeit hallgatni minden nap. Hogy miért nem vittem virágot, miért nem értem haza időben, miért nem mentem el a tisztítóba a ruhájáért, miért nem értem oda a közös vacsorára a barátaival, miért nem romantikázunk soha...Nem, nekem ez nem kell. Veszélyes vagyok, hirtelen, és gyűlölök lelkizni. De komolyan, az egyetlen, akivel időnként megbeszélem a kis sivár érzelmeimet, az Rhys. Persze, nem mindig találok rá megfelelő időpontot, de már tudja, hogy ha rátöröm az ajtót, és nekiállok pofázni, úgysem hagyom abba, amíg nem akarom, és mivel az erőnk kiegyenlített, azt hiszem felesleges farokméregetés lenne, ha megpróbálna leállítani. Így ilyenkor csak morcosan dob nekem egy sört vagy valami piát, és hagyja, hogy pofázzak. Igen, néha ő is szokott beszélni magáról, de felejtsd el, biztos nem mondok róla semmi többet. Hogy többet akarsz tudni rólam? Oké. Vicces is tudok ám lenni, de az általában szarkasztikus humor. Szeretem a kutyákat meg a cicákat, egy bolyhos fülű kis tappancsosnak sem tudok ellenállni, Rhys kutyáját például imádom. Szeretek főzni, órákig el tudok bíbelődni egy-egy sülttel vagy valami zöldséges finomsággal. Szeretek finomakat enni, és egészségesen étkezni, bár nem vagyok megszállott, azért odafigyelek, mit eszem. És szeretem a musicaleket. Ha röhögni mersz, Isten bizony, kiverem a fogaidat. Szerintem gyönyörűek, érdekesek, szoktam színházba is menni néha. Művelt ember vagyok, a kurva anyád, engem ne nézzél le, mert pofán töröllek. Azt hiszed, mert nincs nejem, meg mert erőszakos vagyok, az intelligencia szintem a tiedével egyenlő? Hát kurvára nem, baszod, és ha még egyszer azzal mersz vádolni, hogy kamuzok, úgy képen töröllek, hogy a takony menetet vág a nyakadon. Na, mint mondtam, művelt vagyok. Bírom a verseket meg a könyveket is. Értek a ház körüli munkákhoz is, az autószereléshez is, mert ennyi idő alatt az ember sok mindent megtanul. De akkor is, a legjobban mégiscsak azt szeretem, hogy hasznos vagyok. Hogy miért csinálom ezt az alvilági melót, mikor lehetnék bármi más? Mert jó érzés segíteni. Komolyan. Tudtad, hogy van, aki éveket vár egy-egy vesére? Gondolj bele! Évekig vár, és vár, miközben a világban számtalan olyan ember él, akinek a veséje megfelelne számára. Miért nem ajánlják fel az emberek maguktól? Nem lenne ilyen virágzó a mi szakmánk, ha az emberek nem lennének ilyen önző kis köcsögök, és tartanák meg maguknak, mikor akár oda is adhatnák. Nekünk nem lenne ennyi dolgunk. De így...Különben is, én ritkán veszek részt a műtéteken. Olyan vagyok, mint egy egyszerű üzletkötő. Átveszem az árut, és az adott időpontra leszállítom. Igen, mindig pontos vagyok, sosem kések egy percet sem. Mondtam, hogy kényszeres vagyok, ez is az egyik hátrányom, bár Rhys például ezért szeret inkább velem dolgozni, mint bárki mással. Mániákusan zárom az ajtókat, ablakokat, gyűlölöm a rendetlenséget, nálam mindennek megvan a maga helye.
Ó, hallottad ezt a kopogást? Meg is jött. Hogy kicsoda? Várj, kinyitom az ajtót, és meglátod. Drágaságom, bemutatom neked a legjobb barátomat, Rhys Higgs-t. Rhys, cimbora, ő lenne az, szerintem pont meg fog felelni, de persze te vagy a szakértő. Igen, nagyon helyes pasi, ugye? De cica, emlékszel-e, hogy mondtam neked, hogy ha rólam akarsz információt, annak súlyos ára van? Nem, drágám, ssss, ne sikíts. Nem fogunk megerőszakolni. Nem. De...ugye jól emlékszem, hogy a vércsoportod nullás?

Tekintetemben a harag keveredik az eszelős őrülettel, ahogy a fékre taposva csikorgó kerekekkel befarolok a parkolóhelyre, két autó közé. A por felkavarodott körülöttem, a két mafla pasas riadtan ugrott félre a szürke betonon. Mintha nem tudnák, hogy sosem hibázok, ez a védjegyem. Kipattanok az autómból, majd szigorúan körbe nézek, nem követtek-e. De a sötét sikátor néma és üres, csak a szél hordozza tova a szétdobált újságfecniket és a szemetet.
- Máris megérkezett, Senior Francia? - kérdezi a nagy darab mexikói magabiztosnak álcázva magát. De apró, barna szeme idegesen rebben. Kezében tartott kávés termoszára téved a tekintetem, majd vissza rá. Nem reagálok.
- Elnézést, hogy későn szóltunk, csak hívott a Nagyfőnök, és aztán kicsit elfeledkeztünk róla...- hebegi a másik. Homlokáról izzadtság csorog le fekete baseballsapkája alól mustárfoltos pólójára. Pillantásom megsemmisítő csapást mér mindkettő agyatlan baromra, és egy lépést hátrálnak, mikor közelebb lépek.
- Azzal a termosszal...- morgom visszafogottan, majd újra a skót kockás tárolóedényre pillantok - azzal meg tudnám ölni kettejüket, röpke tizennégy másodperc alatt. Mert azt érdemelnék. - mondom, és újra lesújtó pillantást vetek feléjük, majd hátrább lépek a reszkető ajtónállóktól. Látszik rajtuk a félelem, hallották már híremet. Kevesen élik túl azt, ha a levesembe köpnek. És most ez történt. Hangom halk, még visszhangot sem ver a szűk sikátor omladozó falai közt, de több benne az ígéret a kaszásra, mint bármely ordításban.
- Tudják, miért örök a svájci óra hírneve a világon? Mert a készítőik gondosan megtervezik minden kicsi alkatrész feladatát. Hogy sose csússzon be hiba. Tudják, miért vagyok ennyire keresett? Tudják, miért kér Rhys Higgs engem, ha munka van? Mert én, maguk csótányürülék agyú amőbák, én mindig pontos vagyok. Sosem kések egyetlen másodpercet sem. Épp úgy, akár a svájci óra. Ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha a mi kis szervezetünkben minden olajozottan, tökéletesen működik. Vagyis, ha a megrendelő időben megkéri az árut, ha a beszállító időben és megfelelő állapotban hozza a...hmm...a csomagot. Ha a szervizes pontosan és gyorsan dolgozik, ha a megrendelő embere időben ott van az átvételi helyszínen, és persze ha az anyagiakat is időben lerendezik. Gyorsan, pontosan, rövid határidővel. S mindezt mi köti össze? - kérdezem vészjóslóan, mire az egyik izgágán megmozdul. Sötét szeme lelkesen csillan, akár egy kisiskolásnak az első felelésnél.
- A...a szállítás. - motyogja sötét bajsza alatt, de aztán észreveszi, hogy arcom még mindig komor és inkább lehajtja a fejét.
- Úgy van, a szállítás. Vagyis én. Szóval, bármennyire nehéz is a csökött agyatoknak felfogni, én vagyok az, akinek a kért időpontok közt le kell szállítania az árut, hibátlanul, tökéletesen, hogy aztán máris megkezdhessék a munkát vele. Nos, ez pedig igencsak lehetetlen vállalkozásnak tűnik, ha abban a pillanatban,a mikor telefonáltok nekem, hogy indulnom kéne, sőt, már fél úton kéne lennem, egy dupla d-s, csokibarna hajú kreol kurva lovagol rajtam akár egy világbajnok zsoké. Van fogalmatok róla, mennyi idő nekem ideérni a város másik feléről, megtankolni az autót, felkészíteni az útra és még nekem is előkészülnöm? - kérdezem, majd felemelve a tenyerem értetlen, zavarodott képük elé elfordulok. - Ne, ki ne nyissátok a szátokat, nincs időm meghallgatni titeket. Csak annyi, hogy ha még egyszer előfordul, hogy nem nekem szóltok először...- morranok, majd sóhajtva otthagyom őket. Nem kell többet mondanom. Megnyikkanni nem mernek. Sietve haladok befelé a romos épületbe. orromba hajléktalanok ürülékének és vizeletének bűze száll, a doh és az állott esővíz odorjával keveredve, elnyomva a bőrömről áradó férfias Carolina Herrera parfüm illatát. Lépteim halkan koppannak az egykor még népes előcsarnokban, visszhangot verve a komor falak, a kitört, porlepte ablakövegek közt. A sarkon befordulva beérek a hosszú folyosóra, ahol ismét két, már jóval kötöttebb és komorabb fickó várakozik. Sötét öltönyük jobban illik abba a világba, mint a kintiek ruházata, ami érthető. Idebent már más világ uralkodik.
- Állj! Ki vagy? - ugrik elém az egyik és utamat állja, kezében villan a Glock fekete csöve, amit a mellkasomnak szegez. Megtorpanok. A másik pasas feszesen állva pillant rá.
- Hagyd már, ő a Francia. Már várják. - inti le a másik, mire az morran egyet felé, akár ha koncon marakodó eb lenne.
- Mi van, ha mégsem ő az? Láttad már te a Franciát? - kérdezi az, és felém fordul. - Nem nézem ki belőle azokat, amiket a róla mondanak. Szerinted úgy néz ki, mint aki tényleg a Francia Idegenlégióban szolgált? Ugyan már, egy ütéssel ki tudnám verni a fogait. Ez a mitugrász? Ez az öltönyös kis buzi? Nem, ő nem lehet A Francia. - vigyorogja el magát, sárga fogait villantva felém. Kezd elegem lenni ebből az egészből. Mi van, ma minden összeesküdött ellenem? A szomszédaim megtámadtak, ma egész nap sütiket meg pitéket kaptam, és a feleségem keresték. Mindenki grillezni meg golfozni invitált, ráadásul az esti numerámat is félbe kellett szakítanom emiatt a két idióta miatt, amitől fáj a farkam meg a golyóim, és úgy tombol bennem a tesztoszteron, hogy robbanni tudnék. Egy pillanatig elgondolkozok azon, hogy vajon megöljem-e a pasast a helyszínen, vagy hagyjam még életben, így amikor elköveti azt a végzetes hibát, hogy a vállamra teszi a kezét, halovány mosoly fut végig ajkamon. A másik rémülten hátrálni kezd.
- Haver, baszki...- nyögi, mikor felnézek rá.
- Én vagyok A Francia. Repose en paix! - mondom mély, nyugodt hangon, majd mire arcára kiülne a rémült döbbenet, testem máris villámsebességre kapcsol. A fegyvert elkapva oldalra rántom a kezét, balommal aláfordulva feltolom a tenyerem, orra felől hatalmas reccsenés hallatszik. Kezem közben máris lendül, a fegyver markolatával halántékon ütöm, mire megtántorodik. Keze erőtlenül támadna nekem, de hátat fordítva neki, elkapom azt, kicsavarom, majd vállamon megrántva gyönyörű szimfóniát adnak elő a törő csontok az alkarban, mire a pasas felordít. Átfordítom a hátamon, alaposan szétzúzva a már széttört alkarcsontokat. Mikor hangosan puffanva földet ér, épp a homlokához szorítom a saját fegyverét, mikor odabentről meghallom az ismerős hangot.
- Hallom megérkeztél. - suhan felém cimborám, munkatársam szenvtelen hangja, s ez megállásra késztet. Felpillantok, kezemben még a jajgató ajtónálló felismerhetetlenségig deformálódott, kicsavart végtagja, előttem a könnyektől és vértől ázott arcú pasas.
- Egyetlen szerencséd, hogy nem érek rá. - morranok oda neki, majd elengedem, a fegyverét mellé hajítom, és elindulok befelé. Már senki nem állja az utam.
A helyiségbe lépve ismerős kép fogad. Ugyanazok a lepukkant, málladozó falak, a plafonon vastagon áll a fekete penész, a gyéren világító neoncső fénye vetül a kopott, penészes fúgájú, rászáradt vértől és kosztól sötétlő csempékre. A magas férfi egy asztal előtt áll, rajta sárgás színű nejlon köpeny, szőke haja hátrazselézve, ahogy szokott lenni. Előtte kissé rángatózó test fekszik, épp nem látom, mit csinál, mert pont eltakarja.
- Pont időben érkeztél, két perc és indulhatsz. A címet, infókat megkaptad? - kérdezi, majd felém pillant.
Kérdésére komoran bólintok. A pofátlanul jóképű pasas rám vigyorog, majd fejével kifelé int. - Mi a faszom volt ez már kint megint? - kérdezi, de hangjában nem érződik neheztelés. Igen, Rhys ismer már hosszú évek óta. Nem okoz neki meglepetést a viselkedésem.
- Hozzám ért. - vonok vállat csendesen, és akár egy kutya, amelyiket rajta kaptak, hogy a gazdája cipőjébe hugyozott, elfordulok, a hűvös szobát nézem. Érzem magamon az átható pillantását, és nem azért nézek így, mert félnék tőle. Nem a főnököm. Nem is azért, mert attól tartanék, esetleg megorrol rám, mivel ő már kevesebbért is ölt embert, ráadásul én vagyok kettőnk közül az idősebb és a higgadtabb is. Hanem mert valahol néha szégyellem, hogy ennyire rosszul tudok reagálni arra, ha hozzám érnek. A hadifogság óta néha megbolondulok, és olyankor nagyon durva tudok lenni.
- Megölted? Csak, hogy tudjam, lesz-e ma még dolgom, vagy sem. - sóhajt mélyet, mire én megrázom a fejem. Most szerencséje volt a pasasnak, a legutóbbit szét kellett szabdalni, mert agyhalottá ütöttem.
- Nem. Csak az orrát és a kezét törtem el. - mondom, és közelebb lépek. Rhys csak morran egyet, mintha azt mondaná: "Már megint. A héten ez a harmadik..." Nem szól többet, látszik rajta az érdektelenség. Őt nem érdekli, hogy ilyenkor a delikvensek hogy oldják meg a dolgaikat. Őt csak a szervek érdeklik, a páciensei. Helyette tovább matat a testben, orvosi fémek csattannak egymáshoz. Állványon álló műtős lámpa fehér fénye vetődik rám, testem árnyékot vet a falakra. Rhys mellett állványon tálcák hevernek, egy másikon hűtőláda, a hordágyon fiatal, vézna, húszas éveinek elején járó, fekete üstökű férfi vonaglik delíriumából ébredezve. Teste kikötve, leszíjazva, látszanak rajta a korábbi verések nyomai, karjából infúziós tű áll ki. Nézem, ahogy dolgozik, és amikor óvatosan kiemeli a vértől vöröslő, gyönyörű szívet a fiatal srác mellkasából, majd a hűtőtáskába helyezi, sóhajtok. Kezdődhet a menet. Kezembe nyom egy aktát.
- Becks, itt vannak a papírok, az adatokkal, három órád van, hogy odaérj vele. Menni fog, haver? - kérdi mire én szinte megsértődök.
- Baszod, Higgs, mikor hagytalak én cserben bármikor is? - kérdezem, majd az órámra nézek. Szűkös lesz az idő, de ha nagyon a gázra taposok...
- Oké, oké, csak húztalak. Akkor vonszold már a valagad, és taposs bele. Mennyi idő, míg visszaérsz?
- Mikorra érjek?
Az órájára néz, majd pillanatnyi hallgatás után válaszol.
- Fél három körül? Lenne még egy két órás utad, fél ötkor kéne lenned következő címen, itt - mondja, majd elém tart egy cetlit - és akkor mára ennyi lenne, reggeles vagyok a kórházban. - mondja, majd rám pillant.
Megcsóválom a fejem, fogaim közt szűrve szívom be a levegőt. Basszus, de utálom, mikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztem. Még mindig tombol bennem az ideg a késve indulás miatt, aminek persze Rhys nem részese, hisz észre sem vette, csak az én szokásos dolgaimat borította fel. Pár percig eltart, míg kitalálom, aztán bólintok.
- 2:17. Addigra legyél kész mindennel. - mondom, mire ő lazán meglapogatja a hátam. Ő az egyetlen, aki akkor is hozzám érhet, ha nem szól előre.
- Oké pajtás, megleszek. Akkor csapassuk.
Rávigyorgok, és felkapva a táskát elindulok kifelé. Nem csodálkozik már azon, hogyha ilyen időpontokat adok meg. Tudja jól, hogy ha a belem is kell húznom, mindig betartom amit mondok neki. Ilyen ez a kényszeresség, nincs mit tenni.
Talpam alatt koppan a járólap, már oda sem figyelek arra, ahogy elhaladok az ájultan heverő őr és az ijedten álló társa előtt, hátam mögött hagyva a halott donort, és legjobb barátomat. Lábaim kivezetnek a sötét éjszakába, a kinti őrök megszólalni nem mernek. Feltételezem hallották a beszélgetést. Rájuk sem nézek, csak bepattanok a sportkocsiba, és magam mellé helyezve a tartóállványba a ládát becsukom az ajtót, majd indítok. A motor fordulatszámát kicsit megpörgetve búcsúzok Rhystól, majd kapcsolok, és padlógázzal nekilódulok. Ma éjjel újabb eltűnt személlyel gazdagodik a rendőrségi kupac. És valaki, akinek sok pénze van, új szívet kap. Hát nem csodás az élet?