Ebben nem is kételkedtem igazán. Ahogy betettem a lábam a GM-hez, az első perctől fogva tudatosan dolgozik rajta, hogyan készítsen ki teljesen, épp csak az változik, hogy mikor milyen értelemben. Ez a mostani taktika viszont nincs igazán ellenemre, sőt. Erre minden bizonyíték leolvasható rólam, most már képtelen vagyok bármit is elrejteni előle, de ezen a ponton már nem is nagyon akarok. A vágy nem csak az ölemben lüktet, hanem a testem minden pontján érzem a bizsergéssel vegyes sürgetést, ami minden más gondolatot kisöpör a fejemből. Akarom őt. Túlságosan is, már nem akarok tovább várakozni, nem is tudom, mikor húzott fel utoljára ennyire. Nem is hagyok neki sok időt, mikor beérünk a hálóba, szavak már nincsenek köztünk, az érintéseink kommunikálnak. Újra elkezdek mozogni benne, és ekkor már tudom, hogy ez lesz a végjáték, mégpedig meglehetősen hamar, de így is túl sokat játszadoztunk már. A csókját ugyanolyan szenvedéllyel viszonzom, a zihálásunk teljesen betölti a szobát. Megrándul alattam, és az a sikoly, ami kiszökken a torkán, semmi kétséget nem hagy bennem. Elmosolyodnék, ha nem állnék én magam is a gyönyör kapujában, az izmai forró, ritmikus összerándulása nálam is hamar áttöri a gátat. Ezúttal én sem tudom bent tartani a hangom, a homlokom a vállához nyomom, és egy mély nyögés omlik ki belőlem. Nem is voltam igazán felkészülve arra, amit érzek. Olyan erővel söpör végig rajtam a kéj, hogy alig bírom megtartani magam. Miután véget ér, kimerülten dőlök le mellé. Nagyon nagy a kísértés, hogy pár percen belül elnyomjon az álom, de a fáradtság ellenére úgy érzem, nagyon rég voltam ennyire… egyben. Ki se merem mondani. Inkább csak átkarolom, ahogy a fejét a mellkasomra teszi, és magunkra húzok egy takarót. - Meglesz – mosolyodok el lehunyt szemekkel. Ezt igazán meg tudom ígérni. Felé fordítom a fejem, és igyekszem elraktározni ezt az emléket, mielőtt tényleg elnyomna az álom. Sajnos nem tudok tovább küzdeni ellene.
Mikor megszólal az ébresztőm, az első néhány másodpercben még nem nyitom ki a szemem, nem akarom elereszteni az álmot, ami még mindig a szemhéjaim mögött lopakodik. De a hang egyre erősebb, lemondóan felnyögök, és a szemeimet felnyitva a csipogó kütyü felé nyúlok. - Ne, még ne legyen reggel… – mormolom félálomban. Kikapcsolom, tudva, hogy nagyjából tíz perc múlva újra kiabálni fog. De még az is tíz perc pihenés. A légzésem mély és egyenletes. Ritkán érezni ennyire nyugodtnak. Ahogy megfordulok, közelebb húzódom Lynhez, a kezem a takaró alá furakszik, és a meztelen bőrét karolja át, érezni akarom, hogy nem csak álmodtam a tegnap estét, és tényleg itt van még. Ha már arra járok, hintek egy leheletnyi csókot a vállára. A tudatom tompábbik felében előkúszik néhány emlék jó pár régi reggelünkről, kettőnk közül mindig ő volt a frissebb, vagy csak látta rajtam a teljes reménytelenséget. A bőre és a haja illata egész kellemesen félálomra ringat újra. Ha valami nem változik, az az, hogy sosem bírok időben felkelni. Nem nekem találták ki, az egészen biztos. - Nem akarok ma bemenni – mormolom újfent a párnák közül.
Hihetetlen mi minden történt egy nap alatt. Pár óra leforgása alatt úgy váltották egymást az események, hogy ha ez egy mozifilm lenne, a néző nem győzné kapkodni a fejét és követni a történéseket. Valahogy már akkor éreztem magamban az indulatot, hogy ennek az egész huzavonának egyszer, s mindenkorra véget kell vetni, mikor Ben elkezdett felhúzni azzal, hogy a szemem láttára flörtölt egy alkalmazottammal. Raven igazán nem segített ahhoz, hogy biztos legyek abban, JÓ ÖTLET-e feljönni, de így Ben mellkasán heverészve már egészen biztos vagyok abban, hogy az volt. Talán hónapok óta ez volt az egyik legjobb döntésem. Az biztos, hogy ebben az egész napban ma jobban kimerültem, mint egész héten, úgyhogy miután a lehető legkényelmesebben elhelyezkedem, nem is kell sok, hogy elnyomjon az álom.
A szemeim olyan hirtelenséggel pattannak ki az ismeretlen csörgésre, hogy majdnem ki is ugrok az ágyból. Basszus. Már majdnem elfelejtettem, hol vagyok, mire körülnézek a szobában és rájövök, hogy ismerősebb, mint gondolnám. Aztán vissza is dőlök Ben mellé és a mosoly a számon fülig ér ahogy tudatosul bennem, hogy még mindig itt van mellettem és nem csak álmodtam az egészet. Pedig esküszöm, este még nem voltam benne biztos, hogy mindez megtörténik velem. - Huh a fejem – csúszik ki a számon azzal együtt, ahogy Ben közelebb húzódik, Azt hiszem, most érződik leginkább, hogy tegnap többet ittam a kelleténél. – Én is tudnék még aludni – folytatom az ő mormogására félálomban, de még mindig száz wattos mosollyal. Az órára pislogok, és látom, hogy nekem még ugyan van időm, hiszen Rosiet csak délután hozza anyám, a kávézóba meg ugyebár akkor megyek be, amikor kedvem tartja, most mondjuk éppen nem sok kedvem van hozzá. - Hát akkor ne menj – fordulok meg egy pillanat alatt vele szembe és az arccsontjára hintek egy csókot. – Utoljára azt hiszem öt-hat évvel ezelőtt lustálkodtam egész nap az ágyban – mormogom utalva ezzel az együtt töltött időre, mikor tényleg nem mozdultunk ki egész nap az ágyból, De szerettem. - Sok dolgod van? – kérdezem még mindig félálomban. Persze, hogy sok dolga van. Mindig sok a dolga a GM-nál, de hátha egy kicsit tudja passzolni a feladatokat vagy halasztani. Persze nem vagyok telhetetlen és igazából nekem is lenne mit csinálnom, de sokkal inkább ellennék itt csak vele csak még egy kicsit legalább. A tegnap esti szeretkezés még mindig élénken él az emlékeimben, de abban már nem vagyok egészen biztos az alkoholnak betudván, hogy mire jutottunk a veszekedés végére. Mármint hogy mi lesz ezután. Nagyon nem akarom, hogy újra az legyen, ami már ezerszer megtörtént, hogy összejárunk, lefekszünk egymással és kész. Azt sem akarom mondjuk, hogy ráerőltessem magamat. Magunkat. Szóba sem akarom hozni, mert félek egy kicsit attól, hogy ő mit gondol. Vagy mit akar. Jobb lesz, ha inkább szépen lassan elfogadtatom magammal, hogy ez megint csak a szenvedély számlájára írható. Egyszeri alkalom volt. Jobb, ha nem lovalom bele magam. - Mire gondolsz? – kertelek, hisz meg akarom tudni, mi járhat az ő fejében. Így talán elmondja magától és nem kell a témára terelnem a szót. – Hülye kérdés volt, látom, hogy még semmire – nevetek fel halkan, ahogy az álmos arcára siklik a tekintetem és nem bírom megállni, közelebb kell húzódnom egy csók erejéig. Jaj Lyn. Nem kellene ebbe jobban belemenni.
- Késő bánat – mormogok újabbat, de még a szemem sem nyitom ki. Az ágy finom süllyedéséből érzem, hogy visszafekszik, és oda is húzódok hozzá. Jó megérinteni. Jó érezni, hogy itt van. Jól esik nem egyedül ébredni, még ha nem is hittem volna, hogy ezt még egyszer értékelni fogom. Most sem gondolom túl, nem akarom, egyszerűen csak élvezem, hogy belefeledkezhetek egy kicsit. Én nem ittam annyit, mint ő tegnap este, szóval még csak másnapos sem vagyok. Az egyetlen problémám, hogy valahogy fel kellene kelni, de nem visz rá a lélek. - Kábé én is. Plusz mikor a vállammal szarakodtam. – Jaj, de utáltam. Mind az ötöt. Lynnek is volt szerencséje kifogni belőle, de az utóbbi öt évben további háromszor kiugrott. Így hogy beszél hozzám, kezdek egyre jobban magamhoz térni. Feltűnik, hogy nem mondja ki, hogy amikor együtt voltunk, inkább öt-hat évvel ezelőttben fogalmaz. És sejtem, hogy szándékosan kerüli a témát, amiért hálás vagyok neki. Nem volt még időm végiggondolni, de ha lett volna, valószínűleg félnék tőle, hogy rögtön szóba hozza. - Ühhüm. – Mérhetetlenül sok dolgom van, inkább végig sem gondolom, csak rosszabbul járnék vele. A következő kérdés-válasz kombójára pedig én is elnevetem magam, és ez az a pillanat is, amikor végre kinyitom a szemem. - Látom, te már nagyon felébredtél. – A tenyerem, amit az előbb befúrtam hozzá a takaró alá, gyengéden mozdul rajta, céltalanul, azt leszámítva, hogy szeretem megérinteni, és apró simításokkal játszani a bőrén. Az apró ébresztgető csók is jólesik, önkéntelenül arra gondolok, hogy ehhez hozzá tudnék szokni újra. De most már mindenhogy más a felállás sajnos. Bár talán tényleg nem változna meg minden, ha… - Van egy ötletem – fordulok a hátamra, mielőtt prezentálnám, és megpróbálom kitörölni az álmot a szememből. – Csak hogy lásd, egy igazi márkavezetőt reggel hatkor sem lehet zavarba hozni – mosolyodok el, az előbbi megjegyzésére utalva. - Igazából kettő is – teszem hozzá, hogy húzzam az időt, tudom, hogy milyen kis kíváncsi természet. Mielőtt meg is osztanám vele, visszafordulok felé, most már egy kicsit éberebben, látni akarom, hogyan reagál. Tegnap sok minden elhangzott, de az, hogy hogyan tovább, nem. De még ha örülök is, hogy nem hozza szóba, abban azért biztos vagyok, hogy foglalkoztatja. Agyal rajta. Csak remélni tudom, hogy nem stresszel rá nagyon. De ennyi év után ezen már talán túl vagyunk. Vagy csak szeretnénk? - Elmehetnénk reggelizni valahová. – Idejét sem tudom, mikor hódoltam utoljára ennek a luxusnak. Nyugodtan, bőségesen, nem kapkodva. – Aztán akár a Bryant Parkot is útba ejthetnénk. Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem nagyon is izgat, hogy vajon melyikünk jött ki jobban a gyakorlatból a jégen. – Mire befejezem, már nehéz letörölni a bujkáló mosolyt az arcomról. Az a jégpálya nagyban hozzájárult a történetünkhöz. Én hülye, oda hívtam először randizni. Már miután úgy gondoltam, hogy a GM-en kívül is el tudnánk tölteni egymással néhány órát, anélkül, hogy katasztrófába fulladna az este. És végül is majdnem igazam lett. A randi jól sikerült, nagyon is. Leszámítva a végén az esésemet, ami után persze azonnal kiugrott a vállam. Szép volt. Az már biztos. Ebből a programajánlatból talán feltűnhet neki, hogy úgy döntöttem, engedek a csábításnak, és nem megyek be ma dolgozni. - Persze csak ha nincs valami halaszthatatlan dolgod – pillantok rá egy sejtelmes félmosollyal, halvány bizonytalanság azért van bennem, még akkor is, ha nem mutatom felé. Végül is az, hogy én szabaddá tenném magam még nem feltéten garancia semmire. Benne van, hogy azt mondja, haza kell mennie Rose-hoz, vagy dolga van a kávézóban. De akár a megállapodásunkra is hivatkozhat, amit tegnap ugyan megszegtünk, de ha akarja, könnyen rá lehet fogni az alkoholra. Összességében viszont erősebb bennem az a rész, ami azt súgja, örülni fog ennek a kis randevúnak. - És ha előtte csinálsz nekem egy kávét, mert anélkül ki sem vagyok hajlandó mászni innen.
Valóba késő bánat, de nem annyira bánom ezúttal, hogy kicsit többet ittam, mint kellett volna, mert ha nem teszem, valószínűleg most nem Ben ágyában, hanem a sajátomban ébredek. Most valahogy kicsit sem érzem azt hogy rosszul döntöttem volna. Még. Ki tudja, pár óra múlva talán majd előjön a ár jól ismert érzés, hisz az is lehet, hogy jelen helyzetben csak a hasogató fejfájástól nem tudok másra gondolni. Na de az azért simán megébreszt kicsit, ahogy Ben magához húz és máris elterelődnek a gondolataim kellemesebb felé és eszembe jutnak a rég együtt töltött jóleső reggelek is. Nekem sem akaródzik felkelni, mert tudom, ha megteszem, hamar tovaillan ez a csodás éjszaka, ami igaz, nem kezdődött túl jól, de annál jobban fejeződött be. Na meg ott van ugyebár a kérdés, hogy: most mégis mi a helyzet? Ez az, amire most egyáltalán nem akarok gondolni se. Majd lesz valahogy, nem akarom szóba hozni. - Akkor már épp itt lenne az ideje – mormogom a párnába fúrva az arcom, mert bárhogy is próbálom, az egész szervezetem ellenáll a reggel első sugaraira. – Mondhatnád azt a melóban, hogy kiugrott a vállad – reagálok az iménti mondatára. – Bár talán inkább ne fessük falra az ördögöt, mondd inkább, hogy elrontottad a gyomrod. Az mégiscsak jobb egy fokkal – mosolyodom el az elméletre ahogy felé fordulok és próbálom rávenni arra, hogy töltsünk együtt még egy kis időt. Persze ezt is csak óvatosan puhatolózva teszem. Tudom, hogy sok a dolga, állandóan be van táblázva, de talán megengedhet magának egy kis szabadidőt. Én is ráérek késő délutánig, bár azt nem mondom, hogy nem lenne mit elintéznem, de azok halaszthatók. A megjegyzésére széles mosolyra húzódnak az ajkaim és ahogy gyengéden végigzongorázik a combomon és a derekamon, akaratlanul is közelebb férkőzöm hozzá. Érdeklődve pillantok rá, ahogy az ötletét emlegeti. - Hm, ez már egész életképesnek hangzik. Éspedig? – cáfolok rá az előbbi mondatomra széles mosollyal és kíváncsian várom, mit tervez, a következő mondatára pedig fel is nevetek. - Azért szerintem én simán képes vagyok rá – játszadozom háton fekve az egyik hajtincsemmel, majd rápillantok. Nem mondom, hozzá tudnék újra szokni a reggeli látványhoz bármiféle megerőltetés nélkül. – Hoppá – emelkedik meg a szemöldököm, és most már tényleg felettébb kíváncsivá tesz, mit tervezhet?! Nem fűzök semmiféle reményt ahhoz, hogy a mai napot is együtt tudjuk tölteni, hiszen nyilvánvaló, hogy be fog menni dolgozni, de azért érdekelnek a tervei. Aztán ahogy elkezdi, nem tudom, mit sugallhat az arcom felé, de a szemeim bizonyára elkerekednek kicsit az ajánlatra és… megpróbálom visszafogni a kitörő örömömet –mielőtt még teljesen átérzem és kimutatom a tinilányok reakcióit-, így csak bólintok és egy kis ideig nem mondok semmit. Most Ben randira hív? Furcsa ez a helyzet, de meg kell hagyni, meglehetősen örülök neki. Felnevetek, mikor szóba hozza a jégpályát, ugyanis megelevenedik a gondolataimban az a délután. Úristen, milyen rég volt… Nem szólok semmit, csak mikor már hozzáteszi, hogy persze, ha nincs dolgom, de akkor már sebtében válaszolok. - Persze, nincs. Késő délutánig bőven ráérek – mosolyodom el és gyors csókot adok neki, aztán fel is ülök az ágyban. – Úgyis mindjárt éhen halok. – Nem látszik és kevesen hinnék el rólam, de sokat tudok enni. Néha még Ben is elképedt ezen, mert habár edzek, de nagyrészt a genetika az, ami hozzájárul az alakomhoz. Hála a magasságosnak. – Na meg, ha jégkori… remélem az előbb nem festettem tényleg a falra az ördögöt – utalok a pár perccel ezelőtti megszólalásomra, mert nemigen szeretnék vele megint az ügyeleten kikötni. Emlékszem, amikor beültették egy tolókocsiba és félúton beakadt a válla az ajtófélfába. A kiugrott válla. Azt az üvöltést, jóságos ég. (:D) Nem biztos, hogy még egyszer át szeretném élni. - Aha. És ha én nem vagyok itt, mégis ki főz neked kávét, hogy fel tudj kelni reggelente? – fordulok vissza az ágy széléről egy félmosollyal, miközben a szekrényhez lépkedem és előbányászom valami hosszabb pólót, hogy magamra kaphassam. – Az algopirint még mindig ugyanott tartod? – kérdezem, mert újra a fejembe hasít a fájdalom, aztán kiviharzom a konyhába. Meg sem kérdezem, hogy kéri a kávét, ugyanis ennél jobban kevés dolgot tudok az életben. Olyan jó a kedvem, mint már nagyon rég –már csak a fejfájást kell kiiktatni-, szóval most tényleg úgy vagyok vele, hogy agyalni nem éri meg, csak a pillanatnak akarok élni. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. Néhány perc múlva visszatérek egy presszóval és egy capuccinoval és a kezébe adom a csészét. - Előtte még haza kell dobnod, mert nem vagyok jégkorihoz öltözve – állapítom meg, ugyanis a jégpálya az egyik olyan kivételes hely, ahol nem igazán felel meg a combközépig érő ruha. – És bugyim sincs – vonok vállat szemtelen mosollyal miközben az ablakhoz sétálok, mert az imént mentem volna be érte a fürdőszobába, de az még mindig a zuhany közepén lévő le nem folyt vízben héderelt. Engem persze ez nem annyira zavart, de azt nagyon jól tudom, hogy Bennek erre majd rögtön beindul a fantáziája. Lenézek a városra, ami már jócskán ébredezni látszik. Nagyon szeretem innen a kilátást, ez is sokszor roppant mód hiányzott. Persze simán megtehetném most is, hogy itt béreljek egy lakást vagy esetleg vegyek is, mert a kávézó elég hasznot hoz már, de úgy döntöttem pár éve, hogy a kertes ház sokkal jobb lesz nekem Rosieval, amit nem mondom, hogy nem szeretek. Csak más. Sok minden más, de kicsit remélem, hogy egy része a régi dolgoknak még visszatérhetnek az életembe…
Hát itt lenne, ebben igaza van. Jól esne egy nap, amikor semmit nem kell csinálni. De ki tudja, ahogy magamat ismerem, úgy se bírnám ki. Ezért utálom annyira azt is, amikor a vállam szarakodik. Még ha csak sín és szorító kötés is van rajta, alig vagyok jó valamire. - Nanana. Ezzel nem viccelődünk – teszek úgy, mint akinél roppant kényes témára tapintottak, de közben el is mosolyodom. Az kéne még, hogy megint kimenjen. Az viszont világossá válik belőle, hogy szeretné, ha itt maradnék, ami most valamiért jól esik. Mindent összevetve túl nagy a kísértés ahhoz, hogy felálljak, és bevonszoljam magam a GM-be. Miért ne vehetnék ki egy napot? Rengeteg meló lenne, de ma nincs tárgyalásom, a munka pedig holnapig is megvár. Nem fognak örülni, de ez van. - Hiszem, ha látom, Mademoiselle – vigyorodok el, ahogy felnevet az előbbi vakmerő állításomon. Olyan kis ártatlanul csavargatja a hajtincseit a párnán, hogy ki se nézne belőle az ember semmi gonoszságot. De tudom én jól, hogy mi mindenre képes. Csak régen volt már. Egyáltalán nem biztos, hogy ami régen működött köztünk, az most is ugyanolyan jól működne. Vagy igen? A tegnap éjjel után talán nem kellene kételkednem benne. Egy kicsit tartok tőle, hogy megint nagy koppanás lesz a vége, ami mindkettőnket csak a földhöz vág. De nem tudom, miért ilyesmin jár az eszem. Nem akarom, hogy ez legyen. Látom rajta, hogy meglepődik, amikor előadom neki az ötleteket, szép sorban, figyelek rá, hogy ne nagyon látszódjon rajtam – bármilyen furcsa és talán vicces is, ennyi év után –, de izgulok egy kicsit. A tekintetem kíváncsian fürkészi az arcát, bár a meglepetésen kívül nem sokat tudok róla leolvasni, és nem is mond semmit, amivel elűzné a bizonytalanságom, ami szintén furcsa. Lehet, már van terve mára, szóval inkább a hátamra fordulok, hogy megdörzsöljem a szemem, és hozzá is teszem, hogy természetesen mindez csak akkor él, ha… Ám ezt már szinte befejezni sem tudom, úgy csap le a válasszal. És egy csókkal. Majd tova is illan. Csak pislogok utána, majd elmosolyodom, hogy erről is megint a vállam ugrik rögtön az eszébe. - Ne merészeld még egyszer szóbahozni, különben a te számládra írom, ha mégis megtörténik – mormogom, most már én is egyre éberebben. Nagyon nem hiányzik most. Az eddigi statisztikáim alapján viszonylag régen volt utoljára, de az öt, bárhonnan nézem is, súlyos egy létszám. A kávés kérdésre nagyon szemtelen vigyor kúszik az arcomra, jobb is, hogy épp háttal van, a nyelvemen a hecc, hogy azért szokott rá lenni jelentkező, de ezt most nem lőhetem el. Valaha megvolt köztünk az a kiegyensúlyozott viszony és bizalom, hogy simán belefért volna, de ez most nagyon nem az. Most még csak próbálkozunk valamivel, amiről egyiken sem igazán tudjuk, hogy micsoda, vagy hová vezet. - Ha-ha – jelzem inkább ilyen formában, hogy még csak most kelt fel, máris nagyon elemében van. – Ha nem vagy itt, a mókusokat szoktam megkérni, de ők nem csinálnak olyan jót, mint te. Az algopirinre csak hümmentek. Ismeri ő a járást, nem nagyon változott semmi, mióta nem lakik velem. Míg készül a kávé, engedélyezek még magamnak egy kis időt az ágyban, ha már úgyis úgy döntöttem, hogy szabadnapom lesz, csak akkor ülök fel, mikor visszatér, és már érzem is az ismerős illatot. - Semmi akadálya – veszem át tőle a csészét, és már-már bele is kortyolok, mikor hozzáteszi azt a kis betoldást, ami meg is akaszt a műveletben. Rápillantok a pohár karimája fölött, és el is kapom a szemtelen mosolyát. - Vagyis pontosítok. Ha így folytatod, nem biztos, hogy olyan hamar elindulunk – mosolygok bele az első kortyba, mert a gondolataim máris ott járnak, ahol nem kellene, a tekintetem pedig a combjait alig takaró felsőm szélére téved.
Kezdőlap
