phoebe&brodie

"I'm a little dysfunctional
don't you know?"
- dance with me

Egy üzenetet jelző pittyegés, majd rá két másodpercre még egy. Finneas ma reggelről úgy döntött szerencsés gyűrni az agyamat a szövegelésével, aminek bárhogyan is olvasom, az égvilágon semmi értelme. Bizonyára ideges vagy fel van pörögve, mert akkor írja félre minden második szavát, habár nem értem minek kíváncsi ennyire Torriera.
Nem idegeltem még ki.
Újabb pöttyök jelennek meg a kijelzőn, de a türelmem már kezd kifogyni, ezért átveszem a beszélgetés menetének irányítását és még azelőtt küldök neki választ, mielőtt a nyakamra zúdítana egy egész Finn féle kisokost. Amúgy is, ismertem már jól a haveromat, mint a rossz pénzt.
Nem fogok lefeküdni vele.
A pöttyök hirtelen eltűnnek, mire elküldi azt a nyamvadt like jelet, amit annyira utálok.
Feldughatod magadnak, Langmore...
Le is zárom ezzel a beszélgetést és a párnát a fejemre húzom. Amióta idejöttünk az első estén kívül sokat nem aludtam. Csak egy héttel később kaptam időpontot a dokihoz, addig meg itt malmozhatok magamban, hogy egy újabb elutasítással kiszúrják végül a szememet. Öröm az ürömben, hogy legalább nem Jessica fogadott a lakásban, így nem kell azon agyalnom milyen agyafúrt trükkökkel tudnám őt kikergetni a lakásából. Vagyis csak a fél-lakásából, mert a másik része az enyém. Torrie viszont aranyos csajnak tűnik és jó pont, hogy nem rakott ki már az első alkalommal az utcára, bár ez még magamat ismerve közel sem garancia arra hogy a későbbiekben ez az állapot nem változhat.
Egy adag kávét főzök le és mivel Arielt nem látom sehol, a szobájának ajtaja pedig tárva nyitva, ezért gondolom már rég bent van a munkahelyén. Legszívesebben én is ott lennék, a laktanyán a többiekkel, de a vállam meg az eddig kapott külsős vélemények tesznek arról, hogy ez még egy darabig vágyálom is maradjon. Legrosszabb esetben mi történhet? Leakasztom a szögről a tűzoltó szerelésemet és ha már nem használhatom másra, hát revütáncos fellépéseket vállalok? A gondolattól is irtózok és egyébként is, az én fejemben sosem volt helye B opciónak. Tűzoltónak lenni az egyetlen ami éltet és bár minden normális embernek megkondulna a fejében a vészharang a dokik nem túl biztató véleményei után, én képtelen voltam elfogadni ennyire a nyilvánvalót. Talán épp ezért csinálok majd megint hülyét magamból egy újabb orvos előtt pár nap múlva.
Boston után Brooklyn világa számomra egy kész útvesztőnek hatott. Nem tartozott sosem a bakancslistás álmaim közé, hogy otthagyom szülőhelyemet mindezért cserébe, ellenben egy embert feltudtam volna hozni akiért éppenséggel minden vita nélkül megtettem volna. Phoebs egy fontos szereplője az életemnek és habár egy szót se szóltam neki az érkezésemről, ennek ellenére remélem nem fog teljesen kiakadni a váratlan látogatásomtól.
Phoebevel szokásunkká vált már egy ideje, hogy elküldtük egymásnak a beosztásunkat. Ez azért volt jó, mert így legalább tudtuk mikor tudunk időt szakítani a másikra. A tegnap kapott üzenetéből ítélve lassan már lejár a műszakja, ez pedig pont kapóra fog jönni nekem a rögtönzött tervemhez. Flörtölök egy sort unokanővérem munkahelyén a recepciós hölgyeménnyel, hogy Cutler nővérkét kérhessem magamhoz személyesen azt vallva, hogy ő foglalkozik már velem egy ideje. Mivel Phoebs műszakjából alighanem két perc maradt hátra, ezért bizonyára már biztosan az öltözőbe szusszan egyet, mielőtt elmehetne haza, ezért biztosan nem fog gondot okozni, hogy mint egy utolsóként befutott betegnek a segítségemre legyen. Egy üres termet keresek magamnak, melyet Clara-val a fekete hajú kis recepcióssal is egyeztetek, aki egy holnapi randiért cserébe irányítja majd drága unokanővéremet hozzám. Clara száma ugyan még nincs meg, de ahogyan a kórházban dolgozók zavaros beosztását ismerem bizonyára nem is tudna elszabadulni innen. Azért a tudat, a képzelet csapdájában ragadt találkozás gondolata legalább mindkettőnk arcára mosolyt csal.
Az ágyra huppanok fel, kezeimet pedig a tarkómon kulcsolom össze várakozásom közben. Nagyon remélem, hogy egyetlen sürgős eset se fut be addig ide, mert bár nem ez lenne az első alkalom, hogy az ablakon kell kimenekülnöm, elnézve a föld és közöttem lévő távolságot ezt az élményt most inkább meghagynám a nagyoknak.
Alphaville - Dance with me című számát dúdolgatom a steril falak bámulása közben, majd épp elérek ahhoz a részhez, ahol énekesünk felkér minket egy magányos éjszakai táncolásra, amikor az ajtó nyitódni kezd és nemsokára szembe találom magamat a szőkeséggel, amitől széles vigyor költözik az arcomra.
- Cutler nővérke, ideje volt már! - lehuppanok az ágyról és azzal a lendülettel az ölelésembe vonva pörgetem meg őt kicsit sem törődve a vállam beteges feljajdulásával erre a mozdulatra.
- Gondoltam ma a hős lovagot játszom és kimentelek ebből a fehér rémálomból. - tekintek körbe a szobában, majd ezt követően folytatom, de időközben már őt is sikerült elengednem.
- Már ha nem tartod túl nagy felelőtlenségnek, hogy az elég közeli jövőben a reggeli gyógyszeremet egy-két sörrel öblítem le. - osztom meg vele a mai programom részleteit, amivel kapcsolatban nagyon remélem, hogy nem lesz ellene kifogása és társaságra lelek benne. Titkon tudtam jól, hogy ő az egyetlen aki nem fog csalódást okozni nekem, mindenesetre egyes helyeken úgy illik, hogy rákérdezünk a dolgokra és nem csak ősember módjára felkapjuk a másikat az akaratunk érvényesítése közben.

phoebe&brodie

"Hello my little, crazy bro"
- dance with me

A munkabeosztásom nem a legszerencsésebb. A terveim szerint megleptem volna a pasimat odaát Bostonban és vele együtt az unokaöcsémet is a mostani hétvégén, de sajnos Lemon nagymamája meghalt, és valakinek el kellett cserélnie a műszakját, hogy el tudjon menni a temetésre, egyáltalán, hogy legyen temetés, amit megszervezhetnek. A lelkiismeretem nem engedte volna, hogy nemet mondjak a kollégámnak, annyiszor segített már ki, amikor kidőltem a menstruáció miatt. Sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy erősebb gyógyszereket kell bevennem fájdalomcsillapításra, de a nődokim szerint minden elmúlna, ha bevállalnám a méheltávolítást. Az anyukám is hasonló betegségben szenvedett, de én legalább összejöttem nekik. Teljes mellszélességgel támogatnának, ha a műtétre adnám a fejemet, de még úgy gondolom, hogy ennyi idősen nem kell lehúznom a rolót, kivéve, ha megint bekerülök a sürgősségire, mert akkor nézhetem a méhemet. Nem vagyunk jó barátságban, de igyekszem a kedvére tenni, és kevésbé megterhelni, de néha felbosszant, és akkor ember legyen a talpán, aki még annak kedvezne, aki a nyomorba döntötte. Dilinyós vagyok, ha már megszemélyesítem az egyik belső szervemet? A nőiességem jó nagy része áll vagy bukik rajta, de mégsem olyan, mint valami bennem élő, inkább mellettem szunyókáló hálótárs, vagy egy rossz pasi, aki sosem tud kielégíteni. Finn jókat szórakozik a betegségemen, de inkább így fogja fel, mint a másik véglet. Az anyám eleinte rám sem tudott nézni az első menzeszem után, de apa tartotta bennem és benne is a lelket, hogy nem a világvége. Rosszabb bajom is lehetne, így csak maximum selejtes leszek a húspiacon. A szüzességemet is elveszítettem valahogyan, szóval nem kell cölibátust fogadnom, és ha már itt tartunk, akkor szeretem is a szexet, de csak olyan partnerrel, aki tisztában van vele, hogy velem igencsak ritkán jön össze, de ha más jöhet, akkor nem vagyok semmi jónak az elrontója. Megint beleéltem magam az életemnek nevezett nyomornak, de ez van akkor, ha a műszakom vége felé járok, és tizenkét óra van a hátam mögött.
- Cutler nem jössz velünk inni ma este? – Ryan a plasztikán dolgozik, és azt hiszi magáról, hogy minden nő álma, sőt ezt is terjeszti magáról a kórház berkein belül. Könnyedén bújok ki a kék nővér felsőmből és pillantok át a szekrényem kitárt ajtaja felett a Casanovára.
- Köszönöm a meghívást, de ma örülök, ha nem kell még a pofátokat is néznem, ha véget ér a munkaidőm. – már éppen letolnám a nadrágomat is, de Kara fut be az öltözőbe. – Phoboe…most szóltak a recepcióról, hogy vár egy beteg a kettes teremben. – a nadrágom két oldalát szorítom és a bokáig tolom le, amikor egy olyat káromkodnék, de csak fújtatva húzom vissza, nehogy még a végén időben induljak el, és mondjuk megnézzem a ma esti meccset. – Mindjárt megyek, egy perc. – felelek a barátnőmnek, és becsapom az ajtót. Nem fogok menekülni erről a helyről. – Ne szomorkodj baby, ez azt jelenti, hogy jól végzed a munkádat, és mindenki téged akar. Cutler csak így tovább, gondolok rád az első söröm elfogyasztása közben. – nem bírom ki, hogy ne vágjak vissza. Az ajtó melletti folyékony szappanadagolót kapom fel és teljes erőből hajítom át a másik oldalra, szinte súrolva a beképzelt mókuskát. – Fogd be a szádat Pinborough. – egy erőltetett mosollyal konstatálom, hogy mennyire nem fűlik a fogam ahhoz, hogy cukkoljanak, majd kisétálok a folyosóra, és megpróbálom nem megölni a késő beteget, akit aztán a mostani műszak is elláthatott volna. A kettes terem előtt még látom, hogy a recepciós lány rám villantja a mosolyát, amit nem tudok hova tenni, de azt hiszem, mostanában már azon sem lennék meglepődve, ha leszbikusnak néznének. A barátom szinte egy másik időzónában létezik, és a másfél év alatt fel sem merült benne, hogy ideköltözzön hozzám. Kikötöttem, hogy nem fogok visszamenni Bostonba, túlságosan egészségtelennek tartom a szüleimhez való közeli lakásvásárlást. Megértem, hogy szeretnek, és mindenben osztozkodni akarnak velem, de amikor anya szinte napi rendszerességgel állított be hozzám, akkor eldöntöttem, hogy ennek itt kell véget vetni, ha a jövőben normális anya-lánya kapcsolatot kívánunk fenntartani. Apa ennél sokkal jobban tisztelte a privát teremet, és nem zaklatott folyton, ha eszébe jutottam valamiről. A kettő között lett volna a megfelelő látogatás, de azt hiszem, így sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok én is. A tekintetem az ágy felé vándorol, és majdnem leesik az állam, amint meglátom a tulajdon unokaöcsémet.
- Brodieee… - hirtelen szűnik meg a rossz kedvem és egy óriásit sikítva rohanok hozzá, a karjait már ki is tárta, de arra nem számítok, hogy megpörget. – Istenem ezer éve nem láttalak, mit keresel itt? – visongatok még mindig, aztán puszikkal halmozom el a kedvenc rokonomat.
- Ez lesz a hőstetted? Igazán nem szép, hogy becsaptál… - ingatom a fejemet, amikor végre már az én lábamat is szilárd talaj éri. – A gyógyszerre nem fog ártani a sör, főleg nem este. – kacsintok rá és a mellkasom előtt akasztom össze a két karomat, egymásba illesztve őket. – Megöllek, ha még egyszer ezt csinálod velem, még időm se volt átöltözni, és bent nyaggattak, hogy túlórázni fogok. A titkos kézpacsi. – emelem fel a tenyeremet, és ha elkezdi velem a szokásos kis szeánszunkat, akkor összecsapom, majd egyszer lent, fordulva egyet csapok bele, aztán fent, és végül a fenekére nyomok egy nagy pofont. – Üdv New Yorkban. – fújom ki elégedetten a levegőt. – Megyek, átöltözök, és jövök is vissza…ajj nekem is lesz este söröm. – kapaszkodom meg egy másodpercre az ajtóban és csillogó kékjeimmel rohanok vissza az öltözőbe, hogy eltűnjünk a kórházból…

phoebe&brodie

"I'm a little dysfunctional
don't you know?"
- dance with me

Szerettem volna túl lenni már ezen az egész romantikát megölő orvos-látogatáson és azzal törődni, ami igazán érdekel. Kezdtem már sokszor úgy érezni, hogy begolyózok otthon, ha pedig arra gondolok, hogy papírmunkákkal kell lekötnöm magamat ahelyett, hogy a többiekkel mennék terepre egyszerűen csak még lehangolóbbá vált a helyzet. Nap, mint nap mérgelődtem a vállam miatt, de egy percét sem bántam meg annak, hogy akkoriban visszamentem Vandáért még ha durván is kimondva, de ez a munkámba került. Kereshetném itt a bűnbakokat, ostorozhatnám magamat a saját hülyeségeimért, de mi a fenének tegyem? Ha minden egyes rosszul elsült döntésemet a felszínre hoznám amikor barom voltam és számot vetnék belőle mit kellett volna másképp csinálnom még levegőt venni sem lenne időm. Közeledve a harminchoz biztos bekerültem valami pánik-övezetbe ahol akaratlanul is azt érezteti velem a környezetem, hogy tegyek valamit, mielőtt rám zárul az a bizonyos kapu. Gondolom ők nem arra gondoltak, hogy kússzak be egy gerenda alá és áldozzam fel a fél vállamat, de mások szövegének értelmezésével mindig is akadtak problémáim. Szerettem ugyanis a saját verziómra lefordítani az irányomba kúszó jó tanácsokat, és ha nekem azt mondják, hogy kapjam össze magamat, nem úgy értelmezem, hogy letelepedek Boston harmonikus közepén és családot alapítok, hanem felhalmozom magamnak az összes létező hülyeséget és végrehajtom őket egymás után. Nekem nem megy ez, hogy egy helybe toporogjak, mert bár a magam mögött hagyott évek aligha tükrözik ezt, de még mindig úgy érzem, hogy előttem van még életem jó nagy része. Cápa vagyok a magam módján. Egy reménytelenül elfuserált vadászatra képtelen ragadozó, akinek folytonos mozgásban kell lennie ahhoz, hogy ne pusztuljon bele a saját környezetének kellemetlen hatásaiba.
A reggel magamba döntött kávé még csak bontogatja szárnyait a szervezetemben, de a ténye annak, hogy nemsokára lehetőségem lesz találkozni Phoebssel minden egyes fejfájásért kárpótol. Oda voltam a csajért. Annyira egy magával ragadó személyisége volt, ami miatt a pofádat elszégyellted, ha a közelében nem próbáltál részese lenni egy őrült ötletének vagy a tervei megvalósításának. A csapat is oda volt érte, a haverom meg főleg és bár volt egy időszak, amikor örömmel töröltem volna képen Finneast, mert másról sem tudott beszélni, mint az unokanővéremről, de akkor biztos vagyok abban, hogy a következő taslit vissza a feladónak elvvel én kaptam volna a szőkeségtől. Fin tudta, hogy egy rossz szava nem lehet előttem Phoeberől és szerencsére tiszteletben is tartotta. És bár legutolsó információm szerint egyelőre beütött a villám a Paradicsomba, mégis igyekeztem ezt a témát olyan nagy ívbe elkerülni ideutazásunk során, ahogyan csak lehet. Megfogadtam ugyanis már évekkel ezelőtt, hogy senki szerelmi életébe nem avatkozok bele. Így is két tűzoltó srác kapcsolatának bukását az én jó tanácsaimnak köszönhetik, azóta meg felhagytam azzal, hogy mellékállásban párterapeutát játsszak. Bár a statisztikákat figyelembe véve lehet jobban jártam volna, hogyha válóperes ügyvédnek megyek. És noha a kíváncsiság úgy éget, hogy szinte a gatyám leperzselődik rólam, mégsem fogom feltenni sem az unokanővérem, sem pedig Finneas irányába azokat a bizonyos kérdéseket. Ha Phoebs megnyílik róla, egye fene, meghallgatom, de nem fogok magánakciókba kezdeni, sem megindító tanácsokat osztogatni, mert szerettem annyira mindkét dilinyóst, hogy ne akarjam a közöttük lévő kusza kapcsolat végét magamra vállalni.
Nem hittem volna, hogy működik majd a tervem, amikor leállok Clara-val a recepción beszélgetni, habár abban az esetben másképpen oldottam volna meg, hogy Phobe közelébe kerüljek. Szerencsére a B verzión nem kellett sokat tökölnöm azokban a percekben, amíg a teremben várakoztam, a telefonomra pedig azóta rá sem néztem, hogy reggel Finneassal kérdezz-feleleket játszottunk. Esküszöm, a srác jobban aggódik az életemben meghozott döntéseimért, mint saját magam.
Az ajtó nyitódása másodpercek alatt történik meg, mégis egy örökkévalóságnak hat míg kellő izgatottságomat legyűröm és nem szaladok félőrült módjára Phoebe elé, hanem meghagyom számára a pillanat varázsát. Az az őszinte öröm amit az újratalálkozás miatt kapok pedig minden egyes türelmetlen másodpercet megért.
- El sem hiszed mennyiszer tettem fel én is magamnak ezt a kérdést pár nap leforgása alatt, de mihelyst elhúzunk erről a nyugtalanító helyről, be is avatlak szívesen. - elengedem őt addig a pár másodpercig, amíg szokásos köszönésünkkel örvendeztetjük meg a másikat, de ekkorra már szerintem a jókedvem lassan a két fülemen fog kifüstölni.
- Ha nem tudnám, hogy képes vagy rá, most jót röhögnék az életemet veszélyeztető ígéreteden, de ennek fényében máskor megírom azt az sms-t. - bólogatok, hogy igen, ez egy baromi jó döntés a részemről. Talán életemben az egyik legjobb. Phoebet nem kellett félteni, ha önvédelemről volt szó, ezért jobb volt nem húzogatni annak a bizonyos oroszlánnak a bajszát.
Útjára engedem őt, ha már az átöltözésben megakadályoztam, addig pedig én is kisurranok a teremből, mielőtt miattam kerülhetne bajba akár ő, akár pedig Clara. A fenébe, a recepciós csaj. Habár édes és segítőkész volt, de kár lenne hamis reményekkel áltatni őt, mindenesetre amíg a szőkeségre várok, a pultra támaszkodok előtte és teszem a szépet míg bediktálom szépen és érthetően Finneas telefonszámát. A haverom hűséges egy fajta, biztos vagyok benne, hogy egy idegen nőt azzal a lendülettel le is koptat, mielőtt Phoebs megtudná és kitekerné a nyakát, én pedig mint nála is hűségesebb barát, nagyon okosan fogom megtartani a titkát és egyben a sajátomat is, amikor felhozakodik vele.
Phoebe érkezését követően együtt hagyjuk el a kórházat, számomra viszont az innen túl vezető irány még kérdéses, ezért tanácstalanságomban összekulcsolom tarkómon ujjaimat és így fordulok a lány felé.
- Két választásunk van: vagy megosztasz velem valami igazán jó helyet amit ismersz és ahova mehetnénk vagy betérünk a legközelebbi boltba, veszünk pár üveg sört meg két csomag chipset és keresünk egy jó helyet, ahol elpusztíthatjuk azt. - lennének ötleteim erre az esetre, de lehet azzal egy-két szabályt meg kellene szegnünk. Na nem mintha ez bármikor is visszatartott volna minket.

phoebe&brodie

"Hello my little, crazy bro"
- dance with me

Ez a nap nem sok jót tartogatott eddig, ha csak abból indulok ki, hogy a műszakom alatt is a negatív élmények voltak nagyobb tartományban. A munkámmal járt a veszteség kezelése, de abban már nem voltam biztos, amikor az öltözőbe benyitott recepciós közölte, hogy akadna még egy betegem, képes leszek higgadt fejjel megcsinálni az előttem álló vizsgálatot. Haza akartam menni, és a sebeimet nyalogatni, vagy legalább egy jót aludni, azonban az égiek más forgatókönyvet írtak nekem. Ryan szokásához híven cukkolt, hogy a sörös estémnek lőttek, nem mintha nagy lelkesedéssel vetettem volna bele magam a kocsmalátogatásba, de egy picit önámító lettem volna, ha kijelentem, hogy nem vágytam a társaságra. Úgy benne voltam már abban, hogy a hétvégén elutazom Bostonba, és a végletekig nyaggatom a pasimat, meg a kedvenc unokaöcsémet. A szüleim is örültek volna, ha végre nemcsak ígérgetek, hanem be is tartom őket. Megkönnyebbültem viszont arról a részről, hogy nem kell beszélnem a magánéletemről. Mostanában Finn furán kezdett el viselkedni. A távolság amúgy is megnehezítette a kapcsolatunkat, de amikor már lassan egy hete nem hallottam felőle, akkor kezdtem kiakadni. Megértem, hogy neki is fontos a munkája, meg a műszakos beosztások megkeseríthetik az ember életét, de annyit csak elvárhattam két év után, hogy megdobjon egy üzenettel? A mai világban elég noszensz, ha nincs alkalma beírni egy sírós fejet, vagy egy kakit, mit bántam volna én már, hogy mit tesz, de a hallgatástól kiborultam. A napjaim nem teltek másból, mint mások bajainak a hallgatásából, és eljutottam arra a pontra, hogy egy kis kikapcsolódás után vágyódjam. Brodie biztosan felvidított volna, vagy belerúg a hátsómba, de erre nem sok esélyt láttam, szóval egyetlen zokszó nélkül vettem vissza a nadrágomat, és igazítottam el magamon a kék nővér felsőmet, meg a hozzáillő sztetoszkópot a nyakamban. A kettes vizsgáló előtt még elmosolyodtam magamban, hogy lehetne rosszabb is az életem, de ha mérlegre állítom a mostan birtokolt kapcsolataimat, és tárgyaimat, akkor egy szavam sem lehetne, mert mindenem megvolt, amire szükségem lett volna, de ilyen a kis homo sapiens. Magányosan és éhesen, na meg baromi fáradtan már nem az tombol benne, hogy kitartó, és elégedett, hanem a felszínre törnek a rossz tulajdonságok. Éppen csak, hogy a szememmel nyomon követem a hölgyemény hivalkodó mosolygörbületét, inkább benyitok a terembe, és abban a pillanatban fel sem fogom, amit látok. Az ágyon nem más fekszik, mint a gondolataimban időző rokonom. Kell egy kis szünet, hogy átprogramozzam a kis agyamat és méltóképpen üdvözölhessem őt. Megszaporázom a lépteimet az irányába, és egy hatalmas sikítással adom a tudtára, hogy mennyire hiányzott. A karjai védelmezően ölelnek körbe, a magasba emelkedem, és a tengelyünk körül teszünk egy kört. Az illata, az egész lénye energiát sugároz, sosem hittem volna, hogy New Yorkban találkozunk újra. A másodpercek aztán percekké olvadnak, így az első sokkon túljutva máris kérdésekkel bombázom. Reggel még az sms-ben félrebeszélt, de lehet az volt a terve, hogy félrevezessen, mindenesetre sikerült neki. Nem maradhat el a titkos kézfogás sem, de az, hogy a későbbiekben akarja kifejteni az ittlétének az okát még jobban felvillanyoz.
- Kiszámoltad ugye, hogy mikor fogok végezni? – bokszolok bele az ép kezébe, mert mindent tudok a balesetével kapcsolatban, ha egyáltalán ezt nevezhetjük annak, mert csak a munkáját végezte. A tűzoltó minősítés éppen annyira veszélyes, ha nem jobban, mint az enyém. Minden egyes éjszaka aggódom, valamiért akkor erősebben törnek rám az érzések velük kapcsolatban. Szerettem mindkettőjüket, és nem tudtam volna elviselni, ha olyan hírrel hívnak fel, ami őket érinti. Eddig kikerültem szerencsére, de az emberi élet is mulandó…szóval nem ringatom magam álomvilágba, és bent emlékeztetem mindig magamat, hogy sose feledkezzek meg…minden perc ajándék ezzel a két őrülttel. Nem állok ellen annak, hogy innen elhúzzuk a csíkot, szóval egy kis időt kérek, és máris rohanok vissza az öltözőbe. A többiek már nincsenek itt, de azért egy kis cetlit a szekrényemen hagyott a drága plasztikai dicshimnusz. „Phoebs, ha mégis meggondolod magadat, akkor várunk a szokásos helyen, a székedet senkinek sem fogom engedni, hogy elfoglalja. Egyszer már igent mondhatnál nekem, mert a végén nem fogom elhinni neked, hogy a messzi Bostonban hagytad a pasidat, ha nem kosarazol ki. ” Ilyen ez az élet, tudom, hogy bejövök neki, de egyetlen alkalommal sem biztattam, és talán emiatt van az, hogy még jobban akar engem. A fekete farmer fölé egy narancsszínű spagettis pántos felsőt veszek fel, és a kedvenc sportcipőmet. Lezser vagyok, Brodie mellett nem kell a legjobb formámat nyújtanom, de megtisztelem annyival, hogy kifésülöm a hajamat, és csak a felső harmadrészét kötöm fel, és még arcot is mosok indulás előtt. A táskámat a vállamra kapom és egy papírgalacsinná egyengetve a Ryan féle üzenetet a kukába hajítom. – Ez egy három pontos volt. – elégedetten sóhajtok, és zárom be a magántulajdonomat. A tekintetem máris a pult mellett álló unokatestvéremet kutatja. – Készen állok. – húzom ki magamat, és kitárom előtte az ajtót. – Más körülmények között azt mondanám, hogy maradjunk meg a chips és a sör mellett, de mi lenne, ha ma este a sör nyerne, meg az asztalfoci nyerne? – emelem fel a két szemöldökömet játékosan. – Kövess ifjú Padavan. – intek neki a vállam felett, és megfogva a kis mancsát a kórház mögötti utcába csábítom be. Nem kell sokat gyalogolnunk, máris hallani a kollégák zsivaját, és az önfeledt zárását egy sikeres napnak. – Ez az én birodalmam Cutler. – háttal menetelek a bejáratig, hogy lássam az arcát Brodie-nak. – Mennyi a rekordod sörből, még mindig Finn előz meg a ranglétrán? – öltöm ki rá a nyelvemet.

phoebe&brodie

"I'm a little dysfunctional
don't you know?"
- let me tell you what it's like to be a zero

Fájó pont volt bevallani, de még mindig több reményt fűztem Finneas félelmeihez az új lakótársamat illetően, mint ahhoz, hogy bármilyen pozitív formátumban kapok visszajelzést majd a dokitól. A vállam tropára ment, bár nem menthetetlenül, de még mindig nem volt az igazi. Ha az ember jobban odafigyelt, akkor még a távolból hallhatott is egy-két monoton kattogást, amit kísérőhangként adott ki magából, mint valami évezredek óta porosodó falióra akárhányszor megmozgattam ellenem szegült végtagjaimat. Hiányzott már a csapat. Az, hogy ne csak üljek tétlenül amikor a többiek felpakolják a cuccokat és riasztásra mennek, hanem, hogy én is velük tartsak, ezért erre az egész Finn-féle doktorosdira úgy tekintettem, mint egy fuldokló utolsó kéznyújtására a semmibe. Talán megragadja valaki azt a nyomorult kezet és kihúzza szerencsétlent a vízből vagy senki sincs kilométeres körzetben és hagyják megfulladni. Bármennyire is szerettem volna az első verziót kivetíteni az én jövőképemre, egyszerűen egyre mélyebbnek éreztem képletesen is azt a vizet. Az egyetlen, ami megkönnyíti jelenlegi helyzetemet az az unokanővéremnél tett látogatás ígérete és talán Torrie-t sem bánom annyira, bár őt egyelőre még nem tudom hova tenni. Mert mi van, ha az egyik pillanatban átkattan neki és tényleg megfojt a párnámmal? Néztem én már elég filmet, hogy tudjam honnan fúj a szél. Visszatérve örömforrásomra Bostonból átruccanni Brooklynba az én beosztásom mellett akkoriban néha kész bűvészmutatvány volt. Ha én értem rá, Phoebs nem, majd amikor nálam lazult egy keveset a hajtás, Pheoebe-től érkezett a lehangoló válasz. Ellenben nem panaszkodhattam, mert napi szinten tartottuk a kapcsolatot, a találkozásaink meg a ritkaságuk ellenére is emlékezetessé váltak, amihez harmadik kerékként ott volt Finn is. Bár a kívülállók azt mondanák ez a szerep engem illet, lévén a két csodabogár kavarásának, de ez is mint minden más, egyszerűen csak nézőpont kérdése volt. A szerelmes pillantásokat meg a romantikus idillt mindenki tartsa meg hálószobai keretek közé, mert ha már hárman vagyunk, ott más lesz a sorrend - először a rokon, aztán a lamúr.
Pheobehez belógni nem annyira egyszerű, főleg ha még inkognitóban is vágyok maradni, de egy kis recepciós tündér segítségével ez is megoldhatóvá vált, habár tüskeként maradt hátra bennem a késztetés, hogy tartozok a hölgyeménynek. Mára már csak a kinézetem maradt, meg a nagy pofám, mert a tűzoltó vagyok szöveg érvényét vesztette. Mi van, ha ezzel vágódok be, aztán bizonyítékot kér? Felfedezőtúrát tartok neki a laktanya körül? Mert a tűzoltó vagyok, de most mégsem duma elég kamuszagú, ha engem kérdeznek és még én is elküldeném magamat egy melegebb éghajlatra. Clara rendes lánynak tűnik, olyannak, akivel szándékosan nem cseszne ki az ember és egy jobb napján meghívná őt valamire, de most mégsem érzem eléggé Cutlernek magamat ahhoz, hogy fenntudjam tartani az érdeklődését, panaszkodást meg bizonyára hall eleget a sok féleszűtől, aki átfut a kórházon.
Phoebe megérkezése felér egy extázissal. Mintha belőttem volna magamat egy adag boldogsághormonnal és most ütköznének ki a hatásai, ahogyan végre megláthatom a szőke fürtöket meg azt a páratlan mosolyt.
- Nem kellett. Ha álmomból felébresztesz is a te beosztásodat fogom szavalni. - tárom szét csak óvatosan a két karjaimat, mintha valami áldás lenne az, hogy az ember nem téveszti el a reggeli műszakot az estivel.
Felvázolom neki mire készülők, ő meg mint a szélvész úgy söpör vissza az öltözőbe, míg én lovagiasan kisunnyogok ott, ahonnan bejöttem, át a folyosón, meggyorsítva a lépteimet a recepció környékén és ki az utcára. Bár egy taplónak érzem magamat, majd küldetek neki Phoebs-el egy virágcsokrot vagy egy bonbont, ami azt szimbolizálja, hogy: bocs, hogy megbántottalak, de itt egy nagy adag édesség, ez majd kárpótol mindenért.
Egyensúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem és a helyi forgatagot lesem. Még a levegő is más, mint Bostonban. Itt mintha az embereket vonzaná az, hogy valami ökörséget műveljenek, majd büszkén vállalják. Otthon ennél kulturáltabbak. Ott fű alatt végzik a baromságot és mással végeztetik el a piszkos munkát.
Pheobe érkezését követően a nagy betűs kérdésre koncentrálok és térkép hiányában csakis rá támaszkodok a folytatást illetően. - Már a sörrel megvettél.. - vallom be széles mosollyal az arcomon és hűséges segédként követem őt az ismeretlenbe, ami nem is kérdéses. Az unokanővéremre kérdés nélkül az életemet is rábíznám.
Felmérem a környezetemet, mintha azzal előrébb jutnék, de csak az jön le, hogy ez valami törzshelye lehet Phoebsnek. - A birodalmad? Ha nem borulnak térdre előtted mikor beérünk, esküszöm csalódott leszek, szóval úgy dobálózz ilyen nagy szavakkal. - figyelmeztetően szegezem rá mutatóujjamat, de értettem mire értette ezt a kijelentést. Csak szeret mindent eltúlozni, mint általában a Cutlerek.
- Kezdek belejönni, de még mindig ő vezet a legutóbbi próba szerint. Ma viszont érzem magamban, hogy megdöntöm a rekordját. - büszkén húzom ki magamat, de nem maradok le tőle. Az egész hely állatira magával ragadó és a hangulata már a küszöb átlépése után fejbe kólint. Ugyan Phoebs itt a méhkirálynő, én meg csak itt szolidan zümmögök mögötte, de ettől még van az ilyen összetartó csapatok esetében valami, amit bármilyen kívülálló átérezhet. Az meg főleg szinkronizálódik vele, aki alapból megtapasztalhatta mindezt.
- Szeretnél beszállni a versenybe? Még mindig a Harley Davidsonja a tét és egyre jobban kezdi elbízni magát, hogy nem fog sikerülni. Már a gondolatába beleborzongok egy hét alatt mit tudnék kihozni abból a motorból. Szóval ha engem kérdezel, most kell a mocskot földbe tiporni. - merengek el mindezen, miközben helyet szorítok magunknak a pult környékén.  
- És melyik a te néped, királynő? Hajoljak meg előtted vagy az a hajó számomra már elment? - pillantok oldalra rá, miközben hátammal nekidőlök a pultnak és a jelenlévőket figyelem. - Az a pasi biztosan, aki a vörös-copfos csajt szédíti. - fejemmel a helyiség másik felén lévő páros felé biccentek, mert bár az unokanővérem beosztását jól ismertem, de a kollégáival már nem ez volt a helyzet. Ő velük nem sikerült még összefutnom egyszer sem, név alapján meg ha meg is tudtam jegyezni párat, arcot nem tudtam társítani hozzájuk.

phoebe&brodie

"Hello my little, crazy bro"
- dance with me

Mostanában kicsit ingadozó a hangulatom, és nagyon félek attól, hogy megint jön egy erősebb hulláma a rosszulléteimnek. Sosem tudhatom igazán, hogy mikor vagyok jó passzban, mert egyik pillanatról a másikra változhat meg. A leleteim nem voltak rosszak, és rendszeresen járok szűrésre is, de ott lebeg felettem ennek a súlyos döntésnek a kardja. Nem akarok még szembenézni vele, pont emiatt lett volna ideális ez a hétvége, hogy hazamenjek, és a családommal legyek. Brodie mostanában szűkszavú, és meg is értem őt, mert nem dolgozhat. A srác imádja a hivatását, és ez a baleset nem a legjobbkor jött érte, egyedül az vigasztal, hogy mellette van a pasim. Finn kiszámíthatatlan, olykor még gyerekes is, aztán nem lehet vele értelmesen beszélni, de most még az ő társasága is jobb lenne, mint az elcserélt műszak, ami miatt le kellett mondanom a repülőjegyemet Bostonba. Apa állandóan zaklat, hogy hívjam fel többször, ahogyan anya is, de általában holtfáradtan dőlök be a nap elején/ vagy végén az ágyba, és az is előfordul, hogy nincs kedvem senkivel sem csevegni. Az online térből bármikor kikapcsolhatok, még meg is játszhatom magam, szóval sokkal nagyobb könnyebbséget ad a szüleimmel való kommunikációban is. Az öltözőbe lépve a felfrissülést várnám, pár perc választ el attól, hogy hazamehessek, és begubózhassak, de közben még Ryan rágja a fülemet is, hogy csatlakozzam hozzájuk, de nem sok kedvem van, mégis fontolóra venném, ha nem hívnának vissza egy sürgős eset végett. Mi az isten nyila történt, hogy nekem kell mennem, és nem tudja bevállalni az utánam következő nővér? Jó vagyok a szakmában, de nekem is vannak határaim. Mindenki gúnyolódik rajtam, csak a lányokon érzek némi együttérzést, de a srácok a véremet szívják, és meghagyják, hogy a nevemre szóló széket nem adják át senkinek. Nem mondanám, hogy nagy lelkesedéssel vetem bele magamat a témába, de azért jobb lenne, ha a beteg nem érezné magát feszélyezetten, mert gyagyás vagyok, és nincs kedvem emberek közelében levegőt szívni. A kilincsen tartom a kezemet, és hezitálok egyet, de végül magamra erőltetek egy mosolyt is, ami aztán teljesen váratlanul szélesedik ki a rokonom láttán. A szívem is meglódul, amikor személyesen láthatom az unokaöcsémet és egyetlen zokszó nélkül borulok a nyakába. Szavakkal sem tudnám leírni a viszonyunkat, hogy mennyire szeretem őt, mennyire bírom az idegesítő pofáját, de a legfontosabb, hogy szinte csakis én maradtam meg neki a valódi családjából. A szülei meghaltak, és akkoriban sülve-főve voltunk együtt. Minden titkomat neki árultam el, ő volt az, aki megvédett az osztálytársaimmal szemben, ha nem tudtam a menstruációm miatt iskolába menni, és csúfolódtak. Neki köszönhettem, hogy megismertem Finn-t, aztán valami komolyabb is alakult közöttünk, de Brodie az, akire minden körülmény között számíthatok. Vannak ezek a hülye tesztek, és ha meg kellene jelölnöm valakit egy gyilkosság éjszakáján, akkor tuti, hogy őt hívnám fel, hogy jöjjön el hozzám, és együtt tüntessük el a nyomokat. Előtte nem kellett megjátszanom magamat, így látszik is rajtam a hirtelen pozitív irányba forduló hangulat.
- Legyen is így, mert különben megjárod. – ingatom a fejemet meg, miközben jelzem a mutatóujjammal, hogy vigyázzon, mert tudom, hogy mikor hazudik nekem. Brodie a fény az éjszakában, és akár ma este lehet ezt szó szerint is érteni, ezért van az, hogy percekkel később engedem csak el, és csinálom végig vele a közös kézfogásunkat. Nem sokkal később szelelek vissza az öltözőbe, hogy magamra kapjam a civil ruhámat, és vele együtt szívódjak fel a fertőtlenítő szagú osztályról. Clara úgy tűnik, mintha keresne valakit a pult mögött, és gyanítom az a rokonom, de egyelőre nem teszem szóvá neki a dolgot, később lesz még rá alkalmunk, hogy kivesézzük a lányos sztorikat. A felvetett két opció közül most a társaságit vállalom, de akkor sem fogok egész este Ryan-ék közelében maradni, különben holnap jelentkezhet a plasztikán egy kis átformálás miatt. – A sör a te veszted, meg az a mennyiség, amit képes vagy meginni. – forgatom meg a szemeimet, de valahogyan árad belőlem a lazaság és a végtelenség, a fiatalság, amit csak akkor érzek, ha feltöltenek. A törzshelyünk előtt beelőzöm őt és háttal a bejáratnak ugrándozva avatom be, hogy mi várhatja odabent, bár szerintem nem akkora a helyiség sem, de megéri betévedni, mert lehet játszani is.
- A birodalmam, de ez nem királyi székhely, csak a szórakozást biztosítja, az a lakásom lesz. – kacsintok rá, és kitárom az ajtót, hogy egy kedves vendéget várakoztatva jelenjünk meg a színen. – Tudod a szád nagy, de sosem fogod legyőzni Finn-t, pedig tudod, hogy csak akkor mondom ezt, ha igaz is. – öltöm ki rá a nyelvemet, és megkörnyékezzük a pultot is, de már most akkora a tömeg, hogy úgy kell szlalomozni az emberek között. – Az a motor neked tabu, különben is engem kell fuvaroznia, nem neked kell álmokat szőnöd róla. Vegyél vissza az agarakkal, és a kezedre ügyelj, ma este én szabom meg a limitet. – sikerül neki kicsikarnia egy kis helyet, pontosan két üres bárszéket, amire fel is húzom magamat, és intek a pult mögött álló Savannah-nak. – Helló csajszi. – mosolygok rá. – Ez itt az én várva várt unokaöcsém, Brodie…és ő itt Savannah, de neked tabu, más kapura játszik. – Savannah gyönyörű, de eléggé köztudott, hogy a lányokhoz vonzódik. – Mit adhatok a kis Cutlernek? Ma akciós a kakaó. – ezen mindketten felnevetünk, és csak akkor nézek a Brodie által mutatott sarokba. – Óóó, Darius…nem az én csapatom, Ryan az…aki a darts mellett áll, és minket fürkész, most akarja felmérni, hogy a pasim vagy-e. – mutatok el jobb oldalra a pub jobb sarka felé. – Fel akar szedni, mióta a kórházban dolgozik. – adok egy kis útmutatást róla. – Senior rezidens, és a plasztikán van. – csevetelek tovább, és közelebb hajolok Brodie arcához is, fél kézzel átölelve a vállát.

phoebe&brodie

"I'm a little dysfunctional
don't you know?"
- let me tell you what it's like to be a zero

Ebben a Brodie Cutler új verziós világban, ahol szerény személyemmel csak az unalom létesít közösülést jólesik egy Phoebe féle fény az alagút végén. A remény a teljes reménytelenségben, az utolsó szelet megmaradt sütemény a tálcán. Igen, ő volt az, aki mindig őszinte örömmel fogadott és akitől én magam se lettem kevésbé boldogabb. A kissé foghíjas családfám következtében jól esett, hogy ő legalább megmaradt az életem részének és a kapcsolatunk úgy virágzott, mint a friss házasoknak. Értem itt ezalatt a boldog részt, a többi már számomra is kissé morbid elgondolás lenne. Nem akartam őt egyszerű üdvözléssel fogadni, mert Phoebe Cutler nem az a nőszemély, aki csak ennyit érdemel. Férfi legyen a talpán, aki ő vele szembeszáll, mert számára az őszinte vélemény nem csak egy kósza hullócsillag az égen, amit az ember fia hol elkap, hol meg lemarad róla, hanem alanyi jogon járó azt kapsz, amit adsz féle szituáció. Imádtam őt ezért. El nem tudnám mondani hányszor röhögtem magamat szét amikor valakit a szőke ciklon gatyába rázott és ez a valaki legtöbbször az én legjobb haverom volt. Finneassal jól passzoltak, pedig az elején azért voltak nyugtalan éjszakáim miattuk. Nem tartottam jó ötletnek és meg is mondom, hogy miért. Végtelenül egyszerű; puszta önzőség. Mert mi lesz ha Phoebe otthagyja Finnt? Mi lesz ha Finn valami oltári baromságot művel? Mi lesz velem ilyen alkalmakkor? Mint harmadik és a kapcsolatukon kívülálló fél beledöglenék, ha választanom kellene kettejük között. Ez olyan, mintha arra kérnének válassz a jobb meg a bal szemed között. Nem tudnád azt mondani, hogy tessék, nekem csak a jobb kell, a másikat meg nyugodtan kibökheted, mert az ilyen döntés felettébb meggondolatlanságra utal és piszkosul fáj is. Ahogyan én is kegyetlenül érezném magamat, ha döntőbírót kellene játszanom Phoebs meg Finneas között. Bár bevallom, finoman és óvatosan azért rávezettem őket, hogy párkapcsolati témában ne hozzám jöjjenek, habár volt egy olyan érzésem, hogy erre saját maguktól is rájöttek. Lehet, hogy én vagyok a villámhárító ott középen, aki csak akkor tör fel a semmiből, ha éppen beüt a probléma, de ők maguk is sokszor nézték végig az első sorból a nőkkel történő szenvedéseim sorozatát. Azon se csodálkoznék, ha titokban popcornt majszolnának, amíg én a lelkemet hámozom le szépen és gyötrően, hogy a bárban felszedett Priscilláról azt feltételeztem, hogy éjszakai lepke, nekem meg éppen egy vasam se volt, hogy kicsengessem érte az összeget. Végül is kiderült, hogy nem kellett meg a bocsánatkérésem sem, ami a képemen csattanó pofon után már édeskevés lett volna.
Szóval igen, Phoebs nekem egy unikornis az én sötét vászonra készült filmembe és amikor azt mondom, hogy egy pillanatra félretettem a vállammal történő gyötrődésemet, amikor vele vagyok, azt a legőszintébb kijelentéssel vallom. Pedig azt gondoltam ez ennyi nap panaszkodás után már lehetetlen.
A közös programunk kitalálásában általában felváltva működtünk. Bostonban én mozogtam otthonosan, ez pedig úgy gondolom az ő világa, amelyben én csak átutazó vagyok, így nem meglepő, hogy következő lépésünket éppenséggel rábízom. Lehet, hogy két órás bolyongás és egy óra térkép tanulmányozás után beesnénk valami nevesincs helyre, de nem azért jöttem el hozzá, hogy egy délutánra szóló két jegyet nyerjen a csalódás expresszre.
Finneas kerül útközben szóba közöttünk meg a mi vérre menő játékunk, amit a sörrel kapcsolatban űzünk. Grimaszt vágok, mert a mérleg még mindig az ő javára billen, de most úgy érzem annyi energiám van, hogy akár még felül is múlhatom őt. Az a motor pedig csillogva várja, hogy lejátsszam rajta azt a gyönyörűen hangolt dallamot.
- Már nem azért, de bízhatnál jobban is az unokaöcséd képességeiben. - nem sértődtem én meg, nem is olyan fából faragtak, de azért csak úgy megszokásból éreztetem vele, hogy ezzel a büszkeségembe tiport.
- Szóval ennyi? Vége? Választottál is térfelet? - érdeklődéssel fordulok irányába, mert tudja, sőt biztos vagyok benne, hogy már ezerszer elmondtam neki mennyire szeretném egyszer átvenni a pasijától azt a motort, de enyhe árulás-szagú kezd lenni ez a történet. Még a végén a szívemre veszem, ha így folytatjuk.
Csendesen és figyelmesen követem őt a pult irányába, meg nem mukkanva továbbá egy szót sem, noha okulás céljából szokásom szerint felmérem a környezetet. Tipikus egyenruhás helynek tűnik ez, elég magával ragadó hangulattal.
- Még hogy limit.. - a fejemet ingatom, ha már felfogtam mire készül, hiszen ezzel bizonyára szabotálná a játékunkat. És ki tudja Finn mennyivel lett előrébb a távollétünkben.
Kiváltságosnak érzem magamat a királynő mellett, noha gyorsan törik le a szarvamat, ennek viszont közel sem mutatom jelét, csak elvigyorodok Phoebe el a kezekkel Savannahtól bemutató szövege miatt.
- Ilyen csalódás után nagyon remélem, hogy legalább hideg kakaót fogsz felszolgálni nekem. Az gyorsabban beüt. - sóhajtok egyet, megtörten a kudarc miatt, habár meglepődnék, ha Savannah tényleg beállítana elém egy pohárral belőle még akkor is, ha reményeim valami erősebbért áhítoznak.
Egy gyors talpalót kapok tőle a munkatársakkal kapcsolatban, amikor az első tippelés miatt felsülök. Megnézem magamnak ezt a Ryan gyereket és bár én magam a női idomokra bukok, innen a távolból is elmondhatom, hogy Finneas jobb fogás. Ezt pedig mintha Phoebs is éreztetni akarná vele, amikor közelebb araszol hozzám.
- Ahha, te pedig észrevehetően nem bánsz vele kesztyűs kézzel. - büszke, olyan igazi Cutler féle vigyor jelenik meg az arcomon és egy puszit nyomok a fejére, ha már igy közelebb jött hozzám. - Nem passzolnátok és nem csak Finneas miatt mondom ezt. Kinézetre megsaccolom, hogy te megennéd őt reggelire. - őszinte bók ez a részemről, de mielőtt kiszúrhatnék még egy delikvenst, aki az ő csapatához tartozik, eszembe jut a recepciós hölgy, akit nem hülyítettem, de mondjuk úgy paraszt voltam vele.
- És mi a helyzet Clara-val? Tudod, a recepciós kis csaj. Vagy ő is tiltólistás számomra? - vonom fel a szemöldökömet kérdésem közepette, de azért szórakoztat, hogy ez a Ryan milyen látványosan duzzog a sarokban, amiért Phoebs figyelembe sem veszi őt.
- Mielőtt megkapnám a fejmosást, igen, be kell vallanom, hogy hülye voltam vele kapcsolatban és azóta is emészt. Jó lenne kiengesztelni őt valamivel.. - vállat vonok és nem gondolkozok tovább. Ötleteim lennének, azokat pedig kétlem, hogy Phoebe bármilyen formában hallani is szeretné.

phoebe&brodie

"Hello my little, crazy bro"
- dance with me

Kemény napok állnak a hátam mögött, lassan úgy érzem, hogy hetekké duzzadnak, mert nem tudok hazalátogatni, Finn egyszerűen ignorál, ha hívom, és az unokaöcsémet se értem már el isten tudja, hogy mióta. Velük együtt nőttem fel, nekem hiányzik a társaságuk, de New York egészen más terep, mint Boston volt annak idején. A kórházi lét felér egy áldozati oltárral, annak idején nem készítettek fel bennünket arra, hogy majd szépen lemondhatom az összes programomat, a szociális életem a telefonomra csökken le, és a munkatársaimon kívül másokkal nem is fogom tartani a konkrét kapcsolatot, ami nem a virtuális világon kívül esik. A legutóbbi buli sem sikerült valami jól, ahol eleresztettem a hajamat és szégyenbe hoztam egy orvost. Ki tudja már, hogy hányadik alkalommal estem bele ebbe a hibába, de a munkámmal játszottam, és rövidebbre kellett húznom a gyeplőt, mármint a sajátomat. A szexuális frusztrációm kihatott már a közvetlen környezetemre is, de nem féltem ma este abba a hitbe ringatni magamat, hogy otthon mártózom egyet a kádban, és megnézek valami romantikus faszságot, némi szoftpornóval ötvözve. Az utolsó utáni pillanatban írják át a forgatókönyvet, amikor visszarántanak az egyik vizsgálóba. Nem értem, hogy miért éppen rám van szükség, de egye a fenét, ha már így alakult, akkor vágjak jó képet hozzá, és egy kicsit későbbre toljam a randevút magammal. A mosoly azonban cseppet sem megjátszott, amikor meglátom Brodie-t. A szívem majd kiugrik a helyéről, és a legnagyobb boldogsággal ugrom a nyakába. Nem is tudtam, hogy erre készül, mármint a látogatás váratlanul jött, de tetszik, hogy nem a kamerán keresztül látom csak a bolondos képét.
Az első pár perc annyira magával ragad, hogy meg is feledkezem a válláról, pedig szinte minden egyes nap megosztja velem, hogy valami nincs rendjén vele. A baleset részleteiről tudok, nem vártam kevesebbet tőle, még egy macskát is kimentene, ha ezen múlna az élete. Az idősebbek a családból nem értik, hogy miért éppen ezt a szakmát választottuk, és ha őszinte akarok lenni, akkor én sem tudom mire vélni a döntésemet. Régebben állandóan azt szajkóztam, hogy nincs is nagyobb ajándék annál, ha valakinek megmentjük az életét, de aztán rájöttem, hogy hamarabb ki lehet égni, mint bármi másban. A hétköznapjaink mások igényeiről szólnak, mikor kell ott lennünk, ha baj adódik. A szabadságot hírből sem ismerem, néha adatik egy-egy szabad este, de aztán előfordul, hogy műszakot kell cserélnünk, vagy pluszokat bevállalnunk, mert egyre kevesebb a jó szakápoló. Az intenzíves részleg meg egy külön labirintus, nálunk is már a legtöbb orvos nyugdíjas, éppenséggel jelentkezés sem nagyon van, de bízom benne, hogy ez hamarosan változni fog, és addig ki is tartok. Brodie az estém fénypontja, meg is feledkezek az eredeti terveimről, és úgy döntök, hogy meghívom az egyik törzshelyemre. Az ivászat nekünk kedvezik, és végül ő is elmondhatja, hogy mi szél hozta a városba. Említett valami dokit, de én nem olvastam utána, az jobban izgatna, hogy mi a helyzet otthon, és van-e a hír az állítólagos barátomról, aki arra sem hajlandó, hogy életjelet adjon magáról. Aki kitalálta a távkapcsolatot, azt meg tudnám fojtani egy kanál vízben…szeretnék már valami igazit, mondjuk a felsőtestét, vagy a másik testrészét a közelemben tudni.
A lényeg, hogy ma túlteng bennem az összes hormon, nem vagyok valami jól, érzem, hogy ki kellene eresztenem a gőzt, de a motor ismételten a pasimhoz kanyarodik vissza, és a gyerekes játékukhoz Brodie-val. Nem akarok kettőjük közé állni, mert úgyis tudom, hogy az emlegetett szamárnak jobban megy a két keréken való közlekedés. Meghagyom az unokaöcsémnek azt az illúziót, hogy valamiben jobb, de aztán a pult mögött Savannah köszönt bennünket. Nagyon csípem őt, el kell viselnie az orvosi társadalom krémjét, ha úgy tetszik. Hamarosan egy sörrel leszek gazdagabb és röviden vázolom, hogy kik vannak idebent a biliárd közelében, Ryan egyből kitűnik a tömegből a „szellemes megjegyzéseivel”.
- Nem passzolnánk? Nem is venném komolyan…áá még arra sem lenne elég nekem, hiszen ismersz? – kacsintok rá a közöttünk lévő évődés miatt. Tagadhatatlan, hogy jobban vonzanak azok a pasik, akik már letettek valamit az asztalra, és nemcsak a szájuk jár, de tartok tőle, hogy Ryan nem ez a kategória. A jó fiúkat már az iskolában elhagytam, nem érdekelnek a szájhősök, meg a világot megváltók. Legyen bennük valami izgató és veszélyes, amiért feladnád az életedet is.
- Finnt ne is említsd. – forgatom meg a szemeimet, ha már szóba hozta a jómadarat. – Nincs más, mint Clara… - legyintek egyet, és a pult felé fordulok, hogy belekortyoljak a sörömbe.
- Finn…hahó a másik feled. – gúnyolódom egy kicsit. – Nem tudsz róla semmit? Napok óta nem válaszol az üzeneteimre se, mint aki eltűnt a föld színéről. – a hátammal vetülök neki a pultnak, és úgy döntök, hogy kicsit hagyom főni Ryan-t a saját levében, ezért rákacsintok.

phoebe&brodie

"I'm a little dysfunctional
don't you know?"
- let me tell you what it's like to be a zero

Az elmúlt időszak olyan, mintha felültettek volna egy hullámvasútra, majd eltörték volna az irányítókart és az egyetlen esélyesem a kiszállásra, ha egyesen a mélybe vetem magamat. Én viszont vagyok annyira hülye, hogy még megyek pár kört, mert ahogy lejtmenetbe is megyünk párszor, úgy a jobb része az utazásnak sem késlekedik sokat. Phoebs ennek a résznek az egyik szereplője volt és ha már a környéken jártam, nem akartam kihagyni az alkalmat, hogy meglátogassam a szőkeséget. Boston nem olyan a világ másik végére vezető táv, de a lehetőségeim sok esetben korlátozottak voltak a több napos kiruccanásokra, annak meg nem sok értelme volt, hogy jövök-kettőt fordulok, majd már megyek is. Magamba akartam fogadni róla minden információmorzsát amiről lemaradtam és a páratlan társaságát, ami miatt kiérdemelte a kedvenc családtag címet. Nem mintha tolonganának egymás után az ilyen személyek, de egy percig se kételkednék abban, hogy bármelyik is megütné azt az igazi Phoebe Cutler szintet.
A műszakjának végeztével rábízom magamat, ahogyan a helyválasztást is, ami egyenesen egy számára ismerős bárba vezet el minket. Meg se tudnám saccolni mikor jártam ilyen helyen utoljára és most jól esik egy kis figyelemelterelés mielőtt állandóan panaszkodó öregemberré avanzsálom magamat a vállam miatt. Elég gáz belegondolni, hogy témáim 95%-át lassan már csak a sérülésem és a nyavalygásom teszi ki, amit már őszintén megvallva kezdtem én is unni. Van hogy kapsz pár pofont az élettől, de az csak egyszer üt, viszont ha továbbra is felhozod ugyanazt a témát, az olyan, mintha szándékosan saját magadat pofozgatnád. Nincs értelme és mellé még hülyének is néznek.
Körülnézek a helyiségben, mintha Phoebsen kívül bárki is ismerős lehetne számomra. Ők voltak az a közeg, a kórházban dolgozók, akikkel csak néha akadtunk össze. Az esetek többségében a két mentősünk Barnes és McCarthy voltak azok, akik a tűzeset után kórházba szállítottak a sérülteket, de miután ezt lezongorázták, a kapcsolatunk megszakadt velük. Bostonban ismertem pár jó arcot, - orvosokat, mentősöket -, de három havonta egyszer ha láttam őket, akkor sokat mondok. Elfoglalt egy társaság voltak ők, akiknek még annyi magánélet sem adatott meg sokszor, mint nekünk. Az ittlévők is hasonló cipőben járhatnak, ahogyan Phoebs is, ennek okán pedig duplán örülök annak, hogy a kevés szabadidejéből egy szeletet én birtokolhattam.
Jön a szokásos szívózásával, ahol a pultos csajnak állít be engem a mese-délutánokat kedvelő-kakaót szürcsölgető kisgyereknek, de ahelyett, hogy bevágnám a sértődöttet, inkább jót vigyorgok a feltételezésen közben pedig témázásunk közepette áttérünk arra a csávóra is, aki kiszemelte magának drága unokanővéremet - legnagyobb szerencsétlenségére.
- Határozottan...hogy is mondják azt? - hajolok be egy kicsit elgondolkozóan. - lyukra futott a tag. - kapcsolok egy kis idő múlva mit akarok számára itt elmagyarázni. De ha már így belemerültünk a plátói kapcsolatok sűrű erdejébe, akkor én sem maradhatok el egy bizonyos nőszemély megemlítésével. Még mindig úgy érzem, hogy kihasználtam a saját érdekemben és ha nem kompenzálok valahogy, akkor a bűntudat fog felemészteni. A válasz amit Phoebe oldaláról kapok azonban több, mint homályos - vagyis számomra mindenképp és akaratlanul is magasba szökik a szemöldököm.
- Ennél azt hittem kicsit több információval látsz majd el. - morfondírozok. - De betudom annak, hogy ez az engedély a részedről Clara megkörnyékezésére és nem faggatlak tovább, nehogy meggondold magadat. - hallgatok el a recepciós csaj témával kapcsolatban.
- Bocsánat..nem hallottalak jól...azt mondtad Finn? - érintem meg a bal fülemet, mintha ezzel a jobb hallgatóság szerepét biztosítanám be. - Én nem ismerek semmilyen Finnt. - az italom pereme fölött vigyorodok el, majd iszok egy kortyot és megemelem egy keveset a hátsómat, hogy előhalásszam a telefonomat.
- Mm, nézzük milyen szívmelengető és eltörölhetetlen is ez a szerelem közöttünk. - keresem ki Finneas számát és úgy tartom a kihangosított telefont a kezembe, hogy mindketten jól halljuk majd a vonal túlsó végén lévő félt. Már ha felveszi. Abba pedig bele se akarok gondolni, hogy mit fogok kapni azután, ha ez a beszélgetés lezajlik. De egyszer muszáj lesz gatyába ráznia magát és stresszhelyzetben mindig jobban pörgött az agya. Annál stresszesebb meg mi lehet még, amikor a barátnőd haragszik rád, mert te idióta módjára ignorálod őt? Néha áldás a szingli-lét.
- Cutler, mi a helyzet? Miért hívsz? - szólal meg a mindkettőnk számára ismerős hang. - Alig hallok valamit a háttérzajtól. Jól vagy? - folytatja tovább, én pedig Phoebsre nézek mielőtt megszólalhatnék.
- Én rendben vagyok, de öhm...szóval van itt valaki, aki beszélni akar veled. - szinte látom magam előtt Finneas gondolkozó ráncokba szökő arckifejezését.
- Miről beszélsz, Cutler? Kicsoda? - záporozó kérdéseinek folytatása nem marad el, én pedig átadom Phoebsnek a terepet és egyben a telefonomat is.

phoebe&brodie

"Hello my little, crazy bro"
- dance with me

A nyüzsgő életemben ma lett volna egy kis pihenő, de általában a sors másképpen rendelkezik felettem, és az otthoni fürdős és olvasós program helyett megkaptam az unokaöcsémet, és vele együtt az életkedvemet is. Nehéz napokon voltam túl, nem szokásom a panaszkodás, kinőttem abból, hogy sírjak, de néha jól esett a magányos hajósnak lenni, és kiadni magamból a feszültséget. Brodie mellett esélye se lett volna az egereket itatni, olyan vibrálás lengte körbe, ami kevés embert. Néhányan azt mondták rá, hogy sok a jelleme, de én imádtam a szeleburdi énjét, és az általa kapott ajándékot, hogy rokonok vagyunk. Mindketten szartunk rá, hogy mit gondoltak arról, ha hülyét csináltunk magunkból nagy közönség előtt, nem kérdeztem meg a véleményt se arról, hogy milyenek vagyunk, mert csak az számított, hogy a hosszasan kihagyott időszakot be tudjam pótolni vele. A kórházi mókatár aztán kezdett egy kicsit leengedni, miközben a motorok felé terelődött a szó, és akaratlanul is felhozta a pasimat. Finn-t nem hagyhattuk ki a képletből, mert neki a legjobb barátja volt, nekem meg az alvós társam, ha éppen volt időnk találkozni. Nem számoltam az eltelt éveket, igazán évfordulókat sem ünnepeltünk, mert egybeolvadt a kapcsolatunk a barátsággal. Néha feltettem magamnak a kérdést, hogy érdemes volt-e feláldoznom a bizalmas viszonyunkat, az önfeledt pillanatokat, aztán meg eszembe jutott, hogy mennyire jó vele a szex, és senkivel nem cseréltem volna el az élményt. Finn jól nézett ki, tett is érte, hogy olyan felsőteste legyen, amilyen. Megőrültem, ha félmeztelenül szórakoztatott videón keresztül, de mostanság ezen alkalmak is megritkultak. A műszakjaink ütötték egymást, az is szerencsés fordulat volt, ha a héten egyszer sikerült a hangját hallanom. Kezdett volna ellaposodni a kapcsolatunk? Nem tudtam volna felelni rá, de meg sem fordult a kis buksimban, hogy megcsaljam egy másik férfival. Az érzéseim tiszták voltak, és szerettem őszintén kommunikálni, ha volt rá esélyem. Ma este nem hiányzott, hogy kifakadjak, ezért visszanyeltem a keserű epét, és betereltem a kisebbik verziómat a kórház melletti kocsmába. A kollégák nagy hányada itt tette tiszteletét, ha letelt a kiszabott órakeret, és nem csalódtam, mert ma este is bőven akadtak ismerős arcok. Kezdjük az elején…a csapos lánnyal. Brodie nem fért a bőrébe és az élő fával is kefélt volna, na jó elég szemét voltam, de ismertem már pelenkás kora óta. Nem tudott felnőni és komolyan elköteleződni. Az éjszakái más lányokról szóltak, jól példázza Clara megkörnyékezése is. A kakaó illett volna a kis arca mellé, nem akartam halálra cukkolni, de nem bírtam ki, hogy ne avassam be az itteni életformámba. A rendelésünk végül két sör lett, aztán megkezdődött az érdeklődés a külön töltött időről.
- Igazán sajnálom őt. – biggyesztem le az ajkaimat, amikor a biliárdasztal felé sandítunk mindketten. Ryan nem fér a bőrébe, és többször tekint ide. Megeszi az irigység, hogy nem egyedül jöttem le, és fogalma sincs arról, hogy Brodie kicsoda. Finn létezéséről tud, csak azt nem hiszi el nekem, hogy hűséges vagyok a pasimhoz. Állandóan versenyt csinál a kapcsolatomból, még egyszer a seggébe nem rúgok.
- Pontosan…nem sok esélye lenne, de hiszen ismersz. – kacsintok rá a mellettem állóra és a korsója falának döntöm az enyémet is. A pia egyenesen ellazít, és kezdem úgy érezni, hogy idebent meleg van, de amint megint Clara körül kezd el szimatolni, le is állítom.
- Minek neked az információ róla? Ma este dolgozik, és nem kell kiengesztelned amiatt, hogy megvicceltél. Tudod, hogy nem minden nő kapható rá…na jó ő pont olyan lenne, de sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. A zsebedben nem lapul meg az orvosi diploma, ami alap belépő lenne a lába közé, de ha mégis megszerezted, akkor szólj nekem is, mert megveszem a tiéd mellé a sajátomat is. – bokszolok a vállába, aztán megunva a többiek bámulását visszafordulok a pult irányába, és felsóhajtok. A kabátomat odébb teszem, és ráhelyezem a táskámat is, aztán meg felhörpintek egy újabb adag sört.
- Ne szórakozz Brodie…tudod, hogy kiakaszt, ha nem tudom, hogy mi van vele, és ignorál a szentem. – fejezem be a mondandómat, de meg kell forgatnom a szemeimet, mert imádja húzni az időt.
- Mit csinálsz? – pillantok rá kíváncsian, miközben felemelkedik és a telefonja után nyúl. Most lenne itt az ideje, hogy rákoppintsak a fejére, de amikor közénk helyezi és kihangosítja, akkor kicsit megnyugszom és hálásan pillantok fel a szemébe. Tudtam, hogy mellettem áll, mert ha nem így lett volna, akkor már a temetési beszédét írnám. Finn hangját hallva nagyot dobban a szívem és majdnem felsikoltok, de úgy tesz, mint aki nem érti, hogy miért hívta fel őt. A kérdései csak úgy záporoznak, én meg várakozom, pedig egyáltalán nem a türelmemről vagyok híres. Brodie átnyújtja nekem a telefont, én meg a fülemhez tartva távolodom el egy kicsit, és a kihangosítást is visszaveszem.
- Talán az én hangomat még megismered, szia. – köszönök rá semlegesen, és intek egyet az unokaöcsém felé, hogy minden rendben van.
- Phoebs…te és ő? Egy helyen vagytok? – bukik ki belőle a kérdés. – Milyen érdekes ugye? Neki elsőre felveszed a telefont, engem meg vissza se hívsz? Mi a bajod? Szakítani akarsz? – bököm ki a sértettségem okát, miközben meglököm az ajtót és kimegyek a bár elé. – Dehogy, sok dolgom volt, és egyszerűen elment minden nap. Terveztem, hogy felhívlak…tényleg. – meg kellett volna értenem őt is, mert sokat dolgozott, mégsem éreztem őszintének, viszont most az egyszer elhallgattam. – Ott vagy még? – kérdezett rá, és egyből megenyhültem. – Igen, csak hiányzott a hangod. – nyögöm ki, és a falnak dőlve lesek fel az égboltra.
- Te is nekem majmocska. – nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el. Akkor hív így, ha kettesben vagyunk. – Szar ez a távolság, és…mennem kell. Phoebs…szeretlek. – igen ez az a mondat, amit vártam, és mégis…nem felelek semmit, mert bontja a vonalat, mielőtt szólhatnék. Megkukultan nézem a kijelzőt, és tényleg lemerülök egy kicsit. Szívás.

phoebe&brodie

"I'm a little dysfunctional
don't you know?"
- let me tell you what it's like to be a zero

Milyen ironikus viselkedés a részemről, hogy mikor igyekszem elterelni a figyelmemet az egyik problémámról, azt azon nyomban elfedem egy másikkal. Mintha egyik hülyeségem fedezné a másik hátsóját és amíg én nem veszek róla tudomást, addig sunyiban titkos szerető módjára megszöktetné. Legnagyobb bánatomra a problémáim olyannyira hűségesnek bizonyultak, hogy egymás nélkül nem is mentek sehova. Clara is egy ilyen megoldatlan ügynek ígérkezett, én pedig Horatio Caine hadnagynak éreztem magamat, ahogyan próbáltam a végére járni mivel tudnám lezárni a korábbi baklövésemet. Jelen helyzetemből ítélve semmivel és Phoebs sem tűnt együttműködőnek az én érzelmi válságommal való vívódásom közepette, mert tisztán látszott rajta, hogy úgy gondolja szokásom szerint túlpörgöm már megint az egészet. Most dobjam be az ütőkártyáimat és mondjam azt, hogy érte tenném? Azért, hogy ne legyen kínos számára a találkozás a lánnyal. De ez az elmélet olyan instabil lécen rezeg és még élvezi is, hogy inkább mélyeket hallgatok róla és várok valami értelmes megoldást, amin talán egy egyszerű bocsánatkérés is sokat segítene. Csak azzal meg az a baj, hogy egyszerű, én meg úgy ahogy a nagy gesztusok embere vagyok. Ha valamit teszek, abba beleadom szívem-lelkem és nem csak a szimpla jelenlétem. Az egy éjszakás kaland nem játszik, mert bár Clara pont az esetem lenne, de megfogadtam magamnak, hogy amíg nem kerülök vissza a tűzoltóságra, addig nincsenek kicsapongó esték sem. Saját magam alkotta büntetésben vagyok. Ami utólag belegondolva és tudva azt, hogy ez bizonyára meddig fog elhúzódni, egy ökör fogadás volt amit magammal kötöttem és fáj bevallani, de nem ez lenne az első ilyen eset. Kapcsolatot kezdeni vele meg már túlzásnak bizonyulna. Talán tényleg túlreagálom az egészet és amúgy is kétlem, hogy annyit fogok cirkálni a kórház közelében, így az újratalálkozást is kikerülhetjük. Jól van Brodie, megy ez.
- Ezt vegyem úgy, hogy te is ő rá hajtasz? - forgatom ki a szavait egy füst alatt és el is röhögöm magamat mellé. Nézzünk szembe a tényekkel, eléggé félreérthetően adta elő ahogyan huncutkodni akar itt az orvosi diplomákkal. Ő mondta, hogy csak így lehet bejutni a recepciós lábai közé, én meg mondjuk úgy összekötöttem a pontokat.
Finneas említéséről sejtettem, hogy nem lesz kikerülhető. Ő Phoebs pasija, én meg vele vagyok, szóval a képlet közös részeként esélyem sem volt megúszni ezt szárazon. Magamnak tett ígéreteim újabb fejezetéhez az is hozzátartozott, hogy nem fogok beleszólni a két madárka kapcsolatába és olyan semleges terepet választok, ahol lehetőleg kevesebb sérülés érhet. De a terveim és a józan ész félúton ismételten csak kikerülték egymást, én pedig képtelen vagyok Phoebe felé fordulni és azt mondani neki, hogy a pasija a városban van, csak egy gyáva nyúl és nem képes felnőtt ember módjára kommunikálni. Cirka másodpercek leforgása alatt jutok elhatározásra és döntöm el Finn helyett jövőjének nem túl ígéretes sorsát azzal, hogy hívást kezdeményezek vele. Egy részem persze azért hadakozik, hogy ne vegye fel és akkor ketten búslakodhatunk Phoebssel amiért Langmore ignorál minket, míg a másik úgy van vele, hogy ha nem most akkor mikor? Talán bármikor csak nem most?
Biztató mosolyt ejtek Phoebe felé, aki nem sokkal később a telefonommal a kezében sétál ki az épületből, én pedig jó nagyot sóhajtok, mert a veszélyt érzékelő radarom valahol sejti, hogy mi lesz ennek a vége. Az meg olyan, mint a pókösztön.
- Idióta. - címkézem fel magamat beletörődően és Savannah felé oldalazok a székemen, sután intve irányába, hogy most én rendelnék. Úgy érzem magamat, mint egy kis taknyos, akinek elszaladt az anyja valamiért a boltba, ő meg felkutat minden számára tiltott dolgot, mielőtt lebukhatna. Ezen pedig a pultosunk tekintete sem sokat változtat.
- Mit adhatok? - törölgeti meg a kezeit a közelében kikészített rongyba.
- Valami szívfájdalmat gyengítő és jó kedélyt elősegítő, ennél erősebb bájitalt, kérlekszépen'. - bökök az előttem heverő sör felé, Savannah pedig követi tekintetével a neki jelzett utat.
- Ennél konkrétabb nem is lehettél volna. Ugye azt tudod, hogy kiskorúakat nem szolgálhatok ki? - vág vissza, de már emeli is le a polcról az általa kiválasztott italt, majd elővesz mellé két poharat is.
- Látom nagyon bejön neked ez a téma. - csúsztatom tartozásomat a pultra, mielőtt lemászhatnék a székemről. - Ne téveszd őket szem elől. - célzok itt az italra, de mielőtt továbbállhatnék, hogy intézkedhessek az elképzeléseimmel kapcsolatban, ő neki még azelőtt akad mondanivalója.
- Az ennél többe fog kerülni. - bök ujjával a pulton hagyott pénzre.
- Ejha, nem szép dolog gyerekeket ilyen sunyi módon lehúzni. - villantom rá szokásos vigyoromat, de már szinte gyorsított léptekkel indítom el a terveim alkotta gépezet következő szintjét.
Phoebsre odakint lelek rá és ahelyett, hogy bármit is kérdezhetnék, a kezébe nyomom az egyik pohár italt, majd a magánál szorongatott telefonomért nyúlok el óvatosan.
- Ezt most itt szépen elvesszük. - bomba szakértőket megszégyenítő precizitással veszem át tőle a készüléket és csúsztatom a hátsó zsebembe, majd a saját kezemet nyújtom felé, hogy beinvitálhassam magammal vissza a helyiségbe.
- Erről tényleg jobb ha nem maradsz le. - fűzöm hozzá lelkesebb hangszínnel és egy kacsintás kíséretében, majd épphogy csak átlépjük a küszöböt, az egész helyiségben felcsendül a Mamma Mia film verziós SOS szám, melyet ha Phoebe társaságában nem láttam vagy 8 alkalommal, akkor egyszer sem (legendák szerint én kértem meg rá, hogy ennyiszer fussunk neki - a legendák lehet tévednek, én meg nem nyilatkozom.) Úgy érzem ha lenne más lehetőségem, sem választanék mást jelenleg. És amúgy is, ez volt az egyik kedvencünk belőle.
- Ne hagyd, hogy egyedül vérezzek el a színpadon, mert bár nagy erőfeszítések árán ki tudnám magamból kényszeríteni Meryl bársonyos hangját, de inkább nem okoznék életre szóló traumát a barátaidnak. De ha ezt kéred tőlem, gondolkozás nélkül előkeresem a belső Streep énemet. - mosolygok rá és miután átnyújtom neki az egyik mikrofont, én már hátrálok is pár lépést a kis súgómonitorunk mögé annak érdekében, hogy belekezdjek az éneklésbe, amivel remélem elterelhetem a Phoebs feje fölött keletkező sötét fellegeket.

phoebe&brodie

"Hello my little, crazy bro"
- dance with me

Brodie megjelenése új színt vitt az estémbe, és nem átgondolt terveim közepette csábítom befelé az egyik törzshelyünkre. Már azt sem értem, hogy minek beszélek többes számban, ha egyedül vagyok, mint a kisujjam, és a másik oldalamon a régen látott rokon sétál. A lányokkal legalább hetente háromszor kötünk ki itt, de előfordul, hogy a fiúkkal jövök le. A kollégáim voltak a második családom, csak most fura volt a kettőt vegyíteni, és személyesen megmutatni az életem azon részét az unokaöcsémnek, amiről eddig csak telefonon hallott. Megesett, hogy máskor is járt New Yorkban, de azon találkozások alkalmával kivettem néhány napot, és neki szenteltem minden figyelmemet. A kórházat messziről elkerültem abban a pár napban, mert nem szerettem volna még a szabadságomat is a közelében tölteni, vagy azokkal az emberekkel összefutni, akikkel napi tizenkét órában űzöm az ipart. A mostani este kicsit másabb, kezdtem az elmúlt napokban magamba fordulni, és azon agyalni, hogy egyedül fogok meghalni a nem létező macskáimmal együtt. Finnről nem hallottam semmit, még arra sem méltatott, hogy visszahívjon. Melyik ökör találta ki a távkapcsolatot? Az első pár hónapban jól viseltem, megbeszéltük, hogy azért minimum havonta megejtünk egy személyes randevút, de erre már fogalmam sincs, hogy mikor került utoljára sor. A munkánknak valahogyan az első hely jutott, és amikor éppen már megvehettem volna a repülőjegyemet Bostonba, akkor jött valami váratlan esemény és átírta a forgatókönyvet. A betegségek, az átvállalt műszakok tündére lettem, nem kértem soha egyetlen munkatársamat se, hogy segítsen ki, de a hétvége közeledtével elgondolkodtam azon, hogy szégyen vagy nem, de beteget jelentek, és meglepem a családomat odaát. Hiányzott az otthon illata, a közös nevetések, és maguk azok az emberek, akik életet adtak nekem, és velem voltak a nehéz órákban is. Magányos voltam na, nem vertem nagydobra, de utolért a kínszenvedés, de aztán lehet odafent meghallgatták az imámat, és ezért küldték nekem a drága Brodie-t.
Az iszogatás nem maradhat el, ma este nem akarok józanul hazamenni, és úgy tenni, mintha rendben lenne a sivár életem, ezért döntök úgy, hogy betérünk egy sörre. A pult mögött Savannah fogad bennünket, a tekintetem félig a sarokban időző Ryan közlegény csapatán pihen, de megunom a nézelődést, és némi iróniával karöltve foglalok helyet az unokaöcsém mellett. A bárszékeket sohasem szerettem, igyekeztem elvonulni a rivaldafényből és a sarokban meghúzódni, ahol éppen a többiek is vannak a biliárd közelében, de sokkal bátrabb vagyok, ha társaságom is akad. Savannah hozza a formáját és most ketten köszörüljük a torkunkat az én drágaságomon, de Brodie-t sem kell félteni. A kórházban előadott műsorszáma után nem nyugszik meg, megint a recepciós kisasszony lesz a téma, én meg kénytelen vagyok felvilágosítani, hogy labdába sem rúghat Claranal.
- Igen, most hogy nincs az életemben pasi, áttértem a lányokra. – vonom meg a vállamat és hetykén kapom fel a korsómat, hogy igyak egy kevés sört. A habot úgy kell lenyalnom a szám széléről. Tartom magamat a véleményemhez, nem ebben az épületben kell lányokra startolnia a kisebbik Cutlernek. Megelégszem azzal, ha látó és hallótávolságon kívül keres magának játszópajtit az este folytatására, de jobban örülnék, ha semmilyen bige nem kerülne be a képbe, mert a végén lerohanom és feltűzöm őket az akasztóra. A féltékenységem köztudott, nem osztozkodom a rokonaimon és a barátaimon sem, ha nem muszáj. Finn említése kapcsán nem tudom visszafogni magamat, és ha jó, ha nem, de lerohanom Brodie-t. Tudnia kell valamit róla, legalább annyit, hogy rendben van-e az ökör, de sokkal jobb ötlettel áll elő. Imádom a spontán kirohanásait, de annyira szomjazom a telefonra, hogy amikor meghallom a pasim hangját, nem sok híja lesz annak, hogy kikapjam az unokaöcsém kezéből a telefont és a báron kívül folytassam a megkezdett beszélgetésünket. A sikátor nem rémiszt meg, de a hiánya intenzíven olvaszt magába. Eltűnődöm azon, hogy bevalljam-e előtte, hogy mennyire hiányzik, de magától jönnek a szavak, és mielőtt még igazán belemerülhetnénk…megszakad a vonal. A fülemben cseng a „szeretlek”, de feldogozni nincs időm. A könnyeket megtartanám a párnáimnak, de Brodie az érzékeinek hála akkor jön ki, amikor a térdeimre fektetném az arcomat, és elsüllyednék a szomorúságban. A pia vagy a zokogás…egyértelmű, hogy a nekem szánt pohár után nyúlok, és felállva húzom le azt még odakint. A telefon visszakerül a jogos gazdájához, és azt hiszem ezzel lezártnak is tekintem a Finn témát ma estére, mert Brodie-nak más tervei vannak. A szmogos helyiségbe visszatérve, szinte alig látok át a füstön, amikor ismerős dallamok hangzanak fel, és a bárpult helyett a színpad felé terel.
- Felejtsd el. – ingatom meg a fejemet a mikrofon láttán. – Itt van a fél kórház, nem fogok énekelni. – keresztezem a melleim előtt a két karomat, de akkor a hátam mögött megjelenik egy ismerős arc.
- Phoebe mi az….nem mersz énekelni? – Ryan önelégült mosolya pontosan elegendő ahhoz, hogy felszívjam a kis testemet és a mikrofonnal a kezemben kövessem a rokonomat. Brodie már átéléssel kezd bele az első sorokba, de én még váratok a hangomra.
- Lehetne egy kicsit lejjebb a fényerőt? – mutogatok magam elé, aztán végül a kelleténél hangosabban kezdek bele a slágerbe. A pillantásom a mellettem állóra siklik, és egy „később még számolunk” nézéssel tudatom vele, hogy nagy árat fog ezért fizetni. A taps és az ujjongatás erősödik, ahogyan elérünk az első refrénig. Odalépek Brodie-hoz, és a hátának simulva ereszkedem a le, miközben a kezemet a magasba tartva énekelek tovább.

phoebe&brodie

"I'm a little dysfunctional
don't you know?"
- let me tell you what it's like to be a zero

Phoebe mellett sosem esett nehezemre jól érezni magamat. Olyan volt sokszor, mint egy mentőkötél amikor már készültem belesüllyedni az önsajnálatomba vagy az éppen aktuális drámai hangulatomba. Egészen tökmag korom óta ő és Finneas voltak azok, akik tartották bennem a lelket és nem hagyták, hogy közel a harminchoz tornácon mérgelődő vénember váljon belőlem, akiből még a szellő érintése is agressziót vált ki. Azt nem mondanám, hogy ettől függetlenül normális lettem, de nem is vagyok annyira elcseszett sem. Van egy rendes állásom (ahol most kispadra ültettek), barátaim, akik második családomként funkcionálnak és szeretem a hivatásomat, bármennyi veszéllyel vagy túlórával is járjon. Lehet egy-két alkalommal bezsebeltem egy gyomrost az élettől, de akkor sem cserélnék senkivel. Végül is, mi lenne velem egy olyan világban, aminek Phoebs nem a részese vagy ahol Finn nem kerget az őrületbe az argentin szappanoperákat megszégyenítő szerelmi civódásaival? Ők tesznek emberré és tartanak féken, ha arra adnám a fejemet, hogy elszúrjam az életemet.
Az elmúlt időszak történései után ezen a helyen lenni a fellélegzéssel egyenlő. Szinte érzem, hogy az agyamat szorosan körülölelő gondolataim ellazulnak egy kicsit, hogy teret adjanak valami könnyednek. Nem akartam most a vállamra gondolni, a gyógyulási folyamatra vagy azokra a hónapokra, amíg nincsen más lehetőségem, mint félretenni a tűzoltólétet, hogy valaki olyan legyek, akiről fogalmam sincsen kicsoda. A lényeg az volt, hogy egyáltalán nem én, ezért ötletem sem volt hogyan simuljak ebbe a szerepbe. Pár órára csak gondtalan akartam lenni és élvezni az unokanővérem társaságát, amire a munkánk miatt nem sokszor volt példa. Hol ő nem ért rá, hol én, hol pedig mindketten. Aztán ha mégis szabadok voltunk, akkor örültünk, hogy pihenhetünk egy keveset, de tartottuk a kapcsolatot és ez számított a leginkább. Most úgy éreztem mindkettőnknek jól fog jönni, amikor félretoljuk a valóságot és hagyjuk, hogy ez a nem túl méretes hely magába zárja mindazt, amit odakint nem engedhetünk meg.
Elszórakozok magamnak a válasza miatt, habár őszintén meg lennék lőve egy olyan helyzetbe ahol Phoebevel kellene megharcolnom egy nő kegyeiért. A mi jelenlegi helyzetünkben ugyan ez nem fog megtörténni, mert nemcsak hogy a verseny elmarad, de nagyon úgy tűnik Clara figyelmét egyikünk sem fogja kisajátítani.
A szórakozott indulásunk akkor vált irányt, amikor a Finneas féle jeges fuvallat erősen belekap a vitorlánkba. Néha csak úgy szeretetből olyat be tudnék húzni a haveromnak, amiért ekkora idióta, de aztán rájövök, hogy az utolsó pillanatban visszavonulót fújnék még mielőtt ez bekövetkezhetne. Mit mondtam arról, hogy nem fogok beleavatkozni az ő kapcsolatukba? Naiv, buta Brodie, aki úgy tűnik nem ismeri eléggé az ökör énjét, a jövőbeli önmagamat. Ezért mikor Phoebs hangulata pár szinttel a normális érték alá süllyed, én már ott is termek mellette egy pohár itallal meg egy színpadra szóló invitálással, aminél megvan arra az esély, hogy kitekeri a nyakamat. Mentségemre szóljon, vészhelyzet volt. Itt nincsenek esélyek amiken merenghetünk, csak ösztönös cselekvések, amiket lehet később megbánunk.
Nem tudom, hogy melyik hatja meg Phoebset - a noszogatásom vagy a kiskutya nézésem - de mielőtt még paradicsom lövések áldozatává válhatnék, amiért Meryl hangját meg sem közelítem, ő a megmentésemre siet és csatlakozik az éneklésbe. Hatalmas vigyor jelenik meg a képemen, ami a szöszi nézésétől rögtön oda is fagyhatna, de most túlságosan is fel vagyok pörögve ahhoz, hogy törődjek a jövőm veszélyes történéseivel.
Szinte sikerül figyelmen kívül hagynom a jelenlévőket, miközben arra koncentrálok, hogy ne váljak nyelvújítóvá a dalszöveg félreéneklésével. Hála a súgógépünknek meg az évekig tartó Mamma mia kiképzésnek, hogy ez elkerülhetővé válik.
A dal vége felé még egy óvatos táncba is hívom énekpartneremet, majd annak befejeztével sikerül elröhögnöm magamat, miközben egy puszit nyomok a szőkeség feje búbjára.
- Nem tudom miért voltál csirke. Megy ez! - a mikrofont visszaadom jogos tulajdonosának, de úgy tűnik a mi kezdeményezésünk még egy-két embert szereplésre csábított.
- Ha valaki Ace of Base-t énekel én nem fogok felelősséget vállalni azért, akivé válok. - átkarolva a pulthoz vezetem őt és rendelek magunknak még egy kör italt. - Nos, ha másra nem, akkor arra jó volt ez, hogy a Romeód csak még jobban elaléljon tőled. - jegyzem meg Phoebsnek, miközben könyökömmel a pultnak támaszkodom és átnyújtom a megtöltött poharát a társaságomnak.
- Volt még egy dal, amit szerettél énekelni csak hogy idegesíts engem vele. Ó a francba, a dallama annyira megvan. - dúdolgatni kezdek az emlékezetem alapján, amit bizonyára csak ő hallhat, miközben a háttérben felcsendül Whitney Houston - I Wanna Dance with Somebody című száma az egyik számomra ismeretlen csaj előadásában és amikor a refrénhez ér, lelkes ösztönzéssel jelzek felé, majd elnevetem magamat.
- Nem rémlik melyik volt az? Most, hogy lassan a húszas éveim végét taposom, sokszor úgy érzem évenként két-három alkalommal zárlatot kap az agyam és törlődnek az előzmények belőle. - pillantok le szöszire, közben pedig a csajjal együtt és a színpadtól tisztes távolságban énekelgetem a dalt.

phoebe&brodie

"Hello my little, crazy bro"
- dance with me

Annyi minden okozhatott örömet ezen az estén. Örülhettem volna a melegnek, a munkatársaimnak, az unokaöcsémnek, a nyíló virágoknak, a kellemes italnak. Hirtelen fel se tudtam volna sorolni, hogy mennyi mindenért lehettem volna hálás. Minduntalan egy személy járt a fejemben, és annak létezése az univerzumban. A szerelem hatása alatt álltam, nem neveztem volna a társaságomat ragaszkodónak, nem kérettem magam, ha megjelent a nagy betűs férfi, de azt mindennél nagyobbra tartottam, ha üzent és hírt adott magáról az állítólagos másik felem. Finnel hetek óta nem tudtam egyetlen értelmes mondatot sem váltani, és akkor betett még az is, hogy le kellett mondanom a meglepetés utamat a műszakcsere miatt. A hétvégén Bostonba repültem volna, hogy ráhozzam a frászt a tűzoltóságon, de valahogyan a csillagok nem akarták, hogy találkozzunk. A hiánya nem emésztett fel, de a távkapcsolat okozta űr kezdett elhatalmasodni rajtam, és úgy éreztem, ha legalább néhány órára nem ölelhetem magamhoz, akkor ki fogom nyögni a „vége” szócskát. Őrültség volt a parton megfogadni kissé aléltan a szextől, hogy működni fog a társas viszonyunk, ha én visszarepülök New Yorkba. A munkámat is nevezhettem volna kapcsolatgyilkosnak, de akkor még rátett az is, hogy több ezer kilométer választott el tőle. Megígértem, hogy nem fogok egyetlen könnycseppet sem ejteni, ha úgy érzem, hogy eljött a szakítás ideje, de Brodie és az ő csodálatos felbukkanása elszúrt mindent. Az érzelgős oldalam került a felszínre, és elnyomni a vágyat, hogy halljam Finn hangját már nem ment. Próbálkoztam a figyelemeltereléssel, még egy nyamvadt kosaras csapatba is beléptem, hogy le tudjam vezetni a felesleges energiáimat, de minduntalan visszakúszott a kép. Finn illata a párnámon, a hajam birizgálása egy kint töltött éjszaka után a szabadban, a csókja a homlokomon. Megrohamoztak az emlékek, és szinte úgy kaptam ki a telefont szegény rokonom kezéből, mintha az életem múlt volna rajta, és végső soron volt benne igazság. A fülembe mászó köszönése, az a néhány másodpercnyi kihagyás, amíg a szívem egy hatalmasat dobbant…tudtam, hogy szeretem, és még nem állok készen, hogy elengedjem őt. Bármilyen kifogást megértettem, ha ő mondta nekem, csak a kapcsolat léte kellett, hogy érezzem nem vagyok egyedül a világon. Lehunyt szemhéjakkal szívtam magamba a kissé álmosnak és elgyötörtnek tűnő hangját. Imádtam, ha reggelente rekedtesen nyögte ki a nevemet…menten elélveztem, hacsak hozzám ért. A francba is, szükségem lett volna rá, de csak pár percig élvezhettem a bőrömön éledező pihéket, melyeket pusztán az váltott ki, hogy kimondta a „szeretlek” szót. Megint tininek éreztem magam, lángoltam és úgy sírtam, mint egy megtört szívű lányka, akinek most mondták meg, hogy a szerelme nem ugyanarra az egyetemre fog járni, mint ő. A magány egészen más emóció, de közel áll ahhoz, amin keresztülmentem. Szánalmas, hogy a sikátorban bőgök és csak egy tárggyal diskurálok, mert a vonal már régen megszakadt. A tudat, hogy hallhattam talán feltöltött egy kis erővel, de a mélyről másnak kell kirángatnia. Hívnom sem kell Brodie-t, mintha megérzés alapján kommunikálnának a tudatalatti világaink. Visszatérni a bárba megint a valóságot jelenti. A karaoke ma nem szerepelt a repertoárban, de káros lenne a közönségnek, ha hagynám egyedül énekelni ezt a kis majmot. Brodie a csupaszív plüss, akit egész nap képes lennék dédelgetni, csak éppen az a baj, hogy most neki kell felhúznia a padlóról, ahova a legjobb barátja küldött. A slágergyanús dalválasztására nem teszek említést, mind a ketten kívülről fújjuk a szöveget, és letagadni se menne, ha már belerántott a műsorba. A színpadon megélénkülnek a lábaim, és félresöpröm a rosszkedvemet, hogy egy kicsit kiengedjem a gőzt, és vele együtt szégyenüljek meg. A pillantásom a tömeget pásztázza, de nem látok sok mindent, csak ismeretlen figurákat, amikor a semmiből tűnik fel Ryan keze és a füttyentése. Biztos vagyok benne, hogy videós bizonyítékot szolgáltat a holnapi műszakhoz, hogy eszem ágában se legyen elfelejteni, hogy mit tesz velem a reménytelen szerelem és az alkohol keveréke. A dal végén a fejem búbjára hint egy puszit annak jeleként, hogy nem öltem meg. Meg is hajolok a tapsvihar közepette és átadom a stafétabotot másoknak is. A vállamat átkarolva sétálunk vissza a bázisra, vagyis a pult mellé és rendel nekünk még egy kört az unokaöcsém. A tekintetem a mosdó környékét fürkészi, de még nem érkezett el az ideje, így elveszem a felém kínált poharat és belekortyolok.
- Igazán nem kell féltened Ryan-t, holnapra már nincs menekvésem, mert ki fogja postolni a rólam készült videót. – forgatom meg a szemeimet, és rákönyökölök a pultra a jobbommal, a másikban a poharat tartom. A háttérben mindenki rákap a karaoke-ra, de én csak nevetve figyelem Brodie-t, amint megpróbálja a szöveget feleleveníteni.
- Ezt ne erőltesd. – rázom meg a fejemet, és felhörpintem a maradékot, éppen akkor, amikor Ryan és a másik rezidens odaér hozzánk.
- Nahát Cutler, mégis lefújt a szél közénk? Mennyei hangod van. – nyalja meg a szája szélét. - Nem akarsz bemutatni a pasidnak? – vigyorogva mutat a mellettem állóra. – Csak annyira mennyei, mint te földi lény. – egy mosoly kúszik az ajkamra. Brodie nyakába kapaszkodva mutatom be őt.
- Ryan, Tom…ő itt a kisebbik vérem, aki seggbe fog rúgni titeket. Brodie az unokaöcsém Bostonból. – látom, hogy mind a ketten meglepődnek, de talán Ryan az, aki kissé zavarba jön. – Á…én meg azt hittem, ebben az esetben mit szóltok egy biliárdversenyhez? – lelkesülnek fel, én meg rápillantok a társamra. – Benne vagy kis majom? – kacsintok egyet rá.

phoebe&brodie

"I'm a little dysfunctional
don't you know?"
- let me tell you what it's like to be a zero

Finneas néha egy címeres ökör volt. És lássuk be, nem mintha ez újdonság lett volna számomra, hiszen korábban is megesett már, hogy így viselkedett, de amikor Phoebset is belekeverte, akkor hatványozott lett a probléma. Szerettem mindkét lükét, de amikor fasírtban vannak egymással, azzal a helyzettel nem tudok mit kezdeni. Lefagyok, bekapcsol bennem a túlélési ösztön és keresem a menekülési útvonal egyetlen szikráját is, amit mindenféle akadály zár el előlem. Mert valljuk be, kevés olyan  veszélyes dolog létezik a világon, mint Finn és Phoebs között lenni a célkeresztben, pedig a hivatásomat figyelembe véve nem egyszer kerültem necces szituba. De más az, amikor te mentesz ki valakit a tűzből vagy téged kell kimenteni, mielőtt porrá égetnek. Mégis egy ilyen szituban hogy a fenébe maradsz pártatlan? És ha választasz egyet, azzal a másiknak ártasz, de ha nem teszed, azzal is. Sehogy sem jössz ki jól belőle és már most érzem, hogy egyre mélyebbre süllyedek ebben az örvényben, amit annyira, de annyira akartam elkerülni.
Ez a rögtönzött programunk viszont most jól jön arra, hogy mindketten eltereljük erről ez egészről a figyelmünket. Finneast most kivontuk a képletből, hogy csak ketten maradjunk meg az a Mamma Mia szám, amit álmunkból felébresztve is hiba nélkül eldalolnánk. Lehet hamisan és könyörögnének, hogy inkább aludjunk, de attól még menne. Örültem, hogy Phoebs megmaradt állandó tagnak abban a családról alkotott képben, amit a szülők nélkül kellett kialakítani. Nem voltak nagy ideáim arról miképpen kellene felépülnie egy normálisan funkcionáló családnak, mert egy idő után csak azok az emberek számítottak, akik akár a legádázabb napjaimon, akár pedig az örömtől kicsattanó hangulatom során is kitartóan ott voltak mellettem. És ahogyan Finneas, úgy Phoebe is ilyen volt. Ők voltak ketten az én családom és tudtam jól, hogy bármerre is sodorjon minket az élet, ez az egység nem változik majd. Hárman a világ ellen, mint a filmekben. Csak ott ketten vannak és általában ennél intimebb a szitu. Ezért ennyire félelmetes, ha ők ketten nincsenek jó passzban és csinálják a baromságot, mert oké, hogy egyik sem fog kidobni egy árokba azzal a búcsúval, hogy kösz, jó voltál ameddig tartottál, de hogyan tudnék közöttük létezni, amikor a feszültség felemészti őket? Csak reméltem, hogy megoldják a dolgaikat anélkül, hogy bele kellene avatkoznom, mert ott, ahol az én tanácsomat kérik, az a helyzet már régen rossz. Már a gondolat is nevetséges. Brodie Cutler, mint párkapcsolati tanácsadó, aki világ életében nem tudott megtartani egy három hónapnál tovább tartó kapcsolatot. (És ha megkérdezik, igen, még mindig hiányzik Petra Saltzman attól függetlenül, hogy elvileg egyetértettünk abban, hogy a távkapcsolat egy nagy kicseszés.)
Az éneklés utáni adrenalin a színpadról leérve sem csillapodik. Ott zubog az ereimben, dübörög megállíthatatlan visszhangként a füleimben és a szívveréssel egy ritmusban, miközben azt várom mikor léphetünk megint vissza. Lenne pár ötletem, hogy mit kellene előadni, de nem akarom Phoebs idegeit is szétnyúzni. Addig viszont lecövekelünk a pult mellett és hagyunk időt másnak is kibontakozni, ha már úgy tűnik sikerült egy lavinát elindítani ezzel. Nem mintha bánnám. Kívülről is jó végigkövetni más szerencsétlenkedését. Én mindeközben többször is Phoebset felügyelem, pontosabban a hangulatát. Jól tudom, hogy a gondolataiban még mindig ott ismétlődik megállás nélkül a Finnel történt beszélgetés, de egy kicsit mintha oldottabbnak tűnne. És ez jó dolog. Ezzel tudok mit kezdeni.
- Nem mintha bármit is szégyellned kellene. - csak úgy mellékesen fűzöm hozzá, hiszen emlékeim szerint jó szerepelt a színpadon. Az pedig hogy én mekkora hülyét csináltam magamból közönség előtt egy olyan dolog, ami nem egyszeri alkalom. Újra megtenném és egyáltalán nem lenne bűntudatom miatta.
Sokat nem kell arra várni, hogy a két haverja is befusson, én pedig enyhén megdobott szemöldökkel követem végig a beszélgetés menetét és ha arra van szükség, akkor nem vagyok tapló és bemutatkozom. Ezt látná Finneas. Nem adnék neki két másodpercet sem, hogy térden csúszva könyörögjön Phoebe bocsánatáért.
A biliárd gondolatára elmosolyodok, majd elrugaszkodok a pulttól is.
- Tőlem mehet. - adom beleegyezésemet szavakkal is, majd még mielőtt elindulhatnék Phoebevel a következő helyszínünkhöz, azelőtt két szalvétát veszek el és lecövekelek Phoebs rajongói tábora mellett.
- Kezd feltűnő és kényelmetlen lenni ez a nyilvános nyáladzás. Fogjátok vissza magatokat. - veregetem meg az egyik kolléga vállát.
- Szóval Cutlerek a..ellenük. Phoebs, emlékszel milyen dinamika szerint működünk mi? - kíváncsian széttárva a karjaimat hátrálok pár lépést, miközben a színpad résznél újabb dal csendül fel, majd pár másodperc múlva újra csend lesz. Úgy látszik valaki döntésképtelen.