If you want a happy ending, it depends on where you stop the story.

Na de mi a helyzet, ha az életednek tulajdonképpen se füle se farka, csak zajlik, kétségkívül tart valamerre, ám azon kívül, hogy előre, szigorúan mindig csak előre, aligha tudnád megnevezni a konkrét irányt. Célt. Kinek mi a komfortosabb.
Az enyém állandó pörgés, mindig a topon, száz százalékos jelenléttel, idejét sem tudom, mikor lustálkodtam utoljára; nem azt mondom, hogy nem utazom el olykor Barcelonába, vagy nem rontom a levegőt a francia tengerparton, hanem úgy igazán, az ágyon fetrengve, tévézve, kávét szürcsölgetve és kibaszottul nem csinálva semmit. Nem az én világom.
Bármelyik pontján is állítanánk meg ezt a fáradhatatlan neverendig sztorit, biztos, hogy izgalmas végeredményt kapnánk, és kilencvenhat egész nyolc százalékos valószínűségi rátával a happy ending is garantált.

Hogy mi a helyzet a maradék három egész kettővel? Vérbeli köcsög a kérdés, csak jelzem, az ilyesmit nem szokásom szó nélkül hagyni, de azért válaszolok. Miért ne tenném?
A maradék három egész kettőben, kérlek, a hisztiző csaj helyett az anyámat hívom fel egy már-már rutinszerű, kedd esti szakításra. Síkideg vagyok, ez a ribanc képes volt bosszúból megkarcolni a Sedant.
- Bazd meg magad, Kitty, hidd el, nélkülem is menni fog... Anya?!!
Öt helyett fél tízig maradok bent a cégnél a másnapra bejelentett kontroller miatt, a bejárton ötös sebességgel áthaladó idős hölgyre pedig rácsukódik a fotocellás ajtó, nekiesik a bemutatótermékként kiállított biciklinek, és mire magához tér, máris perelni akar.
- Nem volt figyelmeztető jelzés!
Mit lehet tenni. Végül is igaza van, semmi nem hívta fel a figyelmét, hogy az ajtó nem csupán kinyílik, de bezáródni is be fog. Miután kiderül, hogy a cég jogásza gyakorlatilag az ő férjétől tanulta a szakmát, pláne szarban vagyunk. Ekkor viszont még nem tudom, hogy az egyik idősödő kollégám a két hétig javított, frissen elkészült autóval sikeresen megtalálja a vállalati kapuoszlopot.
- Nem tudom, hogy történt, még sosem fordult elő.
- Jól van, Steve, menj haza, igyál meg egy sört.
Sem azt, hogy egy csereautóval betévedt baromarcú ügyfél lazán áthajt a lecsukott sorompó alatt, félig lehámozza a kocsi tetejét, majd előadja, hogy fogalma sincs, mi történhetett.
- Nem a sorompó alatt hajtott át véletlenül? Első ránézésre egész specifikus a kár.
- Ugyan már, mit képzel? Már ilyen volt, amikor beszálltam. – A pasas továbbra is tagad.
- Akkor talán nem haragszik, ha megnézzük a biztonsági felvételeket. – Merthogy olyan is van kis barátom, elmész te a.
A főnök aláírásra küldi a teljesíthetetlenre szabott, minden mértékben irreális, ám sikerhez kötött fizetés alapú éves profittervezetet. Nem érti, mi bajom vele.
- Miért te hogy csinálnád?
- Úgy, hogy vonnék egy átlagot az előző öt évből, és reális növekedési értéket adnék meg, ami motiválja is az embert, nem egy mesebeli olyan számot, amiről most tudni, hogy nem tudjuk megugrani. De ha mondasz három ötletet, hogyan valósítható meg, máris aláírom.
Nem tud. Persze, aláírom neki, de nem tartok igényt a saját példányomra sem. Jobb, ha viszi is előlem.
Nagyjából pont ilyen boldog vagyok, amikor a hétvégi házam kapujában jövök rá, hogy másfél órás vezetés után a kulcsokat az irodámban hagytam. Hiába rugdosom a lábtörlőt, bizony nincs alatta pótkulcs.
A nő, akihez gyakorlatilag egy aprócska problémán kívül már semmi közöm nincs, felhív, hogy a gyerek keze beszorult a küllők közé, orvoshoz kell vinni, de nem tudja kikergetni a bernáthegyit a kocsiból. Bepánikolt, gőze sincs, hogy mit csináljon.
- Mióta van bernáthegyid? – akadok le eme sarkallatos pontnál.
- Nem a miénk, Niall, ne idegesíts, öt másodpercre hagytam nyitva a kocsi ajtaját, hogy becsukjam a kaput, mire visszamentem, már bent volt! – Ó, te jó ég.
Ha már orvos... két éven belül harmadszorra visznek kórházba, mert a szokottnál kissé lendületesebben pöccintek el egy megfáradt csikkdarabot, részegen, igen, de most nem ez a lényegi infó. A hirtelen mozdulat miatt a vállam megint kiugrott, meg kéne műttetni, ez most már világos, de nincs rá három hónapom. Holnapután Detroitból jönnek, jövő héten én repülök Németországba az új asszisztensemmel.
Napi hat-hét eszpresszó általában tudja a trükköt, hogyan tartson ritmusban, fasz tudja, mikor voltam utoljára kivizsgáláson, amivel a kávézós kiscsaj szívja a vérem szabad idejében tehát folyton, jóban vagyunk egyébként, én fűzöm, ő pedig basztat, de a legutóbbi EKG-m biztos, hogy teljesen rendben volt. Mindenkinek elszorul néha a mellkasa, a hipochonder pöcsöket pedig mindig is utáltam. Nem mintha csajban sokkal felemelőbb lenne. Épp egy tárgyalásra tartok, a dugótól kétszáz a vérnyomásom. Küldök egy sms-t a kávézós szöszire, az estém végül is még szabad.
Már csak a szüleim utódnemző projektjét kéne leállítani valahogy. Sajnos nem nyugtatja meg őket, hogy már van egy közel hat éves unokájuk, akinek a létezését sem sejtik. Nem akarok megnősülni, gyerekhez meg pláne nem érzem magam elég... Minek is kellene? Még erről sincs halvány fogalmam sem. Hogy feldobja a napomat, beszélek néhány percet a húgommal, mire nagy vidáman bejelenti.
- Képzeld, szereztem egy kis plusz pénzt. Jelentkeztem gyógyszerkísérletre.
- Hogy mit csináltál...?
Mielőtt kidobnám az agyam a legközelebbi kukába, néhány másodpercre lehunyom a szemem, megmasszírozom a homlokom, és emlékeztetem magam, hogy mindez az életemnek csak a három egész két százaléka. A mardék kilencvenhat egész nyolc pazar, irigylésre méltó, a tökéletesség utánozhatatlan nevotábbja.