Nehéz magamat jellemeznem, nem is feltétlenül szeretem ezt csinálni. Nem gondolom úgy, hogy én lennék a legnagyobb észkombájn a földön, egyszerű fickó vagyok, aki csak egyik napról a másikra meg akar élni. Nem tartom magamat erősnek sem, nem tudnék leütni egy kétajtós szekrényt, nem ilyesmikben utazom, pitiáner melókat végzek, amiket más nem csinálna meg. Igazság szerint nem vagyok senki. Nincs nagy házam, nagy autóm, milliókat érő rolex karórám. Nem tudtam megváltani a világot és nagy eséllyel sosem fogom tudni, de ez rendben van, nem is akarom. Egy spanyol akcentusú, Staten Island-i pasas vagyok, semmi több.
Rámnézel és nem látsz mást, csak egy bevándorlót, valakit, aki elveszi a munkád, aki fertőzi az utcáid, aki veszélyt hoz az országodba. Ha este van, nem mersz elsétálni mellettem, legyél akár férfi akár nő, átballagsz a másik oldalra és imádkozol, hogy ne forduljak utánad. Előítéletes vagy. Látod a hajam, a bőröm, a tetoválásaim és már kialakul benned egy kép. Egy bűnözőt látsz.
Én mást látok. Én egy olyan embert látok, aki az élete minden percében küzdött, hogy talpon tudjon maradni. Aki azért csábult el a sötét oldalra, mert nem volt lehetősége. Akinek a jardnál habár többoldalas aktája van, minden tettének van magyarázata, amit ugyanúgy megtenne bárki, ha abban a helyzetben lenne, amiben ő volt. Aki az egész életét arra áldozza fel, hogy a testvéreit gondozza és nevelje, önzetlenül ha kell, aznap nem eszik, csak a többiek egyenek. Valaki olyat látok, aki kitartóan küzdött a túlélésért, aki akkor is, amikor nem kapott levegőt, sose vette el mástól az oxigént, hanem addig harcolt, amíg a felszínre nem tudott törni egy mélyesés után. Igen, vannak hibáim, néha eldurran az agyam, elfogy a türelmem, ordítok és zúzok, de sose emelném egyik kölyökre se a kezemet, sose okoznék nekik olyan traumákat, mint amikkel én küzdök. Értékesnek érzem magamat, kellek nekik, szükségük van rám, én pedig tűzön-vízen át megvédem őket, bármiről is legyen szó. Csak ez számít.
Én egy ilyen embert látok, nem pedig azt a mogorva, zsörtölődős, elmebeteg, pszichopata gengsztert, akit te látsz bennem. Én nem félek magamtól, de azt se értem te miért félsz tőlem.

[+18]
- Mia, az Isten verjen meg - csattanok fel, mikor a konyhába érve meglátom a tornyosuló edényeket. Eleve nem vagyok egy harmonikus és kiegyensúlyozott pasas, de amikor a húgomat ötödjére kérem meg ugyanarra és még mindig képtelen megfelelni az egyébként aprócska, sőt, mondhatjuk úgy is, hogy hangyafasznyi elvárásaimnak, azért nálam is elgurul a gyógyszer. Összesen három napot voltam távol, leginkább azért, hogy ételt tudjak rakni a családom asztalára, hisz nem könnyű szülők nélkül 5 testvért nevelni, gondozni, etetni meg nem mellesleg szeretni, különösen most, amikor a tányérokat bámulva észreveszem, hogy ezek akkor lettek még itt hagyva, amikor távoztam. Hatalmas pöfékelés közepette, akár egy gőzmozdony indulok meg a szobája irányába, ahol ő teljes mértékben ignorálva a dührohamomat a telefonját böngészi, füleiben zenét hallgatva. Kikelve magamból tépem ki a készülékből a kábelt, majd hatalmasra güllesztett szemekkel magasodok felé. 16 éves, épp kamasz, ami azt jelenti, hogy naponta kapok tőle idegösszeroppanást, ha úgy döntök reggel, hogy ma nem fogom telibe szarni mit csinál, hanem vállalok is valamennyi felelősséget a viselkedéséért és megpróbálom normális emberré formálni. Nem én vállaltam ezeket a kölyköket, de az én nyakamra maradtak, anyánk meg az ötvenhét "haverja" annyi porontyot hozott a világra, hogy aztán úgy döntöttek, inkább faképnél is hagyják őket, természetesen a jó öreg Diegot terhelve a gyerekvállalás hátulütőivel. Nem álltam készen szülőnek lenni, 19 voltam, amikor egyedül maradtunk, de tudtam, hogy ha nem teszem oda magamat és nem irányítom mindannyiunkat akkor az utcán végezzük. Mára már többen is dolgozunk, ha nem is feltétlenül legális munkakörökben, de legalább megkeressük a mindennapi betevőt és ki tudunk fizetni egy nem éppen a legszebb vagy legkomfortosabb, de épp elég nagy házat mindannyiunknak. - Spagettiszószos tányérok vannak a kibaszott mosogatóban. Most ti vagy három napon keresztül ugyanazt ettétek vagy kurvára nem végezted el az egyetlen rohadt feladatot, amire kértelek - ordítottam vele fennhangon. Mondhatja rám bárki, hogy rossz ember vagyok, hogy mégis hogy merem egy kamasz lánnyal szemben felemelni a hangom, de erre csak annyi a válaszom, hogy akkor csinálják utánam, mutassák meg, milyen mintabátynak lenni, kíváncsi lennék nekik mennyi türelmük lenne, amikor úgy érzik, hogy a családtagjaik ellene dolgoznak és hátráltatják mindenben, amit el akar érni azért, hogy jó életük lehessen. Ugyanis nekem más célom sem volt, csak hogy mindannyian normális felnőttekké érjenek, tanuljanak, dolgozzanak és ne kössenek ki ott, ahol én, ne szarért-hugyért dolgozzanak mások seggét nyalva, könyörögve a pitiáner csicska melókért, amikért bármikor az őrsön végezhetik aztán énekelgethetik a rácsok mögött a "Börtön ablakába soha nem süt be a nap" című nótát.
- Három napig spagettit ettünk - jegyzi meg ravasz vigyorral, amitől ha rosszabb napomon fogott volna ki, már a magasba emelném a kezemet, s habár sose ütném meg őt, legalább annyira felhasználhatnám a gesztust, hogy egy iciripicirit megfélemlítsem a szavai következményeitől, ugyanis Mia olyannyira szemtelen és pimasz, hogy könnyedén képes keringőt járni az idegszálaimon, amit nem mellesleg még rettentően élvez is. Most is a telefonján valami pasassal beszélget, nem tudom már hanyadikat szedi össze, ilyen szinten hasonlít anyánkra, de érthető, hiszen ő nem olyan, mint a legtöbbünk, nem néz ki illegális határátkelőnek vagy egy mufurc mexikóinak. Szőkére festette a haját, állandóan egy tonna smink van az arcán és nem képes kimenni úgy az utcára, hogy ne lógna ki a fél picsája a szoknyái alól. Ha Sofia szavaival élnék "Igazi pasifaló". Ő az a húgom, aki, mivel csak 2 év korkülönbség van köztünk, mellettem vezeti a háztartást. Úgy nézünk ki, mint a házastársak, ahogy fejvesztve rohanunk a viselkedni nem tudó kölykök után, Sofia azonban velem ellentétben kifejezetten laza, így mindig én leszek a rossz zsaru minden történetben. Én vagyok, aki ordít, aki elvesz, aki büntet, amíg Sofia nyugtat, nevettet, szeretget. Tipikus szerepvállalás. - Dio, nyugodj már meg, most jöttél haza. Relax - simít végig a karomon, ami miatt a dühtől vezérelve végigfut rajtam egyfajta borzongás. Tökéletesen tudja mit csinál, hogy mennyire ki tud hozni a sodromból, de őrülten élvezi, hogy megteheti. Egy óvatlan pillanatban ki is kapja a kezeim közül a fülhallgatóját, majd újra elmerül a lányos popzenékben, miközben már a telefonjára pillantva látom, hogy szívecskékkel árasztja el az üzeneteit. Egy undort kifejező fintorral való reakció után ott is hagyom, ugyanis nem éri meg tovább vitatkoznom vele, úgysem ért a szóból. - Egyébként is, nem egy nő dolga mosogatni. 2024-et írunk. - jegyzi meg halkan miközben megvonja a vállát. Ez az, amibe egy tinédzser lánnyal végképp nem fogok belemenni: a női jogokba. Most még lázadó, igazi forradalmár, ha nem mondanám azt, hogy úgy kell a nőkhöz imádkozni, mintha ők lennének maga Mekka, ígyisúgyis leharapná a fejemet. Azzal meg végképp nem állok vitába, hogy ő egy gyerek, nem pedig egy nő. Csak a fejemet fogva sóhajtok fel, de ezt már nem hallhatja.
Már épp a folyosón haladnék végig, amikor betámad az öcsém is, Alberto, aki a legkisebb mindünk közül, mindössze 14 éves. Amikor apáék itt hagytak minket csak egy kiskölyök volt, az óvodától kezdve mindent kézenfogva járt velem végig, most viszont ő is csak egy sakál, aki megállás nélkül duruzsol a fülembe, kéreget, ígérget, aztán ha valamit én várnék el tőle, magasról tesz arra, amit mondok neki. Az egyetlen pozitívum a kissrácban, hogy hatalmas üzletember, már elsőtől kezdve mindenből vállalkozást csinált, most pedig ha jól tudom, kitalálta, hogy itthon kajákat főz, amiket háromszoros áron ad el az osztálytársainak. Nevetséges, hogy többet tesz hozzá a családi kasszához, mint a nála két évvel idősebb nővére.
- Diego, mi az a laszti? - néz rám kérdőn, mire összevonom a szemöldökömet, szinte sugallva, hogy rossz embertől kíváncsiskodik. - A haverjaim mondták, hogy hoznak holnap, én erre mondtam, hogy én kurvára nem szeretek focizni szóval kiszállok, erre elkezdtek nevetni. Mi a faszom az a laszti? - ismétli meg mostmár kicsit megdöntve a fejét. Ha most látnának a gyámügytől, ahogy drogokról diskurál és nem mellesleg úgy beszél a fickó, mint egy rohadt kocsis, biztosan nem tarthatnám meg a kölyköt. Szerencse, hogy rajtunk kívül senki sincs itt.
-Me cago en Dios... - sóhajtok hatalmasat, remélve, hogy ezt a beszélgetést nem kell tovább folytatnom, de szerencsém van, ugyanis ebben a házban nincs megállás. Konkrétan mondhatnám úgy is, hogy 20 perc szabadideje sincs az embernek, különösen ha ő a családfő, hisz mindenki hozzám rohangál a problémáival, akkor is, ha elküldöm őket a búsba, akkor is, ha szándékosan rossz tanácsot adok és akkor is, ha kijelentem nekik, hogy én ehhez nem értek. Sofia általában késő estig nincs itthon, ápolónőként dolgozik a Brooklyn-i kórházban, az eggyel kisebb, Matteo, aki pedig most 21, futárkodik a közelben. Természetesen senki se higgye, hogy én vagyok az egyetlen elvetemült alak, a különbség köztünk csak az, hogy én reggeltől estig dolgozom azt, amit nem kéne, ők pedig csak éjszaka vetemednek rá a sötétebb oldal kínálta lehetőségekre. Ugyanis, meglepetés vagy sem, ennyire spanyol pofával nehéz tiszteletbeli munkát szerezni New Yorkban, viszont rettenetesen könnyű, ha bűncselekményekről van szó. Ki ne szeretné, hogy egy rohadt migráns végezze el helyette a piszkos melót? Sokszor ha kell, még az akcentusomat is bevetem, hogy elhihessék mennyire ostoba vagyok és könnyebben belevihessenek a szarba.
Meg is jelenik a bejáratnál az emlegetett szamár, Sofia, aki most a szokásosnál is viharvertebb külsővel kezd el levetkőzni. Korán van még, sose ér haza ilyenkor, így különös az érkezése, de ez a család annyira kaotikus, hogy az ember már semmin sem tud meglepődni.
- Digo, bienvenido - ordít a folyosón keresztül, mire szinte minden kisebbik testvérünk szapora léptekkel meg is indul az irányába. Ahogy haladok az irányába, egyre nagyobb lesz a hangzavar, majd meglátom, hogy a kölykök körbeállják, mintha csak ajándékra várnának. Alberto és Mia a táskáját kutatják, miközben ő mit sem törődve a rohadt kis tolvajokkal, megpróbálja takarni, mennyire kimerült.
- Gracias, Sofia - mosolygok rá szelíden. Tudom, hogy mennyire megviselt, hogy mennyit gürizik, hálás vagyok neki, hogy tartotta a frontot, amíg én távol voltam. Amikor meglát, szomorú tekintettel indul meg felém, majd úgy ölel meg, mintha soha többé nem tehetné. A karjai körbezárnak, szinte a szuszt is kiszorítja belőlem, de jól esik. Ő az első a hazaérkezésem óta, aki nem csak egy “Szia”-val üdvözöl, aki nem úgy lát engem, mint ahogy a kicsik, egy szigorú, zsörtölődő, morcos alaknak. Sofia megérti mit miért teszek, hogy miért vagyok néha túl szigorú és komolyodok el, amikor ők önfeledten szórakoznak. Tudja, hogy csak a családomat védem és nekik akarok jót.
- Hiányoztál - suttogja, ahogy a vállamba fúrja a fejét. - Örülök, hogy itthon vagy - szorít még jobban, ami miatt egyre szélesebb lesz a vigyorom.
- Mi történt itthon, amíg távol voltam? - suttogok én is, magánbeszélgetéssé téve a csevelyünket.
- Semmi jó, de ne törődj vele - neveti el magát, amire enyhén visszahőkölök annak érdekében, hátha a tekintetéből ki tudom fürkészni, hogy azok a baljósló fekete felhők amiket most felvázolt mennyire is baljóslóak.
- Hogy érted, hogy semmi jó? - vonom fel a szemöldököm, de csak mosolyogva visszahúz magához.
- Ne törődj vele, a lényeg, hogy itt vagy - szívja mélyen magába az illatomat, szinte elálmosodva az ölelésemben. Behunyva a szemeimet megpróbálom megfogadni a tanácsát és kihasználni az érintését, ami most lelassítja a légzésemet a sok szar közepette is. Rohadt nehéz fenntartani ezt a családot, a nagyok is kicsik még, úgy próbálunk helytállni a világban, hogy a legtöbb ember ilyenkor még saját magát sem lenne képes eltartani, nemhogy 5 másikat.
- Marcos-t bevitték a jardra - szólal meg Albi mellettünk állva annyira mindennapos témaként kezelve a dolgot, mintha csak arról beszélt volna ma mit reggelizett. Marcos volt a legbalhésabb mindünk közül, az ő apja máig néha beállít ide, hogy pénzért könyörögjön, eljátszva mennyire szereti a gyerekét, itt tanyázik pár napot, aztán elmegy tejért és soha többé nem jön vissza. Marcos drogozik, iszik és üt, igazság szerint bármit és bárkit aki az útjába áll, ha épp olyan kedvében van. Szinte minden héten van vele valami, nem győzzük letenni érte a félretett kiskasszából kihalászott összegekkel az óvadékot, de sose tanul. Egyszer a sírba fog tenni.
- Hogy tessék? - fordulok felé. - Sofia, mégis miről beszél?
- Shh.. - szorít újra magához, de már képtelen elterelni a figyelmemet, robotol minden agytekervényem, ahogy az alternatívákon gondolkozok. Egészen addig amíg nem öl embert, nincs baj, de mi van, ha mostmár eljutott odáig, hogy megtegye? Bele se akarok gondolni. - Albi, remélem tudod, hogy meg foglak ölni - sandít a kicsire, suttogva a szavakat, aki csak széles vigyorral élvezi, hogy kapott egy kis rivaldafényt. Úgy érzem én vagyok az egyetlen józan gondolkodású ember ebben a rohadt házban. Épphogy hazaértem és már megint ki kell mentenem valamelyiküket a szarból. Miért nem változik soha semmi?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Sokan csak dobálóznak olyan szavakkal, hogy mindent megtennének a családjukért, de esetedben ez nem csupán üres beszéd. Megtehetted volna, hogy olajra lépsz, mindenki oldja meg ahogyan akarja és a könnyebb utat járva egyetlen emberért vállalsz felelősséget... önmagadért. De nem tetted. Mindenkit a nyakadba véve indultál el egy ösvényen, ami nincs előtted kikövezve, sőt, még azok is hajlamosak megpróbálkozni a kigáncsolásoddal, akik miatt egyáltalán ennek az egésznek nekivágtál.  
Lehet, hogy felmérgesítenek, elvetik a sulykot és indokolatlanul keresztbe tesznek, hogy még véletlenül se lehessen egyetlen nyugodt pillanatod sem, amikor mondjuk megpihenhetnél, de egy dolog biztos. A lelkiismereted tiszta lehet. Még akkor is, ha törvénybe ütköznek a munkák, amiket el kell vállalnod, hiszen egyszerűen nincs más lehetőséged, mint az alvilágba merülni, hogy a családodat a felszínen tarthasd. Előítéletek ide vagy oda, te tényleg egy jó ember vagy és míg a legtöbben már a zárt osztályon kötöttek volna ki neked még ez a luxus sem adatott meg, hogy legalább egy kis pszichiátria szabadságot kivehess magadnak.  
Kemény a múltad és a jövőd sem ígér túl sok könnyebbséget, majd talán ha egyszer a kisebbek is felnőnek a családban... vagy nem... az olyan emberek, mint te valahogy sosem jutnak el addig, hogy tényleg megpihenhessenek.
Hát... nem irigyellek. Kitartás és hajrá!

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!