Zaide egyszer azt mondta, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, és egy valamit soha nem feledhetünk el: kik vagyunk, és honnan jöttünk? Azt már nem részletezte, hogy mi a helyzet az „…és hova tartunk?” résszel. De erről senki nem akart, és nem is szeretett beszélni. Legalábbis a magunk fajták közül.
Sablonos, klisés bölcseletekkel tanított, ami neki, nekem és mindenki másnak is oly világos volt, mint a Nap. Viszont az, hogy egy alig tizenegynéhány éves kislány szájából származtak ezek a szavak, tekintetének lelkeket simogató, másokat talán halálra rémítő őszinteségével, többet jelentettek annál, mint amit emberek ezrei, százezrei naponta látnak különböző platformokon, giccses képekre szerkesztve cirádás kalligráfiával. Én pedig minden bizonnyal túlontúl szigorúan vettem ezeket a kijelentéseket és „nézz magadba!” gondolatoktól terhes okfejtéseket, s úgy megfogadtam az összest egytől egyig, mintha egy számomra testre szabott, életútvezetési tanácsadáson gyűjtött követendő igéket láttam volna mögéjük. A kőbe vésett életutamat. Egyfajta reménytelenséget, bizonytalanságot, midőn nincs az a szebb, jobb és pozitívabb élet, modernebb látásmód és 21.századi lét, melyek feledtetni tudnák azt a sötét háttért, ami meghatározta az életemet. Zaidenek köszönhetően, soha nem feledtem el azt, amit más talán temetett volna. Hiába cseréltem felhőkarcolókra az egymás mellé szorosan ékelt, egyik kék, másik rózsaszín aprócska házakat… aszfaltos útra a földutat. Hiába járok metróval, busszal vagy egyéb vasparipával, élek biztosabb, kiegyensúlyozottabbnak tűnő életet. De szomorú vagy sem, továbbra is ez voltam én. Egy huszonöt éves srác korlátokkal, bizonytalan jövőképpel. Valaki, akinek hosszú éveken át üresnek gondolt bensőjét a húga töltötte meg élettel…
Én adtam hozzá egy porhüvelyt. Egy hús-vér, tagadhatatlanul mexikói jegyekkel bíró testet, tele sötét, kellemetlen, véres emlékekkel, zord látképekkel. Olyanokkal, amit nem szívesen idéz fel senki fia, ám az mégis orvul csap le rá a legváratlanabb pillanatokban. Olykor valósággá válik, másszor nem tesz mást, mint belülről emészt. Pont, mint a sejteket felfaló, azok között burjánzó rák.
A húgom vált az évek folyamán az érzékenységemmé, aki emberközpontúvá tett. Ő lett a mosolyom, a lelkem, egy apró fény a szememben, akinek hála megtanultam élni, és élvezni az életet. Aki bebizonyította, hogy több is van bennem annál, mint amit én gondolok, vagy láttatni engedek. Nem hittem neki. Eleinte minden szavát kétkedve fogadtam, mintha nem is rólam beszélt volna, hanem egy idegenről, aki akár... én is lehettem volna.
Miként hittem neki valamiben, a bölcsességégében és a világ milyenségének megítélésében, úgy megvétóztam a látásmódját a saját magam személyét illetően. Mert senki, még a tulajdon testvérem se ismerhet eléggé... senki nem értheti meg pontosan azt, hogy mi zajlik a fejemben, és nem érezheti azt, ami a lelkemet gyászos lepellel fedi. És én nem is akartam, hogy próbálkozzanak.
Ha valaki megkérdezné, hogy boldog életem volt, én gondolkozás nélkül igennel felelnék, legapróbb jelét se mutatva annak, hogy ezen határozottság mögött kételyek lapulnak. De végtére is, részben még ezzel is az igazat állítanám, hiszen életem első tizenhárom évében visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul boldog voltam. Nem érdekelt, hogy levetett ruhákban jártam, hogy nélkülözni kellett és többször voltam éhes, mint jóllakott. És ugyan úgy igaz volt ez az elmúlt tizenkét esztendőre is, amit távol az otthonomtól, egy alapos agymosást követően eltöltöttem. Mindenem megvolt, és még annál is több. Saját szobám. Saját telefonom. Olyan kütyüim, amiben zene szólt. Nem kellett azon agyalni, hogy fogom tudni megnézni a nagy nehezen befogott csatornák egyikén vetített meccset a város egyetlen televíziójában, hiszen volt sajátunk. Újabb és újabb ruhákat kaptam, melyek egy idő után bele se fértek a szekrényembe.
Viszont a boldogság nem jelent egyet a kötelező maszkként viselt mosollyal...
Egyszerre szerettem és gyűlöltem az életemet. Szerettem az új lehetőségek miatt... kitárult előttem a világ, és a nevelőszüleim igyekeztek is tenni azért, hogy mindaz amit a hátam mögött hagytam, már csak egy rossz emlék maradhasson. Valami mégis beárnyékolta ezt az újonnani boldogságot. A megvetés sokak szemében, amiért más vagyok. Amiért nem szólok, amiért visszahúzódóbb vagyok s örökbefogadott.  Gyerekként, a határ ezen oldalán talán pont ez okozta a legnagyobb nehézséget számomra. Megtanultam, hogy a gyermeki gonoszságnál nem létezik kegyetlenebb a Földön.
Felnőtt korára beletörődik az ember és hozzászokik, hogy ember számba se veszik, s ha elég erős ahhoz, hogy fordítani akarjon és tudjon is a sorsán, megteszi. Nem akartam tovább az a számkivetett kisfiú lenni, aki egy halálvonaton érkezett az Államokba, és csak a szerencséjének, valamint az anyja önfeláldozásának köszönhette az életét... azt, hogy nevelő szülőkhöz került, és azok békében, szeretettel igyekeztek nevelni.
De ez mégse volt ugyan az.
Hogy mi lett a célom? ... jobbá tenni azt, amit lehetséges. Mosolyt látni, mosolyt csalni az emberek arcára. Kedves szóval becézgetni, és reményt jelenteni másoknak, akik hasonlóan kilátástalannak vélik az életüket, mint ahogy én tettem hosszú-hosszú éveken keresztül. Mert a húgom így tanította. Ez idő alatt pedig mindvégig önmagam maradni, és nem beleőrülni az élet végtelen körforgásába. Az emlékekbe, a rémálmokba. A boldogság mögé rejtett magányba.

Zaide bölcseletei nem hagytak alább, s egyszer azt is mondta, hogy az embert csak egy karnyújtás, és a saját akarata választhatja el attól, hogy olyan életet éljen, amilyet kíván, és szeretne magának. Csekély kora ellenére bölcs lány volt. Ő egyszerűen úgy tartotta, hogy az anyánk világszemléletén keresztül igyekezte látni a saját maga életét is, és az ő erejével, kitartásával és pozitivitásával ruházta fel magát a külön töltött évek során. Belőle merített, álmaiban újra és újra visszatért hozzá Mexikóba, a gyökereinkhez. Az ölelésébe, noha nem lehetett biztos abban, hogy alig négy év alatt elegendő élénk emléke maradt vele kapcsolatban. Én viszont szentül hittem, hogy nem egyszerűen felvett tulajdonság volt ez, hiszen van, amit nem lehet tanulni. Ez vele született. Ez volt Ő. Zaide. Tagadhatatlanul az anyánk lánya, az ő hasonmása, aki pedig ugyan úgy a jobb életért küzdött, bár a húgommal ellentétben, nem a saját életét akarta szebbé tenni és a jövőjét megteremteni. Nem a sajátját, és nem is a férjéét, aki azon a fülledt, baljóslatú nappalon is kint izzadt az elszíneződött, itt-ott olajfoltos és átnedvesedett, moly rágta trikójában. Egy ezeréves, hajdanán piros, akkor már rozsdamarta, barnás Pickupot bütykölt a tűző napon, s hiába bikázta be újra meg újra, az mély dörmögéssel, pöfékeléssel, végül kínkeserves szuszogással adta fel az életet.
Zaide és én kacagtunk, miközben apánk egyre csak szórta a cifrábbnál cifrább szitokszavakat. Nem törődtünk azzal, hogy őt tényleg bosszantotta az, hogy hiába minden tapasztalata és tudása, aznap kudarcot vall. Élveztük, hogy az olajfoltos arca egyre csak vörösödött, azt pedig főleg, hogy a mi szókincsünk is bővült ama sűrűn használt „bassza meg”, „kurva anyád”, „rohadnál meg” kifejezésekkel. Később megtanultuk, hogy ez az autószerelők sajátja, éljenek azok a világ bármely pontján. Anyu már közel se volt olyan elragadott a szóhasználatai miatt, mint mi magunk, s olykor-olykor ki is rivallt a konyha ablakán, hogy vigyázzon már a szájára. Ideig-óráig ment a dolog.
Hiába a reménytelennek tűnő harc, apu nem adta fel. Soha nem adta fel, hiszen ez volt a megélhetésük legjava. A kuncsaftjainak bizalma, és az igazi szerelőket megszégyenítő, ezermesteri szaktudása.
Anya jelent meg a parányi teraszon. Kivételesen szép nő volt. A legszebb, akit valaha láttam, és ezt senki nem lenne képes megcáfolni. Apró és törékeny, mégis valamiféle megnevezhetetlen elemi erő sugárzott belőle, mint azokból az angyalszobrokból a régi temetőkből. Talán a védelmezésének, anyai szeretetének ereje. A tartása büszke volt és tekintélyt parancsoló. Egyenes háttal állt, mint egy peckes macska. Sötétbarna, lehetetlenül dús és hosszú pillákkal keretezett szemei bölcsek voltak, s pont olyan mély, átható pillantással fürkészte az embereket, mintha bárkinek a veséjéig láthatott volna. Egy valami volt más csupán… a gyönyörű mosolya. Szelíd volt, egészen gyermeteg s mindig szerelmetes. Pont, mint azoké a fiatal lányoké, akik első szerelmükért rajonganak teljes odaadással. Arcának két oldalán egy-egy bájgödör tetszelgett, kreol bőre pedig kiemelte orcájának narancsos árnyalatát, mind ahányszor apu bókolt vagy kedveskedett neki. Szegénység, betegség, minden más nehézségük ellenére boldog, páratlan, semmihez nem fogható életet éltek.
Aznap volt valami más a tekintetében. Valami idegen, zaklatott és bizonytalan, miközben óvatosan, akárha egy bombát igyekezett volna hatástalanítani, egy régi tálcán egyensúlyozta le az aznapi szegényes ebédet a viharverte lépcsősoron. Ragut főzött. Többségiben zöldséggel, mely megtermett a ház oldalában dédelgetett és rendezgetett aprócska kertben, de nyomokban a hús is fellelhető volt benne. Nem került bele sok, de úgy tartotta, hogy a húgomnak és nekem szükségünk van a minél laktatóbb, minél tartalmasabb ételekre ahhoz, hogy rendben fejlődjünk. Abból a kevés kis pénzből, amit Oaxacaban megtudtak keresni autószerelésből és bejárónői munkálatokból, többre nem is tellett, hiába szerettek volna heti nem csak egy-két alkalommal, de annál többször meleg ételt biztosítani nekünk.
Anyut életének egyetlen célja hozzánk kötötte. Minket akart kiemelni a mexikói nyomorból. Boldog, békés életet szeretett volna nekünk teremteni, s bár egy részem még mindig haragszik rá, amiért szélnek eresztett bennünket azon a napon, de egy másik, egy sokkal bölcsebb énem visszavonhatatlanul hálás neki, hiába is alakulhatott volna sokkal szerencsétlenebbül a történetünk. Azóta beláttam, hogy csak egy dolog lebegett előtte: egy szebb élet nekünk, amiben nem kell mellőznünk. Olyan, amiben szép ruháink lehetnek, több annál a néhány szakadt farmernél, ütött-kopott lábbelinél, ami egy tenyérnyi helyen elfért a szekrényük egy-egy polcán. Mint minden anyának, neki is mi voltunk az elsők, és a legfontosabbak. Az egészségük és a jóllétük.
Akkor már tudhatott valamit… valamit, amit mi nem értettünk volna meg. És nem láttunk előre.
- Na-na! Lassítsatok, ennyi az összes, ami van, nem szeretném kiborítani!
- Máskülönben nyalogathatjátok a földről – tette hozzá apa, miközben kibújt a kitámasztott motorháztető mögül. Könyékig olajos volt, és az egyik kezében csavarkulcsot lóbált, másikban egy ragacsos, feketébe hajló mocskos ronggyal legyezgette a forró, fülledt nyári levegőt.
- Töröld meg a kezed, addig te se eszel! Se a földről, se tányérból – utasította őt a szigorú hangján, majd felénk fordulva legyintett a rogyadozó lépcső irányába – tegyétek le a feneteket szépen. Hé, muszáj mindig a szélére ülni? Irány beljebb – Zaide combját paskolta, akinek bevett szokása volt a lépcsőfok legszélén ücsörögni. Bezzeg, ha lefordult volna onnan, még neki állt volna feljebb. Amint az cselekedett, a kezébe adta a raguval teli mélytányért, majd egy szelet kenyeret – egy pedig neked – ujjai megpödörték a göndör fürtjeimet amint kanalat ragadtam, s jókorákat merítve a raguból, mintha soha nem ettem volna az előtt, úgy tűntettem el az utolsó falatig. A tányért a fehérkenyérrel töröltem tisztára.
A mai napig emlékszek az erőteljes, semmivel és senki máséval össze nem keverhető ízre. Anyu ragujára.
Távolban játszadozó gyerekek viháncolását hozta felénk a szél. Füsttel, pernyével, égetett gumi, és állatok penetráns szagával. És valami mást… a halálvonat ismét hangos tülköléssel robogott végig a városon. A vonat, melyet Szörnyeteg néven is ismernek, és aminek vagonjaiban megbújva, vagy azok tetején végig nyúlva kényszerülnek arra emberek ezrei, százezrei, hogy a jobb élet reményében élve – vagy halva – átjussanak a Mexikót és az USA-t elválasztó határon.
Aznap ki kevesebb, ki több sikerrel tette meg az első lépéseket a másik világ felé. Volt, aki már a vonattal való találkozás pillanatában életét veszítette, aki pedig feljutott rá, azt meglehet, hogy a határ felé robogva érte utol a halál. Szomjúság, éhség hosszú napokon át, Mexikó számos városát érintve… szélsőséges időjárás, véletlen balesetek. Ha túl is élte, ha el is érte a határt, az még nem volt biztosítás arra, hogy a továbbiakban szerencsésebb lesz. Meglehet, elég áttenni a lábát a határon, és annyi volt.
Anyu arca egészen szürke volt. Sápadt és kétségbeesett. Nyakán feszültek az inak, s az addig csipegetett szelet kenyérnek nem volt már több hely odabent. Mosolyogva adta oda apunak, aki nem kérdezett, csak evett. Nagyot nyelt, és bár a ragutól egyre maszatosabb arcunkat nézte, a figyelmét mégis egyetlen egy dolog kötötte le: a hangosan zakatoló vonat, valahol a távolban…


Az érkező, távolból már jól látható viharfelhők elszántan tolták maguk előtt a fülledt, több, mint harminchat fokos meleget. A környéken csupán egyetlen egy háznál volt televízió, az is hangosan recsegett és sistergett, ahogy a hatalmas, felnőtt férfi karjának hosszával megegyező antennával igyekeztek befogni az adást. Egy fiatal és kedves hangú nő próbálta ismertetni az aznapi időjárást, mely megerősítette azt, amit a szegényes város „sámánja”, Emanuela jósolt a sajgó térde és derekának fájdalmából.
Délután négykor már mindenki tudta a kacskaringós utcákban, hogy kiadós eső fog érkezni, mi mégis útra keltünk, nyomunkban a viharral. Anyu egyik kezén én szedtem a lábamat a jobb napokat is látott, itt-ott szakadt, máshol kimoshatatlan, ismeretlen eredetű foltokkal tarkított cipőmben, míg balján Zaide tett igyekvő lépteket és csak remélni tudta, hogy nem fog felbukni a következő út hibákban.
Anyánk keze határozott volt. Azokban a kínkeserves percekben szinte megfeledkeztem arról, hogy milyen gyöngéd ölelésre, cirógatásra és szeretgetésekre képesek azok a gyönyörű, makulátlan kezek, s miféle finom vacsorákat tudott velük készíteni. Vadul, vehemensen tartotta egy-egy kezünket, s egy pillanatra se lassított. Nem nézett hátra. Aput aznap nem láttuk, így nem is volt ki megállítsa. Korán reggel ment el az addig bütykölt, vas marta barna furgonnal, amit hosszú napokon át kalapált, és nem is láttuk őt többet. Csupán az udvar egyik kóró fájára kiakasztott táskája jelezte, hogy hamarosan haza fog érni.
A vonat hangos zakatolása messziről hallatszott, miként elértük a kiszáradt, egészen elsivatagosodott vasúti területekig. Lábunk alatt pattogzottak a zúzalék kövek. Remegtek, sikoltottak a sínek, mi pedig nem tudtuk, nem értettük, hogy mit keresünk ott, ahol jól láthatóan a madár se jár, csupán a vonat szokott arra pöfékelni, hogy a szállítmányát eljuttassa városokon keresztül az ország határáig és annál is tovább. Az egyre hangosabb, egyre vehemensebb zakatolást, másszor felcsendülő füttyszót és tülkölést a közelben lecsapó vihar égzengése nyomta el csupán. Anyu feszült volt, s ha korábban úgy éreztem, hogy furcsán viselkedik, az semmi volt azokhoz a rémálmokba illő pillanatokhoz képest. Minden elillant, ami arra a nőre emlékeztetett, akivel az addig élt tizenhárom évemet töltöttem. Meredten bámult maga elé üveges tekintetével. Rezzenéstelen arckifejezése szobor szerűen megkeményedett, érzelmet nem lehetett leolvasni róla. Amint a vonat befutott a képzeletbeli állomásunkra, megszaporázta a lépteit… versenyt futott idővel és járművel egyaránt, csakhogy ő a szerelvénnyel ellentétes irányba indult. Az széllel, nagy dérrel-dúrral zúgott el mellettünk. Zaide visított, mint a malac, vontatta magát anyával hiszen félt, ő pedig csak nem állt meg, és újra meg újra rántott rajtunk egyet. Sürgetőn, szigorúan rivallt, hogy szedjük a lábunkat, mert elkésünk!
Nekünk viszont fogalmunk se volt arról, hogy honnan késnénk el pont mi, akik azelőtt soha nem kellett időre érkezzenek sehova.
Túl gyorsan történt minden, az azt követő percekből és órákból pedig nem maradt más emlékem, mint a kezemre szorító határozott, erős férfi kéz, ahogy anyu feladott minket a megállás nélkül haladó halálvonatra… ő is jönni akart. Velünk akart tartani, de az ujjai megcsúsztak, s nem markolták tovább a vasfogantyút. Csupán annyit tehetett, hogy taszított rajtam egyet, hogy én biztosan bejussak a vagon ki tudja, hogy miféle szállítmányának elegye közé. Ő pedig eltűnt.
A vékony réseken sandítottam ki. Anyát kerestem odakint, hiába mondták, hogy ne tegyem. Makacs voltam és konok, mint mindig. És akkor nem láttam belőle mást, mint a sínek között élettelenül heverő, groteszk módon kicsavarodott alakját... ha nem az ő oly ismerős kék ruhája lett volna rajta, talán fel se ismertem volna.
Neki nem sikerült.


Túlzás lenne azt állítani, hogy a hátamra vettem Amerikát, és a szomorú kezdet után boldog folytatás következett. Bár így lett volna.
Az első néhány hétben, hónapban szobanövényként fotoszintetizáltam egy nevelőintézet eldugott, pókhálószőtte sarkában anélkül, hogy bárkivel is szót akartam, vagy tudtam volna érteni. Távolságot akartam tartani mindentől és mindenkitől. Nagysokára jutottam csak el arra a szintre, hogy érdeklődni próbáljak mások iránt, de azon túl, hogy egyre csak idegesítettek a hisztérikus, senki fia kölykök körülöttem, és tartottam az akarnok, vehemens, nagyfenekű, tepsi homlokú nevelőktől, nem jutottam túl messzire. S persze, nem utolsó szempont volt az sem, hogy nem beszéltem a nyelvet.
Hátrányt hátrány követett, én pedig kiszolgáltatottabbnak éreztem magam egy modern, zajos világban, mint éveken át toprongyosan a nyomorban, Mexikóban. Pont olyan érthetetlen hablaty volt számomra az angol, mint másnak a kínai, vagy pont az én spanyol anyanyelvem. És hiába próbáltak meg tanítani, nem értek el nálam osztatlan sikert. Legalábbis a közlékenységig nem sikerült eljutnom, de a szavak pont úgy ragadtak rám, mint annak idején apám szitkozódásai, mikor egy-egy négykerekűt próbált életre kelteni. Egy fogékony gyermeki agynak vajmi kevés dolog szabhatott gátat.
Csendes megfigyelőjévé váltam a hatalmas nevelőintézet ódon, barátságtalan falainak. Hamarosan úgy ismertem annak minden zugát mint a tenyeremet, s olyan helyein jártam egymagamban, amitől sok nevelő nő visítva, akár egy-egy választási malac, tiltottak. Sokáig nem is értettem, hogy hogyan zárhatnak be egy ilyen sötét, elátkozottnak és rémmesékbe illő épületbe gyerekeket. Itt-ott inkább tűnt börtönnek, vagy egy ódon kastélynak, mint szeretetteljes otthonnak. Utáltam.
Zaide velem ellentétben lubickolt a nevelők kényeztetésében és szeretetében. Bár volt már felfogása az életről, és olykor csakhamar zaklatottá vált, mikor a nagy játékokat és alvásokat követően nem találta anyut, de nem sokra rá túl is tette magát a hiányán, hiszen ez volt a cél: feledtetni vele a történteket, és felkészíteni arra, hogy befogadó családra leljen. Ami viszont soha nem adatott meg neki. Hiába a cuki pofi, a hatalmas, kíváncsian csillogó barna szemek, valamiért nem akarták őt. Minden örökbefogadás alkalmával elmentek mellette. Soha, senki nem vágyott rá igazán, s még tizenhat éves korában is az intézet falai között barangolt, mint egy ottragadt szellem, láthatatlan vasgolyót cibálva maga után… ahogy én láttam. Neki viszont az otthonává lett. A nevelők lettek a családja, a gyerekek a testvérei, s nekem nem maradt belőle más az ezt követő években, mint végig nézni ahogy felnő… nélkülem.
Nem esett jól, mikor tudatosult bennem, hogy egy füst alatt veszítettem el az anyámat és az apámat, az országomat, az otthonomat és a származásomat. De még azt az egyetlen egy embert is elvették tőlem, aki a határon túl maradt nekem. A húgomat.
Gyerekként nem volt lehetőségem látogatni őt, hiszen a szintén spanyol ajkú, de gyerekkoruk óta New Yorkban élő örökbefogadó szüleim megtagadták tőlem. Féltettek és óvtak, mint egyetlen gyermeküket, aki végre megadatott nekik az életben, és az intézet is bizonyos korlátokat állított fel, melyeket kölyök fejjel képtelen voltam áthágni. Megkötötték a kezem, és ellehetetlenítettek a saját, igazi családomtól. Az idő viszont az én malmomra hajtotta a vizet, s évek múltán, szabad akaratomnál fogva, az intézet kertek alja pontjain bírtam a húgomat távozásra, hogy ideig-óráig együtt lehessünk. Csak addig míg el nem jön a vacsoraidő... csak addig, míg be nem esteledik.
Ma már aláírom, hogy rémes, rossz fiú voltam, s talán jobban jártak volna újonnani szüleim, ha mást találnak helyettem. „Ha másba szeretnek bele” azon a hideg, téli nappalon. Olyan voltam, mert olyan akartam lenni, amilyen gyereket egy szülő se kívánna magának, hiszen egy célom volt: visszakerülni oda, ahol a testvéremmel lehetek. Csak az ő létezésébe tudtam kapaszkodni, s nem vigasztalt a tudat se, hogy igyekeztek mindent megtenni azért, hogy nekem szebb és könnyebb legyen a beilleszkedés és önmagában az élet a kontinens ezen féltekén. Úgy véltem, nem igyekeznek eléggé, én pedig szintén nem törtem össze magam azért, hogy a saját helyzetem könnyebb és jobb legyen, vagy nekik segítsek.
Mígnem feladtam.
Be kellett látnom, hogy egymagam kevés voltam. Akkor legalábbis, s el kellett fogadnom, hogy szükségem volt rájuk. Rájuk hagyatkoztam, és hagytam, hogy a szüleim helyett is szüleim legyenek. Igyekeztem, és egy idő után már vágytam is arra, hogy belefeledkezhessek a család mámorító gondolatába. A ténybe, hogy végre tartoztam valahova, és mindenem megvolt, amire szükségem volt.
Egy valami viszont elmondható volt korábbról is: Mexikóban is megvolt mindenem, a pénzen kívül. Anyám, apám, testvérem... szeretet. Azt pedig nem pótolhatta igazán semmi. Ez az ellenállás a rögeszmémmé vált, s csak mostanra, felnőtt fejjel értettem meg igazán azt, hogy mekkora szerencsém volt ezzel a családdal.
Most pedig én szeretnék tenni azért, hogy Zaide és én, újra egy család legyünk... eljött az időm, hogy bizonyítsak.