Olivia & Jacob

Kihúzza magát, megcsillantja legsármosabb színpadi mosolyát és elegánsan meghajol a nő felé, ahogy Olivia sztárnak titulálja őt. Tiltakozni nem fog a cím ellen, elvégre nem kis teljesítmény van a háta mögött, mely feljogosítja őt ennek használatára, bár Jacob ekképpen sosem mutatkozna be. Mondhatni szinte mindent elért 42 évesen, emiatt is bukkan fel benne a gondolat időnként, hogy innentől csak lefelé vezet már az út, bár azzal a férfi főszereplőnek járó Tony-val még mindig lóg neki az Akadémia. Szóval célja éppenséggel még van, de a válása akkor is rossz ómen… egyszerűen rossz… nem mintha alapvetően babonás lenne, de… talán egy kicsit mégis, ha a színházról van szó. Ostobaság, de a színészek legtöbbje igenis babonás a szíve mélyén.
Jacob úgyszintén elneveti magát, de nem szakítja félbe a nő mondandóját. Azért ez a sztárság nem egyenlő a Hollywood-i őrülettel, a rajongótábor kicsit más összetételű, más habitusú, bár tény, hogy sok fiatalt is bevonz a nézőtérre egyre több darab, meg úgy egyébként maga a szakma is.
Egekre, semmit sem változott ez a lány! – fut át rajta a gondolat. Ez persze csak részint igaz, hiszen nem egy 6-8 éves fruska áll előtte, hanem egy felnőtt – esélyesen – komoly nő.
– Talán azért, mert mindig is szerettél csivitelni – szúrja közbe a vallomás beismerése után, majd végignéz még egyszer Olivián. Látja a mosolyt az arcán és kellemes, elfeledettnek hitt emlékeket hoz a felszínre a tudatában. Pedig a megismerkedésükkor mennyire bosszantotta, hogy a szülei odalökték az akkor 6 éves kislány mellé, hogy játszanak szépen, míg ők komoly dolgokról beszélgetnek. Jacob mégiscsak nagykomoly tízéves volt akkoriban! De ahogy lenni szokott gyorsan beletörődött a sorsába, hiszen nyaranta heteket kellett együtt tölteniük mindenféle egyéb gyerektársaság nélkül, egészen addig, míg a húga el nem érte a hároméves kort, így időről-időre rá is vigyázniuk kellett.
– Jobb biztosra menni – már ami a nevet illeti. – Apám nem engedte volna, hogy más pályát válasszak – ugyanakkor amennyire emlékszik Oliviát nem vonzotta a showbiznisz, rémlik neki az is, hogy a jog érdekelte a lányt. Ezt nem is magától az éritettől tudta, hanem az apáik közötti telefonbeszélgetésből, melynek néha akarva-akaratlan a fültanúja volt. – Semmi baj, én is kereshettelek volna. Egyébként sem emlékszem hány éve találkoztunk utoljára, 25 is megvan… semmit sem változtál, vagy kevesebbet, mint én. Jól nézel ki.
Egyelőre többet nem mond. A 25 évben sem biztos, csak abban, hogy már kamaszkorba léptek mindketten. Nem is érti, hogy miért nem tartották a kapcsolatot, miközben a szüleik barátsága hellyel-közzel stabil maradt.

Olivia & Jacob

Az előadás zökkenőmentesen zajlott, Thornton Wilder A mi kis városunk című darabja szavatolja önmagában a sikert – egyszerűen rettenetesen tehetségtelennek kell lenni ahhoz, hogy a társaság elbassza. A közönség óriási tapsviharral fogadta, s a darab végén a szereplőknek vagy 20 percig kellett hajlongani a színpadon a folyamatos visszatapsolás miatt. Jacob mégis elnyúzott arccal mossa le magáról a színpadi sminket az öltözőben, s bámulja vagy öt percig a tükörképét, mielőtt visszavedlik civil ruhájába.
A gondolatai még mindig a nemrég lezajlott válása körül forognak, egyszerűen nem tud örülni sem a sikernek, sem a producer ismerősök két felvonás közötti megkeresésének, miszerint szeretnék, ha játszana a következő darabjuk, aminek már most nem emlékszik a címére. Azt mégsem engedheti meg magának, hogy látszódjon rajta a levertség.
A per végülis győzedelmesen zárult, már amennyire lehetett, egyedül Maayan hordta el őt mindenféle szemétládának és persze tulajdon anyja lesajnáló megjegyzése még mindig a fülében csengett. Bár Susantől több bajtársiasságot várt volna, részint igazat adott az ex-nejének, de Jacobnak akkor is fájt a dolog. Egy csaknem 20 éve tartó kapcsolatot nem így kellett volna lezárni… egyáltalán le se kellett volna zárni, hiszen neki ez valóban kényelmes volt, és a válás után már semmi sem lesz ugyanolyan. Illetve a kurvaéletbe is, Maayannak is kényelmes volt! Ők ketten sem lesznek már ugyanolyanok.
A művészbejárón kilépve egy kisebb tömeg fogadja, na meg a novemberi hideg. Indokol a kabát és a sál az öltöny fölött. A fontosabb szerepeket játszó kollégák már osztogatják az aláírásokat, fogadják a virágcsokrokat az idősebbektől és vállalkoznak közös szelfiekre a szinte minden korosztályból kikerülő színházrajongótól. Ezeket a köröket Jacob sem kerülheti meg, pláne, ha át akart jutni a tömegen, s vagy negyed óra múlva már a járda szélén áll; mindig is megvolt a tehetsége ahhoz, hogyan váltson minden hozzá lépővel pár szót és már lépjen is tovább, s ebben a közös okostelefonos fotókészítés is segítségére van, mintha csak neki akarták volna kitalálni a szelfit. Megszemléli a három vékonyka csokrot, melyeket a kezébe nyomtak, s a következő pillanatban a hóna alá csapva őket a kabátja belső zsebéből előhalássza a cigijét és az öngyújtóját. A cigi már a szájában van – ugyan még gyújtatlan – mikor megpillant egy ismerős arcot a jelenlévők közül. Nehéz meghatározni, hogy a nő is a tömegben volt, vagy csak most érkezett, mert az emberek ekkorra már kezdenek szétszéledni.
Az egyik kolléga Jacob vállát megveregeti, ahogy elhalad mellette, rákérdez, hogy megy-e velük a törzshelyükre ünnepelni – mégiscsak utolsó előadás volt – de a férfi nemet int a fejével, csak egy ígéretet tesz felé, hogy majd ott találkoznak…
Lábai önkéntelenül indulnak el az ismerős felé, s addigra már az agya is összerakja ki a csaj, bár furcsa látni copfok és fogszabályzó nélkül… bár a fogszabályzó lehet nem ő volt… lehet a copf sem, de az arcra és a névre határozottan emlékszik, ahogy a gyerekkorban együtt töltött közös nyarakra is Hamptonsban vagy éppen LA-ben a nő szülei nyaralójában. Ahhoz képest mindketten alaposan… hát… felnőttek.
– Livie? – böki ki a nevet, miután a cigit kiveszi a szájából, a köszönés egyelőre várat magára.