Sosem voltam az, aki bárhonnan is elkésett. Tulajdonképpen igyekeztem mindig időben elindulni, felkészülve az apokalipszisre, arra, hogy esetleg baleset történik az úton, hogy a nyugati partokat megirigyelné a keleti országrész és együtt éreznénk a Szent András törésvonallal, ami Kaliforniát kezdi el szétszabdalni, de még az is esélyes lehetett, hogy kirabol egy aranyos és igen kedves mosómedve az út folyamán. Az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy illene eltennem a táskámba egy paprika sprayt arra az esetre, ha nem az állatok szorítanának sarokba, mert akkor érdekes reakcióval élnék: több, mint valószínű, hogy gügyögve odakuporodnék elé, és még a hatalmas boát is a nyakam köré tekerve simogatnám a nedves-nyirkos tapintású bőrét. - Hova mész? - mama hangja törte meg a csendet, rám pedig a frászt hozta, ahogy az alakja megjelent az ajtómban. Igen, együtt lakunk. Ismét. Az egyetemi éveim során, egészen pár héttel ezelőttig olyan szabadságot kaptam, ahol nem volt ott a szülői felügyelet, és egészen elszeparált, felnőtt életet éltem; huszonkilenc éves fejjel. De az életemben bekövetkező változások arra sarkalltak, hogy nem hagyhattam anyát magára, így a legjobb megoldásnak az tűnt, ha a gyerekszobámat elfoglalom. Szerencsére megszabadultam idejekorán a rózsaszín sallangoktól, felváltották azokat tizenéves koromban az anatómiai könyvek, a fosszíliák, a tenger élővilágával kapcsolatos dokumentumok, és persze, ha éppen nem az agyzsibbasztó tanulmányaimra koncentráltam, akkor némi szépirodalom is roskadozott a polcaimon. - Színházba. Meséltem róla, mama. Sikerült elcsípnem az egyik utolsó jegyet - mosolyogtam rá a szekrényem ajtajára rögzített tükörből, hogy ne kelljen megfordulnom felé. - Hmm - sóhajtott egyet, a pillantását pedig már nem rajtam legeltette, hanem az ágyamon lévő ruhák tömegén. Piros bodycon ruha, fekete A-vonalú ruha, sötétkék maxi, egy barackszínű nadrágkosztüm volt csak kiterítve, és még vagy négy a szekrényem ajtajára fellógatva. Tudtam, hogy túlöltözöm, csak azt felejtettem el, hogy nem kellene ennyire sem törnöm magam. Ma már nem volt lételeme az embereknek, hogy a színház miatt, az előadáshoz megadják a módját annak, hogy illően felöltözzenek. Elkeserítő volt, hogy sokan farmerben, Air Max-ben és rágózva érkeztek, szemmel láthatóan rettentően unták az egészet. Nem tartoztam ezek közé az emberek közé, nekem kellett, hogy különleges legyen az élmény. Hogy igazi legyen és mégis olyasvalami, amit nem tehetek meg minden nap, még ha szívem szerint létre is hoznék egy állatos színházat. Leültethetném az összes cicát és kutyát a nézőtérre. Álom lenne. - Biztos, hogy oda? Nekem inkább randevúnak tűnik - rosszalló pillantásának kereszttüzében még a karjait is összefonta a mellkasa előtt, belőlem pedig egy kiadós sóhaj szakadt fel. - Nem kell ezt túlkombinálni, mama. Csak szeretnék csinos lenni. Nem jelenhetek meg a színházban cicabüfis nadrágban. Dr. Donnell sem hiszem, hogy értékelné, ha bolhairtó nyakörv lenne a csuklómra csattintva - lehunytam a szemeimet, ahogy rájöttem, nem kellett volna ennyire részletekbe menően fogalmaznom. Mama régimódi volt, olyan vágyakkal, amik őt már nagymama pozícióba emelték volna, nekem pedig ehhez a beszélgetéshez most sem volt semmi indíttatásom. Nem mellesleg a bátyám idősebb volt, először neki kellett, hogy a párja gyereket pottyantson a világba. Én még bőven ráértem, és ezt már legalább középiskolás korom óta mondogattam anyának, és papának is. - Ó! - már fordult is ki az ajtómból, én pedig a tükörképem helyett a hűlt helyét figyeltem. Igen, nem túl sokat beszélünk az elmúlt időszakban. Róla, rólam biztosan nem. A kapcsolatunk.. mondjuk úgy, hogy olyan, mint két üvegfal egyik és másik oldalán lézengő és lélegző emberé, ritka, ha ő kezdeményezi velem a beszélgetést. Negyed órával, egy végső ruhaválasztással és egy természetes, gyors smink feldobásával később a magas sarkút fötörtem ki a szekrényből az előszobában, amikor... - Hoztam neki sütit! El kell vinned neki! Papa kedvence.. - összerezzentem a lelkes szavaira, és kis híja volt, hogy fel ne sikkantsak az arcomba tolt krémes süti látványától, a hirtelen mozdulatra, de amikor apát említette, nem mertem a mama szemébe nézni. - Már megint ezt csináltad? - a hangom csak kicsit tört meg, ám mielőtt megint magába fordult volna, egy olyan világba, ahonnan azért küzdöttem, hogy kirángassam, hálás mosolyt kanyarítottam az arcomra, a doboznyi krémtöltelékes, lapos süteménnyel teli dobozt átvettem. - Biztos vagyok abban, hogy megnyalja mind a tíz ujját a doktor - nem mertem megérinteni mamát, ahogy régen tettem volna. Csak figyeltem, hogy büszke, kíváncsi és izgatott pillantásokkal méregetett, de nem maradhattam tovább, mert már így is késésben voltam. Legalább három perccel később indultam el még egy kabátot kanyarítva magamra, és habár a metrón elkerültem a forgatagot, így is egyensúlyoznom kellett a süteménnyel, nehogy 1) kiegyék a dobozból, 2) nehogy felborítsanak, ha éppen nem kapaszkodtam és 3) igyekeztem úgy mozdulni, hogy inkább a a nagyon is izgalmas ruhakölteményben ácsorgó, rózsaszín pandamintás nőcit bámulják meg helyettem, de sajnos ő már helyi látványosság volt, olyan, aki megszokott eleme a New York-i mindennapoknak. Feleslegesnek éreztem sms-ben értesíteni az angol doktort, hogy kések, jövök-jövök, mert még a megbeszélt idő előtt három perccel előbb is sikerült szinte beesnem a Minskoff Színház főbejárata elé, ahol csak alig-felkoppanó léptekkel jártam be háromszor oda és vissza is a két poszter közötti kis teret, és ahogy feltűnt az alakja, megköszörültem a torkomat, megálltam a mérgezett egér effektussal és lesimítottam a ruhán nem létező ráncokat is. A miheztartás végett. - Jó estét, Dr. Donnell! - köszöntöttem őt, néha becsúsztak ezek a hivatalos megszólítások, élveztem, bár kétségtelen, hogy karót nyeltté tett, de nem érdekelt. - Mama úgy gondolta, hogy muszáj megkóstolnia a krem pitát - emeltem a dobozt a férfi felé, de a fedelet nem nyitottam. - Remélem nem esett szét, az út során.. igazán elszomorító lenne - nevettem fel kényszeredetten a krémest illetően. És csak akkor engedtem ki a kezeim közül a dobozkát a sütivel, ha érte nyúlt. Ha inkább egyelőre nálam hagyta, úgy magamnál tartva fordultam egy felet a pénztár felé, még ha a jegyek meg is voltak már. Megszokás, vagy épp a tisztelet jele a magázódás terén: olykor nehezemre esett váltani, ha már kérték is párszor. A szomszéd nénit és bácsit sem voltam hajlandó tegezni, pedig mama-korúak voltak mindketten. A nagyszüleimet is magáztam, mert odahaza ez elvárt volt a családunkban. Mi nem voltunk annyira modernek. - Milyen napja volt? - érdeklődtem felpillantva a férfi profilja felé, mert nem akartam megbámulni. Sem titokban, sem nyilvánosan.
Voltak napok, amikor kifejezetten nagynak tűnt az otthonunk, s már-már kellemetlenül éreztem magam, hogy bármit keresek, semmit sem találok segítség nélkül. Ezen pillanatokban mindig elgondolkodtam azon, hogy vajon miért is kellett nekünk ekkora házat építenünk. Végül mindig arra a következtetésre jutottam, hogy Quinn miatt, aki mindig is hatalmas luxusotthonra vágyott. Nekem egy belvárosi két szobás lakás is megfelelt volna, közel a kórházhoz, Quinn azonban ragaszkodott ahhoz, hogy neki a kertvárosban legyen háromszintes kacsalábon forgó palotája két garázzsal, egy úszómedencével és egy teniszpályával. Ebből csupán a teniszpálya nem valósult meg, szobából azonban volt bőven, akárcsak térből. Emiatt gyakran elveszve éreztem magam, s így történt ez most is, miközben a fürdőszoba és a háló között tébláboltam, keresve az estélyekre tartogatott nyakkendőmet. Ha Quinn otthon lett volna, ő egész biztosan már rég a kezembe nyomta volna a ruhadarabot, így azonban egyedül kellett boldogulnom. S ahogy eszembe jutott a nejem, úgy máris bűntudat lett úrrá rajtam, amiért én éppen színházba készülődtem, miközben a családommal ki tudja, hogy mi történt az elmúlt két napban. Richmondba utaztak az anyósomékhoz egy hosszú hétvégi kirándulásra, de mivel tegnap óta ügyeletben voltam, azután pedig egyből hazarohantam, nem is volt időm nekik telefonálni. A gondolat nem hagyott nyugodni, ezért készülődés közben adtam magamnak néhány percet, s kipréselve magamból a levegőt, letelepedtem az ágy szélére, hogy feltárcsázzam a feleségem. - Igen? - Szia Quinn, én vagyok az Jeff, mi a helyzet, hogy vagytok? - érdekelt, hogyan is telt az elmúlt időszak, s egy kicsit az is, hogy a nejem miért döntött ilyen hirtelen az utazás mellett. Valószínűleg egy korábbi vitánk hozhatta ki a sodrából, de nem akartam találgatni, így inkább csak reménykedtem abban, hogy nem előlem menekült el. - Csak hogy az eszedbe jutottunk, azt hittem hogy a munkád annyira lefoglal, hogy már nincs egyetlen perced sem arra, hogy felhívj - hangja sértett volt, s éreztem hogy még mindig neheztel rám. Nem erre számítottam, jobb lett volna, ha azt érzem, hiányzom neki, ő azonban továbbra is olyan ridegen viselkedett velem, mint az elmúlt három hónapban. - Miért ne jutottatok volna az eszembe? Ügyeletes voltam és volt egy több órás műtétem is, nem tudtam előbb telefonálni, most őrültek háza volt amiatt a vonatbaleset végett - nem is tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy magyarázkodnom kell a nejemnek, hogy miért is nem hívtam őt előbb. Quinn erre csak egy gúnyos mosolyt ejtett, amit nem hallhattam, a csönd azonban mindent elárult. - Jó, mindegy is, most nem igazán érek rá Jeff, mennem kell. - Menned, miért hol vagy? Hol van Lizzie? Beszélni szeretnék vele. - Nem Jeffrey, Lizzie már alszik, itt már nyolc óra van. Máskor majd talán előbb eszedbe jutunk, és időben telefonálsz. Jó éjt. - Úgy bontotta a vonalat, hogy még csak azt sem kérdezte meg, mi a helyzet itt New Yorkban. Egyáltalán nem volt érdeklődő, nem kérdezett a napomról sem, s mondhatni úgy kezelt, mint egy idegent. Ez eléggé megviselt abban a percben, rossz érzés töltött el, s még mindig bizonytalan voltam a színházzal kapcsolatban.
Menjek? Ne menjek?
Az ágyon ülve hezitáltam, miközben a mobilt még mindig az ujjaim közt forgattam, s egyre jobban kattogtam a házasságomon. Ha ez így megy tovább, be fogok csavarodni, ez egészen biztos. Ha elmegyek színházba egy másik nővel, akkor az valóban azt jelentené, hogy vége a házasságomnak? Az megcsalásnak számít? Nem, miért számítana annak? Végül is csak egy színház egy kedves ismerősömmel. Kavarogtak bennem a kérdések és a válaszok, az okok és a miértek, végül erőt vettem magamon, s úgy döntöttem, hogy nem fogok odahaza magányosan rostokolni az üres palotában, miközben vár rám a színház, a zene és egy kedves nő. Nem tehetem meg vele azt, hogy csak úgy lemondom a színházat, miután megbeszéltük, hogy együtt megyünk el megnézni ezt a darabot. S ugyan először Quinnel és Lizzievel akartam elmenni az Oroszlánkirályra, a nejem azonban pillanatok alatt lerázott, mondván hogy nekünk már nem való ilyen gyereks ostobaság, Lizzie meg még túl kicsi hozzá.
- Elmegyek. Miért is ne mennék? Ő is elutazott, és ő is eljár gyakran szórakozni... Már csak azt a vacak nyaktekerentyűt kéne megtalálnom - Ösztönözve magamat, hangosan beszéltem, majd újra kutakodni kezdtem, s tíz perc alatt sikerült mindent felforgatnom a hálóban, hogy végül Quinn csipkés bugyijai közt megleljem az ilyen alkalmakra tartogatott nyakkendőt. - Milyen jó, hogy már saját fiókom sincs - rosszalló megjegyzést morogtam magam elé, végül a tükör elé álltam, s némi bajlódás után sikerült megkötnöm a csokornyakkendőmet. Már csak a zakóm volt hátra, így miután a mandzsettagombok is helyükre kerültek, felöltöttem a sötétkék zakót, s autóval igyekeztem a színházhoz. A forgalom miatt bő fél óra is eltelt, mire megérkeztem a Minskoff színházhoz, ahol már kígyózott a sor, s valószínűleg mindenki igyekezett bejutni az őt megillető helyére. A parkolás után magam is sietve szedtem a lábaimat, már késésben voltam, s talán öt perc is eltelt a megbeszélt időponttól, minek köszönhetően szinte beestem a színház elé.
- Jó estét Zora! Elnézést kérek a késésért, sikerült bekeverednem egy dugóba és a nyakkendőm is okozott néhány kellemetlen percet - jegyeztem meg egy mosollyal, miközben a nyakamban megkötött díszre mutattam, ami kissé ferdén állt a helyén. - Kérem, szólítson csak Jeff-nek - Ugyan már megszoktam azt, hogy sokan szólítanak doktornak, de Zora édesanyját már egy ideje kezeltem, több alkalommal is találkoztunk és örültem volna, ha a keresztnevemen szólít. A süteményre nem számítottam, s némi meglepettség futott végig az arcomon, mely végül egy kedves mosolyba futott át. - Igazán kedves asszony az édesanyja, bevallom, ő az egyik kedvenc betegem - súgtam nevetve, s át is vettem a csomagolt desszertet, hogy vessek rá egy pillantást. Tulajdonképp oda és vissza voltam az édességekért, ezért ennek az ajándéknak nem tudtam ellenállni. - Hm, nem tűnik szétesettnek, de nem számoltam ilyesmivel - ide-oda pillantottam, mert nem hoztam magammal táskát, amibe elrakhatnám az édességet, s a színházba sem akartam bevinni magammal a desszertet. - Tudja mit? Még van nyolc-tíz percünk a kezdésig, és ott van egy üres asztal, kóstoljuk meg - pillantásommal a büfé irányába böktem, s üres kezemmel gyengéden abba az irányba tereltem Zorát, ha kedve volt, hogy csatlakozzon hozzám. Eközben volt szerencsém végig pillantani a ruháján, amiben igazán elegáns volt a hölgy. - Nagyon csinos ma este - bár részben az udvariasság vezérelt, hogy bókoljak, valójában őszinte voltam, hisz eddig nem is láttam a betegem lányát ilyen ruhában. Igaz, mindig tetszetős darabokat viselt, de ez különösen illett hozzá. - Csak Ön után Zora - kihúztam előtte a széket, s ha helyet foglalt, azután vele szembe kerültem, miközben én is kényelembe helyeztem magam az asztalnál. S bár nem illik egy büfében ismeretlen eredetű édességet kicsomagolni, nekem egy életem, egy halálom, úgy éreztem, hogy meg kell kóstolnom a mama krémesét. - Ez sokkal jobban néz ki, mint amikor csak rákukkantottam. És az illata, hm nagyon jó. Előre is elnézést, de nincs nálam villa - jegyeztem meg egy mosollyal, majd két kézbe fogtam a süteményt, s úgy haraptam bele óvatosan, hogy ne kenjek össze semmit a krémessel. - Hmmm nagyon jó, nagyon nagyon jó. Mondja meg az édesanyjának, hogy imádom - nem győztem hangot adni annak, amit éreztem. Az ízek összeértek a számban, a lágy krémmel töltött sütemény gyengéden omlott össze az ajkaim közt, s olyannyira jól esett a desszert, hogy észre sem vettem a szám sarkában megülő porcukrot. Mindig is sejtettem, hogy Európában finomak a sütemények, de azt nem hittem volna, hogy egyszer majd tálcán érkezik hozzám Amerikába ez a finom sütemény. - A napom elég fárasztó volt, ügyeletes voltam, és akkor befutott az a vonatszerencsétlenség. Elég sok sérültet hoztak, az egyiküket több órán át kellett műteni, de lekopogom, hogy sikeres volt az eljárás, és túl fogja élni. És Önnel mi a helyzet Zora, hogy megy az állatmenhely? - Ha jól emlékszem, azt mesélte, hogy állatokkal foglalkozik, de ennél többet nem tudtam vele kapcsolatban. S amúgy is, szívesebben hallgattam őt, mint hogy a nejemmel való vitáimmal terheljem. - Nem gondolta meg magát, sütit? - mosolyogva felé nyújtottam a süteményt, s próbáltam rávenni arra, hogy a saját mamája által készített finomságot ő is megkóstolja. Azt már nem vettem észre, hogy a büfé egyik alkalmazottja árgus szemekkel fürkész minket, s azon gondolkodik, hogy mikor is vessen véget ennek a krémes evésnek.
Kevesebbszer láttam színházak belterét, mint vágytam volna. Papa régimódi, az akkoriban még elmaradott európai ember lévén nem a taníttatást, az oktatást emelte a Maslow-féle piramis legfelső csúcsára. Számára akkor volt valaki nemes, ha túllátott a határokon, ám kedves volt. Figyelmes és szorgalmas, és nem esett nehezére a munka. Hogy ha neki kellett állni csinálni valamit, akkor nem az első szavuk volt, hogy annyira nehéz. Akkor tisztelt valakit igazán, ha látta, mennyire érdes volt az illető bőre, hogy esetleg bőrkeményedések árkozták a tenyér felületét, ha előre képesek voltak neki köszönni és akkor nevezett valakit kisasszonynak, ha az adott nő hagyta, hogy kezet csókoljanak neki. Ha lesütötte a pilláit, ha bókoltak neki és ha boldog volt, amikor dicsérték - szokatlan tisztasággal reagálva le a bókot. Hiányzott az apám. Minden percben, és ahogy az Oroszlánkirály plakátját néztem, az apró Szimba büszke, kíváncsi és egyben kalandvágyó szemei néztek vissza rám. Bár nem voltam már kicsi, amikor a halál elragadta egy szerettemet, aki az én egyszemélyes mentsváram volt mindig is, mégis együtt tudtam érezni a kölyök oroszlánnak. Talán túl is mentem az ő érzelmein és olyan mélyen dagonyáztam a veszteségemben, hogy onnan aligha volt már kiút. Azt hiszem, az első lépés a gyógyulás felé az volt, hogy eltereljem a figyelmem és a musical élménye az első sorból üdvözölt volna engem. Nos, ha én úgy gondoltam, hogy túlöltöztem magam az átlagemberhez képest, akkor Dr. Donnell olyan volt, mintha kifutóra tervezték volna. A pillantásom ott is ragadt az öltözékén pár hosszú pillanatig, és csak akkor eszméltem fel egy torokköszörülés kíséretében, amikor megengedte, hogy a keresztnevén szólítsam. Nem mintha gondot okozott volna ez, de ő doktor volt, én meg.. még a felénél sem jártam. Na jó, ez butaság, mert épp a PhD-met szüneteltettem, de ha így haladok tovább, soha a büdös életben nem tudom a kezembe fogni a doktorimat. Nem feszíthetek büszkén a képeken, kezemben az elmúlt több, mint húsz év bizonyítéka, hogy megérte tanulni. Megérte tágítani a tudásomat minden egyes nap. - Semmi gond nem történt. Még bőven van pár percünk a kezdésig. Igyekszem nem elfeledkezni róla, Jeff - ejtettem ki a becenevét úgy, mintha épp a sohavolt Szent Grál lenne. Anya biztosan dagadozó büszkeséggel húzta volna ki magát már csak arra is, hogy a sütijének ennyire örültek, hát még annak, ha azt is megtudta volna, ami a kedvenc szót illette. Régen fülig vörösödött volna erre, ám ma? Nem tudtam, hogy reagált volna minderre, én viszont helyette is felnevettem halkan. Vajon minden szimpatikus embernek ezt mondják az orvosok? Olyanok ők, mint amikor meglátunk egy kisbabát és bármilyen csúnyácska is legyen, muszáj azt mondanunk, hogy mennyire gyönyörű, mennyire aranyos és hogy tündériek? Az igazságot, ha némiképp el is torzítjuk, még lehetünk kedvesek az emberekkel. Nem mintha egy percig is azt állítanám, hogy Jeff hazudott volna, mert ezzel inkább hozott zavarba, ezért csak egy buta köszönöm csúszott ki a számon, amire talán még én magam sem számítottam. A kis haspók megjegyzésére nem tudtam nem elnevetni magam, engedve annak az apró nyomásnak, amivel terelt a székek és az asztal felé, elmosolyodva azon is, hogy már nekem is kijárt a bókja. - Örülök, hogy így gondolja, és nagyon köszönöm. Viszont Ön mellett maximum csak a szürke kisegér lehetek a sarokban. Egy darabka sajt mögött - a túlmagyarázás a zavar jele volt, habár a dicséretet követően muszáj voltam viszonozni azt. Elképesztő volt ebben a csokornyakkendő-öltöny kombinációjával pedig bizonyára ki fog tűnni a közönség soraiból. - Köszönöm - mosolyogtam fel a férfire, ahogy kihúzta a széket, és így együttes erővel húztam be magam alá azt. A filmekben minden annyira könnyedén ment, én maximum csak beborultam volna az asztal alá, ha esetleg teljesen magamra hagyatkoztam volna, jó, hogy volt segítségem Dr. Donnell személyében. Még akkor is mosolyogva figyeltem őt, amikor felnyitotta a dobozka tetejét, a krémes süti pedig boldogan rámosolygott. - Nem akarom megbántani, de jobb, hogy sem villát, sem kést, sem bárdot nem hordoz magával a hétköznapokon.. Ugye szikét sem cipel a táskájában a kórházba menet? - nevettem el magam megint bolondozva kissé, kíváncsian lestem minden pillanatát az új tapasztalatnak, az ölemben nyugvó kezeim közt pedig a táska alakját érintettem, viszont ahogy a porcukor egy része az arcán kötött ki, a derű úgy tűnt, hogy tartósan a kísérőm lesz ezen az estén. Szóljak? Muszáj vagyok neki szólni, nem? Hát a harmadik ember, aki meglátná, azt gondolná, hogy egy kissé félrement a porcukor.. És Jeff komolyabb ember volt, mintsem hagyjam, hogy esetleg viccesnek ítélnék meg a kinézetét, amikor egyébként valóban kifogástalanul festett. Egy kicsit talán a nyakkendője esett áldozatul a gravitációnak, de sebaj. A kérdések segítettek abban, hogy magamról alig kelljen vallanom. Ameddig mások válaszoltak, az ő problémáikkal foglalkozhattam, az ő fontos pillanataik voltak a mérvadóak. Amint viszont megfordították a helyzetet és én kerültem a figyelem középpontjába, olybá tűnt, mintha csupaszon állnék meg az engem vizslató emberek előtt. Régebben nem volt ezzel problémám, viszont az utóbbi időben egy kissé megfakult a magabiztosságom, és kényelmetlenné váltak az én-pillanatok. - Nem haragudtam volna meg, ha lemondja a színházat. Biztosan fáradt a mozgalmas nap után - nem, nem azt mondtam, hogy bárcsak el se jött volna, mert értékeltem, hogy itt van, nagyon is. De nem vettem volna a lelkemre, ha még én is tetéztem volna a kimerültségét. - Annak viszont örülök, hogy nincs nagy baj az áldozatokkal - annyira igyekeztem, hogy a hangom ne törjön meg, hogy ne minden pillanatban a papa emléke kísértsen. - Döcögünk.. igazából időm sincs a fennálló problémákra gondolni, mert csak akkor szoktam leülni, amikor pár falatot bekapok.. Meg sem merem nézni a telefonomon, hogy napi szinten mennyit megyek - mosolyodtam el, a sütit illető kérdésére pedig az arcomon megmaradó mosollyal ráztam meg a fejem. - Tudja, a mamának muszáj lefoglalnia magát valamivel, kitölteni a szabad idejét, ezért főz, süt, de mindent. A minap legalább harminc kilo barackkal tért haza és az előtérben úgy kellett szlalomoznom a befőttes üvegek közt, amikor hazaértem. Úgyhogy most csak egy hadseregnyi lekvár vár otthon és amikor megemlítettem neki, hogy rosszul is lehetett volna a nagy munkában, csak legyintett és a bajsza alatt morgott valami olyasmit, hogy addig dolgozik, amíg tud - talán az, hogy meséltem elegendő volt ahhoz, hogy ne dagonyázzak a saját magam bús mocsarában. - Ha esetleg szeretné megkóstolni, akkor a mama várja Önt, sőt, még akár a felét el is viheti - nevettem el magam felajánlva a sütikbe, palacsintára, kenyérre kenhető édességet. Kanalazva volt az igazi, Nutella helyett is. - Hozok szalvétát - akadtam el, mert az a csaló kis porcukor folt még mindig ott felejtődött Jeff szája szegletében, és ha engedett, akkor felemelkedve a székről a büfé pultjához sétáltam, ujjaimmal óvatosan megérintve a pultot is. - Jó estét. Bocsánat.. kérhetnék pár papírtörlőt? - mosolyogtam rá a nőre, aki megütközve figyelt. - Saját termékeket nem állna módjukban fogyasztani. A színházi büfé értékesíthet csak - ágált a kérésem ellen, egy centit sem mozdulva a szalvéták irányába. Felsóhajtottam halkan. - Igen, tudja az én hibám.. - húztam el a számat, mint aki nagyon sajnál valamit. - A nagyon beteg édesanyám egyik kívánsága volt, hogy a doktora is megkóstolja a sok éves hagyománnyal bíró receptű süteményét és nem tudtam nemet mondani szegénynek - úgy hazudtam, hogy igaz volt minden szavam. - Viszont azt elismerem, hogy villa hiányában a Doki épp most eszi magát malacra... - próbáltam nem elnevetni magam, és úgy beszélni, hogy Jeff ne hallja meg azt, mit mondtam. Nem gondoltam komolyan. A felét biztosan nem. - És azt nem szeretném, hogy a krém végigfolyjon az öltönyén, akkor pedig két nézőt veszítenének ma és azzal a büfé elesne némi bevételtől a szünet folyamán is - tettetett sajnálkozás, némi irányítás. A szünet legalább kilencvenöt százalékát a pisilésre való sorban állással fogom tölteni, ezt előre borítékolhatom. - Rendben, de többet ne forduljon elő, hölgyem - feddő, morcos pillantás, a szalvéta pedig a pulton csúszva elém került. Egy mosoly kíséretében köszöntem meg és már ott sem voltam, helyette visszahuppantam Jeff elé az asztalhoz, az ott hagyott székre. - A porcukor.. sok lett a sütin, és már magán is, Jeff - nyújtottam a férfi felé a szalvétát, remélve, hogy még nem sikerült leennie magát, az csak üres fenyegetés volt a büfében dolgozó nő felé. Ha elvette azt, akkor hagytam, hogy megtörölközzön, addig óvatosan elpillantottam róla. Az ember azt sem nézi végig, ha a társasága a tárcájában kutat pénz után. Nem illik, és ennyire sohasem voltam kíváncsi. Csak akkor néztem el megint a férfi felé, ha megszólalt, ha jelezte, hogy eltüntetett minden sütimaradékot, ám ha mégsem, akkor óvatos mozdulattal vettem ki a kezéből a szalvétát és segítettem a nyomeltakarításban úgy, hogy a bőröm ne érjen a bőréhez. Hogy az ujjam elkerüljék az ajkát, és még csak véletlenül se taperoljam le teljesen. Meg sehogy sem. Nem illett, ahogy a direkt szemkontaktust is kerültem ez idő alatt. - Megengedi? - Jeff kék szemeiről a nyakkendő irányába vándorolt a pillantásom, és ha bólintást, ha választ kaptam, akkor csak gyengéden, finom mozdulattal próbáltam teljesen vízszintesbe állítani a csokornyakkendőjét.
Kezdőlap
