❁ Open-minded: Hiszem, hogy mindig mindenhez nyitott elmével és szívvel kell hozzáállni. A munkámban is ezt alkalmazom, amikor csak a helyzet megkívánja. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy meghunyászkodom, nagyon is könyörtelen tudok lenni, és ha az ösztönöm azt súgja valakiről, még azt sem hiszem el, amit kérdez. De a kétkedés magva nem mindig burjánzik ki az előítéletmentesség talaján, mert ha arról van szó, nem is hagyom.

❁ Loyal: A hűség talán nem a legfontosabb tulajdonság az ügyészi pályán, de nekem nélkülözhetetlen. Amióta lediplomáztam, ugyanazon az ügyészségen dolgozom, ahol a gyakorlatomat végeztem. Sőt annak az embernek lettem a helyettese hosszú évek kemény és hűséges munkájával, akinél kezdtem a pályát. A lojalitás végül mindig beérik, hiszen most, hogy ő nemsokára feljebb lép, engem szeretne támogatni és felterjeszteni a kerületi ügyészi pozícióra. Ez nagyon megtisztelő, és őszintén hízelgő. A kemény munkám talán meghozza gyümölcsét? Feltéve persze, hogy indulok a választáson. Mármint értelemszerűen ez a következő lépcsőfok a karrieremben, de vajon készen állok rá?

❁ Insecure: Na igen, az az átkozott bizonytalanság. Ezt magam sem értem. A külvilág elől fantasztikusan el tudom rejteni a bennem gyökerező kétkedést főleg önmagammal és a jövőmmel szemben, a magabiztosságom álcáját tökélyre fejlesztettem a hosszú évek alatt. A munkámban kimagasló teljesítményt nyújtok, az összes ügyem statisztikája alapján - ami azért nem kevés, tekintve, hogy több mint 15 éve űzöm a mesterséget - 92%-ban mindig megnyerem a pereket. Az egyik legjobb átlagom nekem van az államban. Akkor mégis mire vagyok bizonytalan? Mi hátráltat, hogy az ambíció győzzön a kétellyel szemben?

❁ Vivid: Bár igazság szerint a munkám az életem, és azt is dinamikusan csinálom, szívvel-lélekkel, de azért tudok szórakozni is. Egy kapcsolat azt hiszem, nem nekem való. Régen még hittem benne, hogy eljöhet az úgynevezett Nagy Ő, de itt vagyok, 40 éves elmúltam és még mindig szingli. Az örök szingli. És mégis élvezem az életet teljes gőzzel. Még mindig eljárok egy-egy barátnőmmel koktélozni, kikapcsolódni, és olyankor is, mint munka közben, életteli vagyok. Sok 20 éves megirigyelhetné szerintem ezt a fáradhatatlanságot, ami bennem tobzódik.

❁ Intimidating: Mint mondtam, olykor félre tudom tenni a bennem megbújó lágyságot, sőt ügyészként félre is kell tennem! A belső bizonytalanság köré pedig ugyebár fellőttem azt a magabiztosság rakétát, ami hihetetlen hasznos tud lenni. Főleg a mentoromnak köszönhetem, hogy amikor kell, rideggé tudok válni, akár egy csettintésre. A bíróságon nem ismerek irgalmat. Még az is lehet, hogy részben emiatt nincs párkapcsolatom. Jesszus, nagyon úgy fest, hogy ijesztő vagyok.

❁ Ardent: Olyan szenvedélyesen tudok kiállni amellett, amiben hiszek. Lényegében mindenről tudok áradozni olyan vehemenciával és lelkesedéssel, ami mások számára talán furcsa lehet. Szoktam is használni magamra azt a kifejezést, hogy "lánglelkű". Egyszerűen a lényem velejárója, és azt kell mondanom, kicsit sem bánom, hogy ami a szívemen, az a számon.

- Ms. Mayfield... Ms. Mayfield? - Felkapom a fejem a jogi asszisztensem hangjára. Az arcára van írva, hogy minimum három perce próbál engem visszarángatni a Föld nevű bolygóra. Nagyon bele tudok merülni a munkába, és ezt ő is pontosan tudja. - Hozzak esetleg még egy kávét? Ahogy látom, még pár órán át itt leszünk. - Halványan elmosolyodom és bólintok neki, mire szalad is ki az irodámból. Hát igen, a munka a mindenem. Tekintve, hogy a magánélet fogalma számomra majdhogynem ismeretlen, nem is meglepő, hogy ennyire belefeledkezem az előttem álló ügyek aktáiba. Az elkövetkező 2 hétben három tárgyalásom is lesz. Ebből kettőn akár kényelmesen hátra is dőlhetek, mert nincs olyan tényező, ami ne a győzelmem mellett szólna. Ám a harmadik... itt bőven akadnak kiskapuk, amiken át a vádlott simán kisétálhat fütyülgetve. Márpedig én ezt nem hagyhatom. Brutálisan megölte a menyasszonyát, és még csak a szeme sem rebbent a kihallgatáson. Láttam a felvételt, egy tankönyvekbe illő szociopata tárult a szemem elé. És eljárási hibára hivatkozva, köszönhetően egy béna járőrnek, aki a helyszínre érkezett, tényleg megvan rá az esély, hogy szabadon távozhat. A gyomrom görcsben áll. Bár az ügyeim jelentős részét meg szoktam nyerni, de be kell ismernem, ezúttal félek egy kicsit. Irene már hozza is a gőzölgő kávét, aminek isteni illata van, és legfőképp nagy energialöketet ad az este további részére. Felpillantok az órára, este 9 is elmúlt. Hát persze, ezért van itt ekkora csend. Már szinte mindenki hazament. Ránézek a túlbuzgó asszisztensemre, aki már készül is lehuppanni az asztalommal szemben lévő székre.
- Köszönöm a kávét, de te most szépen menj haza. Rengeteget segítettél ma, de pihenned kell, nekem meg jobban pörög az agyam, ha egyedül is végigveszem az eseményeket. - Előfordulhat, hogy kissé élesre sikerült a hangsúlyom, pedig nem az a szándékom, hogy megbántsam. Látom, ahogy elszontyolodik. - Holnap folytatjuk, és becsületszavamra, ha akkor is éjszakázni fogok, felőlem maradhatsz velem reggelig, még kávét is kapsz tőlem. - A mellkasomra teszem a kezem, mintha ünnepélyes esküt tennék, aztán halkan elnevetem magam. Kicsit felderül az arca, aztán intek neki az ajtó felé, hogy mielőbb tegye el magát holnapra. Felsóhajtok, és szépen az akta elejére lapozva, végigvezetem az idővonalat, hátha átsiklottam valami felett. Bár lassan két évtizede ügyész vagyok, még így is előfordulhat, hogy valamit nem vettem észre.


Szombat van, mikor máskor csörögne a mobilom reggel 7-kor? Álomittasan tapogatom ki az éjjeliszekrényen a telefont, aztán ásítva veszem fel, rögtön hallom is a túlvégen édesanyám hangját.
- Te még alszol? Ki hallott már ilyet? Apád lánya vagy, ez nem kétséges. - Miközben a csipát törlöm ki a szememből, még meg is tornáztatom őket egy kiadós szemforgatással.
- Anya, ehhez még olyan korán van. És pontosan tudod, hogy hétköznap mennyit éjszakázom, és ha kell, már fent vagyok hajnali 5-kor. De a hétvége más... ilyenkor szeretek ejtőzni, és ha csak délben kelek, akkor sem dől össze körülöttem a világ. - Hümmög. Ó, hogy ez mennyire tud idegesíteni, hiszen ez nem az az egyetértő hümmögés, sokkal inkább a "hogy lehet valaki ennyire lusta?!" hümmögés. A szüleim tősgyökeres LA-i lakosok. Generációk óta mindenki a családból oda született és ott öregedett meg. Én vagyok szerintük az első, aki megtörtem ezt a kvázi hagyományt. Kapom is érte az íveket, főleg anyától. Ő egy éttermet vezet, apa pedig filmproducer. Nem Spielberg-magasságokban, de azért jól megvetette ebben a lábát. Kiskoromban vitt is magával forgatásokra, az egyik filmjében még fel is bukkantam, de aztán hamar magam mögött hagytam a gyerekszínészi törekvéseket... mármint apám buzgalmát, mert engem igazság szerint sosem vonzott az a pálya.
- Mindig csak a kifogások. Mikor jössz haza? Megfőzöm a kedvencedet, apádnak meg lesz valami díjátadója a jövő héten. - De örülök, hogy időben szól. Imádom a szüleimet, de könyörgöm, 15 év alatt, mióta ügyész vagyok, miért nem sikerült még megtanulniuk, hogy legalább egy hónappal előre szóljanak, ha van valami konkrét családi momentum?
- Anya, basszus! Gondolom, ezt már 2-3 hónapja megtudtátok, igazán jelezhetted volna előbb. De oké... valahogy megoldom. - Előkotrom a táskámból a határidőnaplómat, miközben pufogok, ő meg épp arról magyaráz, hogy én úgysem szoktam ráérni meg biztos fontosabb a munkám, blablabla. Ó, most pedig rátér arra, hogy neki sosem lesz unokája, és hogy bezzeg ő meg apa már 42 éve házasok, nekem meg még párom sincs. Az elkövetkező 20 percben erről fog hablatyolni, így tehát nincs mit tenni: félrerakom a telefont, hadd mondja, kibámulok az ablakon a napfénybe, majd a kezembe veszek egy könyvet, és miközben olvasok, néha hangosan eleresztek egy-egy "aha, persze, hogyne, igazad van" kombót, hol együtt, hol szavakat felváltva. Ő ettől megnyugszik, nekem meg végre van időm regényt olvasni. Mindenki nyer.