Nem ismertem a részleteket. Egyedül annyi ismeretes a cég körében, hogy Manhattan, valamint hat darab színházi jegy az egyenesen Oroszországból ideutazott Háború és Békére. Biztosan nem kell említeni, hogy a rovat szerkesztőségének féléves eredménye követelte meg ezt a spontán ünnepet. Noha egyikünk sem konyított egy fikarcnyit sem az orosz nyelvhez, mi több néhányunk azzal sem volt tisztában miféle színművet takar Lev Tolsztoj munkássága, mégis alkalomhoz illően vártunk a közös irodában, hogy elvigyenek minket az előadásra. Egyedülálló - George a főszerkesztőnk utazás alatt folyton ezt hangoztatta. Megélt tapasztalatai szerint ez a második alkalom, hogy a törzsgyökeres, orosz vénájú regényt hazai színészek viszik színpadra. Továbbra sem értettem, - de állíthatom akár többesszámban - értettünk a rovat alapítójának sajátos, rögeszmés szimpatizánsát a vérszegény drámák iránt. A kitűzött ünneplésre tekintettel, azonban az érkezés pillanatában elrejtettük előítéleteinket. Szívességet téve ezzel mindenkinek, aki kicsit is melengetőbb helyszínnek gondolta egy kávéházi vagy egy kocsmai összeröffenést. Nem, hát persze az embernek művelődnie kell!
Nyilvánvalóan, hogy a megjelenésünk nem azt a fajta első benyomást nyújtotta, mint azt az átlagos embereknél általában. Hiszen a szerkesztőség igazán fellendülő pozícióban tartotta magát, olyanok mellett mint mondjuk eddig lekörözhetetlen Times. Ezért sem igazán megdöbbentő számunkra, hogy úgy fogadott a színházi forgatag, mint piaci legyet a hentes szokott. Ebből is a legnagyobb része George-nak jutott. Mi ahhoz még nem voltunk olyan bátrak, hogy egy cikkhez arcunkat vagy nevünket adjuk. Pontosan ezért. - George! - ezen örömteles üdvözletnek épphogy csak fültanúja voltam. De már az első érezhető hangsúllyal előre megsaccoltam a további szövegkönyvet. - A szigorúan titkos besúgás alatt van időtök eljönni pár színdarabra? - irritáló cinizmussal éreztette velünk legtöbbször csúnyán félreértett munkásságunk. Talán George a tarkóján lévő harmadik szeme sarkában látta, hogy épp szópárbajra nyitom a számat. Vagy csupán előre megérezhette, hogy ebbe eredménytelen lenne bekapcsolódnom. Így egy finom gesztussal tolt a színház bejáratának irányába. Nem kellett tovább noszogatnia, felfogtam én anélkül is, hogy most kivételesen a "nagy kutyák" ugathatnak egymással.
Kollégáim javarészt a bár felirat által kerültek hipnotikus állapotban, mialatt nekem lefoglalt helyem számának megfejtésében golyózott a szemem. Pavilon? Egyértelmű luxus, de mégis hogyan passzol a 68. sorszámmal? Hatalmas dilemma legfőképp, hogy kollégáim segítségére jelenpillanatban nem hagyatkozhatok. A tipikus pollen és méh effektusa. Valahol lehet nekik van igazuk. Merthát mivel is nyithatunk meg kellőképpen egy orosz drámát, mint egy-két pohár vodkával? Én a nyitányt passzoltam. Az előadás kezdete húsz hosszú perc várakozási időt adott azoknak, a szerencsétleneknek, mint mondjuk nekem, hogy időben megtalálják a helyeiket. Magas fölénnyel én tartottam legengedelmesebb pozíciót a oknyomozó brigádban. Bár ezt senki nem díjazta. Mit is képzelek, mindenkinek jobb dolga van! George épp a színház aligazgatóval acsarkodik, míg Melanie, Bruce, Jace és Timothy bemelegít az első felvonásra. Mialatt én nos, egyre frusztráltabb körömtépkedéssel várom a kicsit sem rokonszenves előadás kezdetét.
Cloth: Like this & Words: 499 & Note: enjoy you maniac!
Általában Brooklynban ténykedem, nem igazán szoktam a város más részeire járni. Elvégre itt nőttem fel és ez a hely lehet az első pont amit képes leszek megszerezni. Azonban pusztulásba akarom kergetni a várost. Meg akarom mutatni mindenkinek, hogyha az emberek "éhesek" felfalják egymást. Így kerülök Manhattan-be, már előre rebesgették, hogy valami hatalmas újságíró iroda itt lesz, ráadásul csomó nagyhal egy helyen gyűlik össze valami amúgy tök unalmas színdarabra. Na nem azért, imádom én a művészetet... tényleg! Úgy gondolom viszont, hogy ennek ahhoz köze sincs. Vajon mekkora meglepetés lesz nekik ha egy pszichopata feldobja a bulit? Pár emberemmel már beépültem a személyzetbe így könnyedén bejuthattam én is. Azt kérdezed, hogy mi lett az eredeti egyenruhásokkal? Nos... ne kérdezd haha! A fények a színpadra szegeződnek,lila öltönyben vagyok kalappal, zöld haj, fehér bőr, vörösre festett smyle. Félig lehajtom a fejem így a közönség még nem láthatja arcom teljes valójában. Jobb kezemben valamit szorongatok, bal fülemben pedig a kihangosító mikrofon és hangszóró van. Kezdődjék az előadás. -Hölgyeim és uraim! Köszönöm, hogy eljöttek! Szólalok fel a színpad közepén állva kissé meghúzva a magánhangzókat. -Mindenki hisz valamiben. A legtöbben egy Istenben, de van aki a művészetben, saját magában vagy a szerencséjében. Változó... Azonban mindenki szinte kivétel nélkül egyformán hisz az emberiségben és a társadalomban ami pengeélen táncol. Miközben beszélek, egy biztonsági ember aki nem közülünk való mögém sétál kissé srégen és a bal vállamra teszi a kezét. Ideje sincs kimondani, hogy leküldene onnan ahol állok. Hirtelen mozdulattal kinyújtom bal karom így a zakóm ujjából lecsúszik egy kés amit aztán az őr szemébe vágok még egy gyors mozdulattal. A tömeg nagy része menekülne azonban ekkor lépnek akcióba a belső embereim. Pontosan tízen. Fegyvert rántanak és a nézőtér mellett sorfalba rendeződnek bele értve a pavilont is. Közben a bárnál iszogatók, eszegetők sincsenek biztonságban. Már napokkal ezelőtt az ide szállított italok nagy részébe altató került így őket sem volt nehéz mozgásképtelenné tenni. Jut eszembe, majdnem elfelejtettem elvágni az őr torkát aki mögém sétált. Fontos részlet. -Modortalanok. Maguk lennének a felsőbb réteg? Még nem fejeztem be! Megvárom míg mindenki elnyugszik, az embereimnek előre parancsba van adva, hogy lőjenek mindenkire aki hősködni vagy távozni próbál a hangtompítós fegyvereikkel. -Azt próbáltam elmagyarázni önöknek, hogy amiben én hiszek az a káosz. Márpedig azért, mert a legnagyobb bajban, mindenkinek elő jön a valódi énje. Hangos nevetésbe kezdek a mondandóm után, aztán megadom a végszót. -Akikhez most oda mennek az embereim azok szépen felállnak és velünk jönnek, aki ellenáll meghal, minden egyéb nélkül. A fiúk megteszik amit tenniük kell. A menő újságtól mindenkit felállítanak aki a teremben tartózkodik, aki nem azt már a bárnál felszedték és a jelemre várnak, aki ellenállt azt pedig az elmondottak alapján megölték. Ha minden a terv szerint megy mindenki a helyén, köztük Rana Michell is. -Amint látják, vagy nem annyira látják onnan, a bal kezemben van egy detonátor. Ha bárki követni próbál minket felrobbantom ezt a kócerájt magamat is beleértve. Higgyék el, megteszem. Hatásszünet -Most pedig kövessék az embereimet akiket arra utasítottak. Ne feledjék semmi hősködés! Hangos nevetés közepette hátul elhagyom a színpadot, az embereim pedig a kijárat felé indulnak a "túszaimmal". A színpad mögötti mosdóban lemosom a hajfestéket, az arc és szájfestést, na meg átveszem a fekete öltönyt amit kikészítettem magamnak. Mindez után annyi a dolgom, hogy elvegyülök a közben vészkijáraton kifelé menekített tömegben. A fegyvereseim a túszokat kint egy fekete furgonba zsúfolják majd két félre eső utcában autót váltanak míg el nem jutnak a rejtekhelyemre. Én taxit fogok és azzal indulok az utca sarkára Brooklynba ahol a hely található. Ha a tervek szerint mennek a dolgok ott találkozunk, ha nem... Nos akkor a B terv lép életbe. Ha balul sül el valami akkor lövöldözés tör ki, abból meg meglátjuk mi lesz.
Repeső izgalmamat nyugtázva tördeltem továbbra is az ujjaimat, s a helyzet iróniája felidézte bennem, mikor kamaszként pont így reagáltam az osztályunkban az aznapi felelő megnevezésének pillanatában. Azt hittem kinőttem azt a kort. Igazság szerint a társaság hiánya okozta, hogy feszengés mellett némi kiábrándulást nyugtáztam. Ha ezt hívják csapat-építő tréningnek, akkor legközelebb döntsünk a Mount Everest meghódítása mellett. Ott nagyobb eséllyel találkozhatunk egymással a tetején. Igen vontatott esti kikapcsolódás a Háború és Béke, állítva úgy hogy Tolsztoj a legkedveltebb íróim egyike. Bármilyen elfásult is ezt huszonévesként kijelenteni. Ma estére viszont, inkább megfeküdné a gyomrom az eltúlzott szerelem és viszontagság egyvelege mintsem gyógyír lenne monogám haszontalan életemnek. Megaztán a hitelesség legkisebb formájában, ez a történet már nem aktuális erre a huszonegyedik századra. Mi azonban kedvet kaptunk az orosz tragédiára, nem felejtve, hogy őshonos oroszok játsszák. Hurrá! S mindezt a keletlen pezsgést kitöltötte azt a húsz percet, ami megadatott helyfoglalás céljából a kollégáimnak. Ez a hajó már elment! A luxus rálátásból indul el felfelé a bíbor függöny, minek párhuzamában a tömeg egyszerre zárja levegőjét tüdejébe. S mihelyst elégedetten kifújnák azt, a légtérbe váratlanul meghökkentség moraja indul útjának. Alapjáraton két azonnali eshetőség jöhetett számba. Az egyik, hogy az előadást valamilyen kellemetlen okból marasztalják a közönség számára. A másik, hogy rendkívüli eset miatt bejelentik az elhalasztását az előadásnak. Voltaképp az első elhangzott monológra már majdnem a második végkimenetelre bólintottam, mikor az észszerűség átcsapni látszott a félreérhetőségbe. Jött egy apparátus hegyi-szónoklat, amit igen sokunk nem tudott hova kapcsolni, főként hogy maga a mű sem egyházi nézeteket taglalt a köztudatban. Talán megnyerő is lenne egy politikai hírben, de erről a színház látképe nagyban torzít a hihetőségben. Szemeim kutatva ékelnek ismeretlenekbe akik ugyanolyan képtelen arckifejezéssel fogadnak, ahogyan az forgatókönyvszerűen meg van írva. Ugyan a bevezető nem sikerült színháziasra, a tárgyalás azonban egy korai 'in medias res'-el belecsapott a lecsóba. Azaz nyilvánítsuk ki jogerősen, a történet szerint a beszédes hipokrata keresztülszúrja ellenálló kollégája szemét brutálisan. Nah erre időben senki fel sem készülhetett. Nekem pedig volt egy olyan halvány sejtésem, hogy ez egy bojkottáló paródia, csaképpen nem vesszük észre.
Aztán tudatosul mélyen, hogy nem egy külön produkciót látunk, hanem egy olyan színműt amiben önkéntelenül mi is főszereplőkké válunk. Közös ellenségünk a színpad szimmetrikus közepén osztja a nácista követeléseit, míg körülöttünk rosszfiúk rántanak pisztolyt. A közös rémület arra ösztönöz, hogy én is eképpen kövessem, de mintha előjelzés nélkül láttam volna menekülésünk rögtönzött megtorlását. Ami után kapunk még egy apokaliptikus szöveget. Mint egy tévesen legyártott sci-fiben. Pláne a kivételt erősítve végre elhangzik az első fenyegetés, mely mintha dejavuként vert volna éket a fülemben. Rém ismerősen csengett, ez az egész szöveg környezet, de legfőképp "aki ellenáll meghal, minden egyéb nélkül." Kísérteties hajazott arra jelenetre, amiben egy bank szerepelt vele húsz ártatlan halott emberrel. A ráeszmélés csúcspontjában kerítettem szemeim közé a feudális figurát. És akkor lesett...Ő az! Kétségkívül ő az!
Majd jön a percnyi kizökkenés a detonátor szó elcsendülése mellett. Szóval ismét változatlan egyirányú utat ad az áldozatainak. Bravó! Milyen elcsépelt mozdulat rám szegezni a pisztolyukat. Mintha ténylegesen meglepődtünk volna. Természetesen minden egyes nap, - onnantól kezdve, hogy kikerült a rovat, - eljövendöltnek érzetem ezt büntetésemet. Annyival elbízva magam, hogy kis eséllyel a rendőrök lesznek gyorsabbak az elfogásban, nem pedig fordítva. Minek nem lehet szívélyes nemet mondani, mint a rám célkeresztbe rakott fegyvernek? Bizony, úgy cselekedtünk ahogy az a szerepünkre volt szabva, egyetlen fikarcnyi szóval. Pontosan ekkor vállunk igazi csapattá, mikor a színházból kitérve a szerkesztőség tagjai túszként verődnek növekvési sorrendbe. Az erőszakos kiállításban az sem volt kívánatos, hogy George puszta kézzel megajándékozott egy fekete öltönyöst, mikor az az éterbe veszett bambulása közben. Geogre gyomorszájon rúgása evidensen nem volt fair a fogvatartottak körébe. De ez ugyan kit is érdekelt voltaképpen? - Héy, kőtömeg! - szólítom meg hirtelenjében azt, aki a főszerkesztőnket pár másodpercig a halálba küldte. - Imádni való a felfogásod a gazdáddal...amiben valahol úgy hiszitek egyetlen néző sem rendelkezik a 911-es gyors hívóval. - korhűen festettem volna le az igazságot számára, de valahol láttam hogy intelligenciában ez már számára túl magas. Csupán George volt az, aki vérköpetet küldve a padlóra diadalittasan felnevetett a társaságban. Sziréna...meglehetősen gyorsan, kihitte volna! Ezért baljós kikezdeni a Háború és Béke broadway-i megszínházasításával.
Cloth: Like this & Words: 663 & Note: enjoy you maniac!
A taxival az út végén várakozunk mert meghallottuk a szirénákat így intettem neki. Sosem értem meg azt hiszem az emberek miért féltik annyira az életüket. Én kész vagyok meghalni ha eljön aki betudja teljesíteni, na meg jogos felvetés, hogy a célomat is jó lenne előtte látni. Azt akarom, hogy New York égjen és azok akik közösségként működnek halomra pusztítsák egymást a túlélésért. Gyűlölöm ezt a társadalmat, az egészet. Nem voltam mindig ilyen, normális életem volt, de rájöttem, hogy csak homokszem vagyok a nagyok gépezetében ami szép lassan menetel a szakadék felé. Nem rombolni akarok, de ahhoz, hogy építeni lehessen, először el kell pusztítani azt ami a helyén van. Az a helyzet, hogy ezek az "emberek" nem számoltak a bombával amit emlegettem. Ha most tényleg lett volna egy robbanószer a színházban, mind meghal. Persze nem volt, de ők ezt nem tudhatták. Fene se sejtette, hogy ilyen önfeláldozóak, vagy csak őrültebb a város, mint gondoltam. Igazából ha így van az örömmel tölt el. Felemelem a rádiót ami közös frekvenciára van kapcsolva az embereimmel majd nevetve bele szólok. -Átváltunk B tervre. Tudjátok mi a tét. Nos az említett terv sokkal könyörtelenebb, mint az eredeti. Felmerülhet benned a kérdés ha még nem jöttél volna rá: Honnan szerzett ennyi fegyverest aki azt teszi amit mond? Nos a válasz egyszerű és gonosz. Elkaptam a családjukat, hisz mindenkinek van valakije. Az ember pedig, bármit megtesz azokért akik igazán szeretnek, ezért is viszik véghez ezt az őrültséget mikor újra hozzájuk szólok. -Tudjátok mi múlik rajta. Gyerünk. A fegyveresek megölnek minden eddigi túszt kivéve Rana Michell-t majd saját magukat is. Pont ekkor érnek oda a rendőrök. Három autó érkezik, de percek kérdése lenne, hogy a S.W.A.T is ide érjen. Bizonyos Jason Prank őrmesteren van a hangsúly és társán, Riley Peterson-on. Hiszen ők fogják megkérni Rana-t, hogy üljön be hátra, mivel ő az egyetlen fogvatartott aki élve maradt. Ha így tesz akkor elindulnak vele. Adhat neki egy kis biztonságérzetet. Ha nem... nos akkor ismerjük Amerikát, aki ellenszegül vagy elfut az bűnöző. Ha a lány beszáll a rendőrautóba intek a taxisnak, hogy indulhatunk. Nos igen, ő is az én emberem. A világ egy színház, úgyhogy ez most egy előadás volt az előadásban. Mint mondani is szoktam itt én vagyok a játékmester és még koránt sincs vége. Igazából még csak most kezdődik. HAHAHA....
Éreztem a halál jeges fuvallatát mely úgy fúródott a bőröm alá, mint egy ünnepi gyertya a torta könnyed piskótájába. A szerkesztőség teljes egésze azonnal konstatálta a szituáció véres-komolyságát, mégis hitevesztett mimikával néztünk olykor-olykor egymásra. Borzalmasan nehéz volt realizálni előttünk a tapintható valóságot, s nem csak azért mert pisztollyal a kezükben raktak célkeresztet. George betört orrának látványa is egy fajta cunami kitörésnek felelt meg a sivatag kellős közepében. Hisz egy valamit biztosan kiismerhettünk belőle, ebben a csekély három és fél évben, hogy nem hagyja magát kispadra ültetni egy behemót ellen. El kell fogadnunk a tényt - de legfőképp az én szempontomból is - hogy a rendőrség üdvrivalgási éljenzése sem ér fel azzal a kockázattal, amit a pisztolycsővégében éreztem bármelyik pillanatban elgördülni. Hisz a szemtanúk átka szemtanúkká válni. Ennek a célcsoportnak az egyedül ajándéka nem más mint likvidálás. S ha lehet minél előbb.
Tekintettemmel kísérve döntöttem félre fejemet, fenyegető pisztolyos barátom felé, akinek éppen csengően kattant egyet a kibiztosítója a helyén. Amire csengő-bongón következett volna a golyó elsütésének szimfóniája, az én halálommal sírba küldve az elkészült dalt. De nem így történt. Még végképp sem, főként azért, mert újabb zenész lépett a színpadra. George igen felbőszült személyeben. Valóban nem volt rest elorrozni - a már egyébként is lassított felvételben játszott - egyik gonosz krapektől a pisztolyt. S mikor már úgy látszott nálunk a fölény - a többséggel szemben - jött a csavar a történetben.
Mivelhogy ismét én kaptam üdvözlésképpen fejemhez a fegyvert. Igen, természetesen nem értettem, kellően fel sem fogtam az egészet. Olyan volt nekem mintha bármelyik álruhás rám fogta volna a fegyvert. De George arca, természete, egész mivoltja valahogy megdöntötte bennem azt a szétcincált reményemet, már ami maradt belőle. - Egy lépést se! Tudom, hogy önkénytelenül vettek erre titeket! - jön az első felvilágosítás óra a főszerkesztőnk által. Átvezetésképpen böktem egyet vállammal George mellkasában, mondván: "kérlek tudasd velünk miből jöttél rá, Einstein!" - Reszketnek mint a nyárfalevél, Rana. Egy igazi gyilkosnak acél idegzettel kell fognia azt k*rva pisztolyt. - válaszolta, miután a körülöttünk lévő toborzó banda halvány egyetértéssel nyomta el magában az erős helyeselést. Inkább a szemük árulták el őket. - ...és ha jól gondolom, ha megölöm őt, ugyanúgy végzik majd a szeretett családtagok! - mindig is tudtam, hogy Georgenak pályát kellett volna módosítania. Nyomozói képességét kevésbe tükrözi egy olyan hírlap, ami okokat keres a történetekre, mintsem megoldaná őket. Ő azonban hajthatatlanul kitart a rovat mellett, aminek egyik hátránya éppen most zajlik le. Talán érthető is ez a feltételezés, amit ilyen kis idő alatt kigondolt fejben. Ugyan a fegyverek mégmindig nem ereszkednek. Így vélhető az is, hogy ez a kis rálátás nem volt elég ahhoz, hogy megijessze őket. George amellett, hogy született Columbo, igazán találékony is...így azzal a színjátszással lőtt egyet a kinti fekete ég felé. Ösztönösen mindenki összerezzent, pont annyira amennyire kellett. - Így már komolyak az érvek??! - kérdezte, de a nagyobb hangerővel inkább hallatszott kijelentésnek. - Várjatok a - bánom is én - nagyfőnök hívására...mi addig kölcsön vesszük ezt! - tette mindezt úgy, hogy nekem egy fikarcnyi beleszólásom sem volt. Mellesleg továbbra is az arcomnak volt ragasztva a pisztoly. Ennek ellenére, elégségesnek látszott a kitalált terv kivitele. Leszámítva azt, hogy a kocsiba pattanás után volt lelkiismeretünk a többi kollégát magunk mögött hagyni. Azzal a kis szerencsével, hogy ha a rendőrök kiérkeznek rendet tesznek. Ugyan ez már nem aktuális...mert most a sztráda felé repesztek a főnökömmel, a kitudja miért de nagyon elővette a markáns énjét. Nem másodlagosan az érző felét is. - K*baszott GPS nélkül hova az Istenf*szába menjek veled ettől a dilettáns elme-hibbanttól??!! - újabb költői kérdés, amire a válaszom a mély hallgatásom volt. Magam sem tudtam a választ. GPS hiányában aztán végképp. - Nem akarok beleszólni, George... - kezdtem a szokásos finom mondókámat. - ...de tudod, ha megakarsz védeni a rendészethez a másik irányba kell fordulni! - Lángész!! Azt hiszed ott nincsen spiclije?! - kitalálhattam volna azzal a hiányossággal, hogy én nem vagyok született nyomozó. Többnyire egy csodálkozó tekintettel fogadtam az újabb hihető feltevéseit. - Ismerem az ilyen artériás pszichopata szülötteket. Az a bankos mizéria! Az az oka, hogy ki lettél szemelve! - Rajtam kívül még páran lehetnének az ő kedvenc listáján. - Jah! Kérdezted őket Rana, hogy még egyáltalán élnek? - derült égből csattanó. Igen javarészt így hatott a válasz, hiszen azóta valóban egy szóbeszéd sem futott be hozzánk az irodába. Örült, beteges és még sok minden más cifra jelzőnek birtokosa lehetne! Ráadásul bakancslistát vezet. És én tényleg a rendőrségtől vártam segítséget? - És most mi lesz George? Gurulunk ameddig elfogy az út? - Shhhh!! Vezetés közben jönnek a legjobb ihletek! - Ez nem ütközik a KERESZ-el? - íveltem fel a szemöldökömet, mire ő egy másodperc erejéig érzelem-mentesen megdorgált a szemével.
Cloth: Like this & Words: 729 & Note: enjoy you maniac!
Kezdőlap
