when I'm just an apparatus?

Mint a saját életed főpróbája.
Elgondolkozva, egyszerre kritikusan és furcsamód távolról szemlélem magam a tükörben; sosem tűntem még ennél idegenebbnek a saját szememben, pedig csak elővettem mindazt, ami életem elmúlt több mint harminc évét meghatározta. A nem túl sok, mégis makulátlan sminket, ami a monacói elit minden tagjának jóváhagyását elnyerte volna, valószínűleg csukott szemmel is fel tudtam volna vinni a bőrömre. A hajam egészséges csillogása és a tökéletesen elrendezett hullámok drága szalonokat idéztek. Az elegáns, türkiz színű, vállat szabadon hagyó ruha tökéletesen beolvadt volna az otthoni ruhatáramba és egyáltalán nem tűnt volna ki a gardróbban gondosan elhelyezett hosszú darabok mellett. A finoman fénylő anyag még csak nem is az én kezemnek köszönhetően simult ránc nélkül a testemre – nem bíztam volna a saját hozzá nem értésemre sem a tisztítását, sem a vasalását.
Megvan a hátulütője annak, ha valakinek világ életében voltak emberei mindenre, főleg, ha egyszer csak egyedül találta magát, mint a kisujja. Szerencsére a pénz még mindig mindenre megoldást tudott nyújtani.
Például azt is biztosította, hogy ha nem is leszek teljesen egyedül a páholyban – a jegyek eladásáért felelős hölgy sűrű bocsánatkérések közepette adta tudtomra, hogy sajnos egyetlen páholyt sem áll módomban egyedül igénybe venni –, azért tudtak nekem szerezni egy olyan helyet, ahol majdnem társaság nélkül lehetek majd.
Elhelyezem a fehérarany, gyémántoktól csillogó fülbevalóimat is, majd a hozzáillő karkötő is a csuklómra kerül, mielőtt a kezem automatikus mozdulattal a gyűrűimért nyúlna. Az utolsó pillanatban állítom meg a mozdulatot, így ujjaim megállnak a levegőben és csak a tekintetem érinti meg az ékszereket. Az egyedi tervezésű gyűrűpár még sosem tűnt ennyire gyomorforgatóan csillogónak és... súlyosnak. Mielőtt még megálljt parancsolhatnék magamnak, elhúzom a kezem és helyette balommal egy határozott mozdulattal visszazárom a széfet, elzárva a gyűrűket is.
Eddig azt mondtam magamnak, csak azért nem veszem fel őket, nehogy valaki levágja értük a kézfejem, de most először annyi drága ékszer van rajtam, hogy nem számítana. Mégis a széf sötétjében hagyom őket.
Miután belebújok a magassarkú cipőmbe és kezembe veszem a hozzáillő táskát, még egyszer a tükörbe pillantok, és elfog egy kellemetlen érzés. A New Yorkba érkezésem óta nem tűntem ennyire ismerősnek... és mégis ismeretlennek. Összeszorítom az állkapcsomat, elfordulok a tükörtől és inkább útnak indulok.

A színház jellegzetes illatai és vonalai régi ismerősként ölelnek a keblükre, teljességgel lehetetlenné téve, hogy megszabaduljak a gyomromban megült kellemetlen érzéstől. Nem is tudom, mire gondoltam, amikor úgy döntöttem, érdemes lenne belevágni ebbe a... projektbe, ami mintha felidézné mindazt, amiről azt sem tudtam, hogy menekülök előle, míg ide nem értem. Elmúlt az a fellélegzés, amit a város szabadsága nyújtott. Mégsem hátrálok meg, ha már nekikezdtem; a személyzet egyik segítőkész tagja útbaigazít, így hamarosan elfoglalhatom a helyem a kényelmes székben, egyelőre megnyugtató magányba burkolózva.
A többi vendéggel ellentétben én nem veszem elő a telefonomat és bújok kényszeresen a képernyő mögé, inkább őket figyelem odalent ülve, gondtalanul izegve-mozogva és csicseregve. Egyszerre szeretnék közéjük tartozni és mégsem. Csak akkor terelődik el a figyelmem, amikor balról mozgást érzékelek; a szemem sarkából látom a függöny mozgását, de nem bámulom meg feltűnően az érkezőt, akivel ezek szerint osztoznunk kell az erkélyen.
Nos, legalábbis addig nem, míg meg nem szólít. Felé fordulok, hiszen egyértelmű, hogy senki máshoz nem szólhatott, és reménykedem benne, hogy nem az az extrovertált, kényszeresen beszélgető és ismerkedő fajta, aki végleg elvenné a kedvem a mai estétől... a szavai azonban azt sugallják, inkább egy cipőben járunk. Udvariasan elmosolyodom, hiszen ő is udvariasan kérdőjelezte meg az itt tartózkodásom jogosságát.
– Sajnálom, de egészen biztosan ide szól a jegyem – rázom a fejem, ám a félreértések elkerülése végett előhúzom a táskámból a jegyet és meg is mutatom neki, hogy a saját szemével is láthassa: nem tévesztettem el semmit.
Nem tűnik egyébként kellemetlen figurának, egy elegáns, jól öltözött, nyugodt kisugárzású férfi benyomását kelti; talán csak a szemei azok, amelyek szokatlanul és kissé zavarba ejtő élességgel figyelnek. Mindenesetre belekapaszkodom a feltételezésembe, miszerint mindketten ugyanazt keressük ma este: társaság helyett nyugalmat.
– Ha ön sem vágyott ma estére társaságra, megígérhetem, észre sem fogja venni, hogy itt vagyok – fűzöm hozzá a feltételezésembe kapaszkodva, és ha nem muszáj, ennél többet nem is beszélek.
Ha még a small talk is hozzáadódna a ma estémhez, egészen biztosan otthon érezném magam, és ahhoz nem sok kedvem van. Mindenesetre a szemközti balkon jól láthatóan szintén foglalt, odalentre pedig úgy sejtem, egyikünk sem menne szívesen, így aztán valószínűleg kénytelen lesz együttélni a csendes társaságommal az előadás alatt. Talán annyira bánni sem fogja, ugyanis – hacsak nem próbálja mégis megoldani valahogy a problémát, ezzel fenntartva a figyelmemet – amint lehetőségem adódik, már fordulok is újra előre, hogy az ígért csendbe burkolózva várjam a fények elsötétedését és az előadás kezdetét.

♫ lonely is the muse •