Hosszú az út melyen járok, és bőven akad kilométer előttem és mögöttem is. A nevemet valami idióta mesehősről kaptam. Eleinte nem éreztem sajátomnak, annak ellenére sem, hogy anyám milyen rendszerességgel mondogatta. Christopher. Christopher. Christopher. Vagy éppen emiatt?

Amennyire én ismertem, anyám egyszerű háziasszony volt, amíg még élt. Habár hallottam pletykákat arról, hogy a terhessége előtt versenytancolt. Ebben pedig lehet valami, ha csak arra gondolok, hogy milyen díszes ruhái akadtak a szekrényben, és mennyire szerette a zenét. A zenét és a dohányfüstöt. Csak-hát ez utóbbi nem szerette őt, hanem elevenen felfalta belülről.

Agresszív, terrorizáló nevelő apa gyermekekeként nőttem fel. Bőven részesültem a családon belüli erőszak jelentős válfajaiban. Olyan barátaim akadtak, mint: szíj, baseball ütő, fakanál, whiskys üveg… vagyis bármi, ami az ember kezébe akadhatott, mikor a neje gyerekét veri.

Az igazi apámmal csak egyszer találkoztam. Mindig azt képzeltem róla, hogy valamilyen szuperhős, aki azért nem lehet a családjával, mert meg kell mentenie a világot. De attól tartok, hogy az igazság ennél szárazabb, és csak egy gyors numera volt számára az anyám, meg a közben elsuttogott örökké-hűséges-leszek ígéretek.

Biztos meglep, de ifjú korom ellenére már túl vagyok egy rosszul záródó házasságon, ami miatt ott kellett hagynom Washington D.C. -t. Már sose leszek olyan, amint amilyen ezt megelőzően voltam. De kanyarodjunk vissza az elejére, hiszen nem sietünk sehová!

Annyira furcsa az élet, nem igaz? Már általános iskolás koromban – mondhatom, hogy mióta az eszemet tudom – megfogadtam, hogy nem válok olyan emberré, mint a nevelőapám. Azt gondolom, hogy ezt maximálisan sikerült teljesítenem, hiszen az iskolában a második keresztnevem bokszzsák volt. Ez annyira idegesítette a mostoha fateromat, hogy beíratott karatéra, ahonnan dicséretet szinte soha, ám töréseket annál gyakrabban hoztam haza. De legalább lehetett mire kenni a sebészeten, hogy miért kötünk ki úja és újra ott.

Az általános iskolát (firstschool) mindenki túléli, vagy legalábbis elég kevesen halnak bele a „diákcsínyekbe”, így aztán sikerült eljutnom a középiskolába (secoundschool) is, ahol elég hamar kiderült, hogy egész sok mindenhez egyáltalán nem értek. Sőt, mondhatni, katasztrofálisan tehetségtelen vagyok. Ilyen volt az első próbálkozásom az énekléssel, ami egyben utolsó is lett. De felesleges lenne mindent felsorolni. Szerettem azonban történeteket olvasni, történelmet tanulni, és… De ez az időszak már elég régen elmúlt ahhoz, hogy ez se legyen már annyira érdekes.
Szóval az a szemüveges kisgyerek voltam, aki naphosszat csak olvasott, néha elverték, aztán megint elverték, közben ellopták az ebédjét, végleg kölcsön kérték a zsebpénzét, és bármelyik kiscsaj úgy ugráltatta, ahogy nem szégyellte.

Jól van, jól van! Látom, hogy már eléggé sajnálsz. És most már kezd érdekelni az is, hogy változtam-e valamit azóta, nem igaz? Remélem, megnyugtat a tudat, hogy erre a válaszom: Igen. Akkoriban történt, mikor berobbantak az agyamba a hormonok. Valahogy belekeveredtem egy baráti társaságba, akikkel késő estig lógtunk zavaros helyeken. Az egyik alkalommal egy kocsmába tévedtünk, aminek a közepén két hatalmas peremes asztal állt, zöld „gyeppel”, itt-ott lyukakkal a szélein és a sarkainál. Férfiak és nők hajoltak fölé, és kezükben hosszú botokkal lökdöstek golyókat. Nem volt szerelem első látásra, de hamar kiderült, hogy milyen egyszerű ez a játék. Csak be kell juttatni a golyókat a lyukakba, nem igaz?

Egy évvel később már lelkesen készültem a junior bajnokságra. Rákövetkező évben pedig megnyertem a washingtoni junior kupát, ahonnan egyenes út vezetett a profi sportig. Tudom, nem olyan nagy szám, mintha focista lennék, de bizonyos helyeken nagyon menő volt akkoriban biliárdozni. És... szerintem még most is az.

Az egyik verseny alkalmával ismerkedtem meg egy floridai lánnyal, aki nem sokkal később Washingtonba költözött, hogy egyetemre járjon – és persze velem. Pár hónapnyi randevúzás után egy időre összekötöttük az életünket. Most inkább nem mesélem el, hogy miért lett vége ennek a „gyümölcsöző” kapcsolatnak, de annyit elárulok, hogy a válást az alapozta meg, hogy tanúskodtam ellene a bíróságon… Valahogy nem volt elragadtatva attól, hogy a saját férje dobja fel. Ha jól emlékszem, olyasmiről nem szólt az eskünk, hogy „és együtt jóban-rosszaban-bűnözésben”.

Most már egy ideje – bőven elég ideje ahhoz, hogy elég ismerősre tegyek szert – New Yorkban élek. Igyekeztem hátra hagyni a múltam kellemetlen részét, ami nem olyan egyszerű, ha az ember nemzetközileg elismert biliárd versenyző. Minden esetre, a városváltás arra bőven elegendő volt, hogy senki se akarjon a válásomról cikkezni. Sajnos a versenyeken befolyó pénznyeremény és a szponzoroktól kapott összegek nem fedezik a kiadásaimat, így kénytelen vagyok munkát vállalni az egyetem mellett, de ha valaki azt kérdezi, hogy ki is vagyok valójában, én a profi sportolót látom magamban. Még akkor is, ha foci rajongók kinevetnek.