A legtöbb korombelivel ellentétben én kifejezetten szeretem a hétfőket. Az az egyik leghosszabb napom, ez igaz, estig bent vagyok az egyetemen, de mindig együtt végzünk Finnel és ilyenkor rá tudom venni, hogy hazakísérjem. Amerre lakik, van egy tök jó pizzázó, ahol este 8 után féláron lehet pizzát enni. Általában ráveszem, hogy vegyünk egy szeletet és a közeli játszótéren együk meg, bár a laktózérzékenységem nem mindig hálás érte, de az élményért abszolút megéri. Olyan hosszúra szoktam nyújtani a hétfőket, amennyire csak lehet, a keddet ugyanis szívből rühellem. Kedden edzés van, mászhatok át miatta a város másik végébe és azzal kell eltöltenem az egész délutánt, hogy fel-alá csúszkálok a jégen. A hoki nem az én sportom, hiányzik belőlem az agresszió és a két szekrény széles testfelépítés, de az apám, mint Queens egyik legnevesebb edzője, legalább két üvöltés közt néha elrebegi, mennyire büszke rám, hogy ilyen férfias és hasznos sportot választottam a jogász anyám által rám erőszakolt, értelmetlen jogi pálya mellett, amivel majd kitörölhetem a tudodmit, nem csak az enyémet, de az összes életképtelen kliensemét is. Ki érti, miért váltak el végül a szüleim? A kedd tehát szívás, fáj minden csontom, mire hazaesek és beborulok az ágyba. Enni? Mi az? Fürödni? Minek? Örülök, ha időben sikerül szerda reggel kimásznom az ágyból.
Szerencsére van, ami motivál, szerdán ugyanis csak később kezdődnek az óráim, így van időm elugrani Finn elé. Ha édesre vágyom, becsalom a sarki cukrászdába fánkot és forrócsokit reggelizni, ha sósra, akkor marad a pizza, mivel már jól ismernek minket, általában féláron vagy ingyen feltéttel. Nem vagyok kifejezetten édesszájú, de hazudik, aki azt állítja, kávé nélkül el tudja indítani a napot, úgyhogy valamelyik kávézólánc elviteles papírpohara általában állandó jelenség a kezemben a hétköznap reggeleken. Este pedig mindig történik valami a városban, ahová valaki elhív. Ha szerencsém van, Finn is velem tart, ha nem, akkor egész este neki sms-ezgetek, egyrészt hogy tudósítsam az aktuális történéseket és megbánja, amiért otthon maradt, másrészt hogy idegesítsem. Szeretem, amikor sikerül annyira felhúzni, hogy elgépel dolgokat. (MWNJ S FENLBE!!)
A csütörtök teljesen átlagos, délután ismét edzés, de addigra már kellően belerázódtam a hétbe ahhoz, hogy elfogadjam életem mélypontját. Csütörtökön egyedül a túlélésre játszom, olykor még sikerül meg is vacsoráznom otthon és arra is marad időm, hogy rendezzem kicsit a háztartást. Anyám munkája és az éppen aktuális pasija miatt általában az albérlet körüli teendők rám maradnak.
Péntek! A péntek egy áldás. Igazából egyetlen órám sincs az egyetemen, így egész nap bent lóghatok Finnel. Van, hogy néhány előadására is beülök, általában, ha kellően ügyesen meglapulok a hátsó sorban, nem zavarok senkit. Péntek a veszekedések napja, általában mindenki pénteken veszekszik velem, mert annyira lefáraszt a hét, hogy már nincs erőm mindig kedvesen és türelmesen válaszolni, néha félrecsúszik a hangom egy-egy oktávot és figyelmetlenebb vagyok, mint lehetne. Pénteken szoktak lehordani azért, ha otthon hagyom a kabátom és nulla fokban is egy darab pulcsiban csavargok; pénteken állandóan megkapom, hogy ne egyek tejes dolgokat, ha nem bírom a laktózt (általában azoktól, akik fél napot sem bírnának ki kávé vagy csoki nélkül); pénteken egyik haverom sem érti meg, ha lemondom az aznapi bulikat, mert inkább Finnel lógnék vagy csak pihennék. Pénteken hálátlan vagyok és neveletlen, ha nem akarok átmenni a hétvégére apámhoz, mert így anyám nem tudja felhozni az új pasiját. Pénteken mindig van valakinek valami baja velem.
A szombatokat vagy apámnál töltöm és próbáljuk azt tettetni, hogy tökéletes a kapcsolatunk (meccset nézünk, nőkről dumálunk, a városban kocsikázunk, bárokban iszogatunk), vagy veszek két doboz kínait és becsatlakozom Finn szombatjaiba. Nem szeretem egyedül hagyni, amikor tudom, hogy a bátyját gyászolja. A vasárnapok legtöbbször emiatt nála indulnak, mert este túl sokáig filmezünk és lekésem az utolsó metrót, vagy csak bealszom és valamiért nem dob ki az utcára. Az esetek többségében nagy kegyesen megengedi, hogy reggelit készítsek magunknak, de jobb szeretem azokat a napokat, amikor csatatérré változtatja a konyhát és összedob valami gusztustalan, épphogy ehető, szinte még lélegző valamit. Azok a vasárnap reggelek a legjobbak. Délután általában anyámmal ebédelek, ha eljut a kapcsolata az adott hapsijával arra a szintre, akkor a vasárnapjainkon próbálja beolvasztani az új apajelöltet kétfős családunkba. Ezek a roppant kínos és az esetek 100%-ában kudarccal végződő ebédek könnyen túlélhetők igazából, csak meg kell tanulni mosolyogni, udvariasan bólogatni és a hétfőről ábrándozgatni.

Apám Queensben él, anyám Brooklynban - most azt gondolod, milyen szomorú, hogy egy gyereknek kilenc éves kora óta az elvált szülei között kell ingáznia, ugye? Még csak azzal sem fáradoznak, hogy háztól házig vigyék, egymás városnegyedébe lépni ugyanis egyet jelentene egy háborús üzenettel. Csak feltettek a metróra, aztán valahogy megoldottam. Az egész napos viták, a bútorok és az étkészlet folyamatos leamortizálása, a szomszédokhoz áthallatszódó üvöltözés és apám féktelen dührohamai után igazi felüdülés volt, mikor végre beadták a válási papírokat. Inkább vállaltam a több órányi tömegközlekedést hétről hétre, csak elcsendesedjen végre a ház. De még milyen csendes lett! Anyámnál maradtam Brooklynban ugyan, de a munkája miatt sosem láttam otthon. Még aludt, mikor reggel elmentem suliba, és még az új pasijaival lődörgött valamerre, amikor én már lefeküdtem aludni. Igazából túlságosan csendes lett így a ház, de a rám háruló főzés, mosás, takarítás, az, hogy valahogy életben tartsam magam, egészen önellátóvá tett. A tizenkettedik születésnapomra (amin egyedül Finn volt velem és azt sem tudta, hogy születésnapom van (szeretem megtartani a fontos infókat csak magamnak)) már beletörődtem, hogy nem számíthatok a szüleimre, ha pedig bárki megkérdezte, hogy hol van az apám, a szokásos válasszal álltam elő: dolgozik. Nem kellett tudniuk, hogy a város másik felén.
Úgyhogy ne, egyetlen percig se sajnálj emiatt! Kész felüdülés, hogy azok ketten a város két külön pontján élnek, épp elég évente egyszer a közös, családi ünnepeken összeereszteni őket. Néha még sok is.
Anyám ragaszkodott hozzá, hogy valami értelmes dologgal üssem el az időt, így természetesen a gimi után továbbtanultam és a mai napig kész csodának tartom, hogy felvettek egyetemre, jogi karra, pontosan úgy, ahogyan ő azt elképzelte és megtervezte nekem. Gyűlölöm minden percét, amire nem fogsz rájönni, ha a szaktársaimtól kérdezősködsz. Ők egy ambiciózus, lelkes, okos srácot látnak bennem, aki mindig a facebookos beszélgetőcsoportok és a közös eventek középpontja, a tanulószakkör vezetője, a lemaradottak oltalmazója. Ehhez képest meglehetősen kevés időt töltök tanulással, sokkal jobban lefoglal, hogy apámnak próbáljak megfelelni. Miatta kezdtem el focizni, aztán jéghokizni. Gyűlölöm minden percét. Biztos van, aki élvezi, ha laposra verik és minden héten máshol fáj valamije... Hát én nem. Legalább a sorozatos esések és falhoz kenődések megedzettek annyira, hogy könnyebben elviseljem Finn bekattanásait. Miatta nem hagytam még ott sem az egyetemet, sem a jéghokit - ki vigyázna rá, ha csak úgy lelépnék, és kinek a művészlelkébe dörgölhetnék némi izzadtságszagú tesztoszteront, ha feladnám a sportot? Egy Byrne amúgy sem szokta feladni, legyen szó bármiről.

Épp csak beletúrtam a villámmal a spagettibe, amikor nyílt az ajtó és megjelent anya a reggeli kosztümjében. Ez egy teljesen megszokott, idilli kép lett volna, csakhogy az én anyám nem szokott hazaérni vacsorára. Szerintem nem is tudja, mit jelent ez a szó. Láthatta az arcomra kiülő döbbenetet, mert egyből magyarázkodni kezdett, miközben kibújt a magassarkújából.
- Itthon hagytam a noteszomat reggel.
Ó, így már egyből értelmet nyert a dolog, úgyhogy visszatértem a spagettimhez, hibátlan piruettekkel pörgettem fel az evőeszközre a paradicsomszószban úszó tésztaszálakat.
- Bob el akar vinni jövőhéten Párizsba néhány napra. Át kell hozzá kicsit szerveznem az ügyfeleimet - magyarázta, miközben eltűnt a hálószobájába menet, pedig nem igazán érdekelt, mire kell neki. Nem kérdezte, velük tartanék-e, egyik pasija pénztárcájába sem fért bele soha anyám szeretethiányán túl még a kölyke is, én meg sosem panaszkodtam emiatt. Elégedetten bámultam a villámra tekert tésztagombócot és megpróbáltam akkorára nyitni a szám, hogy egyben beleférjen az egész.
- Hogyhogy egyedül vagy? Flynn?
Becsuktam a szám és visszatettem a tányérra a falatot. Még csak meg sem rázott, hogy képtelen volt az elmúlt tizenhat év alatt megjegyezni a legjobb barátom nevét.
- "Flynn" remekül van, köszöni, épp a városban bulizik. Úgy számolom, egy fél órán belül rám csörög majd, hogy menjek érte, szóval lassan elindulok.
- Elmondta, hova menj?
- Dehogy.
Anyám a noteszével a kezében jött ki a hálóból, a táskájába süllyesztette és kapkodva nekilátott visszavenni a cipőjét.
- Hát? Csak nem meghackelted a telefonját?
Jót nevetett a saját viccén. Nem vette észre, milyen csendben, aljasul mosolygok.
- Tényleg, anya, tudnál adni... - szóltam utána, mikor már az ajtóban lógott, de azt sem hagyta, hogy befejezzem a kérdést.
- Ebben a hónapban az apád áll mindent, vele beszélj, ha pénz kell. Csók, szívem, későn jövök!
Azzal rám csukta az ajtót. Egy darabig még hallgattam a lakásra zuhanó, gyászos csendet, figyeltem a mozdulatlan ajtót, majd nagyra tátottam a szám és beletömtem a villámról a tésztát.
- Szia, apa, tudnál adni tanácsot, hogyan építsek fel egy beadandót a büntetőjogról? - dörmögtem teli szájjal magam elé, elmosolyodva azon, apám milyen értetlen fejet vágna, ha ezzel állnék elé.

A családom elég erős ír gyökerekkel rendelkezik apám ágáról, amire magadtól sosem jössz rá, hacsak nem hívunk meg egy közös, családi Szent Patrik napi ünneplésre, ahol mindenki tetőtől talpig zöld, ír népdalokat hallgatunk és a nagyi ükükükanyjának tradicionális receptjei alapján készített, ötfogásos menüjével tömjük a fejünket. Apám kedvéért képes vagyok eljátszani a hagyománytisztelő gyereket, pedig nálam tisztább amerikai kiejtése egyetlen írnek sincs; kivéve, persze, ha Finnt szórakoztatom azzal, hogy valamelyik leprechaun rokonomat imitálom, a csengőhangom és az ébresztőórám zenéje pedig - a vicc kedvéért - a legsztereotipikusabb ír nóta, amit csak el tudsz képzelni. Finn herótot kap tőle, valahányszor meghallja, ezért előszeretettel állítom be az ő mobiljára is, reggel 5-re időzítve. Csodásan indulnak a reggelek, amikor meglátom az egyetemen felém közeledni a méregtől lángvörös, kialvatlan fejét.
Egy ilyen Szent Patrik napi összejövetelen jött oda hozzánk az unokahúgom, Cathleen, vizes kendőbe bugyolált alkarját szorongatva fájdalmas képpel.
- Van nálatok epinefrin? 
Finnen láttam, hogy felölti a szokásos "honnan a francból lenne?" attitűdjét, amiből kifelé általában csak egy hűvös fejrázás látható.
- Megcsípett egy darázs? Mi lett a tiéddel? - kérdeztem, azzal az ölembe vettem az oldaltáskám és beletúrtam. 
- Otthon maradt. Nem hittem, hogy szükségem lesz rá, de valami megcsípett és kicsit kezdek szédülni, zsibbadni. Az is lehet, hogy csak bebeszélem magamnak. 
- Tessék. - átnyújtottam neki a saját injekciómat, és közben láttam, hogy Finn nagyon bámul mindkettőnket. - Darázscsípésre van, ha allergiás reakciót váltana ki. - magyaráztam, de ugyanolyan értetlenül bámult rám. 
- Allergiás vagy a darázscsípésre? 
- Aha, meg Cathleen is. Le sem tagadhatnánk, hogy rokonok vagyunk. - Nevetve félretettem a táskámat és belekortyoltam a sörömbe, Finn azonban nem nevetett velem. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy értetlenkedjek. - Mi van? 
Nem szólt, de láttam rajta, hogy zavarja valami. Nem említettem volna ezt az infót soha? De hát nem kérdezte és nem is került szóba köztünk. Mindig magamnál hordtam az epit, baj esetére, minek mutogattam volna neki csak úgy? Ekkor kezdtem el először gondolkodni azon, mennyi mindent nem meséltem el neki, milyen sok dologról nem tud velem kapcsolatban, mikor én az élete minden szegmensét ismerem. Többször ugyan nem hozta szóba a történteket, de amikor egyszer elkísértem a gyógyszertárba ragtapaszt venni a szétművészkedett ujjaira, fél füllel meghallottam, hogy "epivalami" után érdeklődik "arra a szarra".
Nagyjából akkoriban döbbentem rá, hogy totálisan belezúgtam.