Never mistake the law for justice. Justice is an ideal, and law is a tool.
Karakter típusa: saját Teljes név: Christopher Kellory Becenevek: Chris Születési hely, idő: 1988. Augusztus 12. Seattle, Washington Kor: 29 Lakhely: Manhatttan Szexuális beállítottság: Heteroszeuális Családi állapot: Tragikus (egyedülálló) Csoport: Bűnüldözés Egyetem: UCLA jogi karán végzett Munkabeosztás: Államügyész-helyettes Munkahely: Államügyészi hivatal Hobbi: Olvasás (bármilyen könyvet). Ezen felül a munkájába temeti magát, nincs ideje másra.
„Tudja, kering az éterben egy történet. Valószínűleg minden ügyvéd és ügyész ismeri ezen a rohadt világon. Eszerint egy fiatal ügyész a tárgyalás második napján a bíróhoz lépett, és a következőt mondta neki: ’Bíró úr, meg fogom nyerni ezt az ügyet, de csak és kizárólag azért, mert a védelem egy vadbarom. Többé nem hiszem, hogy a vádlott bűnös. Kérem, rekessze be a tárgyalást.’ Na, nem mondom, hogy Chris Kellory az a kölyök. Ez a történet már akkor köröket járt be, amikor én az ő korában voltam. De az rohadt élet, hogy ő az egyetlen, akiből kinézem.” – Larry Dippa, visszavonult helyettes államügyész. (72)
„Az irodában a fiúkkal kötöttünk egy fogadást az első hete után. Mindenkinek meg kellett tippelnie, mikor bukja be az első ügyét. Minden héten tettünk ahhoz a pénzhez, kinek éppen amennyije volt. A végére olyan harmincezer dollárt nyertem, mert a fickó összeesett a bíróságon. És ő nevetett a legjobban, amikor megtudta.” – Kenneth Fiddler, ügyész (32)
„Persze, sokan kételkedtek abban, jó döntés volt-e ennyire fiatalon előléptetni ilyen magas pozícióra. Akárhányszor valaki ezzel pesztrál, egyetlen dolgot kérdezek tőle: Látták már azt az embert aludni? Mert én még nem.” – A New Yorki Államügyész
„Csak egy dolog tud így elcseszni egy embert. Egy kérdés. ’Mi lett volna, ha…?’” – Laura Stevens, „hároméjszakás kaland” (26)
„Igen, tudom, mi történt. Nem mintha számítana, mennyire jár a szám. Már évek óta nem beszéltünk, Chris meg én. Volt szobatársakkal megesik az ilyesmi. Szóval, ha valaki tudni akarja, nem az törte meg, ami történt. Jó, persze, utálta magát elég rendesen érte. De hogy a csaj meg sem hallgatta. Hogy nem hagyták neki rendberakni…Most ott van a fejében, hogy lehetett volna boldog is, ha nem rúg be annyira, vagy csak egy kicsit kevésbé hülye. De elkúrta. És sosem lehet annyira boldog, mint amennyire normálisan lehetett volna.” – Dave Fillster, szexuálpszichológus/párterapeuta (29)
Roses have wilted The violets are dead The demons run circles Round and round in my head
Sajnálom… Ez a szó visszhangzik a fejemben, amikor megébredek hajnalban. Az ég még sötét a felhőkarcolók fölött, de az óra szerint – 3:37 – már nincs olyan messze a pirkadat. Egyedül vagyok, mint a legtöbb reggelen, amikor a saját ágyamban ébredek. Az éjjeliszekrényen ott pihen egy akta, a legújabb ügy részleteivel. Semmi különösebben szép dolog, mégsem ettől vannak rémálmaim. Még csak nem is a munka. Az embert a saját démonjai kínozzák a leginkább, nem mások. Fölkelek és a konyha felé veszem az irányt. A kemény padló hideg a talpam alatt, de nem zavar különösebben, legalább segít fölébredni. Kávét főzök, és ahogy nézem, miként hullanak a fekete cseppek föntről lefele, elgondolkodok. Még mindig élénken él ugyanis az elmémben a kollégiumi szoba képe, a nyugodt, csendes szobáé ahol annyiszor keltem föl és osontam ki, hogy mind a mai napig emlékszem, hogy nézett ki. Az utolsó napon nem volt csendes. *** – Sajnálom – ismételtem meg már vagy tucadjára. Ezen a ponton már nem volt mit mondanom, nem tudtam semmi újat kinyögni. ha hosszas szónoklatba kezdek, elbőgöm magam, márpedig, ahogy azt mind tudjuk, kevés rondább dolog van egy síró férfinál. – Sajnálod? És én azzal mégis mit kezdjek? Nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejem. Ez azonban a legkevésbé sem segített, hiszen így láttam a sarokban álló, bepakolt bőröndöt, és a mellette álló képet rólunk. Itt álltunk egy új élet küszöbén, holnap már lakást kerestünk volna. És én elcsesztem. Ő ezzel nem elégedett meg. Átszelte a közöttünk lévő távolságot, megragadta az arcom, és maga felé fordította. Sosem hittem, hogy ilyen erő van benne, és elismerem, fájt egy kicsit, de nem panaszkodom. Azokban a nagy, kék szemekben nem volt agresszió. Düh, talán, egy kevés. De a könnyek, amik ott gyülekeztek a szeme sarkában, minden mást megfojtottak maguk körül. – Válaszolj – követelte. – Mit kezdjek a sajnálatoddal, Chris? A sajnálat eltörli a tegnapot, vagy esetleg kihúzza a farkadat Jessie-ből? Nem, igaz? Akkor a sajnálatod kurvára nem ér semmit. A végén már zokogott. Elhátrált tőlem, és leroskadt a lecsupaszított ágyra. A matrac enyhén nyikorgott alatta, és a képzeletem azonnal visszaszárnyalt azokra az éjszakákra, amikor az a matrac tartotta ébren a fél kollégiumot. – Lacey – szóltam, és fölemelkedtem a székről, hogy odalépjek hozzá, de csak rám villantotta a szemét, és megfagytam. – Ne – mormolta. – Tudod mit, Chris? Takarodj! Mivel nem mozdultam, fölkapott egy hozzá közel eső tárgyat, egy lámpát, és felém hajította. Elfelejtette kihúzni a falból, és meg sem közelített, de elég volt ahhoz, hogy hátráljak egy lépést. – TAKARODJ! – visította felém, és én megfordultam. Elsétáltam. Ahogy kiléptem a szobájából, hallottam, ahogy zokog. Még azt is tudtam, hogyan, hiszen láttam már. Lacey ritkán ejt könnyeket, de ha igen, összegömbölyödik az ágyon, és szívszaggatóan zokog. Eddig mindig képes voltam megvigasztalni, megnyugtatni, de mit tehetnék most, amikor az én hibám az egész? Másnap, amikor visszamentem, Kenna, Lacey szobatársa közölte velem, hogy Lacey nem akar beszélni velem. Kértem, könyörögtem, próbáltam több éves barátságunkra apellálni, de nem hatotta meg. Így elsétáltam. Tudtam, hogy elveszítettem őt. *** Ahogy munkába készülök, fölöltöm az öltönyöm, megkötöm a legjobb lakcipőmet, és szétnézek a házban. Megvan minden, amit akarhatnék, mégis, már idejét sem tudom, mikor aludtam végig az éjszakát. Az első pár évben nem is próbálkoztam, tudtam, hogy hasztalan lenne. Amióta olyan magasra másztam a ranglétrán, muszáj vagyok legalább fönntartani a látszatát. Azt mondják, a saját démonjaid azok, akik ébren tartanak ilyenkor. Valószínűleg igazuk van. Mégis… Ha valakinek, nekem nincs hiányom démonokból. Küldtem embereket rács mögé, érveltem keményebb büntetésért, és legalább egy alkalommal nem voltam biztos abban, helyesen cselekszem-e. Ott sorakoznak ők, életek, akiket a törvény nevében jó eséllyel tönkretettem. A legtöbbje megérdemelte, néhány talán nem. A démonnak, aki nem hagy aludni, mégis kék szeme van. Könnyek csillognak benne, és megfojtanak minden más érzelmet maguk körül.
Kedves Christpher! Siettem hozzád, amennyire csak időm engedte, remélem nem gond, hogy várnod kellett kicsit és a szép pofid sem vág most fancsali képet Régen olvastam más ezt a típusú jellemzést, így nem csoda hát, hogy örömmel olvastam. Valahogy manapság ritka mások szemével bemutatni a karaktereket, pedig szerintem hatalmas benne a lehetőség, hiszen olyan dolgokra is kitérhetünk így, amit a karakterünk nem biztos, hogy tud önmagáról, vagy esetleg legszívesebben elhallgatná mindenki elől. Rólad is sok dolgot megtudtunk a jellemzésedből és ezt nagyon szépen köszönöm, nekem sikerült ez alapján elképzelnem, milyen is a karaktered. A kiragadott jelenet az életedből igazán rendhagyóra sikeredett. Ki gondolta volna, hogy a pasik is tudnak ennyire szenvedélyesen szeretni valakit, hogy még ennyi év után is bűntudatuk van valami miatt? Szerintem ez egy nagyon jó húzás volt, hiszen senki sem tudja, hogy ennyire megviselt a dolog. Fenntartasz egy látszatot, egy olyan személyt mutatsz kifelé, aki egy dologban más mint te: nincs kék szemű démonja. :pls: Kíváncsi vagyok, meghirdeted-e a kisasszonyt, vagy hogy egyáltalán merre visz tovább az élet szépséges hullámvasútja. Foglalókat még kérlek látogass, aztán mehetsz is játszani!
Kezdőlap
Rólad is sok dolgot megtudtunk a jellemzésedből és ezt nagyon szépen köszönöm, nekem sikerült ez alapján elképzelnem, milyen is a karaktered. 
