Innocentia Nihil Timet

Tim Mortensen és Diana Armenis, milyen megkapó páros. Egészen eddig azt remélte, hogy mindenképp a nővel kell majd kommunikálnia, akinek előadhatja fájdalmait és sérelmeit, a gyászoló özvegyet, aki azóta sem volt képes túllépni férje halálán, habár ebből semmi sem igaz. Szerette Corneliust, őszinte szerelemből házasodott vele össze, nem úgy, mint ahogy a pletykalapok többsége megírta az eseményt, de nem volt felhőtlen a házasságuk, sőt, tele volt mocsokkal és sötétebbnél sötétebb titkokkal. Ezeket a titkokat azonban senki sem tudhatta meg, még akkor sem, ha legitimálták volna a tetteit, ugyanis, habár létezik a mondás, hogy a rossz hír is hír, ő mégsem szeretett volna magának negatív reputációt szerezni.
Visszakanyarodva azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte, ugyanis Armenis nyomozó hátradőlt és átadta a szót férfi kollégájának, aki sokkalta készségesebben és nem mellesleg fele annyi empátiával kezelte az ügyet. Nehéz fába vágta a fejszéjét, de Verena Tolliver nem arról volt híres, hogy könnyedén feladta volna, így habár fejében ezer meg egy kérdés cikázott, hogy hogyan is oldja meg szavahihetőségének bizonyítását egy ilyen alak előtt, kívülről az arcának egyetlen idegszála sem rezzent, ami elárulta volna idegességét. Végig készségesen, segítőkészen, nem mellesleg pedig rettenetesen közvetlenül állt hozzá a hatóságiakhoz, Tim Mortensen kérésére lefőzve egy csésze kávét, majd azzal baktatott vissza hozzájuk, hogy helyet foglalhasson velük szembe.
- Kérem majd mesélje el, hogyan ízlik. Nemrégiben vettem egy új fajta kávébabot, magam őrlöm, ugyanis a szakértő barátaimtól azt hallottam, hogy csak így tudok igazán finom italt készíteni belőle - mosolyogta el magát, oldva a hangulatot, ami az irodájába telepedett.
- Köszönöm - válaszolt a férfi, majd óvatosan belekortyolt a forró folyadékba, de arcán látszott az elégedettség, melyre újból mosolyogni kezdett a vele szemben ülő üzletasszony, szinte büszkeséggel eltöltve. - Rettentően finom, kérem elárulná, hogy pontosan milyen.. - kezdett volna bele, azonban Diana Armenis szúrós tekintete és az oldalát nyomó könyöke épp elég volt, hogy hamar visszakanyarodjon az eredeti témához és ahelyett, hogy a kávékultúra rejtelmeiről csevegjen, végezze a munkáját. Óvatosan letette a többezer dollárt érő aranyozott csészét az előttük elterülő mahagóni fenyőből készült dohányzó asztalra, majd elővette apró jegyzetfüzetét, kattintott a tollával és elkezdte a tanúvallomás felvételét. - Ms. Tolliver, eltudná árulni nekem, maga hol is tartózkodott a bűncselekmény elkövetésének idején?
- Fenn voltam a hálószobánkban. Tudniillik az ingatlan három emeletes volt, mi a legfelsőn laktunk, lentebb vendégszobák voltak, legalul pedig a konyha és a nappali helyezkedett el. Dulakodást hallottam, ezért lesiettem, de addigra már csak Cornelius holttestét találtam meg - mondta elkomolyodva. Tudta, hogy felesleges lenne könnyeket ejtenie, vagy sírnia, úgysem hinnének neki. Bőven eltelt annyi idő, hogy ne tudja eljátszani ezt a fajta gyászt, ahogy az is köztudott volt, hogy a Corneliussal való házasságuk alatt nem turbékoló gerlepárra hasonlítottak, sokkal inkább voltak mindig is kollégák, akik történetesen gyűrűt húztak egymás ujjára.
- Érteeem... - húzta el a szót rettentően, ahogy jegyzetelte a hallottakat, bár azok teljesen megegyeztek az eddigi vallomástételeivel és nyilatkozataival. Nem volt buta, nem kezdett el változtatni a véleményén és a meglátásain, ugyanis az csak gyanút keltett volna.  - Ismer egy bizonyos Julio Coastas nevű férfit? - tette fel újabb kérdését, melyre zavartságot színlelt, ugyanis el kellett játszania, hogy még sosem hallott a névről, úgy végképp nem, hogy Cornelius Rotschild halálával kapcsolatosan kérdezgették volna.
- Julio Coastas? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel. Rettentően jól játszotta magát, félreértés ne essék, nem tűnt színleltnek a mimikája. - Fogalmam sincs, kiről beszél, nyomozó.
- Julio Coastas azt állítja, hogy részt vett a férje meggyilkolásában - válaszolt vissza a nyomozó, amire a nyakához kapott, szinte úgy, mintha hirtelen nem is tudná, hogyan kell levegőt venni, majd a pulzusát méregette.
- Elnézést, én.. - kereste a szavakat összezavarodottan, pánikolva, tettetve, hogy el sem tudja hinni, hogy végre meglehet az olyannyira szeretett férje gyilkosa. - .. és ennek mekkora az esélye? Hogy megtalálták Cornelius gyilkosát?
- Nem tudjuk, asszonyom, Julio Coastas részeg volt, egy kocsmai beszélgetés során nyilatkozott róla, azonban büntetett előéletű, így nem lenne meglepő, ha passzolnának a kirakósdarabok.
- Úristen.. én.. - zilállt továbbra is. - .. el sem tudja képzelni, hogy hogyan telt ez az 5 év.. A nyomozóhatóságok nem tudtak segíteni, azt mondták, hogy semmilyen bizonyítékra nem bukkantak, amiből ki tudtak volna indulni. Corneliust úgy gyilkolták meg, hogy minden egyes nyomra odafigyeltek.. és most mégis.. Most mégis talán..
Tim Mortensen kollégájára pillantott, szinte sajnálatát kifejezve a nő iránt.
- Nagyon rosszul fog kijönni, ha most ilyen boldoggá tettük, aztán kiderül majd, hogy valaki csak szeret a semmivel hencegni.. - suttogott neki.
   

Verena e Diana

“Moving on, as a concept, is for stupid people, because any sensible person knows grief is a long-term project. I refuse to rush. The pain that is thrust upon us let no man slow or speed or fix.”

Olyan drámai túlzásokba nem esnék, hogy a természetem túlontúl… gyanakvó, ugyanakkor ennek a ténynek a meglétét, ha akarnám sem tudnám tagadni (és valójában, nem is akarom). Noha, való igaz, hogy a magam részéről szívesebben preferálom a kétkedő kifejezést, mert az igazsághoz egy árnyalatnyival közelebbinek érzem. S bár felidézni – valószínűleg – képtelen lennék, de még csak az elmélkedés síkján sem lennék képes megnevezni azt, hogy mely esemény volt az a kulcsfontosságú pillanat, amikor  véglegesen is – inkább – a kétkedők táborába sodort az élet, mintsem a bizakodókhoz vagy bizalmaskodókhoz, de azért… ötleteim szép számmal akadnak. Nyilvánvalóan, nem egyetlen pont volt, de egyetlen meghatározó és hosszú időt felölelő időszakot annál inkább megtudnék nevezni – pontosabban azt, aminek a szóban forgó tulajdonságomnak a hozománya; a katonaság és Declan „istenverte” McLennan árulása és az azt követő hercehurca, semmiképpen sem pozitív irányba döntötte el a dolgot. De öröm az ürömben – ahogy mondani szokták az emberek, ha a nyomorúságos pillanatban és körülmények közötti frusztráltságban akarnak találni egy halovány kis optimizmust és diplomatikusságot – akkor talán azt kijelenthetem, hogy mindezek következtében az óvatosság és a kétkedés mellett, kialakulhatott az úgynevezett „zsaruösztönöm”. (Mondanám, hogy kárpótol a fájdalmakért, de rohadtul nem.) Vagy egészen egyszerűen csak megeshet az, hogy az utóbbi napokban túlságosan is sok Dr. House epizódot néztem vissza, ahol elhangzott a világ talán legegyszerűbb és legtörvényszerűbb igazsága: Mindenki hazudik. A változó csak az, hogy miről. Megkapó, hah?

Mindezen tény ismeretében az újra nyitásra került Rotshchild-ügy kapcsán vegyesek az érzéseim, de mindez – természetesen – lényegtelen és igyekszem is teljes mértékben a figyelmem peremére szorítani azt a tényt, hogy jelen pillanatban (számomra) még a logika mentén sem áll össze teljes egészében a kép. Leginkább a rengeteg miért üt erőteljesen szöget a fejemben. Miért éppen Julio Costas, akinek látható kapcsolata nem feltétlenül van a Rotschild-család egykori főjével, azontúl, hogy be tudott törni helyekre. Azonban, Julio Costas, habár többször került szorult helyzetbe, de a kontóján gyilkosság egyetlen egy alkalommal sem szerepelt. (Súlyos testi sértés igen, de gyilkosság nem. Bár elég vékony a határ.) Miért éppen most járt el a szája, ha a gyilkosság idestova öt éve történt? Volt-e valami kiváltó esemény? Ha igen, mi történt? Elfogyott a felélt pénze, amit az esetleges – és csak általam feltételezett – hallgatásért cserébe kaphatott, feltéve, hogy valóban ő követte el? Ha ő volt, megbízásból tette? Ha nem ő volt, miért állatja, hogy ő tette? Megvezették vagy csak kapóra jött? Sok kérdés van még, s jelenleg az egész túlságosan korai szakaszban van, nem is beszélve arról, hogy Julio Costas orvosi kiértékelését még várjuk. Rengeteg a zavaró kérdés, amelyek többsége valószínűleg lényegtelen is.
Mindezek ellenére az ügyet a jelenlegi állapotának megfelelően kell kezelni, s nem kérdésekbe és feltételezésekbe bocsátkozni, úgyhogy ezeket bölcsen, még Tim előtt is megtartom magamnak.

Az üdvözlés és a kínálás közötti néhány másodperc elég, hogy az első három és nagyon is lényeges következtetésemet levonjam a nőről; kimért, rendezett és veszélyes határozott. Pontosan olyan, amilyennek az elképzeléseim szerint egy olyan nőnek lennie kell, amilyennek a szakmája és a pozíciója megköveteli, ami egyben magában hordozza azt, hogy azt a benyomást keltse az emberben, hogy erős kézzel irányít és tudja mit akar. Félreérthetetlenül ilyen. A fogadtatása bizalomra ad okot, éppen annyira szívélyes, mint szükségszerű.

Mivel ismerem már Timet elég ideje ahhoz, hogy egy kávé felkínálásnak ne mondjon ellent, megvárom amíg kikéri azt, két cukorral, ellenben velem, aki jelen esetben teljesen megelégszik egy pohár vízzel, miközben helyet foglalunk a kanapén.
– Nos, mrs Tolliver, nem is tartanánk fel Önt tovább, mint szükséges. A néha férje, Cornelius Rotschild kapcsán érkeztünk, ugyanis a múlt éjszaka folyamán jelentkezett egy bizonyos Julio Costas, hogy ő követte el a gyilkosságot. – Feleslegesnek vélem a hossza felvezetést, hiszen, mint ahogyan mondtam nem szeretnénk az idejét rabolni, elvégre bizonyos az, hogy renget dolga lehet, másrészt pedig – noha ez megint csak a saját feltételezésem – gyanítom, hogy van valaki, aki már tájékoztatta. – Az ügyet, az új információk terhében újra fogják nyitni és az új információk ismeretében újra vizsgálják. – Ebbe rengeteg mindent beleértve; DNS, ujjlenyomatok, a gyilkosság eszköze, tanúk újra kihallgatása, jegyzőkönyvek, bizonyítékok újbóli áttekintése, amelyek összevetésre kerülnek Costas vallomásával egyöntetűen. – A legutóbbi alkalommal Ön készségesen a rendőrség segítségére volt, bízunk abban, hogy ez ezúttal sem lesz másként. – Igazságszerint, nem feltétlenül van más választása, hiszen a nyomozás feltartóztatása komoly vétségnek minősül, azonban a legutóbb – a jelentések szerint – mindenben is a rendelkezésünkre bocsátott a nyomozás kapcsán.
Innentől pedig a szót, ha úgy adódik Tim fogja átvenni, hiszen értelemszerűen azért vagyunk itt, hogy megtudjuk, hogy mrs. Tolliver számára ismerős lehet-e a név, hogy Julio Costas, illetve – ha igen – lehetett-e ismert indítéke a férje ellen, miközben én a vizet kortyolva hallgatok.

Innocentia Nihil Timet

Cornelius röpke 5 éve halt meg. Egy gyászoló nő számára ez rengeteg idő, hiszen a napok heteknek, a hetek hónapoknak telnek, ha anélkül az ember nélkül kell túlélni, akit mindennél jobban, feltételek nélkül szerettél. Nehéz, ha egy házasság így szakad meg, ha nem válás lesz a vége, ahol rá kell jönnötök, hogy nem passzoltok vagy a másik olyan balga hibát vét, ami megbocsájthatatlan a közös múlt és a lángoló, de minimum parázsló érzelmek ellenére is. Nehéz, amikor egy aligha 30 éves nőnek kell eltemetnie a férjét, végigvonulni a koporsója mellett egészen a sírhelyéig, néznie, ahogy beemelik őt egy kiásott gödörbe, majd rádobáljak rozsdás, ütött-kopott ásókkal a földet, hallgatni, ahogy körülötte zokognak az emberek, de erősnek maradni, hisz neki kell levezényelni az egész hercehurcát, ugyanis ha megtörik, ki tudja mikor lesz vége ennek a rémálomnak.
Verena számára azonban üdítően hatott, hogy megszabadulhatott Corneliustól, tonnákat nyomó sziklák estek le a válláról, ahogy realizálta, hogy visszanyerte a függetlenségét és a szabad akaratát. Ezek után nem meglepő, hogy bármennyire eszes nő volt, az érzelmei őt is elvitték, így alig pár hét leforgása után, amíg tettetett gyásszal feketében masírozott az utcákon, keresve a paparrazzit, hogy lencsevégre kaphassák a bánatát, munkába is kezdett, mégpedig milyen szorgos, kitervelt, szofisztikált munkába. A fejében már évek óta szinte megelevenedett tervek és projektek végre megvalósulhattak, a VERENA terjeszkedhetett, az arculat már nem a Rotschild család elkényeztetett pojácájáról, hanem sokkal inkább a vidékről származó, belevaló Tolliverről szólt, aki tűzön vízen át megküzdött azért az életért, amit most kiélvezhetett. Minden a helyén volt, hibátlanul működtek a dolgok, de az élet sose hagyja, hogy ez sokáig így maradhasson, mindig valaminek közbe kell szólnia, ami elrontja a mókát.
Egy szombat este volt, amikor megtudta, hogy Julio Coastas kinyitotta a száját, azt a lepcses szájat, amire már 5 éve lakatot kellett volna tennie. Stephen, az ügyvédje hívta fel hajnalok hajnalán, hogy beszámoljon a fejleményekről, ugyanis kapcsolatainak hála a rendőrségből megannyi fülest kapott a részeges alak meséjéről meg arról is, hogy azóta őrizetbe rakták az alakot, aki hála az égnek onnantól kezdve, hogy zsaruk vették körbe meg is némult.
Verena ismerte a tagot, pont ezért érintette meg ennyire, hogy felvonta a rendőrök figyelmét. Egy szava nem volt igaz, nem ő ölte meg Corneliust, de köze volt hozzá, ám ez nem derülhetett ki. Mindent meg kellett tennie annak érdekében, hogy a hatóságok elkönyveljék Coastas meséjét szimpla részeg felvágásnak és maximum egy “hatóság félrevezetését” kapjon a nyakába, más különben félő, hogy Ms. Tolliver sem élvezheti sokkal tovább a szabadságát.
Annak érdekében, hogy továbbra is tarthassa a megrökönyödött, szerető feleség szerepét, szívélyesen fogadta a rendőröket, akik nagy valószínűséggel tanúvallomást akartak kiszedni belőle. Stephennek direkt megmondta, hogy ne maradjon benn vele az irodában, ugyanis gyanúsnak hathatott volna, ha ügyvéd jelenlétében várja a vendégeit, ezért hát teljesen egyedül, ragyogó mosollyal engedte be a két idegent.
Illedelmesen kezet fogott a szőke rendőrrel, majd bólintott az idősebb férfi felé.
- Jó napot! - köszönt vissza. - Kérem jöjjenek beljebb és foglaljanak helyet - mutatott a sarokban meghúzódó hatalmas barna bőrkanapék felé. - Kérnek esetleg valamit? Kávét? Egy pohár vizet?
   

Verena e Diana

“Moving on, as a concept, is for stupid people, because any sensible person knows grief is a long-term project. I refuse to rush. The pain that is thrust upon us let no man slow or speed or fix.”

A helyzet az, hogyha az embernek a szolgálati telefonja az éjszaka kellős közepén kezd el eszeveszett és kitartó csörgésbe, az határozottan nem jelent semmi jót és ebben a tézisben ezúttal sem kellett nagyon csalódnom, hiszen egy új ügy – pontosabban egy újra nyitás kapcsán – kaptam behívást. – Fantastico! Cazzo! – Morgom magam elé, miközben még éppen a nyálat törölgetem a szám széléről. Nyilván a legbékésebb álom kellős közepén zavartak fel. Hihetetlen, hogyha az embernek nem a családja, akkor a munkája éli fel azt a kevés szabadidejét (is), ami egyáltalán megadatik szánalmas kis életünkben. A lehető leggyorsabban letusolok és megpróbálok valami szalonképességet ölteni, több de inkább kevesebb sikerrel, mivel továbbra is úgy nézek ki, mint egy agyonmosott használt melltartó.

Teljes egészében még a világomról sem tudok, amikor a hajnali órákban már az első adag kávémat iszom és mire már a másodikat is kitöltöm magamnak a kis to-go poharamba – vagy bögrébe legyen bármelyik is a neve, mindegy – már a kocsiban ülök és tárcsázok. (Tudom, tudom. De kihangosítón van, így egy fokkal biztonságosabb ezeken a kietlen és hajnali utakon, ahol szinte játszi könnyedséggel gurulok végig az aszfalton az örsig.) Még mindig zabos vagyok a korai és a legkevésbé kellemes ébresztőt követően, de mindez azon nyomban tova száll, amikor a járőr belefog a kis történetébe.

Julio Coastas – mondjuk úgy – hogy az elmúlt években több esetben sem volt jókor, jóhelyen, jóidőben. A járőr elmondása szerint, hogy egykoron évekig meg és elfoghatatlan betörőnek számított, azonban az egyre jobb rendszerek és elektronikus ajtók meg ablakok korának beköszöntével a csillaga mondjuk úgy, hogy leáldozott és a dolgok állása megváltozott. Néhány éve engedték ki. Sosem volt igazán nagy kutya, de el tudott intézni dolgokat és be tudott jutni helyekre, hogy néhány csilliárdost kicsit szegényebbé tegyen. Nade, a lényeg az, hogy Julio Costas a mai estén sem találta magát jókor, jó helyen, jó időben. (Tanács a jövő bűnöző nemzedékének: sose tegyétek azt, amit Julio piálás után tett, mert hasonló helyen végezheted, mint a sitt. Újra.) Az egyik mellette ülőnek kezdte el ecsetelni azt, hogy tudja ki volt az egykori Cornelius Rotshchild gyilkosa. Ő maga. Persze, az arra járó civil rendőrnek több se kellett. Beszélgetésbe elgyedett a férfival, de csak azért, hogy információkat szedjen ki belőle és feltartsa.

Órák telnek el, amire az alkohol okozta köd és mámor egyvelege teljesen felszáll, hogy felismerje a tényt: kurvára szar helyzetben van és bármilyen ügyvédért is visong, kevés az esélye annak, hogy a pofázása révén nem éri semmilyen retorzió – sőt, ha úgy dönt, hogy nem tesz vallomást, csöbörből vödörbe kerülhet, hiszen az a hatóságok megvezetését eredményezi, ami úgyszintén börtönnel járhat. Pech. Kiváltképpen egy ilyen esetben. Mondanám hogy megnyugszom, de igazság szerint a vallomása eléggé instabil lábakon áll és az összképet nézve eléggé érthetetlen és követhetetlen is, viszont arra éppen elég, hogy az új információk és nyomok fényében az ügy megnyitásra kerüljön és remélhetőleg ez a szörnyű tragédia lezárásra kerüljön.Minden bizonnyal a szerencsétlenül járt özvegy megnyugvására.

Ujjaim a pulton dobolnak, miközben egyedül várakozom a recepciónál.
– Hát… Ilyen puccos budiba se hugyoztam még. – Morogja Tim, ahogy visszaérve mellém támaszkodik.
Nem kommentálom, különösen nem azért, mert időközben visszaérkezett a recepciós hölgy, hogy mrs Tolliver most már tud fogadni minket.
– Üdvözlöm, mrs Tolliver, Armenis nyomozó vagyok, a társam Mortensen nyomozó. – Mutatok rá a már idősödő férfira, miután a kezemet nyújtom a nő felé. – A néhai férje ügyével kapcsolatban jöttünk.