verena & katherine

Már most tudom, sőt azt hiszem, már akkor tudtam, amikor leszerveztem ezt az interjút, hogy ez lesz életem egyik legérdekesebb csevegése. Csak úgy csüngök a velem szemben helyet foglaló üzletasszony szavain. Az objektivitás talaján maradva próbálok rendet tenni a fejemben kavargó gondolatok közt. Hol őszintének hat, hol pedig olyasvalakinek, akinek igenis van vaj a füle mögött, de legalábbis titkolnivalója mindenképp. Persze egy olyan nőnek, akinek többmilliós cége van és az ő vállán pihen mindennek a súlya, ez valahol érthető is. Mintha picit feszélyezné Ms. Tolliver-t ez a beszélgetés, bár remekül leplezi. Ezt mindenesetre elraktározom magamban, most semmiképp nem térek ki rá, hiszen azt szeretném, hogy továbbra is készséges legyen.
- Persze, teljesen világos, hogy a hálóba nem követték a testőrök. Egyébként hányan voltak? Csak mert felettébb érdekes, hogy az elkövető egyszerre több szakképzett embert is el tudott kábítani, ráadásul a jelek szerint a riasztó kódját is tudta. Valóban gondos tervezést igényel, de joggal merül fel a kérdés, hogy talán egynél több elkövető volt, vagy esetleg egy belsős ember tette. - Feszülten figyelem Verena-t, minden apró rezdülését. Nehéz rajta kiigazodni. Mármint nyilván nem vártam sírás-rívást, hiszen több éve már a tragédia bekövetkeztének, érthető módon már volt ideje bőven arra, hogy kizokogja magát... de valahol olyan, mintha totálisan eltolná magától az ezzel kapcsolatos érzelmeket és nemes egyszerűséggel csak közölné a tényeket, már-már közömbösen. Akárhogy is nézem, ez azért elég furcsa. A riasztókkal kapcsolatos felvetésemre egész kerek választ ad. Nem mondom, hogy nem maradtak bennem kérdések, sőt még vetültek is fel újabbak, de nem szeretnék túlságosan vallatásba átmenni, hiszen nem pont ezért vagyok itt. Ha valami Verena ellen szól a nyomozásom során, az úgyis kibukik majd, jelenleg mindössze tájékozódom.
- Teljesen megértem, hogy a bírósághoz fordult, ez nem kis baklövés a gyártó részéről. - Igen, nem árt ezt a témát kissé félretolnom, és átmennem bólogató kutyába olykor, hogy elfedjem az esetleges kétely magvait Verenában velem kapcsolatban. Azért a fejembe felvésem, hogy ennek a riasztódolognak még utána kell járnom tüzetesebben.
- És mi a helyzet a testőrökkel? Ők mondtak valami érdekeset, észrevettek bármit, mielőtt elkábították őket? - Még mindig van pár dolog, amit nem írtam fel, szóval ahogy szoktam, pontokba szedve kijegyzetelem a kulcsszavakat. Majd újra az üzletasszonyra emelem tekintetemet. - És a már említett ellenségek közt volt esetleg néhány konkrét gyanúsított is? Vagy 1-2 név, aki Önnek azonnal beugrott? Hiszen nem véletlenül mondják, hogy az első megérzések ritkán hagyják cserben az embert, a női megérzés pedig híresen jó szokott lenni. - Mosolygok rá, ezzel a kérdéssel pedig remélem, tovább oldom a hangulatot, némiképp elterelve arról az útról a beszélgetést, ami ahhoz vezet, hogy bizony akár még Ms. Tolliver is lehet gyanúsított. Bár én nem feltétlenül efelé tendálok, de nyilván ezt sem zárhatja ki egy jó oknyomozó-újságíró.

Senki se bocsátkozzon abba a - habár alaposnak látszó, de alaptalan - következtetésbe, hogy Verena Tolliver azért invitálta meg magához ezt a szakmájához képest kifejezetten fiatal, így viszonylag tapasztalatlan nőt, mert szerette volna, ha végre egy hozzá hasonló, vidéki lánnyal cseveghet, akit tud olyannyira tisztelni, hogy képes lesz számára őszinte feleleteket adni. Nem, erről szó se volt.
Verena Tolliver azért hívta ide Katherine Warrent, azért pont most döntött úgy, hogy megszólal egy oknyomozó újságírónak, bármennyire heti többszáz megkeresést kapott másoktól, mert el akarta terelni magáról a gyanút és azt szerette volna, ha lezárt tragédiának tekintik Rotschild halálát ahelyett, hogy megpróbálják őt bemártani valami olyasmiért, amiről fogalmuk sincs.
Beszélhetett volna a valós történtekről, hiszen bizonyosan a nő megértette volna, hogy mit miért tett, részletezhette volna a házasságukat, annak hátulütőit, a vele szemben tanúsított bánásmódot, hogy megértsék a cselekménye mögötti indítékokat, de nem volt abban a szerencsés pozícióban, hogy erre biztonságos körülmények között lett volna lehetősége. Egy hatalmas, több millió dollárt érő vállalkozást vezetett, egy multija volt, ami szinte már minden szektorba beásta magát. Mivel nő volt, vidéki és ráadásnak még egy olyan ember volt felesége, aki New York egyik leggazdagabb, de nála jóval idősebb üzletembere volt, így nem volt meglepő, hogy a versenytársai zöme karóra akarta volna húzni a fejét és arra vártak, hogy mikor kapnak el egy sebezhető pontot, egy bizonytalan mozdulatot, amivel elérhetik, hogy a föld kicsússzon a lábai elől és elveszhessen a süllyesztőben. Már rég nem a vagyon miatt csinálta ezt az egészet, sőt, egyáltalán nem érdekelte a pénz, csak számadatokat látott, az volt a célja, hogy nagyobb összegek jelenjenek meg a monitorján, mint más cégek tulajdonosainál, hogy továbbra is tarthassa a szintet és tiszteletet vívhasson ki magának és a hozzá hasonlóaknak. Nem akarta, hogy eltiporják és volt annyira kemény, hogy tűzön-vízen át harcolt a reputációjáért, így nem, nem kívánt ma őszinte lenni, ugyanis indítékok ide vagy oda, mégiscsak egy véreskezű gyilkos lenne, teljesen mindegy, hogy kegyetlen módon lesújtott a férjére, vagy csak védekezett, hogy életben maradhasson.
Éppen ezért kifejezetten nem tetszett neki az a fajta informáltság, amit Warren mutatott. Túlzottan is beleásta magát az ügybe, tisztában volt a részletekkel, mindezt pedig úgy, hogy fél percre nem vett elő puskát, hogy abból nézhesse a gondolatait, a fejével gondolkozott, ami még ijesztőbbnek hatott. Nem volt felkészülve arra, hogy valaki így fog betérni hozzá, remélte, hogy a kávé és az önfeledt csevely majd elfeledtette Corneliust és csak felületesen kell mesélnie a dolgokról, ugyanis ezt nagyon határozottan tudta már. Annyiszor kellett beszélnie a sajtónak az esetről, hogy egy több éve kigondolt verziót adott elő újra és újra, de a riasztók és a testőrök.. na ez pont egy olyan téma volt, aminél rettentő gyorsan kellett előhalásznia a zsebéből valami megfoghatót, máskülönben magára tereli a gyanút.
- Igaza van, Corneliust mindig testőrök őrizték, hiszen rettentő befolyásos üzletember volt, akinek csak egy darab körme annyit ért, mint másoknak az egész élete - sóhajtotta el magát. - De természetesen a hálószobánkba és a lakásunkba nem engedtük be ezeket a testőröket, ők az udvaron tartózkodtak, ahonnan a hívatlan vendégeket kívánták kiszűrni. Kellett, hogy legyen magánéletünk is - bólogatott mondandója közben, apró pszichológiai trükköt alkalmazva, hogy a beszélgetőpartnere ugyanígy tegyen. Ez a meggyőzés egy nagyon ügyes technikája volt. - A riasztók mind hatástalanítva voltak, a testőrök pedig elkábítva feküdtek a fűben, amikor kijött a rendőrség és felmérte a helyzetet. Aki ezt tette, minden bizonnyal végiggondolta az egészet, mielőtt belekezdett volna - bámult már megint maga elé, észre se véve, milyen pozitívan nyilatkozik a helyzetről. Hála az égnek a kifejezésmódja épp annyira félreérthető volt, hogy bárki bármit beleláthatott, lehet valaki úgy érezte a hangsúlyából, hogy épp dicséri a bűnelkövetőket, de az se lett volna egy elképzelhetetlen állítás, hogy szimplán csak tényeket vázol fel. Végtére is, több év eltelt már azóta, tud objektívan nyilatkozni, nem kell elkezdenie mostmár zokogni, fulladásig sírni ahhoz, hogy elhiggyék, ténylegesen gyászolt. Amikor ezt bizonyítania kellett volna, eltűnt a világ szeme elől. - Erről bizonyosan nem tud, de feljelentést tettem a riasztókészülék gyártója ellen, ami miatt ilyen könnyűszerrel hatástalanítani tudták az eszközöket, ezzel a férjem halálát okozva. A bíróság helybenhagyta a keresetemet és kártérítésre kötelezte őket, ki kellett vonniuk a forgalomból a termékeiket - mesélte mostmár Katherine szemeibe nézve, ugyanis igazat mondott, bár azt már nem árulta el, hogy ő maga hatástalanította azokat, de belegondolva akkor is, ha Verena Tolliver képes volt kikapcsolni egy riasztót, bárki képes lett volna, így megérdemelték, hogy eltűnjenek a piacról.

verena & katherine

Bár objektív kívánok maradni, be kell ismernem, kissé túl élesen szólt a hangom, már-már vádaskodás bújt meg benne, így némiképp elszégyellem magam Ms. Tolliver válaszát hallva. Bőven van ráció abban, amit mond, a mocskos zsaruk létezése sem épp mendemonda, nagyon is létező probléma, ahogy az is, hogy szép kis summáért néhányuk még a tulajdon anyját is eladná. Ez úgy általánosságban az emberi fajra igaz. Újságíróként már én is tanúja voltam ilyen-olyan eszközöknek a feletteseim részéről, bár én mindig igyekeztem ezt a sokak szemében szálkaként funkcionáló szakmát egészséges, egyenes keretek közt űzni. Némán bólintok szavaira, jelezve, hogy nagyon is értem, amiről beszél. Ezután jót tesz nekünk az oldottabb csevegés, és most már én is azon leszek, hogy véletlenül se tűnjek támadónak a viselkedésemmel vagy épp a szavaimmal.
- Köszönöm a dicsérő szavakat, és nem, semmiféle tüske nincs bennem, sőt mindig is tudtam, hogy nagyvárosba fogok költözni, mert bár szerettem a farmot, a lovak máig kedvesek a szívemnek, de egy percig sem akartam ott ragadni. Minden okkal történik, így az is, hogy most mindketten itt ülünk. - Kedvesen mosolygok rá, és miután kényelembe helyezzük magunkat, már kortyolok is bele a meleg kávéba. Elismerően hümmögök, szerintem még az arcom is felragyogott, ahogy megkóstoltam. Isteni finom, és ha valaki, én aztán értékelem a jól elkészült kávét. Már épp elkezdeném dicsérni, amikor visszakanyarodunk az eredeti témához. Tudod Katherine, a témához, ami miatt eleve itt vagy.
- Teljesen jogos, úgy gondolom, senki sem érdemli meg, hogy a halálából hírverést csináljanak. Bár ez most egy újságíró szájából visszásnak hathat, de higgye el, komolyan így gondolom. Ha utánam néz, láthatja is, hogy sosem mások fájdalmán és veszteségén felkapaszkodva írtam cikkeket, sőt inkább a kulturális témakörben mélyedtem el, mielőtt az oknyomozásra váltottam volna, ami ezer éve a szenvedélyem. És a true crime sem azért foglalkoztat, mert epedve várom, hogy az áldozatokon és a családjukon élezhessem a körmömet, hanem az igazság érdekel, az, hogy lezáratlan ügyeknek a végére tudjak járni, ezáltal a családtagokat hozzásegítve a saját lezárásukhoz. És bocsánat, ha túlzásba viszem, de számomra döbbenetes, hogy egy ilyen presztízsű ember halálának ügyét a rendőrség ennyire...félvállról vette, vagy legalábbis véleményem szerint elég könnyen feladták. - Bár tudom, hogy nem tisztem erről épp nekem kritikát megfogalmazni, de egyszerűen elfogadhatatlan ez a fajta hozzáállás a hatóságok részéről. Persze azt sem felejthetem el, miközben Verena szavait hallgatom a tragikus napról, hogy akár az is lehet, hogy épp egy gyilkossal beszélgetek, azonban ez nem lebeghet a szemem előtt, különben nem tudok előítéletmentes maradni. Márpedig ez nagyon fontos az esetleges együttműködésünk szempontjából. Az előadásmódja - és valahol érdekes, hogy éppen ez a szó jut eszembe a mesélése közben - rendkívül erős és hatásos. Kérdés, vajon mennyire őszinte? Valóban egy gyászoló nőt látok magam előtt, vagy ez csak illúzió?
- Valahol azt olvastam, Mr. Rotschild-nak volt testőre, vagy ez fals információ? Bár számomra kicsit furcsa lenne, ha nem vigyázott rá senki, hiszen ahogy most felvázolta, bőven voltak haragosai, irigyei, akiket gondolom, nem ok nélkül nevezett meg most a férje ellenségeiként. - Bőszen jegyzetelek, minden apró részletre figyelve, ami elhagyja a nő száját. - Illetve gondolom, volt az otthonukban riasztó. A rendőrség mire jutott ezzel kapcsolatban? - Csak úgy csüngök minden szaván. Szeretném, ha eredményes lenne ez a vállalkozásom, és ha már a rendőrség félretolta ezt a felettébb érdekes és szomorú esetet, legalább én feltárjam a sötétben bolyongó részleteket.

Elmosolyodott a nő kérdésén az egyenes, leplezetlen kíváncsiskodás miatt, hisz nem kapott semmi felvezetést, semmi könnyedebbet, egyből belevágtak a legmélyébe, a lényegébe annak, amiért ez az interjú készül.
- Ezt rosszul tudja, kedves, évek után állították csak le a nyomozást és megszüntették az eljárást elkövető hiányában, hisz mégis kinek az életéről ítéljen a bíró, ha nem tudták elcsípni a bűnösöket? - kérdezgette szelíden, de némi okítás megcsillant a hangjában. Nem tudott rendesen felkészülni rá, hogy kritizálni fogják és önkéntelenül is olyan dolgokra kell majd válaszolnia, amik rossz színben - máshogy fogalmazva valós színben - tüntetik majd fel őt. - Azért nem hallott a nyomozásokról, mert ezek alapvetően nem nyilvános információk. Amikor cikkeket írnak új bizonyítékokról például vagy új tanúvallomásokról, azt nem hivatalos információk alapján tudják, hanem bennfentes rendőrök szép summákért csepegtetik a részleteket. Én ezt akadályoztam meg, nem azt, hogy a teljes nyomozóhatóság jobban titkolja az ügyet, mint amit a törvény elvárna tőle - szüneteltette pár percre a témát, amikor rákérdezett Katherine karrierjére és személyes életére. Újra visszazökkenhettek egy teljesen szabados, kötetlen, szinte élettel teli beszélgetéshez, így az ő mimikái is változtak, a tekintete derült volt, mosolya lefagyaszthatatlan. Imponált neki a kettejük közti hasonlóság. - Én is egy kisvárosból származom, a szüleim mezőgazdászok voltak, így igaza van, teljes mértékben tudok azonosulni Önnel - bólogatott, miközben a lefolyó kávécseppeket bámulta. - Kérem engedje meg, hogy megjegyezzem, büszke lehet magára, hogy New York-ban így megtalálta a helyét. Remélem nem hagy Önben tüskét, hogy el kellett hagynia a vidéket, használja ki a lehetőségeit, bőven akadnak.. - nézett a szemeibe, bátorítóan hangsúlyozva a szavakat. - .. például ott ahonnan származik valószínűleg sosem interjúvolt volna meg engem, én pedig nem lennék az interjúalanya, ha nem költöztem volna el Beaufort-ból - nevette el magát, majd visszaindult a fotelekhez a két csészével mostmár, így hosszú idő után egymással szemben ülhettek, folyamatos szemkontaktust tartva - Parancsoljon, remélem ízleni fog - mosolyogta el magát, majd visszatért az első témajukhoz- Tehát ahogy mondtam már egy korábbi interjúban, nem akartam, hogy a sajtó Cornelius halálán csámcsogjon, ahogy most se ez a célom. A férjem nem érdemli meg, hogy vásári majmot csináljanak belőle - kapott a nyakához, enyhén hevesebben véve a levegőt, mellkasának mozgása feltűnővé vált. - De abban igaza van, hogy sajnos mostmár nem folyik a nyomozás. Évek teltek el, azóta minden bizonyíték a homályba veszett - sóhajtott fel. - Én a felső emeleten voltam, aludtam, a dülekedésre és az ordítozásra keltem fel, így mire leértem, már csak a testét tudtam megtalálni.. - tartotta kezét szája előtt, rettentő hihetően játszva a megbotránkozást. A gyászoló nő megbotránkozását. Ezen nem segített, hogy Katherine még jobban a részletekbe kérdezett, amiket hirtelen kellett kitalálnia, így kevesebb esélye volt hihetőnek lenni. - Teljesen átlagos nap volt, nem vettem észre semmi különöset, viszont szerintem nem is kellett másnak lennie a dolgoknak, hogy ez megtörténjen. A rendőröknek is mondtam, hogy Cornelius a karrierje és a sikerei miatt számos bosszút forraló ellenséggel rendelkezett, akik a gyengepontjaiba akartak tüskét szúrni, akik várták a pillanatot, amikor lecsaphatnak rá. Való igaz, azt nem hittem volna, hogy valaki ténylegesen ennyire kegyetlen tettre határozza el magát.. - bámult maga elé.

verena & katherine

Már most szimpatikus, ahogy ecseteli, mennyire meglepte a kávéivási szokásom. Tetszik az őszintesége, és bár ez csupán egy üde kis diskurzus arról, melyikünk hogy issza a koffeinadagot, amit a szervezete megkíván, mégis rögtön oldódott általa a légkör. Az én aprócska feszengésem is rögvest alábbhagyott. Persze objektíven kell néznem a dolgokat, nem lehet hatással rám a személyes benyomásom, muszáj újságíróként szemlélődnöm. Mindenesetre széles mosollyal nyugtázom a megjegyzését a kávés tejről. Jól van, tetszik, ahogy visszadobja a labdát az én térfelemre. Egyrészt teljesen jogos, hogy ha már eddig eljutottam, nem valószínű, hogy kitessékel az irodájából, másrészt sokat elárul róla, hogy ennyire nyílt. Vagy mert nincs titkolnivalója és ártatlan, vagy bőven van vaj a füle mögött, mégis higgadt tud maradni, mert úgy érzi, tökéletesen biztosítva van minden oldalról, és nem bukhat le. Hogy én melyik felé húzok? Maradjunk az objektivitás irányvonalán, hiszen még alig ismerem a nőt. Egyelőre felesleges is lenne elméletekbe bocsátkoznom. Különben miféle oknyomozás kerekedne ki ebből?
- Nos... rendben. A férje halálának körülményei ugyebár máig tisztázatlanok, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy a rendőrség nemes egyszerűséggel félretolta az ügyet. Bár azt tudom, hogy az Ön kérésére a sajtó nem sok mindent jelentetett meg a tragédiáról, azt azonban nem gondolnám, hogy a nyomozást is hátráltatni akarná, ha már egyszer a férjéről van szó. Egy ilyen fontos ember megölését viszont mégis miért söpörték a hatóságok máris a döglött akták részlege felé? Számomra az lenne a normális ilyen esetben, ha nagy erőkkel folyna a nyomozás. Vagy inkognitóban dolgoznak? - Ez az utolsó kérdésem valamelyest élesnek hathatott, félig-meddig szarkazmusnak szántam, bár komolyan mondom, nem tudok erről semmit. Akkora csend van az esetet tekintve, hogy akaratomon kívül is az suhan át az agyamon, hogy a kőgazdag Cornelius Rotschild halála ennyire nem érdekel senkit? Csak mert ezt erősen kétlem, ergo amennyiben erről van szó, az felettébb gyanús. Nocsak, mégis kapok egy kérdést. Na, erről beszélek, imádom ezt a nőt. Egy igazi példakép... amennyiben persze valóban ártatlan az ügyben.
- Ó, nem. Kiskoromtól fogva tudtam, hogy az újságírás az én utam, és sosem riadtam vissza a kemény munkától. Egy farmon nőttem fel, egy bánya közelében, és mindkét helyen segítettem a szüleimnek. Szeretek bizonyítani, megmutatni, hogy ott a helyem a szakmában, sőt az életben az adott területen, amit épp csinálok. Mindenben a maximumot nyújtom, olykor túl is teljesítem. És egy percig sem bánom. Valami azt súgja, ezzel Ön is tud azonosulni. - Ilyen magabiztosan azóta nem szólt a hangom, hogy beléptem ebbe az irodába. Pedig azért már jócskán lelazultam, egyáltalán nem feszengek már. Ám amikor arról kell beszélnem, ami a munkám, sőt a hivatásom, akkor egy olyan szavakba nem is önthető erő kerít hatalmába, ami felruház a világ összes önbizalmával. Kortyolok egy nagyot a kávéba, aztán a kezembe veszem a jegyzetfüzetet és a tollat, immár fellapozva az első oldalon, hiszen mostantól minden hasznos infót fel szeretnék jegyezni.
- Tudom, hogy a rendőröknek már mindent elmesélt arról a tragikus napról, de gondolom, nem lepi meg, hogy ezek bizalmas információk, amiket pont nem újságírókkal szoktak megosztani. - Arra most nem térek ki, hogy mivel még kezdő vagyok az oknyomozás útján, egyelőre nincs a rendőrségen belül informátorom, pedig a trénerünk szerint illő lenne hamar szerezni valakit az ilyen esetekre. Mindegy, ez van, remélem, Ms. Tolliver nem ezen fog fennakadni. - Egyszóval jó lenne az Ön szájából hallani, mi minden történt Önnel és a férjével a halála napján. Találkoztak aznap, beszéltek, ha csak telefonon is? Nem vett észre valami különöset? Szeretnék átfogóbb képet kapni, mert a zsigereimben érzem, hogy ennek igenis a végére lehet járni... - Elharapom a mondatom végét, mert azt mégsem kéne hangosan kimondanom, hogy "nem mellesleg születhet ebből egy elképesztően jó cikk". Az túl arrogánsan hatna ebben a helyzetben.

Az idők alatt megszokta már, hogy úton útvégen belefutott a felületes, semmitmondó kapcsolatokba. Bár tele volt szövetségessel, senkit sem ismert úgy, mint embert, mindenki csak egy bankszámla volt, csak egy cég, nem pedig egy személy érzelmekkel, történettel, kapcsolatokkal. Tudta, hogy ebben a szakmában mindennapos, hogy a vetélytársak áttaposnak egymáson, hogy a rajtuk csámcsogó paparazzi szemrebbenés nélkül teszi tönkre az életüket, így egyenesen ledöbbentette az a fajta aura, amit a vele szemben álló hölgy sugárzott magából. Bár ugyanúgy azért jött, hogy levadászhassa a még senkik által nem tudott információkat Cornelius Rotschild halálát illetően - amit oly sok ember szeretett volna megkaparintani, hogy utána az év cikkjét adhassa ki Verena arcával - ez az újságíró mégiscsak valamiért más volt. A közvetlenség, a tisztelet egyáltalán nem volt megjátszott, teljes őszinteséggel állt hozzá a másik, ami miatt ő is sokkal jobban feloldódott. A rendelés leadására halkan felnevetett, majd el is indult a saját kávéfőzője felé, aprólékos mozdulatokkal elkezdve a kávészemeket beleönteni egy üvegcsébe, hogy azt utána apró szemekre darálhassa.
- Megszoktam már az eszpresszót vagy esetlegesen a cappucinot, ez most teljesen meglepett - mosolygott. - Ne vegye magára, kifejezetten tetszik, hogy nem olyan, mint a többiek. Üdítő. Már jó ideje elegem van belőle, hogy keserűn löttyöket kell fogyasztanom udvariasságból, nevetséges, hogy a legnagyobb titkom, hogy inkább kávés tejet iszok, mintsem tejes kávét - vigyorgott tovább magában, ahogy mostmár újból tevékenykedésére fókuszált. Teljes némaságba burkolózva figyelt oda a legkisebb részletre is, lassan lefőzve a kávét, miközben már a tejet forralta. - Kérem, nem én írok magáról, hogy nekem kéne kotnyeleskednem. Ne legyen rest szemtelennek lenni, ha idáig bejutott, kevés az esélye, hogy kipenderíteném innen a kíváncsiskodásáért - kuncogott tovább. Láthatóan jó kedvében volt, szinte ragyogtak a szemei, egyelőre ismeretlen okokból, ami most igen furán hathatott, tekintve, hogy a néhai férje halálát kellett elemezgetnie egy vadidegennek. - Viszont ha már ennyire erősködik, érdekelne miért választotta ezt a szakmát? Alapjába véve ez egy férfiak uralta terület, biztosan nem könnyű nőként is megállnia a helyét. Megbánta, hogy így döntött? Szívesebben lenne olyan területen, ahol nem kell kivívnia, hogy komolyan vegyék a tudását? - fordult felé kíváncsi tekintettel, ugyanis őszintén szerette volna tudni a választ, ami meghatározta, hogy ezek után hogy is fognak egymáshoz állni. Egy csónakban eveztek, ugyanolyan küzdelmeik voltak a foglalkozásuk során, így ha már a saját véleményét ismerte a témát illetőleg, a beszélgetőpartnerén volt a sor, hogy megossza az övét.

verena & katherine

A lányomat ölelgettem az elmúlt pár napban szinte reggeltől estig. Végre volt egy kis szabadidőm, a továbbképzés is véget ért, szóval naná, hogy be akartam pótolni azt az időt, ami kiesett, jó sok szeretgetéssel. Ám most ideje nekilátnom a munkának, nem halogathatom tovább, hiába szeretném még a szuszt is kiölelni a kislányomból. Már amikor eldöntöttem, hogy végre igenis a régi nagy álmom után megyek és oknyomozó-újságíró leszek, tudtam, melyik ügybe szeretném jobban beleásni magam. Verena Tolliver is egy kisvárosból származik, akárcsak én. Bár ő milliomos lett, olyan magasságokba jutott el, amiről sokan csak álmodni merünk, szóval ez nem hasonlóság bennünk, de azért én is kitapostam magamnak az utat az én ösvényemen. Mindenesetre inspiráló nő, és az életét körüllengi a nála 20 évvel idősebb férje halálának rejtélye. Milyen izgalmas. A sajtó szokásától eltérően alig foglalkozott anno ezzel a gyilkossági üggyel, emlékszem, hogy az özvegy még nyilatkozta is akkortájt, hogy ez az ő műve. Meg is értem, hogy miért nem akarta, hogy a tragédia kitárgyalása legyen másoknak a péntek esti családi vacsival egybekötött program. Pont azért, mert már szemeztem ezzel az esettel, jó sok kutatást is végeztem a témában, bár valóban nem volt egyszerű előásni infókat. Amik pedig fellelhetőek a gyilkosság kapcsán, az igencsak kevéske. Ebből nem lehet egy valamire való cikket összehozni. Amikor felkerestem Ms. Tolliver cégét, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy egyáltalán érdekelni fogja az ajánlatom, hogy ha már a rendőrségnél elakadtak vagy csak mélyen hallgatnak, adjon egy esélyt, hogy én is belevessem magam az ügy hátterébe. Azt meg pláne nem is mertem feltételezni, hogy ilyen hamar elérem őt az alkalmazottain keresztül, és máris lefixálunk egy időpontot. Jó-jó, ez még csak egy előzetes megbeszélés lesz, valószínűleg az sem lendít sokat előre a terveimen, hogy még csak most lettem hivatalosan is az álomhivatásom űzője. Verena Tolliver valószínűleg nem lesz elragadtatva a gondolattól, hogy egy kezdő somfordál körülötte, pitizve azért, hogy akár csak egy fikarcnyi esélyt is kapjon az ő életének talán legtragikusabb eseménye körüli titok felgöngyölítésére. Enyhén kétségbeesettnek tűnt ez a gondolatmenet, és nem áltatom magam, valószínűleg ott szemtől szemben vele ugyanez várható részemről. De nekem egyszerűen kell ez az ügy. Évek óta motoszkál a fejemben, amióta csak értesültem róla. Ez nem olyasmi, amiről csak úgy szimplán tovább lehet lépni. Most szépen kicsíptem magam a találkozóra, hogy aztán tényleg ne ezen bukjon el a dolog. A tenyerem azért eléggé izzad most, hogy beléptem a cég épületébe. Nem mondom, hogy minden ezen a nagy találkozáson múlik, hiszen ha mégsem lennék neki szimpatikus, vagy egyszerűen nem bízik abban, hogy én lehetek a megoldás számára, akkor nyilván majd jön egy másik ügy, amin dolgozhatok. És tényleg nem omlik össze az egész világom, amennyiben nemet mond... de én akkor is akarom ezt. Nekem kell ez. Ahogy belépek az irodájába, rögtön a fejem búbjától a lábujjam hegyéig kiráz a hideg. Olyan hihetetlen hatással van rám ez a sikeres üzletasszony, akit eddig csak a magazinokban láttam, na meg nem tagadom, vásárolom a kozmetikumait is rendszeresen, és most itt áll előttem. Ő egy... jelenség. Egyszerűen nincs rá jobb szó. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, hiszen mégsem most kéne beájulni a sarokba, az garantáltan nem tenne rá jó benyomást. Mosolyogva fogadom el a felém nyújtott kezet.
- Jó napot! Én is nagyon örvendek, Ms. Tolliver, Katherine Warren vagyok. - Még mindig illedelmes, kissé talán túlontúl megszeppent mosollyal elindulok a bőrkanapé felé, amerre a kezével intett. Milyen pofás kis iroda. Na, ez az, amit hangosan ne merészeljek kimondani. Alapvetően magabiztos vagyok, szóval most szépen jó mélyre lenyúlok ezért a jellemvonásomért és előrángatom. Nahát, egy mély levegővétel után mintha kicseréltek volna, ezzel most még magamat is megleptem. Azt hittem, több idő kell, míg visszatalálok a karakán énemhez.
- Köszönöm, egy kávét elfogadok egy kis mézzel gazdagítva, ha van. - A kávéfüggésem nem ismer határokat. Bár mézzel szoktam inni többnyire, de nyugodtan maradhattam volna a snassz "kávét feketén" szövegnél. Ez a mézes kávé hangosan kimondva nem hat valami profin. Előveszem a táskámból a jegyzetfüzetemet és a tollat, és szépen leteszem az ölembe. Egyelőre nincs rá szükség, de szeretném, hogy lássa, készültem, mert valóban érdekel az eset.
- Nos... nem tudom, a munkatársai mennyit árultak el rólam, és bár én vagyok az újságíró, de úgy vélem, jelen esetben az a fair lépés, ha először Ön kérdez tőlem. Szóval mire kíváncsi? - Jobbnak láttam nem kertelni, na meg persze megmutatni, hogy tisztelettel fordulok felé, nem úgy, mint a legtöbb firkász. Ők hiénák, én viszont az alázat útján lépdelek a munkámban, minőséget kiadva a kezemből. Ez korábban is így volt, és eztán sem fog változni.

A nnyi év telt el Cornelius incidense óta. A kereken 60 éves üzletember halála bár megrázta Amerika társadalmát, az emberek amilyen gyorsan kapják fel a vizet, olyannyira gyorsan ülepszik le a felháborodás. A tragédiát követően Verenának hónapokig el kellett viselnie, hogy sajtósok állják körbe a házát, válaszok után kutatva, elviselte, hogy megvádolják, hogy rágalmazzák, hogy a sikereit a földbe tiporva eltemetik, mert a rejtélyes körülményekre senkitől sem kapnak feleletet. Egyértelmű, tényszerű, hogy ilyenkor nehéz nem a feleségre gyanút fogni, hisz mi sem lehetne szembetűnőbb, mint egy fiatal asszony egy dúsgazdag férj oldalán, aki nem sokkal házastársa távozása után learatja a babérokat és gyász helyett a karrierjét ápolgatja, jobban mint valaha.
Bár az ügy elült, ismeretlen tettesek révén az eljárást megszüntették s nagyon úgy látszott, hogy örök feledésbe merülhet a titkokkal átszőtt incidens, ám nem olyan régen tudomására jutott, hogy az aktát újranyitotta a helyi hatóság. Bennfentesek hallomásból azon információval látták el, hogy egy esti kocsmai beszélgetés során említésre került Mr. Rotschild, egy ittas állapotban lévő férfi, akire egy bizonyíték sem utalt, részletesen ecsetelte a gyilkosság körülményeit, ám rosszul választott beszélgetőpartnereket, ugyanis másnap reggelre már az őrsön találta magát előzetes fogvatartásban. Verena bár annak idején megúszta a gyanúsítotti pozíciót, most nem maradhatott nyugodt, ugyanis a zsaruk hevesen szaglászni kezdtek a környékén. Először még csak a cég székhelye mellett állomásoztak, az utóbbi időben azonban Brooklyn-i apartmanja előtt is igen gyakorta megjelentek. A jelenlétük felkavarónak hatott, ugyanis nem szóltak, nem tettek semmit, de világosan a tudtára szerették volna adni az özvegynek, hogy figyelik őt. Verena nyugtalanságában eszközök után akart kutatni, melyek biztosíthatják a közéletbeli reputációját és megerősíthetik ártatlanságát. Habár jogi úton egyelőre nem volt teendője, a médiát mindenképp megszerette volna mozgatni, hogy a nyilvánosságnak megcsillogtathassa új, kedvelhetőbb, közvetlenebb arcát. Emberei rövid időn belül találtak számára egy oknyomozó újságírót, aki emberfeletti lelkesedéssel csatlakozott a projektjéhez, ajánlatában izgatottan ecsetelve, hogy fő célja lenne az igazság feltárása, illetve hogy mindenki megismerhesse Verena Tolliver történetét. Ennél többre nem is volt szüksége, így személyzetén keresztül egyeztetett a szakmabelivel, akit időpontra fogadott az irodájában.
Legjobb arcát szerette volna mutatni, így elegánsan, de nem felvágósan öltözött fel, haját kivasalta, szolid sminket választott. Meghallva asszisztensétől, hogy vendége megérkezett, felállt a hatalmas irodájában, majd az asztalára dőlve, mosolyogva várta az ismeretlent. Egészen idáig ő nem beszélt az újságíróval, kizárólag alkalmazottai végezték a szervezést és az interjú lebonyolításának részleteit, ő azonban először találkozhatott a kiválasztottal. Amikor belépett az idegen az ajtón, kellemesen csalódott. Fiatal, gyönyörű lány állt vele szemben. A kinézetéből sosem tippelt volna erre a foglalkozásra, de ez még jobban lenyűgözte, szerette, ha meglepetést okoznak a számára, ahogy becsülte azokat a nőket, akik hozzá hasonlóan egy alapvetően férfiak által dominált területen helyezkedtek el.
- Jó napot! Verena Tolliver vagyok, örülök, hogy megismerhetem - sétált oda hozzá fekete tűsarkúiban, illedelmesen kinyújtva tenyerét az irányába. - Kérem foglaljon helyet - mutatott kézfogásukat követően a sarokban elhelyezkedő chesterfield bőrkanapék felé, ahova ő maga is megindult. - Kér esetleg valamit? Vizet, gyümölcslevet, kólát, kávét? - kérdezgette udvariasan, felvezetve kettejük beszélgetését. Évtizednyi tapasztalattal rendelkezett már azt illetőleg, hogy hogyan is oldjon fel egy vadidegent. Neki nem volt rá szüksége, már megszokta, hogy nap, mint nap ismeretlenekkel kommunikál, így könnyedén cseverészett.