Audrey & Verena

**Verena Tolliver**

long time; no see

Just strangers with some memories

helyszín: The Metropolitan Museum Of Art x zene: Wicked Game öltözet: elegant

Péntek, késő délután. Az emberek zöme már lepihent. Néhányan megisznak pár sört a helyi kocsmában a barátaikkal, a többiek összebújva megnéznek egy sorozatot, megajándékozva magukat, hogy kibírtak még egy hetet, elviseltek még jó pár lekezelő megjegyzést a főnöküktől, végighallgattak több órányi jelentéktelen pletykát a kollégáikról, legalább 7x lefőzték az irodában a kávét reggelente és vagyonokat költöttek cigarettára, hogy bírják a gyűrődést. Az embert nem erre találták ki. Megannyi csoda van a Földön, ahol megélhetnénk a valódi boldogságot, mégis mi úgy döntöttünk, hogy robotolni szeretnénk életünk végéig. Ez az a fajta látásmód, amivel egyszerűen sosem voltam képes azonosulni. Nem azért születtem meg, nőttem fel, neveltek édesanyámék, tanultam ki magam és házasodtam meg, hogy mindezek után minden percet azzal töltsek, hogy a jövőmön kelljen aggódnom, hogy féltsem a tetőt a fejem felett vagy az aznapi vacsorát az asztalon. Engem ennél többre szánt az ég, nem véletlenül én vagyok az, akinek robotolnak, nem pedig aki robotol. Hatalmas, szakadéknyi különbség a kettő. Olyan ember vagyok, akivé mások válni akarnak, azt teszem, amiről mások csak álmodoznak, ez az, ami miatt felkelek minden reggel és nyugodtan hajtom a fejemet álomra este. Megcsináltam mindent, amit csak megakartam, boldog vagyok, szabad, független s nem mellesleg úszok a pénzben.
Félreértés ne essék, senki se gondolja, hogy túl nagyra lennék magammal, vagy hogy számomra a vagyon csak az ölembe hullott. Kő kemény munka eredménye az, hogy talpon maradtam, hogy fenntartottam a hírnevemet és nem vesztem el a süllyesztőben, ezt pedig mindenképp büszkeségnek fogom felfogni, ha törik, ha szakad. Ebben a világban nőként mindenért kétszer annyit kell küzdeni, mint egy férfinek. Nem vesznek komolyan, ha megengeded nekik, hogy belelássanak a lelkedbe, ha megmutatod nekik, hogy tudsz gyengéd és érzelmes is lenni, szigor és komolyság kell ahhoz, hogy bárkinek is kivívhasd a tiszteletét. Én ezt megtettem, én erre képes voltam, ez vezetett a sikerhez, akármennyire is szeretnék ezt elvenni tőlem és mindent odaajándékozni a volt férjemnek, aki azon kívül, hogy gyűrűt húzott az ujjamra és adott egy alaptőkét, többet nem tett hozzá a vállalkozásomhoz, mely már világszintűre nőtte ki magát a halála óta.
Szeretek terjeszkedni, a célom, hogy minden ágazatba otthonosan mozogjak. Foglalkozom már ruhamárkákkal, kozmetikai termékeket készíttetek, bútorokat gyártatok, az egyetlen, amiben még nem volt szerencsém megfordulni, a művészetek voltak. Világ életemben nem értettem a festészethez, a költészethez, a zenéhez, s bár rajongok értük, de nincs feltétlenül szemem meglátni a kiemelkedő darabokat. Bár tisztában vagyok a képességeimmel, ismerem annyira magam, hogy tudjam, ha valamit a fejembe veszek, azt képes is vagyok megvalósítani. Ez mindig is egy folyamat volt, egy jól átgondolt stratégia, amivel el tudtam érni, amit szerettem volna. Először is fel kell térképeznem, hogy a társadalom mit gondol jónak, ugyanis teljesen mindegy az én ízlésem, ha az nem fog profitot termelni számomra. Ehhez el kell járnom különböző helyekre, megcsodálni különböző darabokat s mindeközben figyelni az emberek reakcióit is az enyéim mellett. A következő lépés az aukciós ház, ahol a licitálás folyamatát kell megfigyelnem, illetőleg, hogy bizonyos személyek meddig is képesek elmenni egy-egy festményért. A tanulmányozás és az elemzés elengedhetetlen feltételei annak, hogy valaki sikeres tudjon lenni egy adott szektorban, az évek ezt már megtaníttatták velem.
Mivel nem volt tőlem messze, így a Metropolitan Museum of Art-ba tartottam, hogy az első lépést meg is tegyem a célom felé. A munkámnak köszönhetően általában mindig elegáns darabok voltak rajtam, így sosem kellett aggódnom, hogy valahol illetlenül jelennék meg. Tárgyalások armadája tartott az irodámban reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, így mindig dekoratívan kellett megjelennem a potenciális ügyfelek és szövetségesek számára. Bármennyire figyeltem rá, hogy nőként vegyenek komolyan és tiszteljenek a hím nemű egyedek, volt annyi eszem, hogy kihasználjam a gondolkodásmódjukat és kedvezzek a szemüknek is, amellett, hogy komolyságot parancsolok a szemeimmel. Tudtam, hogy vonzó nő vagyok, tisztában voltam az adottságaimmal, így a hosszú combjaimat mindig kiemeltem számukra, a dekoltázsomat viszont csak akkor kapták meg, ha valami igazán kockázatosról volt szó.
Belépve a helyszínre, gyönyörködve néztem végig a hatalmas termen. A belmagasság vonzotta a szememet, az égbenyúló oszlopokat követte a tekintetem. Felesleges lenne tagadni, gyönyörű építészet tárult elém, ami már épp eléggé lenyűgözött festmények nélkül is. Fél percre talán még azon is elgondolkodtam, hogy vajon lenne-e az a pénz, amiért ez is az én tulajdonomba kerülhetne, de a végén elvetettem az ötletet. Talán majd később.
- Impressionnant- suttogtam magam elé, majd lassú kopogással megindultam a kiállítótermek felé, hogy megcsodálhassam, vajon minek köszönhető a hely szépsége. Némán, magam elé tartva a kis szórólapukat néztem volna be épp az egyik szobába, amikor szembe tűnt, hogy tárlatvezetéseket is tartanak. Okos ötletnek tűnt, ha egy hozzáértő szájából hallhatom a festmények jelentéseit, így be is fizettem az egyikre, majd türelmesen várakoztam a hatalmas tömeg hátuljában, hogy megjelenjen az egyik kollégájuk és elindulhassunk az utunkra. Gyűlöltem ennyi ember között lenni, méginkább ilyen közönséges személyek társaságát élvezni. Keresztbe font karokkal, halk sóhajokkal számoltam vissza a perceket, amíg megkezdődött a programunk.
Amikor megjelent a dolgozók közül valaki, hogy elindulhasson velünk, ismerős hang csapta meg a fülemet. Olyan régen hallottam már, évek teltek el, hogy utoljára visszhangzott a fülemben az az ismerős rezgés. Az előttem magasodó férfiak vállai között átnézve pillantottam meg Őt. Audrey.
Amikor egyetemista voltam, ismertük meg egymást, elég hamar barátok lettünk. Ő is olyan volt, mint én, imádott bulizni, ki akarta élni a fiatalságát. Olyanok voltunk egymásnak, mint a fogadott testvérek, egészen addig, amíg az élet el nem szakított egymástól. Sose gondoltam volna, hogy itt fogom viszont látni.
Nagyot nyeltem, majd meglapulva a tömeg mögött követtem őt. Kirázott a hideg, ahogy újból és újból felcsendült a hangja. Az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy ne távozzak a helyszínről az volt, hogy fontosabbnak véltem a projektemet, mint azt, hogy kikerüljem a kellemetlen helyzetet. Csak ne vegyen észre és akkor minden rendben lesz. Annyi felhőkarcoló magasodik itt előttem, hogy talán még sikerül is ezt véghez vinni.

•

**Audrey Peyton**

Long Time No See

❝ A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.

A délelőttöm elég rosszul telt, mert volt egy kis nézeteltérésem a férjemmel. Még a reggeli órákban vitatkoztunk össze, aminek oka volt, hogy valaki visszamondta neki, hogy néhány nappal ezelőtt a Pratt Institute közelében egy másik férfi társaságban láttak kóborolni. Hiába mondtam neki, hogy a férfi csupán az egyetem egyik tanára, akivel közös projektünk volt és utána elmentünk kicsit sétálni és beszélgetni, ő a fejébe vette, hogy én megcsalom őt azzal a férfival, pedig ez messze nem így volt. A gond az volt, hogy nehezen tudtam kimagyarázni neki, hogy miért volt az, hogy egyszer például meg fogta a kezemet is, de ez részéről csak egy kedves gesztus volt, mikor a személyesebb dolgairól beszélt.
Való igaz, a házasságunk nem volt mindig felhőtlen és alkalomadtán gyomoridegem is volt tőle, de nem akartam őt elhagyni más férfi miatt. Nem vagyok szent, az igazság az, hogy könnyű lenyűgözni és könnyű megszédíteni is, így volt már, hogy el tudtak csábítani és nem vagyok rá büszke, de csaltam már meg, ám sosem akartam őt elhagyni és a félrelépéseim után mély bűntudatom is volt. Szerettem a férjem, még, ha néha kicsit nehéz is volt a házasság terhe, hisz sokszor nagy nyomást helyezett rám, ami alatt olykor úgy érzem összeroppanok. Időről időre úgy éreztem, hogy sürgős szükségem lenne rá, hogy kilépjek ebből a kapcsolatból és úgy éreztem ragaszkodok ahhoz, aki éppen el tudta csavarni a fejem és nehezemre esett egy-egy alkalmi partnerem mellől elszakadni, mégis a szívem, az érzéseim és a kötelességeim hazahúztak hozzá.
A reggeli veszekedésünk hatása még a munkahelyemen is kísértett, így cseppet sem jókedvűen lépkedtem a folyosókon. Egyre csak forogtak a fogaskerekeim, mígnem el nem jött az ideje, hogy tényleg belefogjak a munkába, hiszen tárlatot kellett vezetnem és a csoport már várt rám. Jó páran összegyűltek, ami örömmel töltött el, noha ebben a múzeumban mindig sokan vannak. Mindig jó érzés volt látni, hogy az emberek szívesen jönnek el a múzeumba kulturálódni, őszinte érdeklődéssel csodálni az alkotásokat, vagy éppen a fiatalságnak mutogatni mi minden csodálatos alkotás található itt. Sok iskola és egyetem is szervezett ide kirándulást, akkor pedig mindig igyekeztem odatenni magam, hogy már fiatalon meg tudjam velük kedveltetni a művészetet.
Öreg hibám volt, hogy mindig is nagyon hiú voltam magamhoz és szerettem a szépségemet megmutatni a világnak, emiatt nem egyszer voltam már Sagnier igazgatónőnél a szőnyeg szélén, hogy legyek visszafogottabb, hiszen egy múzeumban dolgozom. Igyekeztem eleget tenni az igazgatónő kérésének, miközben azért a szépségem is ki tudtam emelni, így egy elegáns kék, de szépségemet jól kihangsúlyozó ruhát vettem fel. Nem érhette szó a házat, hiszen nem volt sokat mutató, de a az alkatom, a lábaim, a karjaim, a vállaim és a nyakam szépen kihangsúlyozta, a ruha színe pedig pont illett a bőrszínemhez, a hajamhoz és a szolid, elegáns sminkemhez.
Egy iratrendezőt vittem csak magammal, amiben a puskám volt. Nem azért, mert ne lett volna kellő tudásom, hiszen nívós egyetemet végeztem és már évek óta a szakmában dolgoztam, volt tudásom, de mindig jól eső érzés volt és megnyugtató, hogy volt nálam valami, amihez nyúlni tudtam szükség esetén.
A tömegben egyszer csak megpillantottam egy ismerős alakot is, aminek hála nem tudtam eldönteni, hogy sápadt legyek-e, vagy vörös, hogy kellemes, vagy kellemetlen érzés kerített hatalmába, hiszen a nő egy nagyon régi ismerősöm volt. Pontosabban egy régi barátom. Nagyon jó barátnőm. Azok a régi egyetemi évek... Igaz, nem egy egyetemen tanultunk, de egyetemi éveink alatt ismertük meg egymást egy szórakozó helyen és onnantól fogva szinte elválaszthatatlanok voltunk. Egészen addig, amíg a házassága ki nem fordította és onnantól fogva nehezen tudtam elviselni a közelemben.
Ma is épp olyan fiatalos, vonzó és elegáns, mint több évvel ezelőtt, de ott vannak rajta azok a jegyek, amik elhidegítette tőle. Nem a komolysága, hanem az a sötét és veszélyes aura, ami körbeöleli. Volt benne valami félelmetes és tekintélyt parancsoló. Nem tudom a személyisége mennyiben változott azóta, hogy nem beszéltünk.
Zavartan, elvörösödve fordultam el tőle és arra gondoltam, hogy kéne meglépnem a közeléből. Sajnos nem hagyhattam itt az embereket, amíg véget nem ért a túra, de féltem, hogy szóba kell majd állnom vele, vagy a közelébe kell mennem. Nem tudtam mire számíthatok tőle, hogy most milyen ember lehet. Nem akartam látni és hallani azt az embert, aki elijesztett engem, aki mellett már nem éreztem magam nyugodtan, boldognak és kiegyensúlyozottnak. Lehet azóta már más ember lett? Lehet visszatért a régi énjéhez? Vissza talált ahhoz, aki egykor volt? Nem tudom, de nem tudom azt sem, hogy meg akarom-e tudni.

Audrey & Verena

zene | öltözet | @Verena Tolliver | w

**Verena Tolliver**

long time; no see

Just strangers with some memories

helyszín: The Metropolitan Museum Of Art x zene: Wicked Game öltözet: elegant

Sose gondolta volna, hogy ennyi idő után egy ilyen régi ismerősével futhat össze. Elmélázott, hogy vajon hányszor sétálhattak már el egymás mellett, ha mind a ketten Manhattan utcáin tengetik a mindennapjaikat. A múzeum mindössze 200-250 méterre lehetett az irodájától, ami vészesen közelinek számított két régi barát kapcsolatában. Bár sose búcsúztak el rendesen, a viszonyuk olyannyira megromlott, hogy nem is kellett kimondaniuk, hogy vége, a tettek beszéltek helyettük.
Audrey nem támogatta soha a Corneliussal való házasságát Verenának. Szerinte a férfi nem illett hozzá, túlzottan rövid pórázon fogta a feleségét, megfosztva őt minden szabadságától. Bár ezt a fiatal üzletasszony haláláig tagadná, de akkoriban a legjobb barátnője többször is a fejéhez vágta, hogy megváltozott, hogy olyan, mintha kicserélték volna, szerinte azonban ez szimplán a felnőttkor velejárója volt, megkomolyodni, éretté válni, a karrierre és a sikerre koncentrálni. Audrey-val ellentétben ő a legnagyobbak közé akart tartozni, így az életének nagy részét az emésztette fel, hogy a csúcsra juthasson, talán innen fakadt a következtetés, hogy elhagyta önmagát.
Ahogy lépkedett a tömegben, tüzetesen szemügyre vette az előtte kiállított darabokat. Bár javarészt nem fogták meg az alkotások, egy valami mégiscsak kiemelkedett a sokaságból. Egy festmény egy lányról, a kézfején támasztotta az arcát, gondterhelt tekintettel nézett a föld felé, lábai között egy pocsolya. A háttér barna, saras, sötét, a lány ruhái színtelenek, bőre hófehér, szemei jegesek. Szinte magába szívta a látvány, így habár a társaság odébb andalgott, ő lecövekelt a vászon előtt, tanulmányozva annak legkisebb részleteit is. Nem tudta megmondani pontosan mit is lát, hogy van-e hátsó jelentése annak, ami szemei elé tárul, csak érezte a mellkasában azt a fajta hívogatást, amit magából árasztott. Kezeit összefonva állt, ajkai szinte szétnyíltak, ahogy egyre mélyebben bámulta a kreálmányt. Kizárta a világot, belefeledkezett a gondolataiba, szinte elfelejtve, hogy miért is jött ide.

•

**Audrey Peyton**

Long Time No See

❝ A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.

Verena és köztem több nagy különbség volt. Az első máris ott kezdődik, hogy ő önerőből érte el azt, amit elért, én pedig segítséggel. Én beleszülettem a jóba, neki pedig küzdenie kellett és keményen dolgoznia, hogy ma egy sikeres vállalkozó lehessen, nekem pedig a gazdag szüleim biztosítottak minden jót és ma is támogatnak, ahogy a férjem is. Félre értés ne essék, nekem is lettek sikereim és én is jól keresek, elég sokat, de ő rajtam is túltesz.
A másik különbség, hogy ő többre vitte nálam. Sikeres vállalkozó lett, míg én a mai napig beosztott vagyok. Neki lett egy sikeres vállalkozása és "kényelmesen" keresi a vagyonokat, én pedig egész nap robotolok. Jó, ez kis túlzás, de nekem elég sok felé kell szakadnom. Itt a múzeum, ott a művészeti újságok, ahol újságíró vagyok, de ha úgy adódik mennem kell zsűritagnak, vizsgabizottságba és magánkiállításokra is. Ott a blogom, a vlog és még lehetne sorolni mennyi felé kell szakadnom.
Hogy irigyeltem-e mindezért Verenát? Talán egy kicsit. Talán egy kicsit irigy voltam rá azért, amiért ilyen sokra vitte. Én is sokra vittem a magam részéről, csak máshogy. Lett egy hírnevem a művészet világában és lett egy karrierem, de közel sem akkora, mintha egy hozzá hasonló hatalmas vállalkozó lennék. Szerettem, amit csinálok és nem cseréltem volna le azért, hogy úgy élhessek, mint ő. Persze tudom, hogy az ő élete sem fenékig tejfel és neki is meg van a maga hajtása és nehézségei az életében, hiszen nem lehet egyszerű egy céget vezetni, főleg a felelősség. Azért büszke voltam rá.
Nehéz volt újra látni őt, hiszen a fiatalkorom egy részét ő tette ki. Amikor az egyetem miatt Ausztráliából New Yorkba költöztem ő volt nekem az első igazi barátnőm, akitől kezdetben úgy éreztem semmi sem tudna elválasztani és mégis el tudtunk hidegülni. Most, hogy itt van elérhető távolságra tőlem úgy éreztem elszorul a torkom és kiszáradnak szépen ápolt ajkaim. És hogy ki tehet az elválásunkról? Én. Mindketten, de végül én voltam az, aki elhagytam őt. Én voltam az, aki egy nap elfordultam tőle, pedig ő nem tette volna meg. Most őt látva mardosni kezdett a bűntudat. Tudtam, hogy észre vett, tudtam, hogy látott és azt is, hogy most bujkál előlem, amit meg is értettem, de nem esett jól.
Nem tudtam most milyen ember lehet, de nagyjából nyomon követtem a sikereit és hallottam a férje haláláról is. Nem tudtam akkor mit éreztem, amikor megtudtam, hogy Cornelius meghalt. Talán örültem, talán sajnáltam őt, talán megkönnyebbültem. Talán kicsit mindhárom.
Ő nem fog rám nézni, nem fog hozzám lépni, nem fog megszólítani, így nekem kell majd megalázkodnom neki. De jogos. Én voltam a szemét. Nekem erről szól az életem? Meg kell alázkodnom a munkaadóimnak, meg kell alázkodnom azoknak, akitől függ a munkám és a karrierem, meg kell alázkodnom a férjemnek és most neki is. Talán már megszoktam ezt az életet.
Boldog házasságban éltem? Nem tudom. Talán igen, talán nem. Szerettem a férjem, de a kezdeti boldogság egyre inkább tűnőben volt. Tudtam, hogy sokat tesz értem, tudtam, hogy szeret, én is szeretem őt, de mégis a vele való kapcsolatom rak belém némi gyomorideget, hiszen meg kell felelnem neki és úgy érzem az életben erőn felül kell teljesítenem, hogy elégedett legyen azzal, aki vagyok, aki vele él. Mostanában pedig vannak komoly hullámvölgyeink. Nem elég, hogy féltékenykedik, de a minap mikor meglátogatott a múzeumban kaptam tőle egy komoly pofont, amikor meglátott Jacobbal összebújva. Elég haloványan, de nyoma volt a szemem alatt, ám a sminkem szépen takarta. De megbánta. Tudom, hogy megbánta. Köztem és Jacob között akkor ott nem történt semmi, ő mégis mikor látott, dühös lett és nekem rontott. Jogosan. De már megbánta.
Hiányzott Verena. Mai napig nem sikerült olyan jó barátnőt találnom, akihez annyira ragaszkodni tudnék, mint ő, akivel olyan boldog lehetnék, mint egykor vele. Nem volt senki, akivel olyan boldogan tudnám tölteni az órákat, a napokat, mint egykoron vele. Egy barátnőt sem esett olyan jól megölelni, mint őt és senki mással nem volt olyan jó és őszinte beszélgetéseim, mint, amik vele voltak. Talán csak a kiábrándultságom tehetett róla, mert Verena megváltozása, kifordulása és elvesztése annyira mélyen érintett, hogy nem voltam képes többé mély és igaz barátságokat kötni és igazán őszinte sem voltam már másokkal. Nem szerettem csalódni, nem szerettem elválni másoktól és így volt könnyebb, utána pedig már úgyis a munkába temetkeztem és a férjembe.
Egyre azon filóztam, hogy miként kellene odamennem a Verához és mit mondhatnék neki? Örülne nekem? Elutasítana? Haragos lenne? Mit érezne? Mit tenne, ha odamennék és megszólítanám? Láttam, amint belefeledkezik egy képbe és lassan a többi vendég is elfoglalja magát, én pedig rövid időre felfüggesztettem a művészeti és művészettörténeti előadásomat. Az emberek elindultak megnézegetni a festményeket, mozaik munkákat és valaki elment egészen a szobrokig is, így nekem is lett egy kis szabadidőm. Lassú, óvatos léptekkel indultam el Vera felé, majd megálltam mögötte és óvatosan csípőjére tettem a kezem.
- Látom tetszik, amit látsz... - szólítottam meg. Vagy tán nem tetszik neki? - Szia... - mondtam, de igazából nem tudtam, hogy folytassam. - Rég láttalak... - motyogtam zavartan és egy rövid időre én is inkább a festmény felé fordultam, majd Vera felé újra. - Hogy hogy itt vagy?

Audrey & Verena

zene | öltözet | @Verena Tolliver | w

**Verena Tolliver**

long time; no see

Just strangers with some memories

helyszín: The Metropolitan Museum Of Art x zene: Wicked Game öltözet: elegant

Bármennyire elmélázott az alkotáson, annak minden egyes ecsetvonásán, hamar ki kellett szállnia a fejéből, ahogy megérzett egy ismeretlen érintést. A csípőjén végigkúszó ujjak ismerős borzongással töltötték meg, azonban az esze védekezésbe csapott át, így a hirtelen jövő mozdulatok eredményeképp enyhén arrébb szökkent ijedtségében. Ahogy emellé társult Audrey hangja is, már sokkal nyugodtabbá változott az aurája. Egy halk levegővételt megengedve magának egyenesedett ki újból, majd fél pillanatra lehunyta a szemét, játékosan szimulálva a bőréből való kiugrás eredményét, ez a fajta csend azonban taktikus volt. Idő arra, hogy átgondolja, hogy is reagálja le a helyzetet, hogy a barátnője évek után újra nyit felé. Habár igazán szerette volna, hogy minden a régi legyen és visszakaphassa azt, akit annak idején elveszített, de nem arról volt ismert, hogy könnyen megbocsájtana vagy feladná a büszkeségét egy emberért, legyen szó itt akár barátságról, akár szerelemről, akár üzletről. Talán sose fogja tudni elfelejteni, hogy hogyan is hagyták magára, hogy mikor a leginkább szüksége lett volna valakire, akkor fordítottak neki hátat, ez pedig olyannyira mély sebként tátongott a szívében, hogy amellett, hogy az emlék nap, mint nap marcangolta őt belülről, akadályozta a kedves szavakat is. Nem tudhatta Audrey, hogy mi történt Verenával a színfalak mögött, hisz a nő nem kommunikált egyenesen vele, nem nyílt meg a valóságról, de titkon mindig remélte, hogy a pillantásai és a mozdulatai beszélnek helyette is. Láthatóan ez nem sikerült, hisz az az ember, akit testvéreként szeretett búcsút intett neki, meg nem értve bonyolult és kusza helyzetét.
- Szép festmény - jegyzi meg röviden, kerülve a bőbeszédűséget. Megtanította rá az élet, hogy csak bizonyos személyek számára érdemes megnyílnia az embernek, ha azt akarja, hogy ne használják ki vagy szúrják hátba. Ezer meg egy gondolata lett volna a vásznon lévő vonalakról, de nem kívánta megosztani azokat, nem vele. - Szia - pillantott rá, hosszú idő után véve a bátorságot, hogy igazán végignézzen rajta. Most vette csak észre, hogy vele ellentétben Audrey alig változott valamit, minden kétség nélkül felismerhető volt, az egyetem alatt is ugyanígy festett. Fiatalos, üde, jókedélyű, valami olyasmi, ami belőle már rég kiveszett. Kicsit talán irigyelte is a látványa miatt, az alakja még mindig versenybe szállt a huszas éveiket koptató nőkkel, a szája, a szemei még mindig rettentő kísértést bújtattak magukban. Annak idején megfogadta, hogy minden követ megmozgat azért, hogy ne tudjon semmit róla és az életéről az elszakadást követően, ezt azonban most rettenetesen kezdte bánni, ugyanis megannyi kérdőjel keletkezett a fejében, melyek megválaszolatlanul kell, hogy maradjanak, ugyanis nem kíván az istenért sem érdeklődni róla. A “rég láttalak”-ra nem reagált, feltűnően kerülve a választ, ugyanis esze ágában sem volt lelkizni, se bármifajta haszontalan magyarázkodásba bocsátkozni. Nem érezte őszintének a közeledést, mely eredhetett az évek óta magában tartott sértettségből is. - Igazság szerint kíváncsi vagyok, milyen stílus vonzza leginkább az emberek szemét - felelt ismét rettentő szűkszavúan, hogy mindenképp elkerülje a közvetlen stílust. - Nem is tudtam, hogy tárlatvezetőként dolgozol itt. Ne haragudj, hogy csak betoppantam, nem volt szándékos - pillantott rá komoly arccal, minden érzelmét elrejtve.

•

**Audrey Peyton**

Long Time No See

❝ A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.

Vera minden mondatából és gesztusából, pillantásából sütött, hogy nem tud, vagy nem akar nekem megbocsátani, amiért annak idején kiléptem az életéből. Meg tudtam őt érteni. Nem is vártam, hogy csak úgy megbocsásson és nem is hittem benne egy percig sem, hogy a nyakamba fog ugrani. Tudtam jól, hogy, amit tettem, az nem volt helyes, de akkor nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Igaz, ha tudtam volna mennyire szüksége lett volna rám később, biztosan nem hagyom el, de mivel nem igen tudtam semmit a későbbi éltéről, nem tudom miken kellett átesnie, csak azt tudtam, hogy az akkori meghasadt önmagával nem akarok kontaktust tartani.
Nem tudom ő tudott-e rólam bármit is, vagy, hogy akart-e egyáltalán, de nekem nem sikerült túl sok mindent megtudnom az életéről. Igaz, kezdetben nem is próbálkoztam, de egy idő után elkezdett érdekelni mi lehet vele. Csakhogy nem tudtam meg semmit. Mintha minden csapot elzárt volna, amin át információk csepeghettek volna hozzám. Az is kész csoda volt, hogy azt az egy-két dolgot megtudtam, mint azt, hogy megözvegyült.
Hogy fájdalmas volt-e éreznem, hogy fal van köztünk? Igen. Nagyon is fájt. Marcangoló volt, hogy a múltbéli énem hibája most így kibabrál velem. Hogy ezt kapom. Hogy egykori legjobb barátnőm így félre taszít gesztusaival, miközben... miközben talán legbelül arra vár, hogy újra egymásé legyünk? Én erre vágytam volna. Talán ő is. Talán, ha kellően teperek nála, akkor hagyja, hogy újra megismerjem és a kegyeibe férkőzhessek. Talán még nem vesztettem el végleg. Tudnom kell milyen ember lett és ha módomban áll, tudnom kell őt visszaszerezni. Biztosan nem azért küldte ide a sors, hogy ismét elszalasszam és hagyjam, hogy elsétáljon az életemből az, akit évekig gyászoltam. Mert bizony megbántam, amit tettem. Később rá kellett jönnöm, hogy elengedtem azt, akit soha senkivel nem tudtam pótolni.
Szomorú volt hallani, hogy még ő kér meg rá, hogy ne haragudjak rá. Nem neki kéne bocsánatot kérnie, hanem nekem.
- Én örülök annak, hogy látlak. Sokat gondoltam rád - feleltem őszintén, de talán nem fog nekem hinni. Megérteném őt. De attól még őszinte leszek hozzá. - Nekem kéne tőled kérnem, hogy ne haragudj rám, de tudom, hogy nem fogom tudni jóvá tenni, hogy... elhagytalak. Sajnálom.
Ha szeretnéd, akkor szívesen segítek. neked a művészvilágban, de ha te inkább... - motyorásztam keresve a szavakat. - szóval, ha te inkább nem kérsz belőlem, akkor megértem és... elmegyek. De ha mégis adsz egy esélyt, akkor segítek bármiben - sütöttem le a szemeim és éreztem, hogy szomorú, fojtó érzés fog el.

Audrey & Verena

zene | öltözet | @Verena Tolliver | w

**Verena Tolliver**

long time; no see

Just strangers with some memories

helyszín: The Metropolitan Museum Of Art x zene: Wicked Game öltözet: elegant

A beszélgetőpartnere túlzott őszintesége tűként fúródott bele a bőrébe. Nem szokta meg, hogy valaki ennyire egyenesen beszéljen hozzá, felfedve lelke legsebezhetőbb területeit. Ha valaki mindezt úgy hallgatja végig, hogy soha nem sérült senki által, feltételek nélkül hitt volna minden egyes szavának, azonban Verena épp elég dolgot élt már át, hogy mindent, tényleg mindent fenntartásokkal kezelhessen. Az első, ami heget ejtett rajta, az apjával való kapcsolata volt. Egészen 20 éves koráig vakon hitt benne, hogy képes lesz felépíteni egy bensőséges viszonyt a férfivel, bármennyire is reménytelennek tűnt minden külső szem számára a kísérletezés. Az anyja számtalan alkalommal könyörgött neki, hogy ne bántsa tovább saját magát azzal, hogy olyasvalamit kíván, ami sose fog megtörténni, ő töretlenül belefektette az energiát, hogy kaphasson az életébe egy apát, aki törődik vele és támogatja őt az élete során. Persze az édesanyjának igaza lett, a két évtizedes próbálkozás fuccsba dőlt, ez a fajta kudarc azonban Verenában is megölt valamit, valami olyasmit, aminek sose szabadott volna kivesznie belőle.
A második seb a házassága volt, az a fajta frigy, amire az elején azt hitte, hogy ajándékba kapta a földi mennyországot, de nem telt el sok idő mire rá kellett jönnie, hogy csúnyán naiv volt Corneliust illetőleg. Ez a fajta heg még mélyebben tátong benne, felemésztve teljes énjét, megtelítve tekintetét sötétséggel. Ez az a fajta heg, amiről Audrey mit sem sejt. Valószínűleg azt gondolja, hogy a férje halála törhette őt meg, hogy a fiatalon való özvegyülés kergethette őrületbe. Egyelőre nem is fogja őt megcáfolni, ugyanis a valóságról rajta kívül senki sem tud.
A harmadik seb pedig barátnője távozása volt. Az emberé, akiben a világon a legjobban bízott, azé, akinek sose kellett volna otthagynia őt. Audrey volt az egyetlen, akinél számításba se vette az esélyét az elvesztésnek vagy a barátságuk végének, mégis erre is ráfázott. Semmivel sem fájt számára kevésbé ez a csalódás, mint az előző kettő. Talán ez is mutatja, mennyire fontos volt számára a másik.
- Kérlek Audrey, hagyjuk ezt - sóhajtott fel, szinte félbeszakítva a nőt. Fejére tette egyik kezét, frufrujának tincsei mögé helyezve ujjait, mint aki lázát szeretné megmérni. A szavaktól olyannyira feszült lett, hogy érezte a homlokán végiggördülő izzadtságcseppeket. Visszacsöppent ugyanabba a törékeny állapotba, amit most nem engedhetett meg magának. Egy mély levegővétellel zökkent vissza kimért karakterébe, kiegyenesedve nézett volt barátnője szemeibe, mint aki 180 fokot fordult pár perccel ezelőtti állapotához képest. - Nem kell bocsánatot kérned semmiért. Nem bántottál. Megváltoztunk, te is és én is. Ez az élet rendje - beszélt olyan komolysággal és ridegséggel a hangjában, amivel képes lett volna kést döfni a másik mellkasába. Hagyott időt a csendre, hogy mindezt maguk mögött tudhassák, ha nem is örökre, de mindenképp egyelőre. Bármennyire szeretett volna búcsút inteni, hogy maga mögött tudhassa a kellemetlen beszélgetést, ahogy meghallotta az ajánlatot, új ötlete támadt. Az érdekei fontosabbnak bizonyultak, mint a saját becsülete és méltósága. - Kérlek elmondanád, véleményed szerint mely stílusok a legközkedveltebbek, illetőleg mutatnál pár darabot belőlük? - kérdezte teljes személytelenséggel hangjában.

•

**Audrey Peyton**

Long Time No See

❝ A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.

Mit mondhatnék, Vera szavai és annak stílusa felértek egy anyai pofonnal. Ezek szerint vagy nem hisz nekem, vagy, ami rosszabb, nem is kíváncsi rám. Nem kérhettem bocsánatot. Éreztem, hogy nem gondolja komolyan, hogy nem kell bocsánatot kérnem, hanem egyszerűen csak nem hagyja, nem akarja. Nem kér a bocsánatomból és ez nagyon fájt.
Megváltoztunk? Igen. Talán. De nem hiszem, hogy az élet rendje az lenne, ami kettőnk között történik. A változás az élet rendje, de nem úgy, ahogy Verena hiszi. Az nem lehet, hogy az legyen az élet rendje, hogy a személyiségváltozásunk miatt örökre elveszítsünk embereket. Ha ez az élet rendje, akkor nem érdemes élnünk.
Szerettem volna vitába szállni vele, de tudtam, nem szabad. Elzárt. Kizárt. Ha most elkezdem fújni neki a saját hitvallásom és azt, amit én gondolok a világról, az életről, a kapcsolatunkról, azzal nem csak megtörhetem, de még inkább elveszthetem őt. Azt nem akarom. Nem akarok neki még több fájdalmat és sebet okozni. Jobb, ha hagyom, hogy ezek a szavai egyszerűen csak a semmibe vesszenek. Elillanjanak.
Éreztem, hogy szavaival csak belém akart szúrni. Éreztem a kést a mellkasomban, de nem engedhettem teret a fájdalomnak és a bűntudatnak. Nem engedhetem meg, hogy megroppantson.
Nem tudtam örülnöm kellene-e annak, hogy beleegyezik, hogy segítsek. Most vagy ad nekem egy esélyt, vagy egyszerűen csak kihasznál és utána elmegy. Benne volt a pakliban, de nem érdekelt. Ha csak kicsi esély is van rá, hogy rendeződhet a barátságunk, akkor meg kell tennem mindent. Minden apró lehetőség számít. Úgy kaptam a lehetőségen, mint éhes kóbor kutya a neki dobott maradékon, mikor valaki végre megszánja és hosszú idő után ételt ad neki. Hálásan, de mégis szomorúan csillantak szemeim, de hamar lekaptam róla a pillantásom, mert nem akartam, hogy lássa az érzéseimet.
Kicsit talán féltem tőle. Örültem, hogy itt van velem, de féltem attól a ridegségtől, amit képvisel, bár utolsó leheletemig bízni fogok benne, hogy egyszer újra olyan lesz hozzám, mint régen.
- Nos, az egyik legkedveltebb téma manapság az absztrakt expresszionizmus, a másik pedig a hiperrealista alkotások. A legtöbben ezeket keresik, ezeket szeretik, de vannak, akik az ázsiai hatású munkákat keresik.
Van egy magyar származású Barcelonai festő. Manapság az ő absztrakt expresszionista képei nagyon népszerűek és keresettek, hamar megveszik őket. Talán most van is itt kiállítva - mondtam és intettem neki, hogy kövessen, így el is vezettem őt az egyik Náray képhez. - A képek legnagyobb érdekessége az eljárás, amivel készültek. A képeket elsőnek számítógépen tervezi meg, majd a vásznon kifesti és reneszánsz aranyozási eljárással tökéletesíti - magyaráztam, de közben elhaladt mellettünk az egyik biztonsági őr, aki fel is figyel rám. Közelebb lépett, majd diszkrét hangon megszólalt, hogy azért a fél múzeum ne halljon minket.
- Áh, miss Peyton - mosolygott. - Jó látni, hogy ismét ilyen jó passzban van. Mi történt a férjével? Remélem kiadta az útját azok után, ahogy megütötte magát. Ha nem itt lettünk volna, biztosan laposra vertem volna azt az állatot - mondta, de igazából bele sem gondolt, hogy mások is hallhatnak minket. Nem örültem neki, hogy erről kell beszélni, főleg, hogy Vera itt volt velem és pont neki nem kéne ilyenekről tudnia. Mutattam is az őrnek, hogy jó lenne, ha befogná.
- Ne izguljon Roger... - motyogtam idegesen. - Minden rendben.
- Ha megint bántaná... - kezdte, de én szemeimmel jeleztem neki, hogy ne.
- Dolgozom, Roger! - szóltam talán kissé hisztérikusabban is, mint illett volna, de pánikba estem. Nem akartam róla beszélni, főleg nem a régi barátnőm előtt. Senkinek nem kellett tudnia róla mi történt köztem és Hank között, és Jacob között.
De megbocsátottam Hanknek. Vannak hülye dolgai, de tudom, hogy jó ember és nagyon is jó hozzám. Vannak erőszakos pillanatai, vannak féltékeny percei, vannak hülye percei és sokszor stresszellek miatta, de jó ember.
Roger megilletődve bólintott, majd tovább lépett, én pedig éreztem, hogy el fogok süllyedni. Szomorúan néztem az őr után és már léptem is egyet utána, hogy bocsánatot kérjek, de végül nem mentem utána.
- Nem akartam... - motyogtam halkan, inkább csak magamnak és attól féltem most milyen benyomása lett rólam. Ő csak kedvesen érdeklődött én meg... címeres nyomorult lehettem most. Muszáj lesz tőle bocsánatot kérnem ha Vera már nem lesz itt velem.

Audrey & Verena

zene | öltözet | @Verena Tolliver | w

**Verena Tolliver**

long time; no see

Just strangers with some memories

helyszín: The Metropolitan Museum Of Art x zene: Wicked Game öltözet: elegant

Hálát adott az égnek, hogy Audrey pontot tett az i-re és ha nem is végérvényesen befejezte, de mindenesetre szüneteltette magyarázkodó monológját, mely tonnás súlyokat ejtett most le a válláról. Megkönnyebbülve hunyta le újból szemeit, megint mélyebb levegőt vett, majd nyílt oldalát elővéve, érdeklődően hallgatta a nő szavait, megpróbálva szivacsként működtetve agyát. Máskor elővenné noteszét vagy kihúzná zsebéből mobiltelefonját, hogy írásban is megmaradhasson számára az információ, de mivel nem árulta el a másiknak, hogy milyen célzatból is kíváncsiskodik, így okosabbnak tűnt ezt a módszert hanyagolni és a rövid távú memóriájára bízni a feladatot, remélve, hogy a kor nem érte utol és nem ma lesz az első alkalom, hogy a demencia jelei megmutatkoznak majd nála. Kicsit talán még a szemét is összeszorította, ajkait pedig alig észrevehetően csücsörítette, ahogy fejben visszamondta a szavakat magának, hátha azok könnyebben megmaradnak. Absztrakt expresszionizmus. Az első szóról Picasso ugrik be neki, ahogy háromszögekkel rajzolta le a képmását, a másodikról pedig már csak a kifejezés mivoltából adódóan a kiállításon legelőször megcsodált mű, ami annyi érzelmet rejtett magában. Kissé talán össze is zavarodott, hogy a formák, amik semmitmondóak mégis hogy képesek kifejezni bánatot vagy örömöt egészen addig, amíg hasonló darabokhoz nem érkeztek. Igen, továbbra sem nyerték el a tetszését az alkotások, így gondolatban vállon is veregette magát, amiért a hipotézise ténnyé válhatott. Számára néhány vonal, egy egy kör nem hordozott magában jelentést, de biztos volt benne, hogy a többi ember is inkább csak szeretne belelátni valamit a pacába, amit összehordanak a vásznon. Úgy gondolta, ha most lefestene kísérletként egyet teljesen pirosra, mások belemagyaráznának dühöt, szerelmet, de akár lenne olyan is, aki teljes eseményeket látna megelevenedni, elmesélné, hogy ez az árnyalat az 1648-as vesztfáliai békére emlékezteti, ami lezárta a 30 éves háborút, mások pedig táncoló nácikat látnának, akik ünneplik a koncentrációs táborok megépülését. Erre mondaná azt néhány okostóni, hogy a művészet relatív, meggyőződése, hogy Audrey is osztaná a véleményüket, de Verena nem épp az egyszerűsége miatt gondolja, hogy ez szimpla badarság, csupán elképzelni sem tudja, hogy hogyan érhet százezreket három kék vonal, amire bárki képes.
A következő ajánlás már inkább kedvére való. A számára ismeretlen országból származó festő kreálmányai megragadják a tekintetét, különlegesek, s habár számára aligha vérteződtek fel bármifajta jelentéssel, meggyőzi őt a látvány, hogy ezek igenis sokat érhetnek. Náray. Még párszor megismétli a nevét nehogy elfelejtse, ha az országot mindenképp el is fogja, ám a tárlatvezetés hamar abbaszakad, ahogy a biztonsági őr megszakítja a kettejük közti - hallgatásából eredően egyoldalú - kommunikációt.
Bár semmi szándéka nincs fülelni, az idősebb férfi láthatóan nem figyel oda, hogy diszkréten közölje a mondandóját, ugyanis minden szavát hallja a csevelynek úgy is, hogy illedelmesen arrébb lépdel a privátszféra megadása érdekében. Volt barátnője is tisztában van vele, hogy a suttogás nem suttogás többé, így magából kikelve zavarja el kollégáját. Elgondolkodik rajta, hogy vajon mindig is így nézhetett ki az ő házasságuk is vagy csak az utóbbi időben romolhatott el a dolog köztük. Kicsit talán sajnálja is a mellette állót, ahogy egy egész múzeum szeme láttára szégyenül meg, keze a másik karjáért nyúl, de utolsó percben visszakapja azt, zsebeibe mélyesztve kézfejét. Láthatta a törékeny oldalát, de mindez nem elég arra, hogy megbocsásson. Verik otthon, na és? Ezer nőt vernek otthon. Őt is verték otthon. Nem nagy ügy. Nem nagy ügy, ugye?
- Ne is foglalkozz vele - szól röviden, megköszörülve a torkát. Érzi, hogy azért valamit mégiscsak mondania kéne, hisz bármennyire haragszik, talán, nagyon talán még mindig fontos neki a másik ennyi év után is. - Igaz, amit mondott? - kérdezi halkan, ő most odafigyel a diszkrécióra. Ez nem tartozik senkire, ha Audrey úgy akarja akkor rá se, de valamivel jelezni szeretné, hogy nem engedi el a füle mellett a hallottakat.

•

**Audrey Peyton**

Long Time No See

❝ A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.

Nem tartottam magam annyira sznobnak, hogy a véremet adjam érte, hogy a külvilág azt higgye minta házasságban élek, de azért annak sem örültem, hogy Roger csak úgy szóba hozta ezt még csak arra sem ügyelve, hogy mások ne hallják. Éppen elég volt, hogy Hank mindenki előtt megütött, nem kell még világgá is kürtölni. Oké, szegény Roger nem kiabált azért és mivel ő örök agglegény és férfi, nem is tudhatta, hogy nekem, feleségnek ez milyen érzés lehet.
A hideg zuhany akkor ért, amikor Vera is megszólalt és meg kell mondjam, kicsit pánikba is estem. Tudom, nem vagyok köteles megnyílni neki, de attól féltem, ha én is zárok és nem fogok megnyílni neki, a viszonyunk tovább fog romlani. Eleve fájdalmas, hogy a házasságom idáig jutott, pláne, hogy ez még csak nem is a négy fal közti titok már, de nem éppen kellemes erről beszélnem, főleg nem egy régi barátnőnek. Tudtam, hogy az ő házassága sem volt éppen világszép, de attól féltem képes lesz és a fejemhez fogja vágni, hogy csak sajnáltatni akarom magam. Legszívesebben hallgattam volna és elbújtam volna, de tudtam ezt most nem tehetem meg.
Éreztem némi együttérzést az irányából, talán még őszinte érdeklődést is, de féltem beszélni. Féltem beszélni azok után, hogy magára hagytam. Most végre újra láthatom és nem szeretném, ha az én problémáimról szólna az idő. Szerettem volna, ha most róla szólna minden. Arról, hogy kedves leszek hozzá, segítek neki, megteszek neki mindent és ha kell, akkor térden csúszok neki imára kulcsolt kezekkel, hogy ne kelljen újra elválnunk, hanem maradjunk kapcsolatban, találkozgassunk és engedje helyrehozni, amit elrontottam. Mert megbántam.
- Igaz... - motyogtam és gondterhelten sóhajtottam. - Hank kicsit megváltozott. Ingerültebb lett, mint régen és kicsit erőszakos is, de jó ember és szeret. Csak azért csinálta, mert szeret és azt hitte el fog veszteni - mondtam hasonlóan halkan, mint Vera. - Félelmében csinál hülyeségeket az ember. Megbánta, tudom - igaz, ezt ő nem mondta, de biztos vagyok benne, hogy megbánta. Utána egy ideig újra kedves volt, amíg nem lett egy újabb félreértésünk. De én vagyok a hibás. Okot adtam rá.
- De ez nem is fontos! - legyintettem. - Én nem vagyok fontos. Ennek a napnak rólad kell szólnia, nem rólam. Gyere, mutatok pár nagyon szép képet.
Ha követett, akkor mutattam neki két Jason de Graaf festményt.
- Jason de Graaf egy Montrealban született kanadai festő. Ezek az ő hiperrealista képei - mondtam mosolyogva és a kedvencemre mutattam. - Azt hinnéd fotó, pedig nem. Festmény. A hiperrealizmus lényege, hogy a valóságot a lehető legalaposabban és legprecízebben fessék le, mintha tényleg egy fénykép lenne. Mint ezen a képen.
De voltak ott más festmények is. Portrék, modellek, állati képek és mind olyan volt, mintha fénykép lenne. Nem csak Graaf képei voltak ott, hanem más festők munkái is, mint pl. Chuck Close, vagy Richard Estes képei is.

Audrey & Verena

zene | öltözet | @Verena Tolliver | w

**Verena Tolliver**

long time; no see

Just strangers with some memories

helyszín: The Metropolitan Museum Of Art x zene: Wicked Game öltözet: elegant

El is felejtette, milyen karaktert is szeretne mutatni magából, ugyanis olyan tüzetesen figyelt, mint aki ezen mondanivalót is csakúgy, mint a festmények és az őket megalkotó művészlelkek elnevezéseit, szivacsként kívánná beleszívni az agyába. Néhány szóra csak apró bólintással reagált, máskor maga elé meredve, keresztezett karokkal fókuszált a szavak mögött megbújó valós jelentésre. Nem gondolta volna, hogy Audrey ennyire naiv nővé vált. Egyetemista korában híres volt róla, hogy egyik férfit a másik váltotta alapon élt, ha valaki csak egy kis hibát is ejtett, azonnal kitette a szűrét, nem volt egy megalkuvó, beletörődöm típus, azonban jelenleg ennek a szöges ellentétét mutatta. Fogalma sem volt mi történhetett vele az évek során, hogy így ellágyult, csúnyábban fogalmazva elgyengült.
Bár szeretett volna megszólalni és elmondani a véleményét tudta, hogy nem feltétlenül ez lenne a legjobb időzítés a túlzott őszinteséghez. Ha visszakanyarítanák az időt ők pedig újra belecsöppenhetnének a legjobb barátnők és egyben legfőbb bizalmasok szerepeibe, sokkal könnyebb lenne most elmesélnie, hogy ő hogyan járt és hogy Audrey milyen csapdába került azáltal, hogy elvakította őt a szerelem. Az ilyen férfiak manipulátorok, hamar feltérképezik a partnerük reakcióit, így kihasználva érzelmességüket rövid időn belül rájönnek, hogy bármit tehetnek, ha utána valami olyat adnak, amire a másik áhítozik. Ilyen egy “büdös kurva” jelző után egy “életem szerelme” vagy egy pofont követő gyengéd cirógatás. Ijesztően hasonló történetük volt kettejüknek, melyen kár meglepődni, hisz nem véletlenül voltak elválaszthatatlanok egész egyetem alatt, a zsák megtalálta a foltját, a két nő mintha csak ikrek lettek volna. Az egyetlen különbség az volt, hogy Verena már megözvegyült, Audrey viszont még házas emberként tengette a mindennapjait.
- Nekem nem kell magyarázkodnod, megértem - válaszol röviden, hisz valamivel újból tudomására akarja adni a másiknak, hogy figyelt rá. Magatartása eddig is mutatta, hogy véleményét magába fojtja, de ezek után végképp feltűnő volt, hogy tudna miről beszélni, csak illedelmességből nem szeretne. Így is elég kínos lehet szegénynek ez az egész, nem akar rátenni a szituációra egy lapáttal. - Ne beszélj badarságokat, nem vagy a cselédem, hogy kiszolgálj - vonta fel a szemöldökét szinte megbotránkozva. - Még mindig Verena vagyok, nem valami pöffeszkedő milliomos, aki azt akarja, hogy csókold meg a cipője talpát. Nem kell körbeugrálnod, csak a segítségedet kértem, nem parancsot adtam - fejtette ki jobban, ugyanis kifejezetten rosszul esett neki a másik által tanúsított hozzáállás. Vajon tényleg ennyit változott, hogy már a volt legjobb barátnője is így néz rá?
Úgy érezte, túl sok számára ez most, a nyomás ami ránehezedett szinte elszívta tőle a levegőt, fuldoklott a stressztől és a feszültségtől, ahogy tudatosult benne, hogy milyen képet festhet magáról még egy olyan nőnek is, aki a legféltettebb titkait is ismeri és aki látta őt lesírt sminkkel és szétszakadt ruhákkal. Ha valaki, akinek megmutatta mindenét, akinek felfedte a lelke legrejtettebb szegleteit is, így viselkedik most vele, vajon mit gondolhatnak azok, akik közel sem ismerik ennyire?
Nem hagyott sok időt a válaszadásra, ugyanis elfogta a pánikroham, így mély levegőket véve még utoljára Audrey szemeibe nézett.
- Ne haragudj, mennem kell.. Dolgom van. Ne haragudj.. - beszélt össze-vissza, idegesen hadarva a szavakat, majd el is indult a kijárat felé heves léptekkel, csak remélve, hogy a másik nem követi.

•

**Audrey Peyton**

Long Time No See

❝ A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.

Talán - ~~biztos,~~ - hogy meggondolatlanul szóltam, mert Verena eléggé kiborult. Nem tudtam mit indítok el egy ártatlannak hitt megjegyzéssel. Kezdtem úgy érezni, hogy valaki, vagy valami megátkozta a múzeumot, mert utóbb bármi is történt itt velem, az nem vezetett jóra. Eddig minden a múzeumban történt esemény rosszul végződött, de bíztam benne, hogy erre most nem lesz itt példa. Megértettem Vera kiborulását, de Isten lássa lelkem, nem úgy értettem. Nem rossz szándékkal mondtam, amit mondtam. Én tényleg csak azért mondtam, amit mondtam, mert neki akartam kedvezni, de nem azért, mert azt éreztem, hogy ő egy holmi úrinő lenne, akinek a talpát kéne nyalnom.
Kezdtem úgy érezni, minden kicsúszik a kezeim közül és teljesen elvesztem az irányítást az életem felett. Tudom, hogy másokat nem irányíthatok, de néha jó lenne. Most annyira jó lenne. Megrémülve néztem, ahogy Vera hirtelen menekülőre fogja és elfogott a félelem, hogy újra eltűnik és már sosem leszek képes rendezni vele a kapcsolatomat.
- Ne menj el! Várj, kérlek! - iramodtam meg utána, hogy marasztalni tudjam. Ez csak rettenetes félre értés, Vera teljesen rosszul értelmezte, amit mondtam neki. Nagy lendületet véve kaptam őt el csuklójánál és marasztaltam, majd másik kezét is megfogtam és magamhoz húztam.
- Sajnálom, nem úgy gondoltam - hadartam le gyorsan és derekánál fogva magamhoz öleltem. - Nem mehetsz el! Nem akarlak újra elengedni, Vera! - mondtam és elkezdtem simogatni a hátát. - Kérlek adj egy új esélyt. Teljesen félre értettél.
Egy percig sem gondoltam, hogy pöffeszkedő milliomos lennél. Én tényleg csak azt szerettem volna, ha segíthetek és boldoggá tehetlek. Tudom, hogy nem tudlak kárpótolni azért, hogy akkor kiléptem az életedből, de mindent el akarok követni, hogy visszakapjalak. Ne haragudj, amiért félreérthetően fogalmaztam, de még mindig sokat jelentesz nekem és mindent megadnék, ha újra az életem rész lennél.
Borzasztóan bánom, hogy akkor elszúrtam, de most szeretném helyrehozni. Nem tartom magam a szolgádnak és nem érzem azt, hogy az úrnőm lennél, de tenni akarok érte, hogy újból a tiéd lehessek. Csak segíteni akarok és békét kötni.
Nem mehetsz el. Nem engedem. Szükségem van rád. Sose felejtettelek el, de képtelen voltam a nyomodra bukkanni, úgy eltűntél. Pedig igyekeztem minden követ megmozgatni. Kerestelek és érdeklődtem utánad, de elzárkóztál. Nem tudtalak megtalálni. Még a híredet sem.
És most, hogy itt vagy újra velem, elmennél? Ezt nem engedhetem! - mondtam belé kapaszkodva és nyakába fúrva arcom.

Audrey & Verena

zene | öltözet | @Verena Tolliver | w

**Verena Tolliver**

long time; no see

Just strangers with some memories

helyszín: The Metropolitan Museum Of Art x zene: Wicked Game öltözet: elegant

El akart futni, eltűnni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud. Nem hiányzott neki, hogy újabb sebet ejtsenek a becsületén, de nem lett volna szíve ridegen hozzáállni a volt barátnőjéhez, megmutatni neki a szigorú és komoly oldalát, tekintélyt és hatalmat parancsolni, ezt Audrey minden ellenére sem érdemelte meg a szemében. Arra azonban egyáltalán nem számított, hogy hirtelen kiszakítják a lendületből és csuklójánál fogva visszahúzzák.
Szinte üveges tekintettel állt egy helyben, lecövekelve, ahogy hallgatta a monológot. Fogalma sem volt, mégis hogyan reagáljon, hogy feleljen-e vagy hagyja, hogy a másik kibeszélje magából minden fájdalmát. A szoros ölelés hatására lepillantott régi ismerősére, aki pánikolva tartotta őt magánál. Karjait figyelte, amik szinte remegtek az idegességtől, a szuszt is képes lett volna kiszorítani belőle, ha Verena hagyja neki. Ujjaival óvatosan érintette meg a másikat, majd gyengéd mozdulattal kérte szavak nélkül is, hogy enyhítsen az ölelésén.
- Audrey, ezt nem itt kéne megbeszélnünk, mindenki minket néz - suttogott neki, de mintha meg se hallották volna. Egyre hangosabbá vált a másik beszéde, ami a körülöttük lézengő tömegnek is felkeltette a figyelmét. Az inkognitó állapot hirtelen szűnt meg, ahogy az emberek egyre inkább felismerték a magas nőt.
- Ez Verena Tolliver! - ordított az egyikük, majd meg is indult az irányukba. - Tudjátok, a híres kellékfeleség! - még egy tű a mellkasba, lepereg, mint a cseppek egy vízlepergető kabátról, de azért az apró szúrás helye megmarad. Folyton ezzel a jelzővel illették, egyszerűen bárhogy is próbálkozott, a nyilvánosság előtt nem volt képes kilépni Cornelius Rotschild árnyékából. Az üzleti szférában elismerték, itt azonban nem volt más, mint egy dögös maca, aki annak idején kísérgette a férjét, hogy valami szépet is láthassanak a sajtósok.
- Audrey, engedj el - suttogott neki újból, mostmár erősebben megmarkolva a karját. Ha a partnere engedett a kérésének, elővéve apró noteszét rögtönzött másodpercek alatt. Lefirkantotta a telefonszámát, majd kitépve a lapot azt volt barátnője kezébe nyomta. - Itt elérsz - hadarta el, majd sarkon fordulva heves léptekkel elindult a kijárat felé, ahova egy tucat ember követte őt, különböző kérdéseket ordítva utána. Menetelés közben telefonjában pötyögte be sofőrjének a számát remélve, hogy az alkalmazottja tényleg megcsillogtatja rendkívüli reakcióidejét, így mire kilép a múzeumból már be is pattanhat a járműbe, máskülönben nagyobb a veszély, mint gondolta.

•

Ajánlott tartalom

» Long time since the last time - Levi & JJ
» long time no see | Lan & Kie
» Long time no see?
» Long time no see ~ Casper & Mi Rae
» ~~~Long time no see~~~Kendra&Dom