Audrey & Verena

**Audrey Peyton**

Long Time No See

❝ A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.

Verena és köztem több nagy különbség volt. Az első máris ott kezdődik, hogy ő önerőből érte el azt, amit elért, én pedig segítséggel. Én beleszülettem a jóba, neki pedig küzdenie kellett és keményen dolgoznia, hogy ma egy sikeres vállalkozó lehessen, nekem pedig a gazdag szüleim biztosítottak minden jót és ma is támogatnak, ahogy a férjem is. Félre értés ne essék, nekem is lettek sikereim és én is jól keresek, elég sokat, de ő rajtam is túltesz.
A másik különbség, hogy ő többre vitte nálam. Sikeres vállalkozó lett, míg én a mai napig beosztott vagyok. Neki lett egy sikeres vállalkozása és "kényelmesen" keresi a vagyonokat, én pedig egész nap robotolok. Jó, ez kis túlzás, de nekem elég sok felé kell szakadnom. Itt a múzeum, ott a művészeti újságok, ahol újságíró vagyok, de ha úgy adódik mennem kell zsűritagnak, vizsgabizottságba és magánkiállításokra is. Ott a blogom, a vlog és még lehetne sorolni mennyi felé kell szakadnom.
Hogy irigyeltem-e mindezért Verenát? Talán egy kicsit. Talán egy kicsit irigy voltam rá azért, amiért ilyen sokra vitte. Én is sokra vittem a magam részéről, csak máshogy. Lett egy hírnevem a művészet világában és lett egy karrierem, de közel sem akkora, mintha egy hozzá hasonló hatalmas vállalkozó lennék. Szerettem, amit csinálok és nem cseréltem volna le azért, hogy úgy élhessek, mint ő. Persze tudom, hogy az ő élete sem fenékig tejfel és neki is meg van a maga hajtása és nehézségei az életében, hiszen nem lehet egyszerű egy céget vezetni, főleg a felelősség. Azért büszke voltam rá.
Nehéz volt újra látni őt, hiszen a fiatalkorom egy részét ő tette ki. Amikor az egyetem miatt Ausztráliából New Yorkba költöztem ő volt nekem az első igazi barátnőm, akitől kezdetben úgy éreztem semmi sem tudna elválasztani és mégis el tudtunk hidegülni. Most, hogy itt van elérhető távolságra tőlem úgy éreztem elszorul a torkom és kiszáradnak szépen ápolt ajkaim. És hogy ki tehet az elválásunkról? Én. Mindketten, de végül én voltam az, aki elhagytam őt. Én voltam az, aki egy nap elfordultam tőle, pedig ő nem tette volna meg. Most őt látva mardosni kezdett a bűntudat. Tudtam, hogy észre vett, tudtam, hogy látott és azt is, hogy most bujkál előlem, amit meg is értettem, de nem esett jól.
Nem tudtam most milyen ember lehet, de nagyjából nyomon követtem a sikereit és hallottam a férje haláláról is. Nem tudtam akkor mit éreztem, amikor megtudtam, hogy Cornelius meghalt. Talán örültem, talán sajnáltam őt, talán megkönnyebbültem. Talán kicsit mindhárom.
Ő nem fog rám nézni, nem fog hozzám lépni, nem fog megszólítani, így nekem kell majd megalázkodnom neki. De jogos. Én voltam a szemét. Nekem erről szól az életem? Meg kell alázkodnom a munkaadóimnak, meg kell alázkodnom azoknak, akitől függ a munkám és a karrierem, meg kell alázkodnom a férjemnek és most neki is. Talán már megszoktam ezt az életet.
Boldog házasságban éltem? Nem tudom. Talán igen, talán nem. Szerettem a férjem, de a kezdeti boldogság egyre inkább tűnőben volt. Tudtam, hogy sokat tesz értem, tudtam, hogy szeret, én is szeretem őt, de mégis a vele való kapcsolatom rak belém némi gyomorideget, hiszen meg kell felelnem neki és úgy érzem az életben erőn felül kell teljesítenem, hogy elégedett legyen azzal, aki vagyok, aki vele él. Mostanában pedig vannak komoly hullámvölgyeink. Nem elég, hogy féltékenykedik, de a minap mikor meglátogatott a múzeumban kaptam tőle egy komoly pofont, amikor meglátott Jacobbal összebújva. Elég haloványan, de nyoma volt a szemem alatt, ám a sminkem szépen takarta. De megbánta. Tudom, hogy megbánta. Köztem és Jacob között akkor ott nem történt semmi, ő mégis mikor látott, dühös lett és nekem rontott. Jogosan. De már megbánta.
Hiányzott Verena. Mai napig nem sikerült olyan jó barátnőt találnom, akihez annyira ragaszkodni tudnék, mint ő, akivel olyan boldog lehetnék, mint egykor vele. Nem volt senki, akivel olyan boldogan tudnám tölteni az órákat, a napokat, mint egykoron vele. Egy barátnőt sem esett olyan jól megölelni, mint őt és senki mással nem volt olyan jó és őszinte beszélgetéseim, mint, amik vele voltak. Talán csak a kiábrándultságom tehetett róla, mert Verena megváltozása, kifordulása és elvesztése annyira mélyen érintett, hogy nem voltam képes többé mély és igaz barátságokat kötni és igazán őszinte sem voltam már másokkal. Nem szerettem csalódni, nem szerettem elválni másoktól és így volt könnyebb, utána pedig már úgyis a munkába temetkeztem és a férjembe.
Egyre azon filóztam, hogy miként kellene odamennem a Verához és mit mondhatnék neki? Örülne nekem? Elutasítana? Haragos lenne? Mit érezne? Mit tenne, ha odamennék és megszólítanám? Láttam, amint belefeledkezik egy képbe és lassan a többi vendég is elfoglalja magát, én pedig rövid időre felfüggesztettem a művészeti és művészettörténeti előadásomat. Az emberek elindultak megnézegetni a festményeket, mozaik munkákat és valaki elment egészen a szobrokig is, így nekem is lett egy kis szabadidőm. Lassú, óvatos léptekkel indultam el Vera felé, majd megálltam mögötte és óvatosan csípőjére tettem a kezem.
- Látom tetszik, amit látsz... - szólítottam meg. Vagy tán nem tetszik neki? - Szia... - mondtam, de igazából nem tudtam, hogy folytassam. - Rég láttalak... - motyogtam zavartan és egy rövid időre én is inkább a festmény felé fordultam, majd Vera felé újra. - Hogy hogy itt vagy?

Audrey & Verena

zene | öltözet | @Verena Tolliver | w

**Verena Tolliver**

long time; no see

Just strangers with some memories

helyszín: The Metropolitan Museum Of Art x zene: Wicked Game öltözet: elegant

Sose gondolta volna, hogy ennyi idő után egy ilyen régi ismerősével futhat össze. Elmélázott, hogy vajon hányszor sétálhattak már el egymás mellett, ha mind a ketten Manhattan utcáin tengetik a mindennapjaikat. A múzeum mindössze 200-250 méterre lehetett az irodájától, ami vészesen közelinek számított két régi barát kapcsolatában. Bár sose búcsúztak el rendesen, a viszonyuk olyannyira megromlott, hogy nem is kellett kimondaniuk, hogy vége, a tettek beszéltek helyettük.
Audrey nem támogatta soha a Corneliussal való házasságát Verenának. Szerinte a férfi nem illett hozzá, túlzottan rövid pórázon fogta a feleségét, megfosztva őt minden szabadságától. Bár ezt a fiatal üzletasszony haláláig tagadná, de akkoriban a legjobb barátnője többször is a fejéhez vágta, hogy megváltozott, hogy olyan, mintha kicserélték volna, szerinte azonban ez szimplán a felnőttkor velejárója volt, megkomolyodni, éretté válni, a karrierre és a sikerre koncentrálni. Audrey-val ellentétben ő a legnagyobbak közé akart tartozni, így az életének nagy részét az emésztette fel, hogy a csúcsra juthasson, talán innen fakadt a következtetés, hogy elhagyta önmagát.
Ahogy lépkedett a tömegben, tüzetesen szemügyre vette az előtte kiállított darabokat. Bár javarészt nem fogták meg az alkotások, egy valami mégiscsak kiemelkedett a sokaságból. Egy festmény egy lányról, a kézfején támasztotta az arcát, gondterhelt tekintettel nézett a föld felé, lábai között egy pocsolya. A háttér barna, saras, sötét, a lány ruhái színtelenek, bőre hófehér, szemei jegesek. Szinte magába szívta a látvány, így habár a társaság odébb andalgott, ő lecövekelt a vászon előtt, tanulmányozva annak legkisebb részleteit is. Nem tudta megmondani pontosan mit is lát, hogy van-e hátsó jelentése annak, ami szemei elé tárul, csak érezte a mellkasában azt a fajta hívogatást, amit magából árasztott. Kezeit összefonva állt, ajkai szinte szétnyíltak, ahogy egyre mélyebben bámulta a kreálmányt. Kizárta a világot, belefeledkezett a gondolataiba, szinte elfelejtve, hogy miért is jött ide.

•

**Audrey Peyton**

Long Time No See

❝ A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.

A délelőttöm elég rosszul telt, mert volt egy kis nézeteltérésem a férjemmel. Még a reggeli órákban vitatkoztunk össze, aminek oka volt, hogy valaki visszamondta neki, hogy néhány nappal ezelőtt a Pratt Institute közelében egy másik férfi társaságban láttak kóborolni. Hiába mondtam neki, hogy a férfi csupán az egyetem egyik tanára, akivel közös projektünk volt és utána elmentünk kicsit sétálni és beszélgetni, ő a fejébe vette, hogy én megcsalom őt azzal a férfival, pedig ez messze nem így volt. A gond az volt, hogy nehezen tudtam kimagyarázni neki, hogy miért volt az, hogy egyszer például meg fogta a kezemet is, de ez részéről csak egy kedves gesztus volt, mikor a személyesebb dolgairól beszélt.
Való igaz, a házasságunk nem volt mindig felhőtlen és alkalomadtán gyomoridegem is volt tőle, de nem akartam őt elhagyni más férfi miatt. Nem vagyok szent, az igazság az, hogy könnyű lenyűgözni és könnyű megszédíteni is, így volt már, hogy el tudtak csábítani és nem vagyok rá büszke, de csaltam már meg, ám sosem akartam őt elhagyni és a félrelépéseim után mély bűntudatom is volt. Szerettem a férjem, még, ha néha kicsit nehéz is volt a házasság terhe, hisz sokszor nagy nyomást helyezett rám, ami alatt olykor úgy érzem összeroppanok. Időről időre úgy éreztem, hogy sürgős szükségem lenne rá, hogy kilépjek ebből a kapcsolatból és úgy éreztem ragaszkodok ahhoz, aki éppen el tudta csavarni a fejem és nehezemre esett egy-egy alkalmi partnerem mellől elszakadni, mégis a szívem, az érzéseim és a kötelességeim hazahúztak hozzá.
A reggeli veszekedésünk hatása még a munkahelyemen is kísértett, így cseppet sem jókedvűen lépkedtem a folyosókon. Egyre csak forogtak a fogaskerekeim, mígnem el nem jött az ideje, hogy tényleg belefogjak a munkába, hiszen tárlatot kellett vezetnem és a csoport már várt rám. Jó páran összegyűltek, ami örömmel töltött el, noha ebben a múzeumban mindig sokan vannak. Mindig jó érzés volt látni, hogy az emberek szívesen jönnek el a múzeumba kulturálódni, őszinte érdeklődéssel csodálni az alkotásokat, vagy éppen a fiatalságnak mutogatni mi minden csodálatos alkotás található itt. Sok iskola és egyetem is szervezett ide kirándulást, akkor pedig mindig igyekeztem odatenni magam, hogy már fiatalon meg tudjam velük kedveltetni a művészetet.
Öreg hibám volt, hogy mindig is nagyon hiú voltam magamhoz és szerettem a szépségemet megmutatni a világnak, emiatt nem egyszer voltam már Sagnier igazgatónőnél a szőnyeg szélén, hogy legyek visszafogottabb, hiszen egy múzeumban dolgozom. Igyekeztem eleget tenni az igazgatónő kérésének, miközben azért a szépségem is ki tudtam emelni, így egy elegáns kék, de szépségemet jól kihangsúlyozó ruhát vettem fel. Nem érhette szó a házat, hiszen nem volt sokat mutató, de a az alkatom, a lábaim, a karjaim, a vállaim és a nyakam szépen kihangsúlyozta, a ruha színe pedig pont illett a bőrszínemhez, a hajamhoz és a szolid, elegáns sminkemhez.
Egy iratrendezőt vittem csak magammal, amiben a puskám volt. Nem azért, mert ne lett volna kellő tudásom, hiszen nívós egyetemet végeztem és már évek óta a szakmában dolgoztam, volt tudásom, de mindig jól eső érzés volt és megnyugtató, hogy volt nálam valami, amihez nyúlni tudtam szükség esetén.
A tömegben egyszer csak megpillantottam egy ismerős alakot is, aminek hála nem tudtam eldönteni, hogy sápadt legyek-e, vagy vörös, hogy kellemes, vagy kellemetlen érzés kerített hatalmába, hiszen a nő egy nagyon régi ismerősöm volt. Pontosabban egy régi barátom. Nagyon jó barátnőm. Azok a régi egyetemi évek... Igaz, nem egy egyetemen tanultunk, de egyetemi éveink alatt ismertük meg egymást egy szórakozó helyen és onnantól fogva szinte elválaszthatatlanok voltunk. Egészen addig, amíg a házassága ki nem fordította és onnantól fogva nehezen tudtam elviselni a közelemben.
Ma is épp olyan fiatalos, vonzó és elegáns, mint több évvel ezelőtt, de ott vannak rajta azok a jegyek, amik elhidegítette tőle. Nem a komolysága, hanem az a sötét és veszélyes aura, ami körbeöleli. Volt benne valami félelmetes és tekintélyt parancsoló. Nem tudom a személyisége mennyiben változott azóta, hogy nem beszéltünk.
Zavartan, elvörösödve fordultam el tőle és arra gondoltam, hogy kéne meglépnem a közeléből. Sajnos nem hagyhattam itt az embereket, amíg véget nem ért a túra, de féltem, hogy szóba kell majd állnom vele, vagy a közelébe kell mennem. Nem tudtam mire számíthatok tőle, hogy most milyen ember lehet. Nem akartam látni és hallani azt az embert, aki elijesztett engem, aki mellett már nem éreztem magam nyugodtan, boldognak és kiegyensúlyozottnak. Lehet azóta már más ember lett? Lehet visszatért a régi énjéhez? Vissza talált ahhoz, aki egykor volt? Nem tudom, de nem tudom azt sem, hogy meg akarom-e tudni.

Audrey & Verena

zene | öltözet | @Verena Tolliver | w

**Verena Tolliver**

long time; no see

Just strangers with some memories

helyszín: The Metropolitan Museum Of Art x zene: Wicked Game öltözet: elegant

Péntek, késő délután. Az emberek zöme már lepihent. Néhányan megisznak pár sört a helyi kocsmában a barátaikkal, a többiek összebújva megnéznek egy sorozatot, megajándékozva magukat, hogy kibírtak még egy hetet, elviseltek még jó pár lekezelő megjegyzést a főnöküktől, végighallgattak több órányi jelentéktelen pletykát a kollégáikról, legalább 7x lefőzték az irodában a kávét reggelente és vagyonokat költöttek cigarettára, hogy bírják a gyűrődést. Az embert nem erre találták ki. Megannyi csoda van a Földön, ahol megélhetnénk a valódi boldogságot, mégis mi úgy döntöttünk, hogy robotolni szeretnénk életünk végéig. Ez az a fajta látásmód, amivel egyszerűen sosem voltam képes azonosulni. Nem azért születtem meg, nőttem fel, neveltek édesanyámék, tanultam ki magam és házasodtam meg, hogy mindezek után minden percet azzal töltsek, hogy a jövőmön kelljen aggódnom, hogy féltsem a tetőt a fejem felett vagy az aznapi vacsorát az asztalon. Engem ennél többre szánt az ég, nem véletlenül én vagyok az, akinek robotolnak, nem pedig aki robotol. Hatalmas, szakadéknyi különbség a kettő. Olyan ember vagyok, akivé mások válni akarnak, azt teszem, amiről mások csak álmodoznak, ez az, ami miatt felkelek minden reggel és nyugodtan hajtom a fejemet álomra este. Megcsináltam mindent, amit csak megakartam, boldog vagyok, szabad, független s nem mellesleg úszok a pénzben.
Félreértés ne essék, senki se gondolja, hogy túl nagyra lennék magammal, vagy hogy számomra a vagyon csak az ölembe hullott. Kő kemény munka eredménye az, hogy talpon maradtam, hogy fenntartottam a hírnevemet és nem vesztem el a süllyesztőben, ezt pedig mindenképp büszkeségnek fogom felfogni, ha törik, ha szakad. Ebben a világban nőként mindenért kétszer annyit kell küzdeni, mint egy férfinek. Nem vesznek komolyan, ha megengeded nekik, hogy belelássanak a lelkedbe, ha megmutatod nekik, hogy tudsz gyengéd és érzelmes is lenni, szigor és komolyság kell ahhoz, hogy bárkinek is kivívhasd a tiszteletét. Én ezt megtettem, én erre képes voltam, ez vezetett a sikerhez, akármennyire is szeretnék ezt elvenni tőlem és mindent odaajándékozni a volt férjemnek, aki azon kívül, hogy gyűrűt húzott az ujjamra és adott egy alaptőkét, többet nem tett hozzá a vállalkozásomhoz, mely már világszintűre nőtte ki magát a halála óta.
Szeretek terjeszkedni, a célom, hogy minden ágazatba otthonosan mozogjak. Foglalkozom már ruhamárkákkal, kozmetikai termékeket készíttetek, bútorokat gyártatok, az egyetlen, amiben még nem volt szerencsém megfordulni, a művészetek voltak. Világ életemben nem értettem a festészethez, a költészethez, a zenéhez, s bár rajongok értük, de nincs feltétlenül szemem meglátni a kiemelkedő darabokat. Bár tisztában vagyok a képességeimmel, ismerem annyira magam, hogy tudjam, ha valamit a fejembe veszek, azt képes is vagyok megvalósítani. Ez mindig is egy folyamat volt, egy jól átgondolt stratégia, amivel el tudtam érni, amit szerettem volna. Először is fel kell térképeznem, hogy a társadalom mit gondol jónak, ugyanis teljesen mindegy az én ízlésem, ha az nem fog profitot termelni számomra. Ehhez el kell járnom különböző helyekre, megcsodálni különböző darabokat s mindeközben figyelni az emberek reakcióit is az enyéim mellett. A következő lépés az aukciós ház, ahol a licitálás folyamatát kell megfigyelnem, illetőleg, hogy bizonyos személyek meddig is képesek elmenni egy-egy festményért. A tanulmányozás és az elemzés elengedhetetlen feltételei annak, hogy valaki sikeres tudjon lenni egy adott szektorban, az évek ezt már megtaníttatták velem.
Mivel nem volt tőlem messze, így a Metropolitan Museum of Art-ba tartottam, hogy az első lépést meg is tegyem a célom felé. A munkámnak köszönhetően általában mindig elegáns darabok voltak rajtam, így sosem kellett aggódnom, hogy valahol illetlenül jelennék meg. Tárgyalások armadája tartott az irodámban reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, így mindig dekoratívan kellett megjelennem a potenciális ügyfelek és szövetségesek számára. Bármennyire figyeltem rá, hogy nőként vegyenek komolyan és tiszteljenek a hím nemű egyedek, volt annyi eszem, hogy kihasználjam a gondolkodásmódjukat és kedvezzek a szemüknek is, amellett, hogy komolyságot parancsolok a szemeimmel. Tudtam, hogy vonzó nő vagyok, tisztában voltam az adottságaimmal, így a hosszú combjaimat mindig kiemeltem számukra, a dekoltázsomat viszont csak akkor kapták meg, ha valami igazán kockázatosról volt szó.
Belépve a helyszínre, gyönyörködve néztem végig a hatalmas termen. A belmagasság vonzotta a szememet, az égbenyúló oszlopokat követte a tekintetem. Felesleges lenne tagadni, gyönyörű építészet tárult elém, ami már épp eléggé lenyűgözött festmények nélkül is. Fél percre talán még azon is elgondolkodtam, hogy vajon lenne-e az a pénz, amiért ez is az én tulajdonomba kerülhetne, de a végén elvetettem az ötletet. Talán majd később.
- Impressionnant- suttogtam magam elé, majd lassú kopogással megindultam a kiállítótermek felé, hogy megcsodálhassam, vajon minek köszönhető a hely szépsége. Némán, magam elé tartva a kis szórólapukat néztem volna be épp az egyik szobába, amikor szembe tűnt, hogy tárlatvezetéseket is tartanak. Okos ötletnek tűnt, ha egy hozzáértő szájából hallhatom a festmények jelentéseit, így be is fizettem az egyikre, majd türelmesen várakoztam a hatalmas tömeg hátuljában, hogy megjelenjen az egyik kollégájuk és elindulhassunk az utunkra. Gyűlöltem ennyi ember között lenni, méginkább ilyen közönséges személyek társaságát élvezni. Keresztbe font karokkal, halk sóhajokkal számoltam vissza a perceket, amíg megkezdődött a programunk.
Amikor megjelent a dolgozók közül valaki, hogy elindulhasson velünk, ismerős hang csapta meg a fülemet. Olyan régen hallottam már, évek teltek el, hogy utoljára visszhangzott a fülemben az az ismerős rezgés. Az előttem magasodó férfiak vállai között átnézve pillantottam meg Őt. Audrey.
Amikor egyetemista voltam, ismertük meg egymást, elég hamar barátok lettünk. Ő is olyan volt, mint én, imádott bulizni, ki akarta élni a fiatalságát. Olyanok voltunk egymásnak, mint a fogadott testvérek, egészen addig, amíg az élet el nem szakított egymástól. Sose gondoltam volna, hogy itt fogom viszont látni.
Nagyot nyeltem, majd meglapulva a tömeg mögött követtem őt. Kirázott a hideg, ahogy újból és újból felcsendült a hangja. Az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy ne távozzak a helyszínről az volt, hogy fontosabbnak véltem a projektemet, mint azt, hogy kikerüljem a kellemetlen helyzetet. Csak ne vegyen észre és akkor minden rendben lesz. Annyi felhőkarcoló magasodik itt előttem, hogy talán még sikerül is ezt véghez vinni.

•

Ajánlott tartalom

» Long time since the last time - Levi & JJ
» Long time no see?
» long time no see | Lan & Kie
» Long time no see ~ Casper & Mi Rae
» ~~~Long time no see~~~Kendra&Dom