Harvey a tipikus, magukról túlzottan is sokat gondoló brit sznobok tökéletes megtestesítője. Mióta az eszét tudja és megtanult beszélni, másról sem képes hadoválni, csak a családja vagyonáról, kezdve itt a régmúltra visszatekintő sikertörténetektől egészen az édesapja autókollekciójáig, mely most lépte át a 25-öt. Bár ő maga semmit sem tett le az asztalra, szeretné azt hinni, hogy az Irvine név már magában elég arra, hogy tekintélyt és hatalmat szerezhessen mások felett. Nem véletlenül váltak hírhedtté, gyökereik is a vállalkozások és befektetések világában rejlettek, felmenői az aranybányászat során jutottak hozzá olyan jelentős pénzösszegekhez, melyek még a mai generációt is ki tudnák elégíteni. Mily meglepő, hogy a munka azonban nem állt meg, hisz szülei is annak érdekében költöztek a Nagy Almába, hogy terjeszkedhessenek, pénzügyekkel foglalkozó cégeik az Egyesült Királyságokban való kezdés óta már szinte a világ minden táján megtalálhatóak. A fiú jó ideig tiltakozott az ideköltözésről, hiszen Birminghamben már saját karriert futott be, a gimnázium során népszerű focijátékossá vált, megannyi barátot szerzett, kiépített egy életet. Annak érdekében, hogy legyen kifogása az országból távozás ellen, jelentkezett az Oxford-i Egyetemre, ahol el is végezte a vállalati gazdálkodás szakot, ezek után azonban már rákényszerült, hogy kövesse szüleit New York dzsungelébe. Nem azt mondom, hogy azóta nem élvezi az itt töltött időt, de mivel csak röpke 2 éve tartózkodik Manhattan szívében, így még mindig turistaként fedezi fel az egyébként hatalmas várost. Akcentusán és viselkedésén meglátszanak gyökerei, ami miatt nők armadáját vonzza magához, kár, hogy benne ragadt egy több, mint 6 éves kapcsolatban. Danielle-t még a középiskola alatt ismerte meg pompomlányként. A páros elválaszthatatlan volt, a szülők is támogatták a kapcsolatot, ugyanis a lány is egyetemre jelentkezett, majd készségesen követte a srácot az Egyesült Államokba. Az utóbbi időben azonban rettentő haragos lett a viszonyuk, Holly gyakorta lesz teljesen indokolatlanul is féltékeny, nem fél a kezét Harvey-ra emelni, ordibál, tör, zúz, aztán másnap, mint egy házi rabszolga lesi a srác kegyeit, patyolattisztára törölve az egész lakást. Az egyetlen ok amiért vele marad, mert megsajnálta a lányt, aki szökésbe kényszerült a családja és azok mocskos ügyei elől. Ezt persze Danielle sokszor ki is használja, így menedéket keresve a srác karjai között.
A milliomos család sarja mindennapjait egyetlen, önálló döntése következményeivel tengeti. Nem szokása a pénzen ülni, így amikor már elege lett az újabb autó- vagy ruhavásárlásokból, úgy döntött, hogy megveszi az egyik üresen álló, két emeletes üzlet tulajdonjogát Manhattan szívében. Ezt másfél év alatt sikerült egy csinos szórakozóhellyé alakítania, melyet népszerűségének köszönhetően saját arcával reklámoz. Legnagyobb feladatai közé tartozik a szelfizés, a videókészítés, illetőleg a posztok gyártása és a kommentekre való reagálás. Egyelőre úgy tűnik, ez a stratégia épp elég, ugyanis a placc hatalmas hírnevet szerzett, minden egyes péntek és szombat este kilométeres sorokban várják az emberek, hogy bejuthassanak. A klub a tipikus, ötlettelen helyek egyike, amivel szinte példálózni is lehetne. Tüctüc zene, neonfények, bőrkanapék, hatalmas bárpult, semmi több. Ezek után nem meglepő, hogy Harvey apja nem fogadta ezt olyan kitörő büszkeséggel, mint amit elvárt volna a fia. A középső gyermekként rá is megannyi kötelezettség várna, azonban felelősségtudatának teljes hiányában ember legyen a talpán, aki rámer bízni ekkora pénzösszegeket. 3 nővérrel és egy húggal nőtt fel, akikkel kifejezetten jó kapcsolatot ápol, bensőséges viszonyuk köszönhető a nehéz időkben való összetartásnak és a kicsi korkülönbségeknek. A legnagyobb testvére 35 éves, a legkisebb pedig 20, így tényleg pont annyi van köztük, hogy még képesek megérteni egymást. Mint fiútestvér, tűzön-vízen át védelmezi a lányokat, mindent megtenne értük. Ők az egyetlenek, akiknél önzetlenné és jószívűvé válik.
A gyermekkora óta ránehezedő nyomás, a családjának való megfelelési kényszer és azt ezt követő számtalan kudarc nem tett jót a lelkével. Édesapjával nagyon fura kapcsolata van, rideg és távolságtartó köztük a viszony, ami fakadhat abból is, hogy szerinte Harvey nem nőtt még fel a feladataihoz, amit 25 évesen szégyenteljesnek tart. A rebellis és gyerekes srác viselkedése csak olaj a tűzre, így minden egyes vasárnapi ebéd ordítozással és személyeskedős szurkálódással telik. Mindezen nem segít, hogy testvérei már aktívan részt vesznek a vállalkozások tevékenységeiben, ő az egyetlen, aki még nem volt képes szembenézni a kötelezettségeivel. Ezen negatív élményekből fakad, hogy Harv alapjába véve egy kifejezetten szeszélyes ember, aki híres a hangulatingadozásairól. Egyik percben még mosolygós és kedves, aki minden második mondatával hahotázva viccelődik, a másikban átfordul flegmává, lekezelővé, aki a szemeivel képes lenne átdöfni valaki mellkasát. Dühkezelési gondjai vannak, gyakorta jön ki rajta úgy a feszültség, hogy -barátnője példáját követve - tör és zúz, ezen általában segít, ha edzésre kell járnia, ugyanis a focival képes levezetni a feszültséget. Leigazolt játékos, aki sosem marad kispadon, az egyetem során is sportösztöndíjjal végezte el a tanulmányait, hiszen született tehetség, csatárként játszik. Emellett pár éve már gitározik is, bár ezt csak a négy fal között, ha hazalátogatnak nagyszüleihez, ott lovaglással tölti az idejét, New York szívében pedig, ha leszáll az este, gyakran vesz részt autóversenyeken akár nézőként, akár versenyzőként.

DURVA NYELVEZET
Szinte alig kaptam levegőt az idegtől. Görcsölt a hasam, remegtek a lábaim és úgy izzadtam, mint egy ló. A szezon legfontosabb meccsét játszottuk a srácokkal, így a legjobb formámat kellett hoznom, máskülönben elúszik a sportösztöndíjam. Mióta az eszemet tudtam a foci tette ki az életemet, kiskoromtól kezdve minden reggel és este edzésekre jártam, hogy a profik között játszhassak. A hobbimnak hála rengeteg haverra is szert tettem, a csapat már kiskora óta együtt tolta, így közöttünk is kialakult egy belsőséges kapcsolat. Olyanok voltak a srácok, mint a fogadott családom, hozzájuk menekülhettem, ha baj volt otthon, velük elfeledhettem, hogy ki is vagyok és kivé is kell válnom.
Az öltöző előtt már mezben dőltem a falnak. Behunyt szemmel próbáltam végiggondolni az egész meccset, szinte minden percet végigélve a fejemben, amíg ismerős érintést nem éreztem a karomon.
- Mizu bébi? Izgulsz? - búgott a fülembe Danielle. Végignézve rajta megint konstatálhattam, hogy jól választottam, ugyanis Birmingham legcsinosabb lányát nevezhettem a barátnőmnek. Ahogy állt ott a pompomlány szettjében, feszülős anyaggal a mellein és a fenekén, bárki menten elalélt volna. Ha nem lettem volna ennyire beszarva a mai naptól, biztos, hogy igazgatnom kellett volna a gatyámat a merevedésem miatt, de most semmi sem lett volna képes lázba hozni. Még ő se.
- Kicsit - válaszoltam röviden, nagyot sóhajtva.
- Tudom, hogy szuper leszel - simított végig az arcomon. - Extrán jól fogunk ma a lányokkal szurkolni neked, édes - fogta kezei közé az arcomat majd közelebb húzta a számat magához, amire csak egy apró, rövid csókot nyomott. Ismert már, tudta, hogy ilyen állapotban csak felidegesítene, ha romantikázni szeretne, szerencsémre pedig el is fogadta a szeszélyességemet. Nem tudtunk többet beszélni, ugyanis a srácok is felöltötték magukra a mezeket és hatalmas ricsajjal futottak ki az öltözőből.
- Harv, haver! - szólított meg Kai hatalmas vigyorral az arcán. Fekete srác, egy 190 centi magas felhőkarcoló, az egyik legjobb a csapatban. Kiskorunk óta ismerjük egymást, együtt haladtunk felfelé, ez a meccs most mindkettőnknek számít. Ő a Yale-re szeretne menni, minél hamarabb itthagyni az országot, állítása szerint mindenhol rasszista pöcsfejek vannak, akik megkeserítik az életét. Nem tudom igaz-e amit mond, amikor vele vagyok ilyen nem fordult még elő, de nem is láthatok bele a helyzetébe, ennél sztereotipikusabb angol srácot se láttak még, mint ahogy én kinézek. - Szétbasszuk őket! - rángatott a vállamnál fogva, rettenetesen hangosan beszélve. A többiek már a pálya felé vették az irányt, Dani is elindult kifelé, kettesbe maradtunk.
- Te nem félsz? - kérdeztem feltűnően halkan, szinte motyogva.
- Mitől, tesó? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel. Feltűnően megkomolyodott, ami miatt még enyhe bűntudatom is támadt. Nem akartam beleverni az ő fejébe is az ideget, bőven elég volt, hogy én ráfeszkóztam az egészre. Eleve ezek után még félelmetesebbé vált az egész, ugyanis ha ő is bepánikol, sokkal nagyobb az esélye, hogy elvesztjük a meccset, ezt pedig most egyáltalán nem engedhetjük meg magunknak.
- Semmi, hagyjuk - ráztam meg a fejemet. - Menjünk, basszuk szét őket - karoltam őt át, majd elindultam vele a kijárat felé, ismételgetve a gondolatait.
A stadion szinte dobogott, a teletömött nézőtéren dobszó és kiáltások visszhangoztak, ahogy kiléptünk a reflektorfénybe. Hideg volt, láttuk a saját leheletünket, csak a lámpák világították meg a zöld, műfüves pályát.
- Sose gondoltam volna, hogy 16 évesen itt fogok állni - nézett körbe elégedetten Kai egy fülig érő vigyorral. Igaza volt, én se mertem belegondolni, hogy egyszer itt állhatok majd, hogy a csapatunk eljut idáig, hogy a legnagyobbak között küzdhetünk majd egyszer. Mind a ketten rengeteg időt és energiát áldoztunk fel ezért az egészért, mind a ketten megérdemeltük a helyünket.
Kai a csípőjén támasztva egyik kezét integetett a családjának, akik táblákkal érkeztek szurkolni a fiúnak. Mosolyogva néztem a jelenetet, pár pillanatra saját szüleimet és testvéreimet keresve a tömegben, természetesen sikertelenül. Mindig volt valami fontosabb, most se volt másképp.
Nagyot nyelve konstatáltam magamban az érzést, ami minden egyes alkalommal arconcsapott, de nem volt időm tovább gondolkozni ezen, ugyanis kezdődött a meccs. Elhelyezkedtünk a pályán, megvártuk ahogy Kai a másik csapatvezérrel sorsot húz, hogy melyikünk is kezdjen, majd elkezdődik minden. Most vagy soha.

Harmadjára hallgatom végig ugyanazt a pár sort. Tudom, hogy ő is tökéletesen tisztában van vele, hogy ismétel, azonban már csak azért sem hagyja, hogy félbeszakítsam.
- Megmondtuk anyáddal, hogy, mint a család egyetlen fiú örököse, kötelességed neked is beletenned az idődet és az energiádat a cégek működésébe. 24 éves vagy, az isten verjen meg. Mire vársz még? - beszél magából kikelve. Rám se néz, tudja, hogy felesleges, ugyanis sose azt a választ kapja, amit szeretne. - A testvéreid már mind elkötelezettek amellett, hogy segítsék a családi vállalkozásokat. Te ülsz és azt várod tőlem, hogy a semmiért cserébe ellássalak mindennel, mikor diplomás ember vagy - ordít tovább, egyre magasabban sipítozva a szavakat. Ilyenkor nem igazán lehet hozzászólni, ugyanis bármit is mondanék, annak pofon lenne a vége. Tudom, tapasztaltam már.
Egy ideig várok a csendben, várom, hogy ő is lenyugodhasson, ugyanis, most nem szól. A velem szemben lévő kanapéra telepedve temeti kezébe az arcát, hatalmas levegőket véve. Igazi mártír, nagyon jól tudja játszani az elesettet.
- Próbálok én is segíteni a családnak.. - szólalok meg óvatosan és puhatolózva, kísérletezve, hogy ne lépjek át határokat, ugyanis nem kívánom elrontani a látványomat azért, mert túlzásba estem. - A klubom sok pénzt hoz a házhoz. Igazi aranybánya. Rengetegen látogatják, apa - beszélek egyre lelkesebben, szinte belefeledkezve eddigi stratégiámba. Amennyire erősödik a hangom, neki ezzel párhuzamosan erősödnek az indulatai. Már csak azon kapom magam, hogy egy hatalmas csattanást érzek a bőrömön. Megrökönyödve pillantok fel apámra, aki felettem állva liheg és a kezével hadonászik. Ha az ő tenyerét csípte, vajon belegondol, hogy nekem mennyire fájhatott?
Arcomon végigsimítva érzem meg ujjainak göröngyeit a bőrömön. Lefagyva, megkomolyodva süppedek a kanapéba, majd összekulcsolva kezeimet kezdek egyenesen magam elé bámulni. Kizárom a hangját, kizárok mindent, ami eddig idegessé tudott tenni, ugyanis nincs más választásom. Ellene felesleges felvenni a harcot.
Szerencsémre egyre inkább halványul előttem a kép, egyre inkább visszhangzik a körém telepedő zaj. Minden olyan békés így. Csendes. Kiszámítható. Egészen addig, amíg ő meg nem töri a monoton morajt.
- Te sírsz? - neveti el magát hangosan, szinte fülsüketítően. - Te most sírsz. Te. Sírsz. - nevet tovább, szinte már átvágja a falat a hangerejével, ami miatt egy kicsit össze is húzom a szemeimet, majd fülemet kezdem vakarni a sikítása miatt. Ez apám. Apám az empatikus, a szeretetteljes, a törődő, a gondoskodó, a védelmező. Az a tipikus mintaapa. Kár, hogy úgy döntött, hogy velem kivételt tesz és mindezt elássa jó mélyre magában, hogy én ezt kaphassam. Ezt.
- Nem - jegyzem meg röviden, majd heves pislogással küzdöm ki a könnyeimet. Isten ments, hogy megint ugyanabba a megalázó pozícióba helyezzem magam, mint amibe mindig esek, amikor vele kell beszélnem négyszemközt, ilyenkor ugyanis sokkal jobban elengedi magát. Nincs itt  anyám, nincsenek itt a nővéreim, senki sem tud rászólni, hogy viselkedjen, hogy válogassa meg a szavait, ha én pedig megtenném, valószínűleg nem csak a mellkasom szorítana, hanem az arcom is fájna az utasítgatásom következményeitől.
Újból elkezd beszélni, de nem hallom igazán. Megint elhalványodik minden, homályossá válik a szoba, a fények, szinte lassított felvételben látom, ahogy az arcom előtt támaszkodva ordít, érzem, ahogy a nyála ráesik az arcomra, érzem, ahogy indulatosan fürkészi a tekintetemet, de én már nem hallom és nem látom Őt. Soha többé.
Percek, de akár órák is eltelhetnek, mire egyedül hagy. Nincs többé zaj, nincsenek árnyak, csak én vagyok és a szoba, ami felérne egy kínzókamrával is. Minden egyes alkalommal ezen a kanapén kapom az újabb ütést tőle és most nem a pofonra célzok.
A távolból aztán halk léptek visszhangoznak. A hosszú folyosón való kopogás már önmagában elárulja anyámat. Mindig ezt teszi. Kivár, amíg apám messze jár aztán megjelenik. Egy időben hibáztattam azért, amiért nem áll ki a gyerekeiért, mostmár próbálom megérteni őt is, hisz az ő nyaka körül is szorul a hurok. Háztartásbelivé tették három diplomával és egy PhD-vel. Annak idején az egyetem egy neves professzora volt, mostmár csak főz és takarít. Ő azzal támogatja a családi cégeket, hogy simogatja apám hátát nyugtatásképp vagy megcsinálja a kedvenc ételét, ha idegesen ér haza este. Mindenét beleteszi a házasságába, az összes energiáját és idejét a család urára áldozza, teljesen feleslegesen, ugyanis rajta is csattan az ostor alkalomadtán.
- Jól vagy, Harv? - szólal meg az ajtófélfát támasztva. Ahhoz képest, hogy rabszolgaként él ebben a házban, azt tűsarkúban és a legdrágább selyemingben teszi. Vicces. - Ne vedd magadra, tudod apád milyen - lép hozzám közelebb, látom a szemem sarkából az aggódó, de egyben belefáradt tekintetét. Leordíthatnám újra, eltörhetném a kedvenc vázáját vagy esetleg kilökhetném a szobából, de nem teszem. Vele együtt én is belefáradtam már ebbe.
- Mennem kell - szólaltam meg hosszú csend után, majd felálltam a kanapéról. Öltönyömet összegomboltam, majd üveges tekintettel elindultam a kijárat felé. Amikor odaérek mellé, megérzem az ujjait a karomon, számítottam rá, így csak a cipőmet bámulva várom a magyarázkodását, hogy ő mennyire szeret, hogy mennyire fáj neki a stílusom, hogy tegyek eleget apám kérésének és nőjjek fel. Mindig erre megy ki a játék.
- Nagyon büszke vagyok rád, Harv - fürkészi a tekintetemet komolysággal a hangjában. Meglep, amit láthat rajtam is, ugyanis először nézek vissza a szemeibe. Őszinte, látom rajta, ez pedig még jobban lesokkol. Szétnyílt ajkakkal bámulom őt, amire szelíd mosollyal reagál. A karomról átvándorolnak ujjai az arcomra, melyet gyengéden simít végig. - Büszke vagyok a klubodra, a sikeredre. Te is légy büszke magadra, bármit is mond - simogat tovább. Olyan dolgot kapok tőle, amit egész életemben nem sikerült eddig kiharcolnom magamnak. Elismerést. Az érzéstől érzem, hogy könnyek szöknek a szemeimbe, így álkapcsom megfeszítve próbálom tartani magam, sikertelenül, ugyanis egy csepp az ő ujjára is rágördül. - Tudom, milyen nehéz. Mindannyiunknak az. De bebizonyítottad, hogy képes vagy vezetni egy vállalkozást. Ez jelenleg éppen elég. Beszélek majd vele, elérem, hogy ezt ő is lássa - beszél tovább, amire csak bólogatni tudok. - Szeretlek, Harvey - húz közel magához, majd csókot nyom a homlokomra, ami miatt végképp kiszökik belőlem minden eddig összegyűlt érzelmem. A vállába temetve arcomat kezdek el zokogni, ahogy remegő testtel ölelem őt magamhoz, ő pedig úgy ölel vissza, mintha még mindig kisfiú lennék. Gyermek lehetek a karjai között, ugyanaz az ártatlan és felszabadult kölyök, aki voltam, mikor még nem zuhant rám a világ terhe.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szeretném azzal kezdeni, hogy mennyire tetszett a fogalmazásod és az, hogy ennyire kitértél minden kis apró részletre az életedből, így tökéletesen meg lehetett ismerni a karakteredet. Én imádtam a soraidat.  
Egy olyan srác vagy, aki soha nem kapott elég szeretetet, vagy legalábbis nem olyant, mint amilyenre szükséged lett volna. Így valahogy nem is meglepő, hogy szeretnél olyan kisgyerek lenni, aki nem csak pénzt és hatalmat kap a család neve mellett, hanem egy kis oda figyelést és vidám gyerekkort is. Én azt hiszem, hogy az a gazdag ficsur, amilyennek igyekszel mutatni magadat, az a vagány, a pénzzel bármit megkaphat stílus, mindössze csak egy álca, amelyikkel leplezed azt, hogy valójában egy érzékeny lélek vagy, aki nem találja a helyét igazán a világban. Pedig hidd el, hogy valahová Te is be illesz, csak valószínűleg nem olyan emberekkel vagy körbe véve, akik elfogadtatják veled önmagad. Nem is kell megfelelned senkinek, elég, ha saját magad szereted és azon az úton maradsz, ahol lenned kell. Fiatalon egy klubot elvezetni biza elég nagy felelősségekkel járhat, de Te nagyon ügyesen helyt állsz benne, így maradj meg mindenképp ezen az úton, és igyekezz kizárni mindenkit magad mellől, akik csak vissza húznak!    
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd magad nagyon jól! Köszönöm ezt a csodálatos olvasmányt!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!