Mindezt már korán megtanultam, és erre próbálom nevelni a lányaimat is, mert ha egy valami biztos, akkor az az, hogy azok a pénzéhes piócák képesek tönkre vágni az életed, ha nem figyelsz, viszont ők azok, akik fenn tartanak a víz tetején, mikor a többiek már elmerülnek.
A lényeg az apró finomságokban rejlik, a sminkedben, abban hogy tökéletes legyen a frizurád, a körmöd, és mindig rezzenéstelen arccal tudj válaszolni a kérdéseikre. Ezek a kérdések persze sok esetben a lelked mélyéig hatolnak, ki akarják szipolyozni belőled az életet, és ha a kezed nyújtod, akkor már a karodat is lerágják.
A hosszú évek alatt megtanultam, hogy mit és hogyan kell nyilatkoznom ahhoz, hogy abból én is jól jöjjek ki, és ne csak a bulvár.
Lencsevégre kaptak ittasan? Akkor volt a legjobb barátnőm születésnapi bulija! Milyen volt a gyerekkorom? Csodálatos volt, nem látja, hogy ragyogok?
Hazugság. A trükk a hazugságban rejlik, mert bármennyire is törtem össze lelkileg, ezt nem tudhatja meg a világ. Ha már tényleg sikerült fotót készíteniük rólam spicces állapotban, higgyék azt, hogy ünnepeltem. Ki akarna olvasni egy nő tragédiájáról? Ki akarná hallani, hogy az apám csak egy bankszámlaszámot látott bennem? Hogy az anyám a körülöttem lévő rivaldafényben akart tündökölni, s megélni azt, ami neki soha nem adatott meg?
Tragédia. Akárhogy is nézem, az életem egy tragédia és gyakorta ébredek úgy, mint a levegőért kapkodó, vízbe hullott pacsirta. A külvilág szemében egy sztár vagyok, egy sikeres nő, a gyermekeim szemében példakép, a férjem szemében egy gyönyörű feleség. De egyikük sem tudja azt, hogy mi játszódik le a lelkemben, hogy milyen sebek tátongnak bennem.
Mindig is egy erős nő voltam, kitartó, igazi küzdőszellem, aki végig járta a lépcsőfokokat, s aki elérte az álmát. Mégis, történtek az utam során olyan események, melyek befeketítik ezt a csodásnak tűnő utazást. S bár sokáig gyűrtem le mások ellenszenvét, a fájdalmakat, a lelkem már egyre nehezebb, és nem tudom, hogy meddig bírom tovább…

Külsőleg maga vagyok a tökéletesség, legalábbis igyekszem kihozni magamból a maximumot, ami nálam a 110 százalékot jelenti. Egészségesen étkezem, odafigyelek a diétámra, naponta edzem, a szoláriumot messziről elkerülöm, helyette azonban krémekkel és a nap természetes erejével érem el a kívánt színem. Egyesek szerint akár húsz évet is letagadhatnék a koromból, ami valljuk meg, szívemet melengető bók, de azért, ha tükörbe nézek, én magam csak-csak meglátom azokat az apró ráncokat.
Az öltözködésem és a megjelenésem sosem hagy kivetni valót maga után, erre mindig gondosan ügyelek, mert tudom jól, hogy a nap huszonnégy órájából huszonnégy órában a paparazzik figyelnek. És hogy mindebben ki segít? A fodrász, a sminkes és a stylist. Persze, sok mindent már magam is megtanultam az évek során, régóta vagyok a szakmában ahhoz, hogy gond nélkül válogassam meg a ruhatáramat.
A tökéletes külsőhöz pedig egy mosolygós, életvidám nő dukál, aki kitartó, határozott és kellően karakán ahhoz, hogy kiálljon magáért, a családjáért, és a céljaiért. Ez mellé társul némi exhibicionizmus, megspékelve apró kis sztátrallűrökkel, időszakos hisztériával, és rengeteg érzelemmel. Ha sírásról van szó, abban profi vagyok, főleg mostanában. Nem tudom, hogy mindezt a korom hozza-e magával, de vannak pillanatok, amikor elérzékenyülök.

Olyasmi történt velem, amit nem sikerült feldolgoznom az elmúlt évek alatt sem. Vagyis, azt hittem, hogy sikerült, de rájöttem, hogy még sem. Az elmúlt években az életem olyan lett, mint egy hullámvasút, s annak ellenére, hogy erős nő vagyok, aki mindig is küzd, akadnak nehéz időszakaim.
Néha megfordul a fejemben az öngyilkosság gondolata, és olykor úgy érzem, hogy nem tudok megbirkózni a nehézségekkel. Hiába van egy szerető férjem, és két gyönyörű lányom, néha a mélység magához ránt. Ehhez elég csupán egy apró szikra, egy emlék, s képes vagyok teljesen összetörni.
Küzdök. Érzem, hogy újra a mocsár aljára értem, hogy napról napra minden lépés egyről nehezebb, és borzasztóan fáradt vagyok. Leterhel az, hogy mindig csillognom kell, hogy mindig tökéletesnek kell tűnnöm, mert ezt várják el tőlem az emberek. Fáj az, hogy a családom nem ért meg, legalábbis én azt gondolom, hogy nem értenek meg, bár én sem próbálkozom, ehelyett inkább az alkoholba és a drogokba menekülök.
Néha úgy érzem, hogy nem is vagyok erős. Talán jobb  lenne minden nélkülem.

A mobil sokadszor csörrent-rezgett a mosdókagyló szélén, miközben újra és újra felvillant James neve. A zubogó víz ereje azonban elnyomta a kintről beszűrődő tompa zajokat, a csobogás csupán zokogásommal kavargott a zuhanyzó szegletében.
Elmémben káosz uralkodott, miközben lejátszódott bennem megint ugyanaz a pillanat. Egész testem remegett, a gyomrom pedig még mindig émelygett a tudattól, hogy más férfi érintett, hogy akaratom ellenére használták ki a testemet, hogy megsebeztek.
Hosszú percek teltek el, míg sikerült kivánszorognom a zuhanyzóból, s a tükörbe tudtam nézni. A szemem körül sötét folt árválkodott, ajkam szélén még vöröslött a friss seb.
Remegő kezekkel támaszkodtam meg a mosdókagylón, miközben James neve villogott a kijelzőn. Biztosan ideges volt már, hogy nem veszem fel, ki tudja, mióta hívhatott. Megfordult a fejemben, hogy felvegyem, s megkérjem, jöjjön értem, de a sírás fojtogatta a torkomat, s nem tudtam, hogyan is tudnám ezt elmondani. Erőm sem volt ehhez.
Még csak arra sem volt energiám, hogy letelefonáljak a portára és orvost kérjek. De még ha lett is volna, akkor is kockázatosnak tűnt egy ilyen hívás. A sajtó azonnal lecsapna egy ilyen hírre, engem pedig egy örök életre megbélyegeznének.
A telefont nem vettem fel. Még napokig nem.

A szakadó eső hangos koppanása törte meg a csöndet, miközben az esőcseppek sietve nyaldosták az ablakot, mintha csak versenyeznének, hogy ki ér előbb földet.
Hűvösnek éreztem a lakást odabent, nem is vettem a fáradtságot arra, hogy feltekerjem a fűtést, csak álltam az ablak előtt, mellkasom előtt összefont karokkal, s a távolba révedve vártam Jamest.
A zár kattanására egy pillanat erejéig összerezzentem, sietve eltöröltem a szemem sarkában megülő könnycseppeket, s egy nagy levegőt véve fordultam meg, hogy üdvözöljem a férjemet.
- Korán érkeztél - egy kedves mosoly kíséretében mondtam a szavakat, talán még soha ilyen pontos nem volt korábban. Megszoktam már, hogy néha napokig nélkülöznünk kell egymást, de most borzasztóan hiányzott. Tekintetemmel belépő mozzanatait fürkésztem, ahogy kabátját a fotel karfájára fektette, majd ahogy aktatáskáját az ülőalkalmatosságra tette.
Nyeltem egyet, de még mindig ott játszott arcomon a mosoly, pedig belül a szívem vadul kalimpált. A torkomat a sírás fojtogatta, még sem omolhattam össze.
- Te pedig itthon vagy - érkezett a válasz, ridegen és távolságtartón, fűszerezve némi gúnnyal.
-  Most haragszol? - aggódva fürkésztem arcvonásait, tudtam jól, hogy a fel nem vett telefon miatt lehet rám mérges, de nem akartam, hogy utáljon, szükségem volt rá.
- Hogy haragszom-e? Dehogy haragszom, végül is, csak teljesen figyelmen kívül hagytad a hívásaimat és csak egy üzenetet küldtél, hogy dolgozol…
- James, kérlek - sóhajtva indultam meg felé, át akartam ölelni, de távolságtartóan húzódott hátrébb, miközben a karomnál fogva megállított.
- Fáradt vagyok a beszélgetéshez, és ehhez az egészhez Tia. Rohadtul elegem van, és nem akarok egyetlen szót sem hallani. Ha neked a karriered fontosabb a családnál, akkor talán nem is kell folytatnunk ezt az egészet - kemény szavak voltak ezek, melyek hirtelen csaptak le rám.
Megremegett a szám széle, talán még a kezeim is, amikkel zavartan simítottam végig saját karomon, ezzel fojtva magamba a kitörni vágyó érzéseket. Hogy mondhat ilyet, mikor szeretem? Miért nem kérdezte meg azt sem, hogy mi van velem?
Segíts James. Vedd észre. Hadd ne kelljen kimondanom. Kérlek.
James nem vette észre, csak fogta magát, és aznap este elment. Nem tudom, hogy hová, kihez, de ezután minden megváltozott.