A skót származású család évszázadokkal ezelőtt érkezett meg az Újvilágba, és a kezdetektől fogva mind a mai napig piócaként tapadnak az Egyesült Államok - korábban New Jersey államában, manapság pedig inkább New Yorkban - nyújtotta különböző jogi karrierekre. Különösebben nagy, a család által áhított áttörő sikereket ugyan sokáig nem értek el, ellenben a kezdeti években befutott profit ügyes befektetésével alapozták meg a család vagyonát és hírnevét, ami napjainkban már az "oldmoney" nevek közé sorolja őket.
A família nagy büszkesége Frank Irvine (1858-1931), Venetia dédnagyapja, aki nem csak szövetségi bíróként szolgált, de a Cornell Law School dékánjaként is - kinevezése óta a család legtöbb jogászpalántáját a Cornellbe íratják; egyelőre egyikük felvételijét sem utasították vissza.
Mindezek ellenére a családfők inkább befektetnek a már meglévő jogi cégekbe, semmint sajátokat alapítanának. Jelenleg egy, az Irvine-név ezen ágához köthető ügyvédi irodájuk van - az is Glasgowban, Skóciában.

Venetia, azaz Velencéből való. Venetia életében kettős jelentésű; eredetileg is ezt a nevet kapta volna, hála az olasz, Velencében felnőtt édesanyjának, de végül az élet rákontrázott, amikor majdhogynem másfél hónappal a kiírt időpont előtt beindult a szülés, egy velencei látogatás alkalmával. Ember tervez, Isten végez, ahogy Venetia édesanyja szereti mondogatni, mire Venetia csak mosolyogva biccent, és a nyelvébe harapva nem teszi hozzá, hogyha létezne Isten, vélhetőleg sárkányok szelnék az eget, és hobbitok igyekeznének egy gyűrűvel a Csomolungma (Mount Everest) felé. (Mindig is nagy rajongója volt a Gyűrűk Ura-sorozatnak, a vallásnak már kevésbé, hiába a vasárnapi mise.)

Sosem akart jogász lenni, de egy Irvine előtt mindig három út állt: jogász, üzletember, vagy szégyen a családra. Ha magánpraxisról van szó, esetleg a doktori karrier is opció lehet, talán a mérnökösködés is - nem mintha Venetia ezekre vágyott volna.
Nem, Venetia alkotni akart. Mindegy, hogy festményeket, könyveket, vagy dalokat (ha lett volna bármi tehetsége akárcsak egy hangszerhez is, amit a tanárai a kezébe nyomtak), csak produktív módon adhassa ki magából az érzéseit.
Eredetileg irodalom szakos alapdiplomát szeretett volna a jogi iskola előtt, és nem egyszer szövögetett már terveket a család hátrahagyására is, de előbbit elvetni kényszerült a szülői nyomás és a közgazdaságtan (és az egyáltalán nem szeretett matematika) érdekében, hogy birtokjogot tanulhasson a későbbiekben (ami számára a legelfogadhatóbb jogi terület), míg utóbbit egész egyszerűen csak nem merte meglépni.
Akkor.

A korai egyetemi évek alatt rendszerint nem ezt az eredményt kapta, és inkább a Védőügyvéd (INFJ) személyiség felé húzott, noha az introvertált résszel már akkor sem értett egyet. Majdnem biztos benne, hogy percre pontosan megtudja mondani a változás beálltának időpontját, még ha az eszével tudja is, hogy ez nem így működik. Különben is; arra a pillanatra nem szívesen emlékszik vissza.
Mindenesetre, tisztában van vele, hogy egy idő után elkerülhetetlenné vált, hogy az álmodozó gondolatok és az idealista vágyak helyét a realizmus és a logikus következtetések vegyék át, különben ellehetetlenülne a szakmájában, míg a jó jegyek és a sikeres vizsgák mindig újabb és újabb lökésnek bizonyultak a kellő önbizalom irányába. A kommunikációval, kitartással és határozottsággal sosem akadtak különösebb problémái, habár az évek teltével egyre inkább megváltozott, hogy mi számított elég fontosnak - a munkán kívül - ahhoz, hogy erőt, időt, és szenvedélyt öljön bele, és kiálljon érte és/vagy mellette. Aggasztóan sok nap akad, amikor a válasz a semmi felé húz.
Ilyen ez a fásultság.

Amikor először bevallotta a szüleinek a szexuális irányultságát, nem vették komolyan. "Majd kinövöd"; "ez csak a kamaszkor", legyintettek mindketten - aztán félrenyelték a huszonöt éves Tempranillo bort, amikor a tizennégy éves Venetia egyik este a barátnőjével érkezett haza a középiskolából. (Az egy felettébb kínos vacsora volt, és egy nagyon hangos veszekedés a vendégük távozása után.)
Akkor tanulta meg igazán, hogyan kell kiállnia magáért, az elveiért és nézeteiért, a boldogságáért, és ugyan a logikával tömött szavak legalább annyira süket fülekre találtak, mint az érzelmekkel teliek ("Az egyetlen lányunk vagy, RENDES, TISZTESSÉGES családot KELL alapítanod!"), a lecke a mai napig fontos maradt.
Ahogy a berögzülés is, miszerint a szerelmi életével kapcsolatos információkat és a legmélyebb és legféltettebb gondolatait sem bízhatja a szüleire, ha bármi mást is hallani kíván az éles szavakon, sértéseken és a kitagadással való fenyegetéseken kívül.
(Azóta még három barátnője volt; hárommal több, mint amennyiről a családja tud.)

Egy Barnard College-beli szaktársa bátyjaként ismerte meg Ricket, és hiába neveti ki manapság a gondolatot, akkor úgy érezte, ez szerelem első látásra. Rick mellett tanult meg igazán szeretni és megnyílni, majd pedig bátorságot nyerni mások erejéből és támogatásából, amikor fogta magát és elköltözött otthonról, azzal az ígérettel, hogy sosem lesz jogász. Olyan energiát és szabadságot érzett mindössze ezzel az egyetlen döntéssel, mint még soha. Írni kezdett, festeni, agyagozni, mindent kipróbált, amihez kedve szottyant, Rick pedig mindenben támogatta, és egy gyűrűvel biztosította róla, hogy ez mindig is így lesz.
Sosem volt még olyan boldog - egészen addig, amíg a kapcsolatuk hanyatlásnak nem indult. Aztán Ricket hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták. Aztán Rick meghalt.

- Meddig fogod még folytatni ezt az ostoba lázongást? Rémesen hasonlít a "biszexualitásodra", pedig megmertem volna rá esküdni, hogy a tinédzserkoron már sikeresen túljutottunk.
Malcolm Irvine zöld szemei - az én szemeim - egy szigorú pillantással próbálnak lyukat égetni rajtam. Szerencsémre, még az én apám sem bír lézerpillantással, így csak a lekezeléssel teli, elégedetlen érzelmeivel tud támadni, ami engem momentán mit sem érdekel.  
- Csodálom, hogy hangosan megütöd ezt a hangsúlyt. Ez a város egyre kevésbé értékeli a homofóbiát; nehogy véletlenül a karriereddel fizess a szavaidért - biccentem oldalra a fejem egy kihívó félmosollyal.
Tudom, hogy egy cseppet sem kell ilyenek miatt aggódnia; túl sok helyre elér a keze, és nincs annyira ostoba, hogy nyilvánosan járassa le magát a visszamaradt mentalitásával. Sajnos? Nem sajnos? Néha nehezemre esik eldönteni.
- És a biszexualitásom nem múlt el, bármennyire is szeretnétek anyával. Ha vennétek a fáradtságot, hogy megpróbáljatok elfogadni, talán ti is megértenétek - jelentem ki, és büszke vagyok magamra, amiért csak egy leheletnyit hallom ki a fájdalmat a hangomból. Könnyű azt mondani, hogy ne foglalkozz a szüleid véleményével, betartani már annál nehezebb.
A kávém felé fordítom a tekintetem, hogy ne lássam apám szemének szórakozott csillanását, miközben felhorkant. Nem kellett volna beleegyeznem ebbe a találkozóba, hiba volt, ez mostanra nyilvánvaló, de a reményem erősebb volt, mint az óvatosságom.
- Sok mindent képesek vagyunk elfogadni. Irvine a nevünk, nem Bradford, Howard, vagy Dermot. Nézz rám; olasz nőt vettem feleségül egy New York-i társaságbeli helyett. Te is megtehetnéd a te Rickeddel, ha hajlandó lenne rendes munkát vállalni, te pedig nem egy pizzériában gürcölnél a lakbéretekért, hanem nem is tudom... tanulnál, hogy aztán felvegyenek a Cornwallra. A mostani jegyeiddel nem fognak. - A kávéjába szürcsöl, és a hang valamiért az elégedettségét sugározza az agyamba. Úgy véli, mintha épp üzletet ajánlana; jót, ráadásul. Annyira feldühít az értetlenségétől kezdve az egójáig minden.
Gyerekes, de erőszakosan középre lököm a kistányéromat, amit már csak a süteményem morzsái díszítenek a francia krémes helyett.
- Először is; komolyan azt várod tőlem, hogy hálás legyek, amiért nem fosztasz meg az alapvető emberi jogaimtól és nem adsz el négy kecskéért? Mit hiszel, milyen évet írunk? - Minden második szavamnál az asztallapot bökdösöm, mert nem tudom máshogy levezetni a feszültséget. A hangom hullámzó, újra és újra fel akar hangosodni, nekem pedig újra és újra emlékeztetnem kell rá magam, hogy nem szabad.
Apám szemei kétértelmű üzenetet hordoznak; egyszerre jelenthetik azt is, hogy "fejezd be ezt az értelmetlen hisztit", és azt is, hogy "kérlek, hat kecske alá nem mennék le", és nem tudom eldönteni, melyik idegesítene jobban.
- Másodszor; semmi baj nincs az autószereléssel, sem pedig az én felszolgáló állásommal. Harmadszor; honnan az isten nyilából tudod az átlagomat? - fakadok ki, amikor már nem bírom visszafogni magam. Ha megtudom, hogy lefizetett valakit az egyetemen, senki nem lesz boldog, gondoskodok róla.
Egy percig csak a csend fogadja a szavaimat, majd apám székcsikorgatás kíséretében feláll, előhúzza a tárcáját és néhány húszdollárost vet az asztalra. Jóval többet, mint amennyibe a kávék és a sütemények kerültek.
- Nem kell a könyöradományod, boldogulunk, ha nem tudnád...
- Nem érdekel - szakít félbe, nemlegesen intve a kezével. - Ez az egész? Nem érdekel, mert tudom, hogy nem komoly. Mindig is szeretted ránk hozni a frászt, de most nem fog működni, Venetia. Ha végre méltóztatsz felnőni, fejezd be ezt a nonszensz ostobaságot, és gyere haza.
Az elegáns lakkcipő kopogása volt az utolsó hang az elkövetkezendő másfél évben, amit az apám felől hallottam.

A kulcscsomóm csilingelve esik a többi kulcs és a számtalan negyeddolláros mellé az üvegtálban. Máskor szeretni szoktam a hétköznapi élet zajait; a zárak kattanását, a kávéfőző búgását, a kulcstartók nekiütközését a kulcsoknak, bármit, ami nem sziréna, kipufogó vagy kiabálás, de most valahogy túl ideges vagyok, hogy értékelni tudjam.
Felvillan a hűtőajtó fénye, és a konyha felé veszem az irányt. Szinte ráverek a villanykapcsolóra, mire rendes fény tölti be a helyiséget.
Rick fáradtan fordul felém, hogy aztán visszaforduljon a hűtő és a tejesdoboz felé. Ha nem lennék már így is idegállapotban, ez biztosan megadná a ma este hangulatának alapját.
Az ajtófélfának dőlök, összefonva a karjaimat a melleim alatt, és megcsap a hajam pizzaszósz szaga. Nem foglalkozok vele. - Tudod, kivel beszéltem hazafelé jövet? Tommal. Meglepett, hogy felhívott, azt hittem, bajod esett. Van tipped, hogy mit mesélhetett? - mosolyodok el várakozásteljesen, és nem fogom vissza a vádaskodó hangsúlyomat. Ennyi figyelmeztetés még neki is kijár.
- Gondolom, mindjárt megtudom - dörgöli meg Rick sóhajtva a szemét.
Csettintek a nyelvemmel. Jobban elakartam húzni a bevezetőmet, megizzasztani, de túl elárult, dühös - és csalódott - vagyok a játszmákhoz. Még akkor sem voltam soha jó bennük, ha éppen nem egy tornádó dúlta fel az érzelmi világomat.
- Lefeküdtél Maggie-vel? - szegezem neki a kérdést érzelemmentesen, haragot sejtetve alatta.
Rick egy pillanatra meglepetten kapja felém a fejét, mielőtt újból sóhajtana, és a hátát mutatná nekem, nekem pedig leesik az állam a pofátlanságától. Nem válaszol, és nem érdekel, miért nem, hogy gondolkodik, hogy beszédet ír, nem érdekel, mert csak olaj a tűzre. Talán nem beleegyezésnek szánja a hallgatását, de én annak érzem. Lehet, hogy csak azért, mert tudom, érzem, hogy elárult. A ma este kapott információval hirtelen minden veszekedés és probléma értelmet nyer és a helyére kattan.
Furcsa kettősség lobog bennem; az agyam boldog, hogy értelmet lelt, a szívem majd' megszakad.
- Mondj valamit! - csattanok fel irritáltan.
- Mi értelme? - túr a hajába, és van képe viszonozni az indulataimat a sajátjaival.
Hápogva lököm el magam az ajtófélfától, hogy a képébe másszak. - Mi az, hogy mi értelme? Mi a fasz bajod van? Nem gondolod, hogy legalább valami magyarázatot megérdemlek? Mindent feladtam érted! A családomat, a vagyonomat, mindent! Érted! Hogy tehetted? - köpöm felé a szavakat.
Nem lököm meg, de határeset, különösen amikor felhorkant és egy utálatos mosollyal megcsóválja a fejét.
- Sosem kértem ilyesmit tőled - felel halkan, elhátrálva. - A saját döntésed volt.
Nem hiszek a fülemnek, miközben reflexszerűen lépek utána. Nem ismerem fel az előttem álló személyt.
- Ez nem olyasmi, amit mások kérésére csinálsz - sziszegem az arcába kitartóan. - Csak megteszed valakiért, akiért úgy érzed, érdemes. Ahogy én tettem érted. Értünk. Ezért! - emelem az arca elé a jegygyűrűs kezem.
Amikor már nem tud hova hátrálni, Rick nemes egyszerűséggel lecsúszik a fal mentén, és a földre ül, majd a lábai közé hajtja a fejét. Összezavarodva torpanok meg.
- Bárcsak ne tetted volna - suttogja, és az ujjai ezúttal elfehérednek, amikor a hajába túrnak.
- Hogy érted?
- Rákos vagyok.
Ha a megcsalás híre egy visszakezes pofon volt, ez egy egész sorozatnyi öklös a gyomromba.

A legtöbb önsegítő könyv egy kaptafára épül: ugyanazokat a tippeket olvasod újra és újra, csak más, egyre inkább lebutított példákkal. A legtöbbjük pont annyit is használ, mint összehasonlítani a gyász feldolgozásának folyamatát egy pite receptjének különböző szakaszaival - amennyiben nem vagy szenvedélyes cukrász, aki már művészi szintre emeli a piték megalkotását, vélhetőleg nem fogsz többet belelátni a lisztbe, mint amennyit érdemes.
Úgyhogy nem mondhatnám, hogy sokkal jobban éreztem volna magam a harmadik átrágása után. A szar szar maradt, abból pedig nehéz várat építeni.
Majdnem öt hónap telt el Rick temetése óta, és a napok azóta is hol összefolytak, hol éles körvonallal tűntek ki a többi közül, csak úgy, mindennemű logika nélkül. Az első három hónap után eljutottam arra a pontra, ahol többnyire csak... üres voltam. Néha bevillant egy-egy emlékkép; olyankor ledöntött a lábamról a fájdalom, vagy a düh, esetleg e kettő keveréke, ami elkapott, de... mindig, elkerülhetetlenül jött az üresség is.
Fogalmam sincs, hogy ennek örülök-e, vagy sem.
Egy hasznos tanácsot azért mégiscsak nyertem a pszichomókus könyvekből: hiába a veszteség és a megszépülő emlékek, ne romantizáld a kapcsolatot. Egyetlen párkapcsolat sem tökéletes, a miénk pedig még a működőképes mércéjét sem ütötte meg. Túl sokat bántottuk egymást, túl sokszor, és túl nagy tűzzel. Az élet iróniája, hogy most semennyi tüzet nem érzek magamban.
Nyílik a bejárati ajtó, és anyát pillantom meg a vállaim felett hátrapillantva.
- Szia, kicsim - köszön mosolyogva, a holmijaimmal teli dobozok között lavírozva. Kecses, mint egy balerina, hiába a szűk útvonal és a rendkívül magas sarkak. - Látom, halad a kipakolás. Az első saját lakásod; milyen izgalmas!
- Technikailag nem az enyém, csak bérlem - jegyzem meg, gondosan eligazítva a könyvespolcom középső pontjára kerülő Szilmarilok, Hobbit és Gyűrűk Ura köteteket.
Voltaképpen megtudnám venni, de furcsa lenne már egyetemistaként a saját magam által birtokolt lakásban élni. Márpedig egy darabig még tanulni fogok. Ó, igen, a közgazdaságtan után vár a jogi iskola. Hurrááááá.
(A művészi pálya elérhetősége valahogy abban a pillanatban porrá vált a szemeim előtt, ahogy Rick lehunyta a szemét, és nem nyitotta ki többet.)
Anya mosolyogva ingatja meg a fejét. - Mindig olyan gyakorlatias vagy, édesem. Tudod, hogy értettem. És különben is; nekem mindegy, hova költözöl, amíg közelebb vagy hozzánk - érinti meg a karomat szeretetteljesen. "Amíg Manhattanban vagy", minden bizonnyal így érti, tekintve, hogy anya szerintem még sosem töltött egy-egy délutánnál többet az Upper East Side-on kívül.
Szeretném viszonozni a mosolyát, de tudom, hogy nem lennék rá képes, úgyhogy meg se próbálom, csak pakolok tovább, és úgy teszek, mintha nem tűnne fel, ahogy kihúz egy bibliát a Dior táskájából, és az egyik dobozba rejti. Szemet forgatok, de ez a jóleső szemforgatás. Értékelem, hogy vigyázni akar rám, még ha egy nagyon rosszul tagolt könyvvel is teszi ezt.
Nem ajánlja fel a segítségét, nem, anya ahhoz túlságosan elkényelmesedett a New York-i élete közben (leszámítva a főzést), de jobb is; rémes a könyvek rendszerezésében.
- A tékozló lány végre hazatért... - sóhajt fel, végighúzva az ujjbegyeit a nemrég festett, csupasz falakon. - Nem tudom, hogyan kellene ezzel kapcsolatban éreznem magam. Boldog vagyok, hogy újra felkerestél minket, és közelebb tudhatunk - habár igazán visszaköltözhettél volna a családi fészekbe is -, de megszakad a szívem, hogy ez úgy történt meg, ahogy.
A kezem megfagy a levegőben, és lassan behunyom a szemem, miközben elszámolok tízig. Nem hat, sose hat, a gyomron rúgás érzését nem lehet ennyire könnyen lerázni magadról, de mindig kitartóan próbálkozok vele. Ha valamit nem lehet elmondani rólam, akkor az az, hogy bármit könnyen is feladnék.
- Arra gondoltam, hogy kimehetnénk a sírhoz - folytatja. Tessék? Hiába a döbbenetem, hallom az őszinteséget a hangjában, és valahol mélyen biztos értékelem is, mégis azt kívánom, bár nyelné le a nyelvét. - Te, az apád, én... mint egy család. Hogy méltón elbúcsúztassuk őt.
Őt. Se név, se titulus. Számukra talán tényleg csak ennyi volt; egy rossz emlék, aki felnyitotta a lányuk szemét, ezzel elszakítva őt. Az mindegy, hogy Ricknek igaza volt, és mindez a saját döntésemből történt.
- Erre semmi szükség - krákogom, leengedve a még mindig a levegőben fagyoskodó karomat.
- De...
- Azt mondtam, hogy nem! - csattanok fel durván, az egyik üres polcra hajítva a vaskos Anna Karenina kötetemet.
Anya megrezzen, noha nem tudom, hogy tőlem, vagy a könyv és a polc találkozásának hangjától teszi-e ezt. Nem mintha számítana, mindkettőt én okoztam. Idegesen hajtom le a fejem és masszírozom meg az orrnyergemet.
- Perdonami - mondom csendesen. - De a válaszom továbbra is nem. Tartsd tiszteletben, per favore - teszem hozzá kérlelően.
Ritkán beszélünk olaszul, legfőképp az én rémes olaszom miatt nem. Könnyen lehettem volna persze kétnyelvű is, ha az apám hagyja anyámnak, hogy olaszul beszéljen hozzám - de mivel anya volt velem többet, attól félt, hogy azt jobban beszélném, mint az angolt. Maradt hát az anyanyelvi angol, és a törött olasz. Kösz, apa.
- Naturalmente - biccent anya határozottan. Látom a szemeiben, hogy komolyan gondolja. - Bocsáss meg, angelo mio.
Most rajtam a bólintás sora.
- Felejtsük el, jó? - vetem fel, és magamra erőltetek egy mosolyt. - Mit szólnál, ha felavatnánk a konyhát? Rég ettünk már Spaghetti alla puttanesca-t.
- Igazad van. Ideje lenne a fejedbe vernem, hogyan lesz egy tészta al dente, mindig elrontod...
- Rágalom.

- Venetia?
- Hmm? - kapom fel a szemem egy kisebb halom fénymásolatról. Adásvételi papírok, árbecslések, egy tulajdoni lap, és egy végrendelet. Az elhunyt tulajdonos legidősebb fia, Edward Wilhelm szerint utóbbi minden bizonnyal hamisítvány; aszerint ugyanis az idősebb Wilhelm egy negyeddollárost sem hagyott rá, nemhogy az Upper East Side-i családi házat - a végrendelet egyértelműen az öccsét, Robint preferálja.
Megértem, miért küzd foggal és körömmel a helyzet ellen. Egy családi ház Manhattan legelőkelőbb részén? Egy gardróbméretű lakást is kevesen engednének csak úgy el, nemhogy egy kétemeletes házat, pláne nem ezt, látva az árbecslés mértékét.
Nem volt kérdés, hogy akkor is bizonyítanunk kell a végrendelet hamisságát, ha nem volt a történetben semmi ördöngösség. (Amit kétlek, de - egyelőre - ez csak magánvélemény.)
- Hívásod van a kettesen. Mr. Irvine az.
Oh, basszameg.
- Köszönöm, Anja - mosolygok fáradtan a segítőkész Schneider lány felé, és amint hátat fordít nekem, már nyúlok is a vezetékes telefonért. Tudnám, miért van még mindig ilyenünk. - Szia, apa. Miért a munkahelyemen keresztül keresel? Van mobilom.
- Amit nem veszel fel.
Visszafogok egy hörgést. Elmúltam harminc, és a szüleim néha még mindig úgy beszélnek velem, mintha kamasz lennék. - Talán mert dolgozok? Visszahívlak, ha végeztem.
- Mindketten tudjuk, hogy sose teszed, ezért kell a saját kezeimbe vennem a dolgot - érkezik a válasz, noha apám hangjában nyoma sincs ellenérzésnek. Persze, miért is lenne, azt csinálom, amit ő akart: hazudozok jobbra-balra, és több pénzt viszek vele haza egy évben, mint öt másik átlagkeresetű New York-i együttvéve. Nem mintha szükségem lenne rá, a harmincadik születésnapomra részvényeket kaptam, pedig csak egy új mamuszra vágytam.
- Nem felejtetted el a ma esti vacsorát, ugye? Emlékszel, jön a Fred fiú is. Hasonló korban vagytok, kedvel téged, a családja remek hírnek örvend...
- Oh, apa, teljesen elfelejtettem, értekezletre kell mennem - hadarom, megpördülve a székemben. - Ne haragudj, de le kell tennem! Majd hívlak!
- Péntek délután három óra van.
- Ugye? Én is pontosan ugyanezt mondtam! Haláli ez a hely! - színlelek kissé túlzó felháborodást, ha mással nem is, ezzel biztosan elárulva magam. - Szia, apa! - csapom le a telefont.
Sóhajtok. Már csak ki kell találnom a tökéletes kifogást, hogy miért nem fogok este odaérni. A kocsim vadiúj, nem robbanhat le, de esetleg ha fél órával később indulok el, mint ahogy kellene, a forgalom kellő mértékben akadályozna...
Majd kitalálom. Vissza a papírokhoz.