183 cm magas vagyok, barna hajú, barna szemű, viszonylag sportos alkat.
Kedves embernek tartom magamat. Nyugodt embernek. Na jó, talán nem mindig, de... úgy talán pontosabb volna, hogy nyugalmat kereső ember vagyok. Ezzel bizonyosan nem nyűgözöm le a rokonságom egy részét, de ez az igazság. Szeretem az embereket, szó sincs róla, hogy nem, de... azért ha választhatok, inkább megyek a természetbe, vagy állatok közé, vagy valahová, ahol a művészet vesz körül, ezeken a helyeken érzem magam a legjobban, és ha ezekkel együtt élvezhetem jó barátok társaságát, vagy azonos érdeklődésűekét, az úgy tökéletes! 
Nem vagyok zseni, de ostobának vagy hülyének sem tartom magam. Nem gondolnám, hogy kiemelkedek a többiek közül, de nem is próbálok, hiába várják el tőlem egyesek... vagyis, főleg nagyapám próbálkozott ezzel. De én szeretem a helyem, a valóságot, amiben élek, és nem kergetek álomvilágbeli képeket, nem próbálok olyan lenni, amilyen nem vagyok. 
Nem szégyellem magam a hiányosságaim miatt, apám miatt annál inkább, ennek ellenére nem titkolom a létezését, és megszoktam már, hogy "beszéljek" róla.  
Nem tudok úszni, de nem is akarok. Nem tölt el megnyugvással, amikor nem érzek talajt a lábam alatt. Ijesztő és idegesítő érzésnek tartom, és nem is akarom legyőzni ezt a félelmemet. Nem vágyom rá, hogy ezredszer is elmondják nekem, hogy a víz nem bánt, meg hasonló ostoba biztatásokat... Nekem jó így, távol a mélységtől, köszönöm szépen, mindenki foglalkozzon a maga dolgával. Majd ha vízbe fulladtam, mondhatják, hogy "Én megmondtam!", addig köszi, boldog vagyok így. 
Szeretem a rendet... tudom, fura, de főleg a konyhában. Utánam nem találsz mosatlant, az biztos. Az már más kérdés, hogy ha például festek, abból esetenként megy mindenhová a szobámban. Rám tuti. Jó, nem mindig, de... néha elragad annyira a szenvedély, hogy fülig festékes leszek én is, nem csak a vászon. 
Durván allergiás vagyok a mogyoróra, de kb. annyira, hogy egy mogyorós csoki után hívhatod is a halottkémet... úgyhogy nem vicces ilyesmivel pl megszívatni poénból. Mert nem hiszem, hogy nagyon nevetgélsz majd a végén. 
Sokszor be van dugva a fülem, de legtöbbször nem zenét hallgatok a fülesből, hanem hangoskönyveket. Igen, tudom, ez is fura, de... szeretem őket. A zenét is szeretem, de jobban lefoglal, és kikapcsol a kellemesen búgó hang a fülemben, ami egy jó sztorit mesél. Néha ezekre is alszok, hogy kevesebb bogyó fogyjon, mert kicsit már így is függök az altatótól a macerás alvási képességeim végett, és ennél jobban nem szeretnék. A hangoskönyv egészségesebb. 
Gyakori látványelem nálam, hogy itt-ott festékfolt látszik az amúgy divatos öltözékemen, nem zavar, hogy valami drága volt, simán nekiállok benne festeni otthon. Ugyanígy nem szokatlan az se, hogy esetleg a bőrömön láss kopott, vagy kevésbé kopott foltokat.
Szeretek inget viselni, főleg feketét vagy fehéret.
Nem ritka az sem, hogy egy ceruzát láss a fülem mögé dugva, és ahhoz tartozik a zsebemben mindig ott lévő noteszem is, ezek szerves részét képezik a mindennapi kommunikációmnak, hiszen, akik nem értenek a jelnyelven, azokkal így, írásban tudatom, mit szeretnék nekik mondani. Attól, hogy nem beszélek, még szeretek kommunikálni, szóval amúgy gyakran van szükségem új noteszre, mert elég gyorsan be tud telni egy-egy darab. A teleírt példányokat egyébként nem dobom ki, otthon megvan mind. 
Ha pedig ez nem volna elég hozzá, hogy flúgosnak legyek elkönyvelve, ott van még emellett az is, hogy naplót vezetek. Még jó pár éve, a dokim írásterápiának címkézve vezettette be velem a dolgot, de... amennyire hülyeségnek tűnt, annyira belejöttem. Igen, mintha nem írnék egész nap eleget... de... ez más. Ez nem másoknak való mondanivaló, hanem csak magamnak, gondolatok, érzések, stb... amiket jólesik kiadni, de nem feltétlenül kell, hogy bárki is besegítsen velük. 
Ha kedvenc évszakot kellene választanom, a telet mondanám, de ha az volna a kérdés, hogy melyik évszakban szeretem a legjobban New Yorkot, akkor meg az őszt mondanám. Meggyőződésem, hogy nincs a világon szebb dolog, mint New York ősszel. 
Kedvencem a kínai kaja, de a francia konyhát se vetem meg. 
Szeretek utazni, de ritkán adódik rá alkalom, mivel mindig akad tennivalóm, és a lovamat sem szívesen hagyom itt hosszabb időre. Amúgy, az ő neve "Moon" és születése óta velem van, még anno születésnapomra kaptam egyszer nagyitól, és különlegesen szoros kapcsolat van közöttünk, én nagyon szeretem őt, és ő is engem. 
Rendelkezek olasz gyökerekkel, de alapvetően amerikainak vallom magamat, nem szoktam olyat állítani, hogy olasz vagy olasz-amerikai volnék. Még az apai dédnagyapám született Olaszországban, és onnan települt előbb Franciaországba, ahol megházasodott egy helyi nővel, majd onnét már ketten költöztek át ide, Amerikába, a leszármazottaik pedig már mind itt születtek, köztük én is.
Hajlamos vagyok rá, hogy évente legalább kétszer vagy többször is újrafessem a lakást, hogy évszak szerint kicsit hangulatosabb legyen a környezetem. Tavasszal és ősszel a narancs vagy az arany árnyalatai a kedvenceim, olykor ez megmarad nyárra is. A téli választás mindig nehéz. Próbálkoztam már a fehérrel is, de az még sose volt hosszú életű, mert nem szívlelem az "üres vásznat".
Esetleg még amolyan érdekesség lehet velem kapcsolatban, hogy egy kisebb vagyon vár rám. És ezzel most nem arra célzok, hogy a családom apai ágán egyes elvárások szerint egy neves családi vállalatot kellene eligazgatnom... amire nem vagyok hajlandó egyébként... hanem arra gondolok, hogy örököltem az anyukám után. Anyu is vagyonos családból származott, még ha nem is annyira vagyonosból, mint apa. De volt neki is saját pénze. Ami a halálával az egyetlen élő vérrokonára száll, azaz rám. Persze nem bízta ezt a véletlenre. A végakaratában kikötötte, hogy a pénzt két részletben kaphatom meg. Az első, kisebb részét akkor, amikor betöltöttem a tizennyolcat. Aztán a maradék, nagyobbik részletet akkor kaphatom majd meg, ha kézhez kapom a diplomámat. Szóval... jelen állás szerint, kevesebb mint egy év múlva, a bankszámlámra kerül egészen pontosan tizenöt millió dollár. Amiről még nem találtam ki, hogy pontosan mihez is kezdek vele, de határozott elképzelésem, hogy nem fogom megtartani. Gondolom, hogy találok majd neki valami jó helyet...

Minden nap korán kelek, ez az egyik a sok kis furcsaságom közül. Nyitásra általában már a közeli Prospect Parkhoz érek, ahonnan biciklivel kb. fél órányira lakok, és ahova minden nap megyek lovagolni. Tanév közben ennek az első órám szokott véget vetni, akkor elszáguldok a suliba, napközben vagy a nap végén legalább egy órát eltöltök a könyvtárban is, ha épp tudok, mert szeretek ott lenni, aztán hazafelé ismét a szabadba vezet az utam, és ha van rá időm, kicsit lovagolok meló előtt is, ha nincs, akkor utána. Ha az óráim délelőtt vannak, akkor délután dolgozok, ha pedig délután, akkor fordítva. Ha délelőtt és délután is van órám, akkor aznap nem megyek dolgozni, olyankor csak a nap végén megyek vissza a parkba, és csak azért, hogy lovagoljak még kicsit, mielőtt hazamennék. A lovaglást sosem hagyom ki. Minden nap megyek, reggel mindenképpen, aztán napközben vagy a nap végén, ahogy ugye sikerül. De a reggeli sosem maradhat ki. Ez segít a napi stressz kezelésében, például az iskolai és a családi dolgok kapcsán. Aztán, amikor hazaérek, a "műtermembe" vezet az utam, ami a hálóm is egyébként. Az szintén megnyugtat. A festés. A lovaglás az az, amikor megosztom valakivel, azt, ami bennem van, de a festés... az egy egészen másfajta érzelmi kifejezőeszköz. A lovaglás nyugalmas dolog. A festés... az inkább szenvedélyes... néha heves... de a végére, ahogy mindezt az ember kiadja magából... újra sikerül rátalálni a belső békére. Szeretem ezt az érzést. Mindig kapaszkodok bele, addig húzom és húzom ki, míg csak lehetséges, hogy minél tovább tartson. Ha tele festettem egy újabb vásznat, utána könnyebb nyugovóra térni.
Nehéz az elalvás, de... némi altató mindig segít, ha végleg feladom az önálló küzdelmet. Nehezen alvó vagyok, általában rémálmok kísérik az éjszakát, azaz... csak egy. Mindig az. Ami nem is igazán álom. Hanem emlék. Emlék arról, amikor tíz éves koromban apám megölte anyát a szemem láttára, mikor anya el akarta hagyni, hogy megszökjön a szeretőjével. Vittek volna engem is... De lebuktunk. Mert én makacskodtam... nem akartam a lovam nélkül elhagyni a várost... vitatkoztunk az előtérben... apa hazaért, és meglátott bennünket. A csomagokból rögtön rájött, mi történik, és számon kérte anyát... aki végül mindent beismert. Apa a dolgozószobájába ment, elővette a fegyverét, kijött, és mielőtt elhagyhattuk volna a házat... lelőtte anyát. Emlékszem a szemeire, a felém nyúló kezére... meg apámra, ahogy a fegyverrel a kezében felém fordult, és egy percre rám is rám szegezte azt... tanakodott, lelőjön-e engem is... de azt végül nem tette meg. Mondjuk, lehet hogy csak azért, mert a következő pillanatban a házvezetőnőnk szaladt le az emeletről, és ez valamiért azt érte el apámnál, hogy eldobta a pisztolyt, és elhagyta a házat. A rendőrség még aznap elfogta... börtönbe került, miután beismerte a tettét, engem meg a hatóságok az apai nagyszüleim gondjaira bíztak. 
A továbbiakban ők neveltek. Ez... jó is volt meg nem is. Apa családja nagyon-nagyon gazdag, szóval mindenem megvolt, amit kívánhattam, tényleg, de... én anyát szerettem volna... és őt a pénz már nem hozhatta vissza. Nagyi mindig is próbált velem türelmes lenni ebben, de nagyapa nem... ő ki akarta törölni az emlékezetemből is anyát, mintha sosem lett volna... Őt hibáztatta a történtekért, sőt, szerintem a mai napig így érez ezzel kapcsolatban... és mérges volt rám kezdettől fogva, mert én ezt nem fogadtam el. Persze rám amúgy is mérges volt. Nagyapa úgy képzelte, hogy apám fia vagyok, ekképpen az a sorsom, hogy átvegyem a helyét, és én legyek a család büszkesége, aztán majd a feje, meg a családi vállalat vezetője, meg ilyesmik. Olyanná akart formálni, mint amilyen apa... én meg olyan nem is akartam lenni, és nem is tudtam olyan lenni soha. Eredetileg se, de... anya halála után... végképp nem. Kicsit sem tudtam olyan lenni, és eljátszani se tudtam. Meg nem is akartam. Most sem szeretném. Különben is, nehéz lett volna, úgy, hogy anya halálától fogva egy árva szót sem szóltam többé... Nem azért, mert abszolút nem akartam... egyszerűen nem ment. Nem bírtam. A nagyszüleim tucatnyi neves szakemberhez elvittek, akik általában végül megegyező véleményt adtak, mely szerint, fizikálisan egyáltalán semmi bajom nincsen, ez... lelki dolog, pszichoszomatikus... az átélt trauma egyszerűen elnémított... és hiába erőltették, hiába vittek terápiára, hiába írattak fel gyógyszereket, hiába kiabált velem egy időben minden áldott nap nagyapám, hogy szólaljak már meg... nekem egyszerűen nem ment. Amikor tizenöt éves voltam, egy alkalommal nagyapám egy hipnoterapeutával akart rákényszeríttetni, hogy beszéljek végre, a dolog vége egy nagyon csúnya pánikroham lett... 
Akkor lett belőle elegem, és hagytam ott az egész terápia-dolgot. Úgy döntöttem, nem kezelem magam betegként. Még gyerekként... én eleinte össze voltam zavarodva, egyáltalán akarom-e, mármint, akarok-e beszélni. Aztán akartam ugyan, de... egyszerűen nem sikerült. Talán nem akartam eléggé, nem tudom... De ez is oka lett aztán, hogy nagyapa mérges volt rám, neheztelt, elégedetlen volt velem... Minden másban elérte, amit akart, mindig minden úgy volt, ahogy akarta, de én... engem nem tudott szóra bírni. Minden nap amolyan... "különórát" tartott nekem. Ez általában abból állt, hogy ültünk a dolgozószobájában, az íróasztal két oldalán, egymással szemben, és... néztük egymást. Ő néha rám szólt, hogy mondjak valamit... én meg csak ültem csöndben. Eleinte, mikor ezt csinálta, próbálkoztam, és amikor nem ment, jelelni akartam neki, úgy próbálva vele beszélgetni, de akkor rám szólt, hogy azt ne csináljam, hanem beszéljek.
A jelelést még tizenkét évesen kezdtem el megtanulni. Hogy legyen egy nyelvem a világgal. Egy közös. Mert nem arról szólt az én csöndem, hogy el akartam zárkózni, hogy nem akartam kommunikálni, hogy nem vágytam emberi kapcsolatokra, mert igenis vágytam, csak... megszólalni nem bírtam. Akkor az egyik terapeuta javasolta, hogy próbáljuk ezt ki. Előtte papírra írtam a mondandóm, ha kommunikálnom kellett, de... a jelelést kicsit mindig is jobban szerettem, onnantól fogva, hogy elkezdtem. Személyesebbnek éreztem, mint az írást. Na persze, amilyen világban élünk, nem hagyhattam el ezáltal az irkálást, hiszen a világ lakosságának nagyobbik része nem beszéli a jelnyelvet. Olvasni sokkal többen tudnak, ugyebár... A sulimban simulékonyabbak voltak, a tanárok közül többen is hajlandóak voltak csak miattam megtanulni ezt-azt, hogy így is kommunikálhassunk, ha nem is egészen, de legalább részben. A barátaim szintén megtették. Jó, senki nem lett miattam perfekt, de... az évek és a rutin azért sokra megtanította őket, úgyhogy boldogultunk. Írtunk és mutogattunk, néha vegyesen, néha felváltva, de megoldottuk. Nagyi még velem kezdte el mindezt tanulni gyerekkoromban, szóval kb. egyformán tudjuk is a jelelést. Nagyapa viszont masszívan elzárkózott a dolog elől, kínos és gyerekes dolognak titulálta a mutogatást, és nem volt hajlandó foglalkozni velem, ha mutogattam. Meg sem próbálta megérteni. Azt is csak szájhúzva vette tudomásul, amit leírtam neki egy papírra. De legalább a lovaglást és a festést békén hagyta... mármint, azokról is megvolt a véleménye, de azt hiszem, a dolgaim lenézése közepette, afféle terápiának tekintette őket, és azt gondolta, majd csak rendbe hoznak ezek idővel... 
Bár, aztán persze fejbe vágta a valóság, mikor megtudta, hogy a gimi után nem az általa kiválasztott egyetemre megyek üzleti szakra, hanem úgy döntöttem, hogy én bizony az egyetemen is "csak festegetni" akarok. Igen, mikor ezt a döntést meghoztam, már tudtam, hogy ki fog akadni, de... de bármit is hitt ő, nekem a festés sosem csak terápia és hobbi volt, hanem a... szerves része az életemnek. Mindig is szerettem rajzolni, de anya halála után... ez egy menedékhely lett számomra. Valami, amiben büntetlenül kiadhattam az érzelmeimet, korlátok nélkül. Nem kellett keresnem hozzá senkit, aki megért, vagy aki legalább megpróbálja, nem kellett félnem a reakcióktól, és nem voltak rossz válaszok. Csak én és a vászon. Vagy néha a csupasz fal, vagy a padló... vagy bármilyen felület, amire alkotni lehetett. Ez egyszerre volt beszéd, és érzelem, és tánc, és... vágyak, és hangulatok... és még annyi minden, amiket szavakkal le sem tudnék írni. Nekem egyszerűen tiszta és egyértelmű volt, merre visz az utam az életben. Én ezt akartam csinálni. Úgy éreztem, ettől egész az életem! 
És igen, tudtam, hogy nagyapa ezt nem érti, és nem is akarja majd soha... de nem is neki akartam megfelelni az életemmel, hanem magamnak, szóval... amikor kiborult a bili, és ő rájött az igazságra, nem ellenkeztem, amint közölte, hogy ha ezzel a hülyeséggel akarom eltölteni az életem, akkor mehetek is amerre látok. Csak megtettem. Nagyi ellenkezett, de tudtam, hogy neki amúgy sincs ebben szava... és tényleg, én sem vágytam olyan nagyon, arra, hogy maradjak. Szóval csak... összeszedtem pár cuccom, és mentem a dolgomra. Volt még valamennyi pénzem, tizennyolc évesen megkaptam az örökségem első, kisebb részét anya után, és bár egy jelentős részét hamar el is költöttem, de volt még annyim, hogy egy jó kis albérletet megcsíphessek Brooklynban. Az egyetem mellett a Prospect Parkbeli állatkertben kezdtem el dolgozni, az állatokról való gondoskodás mellett hasznomat vették akkor is, ha különleges igényű emberek érkeztek látogatóként, és segítségre szorultak, mivel a legtöbb kolléga azért nem igazán beszélte a jelnyelvet. Ez a munka vett rá, hogy az egyetemen például a művészet mellett a biológiával is foglalkozzak, igen, ez utóbbi miatt jártam például annyit a könyvtárba, mert ott rengeteget lehetett tanulni ilyen téren. Persze az állatkertben is rengeteg tudás ragadt azért az emberre, de mindig volt még mit megtudni az egyes fajokról. Jó, kár volna tagadni, hogy a ló a kedvenc állatom, de... azért érdekelnek a többiek is, többek között ezért is van, hogy otthon lakik velem két macska és esetenként egy kutya is, mikor a szomszédom elutazik, és megkér, hogy vigyázzak rá, addig, míg ő távol van. Az előző lakótársam ennek annyira nem örült, szerinte a szomszédunk kutyája sose szerette őt... ami szerintem butaság. Csak azért, mert állandóan vonyított, amikor ő énekelt... khm... attól még szerethette. 
Mondjuk mindegy is, ezzel se lesz már gond, a lakótársam nemrégiben kiköltözött, mivel teherbe esett, (nem én voltam, ) és hazaköltözött a családjához Michiganbe, szóval... amúgy, mostanság meg új lakótársat is keresek, lehetőleg olyasvalakit, aki elvisel egy kutyás, macskás, lovas, csöndes, éjjel esetenként bagolykodó, mindenhová festegető, konyhaszerte picit rendmániás, baromi korán kelő élőlényt, azaz szerény személyemet!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Mindenekelőtt nagyon imádom a beceneved A Boo az egyik ha nem a legédesebb kis becézési forma, amit használni lehet, nekem is az egyik kedvencem. Azonban még jobban odavagyok azért, hogy milyen részletességgel írtál a karakteredről a jellemben. Nem csupán annyit tudtunk meg róla ezáltal, hogy milyen tulajdonságai vannak, és miket szeret csinálni, hanem a gondolkodásmódodba is betekinthettünk, ami szépen árnyalja a Adriant, igazán háromdimenzióssá teszi ahelyett, hogy üressé és sablonossá válna. Emellett kifejezetten tetszik, hogy a fiú inkább a szürke zónában mozog, mindenféle tulajdonsága van, nem pedig fekete-fehér szuper vagy antihős. Ez tesz téged igazán fantasztikussá és emberivé. Emellett nagyon tetszik, hogy ennyire jól tudod hozni az elhivatott művészlelket, tényleg miközben olvastam az előtörténetet, az jutott eszembe, hogy egy igazi indie boy vagy... Hogy te magad vagy a The Neighbourhood zenéje és fantasztikusnak tartom, hogy ilyen érzéseket vagy képes kiváltani csupán egy jellem megírásával.
Tetszett, ahogy az előtörténetedet a napod bemutatásával kezdted. Ebből tényleg átjött az, hogy mennyire fontos neked a lovakkal a kapcsolatod, ami még egy olyan pont a karakteredben, ami különlegessé teszi. Mindig mondják, hogy az emberek és a lovak kapcsolata nem mindennapi, emiatt tökéletesen el tudom képzelni, hogy miért ennyire fontos neked az, hogy mindennap lovagolhass.
Nem igazán találom a megfelelő szavakat arra a tragédiára, amin keresztül kellett menned. Szerintem sem pótolható édesanyád pénzzel, de örülök neki, hogy legalább a nagymamáddal sikerült valamilyen kapcsolatot kialakítani, ami talán nem a legtökéletesebb, de mégis fontos vagy neki... Hiszen kiállt melletted, amikor elküldtek otthonról, és Moon-t is neked adta.
Nagyon dicséretes és szép az, hogy a terápiákat sutba vágva te eldöntötted azt, hogy nem gondolsz magadra betegként. Ha engem kérdezel... Szerintem nem is vagy az, csak sérült. Nem azt érdemled, hogy megbélyegezzenek, hanem azt, hogy valaki ellássa a szíveden ejtett sebeket, amikért te nem vagy felelős. Kívánom, hogy megtaláld magad mellé ezt az embert, hiszen mindennek ellenére olyan tiszta szíved van, hogy nagyon megérdemled a boldogságot. Sokat fejlődött a karaktered a lap alapján is, de úgy látom, hogy rengeteg minden van még benne, szóval nem is tartanálak fel tovább, vedd be a játékteret és édesítsd meg a játékosaink mindennapjait! Köszönöm, hogy olvashattalak!
Ne felejts el azért előtte foglalózni egyet a kis arcodra és nevedre, színt és rangot az adminok adnak majd!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!