Staten Island, vízpart... Ki ne akarna oda lemenni kicsit és élvezni a sétát a parton, még ha az idő nem is túl meleg, nem is alkalmas csobbanásra sem, inkább kellemes?! Magammal viszem a fényképezőgépemet, nem a legújabb, viszont az én amatőr fotós készségeimhez megfelelő. Nemcsak emiatt megyek le, hanem egy teljesen más dolog, - talán kisebb hátsó szándék is -, hogy kirángathassam a csigaházában megbújó barátomat, akivel évek jóban vagyunk, vagyis a feleségét jobban ismertem, ő volt elsődlegesen a barátnőm, és így megismertem Adrian-t is. Kissé összeszólalkoztam vele, amikor elhívtam legutóbb őt valamerre, de leginkább az dühített fel, hogy képtelen volt igent mondani bármire is, és inkább otthon gubbasztott. Nem jó ez így. Tudom, hogy szörnyű tragédia az, ha elveszítünk valakit, viszont én is épp úgy elveszítettem, mint ő. Újra kell élnie, épp ezért próbáltam őt ide lecsábítani... Nem lehettem a pszichológusa, én a barátja lehettem és vagyok is. Rosszul döntöttem volna, ha az előbbi leszek, hiszen érzelmileg és személyesen is érintett vagyok, ami hatalmas dolog, nem lett volna etikus és szabályos. Egy jó barátot, kollégát ajánlottam fel számára, akiben én is bízom. Bármikor ott vagyok neki és sokaknak is, de ahhoz fel is kellene keresni engemet, én pedig benne vagyok mindenféle programban. Szeretek szórakozni járni, eltölteni kellemes órákat bárhol, beszélgetni vagy csak mozizni. Lehet, sokan el sem hinnék ezt rólam, míg nem futnak össze velem egy színházban, tengerparton, bringázás közben... Elcsíptem pár fotót egy-egy hullámról, és folyton figyeltem az időt, vajon felbukkan -e Adrian vagy sem. Szeretném kis időt vele lenni, utóbbi időben nagyon keveset beszélgettünk a munkáink miatt. Csigabiga, gyere ki...
Csak egy telefon és a pulzus mérő órám, meg a bankkártyám, ennek a társaságában indultam útnak, futva! Mert úgy izgalmasabb és ráadásul nagyobb az esélye, hogy később érkezem, de legalább az edzést letudtam. Nem volt szükségem se testőrökre semmi más egyébre. De anyám lelki békéje miatt egy ott loholt a hátam mögött. Mintha a remete életmódom miatt bárki is megtámadhatna, lényegtelen. Azért is futva közelítettem meg a helyet, mert egyébként közel van az otthonomhoz. Majd ha látótávolságba kerültem, eldöntöm ,hogy közelebb megyek-e vagy sem. A fülemben az egyik filmem zenéje dübörgött, szerettem a zeneírókkal együtt dolgozni, nagyon jó ötleteik voltak, csodálatos, ahogy az aláfestéseket megtalálják egy-egy hangulathoz,vagy jelenethez. Erin azon kevesek egyike volt a feleségem ismerősei közül, aki megmaradt mellettem, ki tudja, hogy miért? Talán a közös ismerős, közös múlt féleség miatt? A többiek elpártoltak tőlem, egy puha pöcsnek gondoltak, amiért képtelen voltam megmenteni a feleségemet, talán tényleg az is vagyok. Hiába bizonygattam, hogy benyugtatózva néztem végig ahogy az a hibbant cafka megöli Marissát, franc se tudja, hogy hogyan szerzett pontosan annyi nyugtatót ami kiütött és mozgásképtelenné tett, de nem aludtam el tőle teljesen. A pszichopaták leleményesek tudnak lenni, az egyszer biztos. A futás jó, jól érzem magam, egyedül lehetek, és kikapcsol. A látszat ellenére sok mindennel elfoglalom magam, csak a társaságot kerülöm, nem , egyáltalán nem vagyok agorafóbiás, mielőtt még bárki is azt hinné, akkor még dolgozni sem merném kitenni a lábamat, az a kis cafka nem vehette el tőlem az egyetlen dolgot amit imádtam az életben, az pedig a film rendezés volt, és a forgatókönyv írás. Minden mást igen, de ezt nem! A mosolyom kissé lehervadt amikor konstatáltam azt a tényt, hogy Erin bizony ott áll a parton és serényen fotózza a vizet, egyből lelassítottam, és pár nyujtó gyakorlatot el is végeztem, még séta közben, majd gyalog közeledtem felé, félúton pedig meg is álltam, zsebre mélyesztettem a kezem és a legmogorvább pillantásomat öltöttem az arcomra. Nekem semmi szükségem arra, hogy kihúzzanak bárhonnan. Csak a sokadik nő az életemben aki anyámmal ért egyet, muszáj mindenkinek ugyanazt a malmot taposnia? Megvagyok én, tökéletesen, dolgozom, munkába járok, bár a szexuális életem hagy némi kívánni valót maga után, meg néhány társas kapcsolatom is, mert egy kezemen megtudnám számolni,hogy hány közeli barátom van, sajnos vagy nem sajnos, épp ehhez az egyhez igyekeztem, mit igyekeztem? Még egy cikesz is gyorsabb nálam, vagy egy gurkó. A következő Legendás Állatok és Megfigyelésük filmemre gondoltam, már alig vártam, hogy elkezdődjenek a munkálatok, jó a színész felhozatal és a könyv írója is nagyon jó fej, ő is ontja magából az ötleteket. Élvezek velük dolgozni, hamarosan pedig kezdődnek a forgatások. Miért nem elég ennyi nekik? Elővettem a kulacsomat a hátizsákomból, és jól meghúztam, egy pillanatra meg is álltam a művelet közben, majd lassan sétáltam tovább a part irányába, Erin felé.
Az én dolgom, amely igazán fontos, az az, hogy elérjem a magánéletben is, mindenki jól legyen, ami tudom, nem megy varázslatra, és mindenki másképp gyógyul, más ütemben érhető el mindenkinél ez. Én mégsem tipródom, nem könyörgök, ezért nem ígérgetek semmit sem, minden ott lesz a maga idejében. Adrian különös barát nekem, az is marad. Ismer engem és én is őt. Adrian-t kicsalni a friss levegőre nehezebb, mint rábeszélni arra egy hídról leugró vagy a tetőről ugrani készülő öngyilkost, hogy másszon le onnan... A fotóim amatőrök, senkinek nem lehet megmutatni őket, kiröhögne egy igazi fotós, mennyire rossz. Néha még én is magamat. Tudom-tudom, az önbizalmam ilyen esetben rendesen megcsappan. Nem is én vagyok az. Hahaha. Néhány órára pedig kikapcsolja az embert, ez kell nekem folyton. Külön dobozkába kell zárnom a hivatásomat és a privát életemet. Lassú léptekkel közeleg felém Adrian. Talán egy lajhár ki tudná előzni őt, én pedig visszatáncoltam egy kicsit a víz felől, majdnem benne álltam már. - Ezt el sem tudom hinni! - kiabáltam felé teli vigyorral a pofimon, szinte már hátborzongató volt ez a kis jelenet. Óvatosan közlekedtem, ugyanis néhány kő meg szikladarab között nem érdemes ugrabugrálni. Nem szeretnék a sürgősségi osztályon kikötni vérző bokával vagy ha elesnék, akkor fejjel. Szükségem van ezekre. - Ez a hely nagyon szép, a kilátás magával ragadó - nem árultam el ezzel újat neki, de ömlengésemet hamar befejeztem inkább és őrá figyeltem ezután. Végre nehezen átmásztam a kisebb akadályon, aztán körülbelül öt-hat méterre lehettem tőle csak. - Többet kellene eljárnod otthonról, és itt nem a forgatásokra gondolok. Egy kis szociális életbe senki nem halt bele. Mi újság veled? - ott álltam szemtől szemben vele, vártam a lelkes válaszát és valamiféle élményt, mert mindig mesélt ilyeneket nekem.
Azért vagyok óvatos, mert nem tudom, hogy milyen hangulatban találom Erint. Megint előakar hozakodni azzal a problémával, hogy többet kellene kimozdulnom, vagy mi? Látom ,hogy nála van a fényképező gépe, szeretek fotózni, sőt imádok, annál jobban csak a filmezést szeretem. Szeretem bejárni a forgatások helyszíneit ha külsős részen készítjük, de ha belsősön, akkor is szeretek olyan helyeket alkotni, utcákat, házakat, amelyek már léteznek valahol. Bár a mai világban könnyű mindezt CGI technikával megcsinálni. A szereplők köré felhúzni a környezetet,de még így is sok meló van a környezettel, ha nem akarjuk azt, hogy egyből felismerhető legyen az adott technika. Míg sétáltam elmerültem a gondolataimban. Zsebre dugtam a kezeimet, amint közelebb ért, egyértelmű jele annak, hogy távolságot szeretnék tartani. Vagy, hogy nincs túl sok kedvem az egész helyzethez. Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, egyes barátaim megunták, hogy könyörögniük kell, mások fogták magukat és se szó se beszéd besétáltak az ajtómon, ők iskolás társak voltak, még jó pár éve, és megmaradt a barátságunk. Őket nem érdekelte, hogy Staten Island olyan részén lakom, amely bár lakópark, mégis jó pár mérföld távolság van a házak között, és inkább villák, mint kis családi apartmanok találhatók benne. Bejöttek, nem mintha odakint a portán megtiltottam volna bárkinek is. Egyszerűen csak volt egy lista, amelynek látogatói az én remete életem miatt csökkentek, csappantak meg, de sosem töröltem le őket arról a listáról. - Rendszeresen járok futni… - pillantottam végig magamon, és megráztam kissé a fejem, meg a vállam is megemeltem, majd felsóhajtottam. Kedvesnek kellene lennem vele, mert képes elviselni évek óta. - Nem hiába szeretek itt lakni, itt szabadnak érzem magam, csak kifutsz a partra és máris jobban érzed magad. – válaszoltam a korábbi megjegyzésére, és figyeltem ahogy végre ideügyetlenkedi magát, nem is értem, hogy hogyan sikerült oda fel sétálnia. - Nemrég jöttem haza Cannesből, Megannal. – róla meséltem, és ha anyám időnként elhívta Erint a családi rendezvényeinkre, akkor tőle is hallhatott rengeteget arról, hogy Megan közelében más vagyok, másképp viselkedem. A pletykafészek! Mindenbe beleüti az orrát, de én így szeretem őt. - Tudod… ha befejezi az iskolát, lejár a szerződése, és többet nem vihetem el magammal eseményekre, a szerződés egyik záradéka miatt, amit az ügynöksége vett bele a szövegbe. – karbafontam a kezeimet és a tenger felé fordultam, egyenes háttal álltam, és gondterhelten pillantottam magam elé, szinte nem is láttam a tengert. - Megan…ő… tudod… - áttúrtam a hajamat és megmozgattam a nyakam, mire lepottyant a fejemről a kapucni. – Mindegy. – morrantam fel, az, hogy mi történt kettőnk között az út alatt, csak ránk tartozik. - Volt egy pánikrohama a repülőn, még sosem utazott repülővel, és segítettem rajta, hozzáértem, dédelgettem! – még szorosabban fontam össze magam előtt a karjaimat. Sokat jelentett nekem az az érzés, hogy a karjaimban tarthattam, és meglehetősen felzaklatott az egész helyzet, rengeteg kérdés merült fel bennem. Tudtam ,hogy tudatosan tartok távolságot mindenkitől, a korábbi trauma miatt, s azt is, hogy ez nem mehet így örökké. Mert hiányoztak azok az érzések amiket akkor éreztem Megan közelében, de ez helytelen! Eddig sem igen beszéltem Meganről Erinnek, talán azért mert féltem ,hogy azt mondaná, hogy helyteleníti az érzéseimet, hogy Marissa többet érdemelt volna mint én. Aki képtelen voltam megvédeni. - Hagyjuk. – mordultam fel türelmetlenül. – Veled mi újság? Megint fotózgatni próbálsz? – próbáltam viccelni vele, elvégre tudom, hogy mennyire csapnivalónak gondolja magát. - Tudod a három alapszabályt, blende, fókusz, és kompozíció… - pillantottam rá sokkal élénkebben, ez egy olyan téma, amit örökké imádok kivesézni, és imádtam tanítani is, csak az utóbbi időben keveset voltam a főiskolán, pedig nem ártana elmennem, még akkor is ha vendég előadásokat tartok.
Kezdőlap
