Az epilepszia az agy olyan működési zavara, melynek során elektromos túlműködés alakul ki, bizonyos agysejtek gátlásuk alól felszabadulnak. Ennek következményeként elektromos kisülések, illetve kisülési hullámok keletkeznek melyek tudatzavarban (akár eszméletvesztésben), zavartságban, izomgörcsben, vizelet/széklettartási képtelenségben nyilvánulnak meg.

A betegnél az epilepszia legtöbb tünete felismerhető:
-  Grand mal epilepszia: a beteg teste rángógörcsöktől szenved, nincs eszméleténél. A nyálelválasztás nem működik nála, ezért a szája habos, gyakran a vizeletét is képtelen visszatartani.

- Petit mal epilepszia: Gyermekkorban gyakorta előforduló. Sokszor egy-két pillanatra kihagy a gyermek tudata, majd hirtelen tér vissza. Ilyenkor a környezete sokszor álmodozónak látja. A roham nem jár tudatvesztéssel.

- Anatómiás epilepszia: A beteg néhány másodpercre eszméletét veszti, de szinte azonnal vissza is nyeri.

- Myoklónusos görcsök: Egyes izmok hirtelen összerándulása (pl.: váll, kézfej, láb stb). Naponta több száz alkalommal is bekövetkezhet. A görcsöket nem követi tudatzavar.

- A temporális epilepszia: A betegnél tartósan ködös tudatállapot áll fenn. Ilyenkor hajlamos elkóborolni. Külső szemlélő számára nem feltűnő a tevékenysége, és akár napokig is eltarthat ez a tudatállapot. Gyakran történik meg a beteggel ilyenkor, hogy idegen városban ébred fel, és lényegében nem is tudja, hogy hol van.

- Összetett, fokális epilepszia: Tudatvesztés mellett zajlik. A beteg olykor a betegségre jellemző mozgásokat végez, amikre később nem emlékszik. Ezek a mozgások nem természetesek, sokkal inkább hasonlítanak egy robot emberszerű mozdulataira.

Az epilepsziás beteg lelkiállapota: Fontos tudni, hogy az epilepsziás betegek nagyon sérülékenyek. Mivel a betegség lényegét nem mindenki ismeri, gyakori eset a társadalom általi megbélyegzés, stigmatizáció. Sok esetben pszichiátriai kezelésre is szorul egy-két eset.

Jeong Ah In esete az epilepsziával:
- Örökletes, gyerekkori epilepsziában szenved. Az első tünete 4 éves korában jelentkezett.
- Bár a szülei kivizsgáltatták, ennek ellenére nem kezeltették a betegségét a család jó híre érdekében.
- Ah In lelkileg sérülékeny, de ezt nem mutatja ki a környezetének. Mindig ridegnek és távolságtartónak mutatja magát, ami miatt a legtöbben nem is merik megközelíteni.
- Nem beszél túl sokat, mert folyamatosan fél, hogy elszólja magát.
- A versírást, illetve a zenélést is a betegsége miatt kezdte. Rengeteg covert tölt fel a youtube-ra, ami miatt már tekintélyes rajongótáborral is rendelkezik.
- Nagyon ritkán mosolyog, nárcisztikus, mártírkodó, és bizalmatlan.
- Fél, hogy az emberek el fogják hagyni, ezért folyamatos gonoszkodással próbálja távoltartani őket.
- 15 évesen volt az első grand mal rohama, és sosem kezelték gyógyszerekkel. Ezért a teljes gyógyulásának az esélye ma már nagyon alacsony.
- Rengeteg jel volt a betegségével kapcsolatban, amit mások figyelmen kívül hagytak, vagy nem vettek észre.
- Sokat bántották más gyerekek kiskorában, mert csodabogárnak tartották. 14 évesen pedig ő verte el ezeket a kölyköket, ami miatt egyedül őt vették elő.
- Jobban kijön az állatokkal, mint az emberekkel.
- Az egyetlen vágya, hogy tartozhasson valahova és valakihez, de ettől folyamatosan megfosztja magát a saját önbizalomhiánya és félelmei miatt.

1. Begin


Bár nem emlékszem rá, pontosan tudom, hogy miként történt a bizonyos eset, ahogyan lebucskáztam a mászóka tetejéről. A családom állítása szerint csak pár másodpercre nem figyeltem oda, és leestem róla. A fejem búbján még mindig található emiatt egy csillag alakú heg. Ez nem csak egyszer fordult elő... Lényegében gyerekkoromban hajlamos voltam mindig csak úgy leesni dolgokról. Az emeletes ágy tetejéről... A cseresznyefáról, amikor a bátyám tanított fára mászni. Egyszer mintha a székről is lefordultam volna. Senki sem értette, hogy miért van ez, de a családom a legjobbnak azt látta, hogy ha nem beszélnek a dologról az orvosoknak. Betudták annak, hogy egy kiskölyök vagyok, aki elesik... Aztán feláll és folytatja a tevékenységét. Nem voltak feltűnőek a jelek... De egy valaki mindig aggódott értem.



- Eljött? – tettem fel a kérdést apámnak, aki egy pillanatig habozott csak a válasszal. Ez mondjuk a magam részéről éppen elég volt, viszont ettől függetlenül belém nevelték az illemet és kénytelen voltam kivárni a tényleges válaszadást. Éreztem, ahogyan a két érdes tenyere az arcom köré simul, majd a következőt gyomorforgatóan puha hangon mondta nekem.
- Ah In – kezdett bele, én pedig még mindig várakozó pillantásokkal figyeltem, ahogyan lassan megnedvesíti az ajkait és folytatja – A bátyádnak rengeteg dolga van. Majd elküldöm neki a fényképedet postán... Nagyon jól sikerült a tablóképed.
Én magam mindig megfogadtam, hogy sosem leszek megint csalódott miatta. Viszont ettől függetlenül is állandóan úgy éreztem, hogy egy idióta vagyok. Hazavártam holdújévkor, karácsonykor is, küldtem neki üzeneteket a születésnapján, ő pedig néha megfeledkezett az enyémről.
- Valóban? – kérdeztem vissza, miközben már a saját csalódottságom és nyomorom szülte helyzetben nem tudtam mást csinálni, szimplán csak nevetni – Akkor feltétlenül szeretném, hogy ezt küldd el neki.
Az öreg kezébe nyomtam az összes csokrot, amit a rokonaimtól kaptam, majd a borítékból kivettem egy nagyobb méretű képet és apró darabokra szaggattam az iskola udvarának közepén... Amit az összes osztálytársam végignézett, de nem reagáltak rá semmit. Hiszen én mindig csak a problémás kölyök voltam, aki furcsa dolgokat csinált, és a szülei vagyona miatt úszta meg azt, hogy kicsapják.

2. Lie

No song affects me anymore
Crying out a silent cry

Mindig arra neveltek, hogy mondjak igazat... Viszont vannak bizonyos dolgok, amiknek az elkendőzése érdekében lehet hazudni. Tehát a kegyes hazugság megengedett. És mi számít kegyes hazugságnak? Ha olyan dolog érdekében hazudunk, amivel jobb színben tüntetjük fel magunkat. Tehát, mi mindig tökéletes családnak hazudtuk magunkat. Akik egyszerre mélyen tisztelt, koreai állampolgárok, ugyanakkor a mi viszonyunk más. Az egész egy kirakat volt, de rengeteget tanultam életem folyamán ebből. Mindig mindenkivel el tudtam hitetni azt, hogy igazából mások tehetnek a dolgokról. Könnyen manipuláltam az embereket magam körül. Megúsztam több iskolai balhét is, a szüleim pénzének hála, illetve tökéletesen kimagyaráztam otthon is azt, ha esetlegesen rossz jegyet kaptam. Kirúgtak miattam három tanárt a suliból, és négy srác ment el, mert megvertem őket. Végül mindig nekem volt igazam. Nárcisztikus lennék? Talán így van, de akkor is én nyertem meg a játszmákat.


- Felvettek a jogi karra? – fordult felém anyám, a vacsora közben, én pedig direkt lassan, elidőzve rágtam meg a számban a falatnyi steaket. Kicsit frusztrált, hogy mindig evés közben zaklattak azokkal a részletekkel, amikről amúgy sem akartam beszélni soha.
- Fel – adtam meg végül egyszerűen a választ, nem ragozva tovább. Láttam anya arcán a mosolyt, majd megpaskolta az enyhén megránduló kezemet, amiben a kést tartottam. Ő maga azt hitte, hogy az érintésektől irtózom. Valójában nem így volt a dolog.
- Büszke vagyok rád, fiam – jelentette ki, már-már könnyekig hatódva. Én csak bólintottam kettőt, és egy újabb falatot vettem a számba. Felvettek jogra, igen. De azt már nem tettem hozzá, hogy egyáltalán nem szándékoztam elkezdeni az egyetemet, hiszen teljes mértékben más terveim vannak a jövőmet tekintve. Hogy miért tudtam szemrebbenés nélkül mégis az ellenkezőjét állítani annak, ami történt? Mert lényegében a legprofibbaktól tanultam meg, hogy miként tehetek egy féligasságot teljessé.
- Be szeretnék költözni a kollégiumba – jelentettem ki határozottan, egy komoly pillantást követően – A saját lábamra akarok állni.
Apám szemében is elismerés csillogott, ahogyan rámpillantott. Én csak megrántottam a vállam, aztán ismét a vacsorámra fókuszáltam. Jobban szerettem csendben étkezni, de nálunk ez nem mindig volt egyszerű. Hosszú idők óta a vacsoraasztal lényegében a felszínes, szürke beszélgetéseknek adott csak helyet. Én magam ebből sosem kértem, így rövidre zártam a témát. A családom pedig betudta annak, hogy határozottan sokáig kamaszodom.

3. Stigma


Ritkán okoztak nekem fájdalmat mások, mert nagyjából 17 voltam, amikor teljesen kikapcsoltam az érzéseimet. Előtte persze nehéz volt, és sokat szenvedtem. Viszont idővel megtanultam azt, hogy bármennyire társas lény az ember, egymásnak okozzuk a legtöbb fájdalmat. Nem lehetünk másokkal empatikusak. Ha kedvelsz valakit, el kell fojtanod. Ha szeretsz valakit, akkor meg kell szakítanod a kapcsolatot, még mielőtt elhagyna téged. Persze vannak olyan rövid pillanatok az életben, amik pont az elmúlás miatt lesznek szép emlékek... De ha valaki magára marad, egyszerűen csak szenved, és mindig ugyanazt a kérdést teszi fel: mit rontottam el?


- Ah In – jelent meg apám egyik üzlettársa, én pedig egy vérszegény kis mosolyt varázsoltam az arcomra. Lényegében az egyetlen célom az volt a mai estére, hogy minél hamarabb leléphessek a kirakatrendezvényről, de hát mivel a saját nagykorúságomat ünnepeltük – alapvetően veszettül gyűlölöm az ilyesmi összejöveteleket – lényegében elég nehéz lett volna főszereplőként meglógnom.
Kaptam egy csomó ajándékot, aminek legalább a háromnegyede amúgyis a kukában fog landolni, a maradék pedig szimplán csak pénz. Nem igazán van szükségem 35 karórára, 50 limitált, egyedi tervezésű nyakkendőre, és egyéb furcsa ajándékokra. Ha szükségem van valamire, azt egyszerűen csak megveszem magamnak.
- Koccintanod kéne velünk. Együtt kéne elfogyasztanunk az első italodat – szólásra nyitottam a számat, de lényegében pontosan tudtam, hogy nincs lehetőségem a menekülésre. Apám keze egyre érezhetőbben szorult a vállamon, én pedig végül bólintottam.
Sosem ittam egy kortyot sem, mivel egyszerűen nem szabad. Lényegében én voltam az, aki a leginkább felnőttként tudta kezelni az olykor rámtörő rángógörcsök esetét. Pontosan tudtam, hogy egy epilepszával diagnosztizált beteg nem fogyaszthat alkoholt, és mivel nem egy nádiposzáta értelmi szintjén vegetálok, erre oda is figyeltem. Mert a rohamok halálosak is lehetnek... És nem hiszem, hogy egy jó este megkockáztatja azt, hogy szó szerint, tényleg rendesen kiüssem magam.
- Rendben – egyeztem bele végül, bár a férfi arcán is láttam, hogy jóval hosszabb, barokkos körmondatra számított tőlem, amiben nyájasan fogadom az ajánlatát. Hát az én kurva anyámat, amiért nem feltétlenül akarom elrontani a partit azzal, hogy  végül ténylegesen kórház lesz a vége. Óvatosan nyúltam a rizsborért, majd felhajtottam azt egy húzásra. Az íze kifejezetten kellemetlennek hatott, de igyekeztem nem jelét adni ennek.
- Most... Most mennem kell. Innom kell egy pohár vizet – jelentettem ki és el is oldalogtam az asztaltársaságunktól. Magam mögött még hallottam a nevetést, és ahogyan apámnak megjegyezte az üzlettársa, hogy ténylegesen nagyon jó fia van, aki nem ivott az előtt, hogy nagykorúvá vált volna.

4. First love


Nyitott vagyok a világra, csak máshogy, mint a legtöbb ember. Nem az emberek iránt érdeklődöm, sokkal szívesebben töltöttem kóbor állatokkal az időmet. Otthon időről időre megsimogattam egy-két ilyen jószágot, mert befogadni sosem engedték nekem őket. Lényegében egy tökéletes, gyönyörű üvegpalota volt a börtönöm, ahol megfosztottak a játszótársaimtól is. Sokszor adakoztam menhelyeknek, illetve rákos gyerekeknek, mert a saját sorsomat nem akartam ártatlanokon leverni. Arra ott volt mindenki más, aki csak mélyebbre taszított az amúgy is feneketlen szakadékban... És mivel nem jöttem ki az emberekkel, valamivel el kellett magam foglalni. Ezért tanultam meg először gitározni az internetről, majd megvettem egy programot, amivel ének és zongoraleckéket is kaptam. Amióta komolyabban foglalkozom a zenével, azóta boldogabb vagyok egy kicsit. És ennek hála tudtam beengedni Őt is az életembe.


Alig voltam 15 éves, amikor találkoztunk. Lényegében ez volt életem legmeghatározóbb és legszebb nyara. Akkoriban könnyedén elfojtottam már mindent, de vele szemben egyszerűen nem ment. Talán még a gyermeki remény bennem volt azzal kapcsolatban, hogy minden jobbra fordulhat. És bár tudtam, hogy el fog menni, ettől függetlenül minden egyes nap elmentem otthonról naplementekor, hogy találkozni tudjunk. A közös programunk gyanánt mindig megnéztük, ahogyan lassan lemegy a Nap, utána pedig nem csináltunk semmi egyebet, csak sétáltunk és beszélgettünk. Nekem mégis ezek a pillanatok voltak a legszebbek, hiszen lényegében ennek hatására ismerhettem meg az első szerelmemet... Ami hosszú idők óta az utolsó is volt, és titkon áldottam érte az életemet, hogy be is teljesült.
Emlékszem arra, hogy mennyire féltem megfogni a kezét annak idején, hogy a találkozók enyhe idegességet váltottak ki belőlem, aztán pedig már egyszerűen csak szükségem volt rájuk. Ő a naplementét nézte, én Őt. Aztán egyszer csak kicsúszott a kérdés a számon, amit sosem akartam feltenni neki.
- Akkor is tudnál szeretni, ha rájönnél a hibáimra? – a térdem nagyon finoman ért hozzá a lány combjához, ő pedig egyetlen dühös pillantást vetett rám, amitől én elmosolyodtam.
- Ne beszélj, hanem élvezd a pillanatot – jelentette ki, majd az égre mutatott – Nézd mennyire gyönyörű!
- Látom – mosolyodtam el még szélesebben, és egészen aranyosnak találtam az arcára kiülő pírt. Ebben az időszakban már könnyen lazának tudtam mutatni magam annak ellenére is, hogy a szívem leginkább át akarta ütni a mellkasom.
- Megüsselek? – tette fel a kérdést én pedig csak megráztam a fejem és végül mégiscsak az égre pillantottam. Furcsa volt számomra, hogy egy ilyen agresszív lány fenyegetéseit egyszerűen a semmibe vettem, a körülöttem levő, negédes emberek pedig egyre inkább idegesítettek. Mert őt egyszerűen csak nem akartam elveszíteni, de pontosan tudtam, hogy amint beköszönt a szeptember, egyszerűen csak vége lesz az egésznek... Mégis belementem a dologba.

5. Reflection


Minél idősebb lettem, annál jobban kezdtem el gyűlölni a nemzetünk által támasztott elvárásokat. Lényegében ezzel nem voltam egyedül, csak ilyesmit mondani ebben az országban veszélyes. Egyszerűen annyira fontosak bizonyos tradíciók, hogy bármiféle kritika megfogalmazása masszív gyűlölettel jár. A koreai emberek nem félnek felelőtlenül bánni az embertársaikkal szimpla dühből. Én pedig sosem akartam ennek az áldozata lenni.
Hogy miről is van szó pontosan? Legyél szép, legyél okos, sportolj, étkezz egészségesen, de ne egyél túl sokat, hiszen egy nő 50 kiló felett, egy férfi pedig a 70 közelében már túlsúlyosnak számít. Zenélj, érts minél több dologhoz. Dolgozz napi 12-15 órákat, aztán legyen energiád bebaszni a főnököddel, mert az is a munkakörödhöz tartozik. Legyen időd a családodra, öltözz divatosan. Mindig jól kell kinézned, nem mehetsz le mackónadrágban a kisboltba se, mert az emberek furcsán néznek rád. Légy kedves másokkal, ugyanakkor legyél tökéletesen befolyásolható, tehát ha valakit utálnak a többiek, neked is utálnod kell... Még ha nem is ártott neked, ez egyszerűen csak így működik.


Méltóságteljesen tettem meg az első lépéseket a mosdó felé, aztán amint eltűntem az emberek látóteréből, egyre inkább szaporázni kezdtem a lépéseimet. Még mielőtt bármit csináltam volna, egyszerűen csak belökdöstem minden egyes ajtót. Az utolsó zárva volt, így türelmesen megvártam, hogy elvégezze az illető a dolgát, majd amikor elhagyta a helyiséget, én magam léptem be utána és zártam magamra az ajtót.
Lehunytam a szemem, és már előre gyűlöltem azt, amit kényszerültem csinálni most... De nem igazán volt más választásom ebben a szituációra. Vettem pár mély levegőt, majd a vécé elé hajoltam és ledugtam az ujjamat a torkomon. Őszintén, sosem próbáltam ki azt, hogy milyen epilepsziásként alkoholt fogyasztani. Eddig az iskola miatt nem volt rá időm, illetve a rohamokon kívül egyre több ijesztő dolog jelent meg az életemben.... Amit állítottam, hogy az epilepszia okoz. Talán mindközül a legrosszabb az volt, amikor egyszerűen csak kiestek a részletek. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, pedig semmilyen tudatmódosító szerrel nem éltem soha életemben. Rettegtem attól, hogy hol veszítem el legközelebb önmagam, pont ezért szerettem volna a lehető legtovább józan maradni... Mert akaratomon kívül veszítem el ezt az állapotot sokszor.
Egyetlen mozdulattal töröltem meg a számat, majd hagytam a testemet a földre rogyni a vécé mellé. Nem volt kedvem visszamenni abba a közegbe, szóval egyszerűen csak összekuporodtam a földön és lehunytam a szemem. Ez volt az utolsó emlékem arról az estéről.

6. MAMA

A világ legmagányosabb teremtménye: egy bálna, aki 52 herzen énekel, így a társai nem értik meg, mert túl magas hangon énekel. A bálnának nincs családja, nincsen szerelme, nincsenek barátai, ezért 2004-ben a világ legmagányosabb bálnájának lett nyilvánítva.

Lényegében az egész életünket képmutatásban éljük le... Nem vagyok kivétel, ahogyan senki más se. Mindannyian felveszünk egy bizonyos maszkot annak érdekében, hogy szeressenek és elfogadjanak minket, vagy éppenséggel távol maradjanak tőlünk. Mindannyian egymás figyelmére vágyunk. Mindannyian más módszerekkel akarjuk elérni azt, hogy odafigyeljenek ránk, hogy meghallgassanak minket. Mindenki másképp értékeli az életét, mindenki más eszközökkel szerzi meg azt, amit akar. Mindenkinek más forgatókönyv íródik éppen ezért. Mindannyian önzők és döjfösek vagyunk, akik csak a saját és a környezetük javát akarja. Mindannyian másképp vagyunk képesek feldolgozni a saját tragédiánkat. Mi ennek az eredménye? Lényegében az, hogy ígyis úgyis egyedül maradunk a végére.


- Ah In! – hallottam anyám hangját, ahogyan berontott végül a mosdó ajtaján. Magam sem tudom hogyan sikerült kinyitnia azt, de hamar meghallottam a kintről jövő szirénák hangját. Nem volt kedvem kinyitni a szemem és elhúzni a csíkot a vécé mellől, amiben lényegében már fullasztóan keveredett a saját gyomortartalmam szaga az oxigénnel. Ettől függetlenül hosszú hosszú idők óta ez volt számomra a legkellemesebb hely... És a tanévkezdésig még egy hét hátra van.
- Kisfiam! – nem mozdultam meg, akkor sem, amikor anyám elkezdte az arcomat ütögetni, egyszerűen csak előrebicsaklott a fejem, én pedig hagytam, hogy a már túl hosszúra nőtt tincseim elfedjék az arcomat és azzal együtt a legördülő könnyeimet is. Szomorú voltam, mert a saját családom miatt kellett ahhoz folyamodnom holmi idegenek miatt, hogy egy ötcsillagos szálloda vécéjében hánytassam meg magam. Pontosan tudták, hogy mit nem tehetek a betegségem miatt, mégis mások figyelme érdekében feláldoztak engem.
- Anya – óvatosan markoltam rá a nő alkarjára és temettem a nyakába az arcom – Segíts nekem, kérlek.
Mert hát akármennyire próbáltam szemet hunyni a dolgok felett, akármennyire próbáltam gyűlölni a családomat és az egész világot, mégiscsak azt kell, hogy mondjam: gyáva vagyok egyelőre ahhoz, hogy véget vessek az egésznek. Mert egy személyesen kicsinosított börtön is sokkal jobb a semminél.
- Le tudod győzni – jelentette ki a nő, ahogyan az arcomat a két kezébe fogta – Ez az egész az agyadban van csak Ah In. Neked kell megállítanod a dolgot. Tudod mit szoktunk mondani apával, ugye?
Finoman törölgette le a könnyes arcomat, én pedig még mindig éreztem fájdalmat az elutasítás ellenére is. A kirakatéletünk fontosabb nálam. Sosem fogok kezelést kapni, és örökre hallgatnom kell az epilepsziáról, hogy ne legyek potencionális veszély a családom számára. Csak kishalak vagyunk a tengerben. Ha kiszolgáltatom őket, akkor megesznek minket a nagyobbak.
- Hogy a hibákat el kell kendőzni – jelentettem ki végül szomorúan, majd egyszerűen felálltam, hogy otthagyhassam magam mögött az egész puccparádét.