Édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy ma megünnepeljük a születésnapomat, így időben haza kellett érnem, a saját házamba nem tehettem be a lábam, két napig, két teljes napig! Nem is éreztem túl jól magam, mert nem otthon aludtam, és hiába voltam a belvárosi lakásomba, itt mindig csak kevés időt töltöttem, ha megbeszélések előtt át kellett öltöznöm. Most is itt ácsorogtam az egész alakos tükör előtt, és igazgattam a csokornyakkendőmet. Lopva az órámra pillantottam, a sofőröm, már ott állt az ajtóban, nem sürgetett a kelleténél jobban, de tisztában voltam a jelenlétével, igazán el kellett volna indulnom, hogy ne késsek el a saját partymról. Anya ugyanis képes olykor túlzásokba esni, és ha azt mondom, hogy túlzások, akkor nem tartja szem előtt, vagy teljesen megfeledkezik a pánikbetegségemről. Ha előjön, a végén még ő érzi magát a legrosszabbul,de… ki kell bírjam! Nem szabad ráparáznom, idegesnek lennem, azzal csak a saját helyzetemen rontok.
Végül, több mint negyedóra múlva, a kocsiban ültem, és késésben voltunk, de nem érdekelt. nem azért mert direkt szerettem volna húzni az időt. Kellett egy papír zacskó, nem találtam, a sofőr azt mondta, hogy van lent a kocsiban, már a liftben is hiperventilláltam, végül a kocsiba ülve, megkaptam a zacskómat, és elfoglaltam magam a légző gyakorlatommal, a sofőr pedig kigurult a sötétített ablakos kocsival a garázsból.
- Anya, hm…-szuszogás, zacskó zörgés – nem…ki fogom bírni… sok – szuszogás- vendéget hívtál ide…. gondolom, nem hiába a felhajtás…. – néhány lélegzetvételnyi szünet.- Csak… mesélj, hadd haljam a hangod. – tovább szuszogtam a zacskóba, és a tarkómat masszíroztam fél kézzel, lehet, hogy mire odaérek, át kell újra öltöznöm, mert összegyűrtem a ruhámat, és szörnyen fogok kinézni.
Végül meghallottam az édesanyám monoton hangját, illetve…. nem monoton, ezen a hangon mesélt nekem kisgyerekként mindig, a kocsiban a kihangosítón hallottam a hangját, a sofőr megnyugodva vezetett tovább. Szemét!
Végül a házunk elé érve, úgy ahogy sikerült összeszednem magam, kiszálltam a kocsiból és elindultam a hátsó bejárat irányába, egyenesen a garázsba, onnan akartam felszökni a szobámba, és elzárni magam, de a konyha után inkább visszafordultam, és kisiettem a házból, a kerti pavilonnál álltam meg, de nem vettem észre, hogy más is tartózkodik épp itt, így a pavilon külső részének támaszkodtam.
Hangosan szuszogva dőltem neki a kerítésnek, és meglazítottam a nyakkendőmet. Itt még egy kicsit elidőzhetek, mire be megyek? Nem? Motoszkálást hallottam, így meglepetten pördültem meg, és néztem körbe, tettem pár lépést hátra. A menekülő ösztönöm beindult, a tragédia óta, nagyon gyorsan tudok futni, és volt már, hogy éjszaka, kijöttem ide, és meghallottam, hogy valami, de leginkább egy éjjeli állat motoszkál, én pedig hanyatt homlok rohantam a házba, hogy aztán álmatlanul hánykolódjak arra várva, hogy a sün ki akarhatott végezni… Szánalmas vagyok, tudom.
Láttam, ahogy az alak megmozdul, és azt is, hogy estélyi van rajta, akkor csakis vendég lehet.
- Eh…elhnézést, nem láttam, nem tudtam, hogy foglalt a hely, kérem; már itt sem vagyok. Nem szerettem volna zavarni. – kerülöm meg a pavilont, úgy hogy a ház hátsó bejárata nagyjából a hátam mögött legyen.

Még mindig szokatlan volt egy kicsit itthon lenni, pedig már hetek teltek el azóta, hogy újra New York lakosságát gyarapítottam. Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy ez jó lesz-e nekem hosszú távon, vagy sem, de majd úgyis az idő fogja eldönteni, nem igaz? Azzal is tisztában voltam, hogy szépen lassan vissza kell majd zökkennem a régi kerékvágásba, és eljárni bizonyos rendezvényekre.
A mai esemény azonban kivételt képezett, hiszen egyáltalán nem volt kötelező érvényű a megjelenésem. Engem hívtak meg személy szerint, nem a családnevemnek szólt az invitálás, ráadásul rá kellett jönnöm, hogy szeretnék ott lenni. Talán felüdülés lesz, talán túl sok ismerős arc, akikkel egyelőre még nem szívesen találkoznék, most mégis kénytelen leszek. Az viszont egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy visszautasítsam Mrs. Cooldstone figyelmességét.
Már tisztában voltam nagyjából azzal, hogy miken kellett keresztülmennie szerencsétlen Adriannek. Azt is tudtam, hogy áll most vele a helyzet, és egyszerűen képtelen voltam azt mondani az anyjának, hogy én erre nem vagyok alkalmas, mert rákényszeríteni a segítséget senkire sem lehet. Ragaszkodott hozzá, én pedig annyira megsajnáltam, és annyira szerettem volna, ha jobbra fordulnak legalább az ő dolgaik, hogy elvállaltam a munkát. A munka mellett pedig a ma estére is elígérkeztem, mert ragaszkodott hozzá. Hozzám.
Azt hiszem, hogy túlzottan időben érkeztem meg, ugyanis az ünnepelt még sehol nem volt, kellemetlenkedő vendégekből viszont annál több. Először még nem is éreztem magam olyan rosszul, kellemesen elbeszélgettem több hogylétem felől érdeklődővel is, ám félórával később lassacskán előkerültek azok, akik éhesek a pletykára, és rosszindulatúak. Pontosan ezek miatt utáltam azt a világot, amibe beleszülettem, mert én egyszerűen nem voltam az a típus, aki vevő erre. Anyám remekül lavírozott közöttük, én is elboldogultam, de sosem leltem volna élvezetet abban, hogy lejárassak másokat, vagy rosszul érezze magát miattam.
Végül hátra menekültem a kertbe. Talán gyáva vagyok, de hirtelen túl sok volt a kérdés a házasságomról – voltak, akik azt hitték, hogy létrejött -, és az elmaradt esküvőről. Mások túlontúl tájékozottak voltak a témában, de miért is kellene ezen meglepődni. Szóval, magamhoz vettem inkább egy pohár pezsgőt, és gondoltam szívok egy kis friss levegőt, mielőtt teljesen eldobom az agyam, és futásnak eredek. Pedig kedvem lett volna hozzá, csak a házigazdának tett ígéretem tartott vissza, semmi több.
Gondolataimból a kapkodó lélegzetvételek hangja zökkentett ki. Először azt hittem, hogy rosszul hallok, ám olybá tűnt, hogy nagyon is közelről szűrődik felém a zihálás. Óvatosan pördültem meg a saját tengelyem körül, és lestem ki kíváncsian. Beletelt pár másodpercbe, mire azonosítottam, hogy történetesen a jövetelem okát bámulom olyan aggodalmas tekintettel.
- Adrian, várj! – szólaltam meg sietve, mielőtt még kereket oldott volna a szemeim elől. – Jól vagy? – hülye kérdés volt, nyilván egyáltalán nem érezte jól magát. Elég volt csak egy pillantást vetni a fehérré vált arcára. – Hogyan is zavarhatna az ünnepelt a saját születésnapi partiján? – mosolyodtam el, és ha sikerült a tűsarkak ellenére is utolérnem – megjegyzem, bámulatos ügyességgel szeltem át a köztünk lévő távolságot, még a terepviszonyok ellenére is -, akkor óvatosan megfogtam a karját, hogy így állítsam meg. – Hé, hallasz engem? – kérdeztem kissé bizonytalanul. – Callie vagyok! – arról sem voltam teljes mértékben meggyőződve, hogy egyáltalán még emlékszik rám, bár az elég rosszul esett volna, ha nem.

Rosszul voltam, az elvárások miatt, és egyébként se szerettem,ha a figyelem rám terelődik. Szerettem volna egyedül maradni, de úgy tűnt, a saját házam kertjében se lehetek nyugton, ezt személyes merényletnek éltem meg anyámtól, az irányomba. Nem esett jól, úgy éreztem nem ismer, vagy…nem tudom. Mostanában nagyon  erőltette azt, hogy jelenjek meg többet nyilvánosan, mert nem zárhatom magam örökre gubóba. De ez nem esett jól, jobb szerettem volna, ha csak ő van velem aszületésnapomon, az sokkal nagyobb öröm lett volna a számomra, mint az ,hogy ennyi embert idecsődít. Semelyiket se kedveltem, és a fenébe is! Harminc múltam, hadd döntsem már el én, hogy mikor és kivel és hogyan akarok ünnepelni. De tudtam jól, hogy időnként a látszat is fontos a számára, hogy az ismerősei körében jól tűnjön fel. De én nem akartam ezt, egyáltalán! Így kicsit csalódtam anyámban is, átverve éreztem magam.  Ám meglepődtem, amikor a nevemen szólítottak, a hang mintha ismerős lett volna, kutakodni kezdtem az emlékezetemben a tulajdonosa után. Megtorpantam, és maradásra késztetett a kétségbeesett kérése, amelyet kimondatlanul is küldött felém. Sietett, hallottam a füvön sercegő cipője hangját is, lassan fordultam meg vele szembe, és zsebre dugtam a kezem, a kérdésére nem igazán válaszoltam, mert egyébként… nem voltam jól, próbáltam rendezni a légzésemet, a kocsiban leküzdöttem a pánikrohamomat. Ha a nevemen szólított , nem ártana meghallgatnom amit mondani szeretne, nem? Gondolkodtam, inkább szeretnék visszamenni oda, a belvárosi lakásomba. Tettem egy lépést előre, de addigra elkapta a karomat, és könnyedén szembe tudott magával fordítani. Mire az űzött ,vad tekintetemmel találhatta magát szembe.
Kapkodtam a tekintetemet össze-vissza és próbáltam nem rá nézni, szégyelltem magam, hogy egy ekkora roncs lettem, ilyen idős létemre. Az öklömet a szám elé kaptam, és megköszörültem a torkomat, végül letéptem a nyakamból a csokornyakkendőm. Kétségbeesetten pillantottam Calliera.
- Nem…-köhécselés- nem…bírom… - torokköszörülés- ki…fogooook borulni, vagy kiborultam, én… nem bírom. Nekem…nek..nem… én, nem akarok oda…ott bent…én…egyedül…ünnepelni, egy-egy-egy tortával,érted?-hadartam össze vissza, amit csak tudtam. – Hülyének… nézel biztos…én… én…boooccs – ha nem ellenkezett, elkaptam és magamhoz öleltem, és a fejemet a vállgödrébe fúrtam, zihálva kapkodtam a levegőt, és minden lélegzetvételem csuklásba, és hangosabb sípoló zihálásba fulladt. Emlékeztem Calliera, hogy miért? Mert vele töltöttem el a fiatalkorom legszebb éveit, az ilyesmit senki se felejti el, ahogy az első csókomat sem felejtettem el vele, amit egy fa bunkerben ejtettünk meg. Ki akartuk próbálni, hogy milyen érzés lehet a Barbie és a Ken baba számára, megállapítottuk, hogy nyálas, hány évesek is voltunk akkor? Hat, hét? De,hogy miért öleltem át őt azonnal, amint megláttam, és felfogtam, hogy kivel állok szemben? Magam se értem igazán, de… ő hozzá nem kötődik egyetlen rossz emlékem se, őt a problémáim előtt ismertem meg. Logikusnak tűnt, hogy áruló anyám helyett nos… őt használom ki, hogy csillapodjon a légzésem. Apropó, légzés, nem tudom,hogy mióta álltam itt, és öleltem őt,ha tudtam, mert remélem hogy megtudtam ölelni, és nem tért ki a mozdulatom elől. Ha igen, akkor csak zihálva és kapkodva a levegőt álltam előtte továbbra is.

Kíváncsi voltam, hogy milyen ember lett az én valamikori szívtipró, első csókos barátom, hiszen nagyon régóta nem találkoztunk már. Az életünk különböző utakon folytatódott tovább a gimnázium után, és mindenki élte a maga kis életét. Én az álmaimat váltottam valóra, és mertem remélni, hogy egyébként karrier tekintetében ő is.
Ám most, így itt látni, egyszerűen sokkoló volt, ha fogalmazhatok így. Nem találtam őt szánalmasnak egyáltalán, segíteni viszont annál inkább szerettem volna. Egy idegennel is megtettem volna, ha őszinte akarok lenni magammal, de vele pláne. Nem kötelességnek éreztem ezt, hanem vágytam rá, hogy legalább neki megkönnyítsem, ezért is szaladtam utána. Tudtam, hogy találkozni fogunk ma este, azt is, hogy nem lesz könnyű, de arra még nem készültem fel teljesen, hogy ez a találkozás csak így az ölembe hull majd. Azt hittem, hogy felkészülhetek rá valamelyest, de a Sors mindig másképp alakítja a dolgokat, igaz?
- Oké, tudom, hogy hülye kérdés volt, ne haragudj! – emeltem fel megadóan a két kezemet, mert ahogy a hogyléte felől érdeklődtem, már tudtam, hogy hiba volt. Ráadásul, az űzött tekintete láttán abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán felismert. Hogy egyáltalán mondott neki bármit is a nevem, bár abban reménykedtem, hogy teljesen még nem felejtett el. Az igencsak rosszul esett volna, bárhogy nézzem is a dolgot.
- Egyáltalán nem! – ráztam meg hevesen a fejemet, még az előtt válaszolva, hogy egyáltalán átgondoltam volna, mit is kérdezett. – Csak próbálj megnyugodni, rendben? Majd utána… - nyugodtan magyaráztam neki, és próbáltam csitítani a háborgó lelkét pusztán azzal, hogy nem estem pánikba, de mielőtt tovább folytathattam volna a monológomat, már csak arra eszméltem, hogy a mellkasába motyogom a mondandóm végét. Felemeltem hát a fejemet, hogy kapjak némi levegőt, és amennyire felértem, úgy én is a vállára támasztottam az államat, és viszonoztam az ölelését. Szorosan, hogy érezze, itt vagyok.
- Shh… nyugodj meg, Adrian! Nincs semmi baj! – simogattam folyamatosan a hátát, a tarkóját, a haját. Úgy éreztem magam, mintha éppen egy kisgyereket próbálnék meg megvigasztalni, de nem bántam. – Hallod?! Itt vagyok veled! – közöltem nemes egyszerűséggel, suttogva a fülébe, ahogy a fejemet odafordítottam az arcához. – Jobb már egy kicsit? – kérdeztem halkan, továbbra sem eresztve el. Igazából bevallom, hogy eléggé meglepett a heves reakciója, mert sokkal inkább arra számítottam, hogy majd elutasító lesz, és menekülőre fogja előlem. Tévedtem, és ennek határozottan örültem most.
- Figyelj, nekem sincs túl sok kedvem itt lenni. Csak azért jöttem el, mert édesanyád meghívott… - megnyugtató hangszínen beszéltem továbbra is. – Ha tényleg csak egy tortára vágysz, mit szólnál, ha megkeresnénk a kocsimat, és elmennénk innen valahová? – vetettem fel a merész ötletet. Nem biztos, hogy az anyja értékelni fogja, ha kiderül, hogy megszöktettem az ünnepeltet, de annyi baj legyen. Szerintem az emberek többsége így is élvezte a partit, hogy a szülinapossal még csak nem is találkoztak. Mertem volna állítani, hogy velem ellentétben ők nem is miatta érkeztek ide, inkább csak begyűjteni az aktuális pletykákat.

A helyzet az, hogy a legutóbbi escort lány,akivel eddig együtt dolgoztam, az ilyen hasonló események miatt, közölte, hogy külföldre megy, családi okok miatt. Az is egy kisebb törést okozott a lelkemben, szükségem lett volna valakire, aki segít túllépni a kritikusabb pillanataimon, és… és nem akartam kihasználni Calliet, amiért ő volt kéznél, és ezért szégyelltem is magam, de a francba is! Felnőtt férfi vagyok! Hallgattam a hangját, belélegeztem a samponjának és a tusfürdőjének az illatát, és egy harmadikat is, ami új volt a számomra, kellemes, bizsergető. Végül tudtam, hogy nem tarthat sokáig az ölelkezésünk sem, így vonakodva, de eltávolodtam tőle. Azt viszont határozottan javulásnak könyveltem el, hogy meg mertem ölelni mást, ha szükségem volt arra, hogy kiszakadjak a kezdődő rohamból. Szégyenlősen pillantottam le Calliera.
- Ne haragudj, tényleg… nem vagyok ám mindig ilyen… - próbáltam menteni magam, amennyire ebben a helyzetben lehetett, félszegen dörzsöltem meg a tarkómat ,és egyik lábamról a másikra helyeztem a súlypontomat.
- Bárhol jobb, csak nem itthon, jelenleg. Pár órányi autóútra van, a városon kívül egy másik házam. Menet közben megállhatnánk venni egy tortát, és ez tényleg jobban is tetszene, hogy egy olyan emberrel oszthatom meg, akivel rég nem találkoztam! Callie! – húzódott mosolyra az ajkam. Talán furcsa lehetett a váltás, de felvillanyozott az ötlet, hogy eltűnjünk innen. A korábbi öleléssel ellentétben, most inkább zsebre dugtam a kezem, és a garázs irányába fordultam, megvártam Calliet hogy csatlakozzon hozzám.
Szótlan voltam, azért ,mert szégyelltem magam.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire kínos lesz az első találkozásunk. –kezdem magyarázni. – azt gondoltam, olyasmi lesz, mint a Titanicba, jössz le a lépcsőn, és minden lélegzet bent akad. – a garázshoz érve, kinyitottam neki az ajtót,a zsebemben a telefonom folyamatosan rezgett, de nem akartam tudomást venni róla. Szerintem az édesanyám keresk, nem akartam egy percnél se tovább itt maradni.
Az egyetlen idegen kocsi irányába indultam, mert csak az állt itt, az enyémimen kívül, és beültem az anyós ülésre, amint be lehetett.
Elhallgattam, és megvártam, hogy Callie is beszálljon mellém. Kikapcsoltam a telefonomban a hívás fogadást, és beállítottam a gpst, majd odaadtam a telefon Callienak. Nem beszéltem sokat, ezután, mert minden gondolataimat az kötötte le, hogy minél távolabb legyek ettől a helytől végre!
- De ha nem akarsz az én házamba menni, mehetünk máshova is….vagy nem tudom. – fűztem hozzá gyorsan. – Szeretnék beszélgetni veled, csak… frusztrál ez az egész helyzet. – dünnyögtem, és bekötöttem a biztonsági övem, majd összefontam a kezeimet a mellkasom előtt, s kicsit lejebb csúsztam az ülésbe, hogy nehezebb legyen kiszúrni.

Hagytam, hogy kibontakozzon az ölelésemből, noha nem voltam teljesen biztos abban, hogy már készen áll erre. Azért annak nagyon örültem, hogy pont itt voltam, és tudtam segíteni. Olyan érzésem volt kicsit, mint amikor egy bajba jutott, sarokba szorított állaton kell segítenem, és szavak nélkül kell rájönnöm, hogy mindezt hogyan tegyem. Adrian ugyan beszélt valamennyit, de korántsem annyit, hogy megkönnyítse a helyzetemet.
- Rá se ránts! – legyintettem egyet. – Én mindig férfiakat ölelgetek… - próbáltam elviccelni, még rá is mosolyogtam, ám csakhamar leesett, hogy ez lehet nem hangzott túl jól. Zavartan meg is köszörültem gyorsan a torkom, miután lehervadt az arcomról a mosoly. – Én csak… vicceltem. – mondtam gyorsan, mielőtt még félreértené. Nem bántásnak szántam, de időnként előbb beszéltem, és csak utána gondoltam át alaposabban, hogy mit kellett volna mondanom. Adriannel már egyáltalán nem ismertük egymást úgy, mint annak idején, így talán egy kicsit erős volt tőlem, különösen a mostani állapotában.
- Igen, én vagyok! – erősítettem meg, és az én ajkaimon is végigfutott egy kedves, barátságos mosoly. – Most már akkor megismersz, remek! – bólintottam a szavaim mellé, ennek tényleg örültem. Annak is, hogy elfogadta az ajánlatom, amit így hirtelen sikerült kitalálni a helyzet mentése végett. – Akkor oda szeretnél menni? – kérdeztem vissza a biztonság kedvéért, aztán nyugtázva az infót, én is a garázs felé fordultam. – Itt áll valahol a kocsim… - mutattam abba az irányba, amerre a parkolófiút láttam eltűnni a járgánnyal, már jó két órával ezelőtt. – Vagy inkább mással mennél? – nem tudtam, hogy van-e itt kocsija, vagy ő akar-e egyáltalán vezetni, de én szívesen magamra vállaltam ezt a feladatot.
- Viszont ismerek egy jó cukrászdát, talán még nyitva vannak. – annyira szerencsére még nem volt késő, hiszen a parti egészen korán vette kezdetét, talán pont Adrian miatt. Ez pedig amúgy is New York, ami olyan, mintha soha nem aludna. Biztosan nyitva lesz még a hely, ahol úgy szeretem a sajttortát. – Ha gondolod, útba ejthetjük azt! Vagy lenyúlhatunk innen is egy tortát, úgy láttam van több is… - vontam meg a vállaimat szégyenlősen, mert természetesen nem volt szokásom csak úgy elemelni dolgokat sehonnan.
- Tényleg? – szélesen mosolyogtam rá az általa lefestett kép elképzelését követően. – Ha gondolod, felmehetek egy lépcsőn, és lesétálhatok lassítottan, de talán ne húzzuk most ezzel az időt. – megindultam közben utána a garázs felé, mivel nyilvánvaló volt, hogy oda szeretne menni, azért nézte annyira. – Talán túl sok filmet rendezett, Mr. Cooldstone! – játékosan böktem meg a vállammal a vállát, miközben sétáltam mellette szép komótos tempóban.
- Rendben, akkor az enyém lesz! – meglepett, hogy elfért itt ennyi kocsi, de határozottan örültem neki, hogy nem a szabad ég alatt parkolták le. – Régen szerettél itt lenni! – állapítottam meg mintegy mellékesen, miközben az autó navigációs rendszerébe betápláltam a telefonról az adatokat. – Tessék! – nyújtottam vissza a mobilt a mellettem ülőnek, aztán beindítottam a motort, és a magas sarkak ellenére tökéletesen kilavíroztam a kocsik közül. – Semmi gond! – mondtam sietve, közben hol a visszapillantóban ellenőrizve az utat, hol előre figyelve. – Oda megyünk, ahová csak szeretnél, rendben? – sebtében oldalra pillantottam rá. – Ez a te napod, ezt ne feledd! – alapvetően most már egész jó kedvem lett. Nekem sem volt sok kedvem itt maradni, csakis az anyja, meg Adrian miatt jöttem el.
- Feleslegesen! – legyintettem egyet könnyedén. – Csak én vagyok az, tudod! – bátorítóan megpaskoltam a karját, közben pedig kihajtottam a nyitva hagyott kapun a sötét útra. – Akkor kezdjük valami könnyedebb témával. Melyik a kedvenc tortád? – első úti célnak a már emlegetett cukrászdát írtam be, azt írta, hogy jó negyven perc múlva érünk oda, mivel még nem volt olyan gyér a forgalom.

A homlokomat és a szemöldökömet is összeráncoltam, miközben elképzeltem ,hogy mindig férfiakat ölelgetne.
- Úgy érted…kutyákat, és macskákat…? – eresztettem meg egy zavart mosolyt. Igen, próbáltam menteni a menthetőt, és emlékeztem, hogy ő állatorvosi irányba ment el, így érthető, ha férfiakat ölelget. Mondjuk, mondhatta volna, hogy kanokat, és akkor nem értem ennyire félre. Ó, istenem, ugye tényleg csak állatokat ölelget, nem pedig felcsapott… nem. Inkább be sem fejezem a gondolatot, mert nem tudnám belőle kinézni, hogy bárkit is úgy ölelgessen.
- Igen, oda és elbújni. Sajnos nincs ott olyan fatetei bunker, de a házam is megteszi, búvó helynek. – Nem akartam neki elmondani, hogy azért akarok ismerős környezetbe menni, mert ott biztonságban érzem magam, aránylag. Védett helyen. Mellette nem féltem, tőle nem. Őt régebb óta ismertem, sokkal régebbről, mint ahogy az a szar történt velem. Tudtam,hogy nem bántana, hogy miért? Mert ő képtelen lett volna ilyen ocsmányságokra, ráadásul állatokon segít!
- Jó lesz a te kocsid, nem szívesen vezetnék, most. – nem részletezem, hiszen tanúja volt a kiborulásomnak, és még most sem érzem magam tökéletesen, ezért bízom rá magam inkább. Anyám se fog frászt kapni, hogy hova tűntem, mert ismerőssel mentem el.
- Egyesek azt mondják, hogy túl élénk a fantáziám…- húzódott óvatos mosolyra az ajkam, miközben megbökte a vállam. Nem azt mondom, hogy már minden rendben volt idebent, de egy kicsit enyhült a pánik.
- Most is, csak nem szeretem, ha kisajátítják a házam, és bulit szerveznek benne. Csak remélni tudom,hogy anya lezáratta a dolgozó szobámat, ahol a munkáimat tárolom. Mondjuk, a kulcs egyébként is nálam van, és mindig úgy jövök el onnan, hogy bezárom, és levédem….- kezdtem belelovallni magam megint a parába, ezért gyorsan befogtam a számat, és vettem egy mély levegőt. Anya sosem engedné, hogy bárki is betörjön a dolgozó szobámba, egyébként is, erre volt ott a biztonsági ember, aki idehozott, hogy az az ilyen alkalmakkor őrizze a helyet.
- Callie, csak menjünk, kérlek. – pillanottam rá csendben. – Szeretném a te tortádat megkóstolni. Sokkal jobban szeretnék most olyasvalakivel lenni, aki nem a nevem miatt jött el ide… - fűztem hozzá halkan dünnyögve, és a műszerfalat figyeltem, átvettem tőle a telefonomat, majd becsúsztattam a zsebembe, és vártam még az anyámnak küldendő sms-el, hogy jól vagyok. Ne is keressen. De remélem, elmegy majd a pszichológusommal beszélgetni, hogy miért tartotta fontosnak ezt az össznépi gyűlést az én születésnapomra, annyi más vadidegen számára is. Azt még megértettem volna, ha a közelebbi , gyakoribb stábom tagjait hívja meg, mert tényleg voltak ott jó barátaim, de így? A mai estén ki tudja már ,hogy hányszor túrtam át a hajamat és lett egyre csapzottabb.
- Nincs kedvenc, szeretek új ízeket kipróbálni, de akkor már a krémesebb fajtákat mondanám. Ahol sok a töltelék, és nem ijesztgetik a tortát krémmel. Utálom,ha az egész csak piskóta, az már nem is torta. – magyaráztam az ablakon kibámulva, miközben az elhaladó fákat figyeltem magam mellett.
- Neked mi a kedvenced? – pillantottam rá az autó üvegén keresztül, és vártam a válaszát.- Régen mindig csoki tortát kaptunk. Mert az volt a legegyszerűbb. – húzódott félmosolyra az ajkam. – Emlékszem, amikor a nyári ruhád tiszta csoki lett. Muszáj volt bemásznunk az asztal alá és valahogy magunkra húztuk az asztalterítőt végül. – osztottam meg vele egy korábbi közös emlékünket, és mosolyogva pillantottam magam elé. Tulajdonképpen, most hogy távolodtunk a háztól, kezdtem felengedni, és rájöttem, hogy meg se néztem magamnak Calliet jobban ,csak eljöttem vele és kész.
- Hogy-hogy itt vagy egyébként? Nem úgy volt, hogy Európában maradsz? – kíváncsian pillantottam ezúttal tényleg rá. Úgy rémlett, van ott valami komoly kapcsolata, de az ilyen témák engem sosem izgattak. Kicsit megrezzentem a paskolástól egyébként, de igyekeztem nem mutatni, hogy bármi bajom lett volna. Nem akartam ,hogy azt higgye, hogy vele van bajom. A régi Adrian bátran a karjába kapta volna, és megpörgette volna a levegőben, nem érdekelte volna, hogy van bárkije is, de én nem a régi Adrian vagyok, aki őszintén tud örülni bárminek is. Óvatosabb lettem, túl óvatos.

A kínos mosoly nem tűnt el az arcomról, amikor helyeslően biccentettem. Már mondtam, hogy csak viccnek szántam a nem túl átgondolt megjegyzésem, szóval ezek után feleslegesnek éreztem reagálni a kutyákkal kapcsolatos kérdésre. Zavarba hoztam magam vele, de ahogy elnéztem az arcát, őt is. Pedig pont nem ez volt a célom, magamban valahogy jobban hangzott.
- Rendben, akkor legyen az. – bólintottam, mert nem akartam semmit ráerőltetni. Úgy éreztem, hogy már így is haladunk legalább valamerre. Azt reméltem, hogy a jó úton, de ez úgyis idővel fog eldőlni. – Bár, ha gondolod, még megvan a lombházam. – mosolyogtam rá futólag. Még emlékezhetett rá, hogy kiskorunkban sokat játszottunk ott. Volt egy hatalmas fa a kertünkben, és apám építetett rá nekem egy házat, mert láttam egy filmben, és jó ötletnek tűnt. Valószínűleg már csak nehezen fértem volna bele, de nem volt szívük elbontani. Majd az unokáknak jó lesz, ez volt a hozzáállásuk. Ha így haladok, ez elég sokára fog bekövetkezni.
- Már gyerekként is az volt, ha jól emlékszem, de engem sosem zavart. – a kellemes emlékektől megtelt a szívem szeretettel, és jó pár hét óta először nyugodtak meg valamelyest az idegeim. Próbáltam én úgy tenni, mint aki tökéletesen jól érzi magát, de az igazság az, hogy nem találtam teljesen önmagam. Ezért kötöttem le minden percemet munkával, mert addig sem kellett azon merengnem, hogy hogyan tovább. Megértettem hát valamelyest Adriant, amiért el akart bújni a világ elől, csak éppen mások voltak az okaink.
- Adrian, ne aggódj! Senki nem azért jött ma el, hogy a munkádban turkáljon! – mondtam nyugodtan, hátha átragad rá a higgadtságom. – Lehet, hogy nem teljesen miattad jöttek, önzetlenül, de biztos nem a munkád miatt. – zártam ezzel rövidre. Pletykákat begyűjteni lehet, hogy sokan megjelentek, de szerintem ez volt minden. Én kivétel voltam, és valószínűleg akadtak más kivételes esetek is, de talán kevesebben, mint amennyinek illett volna lennie. Valahol szomorúnak találtam, hogy az emberek ennyire rosszindulatúak, de ezen igazán nem kellett volna meglepődnöm. A gazdagok ostobasága.
- Nyugi, már megyünk! – jelentettem ki, és nem erőltettem tovább a torta kérdését, vagy azt, hogy maradjunk itt tovább. Ha az volt a szíve vágya, hogy elhúzzunk innen, akkor úgy is fogunk tudni. Ha engedte, akkor futólag megszorítottam a kezét, aztán ujjaim visszavándoroltak a kormány köré. – Rendben. Akkor mit szólnál egy citromhabos tortához? – vetettem fel az ötletet, mert én a magam részéről azt nagyon szerettem. Könnyed, kissé savanykás, nem pedig émelyítően édes, mégis sok krém van benne. Bár azt is felajánlhattam volna, hogy süssünk együtt, de így egyszerűbb lesz. Nem biztos, hogy felelősséget vállaltam volna a rögtönzött művemért.
- Én nagyon szeretem a sajttortát. Eperlekvárral, de a különlegesebbeket is mindig megkóstolom. Csokival, mogyoróvajast is ettem már… - soroltam, cseverészve tovább. Addig sem fog magába süppedni, amíg beszélek hozzá, igaz? Mondjuk, nem voltam ebben olyan jó. Jól bántam az emberekkel, de akkor is az állatokhoz voltam inkább szokva, bármilyen hülyén hangzik is. Azért tudtam ellavírozni az emberek között könnyebben, mert az alaptermészetemhez tartozott.
- Igen, a szülőknek az a tévképzete, hogy a gyerekeknek bármilyen jó, csak csokis legyen, meg torta. – vontam meg a vállaimat. – Egyébként még most is szeretem. – vigyorodtam el végül félszegen, hol rápillantva, hol előre az útra bámulva. – Igen, emlékszem! – nevettem el magam. – Az volt a kedvenc ruhám, és nagyon mérges voltam. Rád fogtam az egészet a szüleink előtt… - somolyogtam bűnbánóan az orrom alatt. – Úgy, hogy anyukád meghívott! – próbáltam elterelni a szót, elkomolytalankodni a kérdést.
- Egyébként úgy alakult, hogy visszaköltöztem pár hete. A Central Parkhoz közel van egy állatkórház, ott dolgozom most. – vontam meg a vállaimat könnyedén. – Meg vállaltam egy részmunkaidős állást egy Bronxi állatmenhelyen is. Még csak párszor voltam ott, de jónak tűnik. – közben könnyedén vettem a kanyarokat, és megálltam a piros lámpáknál. Azért a forgalom már nem volt olyan nagy, de így is nagyobb, mint egy kisebb városban. – Nemsokára ott leszünk. – jelentettem ki. – Bejössz majd velem? – percek óta most pillantottam rá újra először. Azóta, hogy rákérdezett az ittlétemre.

Meglepetten pillantottam rá, majd elmosolyodtam. Furcsa volt elképzelni magam a lombházba, kicsit túlságosan is kinőttem, szerintem, mindketten.
- Szerintem , mindketten kinőttük. De egyszer megnézném. – pillanottam rá komolyan. Szerettem ott elbújni, és már akkoriban is rengeteget rajzoltam, az első képes könyvemet még talán Callienek készítettem, azt a pörgetős fajtát, lapról lapra magam rajzoltam és színeztem. Vajon még ott van a kis ládában? Töprengve és merengős mosollyal az arcomon sétáltam a kocsiig, végre elterelte valami a figyelmemet. Jó volt azon gondolkodni, hogy mi van még meg a házban. Volt Ken és Barbie baba is, meg egy orvosos készlet, és mindegyik plüss lába be volt kötözve, még én is beálltam a kötözendők sorába, néha. A frászt hoztuk a szüleinkre, amikor tetőtől talpig bekötözve jöttem le onnan. Azt hitték komoly bajom van, de rájöttek, hogy Calliet nagyon érdekli az orvoslás. Doktorosdi. Sosem gondoltam végül, hogy ilyen komoly pályát fog választani. Ha lenne állatom, egész biztos,hogy hozzá vinném mindig. Mert tudom, hogy lelkiismeretes. Már gyermekként is az volt, mindent elvégzett amit mondtak neki, és ha állatokról volt szó, sosem ismert tréfát.
- Emlékszel, amikor ráijesztettünk anyáékra? Elloptuk a szüleink smink készleteit, rúzsokat, púdereket, meg mindent, én kitaláltam ,hogy csak úgy lehet jól állat megmentőset, és doktorosat játszani, ha én is megsérülök közben, te befestettél a sminkekkel, és a konyháról is loptunk ketchupot; majd az egyik plüssre is ráfröcsköltük, és rám is, te is kaptál belőle, és a játék végén a frászt hoztuk anyuékra, mert elfelejtett szólni a házvetetőnő, hogy félig meddig látta, hogy mit csináltunk a ketchuppel. Azt hitték, hogy tényleg lesérültem, majdnem kórházba akartak vinni. Nem is tudom, az nem rémlik,hogy hogyan oldódott meg végül a helyzet.
Merengve ücsörögtem a kocsiban, határozottan jobb volt a hangulatom, és a kedvem is, hála Callienak.
- Benn vagyok, bármi jöhet. – értettem ezt a torta alatt, mert jelenleg az volt a fontos, hogy kivel és nem kikkel töltöm ezt az estét. A mellettem vezető nő pedig nagyon is kellemes meglepetés volt a számomra. Csak… hogy ezt teljesen felfogjam, azt hiszem át kellett lendüljek a pánikom egy részén. Úgy érzem, hogy jól haladok, egyre kevéssé görcsölök.
- Oreosat, de ezt nem szeretem, mangósat, a magnós! – sóhajtva süppedtem bele az ülésbe – Mintha a mennyekben jártam volna, csokikeksz volt az alján, és könnyű mangó sziruppal volt öntve, hogy sok volt a mangó? Egyáltalán nem zavart – kuncogtam halkan.
- Mindjárt gondoltam, Tökfej. – bukott ki belőlem a régi beceneve. Nem is tudom, hogy hogyan akasztottam rá, mindig olyan okos volt, és egy idő után már nem is tökfej volt, de aztán elment. Kilépett az életemből. Változásra volt szüksége mindkettőnknek. De, úgy tűnik a jó hangulat megmaradt mindkettőnk közt.
- Nem sok egy kicsit, két hely egyszerre? Az ingázás, és a távolság? – pillantottam kíváncsian rá. – Tudod mit néznék meg egyszer! Egy egzotikus állat fog kezelését, vagy… valamilyen műtétjét, egy hétköznapi állathoz oda mehetsz, ott lehetsz vele, de egy tigris, vagy egy kis aranyos pingvin műtétje… tudom, hogy nem szabad piszkálni őket, de olyan közel lehet az ember ilyenkor hozzájuk. – fejeztem be sután. Rájöttem, hogy hülyeségekről fecsegtem össze-vissza. Ez nem igazán volt jellemző rám, hogy csak úgy kimondjam amit gondolok, de talán Callienak köszönhettem az ilyen kényszert, vagy ez nem is kényszer volt, egyszerűen jólesett kimondani, mert tudom, hogy tudta rólam, hogy milyen hihetetlen gondolataim szoktak lenni olykor.
- Persze, különben honnan tudhatnám, hogy jó citromos tortát fogsz választani? Lehet, hogy pár szeletet még hozzá csapok, csak mert olyan guszták. Sosem jártam még ott. – pillantottam ismét a környékre, és tényleg fel kellett fedezzem, hogy itt még nem igen jártam. Vagy ha mégis, elég rég. Keveset mozdultam ki a trauma óta, és csak az ismertebb környékeken jártam, inkább.
- Én most egy új forgatókönyvön dolgozom, egy képregény hősös. Szuper titkos. – lakatot tettem a számra, és el is hajítottam a kulcsot, amikor leparkolt Callie, kiszálltam a kocsiból, és megálltam a járdán, megvártam ,hogy besoroljon mellém, és a karomat nyújtottam neki.
- Vezessen, kedves Kisasszony, ma este én leszek a gardedámja Ms Harding. – ahogy eltávolodtunk a háztól, jobb lett a kedvem, sokkal ,de sokkal jobb.

- Hát, én még lehet, hogy beférnék. Te már kevésbé… - sandítottam oldalra, ajkaim szegletében játékos mosoly bujkált. Természetesen nem akartam én ténylegesen piszkálni, ez inkább csak afféle baráti kötekedés volt a részemről, csipkelődés. Kedveltem Adriant, és mindig a felhőtlen gyerekkor jutott róla eszembe. Most szinte bármit megadtam volna azért, hogy egy kicsit visszarepülhessünk az időben.
- Igen, emlékszem. Engem jól leszidtak, mert azt hitték, hogy én találtam ki az egészet, pedig te már akkor is szerettél történeteket kreálni. – bólogattam, mert furcsamód nagyon is élénken élt az emlékezetemben. Ez is, meg sok más közös emlék is, amik már régóta nem jutottak ugyan eszembe, most azonban, hogy itt ültem mellette és beszélgettünk, sorban rémlettek fel. Különös, hogy miként működik az emberi agy bizonyos esetekben. – Meg előadni is, ha már itt tartunk. Még rá is játszottál! – nevettem el magam könnyeden, közben lazán manőverezgetve a kocsival. Régen vezettem már egyébként, Párizsban leginkább a tömegközlekedést használtam.
- Hogy hogy végül nem próbálkoztál meg a színészkedéssel? – érdeklődtem kíváncsian, ha már így témánál voltunk, nekem meg eszembe jutott ez a kis apróság, ami érdekelt. Ráadásul az is feltűnt, hogy Adrian némiképp oldottabb lett, amit magamnak tulajdonítottam, és annak, hogy próbáltam elterelni a figyelmét. Határozottan javulás volt tapasztalható, és ez ugyanakkora örömmel töltött el, mint amekkora elégedettséggel.
- Hm, akkor szerezzünk inkább mangós tortát? – vetettem fel az ötletet. – Biztosan van, vagy ha nem, hát addig megyünk, amíg nem szerzünk. A szülinaposoknak mindig minden kívánságát teljesíteni kell, legalábbis az anyám szerint. Néha kissé merev, de alapvetően jólelkű. – azt már csak magamban tettem hozzá, hogy olykor-olykor túl aggódja a dolgokat. Például ma is, de ez már igazán lényegtelen, ezt nem kötöttem Adrian orrára. Nem akartam azzal untatni, hogy az anyám le akart beszélni arról, hogy eljöjjek ma erre a partira.
- Te jó ég, legalább húsz éve nem nevezett így senki! – sóhajtottam nosztalgikusan. – Jó, tizenöt biztos. – módosítottam gyorsan, hogy ne érezzem annyira öregnek magam a számtól, amit kimondtam. – Egyébként meg, ahogy elnézem, a te tököd a fejed helyén sokkal nagyobb, mint az enyém! – csipkelődtem továbbra is jó hangulatban, hébe-hóba oldalra pillantva az anyósülésen ülőre. – Áh, nem vészes! – legyintettem fél kézzel. Nem akartam kitérni rá, hogy szerettem volna minden egyes szabad percemet lekötni, hogy addig se agyaljak. Nekem is szükségem volt a figyelemelterelésre, csak éppen más okból, mint neki.
- Normálisan a kórházban dolgozom egyébként, a menhelyen csak besegítek, pár óra. Nem is minden nap. – magyaráztam tovább, mert a munka témája egy biztonságos terepnek tűnt még számomra is. Az nem a magánéleti válságommal volt legalább kapcsolatos. – Igen, elég izgalmas. – bólogattam mosolyogva. – A szakmai gyakorlatom alatt voltam állatkertben, és mehettem egy oroszlán műtétjére. Nagyon jó volt, de most kisállat klinikán dolgozom, oda nem hoznak efféléket. Bár, ettől függetlenül előfordulhat, hogy az állatkertből kérnek segítséget, de nekik megvannak a saját orvosaik, úgyhogy sok esély nincs rá, hogy a kezem alá kerüljön újra egy nagymacska. Maximum, ha munkahelyet váltok, de igazság szerint nem is rájuk specializálódtam. – vontam meg a vállaimat, miközben elég közel értünk az úti célunkhoz végre.
- Rám bízhatod magad! – kacsintottam rá mosolyogva. – Ha nem találunk mangósat, akkor biztosan megfelel a citromos? – kérdezősködtem semmitmondó dolgokról, hogy leküzdjem a bennem felgyülemlő rossz érzéseket. Nem akartam ezzel elrontani a viszontlátás örömét. – Akkor itt az ideje, és nyugodtan meg is jegyezheted a helyet! – egyébként nem volt semmiféle érdekeltségem az üzletben, egyszerűen csak nagyon elégedett voltam a finomságokkal, amiket készítettek.
- Komolyan? – érdeklődtem kíváncsian, és miután kiszálltam, benyomtam a riasztót, majd felléptem a járdára. A tűsarkak ellenére is magabiztosan mozogtam, légiesen. – Azt hittem, ez fordítva van! – kuncogtam, de elfogadtam gondolkodás nélkül a felkínált kart. – Egyébként mostanában nagyon népszerűek ezek a képregényes filmek. Mikorra készül el? – kíváncsiskodtam tovább, hadd beszéljen csak arról, amit igazán szeret. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy mind a kettőnknek a munkája volt a hobbija igazából.

- Akkor majd miután rendet raktál benne, utána én is meglesem- jó vele efféle semmiségekről beszélgetni, jól esik. Az is, hogy itt vagyok, és nem a fullasztó közegben odahaza, ahol anyám élvezi a fényűzést.
Örülök, hogy eljött a születésnapomra, szerintem nincs is nagyobb ajándék annál, minthogy egy olyan ember látogat el erre a napra, akire nem számítok, és régen nagyon jó barátságban voltunk. Bár, most is könnyedén megy feloldódni a közelében.
- Pedig, mondtam, hogy én találtam ki. – még szép, hogy magamra vállaltam az egészet, hiszen akkor is egy mini lovag voltam, nehogy baja essen, vagy származzon bárkinek is az én bolondozásomból. – Nem is igaaaz! – nevetek fel, de igaz, mégis jól esik vele így beszélgetni, a múltról is, tetszett akkor, semmi , vagy alig valami probléma, csak jól éreztük magunkat, és jókat játszottunk.
- Csinálhatjuk úgy is, hogy minden szelet más, így nem egyfajtán kell nyámmogni. –nem fogok belehalni, ha nem sikerült mangós tortát se szereznünk, nem otthon vagyok, és segít elterelni a gondolataimat, elrepülni egy olyan légkörbe, amiben kellemesen érzem magam, mert bármilyen régen is láttam őt, valahogy mindig megnyugszom mellette. Ezt váltja ki belőlem Callie jelenléte.
- Édesanyád csak aggódik érted, ahogy minden anya a gyerekeiért, csak mi ezt az adott pillanatban nem látjuk. Lefogadom, hogy most már édesanyáddal közösen aggódnak értünk. – fordítom oldalra a fejem és rámosolygok.
Ahogy vissza kontrázott, elnevettem magam, apró kis kuncogásból indult az egész, amit először szerettem volna visszafogni, ám végül csak kitört, a feszültség is elszállt belőlem.
- Ez úgy hangzik mintha lenne nálatok, egzotikus állat, és házi és háztáji állat, jól sejtem? – hiszen ha jól értem, akkor már csak ezért sem fog tigrist műteni, hanem mondjuk egy csíkos narancssárga cicát, aki legalább akkora tigrisnek érzi magát.
- Én a támogatást nyújtom, és megvédem kedves Ms. Harding, de a helyismeretem nulla. – szórakoztam egy kicsit továbbra is. Egyébként így illet, különösen, ha már ő sem egy hétköznapi farmerben van, és én is csokornyakkendőben minimum, na meg; közeli ismerősök vagyunk, így nem lehet probléma.
Ahogy a cukrászdához sétáltunk, valóban igyekeztem megjegyezni a helyet, de ha mást nem, majd úgy teszek, mint aki elfelejtette, hogy hol található és így legalább lesz ürügyem, hogy felhívjam, és elhozzon ide, ha épp rá ér? Már…ha nem zavarok.
- A nyár közepén neki kell álljunk a munkálatoknak, szerencsére nem kell keresnem túl sok produrcert, mert én magam vagyok az egyik, de egy társ producerre szükségem lesz, aztán ha megvan az egész forgatókönyv azonnal neki kell kezdeni a castingoknak, lássuk csak, a forgatásokkal szerintem húsz novemberéig meglehetünk, a stúdió munkákkal huszonegy februárjáig megleszünk, és a filmet meg nem a nyári uborka szezonban akarnám kitenni, szeptember környékére szeretném. Ez is fontos, mert sokan nyáron nyaralnak, de az iskola kezdetével újra hazajönnek az emberek. – tényleg belelendültem a magyarázgatásba.
Callie mindig is meghallgatta a hülyeségeimet, vagy max hozzám vágta, hogy butaság, de sosem sértődtem meg, az ő szájából valahogy másképp jött, és nem is vettem zokon.
A cukrászdába érve kellemes hangulat fogad, vannak, de nem akkora a tumultus, viszont, elégedett arcokat látok, és mindenki jóízűen eszi a sütijét. A berendezés is kellemes hangulatot áraszt. Azt hiszem, egy gyöngyszemet mutat meg most nekem Callie, aminek örülök, én meg az édes szám, ami időnként megkíván ezt-azt.
- Legyen több szeletből összeválogatott torta, és kókusz golyó is, otthon meg megmutatom, hogy milyen finom kakaó különlegességet tudok készíteni. – szívesen maradtam volna, ez még engem is meglepett, de nem akartam kockáztatni, feleslegesen, még jól érzem magam, és nem szorongok, és épphogy feloldódtam. Beállunk a sorba, látom, hogy többen is megnéznek minket maguknak, csak idő kérdése, és kiszúrnak maguknak az emberek.
- Egyébként, a szinkron színészkedés is majdnem színészkedés. Majd megmutatom a meséket is amiket szinkronizáltam, persze, csak ha szeretnéd. Vannak kis videók is a stúdióból. Általában a gyerekek szoktak felismerni a mesék dvd extrái miatt. –mesélem halkan a mellettem álló nőnek.