Nem tudom, hogy kiben merült fel az -az ötlet, hogy nekünk San Franciscoból Sacramento-ba autóval kellene átjutnunk. De… végtére is csakis az édesanyám fejében fordulhatott meg ez az öltet. Jó, nem kéne rá kennem, hogy elfogott a hév, amin letértünk az autópályáról, én ötleteket és helyszíneket láttam. Én nem elégedtem meg az interneten fellelhető mások által készített képekkel, magam akartam helyszíneket találni és válogatni. Most is így volt, emiatt volt az, hogy nem egyenesen Sacramentoba mentünk, hanem elkanyarodtunk valamerre a tenger felé, és arrafele kötöttünk ki egy kis város határában. Rajtam öltöny és bőrcipő, Irisen legalább már nem volt magas sarkú. De a kocsi hűtővize is felforrt, és a nagy képkészítésekben, a telefonom is lemerült. Kicsit bosszús voltam, de Iris? Rajta semmi sem látszott, ő teljesen nyugodt volt, mintha jól is érezte volna magát. - Ma éjszakára szerintem megszállunk ott, és a következő napon indulhatunk is tovább? – szálltam ki a kocsiból, és hátsó ülésen pihenő fényképezőgép pakkomat csomagoltam össze az ütésálló biztonsági táskába, majd a táskáinkat is a kezembe fogtam. Kicsit frusztrált voltam, mert sikerült a benzint is elnéznem, hiába, ha van ami fellelkesít, akkor nagyjából minden megszűnik körülöttem. Ráadásul, Irist se napokra foglaltam le… Nem hiszem, hogy rá érne ilyen sokáig, ki tudja, hogy meddig fog tartani ez az egész? Rosszul éreztem magam, mert nem otthon voltunk, az otthonom Amerika másik végében van, az ágyammal együtt is. Kivert a víz, amiért idegen helyen fogok aludni, tudtam, hogy egyáltalán nem fogok egy fikarcnyit sem pihenni. Nem akartam, hogy Iris tanúja legyen ilyesminek, noha túl voltunk jó pár zűrösebb pánikrohamomon, nem tudom mégis miért viselt el, túl bajos fazon vagyok. Rigolyás, és egyáltalán… nem is tudom. Talán magam is joggal ragaszkodtam hozzá, nem tudom. Most ,hogy itt ragadtunk a város határába, és gyalogolnunk kellett egy vadidegen helyre, így nem tudtam értékelni a táj szépségét, sem azt, hogy együtt vagyok Irissel. Szótlanul ballagtam az út szélén, nem engedtem, hogy ő haladjon a kocsikhoz közelebbi oldalon, bár… amilyen elhagyatott táj, itt maximum csak ördögszekér fog elgurulni mellettünk. - Az én hibám, hogy nem figyeltem oda, hogy a benzin végén járunk és…- frusztráltan szusszantottam fel. Elhallgattam egy kis időre. Tulajdonképpen nem volt nálam sok holmi, csak amit viseltem, és a fotó holmim, többre nem is volt szükségem, mert nem úgy terveztem, hogy nem otthon fogok elaludni.
Kedvelem. Az összes hangyás rigolyájával együtt. A maga módján végtelen udvarias, előzékeny, adakozó. A maga módján. És épp ennyire kiszámíthatatlan is abban, mikor kattan be. Általában előre szoktam érezni a pillanatot. Mintha vibrálni kezdene körülötte a levegő, feltöltődik elektromossággal, és bummm! Már megtanultam azt is, miként csillapítsam le, sőt… olykor képes vagyok a kirobbanni kész vihart lecsendesíteni. Aki már látott pánikbeteget, és alkalma volt átélni egy ilyen roham kibontakozását, tudhatja, miről beszélek. Adrian nem egyszerű eset. Mindettől függetlenül kedvelem őt. Na jó… talán egy kicsivel több ez már, mint kedvelés, de soha nem hozakodnék elő az érzelmeimmel. Más tészta, hogy magamban úgy vélem, ideje lenne a kapcsolatunkat egy magasabb lépcsőre emelni. Nem, nem! Nem házasságra gondolok, félreértés ne essék. De már annyira a bizalmasa lettem, hogy akár bérelhető eszkort-lányból előléphetnék titkárnővé. Valljuk meg, ez a titulus, lényegesen közelebb is állna a jelen viszonyunkhoz. Újabb együtt töltött napnak nézünk elébe. Kora reggel indultunk Friscoból autóval. Nem bánom, mert így beszélgethetünk is. Szeretem hallgatni, ahogy a készülő film terveiről beszél. Szárnyalni kezd. Olyanná válik, mint egy lufi, amit szép lassan egyre nagyobbra fújnak. Néha tartok tőle, elrepül mellőlem. Igyekszek okos tanácsokkal is szolgálni. Nem vagyok éppen látványtervező, de eleget álltam a reflektorok azon oldalán ahhoz, hogy tudjam, mit érezhet az, aki felé épp a kamera lencséje irányul. Hahaha! Néha, meg is hallgatja a szavaimat! Olykor meg olyan, mintha elmenne a hangom a füle mellett, mint valami hangcsapda. De azért kedvelem, és örülök a vele töltött időnek. Többször is megállunk az út folyamán, kiszáll, fényképez, bejárja a területet. Néha én is vele tartok. Az egyik pihenőnél eszünk is valamit, aztán indulunk tovább. Órákkal később valahol Frisco és Sacramento között felforr a hűtővíz. Bár a hangjából ítélve nem simán felforr… Nem vagyok egy műszaki zseni, de a hangja pont olyan, mintha maga a hűtő ment volna szét. Szerelő kell. A völgy, amiben sikerül megállnunk lefedett. Annyi térerő sincs, mint a tenyerem, és bár az én mobilom nem merült még le, telefonálni épp annyira nem tudok. -Rendben. Magam is kiszállok a kocsiból. Vékony, drapp színű vászonnadrágot viselek, lapos sarkú, fehér vászoncipővel. Testre simuló vajszínű pólóval. Két tenyérnyi táskám pántját átemelem a fejem felett a bal vállamra. A jobbra a laptop táska pántja kerül. Van még egy nem túl nagy válltáskám, a szükséges váltóruhával. Egy elegánsabb, ha valami olyan helyre kéne hirtelen beugrani, egy melegebb, egy éjszakai öltözék, valamint váltás fehérnemű, tisztálkodó szerek, satöbbi. Tényleg a legszükségesebb. Ha megyünk valahová, ezt a csomagomat általában magammal hozom. Nem szeretem, ha meglepetés ér. Lám, most is előrelátónak bizonyultam. -Nincs gond Adrian. Biztosan találunk egy kellemes motelt. Talán még egy bolt is lesz a közelben. Próbálom nyugtatni őt, hiszen tudom, hogy nem mindig gondol a hasonló helyzetek bekövetkeztével. Gyorsan indultunk el, ha lett volna időm, bizonyára összeállítok neki is egy hasonló kis úti csomagot, mint az enyém. Ő pedig csak a fotófelszerelésére gondolt. Hát ez van, de majd megoldjuk. -Viszont ez tényleg alkalmas helynek tűnik arra a jelenetre, amit meséltél. A fényviszonyok is nagyon jók lehetnek, csak el kell csípni a megfelelő időpontot. Jó a sziklás háttér is. Megfordulok, és hátrafelé lépkedve magyarázok neki, mutogatva, hogy eltereljem kissé a gondolatait kényelmetlen helyzetünkről. Hiszem, hogy nem lesz baj. Persze tudom, hogy mennyire megrögzött bizonyos dolgokban, de bízom magamban.
Aggódom azért, mert nem otthon vagyok, aggódom azért, mert nem tudom, hogy mit szól az egészhez April, és tulajdonképpen, egyszerűbb lenne azzal kezdeni, hogy miért is nem aggódom pontosan? Korábban sosem voltam ilyen, ennyire aggodalmas, ennyire szorongó. Nyílt voltam, érdeklődő és spontán, vidám. Nem akartam antidepresszánsokat szedni, így is tudtam, hogy beteg vagyok, nem akartam azzal tetézni, hogy elkezdek gyógyszert szedni, arra meg az ellengyógyszert és a többi és a többi. Hittem abba, hogy meg fogok gyógyulni vagy… ha nem is teljesen, de enyhülnek a tüneteim. Gondolatban már a külön szobánál jártam, az jó lesz. - Bolt? – pillantok rá reménykedve, nem mintha úgy gondolnám, hogy jár már volna ő is ezen az elhagyatott helyen, de valahogy sikerül megmutatni a dolog jó oldalát, vagyis reménykeltő oldalát. Magamban már azon gondolkodom, hogy mennyi mindent kell vennem, fogkefét, fogkrémet, és pólót, meg nadrágot, cipőt is, ez a hely nem egy nagyváros, vagy nincs úgy internet, hogy mindet berendeljek magamnak. - Nem tudom, hogy mi lenne velem nélküled. – vallom be halkan, és szusszantok is mellé. Megkedveltem igazság szerint, és tulajdonképpen azért nem merem megkérdezni, hogy mit szeretne, vagy hogy képzeli el az életét, mert nem beszélgettünk úgy róla igazán, ügyesen csavarja a beszélgetést a maga javára ha úgy van, tudja, hogy hogyan kell elterelnie a figyelmemet és azt hiszem, most is sikerült neki. Most épp rajta merengek, első pillanattól kezdve megragadott, ő maga is, kedves, segítőkész és határozott. Vajon…hogy tud ilyen fiatalon ennyire talpraesetten viselkedni? Nem sokan merték volna bevállalni, hogy a hosszútávú partnereim legyenek. Volt April előtt pár próbálkozásom, de azok a lányok nem jöttek be. Ő azért fogott meg, mert sosem esett hasra tőlem. Rendeztem pár filmet és? Túl vagyok egy tragédián, amibe belehalt a jegyesem, és szeretnék túllépni ezt többnyire a filmeimmel teszem meg. - Egyébként… mit szólnál hozzá, ha a titkárnőm lennél? Az sokkal több fizetést jelentene, és… nem kellene közvetítőn keresztül elérjelek, ha épp szükségem lenne rád. – hadarom gyorsan, de körbe pillantok, és igaza van, megállok egy pillanatra, előhalászom a fényképezőgépemet, szerencsére azokhoz mindig van tartalék akksi, meg elem, és hasonlók. Elkezdek kattintgatni, de nem csak kutyafuttában, beállítok, megnézem a megfelelő hatásokat, és korrigálok, ha sikerült elégedetten hümmentek. - Ki kell jönnöm majd ide nappal is. – folytatom a sétát és elgondolkodva pillantok magam elé, miközben meg dörzsölőm az alsó ajkamat. - A következő animációs filmemen sokat kell pepecselnem, sikerült az egyik japán céggel leszerződnöm, tudod, akik a Final Fantasyt is készítették. Olyan élethűre akarok csinálni én is mindent, amennyire csak lehet. – dörmögöm az orrom alatt. – Tudod, az a múltkori ötleted zseniális volt, leírtam, megírtam, és ha eljön az ideje, be fogom illeszteni oda ahova kell. De mivel te vagy az ötletgazda, úgy illene, hogy te is kapsz jutalékot a filmből, erről egyeztetnem kell a menedzseremmel. – magyarázok, és be nem áll a szám, ez segíti elterelni a gondolataimat. Viszont sikerült beérnünk a városkába, aminek örültem, annak kevésbé, hogy minden szem ránk tapadt. ~Viselkedj férfiként, ezek csak teljesen idegen emberek, nem az -az őrült rohadék, aki lemészárolta a jövőd. Mutass példát, határozott vagy, és magabiztos!~ Szerencsére voltak táblák amik egy lehetséges motel helyét hirdették, így arra indultam. A városka egyébként, maga igazán kellemes hangulatú házakkal van tele, mindkét oldalon kis butikok, a környező utcákon a lakóházak kis előkertekkel, látszik, hogy a központon sétálunk keresztül. Szerencsére a motelnél is világított minden felirat, kicsit kezdtem volna aggódni, ha mondjuk valamelyik betű villog, és azt a tipikus sercegő hangot hallatja. Benyitok a recepcióra, egyébként, maga a motel egyszerű volt, egy parkolóval, több autó számára és néhány ház, csengőt se kellett nyomnom, állva vártak minket. Bizonyára leadták a drótot mindenkinek, hogy új arcok vannak a városban. - Üdvözlöm, a kedves házaspárt, gondolom szállásra lenne szükségük. – mosolygott az idegen, kedvesnek tűnő idős nő. - Igazából, két szobára lenne szükségünk. – kezdtem bele, mert a következtetései helytelenek. – Az…asztinsztensem és én külön alszunk. – álltam az egyik lábamról a másikra. Az idős nő jóviálisan megrázta a fejét. - Az sajnos lehetetlenség, - nem hiszem,hogy telt ház lenne, mert egyetlen kocsi se parkolt odakint- Csak egy házikó üzemel, a többi afféle lomtár a jeles események díszleteivel. – mire megnyúlt az arcom és csak pislogtam-;végtére is, ha ennyire nem látogatják a helyet, akkor érthető. Irisre pillantottam , kérdőn, hogy erre mit reagál. - Majd alszom a földön. – ez nem is volt kérdéses, ő fog az ágyban aludni. – Kivesszük a házikót, ma éjszakára és addig biztosan, amíg a kocsink meg nem javult. – adja az ég, hogy ne valami zug emberrabló városka legyen, megint a filmes rémsztorik jutottak eszembe. Be kellene fejeznem.
Visszakérdez. Sejtem, hogy tudja, én sem jártam még erre, még is látom rajta, éled benne a remény. Helyes. Biccentek rá egyet. Igen, bolt. Minden normális amerikai kisvárosban, legyen az akármennyire kicsi, hat fontos épület megtalálható. Postahivatal, seriff-hivatal, polgármesteri-hivatal, motel, kocsma, bolt. Az persze simán meglehet, hogy egyik-másik összevontan lelhető fel. Régen persze még volt vasútállomás, ma már ezt több helyen felváltotta egy kutya-közönséges buszmegálló. Település mérettől függően egy vagy több, kisebb és nagyobb. Ebben bízva bocsátottam előre a reményt. Halk vallomására elmosolyodom. Lám, egy beismerés. Nem sűrűn fordul elő. Persze, el is merengek kicsit a szavain. Mi lenne vele nélkülem? Bizonyára lenne mellette egy másik lány. Talán jobb, talán kevésbé az. És persze kérdésként az is felmerül, én hol lennék? Be kell vallanom, igazán élveztem eddig is minden pillanatot, amit vele tölthettem. Nem tudom, hogy eszkort-lány lennék-e még, ha nem arról lenne szó, hogy csak és kizáróan hozzá közvetíthetnek ki. Más dolog lenne, ha ez lenne az egyetlen megélhetési lehetőségem. Szerencsére nem az, így megtehetem, hogy választok, illetve azt, hogy nemet mondjak bárki másnak. Azt hiszem, hogy a sors nem véletlenül sodort bennünket egymás útjába. Tudom, hogy nagy tragédia érte. Az újságokban utána is lehet olvasni, egy időben minden szennylap róla cikkezett. Figyelték botladozásait, lemerülését. Érdekes, hogy amióta rendszereződött az élete, marhára nem izgat senkit. Néha elfog az undor attól, hogy az emberek mennyire közömbösek tudnak lenni, és hogy minden élvezetük abban merül ki, hogy más tragédiáján csámcsogjanak. Közkedvelt lett a katasztrófa-turizmus. Ha történik egy baleset, először lefilmezik, feldobják a facebookra, és csak utána állnak neki segíteni... már ha… Elhessentem a gondolatokat és visszatérek a jelenbe. Épp időben ahhoz, hogy gyors hadarásából kivegyem a szavak értelmét. Megtorpanok. Mintha egyszerre bukkant volna fel mindkettőnkben a gondolat. Halk szusszanással mosolyodom el, majd gyorsan utána lépek, hogy ne maradjak le. -Remek lenne. Most csak ennyi a rövid válasz. A részleteket ráérünk kidolgozni, megbeszélni. Persze, az új helyzet új feladatokat fog szülni. Új kötelezettségeket, de új lehetőségeket is. Tény, hogy már eddig is többször voltam a jobb keze, mint egyszerű kísérő. Mindezt soha nem bántam, szívesen segítettem neki. Mondanám, hogy élveztem, és jó érzéssel töltött el, hogy tehetek valami hasznosat. Mellette így bepillantást nyerhettem egy film elkészülésének mozzanataiba. Nem csak a forgatásokba, de az utómunkálatokba is. Vágás, hang, zene, animáció, grafika… elvarázsoló világ. Szeretem. De talán azért, mert látom, miként nyílik ki, hogyan kap szárnyra, és miként ragadja el a szenvedély. Egészen más lesz a szeme csillogása, még a mosolya is kitelik. Nézem, ahogy fényképez. Teljesen belefeledkezik. Látszik, hogy ez az élete, ez mozgatja, ez hajtja előre. És a táj gyönyörű. A lemenő nap fénye narancs-aranyba öltözteti. Lopva kattintom el saját gépemet, fókuszában a fényképezőgépet arcára szorító Adrian, ahogy a lemenő nap fénye körül öleli alakját. Elmosolyodom. Majd otthon kinagyítom. kell belőle egy A1-es a nappalim falára. Nem is lep meg, hogy szinte összeszövi a gondolatait. Az új film kerül szóba, hallgatom. Tiltakoznék is kicsit. Nem pénzszerzési céllal osztottam meg az ötletemet vele. Mit tagadjam, van még belőle. Végül ráhagyom. Ha úgy látja jónak, hát legyen. Alkudozni nem fogok vele, az biztos. Elfogadom, amit ad, és ennyi. Tovább haladunk, és hamarosan beérünk a városkába. Valóban nem nagy. Talán, ha ötven épület állhat itt, nagy összevisszaságban. Némileg idézi a 19. század végét, a vad-vadnyugatot. Impresszionista festő ecsetjére kívánkozik. A főutcán haladunk egyre beljebb, kisebb boltok kirakata előtt sétálunk el. Remek! Nem hiába ígértem a boltot Adriannek. Megnyugszom, mindent be tudunk szerezni, amire szükségünk lehet. Nem lesz persze egy nagyvárosi kényelem, de talán épp ezért lesz izgalmas. Az előttünk álló kaland lehetősége, izgalmat bizseregtet belém. Valahogy egyáltalán nem bánom, hogy lerobbant a kocsink. A motel felé vezető útvonalon elsétálunk egy parányi benzinkút mellett, shopja oldalához autószerelő-műhely támaszkodik. Feljegyzem. Biztosan be tudják majd vontatni a kocsit. Reményeim szerint bérelni is lehet majd tőlük valamit, ha másért nem, hát azért, hogy visszamenjünk a sziklák közé, még több fényképet készíteni. A motelben idősebb asszony fogad minket, joviálisan mosolyog ránk, szívélyes hangja kellemes érzéssel tölt el. Szavaira halkan felkuncogok, ám mielőtt tiltakozhatnék, Adrian kijavítja a téves következtetést. Nem vagyunk házasok. Az asszony pillantásától elpirulok kissé, zavarba hoz. Tényleg nincs olyasféle kapcsolatunk, de a mai világban ezt nehezen hiszik el. Romlott egy világ. Megcsóválom a fejem, hogy elhiggye végre a tényt. Ám ettől még a lehetőség marad. Közös szobában kell elszállásolnunk magunkat. -Majd meglátjuk. Teszem hozzá halkan. Ha elég széles az az ágy, elférünk benne anélkül, hogy egymáshoz kelljen érnünk. Na meg talán van benne egy kanapé is. -Kiket írhatok be a könyvbe? Mosolyog, és lehet abban reménykedik, hogy még is csak kiderül valami turpisság. Átveszem a szót Adriantől. -Adrian Cooldstone és April I. Maystone. Szavaim egyszerűen csengenek, a nő még is felkapja a fejét, és végig méri Adriant. Hát igen, kettőnk közül ő a híres ember. Azért örülök, hogy nem kérdez vissza. Elmosolyodom, aztán kérdő tekintettel fordulok vendéglátónk felé a jeles események hallatára. -Miféle jeles események? Kérdezek vissza, s míg az asszony leemeli a kulcsot a fali tábláról, és Adrian felé nyújtja, beszélni kezd. -Óh, hát minden hónapra jut egy. –Készségesen mesél.- Most például két nap múlva kezdődik az őszi levélhullató ünnepség, ami egy hétig tart. A városháza előtti téren minden este utcabál lesz. Feltétlenül el kell menniük majd. Lelkesen magyaráz és mutogat, amíg kikísér bennünket. -Enni ott tudnak szemben, Jerry bácsi büféjében. Odapillantok. Inkább néztem volna kávézónak, mint étteremnek a helyet, de így is tökéletes lesz. -A bolt meddig van nyitva? Kérdésem közben az aprócska szupermarket felé intek a fejemmel. -Tízig biztosan. Peter és Edna akkor szoktak zárni. Így mindjárt azt is megtudjuk, kik vezetik az üzletet. Megkapjuk a kulcsokat, és most már birtokba is vehetjük a házikót, ami tényleg nem nagy. Ettől még persze, lehet kényelmes. Tulajdonképpen egyetlen nagyobb helyiség az egész, melynek egyik részében választottak le fürdőszobát, ahol a vécé is található. Jól fog esni egy zuhany, vallom be magamnak. A szoba túlsó végében hatalmas méretű ágy terpeszkedik, két oldalán éjjeli szekrényekkel. A fürdőszoba meghosszabbításában beépített szekrény. Az előtérben kanapé és két fotel keretez egy dohányzó asztalt, velük szemben fiókos szekrényen televízió. Mellette kandalló ásít sötéten, előtte a begyújtáshoz szükséges fa, és egyéb eszközök. Beljebb lépek, az asztalkára teszem a táskám, a laptopot. Mellé eresztem az úti csomagomat is, majd az ágyhoz lépek. Ösztönös a mozdulat, mellyel megnyomkodom a matracot. -Elég széles ez. Nem kell sem a földön, sem a kanapén aludnod, Adrian. Felpillantok rá, elmosolyodom.
Tulajdonképpen meglepett, hallottam, ahogy felszusszant mögöttem, miután megjegyezte, hogy remek volna ha az asszisztensem lehetne, de azután lefoglalt a fényképezés. Elmenekültem, szerettem ezt csinálni, bárhol és bármikor. Elfeledkeztem magamról, a világról, csak a tájak és a jelenetek jutottak az eszembe. Elvesztem ott, amikor az idős nő közölte velem ,hogy csak egy ház van, mintha megérezte volna a tanácstalanságomat April, átvette az irányítást, hálásan pillantottam rá, és el is mosolyodtam. Nem vettem észre, hogy minden mozdulatunkat figyeli, ellenben hatalmas hálával tartoztam neki mindenért, hogy átveszi az irányító szerepét és…a tekintetben is, hogy itt van mellettem. Helyre teszi azt ami eltűnt, legalábbis az apróságok tekintetében, szerettem amikor velem volt, mert olyasfajta támaszt nyújtott, amire senki sem volt képes. Még az anyám sem, aki azért mindenben igyekezett támogatni, persze nem egyszer megpendítette, hogy April mennyire ügyes, okos, csinos és nem csak alkalmi partnernek kellene lennie. Hát tessék. Most megmertem lépni, kockáztattam, hogy még ha nem is egyértelműen de szóba hozom. Általában, magabiztos voltam, de ez otthon volt, az ismert környezetben. Nem, még csak agorafóbiám sincs, egyszerűen az önbizalmam tiporták porba. Jó lett volna tudni, hogy April mitől ennyire magabiztos, hogy tud ilyen nyugodt maradni, minden élethelyzetben. Nem tudom, hogy érdekel-e egyáltalán az őszi ünnepség. Én nem akarok …nem tudom, hogy mit akarok. Jó pár éve nem nyaraltam, jó pár éve nem mozdultam ki otthonról és a stúdióból sem. Valami mégis megragadja a figyelmem, őszi levélhullató ünnepség, hiszen, itt nincs egyetlen lombhullató fa sem! Sehol se láttam, nem emlékszem rá, hogy errefelé lenne ilyesmi. - Őszi levélhullató? – dörmögőm az orrom alatt. Csak nyugodjak már le! Nem kell mindenhez ilyen negatívan hozzá állnom, csak kell egy kis kikapcsolódás, egy kis inger, külső inger, hogy az alkotás is dinamikusabban menjen. Miután megkaptuk a házikót, April után sétálok, és beengedem őt előre, én a gondolataimba merülve pakolom le a táskáimat a kis asztalra. Mert az eszközeim fontosak, aztán állok meg csak, hogy körbepillantsak a helyiségen, azt kell, hogy mondjam, hogy aranyos. Bájos, és bejön, hogy szinte minden fából van. Vajon van itt annyira hideg, éjszaka, hogy be is kelljen gyújtani? A kandallóra pilllantok, és a mellette pihenő kis farakásra, az ágyra, April bíztató tekintetére. Az ágy mellett álló nőre pillantottam, nem butaság, egyébként néhányszor eszembe jutott már, hogy milyen lehetne vele, kinek ne jutna eszébe? Hiszen felnőtt férfi vagyok, ő az egyetlen szinte állandó nőszemély az életemben, és tagadhatatlan, hogy csinos. De nem válaszolok a megjegyzésére, egyelőre. A választásnál nem a csinossága miatt esett rá a voksom, tudta kezelni a pánikrohamomat, nem esett kétségbe, és nem lett tőle rosszabb nekem, és a környezetemnek sem. Ezután, körbejárok, és szinte mindent megérintek, bár szálltak meg mások is itt, nem volt az tipikus streril szag, mint egy motelnél, a fa miatt mégis kellemes új bútor szerű illat töltötte be az orromat. Elsétáltam a fürdőszoba irányába is, tiszta volt minden, itt tényleg adtak arra, hogy ha vendég érkezik, jólérezze magát, és jó véleménnyel legyen a városkáról is. Igazából, amikor April kérdéseire válaszolt az idős hölgy, mert figyeltem, úgy beszélt, mint aki abban reménykedik, hogy több napot is itt töltünk. Egyet biztosan, mert még körbe szeretném járni a várost, és tudni szeretném azt is, hogy miért adta be a bérelt kocsi az unalmast. - Nem szeretnélek zavarni, nem vagyok valami jó alvó, tényleg. – ezért is szerettem volna külön szobát, ha nem éreztem jól magam valamiért, és korábban szorongtam, rosszat álmodtam. Nem vagyok jó társaság. Beletúrtam a hajamba és félre pillantottam. - Tied lehet elsőnek a fürdőszoba, én idekint leszek. Nem megyek sehova. – annyira furcsa volt a helyzet is, sosem kérdeztem őt, a magánéletével kapcsolatban, mert tényleg mindig kitért az első pár próbálkozás után, gondolom, munkaköri leírás. Ismertem őt, tudtam ,hogy milyen jól dolgozik, jól végzi a munkáját, de ő róla alig tudtam valamit, hogy mit szeret, mik a rigojái, és mi a kedvenc süteménye, vagy virága. Sablonos lett volna megköszönni neki egy írisszel, vagy egy csokorra valóval, a segítségét, vagy munkáját, vagy egyéb ilyen apró kis ajándékokkal. Többet érdemelt volna azért, hogy időről időre elvállalja a munkáimat. - Oda…ülök. – mutattam a kanapéra és lassan helyet is foglaltam. Elkezdtem kikészíteni a laptopot, és a gépemet. Legalább amíg foglalkoztam valamivel semmin sem gondolkodtam. Mikor volt utoljára, hogy így együtt voltam bárkivel is? Az exem, az utolsó exem. Egy idő után már nem válogattam a képek közt, miután átmásolta az ssd-re, hogy meglegyenek, és miközben dolgozott a gép, ültem, és már nem is láttam a monitort, máshol jártam. A múltban. A földön ültem, és szólt a zene, ő táncolt, nevetgélt, jó híreket kapott, én épp egy dizájn munka közepében voltam, az egyik karaktert kellett kiszínezni, nem akart békén hagyni, végül elérte a célját, vele foglalkoztam. Összefestett, igazi ecsettel, minden maszat volt, de sosem tudtam haragudni rá. Egy elhaló nevetés, már annyi sem, nem hallom, nem emlékszem a hangjára, az alakra is kezd elmosódni, az illatát rég elfeledtem, azonnal elköltöztem abból a házból. Így kellene tovább lépnem magamban is, de ez sokkal nehezebb, mint eladni az ingóságokat, megválni a tárgyaktól. Megdörzsöltem a szemeimet és kicsit szipogtam, majd a mellkasomat is jól megdörgöltem. Ajtó nyitódást és csukódást hallok, ezek szerint kijött April a fürdőből, gondolkodás nélkül indulok meg oda, hogy könnyítsek magamon, benyitok, és megcsap a gőz, meg a tusfürdője illata, ami nagyon kellemes, de ez nem helyes… - Uh…én…öööh….uhm… csak az ajtócsukódottéséndolgomlenne…-hadartam el, de miért nem mentem még akkor ki? Csak meg kellene fordulnom. – Ne haragudj, máris megyek, én…-erősen köszörültem a torkom, és tényleg próbáltam rávenni a lábaimat az elindulásra.
Pontosan tudom, mekkora dilemmát okoz neki, hogy egy házikó van csupán, s abban is csak egy szoba, egy ággyal. Legalább két ágy volna, sokkal hamarabb megnyugodna a lelke. Furcsa, de úgy vélem, olyan mélységében ismerem már, mintha hosszú-hosszú éveket éltünk volna együtt. Pedig, ha összeszámolom, az a jó néhány alkalom, még egy évet sem tesz ki. Még is nyitott könyv lett a számomra. Jó, megint itt vagyok: Kedvelem. Szelíd tiltakozására megint csak elmosolyodok, aprót megcsóválom a fejem. -Nem fogsz zavarni. Soha nem aludtunk még együtt. Fogalmam nincs milyenek az éjszakái. Általában jó alvó vagyok, bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy eleddig nem igazán töltöttem el éjszakát senkivel. Valójában az utolsó pasim óta. És vele sem aludtam együtt mindig. Nem is volt valami hosszú kapcsolat, semmit mondóan lett vége. Egyszer csak felhívott telefonon: „April…” Hosszú szünet. „Hagyjuk abba, nem megy ez nekünk.” Csak a jó ég tudja, miért nem rendített meg. Vélhetően nem ő volt a nagy Ő. Hát nem is dőlt össze attól a Notre Dame, hogy szakított velem. Vállat vontam, és tovább léptem. Másnap jött, összeszedte azt a kevés cuccát, amit nálam tárolt, lesunyt fejjel, csendesen elköszönt, és végleg kisétált az életemből. Nem bántam, újra szabadnak éreztem magam. Akkor már el-eljártam Adriannel. Kötelező partikra kísértem, egy-egy fontos helyre, ahol illet megjelennie. Azt hiszem egy hétre rá mentem először a házába. Meghívott néhány fontos embert, befektetőket az új filmhez. Segítettem neki az előkészületeknél, és a kísérője voltam az este folyamán. Láttam őt a meztelen valójában akkor este. Talán az volt az első alkalom, hogy mélyebben a lelkébe pillanthattam. Elnéztem, ahogy egész álló este egyetlen szorongatott pezsgőspohárral sétálgat, és minden igyekezetét összeszedve, felhőtlenül beszélget. Ott voltam mellette, hogy még véletlenül se jusson egyetlen viperának sem eszébe a nyakába mászni. A viperák. Agy hívom azokat a nőket, akik bárkinek szétdobják a combjukat, csak pénz legyen a pasas háta mögött. Pénz és hatalom. Még az sem számít, ha vén, mint az országút, és rondább az ördögnél. A viperák pedig elszívják az életet és vele a pénzt is. Hányinger. Semmire sem tartom őket, és erősen igyekeztem mindig, hogy kicsit se hasonlítsak rájuk. Akkor, azon a hajnalon borult ki először előttem. Kettőnk érintkezése addig odáig terjedt legfeljebb, hogy belekaroltam. Néha. De akkor… Tombolása végén a nappali egyik kanapéja előtt ültem, hátamat a készségnek támasztva. A közelünkben lobogott a tűz a kandallóban, és ő mellettem feküdt a földön, összegömbölyödve, mint egy kisgyermek, feje az ölemben pihent, és sírt… Simogattam a haját, mint ahogy egy anya vigasztalja elkeseredett gyermekét. De soha nem hánytorgattam ezt fel, nem kérdeztem rá, nem szembesítettem a gyengeségével. Azt hiszem, ott és akkor, először sikerült elérnem, hogy a rohama lecsillapodjon. Valamiért épp emiatt érzem úgy most is, hogy közel kerültem hozzá. Sokkal közelebb, mint bárki máshoz valaha is. Figyelmes előzékenységére aprót biccentek, és míg ő helyet foglal a kanapén, és egy szívdobbanásnyi idő alatt el is merül a munkában, én az ágyra emelem a bőröndömet. Bőrönd! Mekkora nagyzolás ez a kis úti táskára, amivel járok. Széthúzom a zippzárat, és vékony selyem köntöst emelek ki belőle, meg egy apróra összehajtott, vászon fürdőlepedőt. Utóbbit, és egy tiszta bugyit viszek magammal a fürdőszobába. Mielőtt végleg eltűnök az ajtó mögött, még vetek rá egy pillantást. Szeretem nézni, ahogy dolgozik. Önfeledté, boldoggá válik. Még egy fura kis mosoly is megbújik a szája szögletében. Rábólintok magamban, majd csukom az ajtót. A törülközőmet a kis akasztóra lógatom, mellé a csipkés tangát. Ruháimat egy székre. Milyen előre látás. Gyorsan pisilek is egyet, majd a tus alá állok. Gőz csap fel, beteríti a fürdőt. Áttetsző zuhanyfüggöny akadályozza meg a vizet, hogy ússzon az egész helyiség. Hajamra nylon zuhanysapit húzok, majd felhabosítom a tusfürdőt. Enyhe levendula illat tölti be a levegőt. Néhány perccel később elzárom a vizet, és kilépek a függöny mögül. A motel tulajdonosok által idekészített törülközőt használom először, hogy a nagyja vizet felitassam magamról, amikor váratlanul kitárul az ajtó. A gőzpára kiillan a szoba felé, és én szemközt állok Adrian döbbent pillantásával. Nem kapkodva, de a vászon törülközőmért nyúlok, és magam köré tekerem. Vélhetően meztelenségem őt jobban zavarba hozza, mint engem. -Adrian… Közelebb léptem, de nem érintettem meg, csak felnéztem rá, keresve a tekintetét. -Nincs semmi probléma. Előtted, nem szégyellem magam. Már is kimegyek és… Végezheted a dolgot, mondanám még neki, de nem akarom ezzel még inkább zavarba hozni. -…és tiéd a fürdőszoba. Bár lehet, előbb be kellene vásárolni neki, de majd utána is megteszi. Ám valamiért én sem mozdulok, csak állok vele szemben, előtte, mint valami földbegyökerezett növény.
Néha, időnként annyira elegem tud lenni abból, hogy egy csődtömeg vagyok, ahogy most is… Csak állok vele szemben, és figyelem őt, mint egy bamba marha szó szerint. Egész biztos, hogy az fogja gondolni rólam, hogy kukkoló vagyok a rosszabbik fajtából, vagy nem is tudom. A domborulatai, a teste… én minden egyes mozdulatát látom, olyan élesen, hogy esküszöm beleégett a retinámba, ahogy lassan, mintha attól tartana, hogy elfutok, vagy megijeszt. Lélegzetelállító! Mindig is oda voltam, vagyok a női testért, csak… egy ideje inkább nem merek kezdeményezni, semmi esetre sem! Nem akarok újra pórul járni és valami kattos ribancot lefektetni. Határozottan megbélyegezte az életem hátralevő részét. Figyelem, ahogy elém áll, akkor is kibuggyant egy vékony hajtincs a védősisak alól, és ott kunkorodik nedvesen, nekem valamiért azon akad meg a pillantásom, már lépnék, hogy megérintsem, és a kezeim közé vegyem, amikor egy másik apró momentum ragadja meg a figyelmem, a fültöve könyékéről indult meg a vízcsepp, át a nyakán, a keblei közé. Hirtelen kapok levegő után, a torkomban dobog a szívem, egy újabb hirtelen levegővétel, a szám és az arcom elé kapom a kezem. Miért nem tudok frappánsan mondani valamit, megdicsérni, vagy? Egyszerűen csak… igen. Ki kell forduljak. Megrázom a fejem, és sarkon fordulok. Annyi mindent akarnék mondani, például fejezd csak be az öltözést… Hadd érintselek meg, itt… igen, ott akarok végig simítani, ahol lefolyt az az apró kis csepp. Nem szégyelli magát előttem! Én sem… én sem szégyellem magam őt előtte, de a gondolatok, amik felvillantak a fejemben, hogy mi mindent szeretnék megtenni vele! Túlmutat azon a kapcsolaton, a szerződésen, amiben megállapodtunk. Sarkon fordultam és kiviharzottam a helyiségből, majd vissza, a telefonomért, hogy legyen mivel fizetnem. De ekkor eszembe jutott, hogy itt… biztos, hogy nincs mobiltelefonos fizetésre lehetőség, így pár lépés után visszafordultam, és elkezdtem a tárcám után kutatni. Tébolyultan kutatni kezdtem az apró tárgy után. De nem az volt a bajom, nem akartam, hogy lássa, hogy összeomlok. Kész roncs vagyok, hogy egy hús vér női test látványa így megingat. Kedvelem őt, egész biztos, hogy csak rosszat tenne az kettőnkkel, ha megtettem volna azokat a dolgokat, amik az eszembe jutottak. - Hol a tárcám?! – suttogtam halk, kétségbeesett hangon, és elveszetten pillantottam körbe, hallottam ahogy ő még motoszkál odabent, de nem bírtam szabadulni a képtől, annyira vágytam arra, hogy úgy érintsen egy nő, ahogy évekkel korábban, beletúrnak a hajamba, és mondjuk, itt ahol vagyok, törülközőstől az ölembe ülne. Kell a fejhallgatóm! Ha otthon vagyok egyedül és eltöltenek a borús gondolatok, akkor berakok egy zenét, jó pár órás mixet bármit és csak fekszem a földön, és nem gondolkodom. Ez is segített már, ez volt kidolgozva arra az esetre, ha egyedül lennék. Nem ártott volna az sem, ha itt van a stressz labdám, az is sokszor segített már, a Wall-eből Eva formájú labdák sokasága sorakozott a szobámba, igazából nem labda forma volt, hanem pont olyan tojás, mint annak a szereplőnek a formája, de nem ez volt a lényeg. Lefoglalt az is valamelyest. - Iris!? – suttogom kétségbeesetten. Jelenleg ő az egyetlen biztos pont az életemben. – Iris?! – hal el a hangom, és a hátamat a kanapé háttámlájának vetve húzom fel a térdeimet a mellkasomhoz, a fejemet befúrom ebbe a kis kuckóba. Nem akarok itt lenni, azzal a nővel, aki többször megkísértett már, de sosem akarok mást, csak őt. Ő tudja, hogy mennyire lelki nyomorék vagyok, sosem akart kihasználni. A tarkómon babrálom a hajam, miközben ebben a fülledt kis barlangban, amit alkottam, fokozatosan rendeződik a légzésem. Utálom, hogy ennyire gyenge vagyok, hogy nem csak az ő testének a látványa, de az új élethelyzet is kiborított. Mitévő legyek? Szeretném, ha többször láthatnám, ha nem csak alkalmakkor , hanem máskor is. Mert, megnyugtat a jelenléte, általában megnyugtat.
Időnként fogalmam nincs, mi játszódik le benne. Ilyenkor szeretnék belelátni a fejébe, ismerni a gondolatait. Néha meg, éppen hogy minden rezdülését érzékelem. Ahogy most is. Látom a szemeiben a vívódást. Látom a vágyat fellobbanni. Nem feltétlenül azt a fajta éhes kívánalmat, mellyel a legtöbb férfi mér végig olykor. Nem. Sokkal inkább egy tudatos érzékiséget látok, mely elől, mintha ő maga is menekülne. Talán fél belevágni egy újabb olyféle kapcsolatba, melybe egyszer már belebuktatta az élet. Nem ítélem el, szó nincs ilyesmiről. Sőt, megértem a bizonytalankodását. Szeretném megfogni a csuklóját, hogy elvonjam arca elől a kezét, de még sem teszem meg. Tudom mennyire megrázza egy-egy érintés olykor. Pedig látom rajta, mennyire szeretné, mennyire vágyik rá. Megfordul, menekülőre fogja, utána nyúlnék, de már nem érem el. Mint az orkán. Elrohan az ajtóig, feltépi. Előrelépek, ki a nappalis hálóba, onnan nézem száguldását. Víztócsát formál a talpam. Még jó, hogy padló van és nem szőnyeg. Mielőtt csukná az ajtót, visszapördül valamiért. Talán meggondolja magát. De nem. Helyette inkább lázas kutatásba kezd. Lázassá válnak mozdulatai, majd eljut hozzám tompán a halk suttogás. Előre lépek, kisegíteném, de eddigre már hallom is a kétségbe esett kiáltást, ahogy szólít. Iris! Soha senki nem hívott még őelőtte Irisnak. Viszont tőle el sem tudnék más képzelni. Mit tagadjam, jól esik. Ám most tudom, szalmaszál egy fuldoklónak a nevem. Közelebb lépek, most már ott állok majdnem mögötte. Szívverésnyi idő alatt omlik össze. Ülve gömbölyödik magzati pózba. Halálra rémült kisgyermek az óriások világában, elveszve. Mellélépek, magam alá fordított lábbal ülök le. Tenyerem a tarkójára simul, ujjaim tincsei közé tévednek. -Cssss! –Nyugtató suttogás a hangom.- Itt vagyok, nincs mitől tartanod. Halkan beszélek, megnyugtatóan, s gyengéd mozdulattal húzom magam felé. Remélem engedi, hogy fejét az ölembe vonjam, combomra. Cirógatom, mint anya a kisgyermekét. Ringatom is kicsit, már amennyit enged az ülő pozícióm. -Emlékszel? –Lágyan szólalok meg, duruzsolva.- Nem régen a sziklák között láttuk a napot. Gyönyörű volt. Arany fénye vörösbe borította a tájat, s a repedések mélye feketén vetett éles árnyékot. Valahol a sziklafal tövében sárguló levelű folyondár fojtogatott néhány elszórtan álló nyárfát, melyeknek ágain fagyöngy gömbök burjánzottak. Emlékszel? Egy sas szállt az egyik ágra, s kiterjesztett szárnyának tollai közül, fénypászmákkal rajzolt furcsa képet a sziklára a nap. Holnap elmegyünk oda, és újra lefényképezzük, hogy láthassuk milyen is a világ aranyban és nem csak vörösben. De tudod, bizonyára félelmetesen fenséges lehet hóval borítottan, mikor a fagytól jégcsapokká dermed a pára. Talán más állatot is látunk majd, nem csak a sast. Felmászhatnánk a sziklára is, oda, ahol nem túl veszélyes, hogy távolabbra is elláthassunk. Aztán majd visszajövünk, és miután jót ebédelünk a szemközti büfében, kisétálunk a főtérre, arra a fesztiválra. Eszünk vattacukrot, és felülünk az óriáskerékre is. Talán még célbadobó is lesz. Biztosan jobb dobó vagy, mint én, de azért kihívnálak egy versenyre. Halkan suttogom felé a szavakat, ujjaim folyamatosan játszanak fürjei között, olykor végig simítok arca élén, állának vonalán, majd elkalandozok vele a vállára, felkarjára. Dédelgetem, óvom, nyugtatom.
Végem van! Ő nem az a ribanc, aki tönkretette az életem, a pszichológusom is megmondta, hogy nem szabad elzárkóznom semmi elől sem. Járok rendszeresen pszichológushoz, nekem kész tortúra, mert nem szeretem az olyan kérdéseket, amiket ő tesz fel nekem. A naplózás helyett rábeszélt a video jegyzetelésre, ezért van az, hogy kamerába beszélek olykor, ott még látja is az arckifejezésem, a reakcióim, amiből sokkal jobban tud olvasni. Állítom, hogy komplett esettanulmánya van belőlem. Miért olyan nehéz kimondani, hogy akarom? Hogy szeretném megérinteni, és megcsókolni? Tudom, hogy azzal rengeteg minden változna meg, és ettől félek. Rettenetesen félek, és nehezen viselem a mostani helyzetet is. Hamarosan érzem, hogy itt van, hogy az ölébe vonja a fejem, és én ösztönösen ölelem át a derekát és kapaszkodom a frottír törölközőbe a derekán, és marok bele. A hasába fúrom a fejem, és fel nyögök, zokogok elfúlón. Megremegek az érintésétől, végül pedig lassan elernyedek a karjaiba, meghallom a hangját is, ahogy duruzsol, hiszen elég szorosan bújok hozzá, így érzem, az egyenletes nyugtató hangot. Figyelek rá, elkezdek figyelni, már nem olyan rossz, nem érzem magam úgy fojtogatva, mint korábban. Továbbra is a földön fekszem, de már minden figyelmem rá terelődik, kihúzott a határozott hangjával a mélységből. Emésztem, amit mondott, közben pedig közelebb vackolom magam hozzá, hiszen jólesik az érintése, ez is megnyugtat, kell még egy kis idő, hogy megnyugodjak, de mindent láttam magam előtt, a sast ahogy elszállt felettünk, ahogy megpihent az ágon. Gyönyörű állatok. Ha tudná, hogy nem csak a területről készült kép… Bár szerintem nem bánná. Tetszik, hogy szeret fényképezni ő is. Felnyúlok és megkeresem az egyik kezét, és azt kezdem cirógatni, most először érzem azt, hogy jó volna, ha nem csak a pólóm vonalát érné, vagy addig érintene. Megfordulok, és így feltudnék rá pillantani, de csak a szemeim elé húzom a tenyerét, és eltakarom magam elől a kilátást, ha hagyja magát. Ezután ,ha hagyta magát, akkor lassan felültem, és őt is húztam magammal, megkerestem a másik kezét és a mellkasomra húztam mindkettőt, a karjait öleltem át, ha engedte, és így ültem még egy darabig. Amikor megéreztem, hogy talán fázhat, hiszen nemrég jött ki a fürdőből, és engem dédelget! Önzőnek éreztem magam. Mégsem tudtam hirtelen szabadulni, attól, hogy szemügyre vegyem a kezeinket. Az ő apró kézfejét az én tenyeremben, a szabad kezemmel körbe rajzoltam a keze formáját az én tenyeremben, aztán a két tenyerem közé vettem az övét, és eltűntettem. Megdobbant a mellkasom, és furcsán félrevert, még levegőt is elfelejtettem venni. Aztán lassan elengedtem a kezét, és felkeltem, segítettem neki is. - Meg fogsz fázni. – emeltem le a kanapé karfájáról a zakómat, és betakartam vele a hátát, és összehúztam rajta. Újra végig siklott rajta a tekintetem, ám most nem jöttem úgy zavarba, nem készített ki a látvány, inkább összehúztam rajta még jobban az anyagot. - Nem mondom, hogy nem izgulok a holnap miatt, de megpróbálom, rendben? Szeretem, hogy ilyen türelmes vagy velem, ezt sosem tudom elégszer megköszönni neked. – két kezembe vettem az arcát és megsimítottam, aztán tettem pár lépést hátra és sután mosolyogva pillantottam rá. - Ki akartam menni vásárolni, de már nem tudom, hogy mit szerettem volna venni… ruhát talán, vagy… nem tudom. – vallom be őszintén. – De kell cipő a holnapi túrázáshoz, és nadrág is, neked naptej, hogy nehogy megégj. – indulna a kezem, hogy finoman megsimítsam az orra hegyét, szerettem az orra hegyét, és egyébként az egész megjelenését, olyan pici kis tündéres arca van. Volt egy mese, amiben a főhősnőt az ő arcáról mintáztam, nem tudom ,hogy észre vette-e ? De nem mertem elmondani neki. Igazából egyre jobban belopta magát az életembe. Egy apró kiegészítő a mesében, vagy a filmben, ami engem ő rá emlékeztetett és máris jobban éreztem magam, akkor is a nem volt mellettem. Mennyit tudna segíteni, ha egy-egy forgatáson is ott lenne velem! - Komolyan mondtam, hogy dolgozz nekem. Kérlek! Kérlek gondolkodj el rajta, De akkor több helyre kellene velem jönnöd, majdnem velem kellene, hogy élj. – én nem bánnám. Mikor mondjam el ezt neki, ha nem most? Ez nem csak egy hiú ábránd a részemről, vagy gyerekes. Teljesen komolyan gondoltam.
Olykor elgondolkoztat, miért is mondják a nőkre, hogy gyengébb nem? Semmivel sem vagyunk gyengébbek, mint a férfiak, sőt, olykor sokkal erősebbek vagyunk náluk. Nem tartom szégyenteljesnek, ha egy férfi kimutatja az érzelmeit, ha sír. Legalább látni, hogy ő is emberből van. Az érzelmek nem lealacsonyítóak, épp ellenkezőn, felemelnek. Nem fogom fel hát gyengeségnek Adrian reakcióit. Tudom min ment keresztül, és tudom, mennyire sebezhető lett. Bezárkózott egy fal mögé, amely mögül nehezen bír kitörni. Érzem, hogy szeretne, hogy őt magát is gyötri ez az állapot, még sem tud, vagy mer lépni. Nem kárhoztatom érte. Ujjaim simogatásával, cirógatással, hangom halk duruzsolásával próbálom megnyugtatni. Halványan érzem, hogy lassan célt érek vele, elnyugszik, megpihen. Ahogy megfordul fektében, lepillantok rá. Egy szívverésnyi ideig egymásba fonódik tekintetünk, de ő a kezemért nyúl, arca elé vonja tenyeremet. Mintha a sorsomat akarná kifürkészni belőle. Elmosolyodok a gondolatra, másik kezemmel gyengéden simítok végig haján. Kicsivel később felül, magához von, átölel. Olyan dolgot tesz, melyet eddig még soha. Léptünk egyet előre, és ez végül is jó. Nem csak az érintésemet fogadja el, de ő maga is kezdeményez. Felállunk. -Nem fázom. Próbálom nyugtatni. Persze, sejti, hogy ez nem teljesen igaz. Igenis fázom kicsit, és valójában jó lenne nem megfázni. Jól esik, ahogy rám teríti a kabátot, bár inkább megtörölköznöm kéne, és rendesen felöltözni. De a gesztust mindenképpen értékelem. Gyors megoldás, még ha pillanatnyi is. Ahogy két tenyerébe öleli az arcom, már-már hiszem, meg fog csókolni, de ez még elmarad. Nem bánnám. Ám tudom, hogy már így is hatalmas lépést tettünk előre az érintések terén. -Nem is kell megköszönni Adrian. Szívesen teszem… Sutának érzem a szavaimat, mert egészen más kívánkozna a nyelvemre, de én is rettegek. Félek az elutasításától, így hát inkább hallgatok, átfogalmazom szavaimat. -Ha gondolod… átmegyek, és mindent megveszek, amire szükséged lehet. Ám nem ártana vacsoráznunk is egyet. Szóval, lehet jót tenne egy kis esti séta a boltig és a büféig, meg vissza. Mosolyogva mondom a szavakat. Megnyugtatni akarom vele, hogy a vásárlásban, ennek a gondnak a megoldásában sem hagyom magára. Akarom, hogy érezze, mellette vagyok, biztonságot nyújtok neki. Komolyra fordítja a szót, elismétli a korábbi ajánlatot, igaz, ez már sokkal bővebb elfoglaltság így, mint ahogy az először hallatszott. Elmosolyodom, a kezéért nyúlok. Kifordítom, hogy tenyere felém nézzen, majd addig emelem, míg el nem éri fejem vonalát, és belehajtom az arcom. -Adrian. –Komolyan csendül a hangom.- Én nagyon kedvellek téged, és már korábban is igent mondtam. Azóta semmi sem változott. Úgy vélem, megfelelően szorossá vált a kapcsolatunk ahhoz, hogy felajánld ezt nekem. Én pedig szívesen vállalom. Nincs olyan tényező a hátam mögött, amit fájna feladnom ezért. Azt hiszem, semmire nem vágyom jobban ebben a percben, minthogy melletted legyek… veled legyek. Fordítok a szón, mert így már egészen más jelentése is van. Nem mondom azt ki, hogy „szeretlek, Te bolond”, pedig lehet, hogy sokkal egyértelműbb lenne. De nem akarom megriasztani, elijeszteni. Nem akarok terheket pakolni a vállára. Már az is hatalmas ugrás, hogy most itt állunk, szinte meghitt közelségben.
Valójában elég esetlennek érzem magam ebben a helyezetben, ahogy itt állunk, ketten, magányosan egy vad idegen terepen. Korábban a megszokott környezetem vett körbe, és abban sokkal magabiztosabb vagyok. Mi a garancia arra, hogy odakint nem leszek rosszul? Figyelem, ahogy immár állva pillant rám, megnyugtatott, és ezt neki köszönhetem. Ahogy az arcát simogatom a tenyerem közt, és nem merek lépni, többet akarni, mert igen is kezdem érezni annak a hiányát, hogy hozzám érjenek, pontosabban, nem akárki, mert akárkitől nem esik jól. Az ő közelségére vágyom. Neki hála nem leszek kint rosszul, mert ő az én horgonyom, a biztos pontom. - De… köszönöm. – suttogom halkan, mint aki attól fél, hogy elrepül ez a meghitt pillanat, és annak a sasnak a szárnyain száll tovább, akit korábban láttunk, odakint. - Nem, én szeretném, ha együtt mennénk. Akarom. – léptem el előle, kicsit nagyobb távolságot hagyva kettőnk között, azt hittem, hogy akkor elkezd öltözködni majd, de ő visszahúz, a kezemmel játszik, és az arcára húzza az enyémet, önkéntelenül lépek vissza hozzá közelebb, és nyelek egy nagyobbat, csak nem arra készül, hogy közelebb húzzon magára csókra? Egy pillanatra összeszorul a torkom, de nem a pániktól, sokkal inkább az izgatottságtól, de mégsem az történik, amire számítottam, az ajkára rebben a pillantásom, majd lopva a törölközőben elbújó v vonalra a keblei mentén, és újra nyelek, viszont visszaterelődik rá a figyelmem, elvégre, komoly a hangja, így nem tehetem meg, hogy nem figyelek oda rá, és máshol kalandoznak a gondolataim. A szavai felébresztenek bennem valami olyasmit, amit úgy érzem, mintha már rég eltemettem volna, vagy lemondtam volna ezekről az érzésekről, vagy… lehet,hogy csak nem vettem figyelembe. Hülyének kéne lennem, hogy ne értsem, hogy burkoltan mit akarna közölni, kicsit megrettentem? Igen. Zavarban vagyok?! Még szép! Mert… ez nem egy munka ajánlatra való elköteleződés… Erre, ilyen komoly válaszra nem készültem fel, senki sincs a háta mögött! Pedig sosem hoztam szóba, hogy van-e valakije, én mégis erre asszociálok rögtön, reszketegen veszek egy nagyobb levegőt és óvatosan lépek még közelebb Aprilhez, ám az utolsó pillanatban, mégsem ölelem meg, csak a másik kezéért nyúlok, mindkét kezembe az ő kis kezei pihennek, és felhúzom mindkettőt az ajkamhoz, hogy a kézfejére , mindkettőre csókot nyomjak. Lehet, hogy régimódi vagyok, korábban sokkal kezdeményezőbb voltam, talán emiatt is égettem meg magam, és estem akkora csapdába. Most mégis szeretnék mindent helyesen csinálni, kis lépésekben. Nem tudom, hogy mennyire lenne korai elkiabálom-e vagy sem, de ez a váratlan helyzet világított rá arra, hogy mennyire szükségem van arra, hogy ő itt legyen mellettem hosszabb távon. Próbálom szavak nélkül elmondani, neki, hogy remélem megértettem, amit mondott, és… nem akarom elrontani ezt semmiféle hülye habogással, vagy esetleg más hirtelen témával. Legszívesebben kimerevíteném ezt a pillanatot, ahogy a filmekben szokás, és csak állnék benne. Készítettem már romantikus filmeket, férfi létemre, és nyertem velük díjakat is, szóval nem lehetek az ilyen információk feldolgozásában se annyira esetlen? Remélem. A puszik után, a mellkasomra húzom a tenyerét, közvetlenül a szívem fölé, mint egy csapdába esett madár, aki verdes össze vissza, de ezt nem annak a kétségbeesett tamtam-nak érzem, hanem egy sokkal…boldogabb, reménykedőbb érzésnek. Remélem, hogy ő is azt érzi, amit én. - Nem szeretném,ha megfáznál. Öltözz fel, és menjünk közösen. – de még mindig nem voltam képes elengedni a kezeit, bár könnyedén kihúzhatta a tenyerem alól, mindkettőt, mégis csak álltam és őt figyeltem, ahogy ebben a képtelen hajvédőben ácsorgott előttem, az én zakómban, szinte félmeztelenül. Nem leszek képes mellette aludni. Félek, hogy megzavarom álmában, vagy… meglátja, hogy milyen vagyok éjszaka, hogy mennyire rosszul alszom… A hangom egyébként kérlelő volt, reménykedő, amikor megszólaltam, teli bizalommal, ami mind felé irányult, megbíztam benne, hogy minden rendben lesz a közelében, meg persze azért is aggódtam, hogy nehogy megfázzon. Annyi mindent szerettem volna neki mondani. Mégis… féltem, hogy ha hasonlókat is mondanék neki mint nekem, azzal túl sebezhetővé válnék és erre még nem álltam készen. Nem éreztem, hogy itt az ideje.
Férfiak! Milyen esendőek és gyengék is tudtok lenni. Az erő csak álca, mely mögé parányi lényeteket elrejtitek. Elbújtok, nehogy valaki rátok találjon, s kiderüljön a turpisság. Semmivel sem vagytok erősebbek, mint mi nők, s mi nők, semmivel sem vagyok gyengébbek, mint ti. De úgy vélem, semmi sincs véletlenül. Isten nagyon is tudatosan teremtett ilyennek bennünket. Esendőnek, gyengének, védelemre szorulónak. És persze, bátornak és erősnek, hiszen védeni kénytelen lényünket, miként is óvnánk meg másként? Ez így tökéletes. Isten soha nem teremt fölöslegesen. Ahogy mondja, hogy akarom, lám előbújik az erő belőle is. Mert mi más ez, ha nem a védelmet biztosító határozottság. Kedvem lenne elnevetni magam, de még azt hihetné, kinevetem, pedig ez csak a boldogságnak szólna. Hiszen annyira örülök, hogy így képes talpra állni. Így csak szélesen elmosolyodom, és biccentek. Részemről rendben van a dolog, menjünk együtt. Úgy mondjuk, sokkal szórakoztatóbb is. Aztán komolyra fordul a helyzet. Már-már azt hiszem, megölel és megcsókol. Nagy ugrás lenne, át a szakadék felett. De nem, nincs mire aggódnom. Csak a kezeimet fogja meg, mint fuldokló a mentőövet, s megcsókolja őket. Más férfi már régen kihasználta volna az alkalmat. Hm… más férfivel már nem lennék ilyen helyzetben. Azt hiszem, mással soha nem jutottam volna ilyen messzire. De mindezt nem bánom most. Nincs férfi az életemben, ha erre gondolt volna. Sem tartós, sem alkalmi kapcsolatban. Csak a családom van, a bátyám és az apám. Róluk meg nem kell lemondani, sem egy munkáért, sem egy… talán több is, mint munka ez már. De nem bánom, egyáltalán nem bánom. Egy pillanatra, megáll körülöttünk a világ. Megáll az idő, és mi téren és időn át lebegünk. Felhő könnyűnek érzem magam. Szeretném megölelni, és szeretném, ha visszaölelne. Ha az ajkait forrón szorítaná rá az enyémre. Igen, szeretném. Még sem mozdulok, pedig lehet, nekem kéne kezdeményeznem. Még sem teszem. Elriasztanám, és nem akarom. Időt kell adnom neki, oly óvatosan haladni felé, hogy beengedjen önként a maga köré épített fal mögé. Azt szeretném elérni, hogy ő akarjon behívni oda. Szeretném látni a szemeiben a boldogság fényeit, a felszabadulásét, amellyel szárnyalhatna, mint a sas, melyet kint láttunk a sziklák között -Jó. Egyezem bele suttogva a kérésébe. Öltözök, már is. Ám továbbra is csak állunk egymással szemben, mintha egyikünk sem akarna mozdulni. Nem húzom el még a kezeimet, engedek egy végtelen pillanatot még kettőnknek. Aztán lassan mozdulok, de nem eltávolodom, hanem előre lépek még egy parányit, lábujjhegyre emelkedem, és apró csókot lehelek az arcára. Nem a szájára, erre nagyon vigyázok. -Minden rendben lesz Adrian. Sietek. Suttogom el neki, míg az arcunk még összeér, majd visszaengedem magamat, és csak ekkor lépek el előle, húzom el a kezeimet, és azzal a mozdulattal a kabátját is leengedem a vállaimról a kanapéra. Ha nem akadályoz meg, akkor néhány perc erejéig magára hagyom, csak amíg ténylegesen megtörülközöm, és felöltözködöm. Néhány perc csupán, és újra ott állok mellette, most már készen arra, hogy átmenjünk a szemközti boltba és a büfébe. Remélem az eltelt pár perc alatt, ő is összeszedte magát, és nem sújtotta földre a meglepetés, amivel éltem.
Fura lett a légkör körülöttünk, határozottan…kellemes. Megnyugtató, és jó érzés. Szeretném megtartani ezt sokáig, de dolgunk van, mennünk kell, tovább. Ráadásul éhes is vagyok, és bosszús vagyok, amiért nem hoztam magammal váltás ruhát. Gyakorlatilag ugyan ott állok,ahol hagyott, és az imént történteken merengek, zsebre dugott kézzel. Puszit kaptam tőle, de ez másabb volt, mint a korábbiak, úgy éreztem, hogy mintha még bizseregne. Mosolyogva pillantok fel rá, amint megérkezik, és elindulok az ajtó felé, ahol kiengedem, majd becsukom azt, és felsorakozom mellette. Nem teketóriázok, megfogom a kezét, sima kéz-a kézben séta, nem fűzöm össze az ujjainkat. Meg sem próbálok beleképzelni többet, lepillantok rá, reménykedve, és kissé bizonytalanul, mint aki tőle vár támogatást, és így is van. Menni fog, boldogulni fogok egy vadidegen helyen, vadidegen környezetben;majd határozottan pillantok át a túloldalon levő étteremre, és egy kisebb sóhaj kíséretében indulok el arra. A lépteimet az ő üteméhez igazítom, tudomh,hogy nagyokat tudok lépni, anyám is gyakorlatilag rohan mellettem időnként. - Jó helyszín lenne a városka egy forgatáshoz. – osztom meg vele az elképzelésem. – Mit szólnál ha lenne egy helyi lány, aki megpróbált kitörni innen, járt is a nagyvárosban, de beletört a bicskája az ottani életbe… és vissza kellett jönnie ide, megbélyegezve élne itt. De jönne egy filmsztár, felforgatni az életét…? Hülye ötlet? Romantikus film lenne, azt hiszem. – ha ilyenkor jön egy ötletem, ki kell beszéljem magamból, meg kell ,hogy osszam valakivel. Miközben beszéltem,át is értünk a kis étterembe. - Jó estét kívánok. – köszöntem a személyzetnek, és az épp itt ücsörgőknek. A Köszönés után, April kezét fogva,de finoman beljebb húztam magam elé, mert nem bírtam, ha túl sokat fixíroznak. Viszont a hely maga tetszett, a pult környékén vitrinekben piték, a pult fölött, régi és új képek, a város lakóinak egy-egy élményét örökítették meg. Bőr kanapék, u alakú helyek, vagy négy személyesek, és középen is van néhány asztal. Mégis, annak ellenére, hogy magam elé húztam, mintegy felfogja előlem a verbális kapcsolatteremtés fonalait, elsőként ragadtam meg a lehetőséget, hogy középre a négy férőhelyes asztalhoz a fal mellé üljek, és nem engedtem el a kezét továbbra sem, magam mellé húztam, úgy ültem,hogy az ablakon is kilássak. Igyekeztem normális emberkén viselkedni, reméltem, hogy ez kis város, kevés ember fülébe jut el, hogy ki vagyok, de ez szerintem hiú ábránd volt csupán. Amint leültünk, nyílt az ajtó és néhány fiatal gyermekes anyuka a gyerekével be is lépett az ajtón. Én az asztal alatt gyurmázni kezdtem April ujjbegyeit, afféle megnyugtatásnak szántam a magam részére. De úgy tűnt egyelőre feleslegesen aggodalmaskodom. Fél kézzel elkezdtem lapozgatni az étlapot, és a hamburgernél le is tapadtam. Kóla, hamburger és sült krumpli, azzal nem kell annyit pepecselni, így kora este. - Szólj, ha megtaláltad… - legszívesebben, mint egy ideggyenge ember, a lábamat ráztam volna az asztal alatt, de ezt a késztetést igyekeztem visszafogni. Hallottam a gyerekek susmogását, a rajzfilmekről ment az eszmecsere. Az anyukák, és a hamarosan megérkező apukák nem győzték csitítgatni a gyerekeket. Tényleg nem tudtak volna aludni, ha nem jöhetnek errefelé a mai napon. Elmosolyodtam, és hitetlenkedve ráztam meg a fejem, miközben magam elé pillantottam, majd a hajamba túrtam, és észre sem vettem, hogy a pincérnő itt áll és várja, a rendelésünk. Amit leadtam, közösen, Aprilét is, mert figyeltem, és hallottam, hogy végül mit választott. - Szerinted, kifogják bírni a gyerekek, hogy megvacsorázzunk, és azután jöjjenek ide? – pillantottam kíváncsian Aprilre. - Tudom, hogy rólad keveset beszélgetünk, de mesélnél magadról? Te szinte mindent tudsz rólam…de én? – a látszattal ellentétben az apróságokra felfigyeltem, mindig is elegáns, tetszik, ha valami fölé görnyedve hátra simítja a haját az arcából, a füle mögé. De a hivatalosabb öltözetein kívül, hétköznapibban nem igen láttam, még a két évünk alatt sem. Így az, hogy most egy merőben hétköznapi ruhában ücsörög mellettem, tetszett. Sokkal inkább megmutatta, hogy mennyire kényelmesen szeret öltözni. Pontosabban, mindenkinek az a kényelmes, amit viselni szeret, többnyire. - Imádok vitorlás hajózni, és futok. Minden reggel. – nyitottam a sort. – Játsszunk… olyan üvegezős félét, -előhúztam a zsebemből a mobilomat. –ha a teteje feléd fordul, két dolgot kell elárulnod magadról, ha az alja, akkor egyet…? – elég esetlen játék,de most kicsit annak is éreztem magam.
Kezdőlap
