Elmosolyodik lánya pillanatnyi bizonytalanságán. Melody időnként eszébe juttatja Ethan zabolátlan, fiatalabb énjét. Azt amelyik rengeteg ballépését hitte a helyes iránynak, azt amelyik annyi szerettének az életét tönkretette a saját önzőségének érdekében. Ő soha nem akart rossz ember lenni. Világéletében görcsösen, akarattal igyekezett magát a jó oldalon tartani, mígnem egyik nap csábító gondolatok kezdtek felkúszni agyának tiltott, ötpontos biztonságizárral ellátott szegletéből, és ő még azelőtt felült a pokol kénköves bugyrai felé tartó gyorsvonatra, hogy akár egy perccel is tovább kelljen áznia, fáznia a peronon, várva a késő járatot... Azóta is nyögi eme megfontolatlan, felelőtlen döntését. Egy évvel ezelőttig foggal-körömmel kapaszkodott ama elhatározásába, miszerint még ha lehetetlen is, de jóvá teszi a múltat. Mostanra azonban már teljesegészében elengedte ezeket a mondhatni vágyálmokat, jelenleg arra összpontosít, hogy a hátralévő idejét olyan emberekkel töltse, akiket mindig is szeretett, de legfőképp, hogy úgy hagyja itt őket, hogy mindent elrendezett maga körül.
Még egy cinkos kacsintást is megenged magának a koccintásukkor, a benne kavargó megannyi érzelem, gondolat ellenére próbálja elrejteni az aggodalmát, a lehető legtermészetesebben viselkedik, s bár Melody jobban ismeri, mint bárki ezen a világon, talán van annyira jó színész, hogy még tulajdon lányát is megtévessze. Egy ideig biztosan... Aztán egyszerűen csak elmélázik a naplemente nyújtotta gyönyörűségben, s bár maga a látvány egészen lélegzetelállító, még így is gyorsan tova kúszik róla tekintete Melody oldalprofiljára, s ahogy a lánya -aki az egyetlen jó "dolog", amit nyomorúságos életében elkövetett, és soha nem fog megbánni-, páratlan vonásait megvilágítják a nap utolsó sugarai, hirtelen motoszkálni kezd benne egy gondolat. Ilyen lehet a mennyország! Ahova ő aligha fog belépést nyerni, de az már egyszer biztos, hogy a kölyöknél szebb teremtést soha nem látott, és ettől váratlanul elöntik az érzelmek, amelyek végül könnyen szóra bírják. Még a szemét elhomályosító könnyfátyolon keresztül is tisztán kiveszi lánya először értetlen, majd lassan a teljes kétségbeesésbe, elveszettségbe torzuló vonásait. Úgy érzi magát, mintha újra a bíróságon lenne, és a mindent eldöntő ítéletre várna. Újból bűnösnek, egy bűnözőnek érzi magát. Akárhogy is, de egy éven keresztül hazudott Melnek. Ethan alapjáraton egy igazán béketűrő ember, de egy ilyen hír, a jelenlegi körítésben talán még az ő zsebében is kipattintaná azt a bizonyos bicskát... Így teljesen megérti Melody kiborulását, ami igazából az övéhez képest -mármint, amikor a börtön rácsai mögött ülve kézhez kapta a diagnózisát-, semmiség. Tehetetlenségében megtámassza könyökeit kissé szétterpesztett térdein, az épp aktuális hűsítőjét két kézzel fogva lóbálja széttárt lábai közt a levegőben, s közben a messzeségbe bámul, már nem is zavarja annyira, hogy egy szál cigije elég csak úgy a semmiben, hála Melody pillanatnyi kis magánakciójának. Akkor egyenesedik fel, és dönti hátát a támlának, kissé lejjebb is csúszva a székben, amint megérzi Melodyt a vállának dőlni. Mivel a két szék elég közel van egymáshoz, így könnyen átkarolja félkezével lánya vállát, ezzel még közelebb is húzva magához, hogy egy hosszú, gondoskodó csókot nyomjon az aranyszőke üstökére.
-Vannak kezelések, kemó, sugár, de azokkal csak pár hónapot nyernék, talán még egy évet, viszont cserébe jó szarul érezném magam abban az egy évben. - Meglepően nyugodtan duruzsolja mindezt lánya tincsei közé, időközben az alkoholmentes sör kikerült a kezéből, s miközben egyik karjával rendületlenül Melody vállát karolja, addig az immáron szabaddá vált kezével egy kósza hajtincsét pödörgeti a levegőben, ám ez nem tarthat sokáig, ugyanis a lány hirtelen helyzetváltoztatásával együtt úgy tűnik, mintha megannyi gondolat, megoldás kezdené záporozni az agyát. Ezen keserűen elmosolyodik Ethan, ugyanis a kétségbeesés, önsajnálat, tombolás után nála is pont ez a szakasz következett. Biztos van erre valami pszichológiai magyarázat, de most nem igazán ér rá ezzel foglalkozni, Tessa említése ugyanis azonnali rövidzárlatot csinál az agyában. Fogalma sincs miért gondolta, hogy valaha is úgy tehet, mintha a nő nem létezne. Igazából csak meg kellene tanulnia kezelni a helyzetet, és a lehető legtermészetesebben viselkednie mikor szóba kerül. Hiszen ő csupán a sógornője. Hivatalosan...
-Az anyád mellkassebész. Ha jól tudom nem agresszív daganatokra specializálódott. Meg egyébként sem kérhetek pont tőle szívességet... - Utóbbi kijelentése kissé meggondolatlanul bukik ki belőle, s amint ezt ő maga is érzékeli, próbálja menteni a menthetőt. -...tudod mennyire elutasító, ellenséges velem a történtek óta. - Egészen kézenfekvő magyarázat, hiszen Melody nagyjából tisztában van vele, hogy honnan is származik az Ethan és Tessa között kialakult feszültség, ellenszenv. Részben...
-A börtönorvos valamit hadovált egy génterápiával egybekötött biológiai terápiáról, de ezek még mind csak kísérleti fázisban tartanak. Önkéntes jelentkezőket várnak. Pont erre a daganatfajtára specializálódott. - Ez így önmagában elég biztatónak tűnhet. Eleinte Ethan is így gondolta, felvillant benne a remény apró szikrája, aztán jött az a bizonyos, szokásos DE!
-Le kéne tennem hozzá ezt a rohadt bagót. - Dörmögi bosszúsan összeráncolt szemöldökkel, miközben duzzogva a távolba mered.
-Szóval ez így nagy szívás. - Sóhajt, majd egy vállrándítással kihúzza a következő szálat a dobozából, s egy ironikus horkantással, keserű félmosollyal forgatni kezdi maga előtt a cigit mielőtt rágyújtana.
-Jelenleg nem áll túl jól a fáma. - Nevet fel röviden, cinikusan, majd elkomorulnak vonásai, és újból lánya arcát kezdi fürkészni, próbál minél többet elraktárazni belőle magának.
-Már felvettem a kapcsolatot egy... ügyvéddel. - Tart egy lélegzetvételnyi, jobban mondva inkább egy slukknyi szünetet, de igyekszik gyorsan folytatni, mert tudja hogy Melody közel áll egy újabb kiboruláshoz.
-Mindent el akarok rendezni ameddig még itt vagyok. Annyi szart követtem el a múltban, hogy ha jóvá nem is tehetem őket, valamivel szeretnék kompenzálni. - Kezd bele kátrányos füstfelhőbe burkolva szavait.
-Kölyök, jelenleg te vagy az egyetlen és a legfontosabb személy az életemben! Ha ez az egész rohadt betegség azt jelenti, hogy csak ennyi idő jutott nekem veled, akarok valami maradandót adni, amivel akkoris segíthetlek, ha már fizikailag nem leszek itt. - Nehéz szavak ezek, és mivel az utóbbi években megtanulta kimutatni az érzéseit, egyáltalán nem szégyelli a szemében összefutó könnyeket.
-Te leszel az egyetlen, az elsőszámú örökösöm. Mindent rád hagyok. - Gyorsan, erősen megdörzsöli szemeit hüvelykujjával, majd újabbat slukkol a bagóból.
-Megérted, hogy mit miért teszek, és hogy miért hoztam meg ezeket a döntéseket, ugye? - Némi kétellyel, félelemmel teszi fel ezt a kérdést. Valahol legbelül tudja, hogy Mel nem nyugszik bele csak úgy a nagybátya döntésébe.

Pontosan ugyanúgy vártam a közös hétvégénket, mint évekkel ezelőtt, sőt... mint kislány koromban. Ez az együtt töltött idő már afféle rituálévá nőtte ki magát köztünk és még kamaszkoromban sem éreztem gáznak eljönni a nagybátyámmal egy-egy ilyen horgászatra. Még akkor sem, ha az emberek kilencven százaléka miután rám nézett azt mondta, hogy nem létezik, hogy én leülök egy tó partjára, nézem órákig a botot és ha netán akad valami kapás, nyavalygás nélkül kihúzom a halat. Ennyit a látszatról. Ezért nem szabad első blikkre megítélni az embert. Ha valaki közelebbről ismert, még akkor is volt némi kételye ezt az egészet illetőleg, de... én mégis, egyszerűen imádtam. Hiszen itt nem igazán a horgászat volt a lényeg, hanem a csend, a környezet és persze az, hogy mennyit hülyültünk mi ketten itt a tó partján, szívattuk egymást és jókat beszélgettünk. Na ez az, ami baromira hiányzott nekem már, hisz az elmúlt hét évben nem volt kivel kijönnöm ide... de ha lett is volna vállalkozó szellemű illető, egész biztos, hogy nem lett volna ugyanolyan, mint Ethannel és nemhogy jobb kedvem lett volna, hanem vélhetően elfogott volna a depresszió is hirtelenjében, amiért nem lehet itt velem. Egy próbám volt, akkor is egyedül jöttem, de olyan gyorsan távoztam is, ahogyan érkeztem.
Lehuppanok az egyik horgászszékbe, miután elpakoltam a szerelés nagy részét, hisz mára nem maradt más, minthogy megnézzük ezt a gyönyörű naplementét, aztán aludjunk végre egyet a házban is, mert már ránk fér azért egy normálisabb pihenés is.
- Sört... Vagy várj, inkább maradok most mégis a tonicnál, ha van még – vágom rá a kérdésre és már nyújtom is a kezem felé, hogy ha megtalálta, elvehessem tőle és az övéhez koccintsam az üveget. Mindez idő alatt nem veszem le róla a tekintetem, ugyanis kicsit furcsa nekem Ethan. Mintha a két nap alatt végig kattogott volna valamin az agya és ami azt illeti, egyszer rá is kérdeztem, hogy van-e valami gond, mégsem válaszolt rá normálisan, ami egy picit még inkább aggaszt. Most pedig megint olyan, mintha fejben valahol máshol járna és már nyitnám is a szám, hogy rákérdezzek újra, most már erélyesebben, de belém fojtja a szót még épp idejében. - Tényleg nem lehet betelni vele – fordulok én is aztán hunyorogva a táj felé, mielőtt nagyot kortyolok a kezemben lévő üvegből. Elrévedek a tájban, figyelem, ahogy a nádasból felszáll egy madár, aztán a narancs színekben fodrozódó vízfelszínt nézem pár pillanatig, mert újra elfog az a különös, aggasztó érzés. Még egyszer rá kellene kérdeznem, hogy mit titkol, hisz valami egész biztos, hogy van. Nem szokott ilyen lenni, most teljesen szótlan, mikor egyébként általában be sem áll a szája... Nem akarok felesleges agyszüleményeket gyártani, de ezt sem bírom túl sokáig, így a stressz miatt már én is előveszek egy szál cigit, hogy valamin legalább levezethessem a folyamatosan növekvő feszültséget. Ennyi időt adok még a nagybátyámnak, hogy szóra bírja magát, ha mégse tenné, az én beszélőkém indulna be rögtön, de szerencséjére vagy sem, megteszi ő.
- Ethan Sharp, filozófust hallottuk – engedek meg egy pimasz megjegyzést, de aztán oldalba is bököm rögtön a könyökömmel. – Ugyan, még mindig olyan fiatal és stramm vagy, mint hét éve – próbálok egy kicsit viccelni vele, de érzem én a levegőben nagyon is, hogy ez most nem a humoros oldalától jön. Most nem fogja elsütni egy viccel, itt most a komolyságnak van helye... Hamar elkomorodom én is.
- Ne hülyéskedj már, előtted van még legalább harminc év – ráncolom a szemöldököm, de olyan rossz érzés kerít a hatalmába hirtelen, amit még én magam sem tudok egyelőre hová tenni. Nem nézek rá, meredten bámulom az előttem elterülő látványt, miközben hunyorogva szippantok egy mélyet a cigimből. Miről hadovál? Jobban mondva miért beszél ilyen hülyeségeket? Érzem rajta is a feszültséget, a szemem sarkából látom, hogy a lábai folyamatosan járnak fel-le, nekem pedig egyre hevesebben ver a szívem, főleg, mikor újra megszólal. Arcomra kiül az értetlenség, megemelkedik a szemöldököm és csak lassan fordítom a fejem az ő irányába, mikor a keze az enyémhez ér.
„Rákos vagyok.” - Ez a két szó visszhangzik csak a fejemben, mintha ólomsúlyú kalapáccsal ütnének hirtelen agyon. A cigi is kiesik a kezemből a hirtelen sokkra. Torkomban gombóc nő, a tekintetem egy pillanat alatt homályosodik teljesen el, hirtelen nem is tudom, hogy a könnytől vagy mert éppen csak pár pillanat választ el attól, hogy elájuljak a hallottak miatt.
- Mi... hogy... hogy mondod? – rázom le a kezét az enyémről, amint folytatja azzal, hogy nem műthető és áttétek is vannak. Hasonló érzések kerítenek hatalmukba, mint nagyjából három éve, mikor kiderült apámról, hogy beteg. Most viszont úgy érzem, ebbe egész biztos bele fogok rokkanni...
Dühömben lekapom a fejemről a baseball sapkát és erősen földhöz vágom, miközben hirtelen felpattanok a székből és a hajamba túrva lépek el pár lépést, Ethannek hátat fordítva. Ezt nem hiszem el, nem lehet igaz! Üvölteni tudnék. Helyette viszont csak valami nyüsszögő vékony hang szökik ki a torkom mélyéről, miközben arcom a tenyerembe temetem, hogy letöröljem az arcomra gördülő könnycseppeket. Egyből helyére kerülnek a kirakós darabkái, most már tudom hová tenni azt a heveny köhögést, ami néhányszor elfogta az elmúlt napokban...
Beletelik egy percbe, de talán többe is, míg nagyjából rendezem a légvételem és képes vagyok visszalépni a nagybátyámhoz. Közelebb húzom a széket hozzá, vele félig szembe és így már újra képes vagyok a szemébe nézni.  
- Mondd, hogy ez valami rossz vicc, Ethan... Nem teheted ezt velem, érted? A picsába is! Hét évet voltál távol, erre kiszabadulsz és... – elcsuklik a hangom, belegondolni is kegyetlenség, hogy itt hagyhat újra. Végleg. Kikapom a cigit a kezéből és a földre dobom, rögtön eltaposva a csikket. Homlokom a vállának döntöm és lehunyom a szemem.
- Biztos van megoldás. Olyan nem létezik, hogy nincs! Jézusom... – Teljesen elönt a kétségbeesés, pedig jól tudom, hogy nem így kellene viselkednem, hanem csak a pozitív dolgokkal előhozakodni. Fújok egy nagyot és kiegyenesedem, miközben rögtön járatni kezdem az agytekervényeimet. – Beszélned kell anyámmal, tuti, hogy valahogy tud segíteni. – Ha valaki, ő biztos, még akkor is, ha valamiért nagy az ellenszenv, annyira azért egyértelműen nem lehet valaki unszimpatikus, hogy egy ilyen esetben ne segítene.
De mi van, ha tényleg nincs rá semmilyen megoldás? Mennyi ideje van hátra?

Izgatott volt a hétvége miatt. Kiszabadulni végre a rácsok mögül, és a lányával tölteni idejének nagyrészét, olyan volt, mint egy jól megérdemelt jutalom, amire már oly' régen vágyott. Mintha megnyerte volna a lottófőnyereményt. Arra azért időnként emlékeztetnie kellett magát, hogy Melody már nem az a "kislány", aki hét évvel ezelőtt is volt, és teljesen természetes, ha már nem akar annyi időt együtt tölteni Ethannel, mint régen. Nyilván megtalálta a helyét a világban, kialakult az érdeklődési, barátiköre, ráadásul dolgozó, független, felnőtt nő lett, akinek megvannak a prioritásai az életében. Az izgatottság mellett egy másik érzés is lassan a hatalmába kerítette, s miközben dobálta fel a horgász cuccokat, hálózsákot, hűtőtáskát a csotrogány öreglány platójára, számtalan negatív dolog megfordult a fejében, amiket minden erejével igyekezett elnyomni, egyszerűen nem hagyhatta, hogy bármi is beárnyékolja ezt a hétvégét... Egyetlen hírt kivéve, de tudta, hogy nem kerülgetheti sokáig a forrókását. A szája fültől fülig ért, amikor felvette Melodyt. Egyrészt, mert amint megpillantotta lányát a horgászathoz tökéletes öltözékben -ami nyilván nem kisestéji volt tűsarkúval-, Ethan felült a nosztalgiavonatra, és hagyta, hogy olyan helyekre, emlékek közé repítse őt az öreg gőzös, amik életének legféltettebb, s egyben legszebb pillanatai. Főképp a baseball sapka láttán érzékenyült el, amit még gyerekként kapott tőle a lány, és őszintén nem gondolta, hogy még most is meglehet neki.
A megannyi kavargó érzés mellett azért egy kis félsz is helyet kapott, ugyanis fogalma sem volt róla, hogy miről fognak tudni beszélgetni két egész napon keresztül, hiszen nem csak a körülmények, de ők maguk is sokat változtak a hét év alatt. Bár kissé döcögősen indultak, egész hamar megtalálták a közöshangot. Kezdve a hosszú, majd' két órás kocsiút alatt eltöltött, torkukszakadtából történő Bon Jovi slágerek ordításától, a közös cigizésekig, melyek során úgy füstöltek, akár a gyárkémény. Minél inkább összecsiszolódtak, annál több közösponot fedezett fel kettejük közt, ami egy kicsit mindig megmosolyogtatta. Például, hogy Melody ugyanúgy tartja a cigit, mint Ethan. A hely ahová régen is jártak, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint tíz, húsz évvel ezelőtt, egyedül talán a kibérelhető faházakon újítottak egy keveset, melyek közül ők is foglaltak egyet a hétvégére, bár szinte csak aludni, zuhanyozni jártak be, ugyanis nagyon jó időt fogtak ki ahhoz, hogy éjszaka is dobálgassák a botot. Ha pedig már elég fáradtak voltak, egyszerűen csak hunytak egyet a nyugágyakban a stégen. Hát pontosan így telt a közös hétvége, amíg el nem érkeztek az utolsó estéhez.

-Mit kérsz? - Áll meg a csurig megpakolt hűtőtáska mellett.
-Van Canada Dry, Pepsi, sör... - Sorolja a lehetőségeket, s mialatt a kívánt hűsítő után kutat, egy kicsit összeszorul a szíve amiért ilyen hamar elröppent a közös hétvége. Fogalma sincs róla, hogy lesz-e még valaha lehetőségük ilyen módon minőségi időt eltölteni együtt, az meg egyenesen elbizonytalanítja, hogy biztosan ez a megfelelő alkalom-e arra, hogy közölje vele a nem épp szívderítő hírt...
-Cheers, kölyök! - Nyújtja át Melnek az üdítőt, s ahogy régen is tették, koccintásra nyújtja a sörét mielőtt egy nagyot kortyolna belőle. A külömbség csupán az italban rejlik. Évekkel ezelőtt hallani sem akart róla, ma azonban már szigorúan csak alkoholmenteset fogyaszt. Miután befejezte az italszervírozást, újfent kényelmesen elterül Melody mellett a kempingszékében, a sörét a karfán lévő pohártartóba helyezi, lábait szétterpeszti, kicsit még lejjebb is csúszik a székben, végezetül -a teljes kényelem érdekében-, összekulcsolja kezeit hasán, és egyszerűen csak gyönyörködik az eléjük táruló látványban.
-Mindegy, hogy hányszor látom, mindig képes elkápráztatni és valami újat mutatni. - Sóhajtja elégedetten, és egy cseppet sem zavarja, hogy a szóbanforgó látványosság épp a szemeibe tűz a horizonton járó, szinte vérvörös naplemente képében, amely az előttük elterülő tavat, nádast is hasonló színbe vonja be. Egy keserű félmosolyra görbül ajka, amint rádöbben, ez az első igazi naplemente, amit a szabadulása óta végignézhet. A valódi kérdés mégis inkább az, vajon melyik lesz az utolsó?! Tudja, hogy már nem húzhatja sokáig a színvallást, nem is áll szándékában hazudni, jobban mondva, tovább hazudni a lányának, egyszerűen csak fogalma sincs róla, mégis hogyan közölje vele a tényeket. Soha nem volt gondja a szavakkal, a beszélőkéje már nem egy szorult helyzetből kihúzta őt, most mégis úgy érzi, akadályokba ütközik. Egyetlen mentsvárához nyúl hát, a cigarettához, ami groteszk módon a vesztét is okozza. Rá is gyújt hát, hosszan, gondterhelten mélyeket szív belőle, és furcsamód csendben van, nem sztorizgat, egyszerűen csak elréved a nikotin és az eléjük táruló látvány furcsa egyvelegében. A szokatlan csend talán Melodynak is feltűnhet.
-Néha azon gondolkodom, főleg mióta dutyiban voltam, hogy milyen rövid az élet. Hét év csak így, egy szempillantás alatt eltelt... - Hogy szemléltesse is milyen volt az a szempillantás, egy keserű félmosoly kíséretében csettint is a levegőbe.
-Hét év rohadt sok idő kölyök. Hét évet a bezártságra, semmittevésre pazaroltam a saját hülye hibámból kifolyólag. - Egy kicsit lejjebb húzza szemére baseball sapkájának siltjét, hogy Melody ne tudjon olvasni az arcára kiülő érzelmekből.
-Egyszerűen megrémiszt a gondolat, hogy fogalmam sincs melyik lesz az utolsó naplemente az életemben. - Tanácstalanul pillant Melody felé, de az a hamiskás, csintalan mosoly mégis ott játszik az arcán, ami már szinte a védjegyévé vált. Ezután hosszú percekig csak egy szelíd mosollyal, könnyfátyolos szemekkel méregeti a lányát, a rosszabb, nehezebb időkre elraktározza magában mimikáját, a mosolyát, a szemeit, hogy bármikor elő tudja hívni majd, ha egy kis vigaszra, megnyugvásra lenne szüksége. Minél tovább nézi, annál inkább saját magát véli felfedezni Melodyban. Enyhén megrázza a fejét, hogy visszacsöppenhessen a jelenbe, majd lekanyarintja fejéről a sapkát, hátra túrja itt-ott már őszbe borult tincseit, de nem veszi vissza, helyette kilógatja maga mellé, és lazán lóbálja a levegőben.
-Egy éve tudom. El akartam mondani, de valahogy sose volt meg rá a megfelelő alkalom. - Meredten mustrálja a fel-le pattogó térdeit, és ha Melody engedi, a hozzá közelebb eső kezével átnyúl a lányhoz, hogy megfogja a kezét.
-Rákos vagyok. - Ha már eddig gyáva volt arra, hogy hamarabb szembesítse lányát az igazsággal, most az a minimum, hogy Melody szemébe néz a diagnózis közlése közben. Tekintete sajnálatot tükröz. De nem saját magát sajnálja, azért van bűntudata, mert ennyit várt ezzel a hírrel. Ez a rohadt kór már annyi mindentől megfosztotta a családukat.
-Tüdő. Nyirokcsomó áttétekkel. Nem műthető. - Ez az a pont, aminél újfent a tájra vezeti szemeit, és amíg hagyja, hogy a lánya feldolgozza a hallottakat, újabb szálra gyújt.