Mióta én is és a barátaim is mind dolgozunk, muszáj volt elfogadnom, hogy a barátság fogalma is némiképp átalakul. Most már nem feltétlenül az jelenti a barátságot, ha valakivel kétnaponta találkozok és időt töltök, hanem aki felé akkor is bátran fordulhatok, hogyha egy hete nem beszéltem vele. Ezzel együtt pedig tudom, hogy én is egyből képes lennék ugrani, ha Melodynak szüksége lenne rám. Ez a találkozó az időhiány miatt tényleg szinte már-már szükségszerűen hatott nekem is és jól esnek Melody szavai, amikkel elárulja, hogy ő is hasonlóképpen érez.
Hobbik terén nagyon hasonlítunk, ugyanakkor a személyiségükben nem teljesen ugyanazok a jegyek dominálnak, amit én egyébként sosem éltem meg negatívan kettőnk között, pont azért, mert mindketten őszintén ki merjük mondani, hogy bizonyos dolgokban különbözünk és így van ez a reggeli procedúrák terén is.
- Viszont a dugókat tökéletesen ki lehet használni arra, hogy reggelente kisminkeljem magam a kocsi visszapillantó tükrében - nevetek fel. - De egyébként semmi bajom nincs a buszozással sem, csak elcsábított az a szabadság, amit az autó nyújt - vallom be őszintén már az öltözés során. Mondjuk én inkább a metrót preferáltam, mert a busz ugyanúgy képest volt állni a dugóban, a reggeli csúcsokban pedig igazán idegesítő volt ácsorogva, más emberek aurájában végigküzdeni az utat. Magassarkúban!
Az elmúlt időszakban azt vettem észre Melodyn, hogy a tánc egy olyan témává vált számára, amiről nem szívesen beszélt és ha jól emlékszem, leggyakrabban ezt a Brainnel történtekkel magyarázza, persze jogosan és teljesen érthetően. Viszont - ahogy én látom külső szemszögből - szerintem Mel beragadt egy olyan mentális állapotba, amibe igazából nem is ő esett bele, hanem Brain, viszont kétségtelenül kihat rá is. Lényegében ezért is kérdezek rá Brain jelenlegi állapotára, amit látok rajta, hogy rosszul esik neki, sejtem is miért. Nem állt szándékomban rossz érzéseket kelteni neki, de mentségemre legyen, ezzel is csak az ő jelenlegi napjaira vagyok kíváncsi. Úgy tűnik, Brain nem tudta még elfogadni a történteket.  
- És hogy bírod? Sikerül elérned, hogy ne ragassza rád a depresszióját? - nézek felé aggódó szemekkel, aztán belegondolok Mel helyzetébe. - Basszus, Mel, azért tudd, hogy nagyon becsüllek és borzasztóan erős nőnek tartalak! Kihajtod a beled a munkában, otthon kezeled őt fizikailag és még mentálisan is… és mindezek ellenére is nagyon jól nézel ki - kicsit kifakadok, de csak azért, mert aggódok érte. Feltételezem, hogy a látszat ellenére kellően megviselt lehet és nem csak abból érzem ezt, hogy semmi ideje nincs. Egy depressziós embert folyton motiválni nem könnyű és nehéz megállni, hogy ne mi magunk vegyük át a rossz hullámokat.
- Azért, ha bármi kell, vagy tudlak valahogy támogatni, szólj, oké? - Fogalmam sincs mire gondolok pontosan, nyilván sokat beszélgetünk, most is együtt töltjük az időt, de teszem azt, ha be kellene vásárolni és nem házhozszállítással akarja azt megoldani, akkor szívesen megteszem, mikor a városban vagyok. Vagy bármi… Én is el tudom vinni orvoshoz Briant, ha kell.
Viszont egyelőre - ha már úgyis kész vagyunk az átöltözéssel - nem érzem úgy, hogy tovább kellene erőltetnem a témát, annak ellenére sem, hogy bőven maradtak még bennem fel nem tett kérdések. Majd később visszatérek rá.
- Igen, tudom, de nekem ehhez fel kellett nőnem - nevetek fel, mikor megérzem a bökést oldalamnál. Persze túlzásokba sem kell esni, az én munkám nem engedi meg nekem azt a luxust, hogy teljesen spontán legyek, mert minden tárgyalásomra készülnöm kell és az a minimum, hogy előre összeszedem fejemben a szükséges szavakat, amiket azért még én sem napi szinten használok oroszul. Mégsem jogi szavakkal kommunikálok az orosz családtagjaimmal, ahogy lényegében Toddal sem. Ebből adódóan azt sem mondhatom, hogy a spontaneitás teljesen rátelepedett volna az életemre, de ami a hobbikat illeti, ott abszolút és ez jó.
Szerintem a mindennapjaim nem tekinthetők túl izgalmasnak, úgyhogy hirtelen át kell gondolnom, hogy mi az, amit még nem mondtam el Melodynak, de eszembe volt még anno, hogy el akarom szóban mesélni neki. Az egyik legfrissebb történetem az, hogy a nővérem babát vár, ami nagy szó a családnak és nekem is, persze tudom, hogy Mel máshogy tekint a babákra, mint mondjuk nővérem, vagy én.
- Oh hát azért szerencsére nem nekem kell majd kitalálnom minden gondolatát, azt meghagyom nővéremnek, de azért szívesen foglalkozok vele bármikor, amikor találkozunk majd. Én amúgy érzem magamban az anyai ösztönöket, de úgy vagyok vele, hogy még egy picit azért élni szeretnék előtte. Vagyis érted, hogy értem… ki akarom használni még az időt, amíg nincs gyerekem, hogy olyan dolgokat tegyek, amiket gyerekkel nem, vagy csak nehezen tudnék. Például utazgatni, vagy bulizni - vigyorodom el sunyin. - Úgyhogy, ha lesz valami jó alkalom és szívesen látnál, ne hagyj ki belőle! - nyújtom először kezeimet, aztán hátamat is, miközben előre hajolok és a kezeimet a hátam mögött összekulcsolva a magasba emelem. Akkor egyenesedek csak vissza állásba, amikor megszólal a zene. Elmosolyodom, mert nagyon szeretem ezt a számot, de a mosoly addig tart, amíg Melody gyomorszájon nem vág a kérdésével.
- Öhm, hát, azt hiszem, fogalmazhatunk így is - nyúlok a copfomhoz, ami egyértelműen a zavarom jelképe és még mindig nem sikerült leszoknom róla.
- Spontán módon fogalmam sincs, hogy mi van - nevetem el magam kínomban. Huh, ez most nehéz, elég katyvasz szituációban vagyok és minden bizonnyal csak össze-vissza fogok makogni, de megpróbálom elmesélni neki a fejleményeket. Ez csak azért kellemetlen, mert annak idején is Melody volt az (ki más?), akinek a pillanat hevében, a tárgyalások közepette kifejtettem, hogy milyen nehéz helyzetben voltam Toddal, amiért nem tudtam eldönteni, hogy a letartóztatott férfi bűnös-e vagy ártatlan, mostanra pedig már bárhogy nézzük, de egyértelművé vált számomra, hogy Tod bűnös, mégis szabadlábon van és nagyon úgy néz ki, hogy én pedig beszélőviszonyban maradtam vele. És az a helyzet, hogy nem csak beszélgetünk. Sőt, javarészt nem beszélgetünk. Azt Melody tudja, hogy lefeküdtem vele még anno, de nem avattam be azóta, hogy ez többször is megtörtént, legfeljebb sejti, hogy még mindig találkozgatunk. Lehet pont ezért is kérdezett rá.
- Először is, szögezzük le gyorsan, hogy hivatalosan szingli vagyok - mutatom fel a mutatóujjamat is, mert úgy érzem, erre fel kell hívnom a figyelmét, mielőtt a sztori többi részéből arra következtetne inkább, hogy mégsem vagyok annyira az. - De úgy összességében a főnököm segít, hogy ne sok kedvem legyen a férfiakhoz. Tudod meséltem, hogy eléggé sok munkát ad mostanság és úgy érzem, hogy olyanok miatt is találkozókat rendez, amiket le lehetne tudni egy fél perces telefonhívással is. Egy hónapja elhívott vacsorázni, amit én udvariasan visszautasítottam és akkor nagyon örültem, hogy talán itt vége szakad a kínos meetingeknek. Hát nem. - Biggyesztem le szám sarkát, miközben lábamat kezdem nyújtani álló testhelyzetből. Két hete úgy felfáztam egy hideg pad miatt, hogy most nem merek leülni a földre, pedig itt a teremben nincs hideg.
- Na, az utóbbi időkben csak rosszabb lett és már fizikailag is hozzám ér. Nem durván és nem is, tudod… nem a lágyabb helyekre, de nagyon zavaró és ezt már többeknek is jeleztem. És tudom, hogy váltanom kellene munkahelyet, viszont őszintén szólva még reménykedek, hogy valahogy el tudom érni, hogy ő menjen el és ne nekem kelljen. - Ilyen téren nagyon küzdő jellem vagyok. Lehet, hogy nem pont erre a sztorira számított Mel, de most kiakadt belőlem, mivel borzasztóan bánt, hogy ez történik velem.
- Aztán ezt elmondtam Todnak is. - Igen, igen, tudom, most robbantom a bombát azzal, hogy még mindig beszélő viszonyban vagyok Toddal. Be is húzom nyakamat, mint aki várja a szidást. Nem is merek ránézni. - És hevesebben reagált rá, mint vártam… - adagolom neki a sztori fennmaradó részét, bár még erről is annyit tudnék beszélni, hogy sose kezdenénk a játékot és a végén még azt gondolhatná, hogy ő megússza a "hogyan tovább" pasi kérdést. - Szóval most azt hiszem, picit aggódok, hogy mi lesz - Velünk, Toddal, illetve Tod és a főnököm között, mert azért van bennem félelem, hogy kezébe veszi az ügyet és olyat tesz, ami bizonyítékot adna azon kimondatlan, de szinte tényként kezelt dologra, hogy tényleg nem kreált vádakkal támadták őt a tárgyalásokon.

Elég könnyen feltalálom magam, úgyhogy nem esek kétségbe, mikor Melody váratlanul felhív és megkérdezi, hogy most ráérek-e. Ugyan dolgozni dolgozok, csak épp otthonról, de ez egyúttal megadja azt a szabadságot is nekem, hogy magam osszam be az időmet és ha én most sportolni szeretnék, akkor a munka bizonyos szempontból várhat. Ha ezt szegény anyám hallaná, kapnám a fejmosást, de attól még ma így van. Viszont le kell kopognom, minden simán megy, a feladatommal is nagyjából végzek és még a sportközpontot is sikerül felhívnom, akik le is foglalnak nekünk egy pályát. Szóval kis túlzással már csak oda kellene érnem időben, ami speciel könnyű feladat lenne, ha nem rossz irányba kanyarodnék a szürke kétköznapok által belémnevelt reflexből. Oh, hát hol jár az agyam…
Ennek ellenére is sikerül előbb a helyszínre érkeznem, amit nem bánok, mert addig felveszem a kulcsokat és a felszerelést is, úgyhogy Melodyval már ezekkel nem kell bajlódnunk. Nagyon boldogan elmosolyodom, mikor végül meglátom őt, a kulcsokkal teli kezemmel pedig átkarolom derekánál és egy puszit nyomok inkább csak a levegőbe, mintsem ténylegesen arcára, mert most így adja ki a helyzet. Úristen, hát milyen rég éreztem már ennek a lánynak a közelségét! Most érzem csak igazán, mennyire hiányzott.
- Nem késtél, egy percig se aggódj, inkávv fúj csak egyet - látom rajta, hogy siethetett, mire hálásan, de egyben keservesen is pillantok rá, hiszen abszolút felesleges volt.
- Tényleg nagyon köszönöm, hogy írtál, megértettem volna azt is, ha nem rám akarod szánni ezt a megnyert két-három órát, hanem mondjuk, nem tudom, pihenésre, Brianre, magadra... - Bár azt is tudom, hogy lényegében a sport egy olyan dolog, amivel magára is időt szán függetlenül attól, hogy velem űzi most, szóval igazából ez tökéletes példája a két legyet egy csapásra kifejezésnek, nem? Úgy tűnik.
Tudom, hogy nem kellene elmosolyodnom azon, hogy tényleg nem sok mozgásra volt lehetősége az elmúlt nagyon nehéz időszakban, de úgy összességében még mindig azt érzem, hogy jó őt látni és szemtől szemben nézni arcát és testbeszédét, ezért nehéz levakarnom magamról a jókedvet.
- Akkor szerintem egyenlő felek leszünk - kerekítem ki a válaszából a pozitív vonzatot, miközben kibújok a cipőmből. - Bár a busz után futást sem szabad alábecsülni. Utóbbi időben rászoktam az autóra, mert bevallom, nagyon elkényelmesedtem, de előtte hihetetlen, milyen sprinteket tudtam összehozni akár magassarkú csizmában is - nevetek magamon. Mindezek mellett viszont az is megüti fülemet válaszában, hogy tehát akkor táncolni sem táncol már még néhanapján sem. Ez a gondolat sokkal mélyebb érzéseket szólaltat meg bennem, viszont miközben nadrágom után a pólómat is átcserélem, elhatározom, hogy nem hozom fel egyből a táncot, pedig nagyon érdekel, hogy miként gondol rá, hiszen mégiscsak életünk egy meghatározó része volt, neki jobban is, mint nekem, de ebben teljesen rokonlelkek vagyunk.
- És hogy van Brain? - váltok gyorsan témát, noha talán csak részben más a téma, hiszen tudom, hogy mi történt vele. Közben elkészülök teljesen, még gyorsan lófarokba kötöm szőke tincseimet, aztán kulccsal, törülközővel és felszereléssel a kezemben zárom az öltöző ajtaját.
- Ne-ne, isten őrizz, tényleg nem akarok rémeket látni - kacagok, mikor épp szembejön velünk a recepciós srác és még látom, hogy felénk fordulva lesi, hogy mi ez a nagy jókedv. Vagy épp mást néz ennyire vigyorogva, igazából nem vonom én érte felelősségre.
- De amúgy szerintem is, így neked sem kell miattam fájdítanod a fejed. - Időpontot találni, lemondani, újraszervezni… tényleg macera lehet neki a munkája mellett, plusz teljesen feleslegesen kellemetlenséget is tudok jelenteni számára ezzel. - Tudom, most fura lesz, amit mondok, mert nem így ismertél meg, de észrevettem magamon, hogy egyre jobban szeretem a spontán dolgokat, vagyis azt az érzést, hogy szándékosan nem tervezek meg előre semmit, csak hagyom, hogy a nap során - amennyire persze lehet - menetközben rögtönözzek. - Anno tánc alatt is én a betanult koreográfiákat imádtam, magamtól nem szerettem elkezdeni csak úgy zenére rögtönözni valamit. El tudom képzelni, hogy ez most már nem így lenne.
- Hajjaj - felnevetek most már a teremben, majd lepakolok a padra. - Annyira izgalmas, amennyire izgalmasan el tudom mesélni. Irigylem azokat, akik azt is csodálatosan érdekes sztoriként tudják elmondani, hogy megkentek vajjal egy kenyeret. De, nekem nincs meg ez a képességem, amiért nagyon szomorú vagyok. - Elkezdek nyújtani, elsőként felemelem a karomat magasra, majd körkörös mozgásokat végzek. Nem árt egy kis bemelegítés.
- Na de képzeld, nagynéni leszek. - Hatásszünet, aztán hatalmas vigyor, mert még mindig izgatott leszek a hírtől. - Két napja tudtam meg, eljött hozzám ide New Yorkba a tesóm és személyesen mondta el. Vagyis, csinált ilyen kis ajándéktasakot, amiben elrejtett egy keresztrejtvényt is, amit ő alkotott meg és személyes kérdésekre kellett választ adnom. A megfejtés pedig az volt, hogy „nagynéni”. Első másodpercben nem értettem, csak lestem rá, hogy „miiiii?”, aztán leesett, mert végülis sejtettem, hogy várható lesz hamarosan egy ilyen bejelentés, de ez így összességében irtó aranyos és megható volt tőle. - Össze tudom tenni a két kezem, hogy mennyire jó a viszonyom a testvéremmel. Nincs nagy korkülönbség köztünk, de ez a példa is érezteti velem, hogy mennyire fontos részét képezem még mindig az ő életének, hiába élek külön, ráadásul távolabb is.  
Oké, beindult a csacsogó gépezet nálam, azt hiszem, megérkeztem végre fejben is a csajos barátnőzős sportolós eseményünkre.

- Helló, Ashley Clyborne vagyok és érdeklődni szeretnék, hogy van szabad pályájuk az elkövetkező két-három órában? - beszélek a telefonba, miközben kezemben épp csak le nem ejtve táskámat és kabátomat sietek az autóm felé.
- Igan, teljesen jó. Két főre. - Csodálom, hogy egyáltalán hall engem, mivel annyira fúj a szél, hogy biztosan recseg a hangom szegény férfinak, aki felvette a hívásomat.
- Benti zárt pályát szeretnénk. - Közben már beülök az autóba és amelyik kezemmel nem a fülemhez nyomom a telefont, azzal épp az anyósülésre pakolok minden cuccomat. Remélem nem hagytam otthon semmit.
- Szuper, köszönöm szépen, hamarosan érkezünk. Viszont hallásra! - Huh, ezaz! Megvan a pálya, szóval felpattintom a műszerfalra a telefont és még azelőtt rányomok Melody nevére, hogy kikanyarodnék a parkolóból és Queensből Brooklynba venném az irányt.
- Sziaaaa! Na figyusz, felhívtam a klubbot és azt mondták, hogy van pálya, le is foglaltam egyet, úgyhogy minden szupi - mosolyog bőszen, amit most ő ugyan nem lát, mert nem videóhívásban vagyunk. - Durván egy olyan harmincöt perc múlva ott vagyok. - Alapvetően egész sokszor tettem már meg ezt a távot, úgyhogy nagyjából tudom, hogy mennyi idő átérni New York ezen pontjain. Bár jelenleg teljesen zizi vagyok a nagy rohanásban, úgyhogy hiába megyek sokat Brooklynba, valamiért most mégis reflexből a munkahelyem felé kanyarodok.
- Áh Basszus, hova megyek? Lehet még öt perc kelleni fog, mert automatikusan Manhattan felé jöttem el - nevetek fel, de igazából gond egy szál se, mivel ahol tudok, megfordulok majd.
- Jól van, majd akkor ott találkozunk, szióó. - Nem tartom fel tovább, meg mint látszik, én is jobban tenném, ha a figyelmemet az útnak szentelném.

Egész pontosan sikerül tartanom az időt, úgyhogy legalább negyedórával az terembérlés előtt megérkezek a közeli parkolóhoz. Azt mondjuk hihetetlennek tartom, hogy vannak, akik kinti pályákat választanak még ilyen időben is, nekem azért ez a levegő hideg és nem is olyan ruhát hoztam, amiben ne kapnék könnyen tüdőgyulladást idekint.
A recepcióhoz érve látom, hogy Melody még nem ért ide, úgyhogy átveszem az ötöltöző kulcsát és az ütőket, valamint labdát is. A legtöbb iránymutatást elmondja a srác, akin látszik, hogy a sport az élete. Egyszerűen csak rá kell nézni és látom a testén. Na de nem ragadok le túlzottan rajta, már csak azért sem, mert Melody is betoppan.
- Szia! Megvan minden, kettes öltöző, aztán majd négyes terem lesz a miénk - emelem fel a kulcsot a kezemben és mutatok az öltözők irányába. Ő lehet volt már itt, én személyesen itt pont még nem, de ezt a helyet már régóta kinéztük magunknak Melodyval. - Huh, hatalmas szerencse, hogy össze tudtuk hozni ma. Elengedtek előbb? Vagy változott valami a napodban? - nézek rá mosolyogva, miközben már nyitom is az öltözőt.
Belépve a helyiségbe azért érezhető, hogy a szellőzés nincs teljesen jól kialakítva. Nem büdös van, inkább csak érezhetően kevesebb az oxigént idebent, mint kellene. Mindegy, mert pár percet, míg átöltözünk, kibírjuk. Ez már nem a gimis tesióra, amikor fél órákat is eltrécseltünk öltözés közben. Jézusom, de rég is volt már! Visszasírom azt az időszakot.
- Mikor játszottál utáljára? Előre szólok, hogy én nem leszek csúcsprofi, hiába teniszeztem egy kis ideig. - Lepakolok a padra, aztán a sok réteg ruhát elkezdem jóval kevesebb, sportos ruhára cserélni.