Ismeritek azt a történetet, amikor az orosz bratva verőembere, a mexikói kartell drogdílere, meg az olasz maffiacsalád fia bemegy a kocsmába? Nem? Pedig nekem van néhány ilyen sztorim, és valamennyinek csattanó a vége.
Van már annak hét-nyolc éve is, hogy megismertem Doriant és Viktort, akkoriban talán még mindhárman azt hittük, hogy miénk a világ, mi vagyunk az istenkirályok. Ez még persze a sz*rlavina lezúdulása előtt volt. Folyamatban volt, hogy értelmes, felnőtt ember váljék belőlem – mondjuk nem vagyok benne biztos, hogy ez maradéktalanul sikerült is –, de még elég távol voltam a megkomolyodástól. Mindenáron a saját utamat akartam járni, megmutatni a famíliának, hogy nélkülük is boldogulok, hogy nem függök tőlük, hogy nem szólhatnak bele az életembe. Hogy ha ahhoz van kedvem, én összebarátkozhatok a legnagyobb ellenségeik embereivel is. És aztán pontosan ezt tettem. Ott lógtam, ahol nem kellett volna, olyanokkal álltam szóba, akivel nem kellett volna, és végül olyan barátságokra leltem, amelyekről nyilván senki nem hitte volna, hogy tartósak lesznek. Pedig utána még évekig mentünk egymás idegeire azzal a két idiótával, puszta szórakozásból.
Aztán Viket bevarrták fegyveres rablásért, én meg... mondhatnám, hogy emberi szolidaritásból követtem a példáját, de valamivel később felültettek, rám kenték a bátyám gyilkosának megölését, és mehettem utána. Valójában elég rövid ideig, csak egy-két röpke hónapig ültünk egy helyen, amíg zajlott a tárgyalásom, és meg nem született az ítélet. Utána átszállítottak másik börtönbe, és azóta nem láttam sem őt, sem Doriant. Lassan öt hónapja, hogy szabadultam, és jogos lenne a kérdés, hogy miért nem kerestem fel őket már hamarabb, de ez nem ilyen egyszerű. Újra szabaddá válni nem azt jelenti, hogy ugyanott folytathatom az életemet, ahol abbahagytam. Semmi sem ugyanaz. A régi életemből már nem maradt semmi, újat kellett felépítenem. Nem volt lakásom, nem volt kocsim, se munkám, se családom... Csak a família állt továbbra is a hátam mögött, amiből nemigazán kértem, de mivel apám ügyvédjei nélkül még mindig a hűvösön csücsülnék, tisztában vagyok azzal is, hogy muszáj némi hálát és tiszteletet mutatnom. Aztán meg akartam keresni a fiamat is és az anyját, akikről mikor már azt gondoltam volna, hogy soha többé nem kérnek belőlem, a legváratlanabb pillanatban bukkantak fel. Szokatlan még ez az egész, hogy itt vannak, hogy egy fedél alatt vagyunk, még ha átmenetileg is. De ez nem tart vissza attól, hogy végre megszervezzem ezt a bizonyos „üdv újra az élők között” bulit magamnak. Mivel az előző estét az utolsó pillanatban le kellett mondanom, megírtam a srácoknak, hogy az első két kört én állom. Azt hiszem, kicsit bennem van az is, hogy elszabaduljak otthonról, és végre kicsit egyedül is átgondolhassam ezt az egész Jules-Manuel dolgot, szóval elsőként érkezem a bárba, ahol már nem egy görbe esténket kezdtük annak idején, aztán foglalok is magunknak egy bokszot egy félreesőbb helyen, és megrendelem az első söröket is. Mondjuk szerintem hamar át fogunk váltani valami erősebbre, de nem árt az alapozás. A gyomornak, a vesének, meg a májnak is kell a bemelegítés, mint az izmoknak edzés előtt. Hiszen több mint két évnyi bepótolni valónk van.