A tánc nálam már ösztön. Nem kell gondolkoznom a lépéseken, és már nagyon-nagyon régóta túl vagyok azon, hogy azon izguljak: vajon ezt akarta vezetni a srác? Ha igen, ha nem, Én ezt vettem le, így ez van. Lehet valahol ez önzőségnek hat, de itt az egyetlen kommunikációs eszköz a vezetés. Mint az autónál. Az autó pont azt csinálja, amire a kezed és lábad utasítja, és nem azt, amire te gondoltál. A férfi a kezével, karjával, lábával, a testével irányít. Én már megtanultam ezeket a mozdulatokat értelmezni, lekövetni, de nem olvasok a srác gondolataiban. Jó, normál esetben bele szoktam látni az emberekbe, de nem táncon. Ott nem akarok. Ott elég a zene és a mozdulatok. Ha a partner lendületesen vezet, akkor lendületesen táncolok, bár van, amire azért figyelek, mint, hogy ha a srác hátrál, és én látom, hogy akadály van mögötte, akkor blokkolom a további lépéseket, és remélhetően veszi az infót. Vagy, ha hatra lendít, és nekem automatikusan jön, hogy a karommal is hátra nyúlok díszítés gyanánt, azért mielőtt ész nélkül kicsapom a karomat, előbb a fejemet fordítom, hogy lássam, kiütök-e valakit vagy sem. Rém ijesztő, és néha fájdalmas is tud lenni, ha valaki az orrod előtt lendíti fel a kezét, esetleg meg is üt véletlenül, mert nem figyel. De azzal most nem tudok sok mindent kezdeni, hogy sokan vagyunk, és kiszorultunk a parkett szélére, és az ott lévőknek is figyelni kell a táncoló párokra.
A srác, akivel táncolok, kicsit fura szinten van, mert érzem rajta, hogy érzi a ritmust, egész jól vezet, viszont vannak hiányosságai. Valahogy nem tanulta meg, hogy milyen egészen kicsi helyen táncolni, így a mozdulatai nagyobbak, mint azt most a helyzet engedi. Én próbálok korrigálni, de a zene viszonylag gyors, így nagy a lendület, amit csak akkor tudnék teljesen kontrollálni, ha átvenném az irányítást, amit nem akarok. Vagy legalább is eddig nem akartam.
Amikor viszont már majdnem másodjára kaszáljuk el ugyan azt a férfit… nos, igyekszek visszább fogni a partneremet. - Bocs! - kérek én elnézést a másodiknál az idegentől, mert már nekem kínos, és szándékosan nem úgy reagálom le a következőnek vezettt elemet, ahogy kellene. Talán ez okozta, hogy a partnerem rosszul lépett, és elengedett egy kiforgatásnál, én pedig annak a srácnak a „karjaiban” találom magam, akit majdnem többször is megütöttünk. Az előző srác pedig jelzi, hogy köszöni, de neki elég volt. Főleg, hogy váltott is a zene, bár annyira most nem volt feltűnő, mert elég szépen összemixelte a DJ az előzővel.
Nagyon régen táncolok, és most már kistanárnénit is játszok az órákon, így nem szokott nagyon gondot okozni, ha kezdővel kell táncolnom, csak olyankor tudatosítom magamban, hogy legyek türelmes. Most viszont kicsit összezavarodtam, mert az új partnerem láthatóan latin-amerikai, és nekem még nem sikerült olyannal összefutnom, aki nem tud táncolni. Biztos van, de nekünk általában a vérünkben van. De egy idő után vannak olyan megmozdulásai, amit csak a haladóktól szoktam tapasztalni, mint, hogy „hallja a zenét”. Előre érzékeli a zene váltásait, a kiállásokat, amit sok idő megszokni, és olyan elemeket is vezet, amit sok idő megtanulni, mert nem az alapmozdulatokhoz tartozik. A második-harmadik táncnál viszont rájövök, hogy bizonyára csak régen táncolt, mert utána nagyon profin mozdulunk együtt pedig még sosem táncoltunk együtt.
Nagyon profin táncol ő is, és elképesztően könnyű követni bármilyen stílus is csendüljön fel. Nem kell semmire figyelnem azon túl, amit egyébként is figyelek tánc közben egy ilyen zsúfolt helyen. A blokkolásaimat, amit a balommal csinálok a hátán/vállán, ha nem javasolt, hogy hátrébb lépjen, azonnal lereagálja, és mást vezet, nem akarja az eredeti elképzelését beleerőltetni a helyzetbe, mint néha az előző.
- Rendben, nem gond - mosolygok az előttem álló táncosra kedvesen, amikor pihenőt kér. - Igazából lehet, nekem sem ártana egy kis pihenő - gondolok bele, mert elég régen nem jöttem le a tánctérről.
- Én köszönöm! És a bókot is, de nem kell szerénykedned, mert nagyon jó táncos vagy - ismerem el a dolgot. - Az elején kicsit érződött, hogy régen táncoltál, de utána elő jött minden - osztom meg vele, hogy én észrevettem, kár tagadnia vagy szerénykednie. - Jól sejtem, hogy nem itt születtél… nevelkedtél az Államokban? - kérdezek rá a dologra, mert én még ezt is ki szoktam szúrni. Hogy ez után elárulja-e, hogy honnan származik, vagy csak a kérdésemre válaszol, azt rábízom. Nem kutakodni akarok a múltjában, csak az érdekel, hogy még mindig ki tudom-e szúrni a tánc alapján a származási helyet.

A tánc számomra egy olyan dolog, amiről képtelen vagyok lemondani. Puerto Ricoban nevelkedtem, ahol ez még a férfiak számára sem idegen vagy fura, hanem teljesen természetes dolog. Az élet része, és mindenki élvezettel űzi. Számomra pedig egy olyan dolog, ami kikapcsol, és mindenről eltereli a figyelmemet. Bármi jár előtte az agyamban, bármi nyugtalanít, legyen az a napi munka, vagy akár a múltam árnyai, tánc közben eszembe sem jut. Akkor csak a zene és a partner létezik, és a mozdulatok. Ezért is vagyok hálás, amiért ideköltözve Queensbe, Manhattan DC-ből, találkoztam azzal a sráccal, akivel már tiniként tökéletes párt alkottunk a parketten. Több sosem volt köztünk, és most, hogy mennyasszonya van, nem is lehet, de hiába telt el jóval több, mint tíz év, hogy elváltak útjaink, ugyan onnan tudtuk folytatni. Hozzá iratkoztam be táncórára, bár én igazából kistanár szoktam lenni mellette, mert a párja ezt a feladatot előszeretettel passzolja le nekem, ha tudja, de még így is tudok egy-egy új elemet, mozdulatot tanulni. A heti táncórák viszont kellenek. Nem a mozgás miatt, mert bőven járok máshová is edzeni, szinte napi szinten. Ez leginkább a lelkemnek kell, ahogy a hétvégi bulik is.
A hetem elég zsúfolt volt, de leginkább mentálisan fáradtam el. Hiába dolgozok hétköznap napközben a helyi környezetvédelmi hivatalban, az EPA-ban, esténként az edzések mellett kisegítek a manhattani Presbiter kórház közelében lévő kávézóban, vagy egy-egy diákot oktatok spanyolra. Most szombaton délelőtt is hívtak a kávézóba is, délután edzettem egyet, majd vagy két órát foglalkoztam a tanítványommal. Azt tudom, hogy általában nem jól tanítják a spanyolt, de az ő iskolai tanára szerintem az eddigi legrosszabb, vagy lehet, csak ezzel a sráccal nem találja a közös nevezőt, de már vagy két éve tanítja, és még alig tud valamit. Viszont ahogy én magyarázok, tanítok, látszik rajta a fejlődés. Most nincs iskolaszezon, így a jegyein nem látszik, de mindig elővesszük az iskolai feladatokat is, és most már egyre kevesebb a hibája, de a régi munkáiban is már önmaga fedezi a fel, mit rontott el. És talán a legfontosabb, kezdni megszeretni a nyelvet. Viszont nekem nagyon kell figyelnem, mert én már megtanultam hallani, hogy mit akarnak mondani az amerikaiak, amikor spanyolul próbálnak beszélni, de most erre kell felhívnom a figyelmét, hogy javítsa, és ne fogadjam el, hogy ne a rossz rögzüljön benne. De arra is figyelnem kell, hogy azon a szinten maradjak, amin ő van, így egyelőre a kötetlen beszélgetés még nem lehetséges, és a feladatok kiosztásánál is figyelnem kell erre. Szeretek vele foglalkozni, mert nekem is sikerélmény az ő sikere, de mentálisan leszív. Ezért is várom a ma esti táncot.
A tánctanárom, Ric mindig értem jön, mert alig pár utcányira lakunk egymástól, ráadásul előttem kell elmenniük az autóval. Most is így van, hiába megyünk most egy új helyre. Általában van egy jól bevált helyünk, de azt most kiadták egy zártkörű rendezvényre, így van lehetőségünk egy másik latin klubbot kipróbálni. Ez egy kicsit másabb, kevésbé családias, de a zene jónak tűnik, asztalok vannak, ahová le lehet ülni, van bár is, meg elvileg rendelni is lehet ide komolyabb kaját is, ha szükséges, így nem csak chipset, ropit, meg a különböző előre csomagolt magvakat, mint például mogyorót ehetünk.
Az idő számomra elveszett, így már nem is tudom, hol járhat, de jól érzem magam. Sokat beszélgetünk a csapattal, akikkel jöttünk, de vannak új arcok is. Inni nem csak Ric nem iszik, de mi se nagyon, hiszen én és Cassie egy pohár vörösboron osztozunk, amit külön öntöttünk, hiszen én kólával kívántam most, ő pedig tisztán. A táncparkettről pedig alig egy-két szám erejéig jövünk le, bár most a partneremmel az egyik szélen lévő mellé szorultunk, ahol éppen kártyáznak. Ha pedig nem akarnak hirtelen távozni onnan, felállni a székükről, vagy legalább is a szám végéig nem, akkor még a véletlen ütközés sem fenyeget minket.