Still our home, still our family!

**Reagan Moore**

Rea & Red

You and me. You and me with Gery.

- Örülnék, ha hazajönnél pár hétre, egyszerűen nem bírok ennyi mindennel egyedül.
- Haj, nem tudom, anya. A jövőhét elég húzós lesz a munkahelyen, a nyakamat vennék, ha most hirtelen szabira mennék.
- Jó, hát én sem így terveztem a napjaimat, elhiheted, de hiába mondtam apádnak, hogy ne igyon annyit a reggelijéhez és már megint ittasan ment a frissen felszántott földre. Aztán meg az én szakadok ezer felé, míg ő az ágyban kapcsolgatja a tv-t.
Nem látom, de tökéletesen el tudom képzelni, ahogy egy mélyet sóhajt. Az a helyzet, hogy teljesen együtt tudok vele érezni, meg azt is értem, hogy ez elég kegyetlen egy helyzet. Apám volt a hülye, mégis övé a jutalom.
- Megpróbálom ledumálni, aztán visszahívlak, ok? - Semmi kedvem, de még annyi lelkierőm sincs hazamenni a farmra, de ez most tényleg nem akarás kérdése, ha anyámnak szüksége van a segítségemre, nem fogom a munkahelyemet előtérbe helyezni. Ennyi családszeretet még maradt bennem.
- Oké, még fent leszek egy darabig, hívj nyugodtan. - Ja, mert ahogy a faliórát nézem én is rájövök, hogy más este tizenegy múlt. Seggbe fognak baszni, hogy ilyen későn kezdek el szervezkedni, de majd bekamuzom, hogy apám kórházba került és sos-ben haza kell mennem. Ez egy igaz, ha azt vesszük, hogy kórházban gipszelték be a lábát.
- Red is hazamegy? - Már csak a miheztartás végett megkérdezem. Anyám nem válaszol azonnal, szerintem épp nevetnéke van, valahogy ismerős ez a helyzet nekem. Én sem vagyok könnyű eset, na de az öcsém...
- Maradjunk annyiban, hogy bízom benne.

Nos, a főnököm marhára mérges volt, de én erősebb voltam nála, ami viszont meglepőbb, hogy anyám is makacsabb volt az öcsémnél, szóval nem egyedül zötykölődök végig a buszúton. Nincs egyikünknek sem pénze repülőre, de ez még az a táv talán, ami gyorsabb - és sokkal olcsóbb - kerékkel megtenni. Vagy legalábbis kecsegtessük magunkat ezzel a tudattal, addig is van, ami mentálisan erősnek tart ezalatt a sok órában, míg egy tömött, levegőtlen, lengéscsillapítót sosem látott buszon aszalódunk.
Azt nem mondom, hogy legalább itt voltunk egymásnak és nem unatkoztunk, mert szerintem többet beszéltem - veszekedtem - a mögöttem ülő nénikével, hogy legyen már szíves és ne az ülésem háttámlájába kapaszkodjon, mert úgy mozgatja, hogy lehetetlenség nyugton ülni benne. Pozitívan nézve a helyzetet vehetjük úgy is, hogy többet veszekedtem azzal a nénivel, mint az öcsémmel, ez így már egészen jól hangzik, annak tudatában is, hogy párszor annyira begörcsöltek a lábaim, hogy bababoci szemekkel vizsgáltam meg Red tűrőképességét, miközben a lábaimat az ölébe helyeztem. Jobban mondva, átvezettem rajta pár perc - fél óra, egy óra?? - erejéig, míg kinyújthattam a lábaimat. Mondtam neki, hogy ő is átrakhatja rajtam a lábát, de valamiért cikinek érezte. Lehet a sok romantikázó pár miatt körülöttünk, akiknél inkább a lány mászott a férfi ölébe, mintsem fordítva. Esküszöm nem értem, hogy nem zsibbadtak el a pasik a nem pehelykönnyű barátnőjük alatt, de ez már nem is az én szakterületem.

Úgy esünk haza, mint az átlagos nagyvárosból hazatérő gyerekek a vidéki családi házukba: éhesek vagyunk, fáradtak vagyunk, melegünk van, minden is probléma és miután letesszük a táskánkat, jó szokásomhoz híven kinyitom a hűtőt anélkül, hogy bármi konkrétat is keresnék benne. Saját fizetésemből megélni annyit tesz, hogy sosincs semmi finomság a hűtőmben, pláne miután elköltöztem a jómódú lakótársaimtól egy másik lakásba. Itt azért van egy kis süti, egy kis házi tej, meg egy jó nagy sült, ami kinti tűzön készült feltehetőleg még akkor, mikor apám tudott két lábon járni. Anyánk egyébként nagy boldogsággal fogadott, apám is kicammogott a botjával, én pedig nem győztem dobálni rá a cinikus megjegyzéseket. Tőle örököltem ezt, viselje hát.

Vacsora után én elvonulok a régi szobámba. Nehéz itt lenni felszabadultan, pláne úgy, hogy a Red és köztem lévő szoba máig nem sokat változott Gery halála óta. Nem sűrűn megyek be oda, mikor megteszek, sírva jövök ki.
Miután megölelgettem az összes kutyánkat, lecsutakoltam a kedvenc lovaimat, a teraszon lévő székek egyikére ülök le. Nagyjából hajnali egy lehet, marhára fáradt vagyok, de nem vagyok képes felmenni aludni... oda. Inkább egy üveg tömény szesz társaságában kémlelem a mozgásérzékelő lámpa fényére megjelenő bogarakat. Elég idegesítő, hogy minden apró mozdulatomra felvillan a fény, de sok minden irritál a mindennapokban ahhoz, hogy ilyeneken ne tudjak hamar túllendülni. Bárhogy nézem, az elmúlt egy évem úgy szar, ahogy van.
Míg Hannah arca jut eszembe, azon vagyok, hogy újra töltsek a poharamba, viszont ezúttal nem az én mozgásomra kapcsol fel a lámpa. A szúnyogháló csapódik, én meg meglepődöm, hogy az öcsémet jött ki. Feltételezem, nem tudta, hogy kint vagyok, hacsak nem valami meglepő módon mégis miattam jött ki. Egy ideig nem szólalok meg, ezúttal nem kellemetlen a csend, nem is azt várom, hogy ő mondjon valamit, egyszerűen élvezem az éjjeli rovarzajokat a teljes szélcsendben. Ha leül mellém, megemelem az alkoholos üveget - szinte kancsót - és felé bökök vele. Egyértelmű kérdés tőlem, meg így magunk között is. Én magamnak tuti töltök, ha ő is kér, nem sok mozdulat megismételnem ezt a tőlem már annyira megszokott mozdulatsort. Eskü mást sem csinálom egész életemben, csak piákat töltök ki.
- Anya nem igazán fogta fel, hogy miért nem akarok sosem könnyedén hazajönni. Vagy pont hogy tudja és ezért erőlteti ennyire - szólalok meg végül, majd kortyolok az italból. Nem mondom ki a nevet, az okot, mivel biztos vagyok benne, hogy hasonló játszódik le az öcsémmel is. Az tény, hogy ha nem teszek ellene, sosem fog újra hívogatónak tűnni a farm, amíg nem engedem el Geryt végleg, addig örökké gombóc lesz a torkomban. De kérdem én... hogy lehet egy ekkora veszteséget elfogadni és feldolgozni? Nem vagyok benne biztos, hogy anyáéknak sikerült ez már.

♡

**Redmond Moore**

Rea & Red

skeletons in and out of the closet,
fucking skeletons everywhere

Telefonhívások sokasága, egy része csak azért, hogy felvegyem, egy része meg azért, hogy rávegyen. Hazamenni. Nehéz ez, még ha anya kéri is - még ha annyira makacsul is tud kérni. Pontosan annyira makacsul, hogy később egy buszban találjam magam Rea mellett, úton haza. Az első kérdésem egyike volt az, hogy Rea is megy-e, és ha igen, mennyire jó, rám már nem is lenne szükség... de lenne. Ha nem lenne, és kicsit is kevésbé lenne muszáj - mert ezen van a lényeg, muszáj, most tényleg nagyon muszáj, különben most nem hallgatnám ahogy Rea a mögötte ülőt szidja - akkor nem lenne részem ebben a több órás tömör gyönyör úton a pokolba. Minden passzol, a hőmérséklettől a célállomásig. Mert tudjuk mi vár otthon - vagy éppen ki nem, és emiatt pusztulnánk el újra és újra. Egyszerűen túl fontos volt, hogy elengedjük, még ha ennyire fáj is, csak ez maradt belőle, csak ez, mégsem akarok haza menni. Inkább csak elbambulok a semmibe, szinte már azelőtt, hogy a fülhallgatót a fülembe helyezném, egyértelműen utalva arra, hogy mik a szándékaim a hátralevő órákra, akkor is, amikor a nővérem a lábait nyújtóztatja rajtam, és akkor is, amikor felajánlja, hogy én is megtehetném, csal egy pillantást kap, egy lassan emelkedő szemöldököt, egy vállrántást. Igazából amikor találkoztunk is egy biccentést kapott köszönésnek, talán könnyű lenne megszámolni, hogy hány darab szóval ajándékoztam meg a csodálatos utazásunk előtt. Amit a legjobban bánok mégis az, hogy miért nem szívtam el még egy cigit indulás előtt...
Az összes alkalom közül amikor ez megtörténhetett volna, az összes hónap összes hete közül pont most... talán máskor is hasonlóan sok kérlelésbe telt volna, de talán máskor kevésbé húztam volna a szám a gondolatra, hogy el kell jönnöm New Yorkból. Máskor is feszült lettem volna, mert máskor is haza mentem volna a nővéremmel, és senki mással - de máskor nem zavart bele ő is a képletbe. Hiszen korábban benne sem volt, korábban csak valahol mellette volt, szinte észrevétlenül, hiszen átnéztem rajta valahol én is, mintha ott sem lett volna, és ez még a jobb kimenetel. Áttetsző volt számomra is, üveges, de nem színtelen, színes folt, akire felfigyeltem, de sosem annyira, mint most, mert most az üveg mattra váltott, kicsit mattot adott nekem is, pedig ez sosem egy olyan játék volt. De eddig azt sem tudtam, hogy játszuk ezt... de miatta legalább egy időre majdnem el is felejtem, hogy hová tart a busz, ha éppen nem Rea zaklat a lábaival vagy egyéb problémáival... igazából valahol még hálás is lehetnék a mögötte ülőnek amiért leköti a figyelmét. Az érkezésünk pillanatában viszont kegyetlenül gyomorszájba vág a valóság, a csomagokkal a kezemben, a ház előtt állva már nem sok irány marad amerre futni lehetne... nem sok olyan irány amerre még nem futottam volna. Mégis van valami mélyre nyomott kellemes meleg érzés bennem, Rea megjegyzéseit hallgatva apa törött lába miatt. De a mosoly bennem marad, helyette a csomagokkal foglalkozom a köszönés után, még akkor is, ha amúgy semmi kedvem. Idejönni sem volt kedvem, és mégis itt vagyok, és lehet, hogy ez valahol nem csak engem lep meg.

Az idő itt határozottan másképp telik - még attól is eltekintve, hogy a ház egyes pontjain idegesítően, mellkasba maró módon állt meg egy olyan ponton, amit képtelenek vagyunk felejteni - de amire mindennel is végzek és idő lenne fellélegezni is hajnali egy van. Hajnali egy, amikor remélem, hogy más már alszik, és senki sem vár a teraszon, amire már cigivel a számban lépek ki. A kezeim a gyújtó után kutatnak, itt van, tudom, de a mozdulat mégis abbamarad a váratlan, és a pillantásom alapján kicsit kéretlen társaság láttán. Lehetne ez csak a fáradtság miatt is, de mindketten tudjuk, hogy ennél többről van szó. Megállok egy pillanatra, hátra nézve, mintha vissza akarnék fordulni, és talán akarok is, az ajtó csukódik is mögöttem - de én kint vagyok. A cigi viszont már nincs a számban, hanem az ujjaim közt forgatom, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy leüljek. A szó nélküli kérdésére csak nemet intek, most más céllal jöttem, mondjuk... így már lehet azon is változtathatnék. De bármikor meggondolhatom magam. - Tudja. – Anyából van, még ha nem is szeretné, valahol sejtenie kell. Biztosan érzi ő is valahol. Ha ő maga túl tudott volna lépni rajta, akkor Gery szobájában nem ragadt volna meg az idő - hiszen még most is ijesztően olyan, mintha bármikor visszajöhetne. Pedig nem fog. Vállat rántok, a kimondatlan szavakra, nem a kimondottra, de sejtheti a késleltetésből, hogy a fejemben ennél több játszódott le. Ott mindig sokkal több játszódik le, hangosabb és tartalmasabb csaták, amiknek a vállrándítás rég kevés - mégis próbálkozom vele. Talán berögződés. De Gery emlékének elsöprésére sosem lesz elég. Arra semmi sem, amíg nem is akarom. És nem is fogom akarni elengedni, mert az olyan lenne, mintha újra meghalna - azt pedig sok volt átélni egyszer is.
Újra az ajkaimhoz emelem a cigit, de ezúttal rá is gyújtok, most már gyorsabban a kezembe kerül a gyújtó hozzá. Valahol remélem, hogy így nem kell beszélnem. De ha annyira nagyon remélném, hogy cselekedetté nőtte volna ki magát, most nem ülnék a nővérem mellett. De ettől még megvárnám, hogy megszólal-e újra, vagy az már rám marad, mert belekezdett egy beszélgetésbe már lényegében. Egy beszélgetésbe amire egyetlen nagylelkű szót kapott válaszul. Szívesen. - Mind tudjuk. - Mégiscsak megtűzöm még ennyivel, de a tekintetem megrögzötten bámul a semmibe, mintha az lenne most a legérdesebb dolog az egész farmon, az, és a a cigifüst, amit lassan fújok ki.

**Reagan Moore**

Rea & Red

You and me. You and me with Gery.

Szeretném azt hinni, hogy erős vagyok, ha nagyon nem is, legalább annyira, hogy az itthonléttől nem érzem magam úgy, mint akit folyamatosan pofán vernének egy palacsintasütővel. Szeretném magam jól érezni a családi házban, jó lenne hazajönni úgy, hogy itt egy kicsit nyugalomra lelhetek a sok New Yorkban történt hülyeség után. Bármennyire is haragszik rám az öcsém, amiért nem vagyok képest feldolgozni az ikertesóm elvesztését, én igenis próbálkozom vele.
A vacsora alatt is még próbáltam elfedni azt, hogy ismét bekerültem egy lefelé vezető spirálba és nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ez változni fog míg itthon tartózkodom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokáig tanakodtam, vajon elmondjam-e a családtagjaimnak, hogy még mindig nagyon bánt Gery halála, hiszen mindig is nyilvánvaló volt, hogy nem hozom fel a témát és nem is kezdem sajnáltatni magam, mert bizonyára mindenkinek nagyon rossz, nem csak nekem. Az legutóbbi találkozóm öcsémmel pedig még inkább eszembe juttatta, hogy mennyire nem kellene az ilyen lelki baromságokkal foglalkoznunk. Meg úgy összességében egymással sem kellene foglalkoznunk, de ezt a részét inkább elengedném a konklúziónak, amit vele kapcsolatban szűrtem le a legutóbbi találkozásunk alkalmával.
Mindettől függetlenül megpróbáltam nem gondolni a múltra és csak arra fókuszáltam a nap megmaradt részében, hogy miben lehetek anyámék segítségére. Jóformán takarítottam, rendeztem az állatokat, ezzel is levettem anyáról némi terhet. Néha azért jól esik hasznosnak lenni. Ilyenkor mindig emlékeztetem magam, hogy én amúgy egy tanyasi lány vagyok, aki szeret a farmon tevékenykedni, nem utolsó szempont, hogy emberektől távol. Lehetséges, hogy nem csak a tesóm elvesztésétől golyóztam be, hanem New York embersűrűségétől is. Ennek ellenére nem akarnék visszaköltözni ide.
Hamar rájöttem, hogy a szobámban ücsörgés nincs rám jó hatással. Még éjjel sem vesz rá a lélek, hogy elmenjek aludni, vagy csak megszoktam, hogy az éjszaka nem alvásra való, hanem munkára, esetleg ivásra és szórakozásra.
Azt hittem egyedül kortyolgathatom el az italt idekint, mégsem a meglepettség miatt rándul meg szám sarka, mikor meglátom Redmondot ahogy kicsapja a teraszajtó szúnyoghálóját. Nincs köztünk nagy korkülönbség, de még emlékszem azokra az időkre, amikor még anya altatta őt és nekem és Gerynek hulla csendben kellett maradnunk amíg visszajött az altatásból. Nos, ez a kisöcsi már hajnali egykor kint dohányzik velem.
Nem kér az italból, amitől azért nem dőlök a kardomba, helyette is öntök magamnak. Látom rajta a távolságtartást, nem örül, hogy itt vagyok, de ezt eddig is tudtam. Annak sem örült, hogy mellettem kellett végigutaznia azt a sok órát ide New Yorkból. Fáj ez a viselkedése, de mondjuk úgy, megszoktam, hogy nem vagyok kívánatos személy mások számára. Csak hát... pont az öcsémnek sem?
Elhúzom szám sarkát válaszára mielőtt ajkaimhoz érinteném a poharat. Igen, több értelmét látom én is abban, hogy anya pontosan tudja, hogy még nekünk is nagyon fáj a testvérünk halála, csak neki sincs jobb ellenszere rá, mint mondjuk nekem. De most mindannyian itt vagyunk, szóval...
Kortyolgatom az italt miközben a sötét messzeségbe nézek. A lovardában sem ég már a villany. A keserű emberi világból menekülve inkább azon kezdek el gondolkodni, vajon Gasper - az egyik lovunk - hány éves lehet már. Akkor született, mikor én gimis voltam, éppen ezért sok érzelmes emlék köt hozzá.
Azt hittem, Red sem akar újra megszólalni, pláne nem a témában, ezért szinte meglepődöm, hogy megerősíti az iménti válaszát. Előre dőlök a székben, az alkohol lágyan hullámozni kezd a pohárban.
- Nem akarok örökké gyászolni, valahogy el fogom érni, hogy elfogadjam a múltat. - Nem eltemetni, nem elfelejteni, mindössze csak megemészteni és befejezni a gyászt. Ennyit akarok és nem többet, mert világos már számomra, hogy ez az állapot ami most csak szar emberré tesz. Én még mindig nem csak egy nő vagyok, hanem egy gyerek és egy nővér is. Beleköhögök párat az alkaromba, mely megtöri kis időre a csendet. Dohány...
- Azon is gondolkodtam, hogy elmenjek egy pszichológushoz. Nem tudom hogyan működnek ezek a dolgok, nem mintha annyira beleástam volna magam, csak megfordult a fejemben. - Én is szívok egyed a cigimből amolyan szóbeli pont írásjelként. Biztos vagyok benne, hogy mindezek marhára nem érdeklik az öcsémet, de engem meg az nem érdekel, hogy őt én nem érdeklem. Itt van, szabad ember, ha baja van majd feláll és elsétál.
- Nem ismersz valakit ilyen körökben? - Mármint pszichológust. Mennyivel könnyebb lenne azért felkeresni valakit, mert "az öcsém mondta, hogy élsz" és nem csak azért mert megláttam a telefonszámát az interneten.

♡

**Redmond Moore**

Rea & Red

skeletons in and out of the closet,
fucking skeletons everywhere

Ha tehetném, igazából itt sem lennék. Miért? Mert sokkal könnyebb New Yorkban úgy tenni, mintha… nem mintha semmi sem történt volna, de úgy, mintha kevesebb történt volna, mintha kevésbé fájna, mintha kicsit kevésbé érdekelne – pedig folyton újra és újra rám köszönnek az emlékek, amikbe olyan szorosan kapaszkodok, amiket a szívem köré növesztettem, még ha tüskések is, még ha bele is marnak, még ha vért is serkentenek – van amikbe megéri kapaszkodni és van amikbe kapaszkodni kell. Az ő emléke is ilyen lehet, mert ennyi maradt belőle, a fájdalom a legerősebb még mindig, ennyi idő után is, mert folyton átcsap ebbe a maró érzésbe, minden mosoly meg nevetés, mert utánuk mindig jön a gondolat, hogy nincs többé, nincs új emlék, már nem is lesz, csak a múlt egy-egy élesre tört darabkája, amit szorongatunk akkor is ha sebez, mert mi lenne ha elengednénk? Elveszne. Nem akarom, hogy elvesszen, ennyire egyszerű. Nem tűnhet el úgy, mintha sosem létezett volna. Talán el kellene engedni, de… nem akarom. Nem akarom elengedni, olyan nagy kérés ez? Hogy tartsuk meg? Akkor is, ha nem jöhet vissza? Kérlek… nem kérek sokat, rohadtul nem, vagy talán pont, hogy igen, mert hatalmas kérés lenne őt kérni. Ő már elérhetetlen, és amíg ezzel foglalkoztam távoli lettél te is, amire érted kaptam volna, már nem voltál itt, már egyedül voltam ebben a házban. Észrevetted már, hogy mekkora tud lenni? Biztosan. Biztosan érezted, hogy milyen üres lett Gery után. Hiszen valahol még mindig üres. Teltek az évek, de van ami megrekedt az időben, mint a szobája. Be mertél nézni? Én voltam ott. Hiba volt. Maradjunk annyiban, hogy hiba volt.
Vacsora után történt, a vacsora után ami felért volna egy néma kínzással, a felszaladó emlékek csak sebeket tépdestek, volt valami nosztalgia íze, de keserű az is, csak a végét vártam, csak menekültem – végül egyenesen Gery szobájába. Hülyeség volt. Az az üresség csak nagyobbat ütött. A falak igenis beszélnek, elmondták, milyen rég járhatott ott bárki is, és mennyire tele van még vele minden, mégis bentrekedtem percekre, mielőtt kitéphettem volna magam a bűvöletéből, az emlékek és érzéseknek kavalkádjából, amiből csak erőszakkal szabadulhattam – már amennyire szabadulhattam, mert egy részüket még magammal vonszoltam a szobámba, azért voltak nehezek a léptek, és ezért is száguldoztam végül ki a teraszra. De itt meg rád találtam. Előled is futnék most, mégis csak lépek csendben, és leülök.
Van valami varázsa ennek a helynek, a maga vonzása, bármennyire is fáj, szükséges váltás lenne New York után, akkor is, ha örökre egyik helyen sem bírnám, mert szükségem van mindkettőre, mert álmok és vágyak hajszolnak előre, akkor is, ha cipelem a fájdalmat, akkor is, ha másba vezetem – de sosem fogy el teljesen. Csak elmerül, de idővel újra a felszínre lebeg.
Most is itt lebeg valahol, ahogy rád pillantok, amikor itallal kínálsz, amit vissza is utasítok, inkább a cigivel babrálok. Később majd kapok a lehetőségen, de most inkább a semmibe bámulok még egy pillanatra, mintha itt sem lennél – pedig nagyon is tudom, hogy itt vagy és figyelek rád, akkor is, ha a tekintetem a horizont elmosódó vonalát pásztázza éppen, pontosan tudom merre vagy, és tudok minden mozdulatodról, mert titokban téged leslek. Te is legalább annyira távol lehetsz most tőlem, mint a vonal amit figyelek, legalább annyira elérhetetlen, valami megfejthetetlen rejtéllyel, de legalább annyira kötődöm is hozzád, még ha a magam módján is teszem azt. Valamikor természetessé vált eltolni téged és távol tartani, talán pont akkor, amikor eltávolodtál. Rég volt. Persze, mondhatjuk, hogy rég volt, de Gery halála is rég volt, mégis fáj még mindenkinek. Néha az idő önmagában egyszerűen nem elég. Szükséges, de nem elégséges.
Nem akarok erről beszélni. Nem akartam erről beszélni, mert talán mégis jobb lenne nem bolygatni már a témát, a szavak mégis érkezni, szinte maguktól bukva fel, párosítva némi megbánással, hogy nemet mondtam az alkoholra. Mondjuk még vehetek belőle, mégis, újra a megszólalás mellett döntök, egyelőre.
- Helyes. – Biccentek feléd némi passzív-agresszív éllel, de a könnyedség csak látszólagos. Valójában nehéz, itt minden annyira nehéz, ezért sem akartam jönni. De mégis jöttem, ami csak jelent valamit, valahol – csak a kérdés, mint mindig, hogy mit és hol. Magamról nem nyilatkozok, hogy engednék, vagy gyászolnék, görcsösen kapaszkodnék valamibe ami már elveszőben van – csak a szám rezzen a cigivel. Örökké gyászolni tényleg nem kellene, de rohadt sok mindent nem kellene, mégis csináljuk.
A pszichológus szóra rezzenek csak, és végre rád emelem a pillantásomat, és nem csak titokban figyellek, úgy, hogy ne vedd észre – de eddigre talán észrevetted. Már nem vagyok teljesen biztos abban, hogy mit veszel észre rajtam és mit nem. Az évek mindent nem törölhettek el köztünk, de azért, hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem volt hatásuk. A testvér dolgon semmi sem változtat, de a részletein már tudnak csavarni az évek.
A kérdésedre bámullak meg igazán, és rezzen újra az ajkam, mintha mondani akarnék valamit, talán akarok is, de végül mégis a vállam rántom elgondolkodva. Talán a szűkszavúság a családban nem feltétlen újdonság, ahogy a makacsság sem. Pár pillanatelteltével viszont csak hozzáteszek még egy szót. – Talán. – És utána csend, már megint az a mindent átölelő csend – de itt még ez is hangos és nehéz, mert lehúzzák az emlékek és a földbe gyökereztetnek.
Talán beszélni kellene róla, de a beszélgetés már a legutóbb sem sikerült, sőt, már az elején sem, amikor történt… most hatásos lenne? Talán ezt kérdi a tekintetem ahogy figyellek. Talán késő. Nem akartalak elveszítene vele téged is, de mégis úgy érzem, hogy valahol elveszítettelek, Rea. Megtalállak még? Mert most persze itt vagy, látlak, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha kinyújtanám a kezem, elérnélek. Biztosan nem úgy, mint régen. De az is lehet, hogy én vagyok elzárva, és a kérdés az hogy nyitnék-e... amire azt kérdeném, fájna az is? Vagy jobban fáj az, hogy távol vagy. Ki űzött el és mikor? Valahol mintha természetessé kezdett volna válni, talán ez is fáj. Most minden fáj és összezavar, valóban most akarsz beszélni? Vagy ez nem akarat már, hanem szükség, főleg a legutóbbi elválásunk óta, ami újabb éket vert közénk, talán lassan késő lesz.
Újra elpillantok, de a hallgatásom már tényleg csak idegilenes, egy halk, hosszú sóhaj jelzi. Sóhaj, vagy csak a cigifüstöt fújom ki? Lehet mindkettő. - Hiányzik. - Nem nézek rá. Egy szó, de annál súlyosabb. Egyértelmű és nyílvánvaló, mindenki tudja, de mégis, nem hiszem, hogy kimondtam volna még hangosan. Így mintha nehezebb lenne. Végre rád pillantok egy lélegzetvételnyi szünet után. Valamikor beszélnünk kell, s talán az ilyen éjjelek a legjobbak erre, a titkokra, és a nehéz dolgokra, amiktől szabadulnánk.

**Reagan Moore**

Rea & Red

You and me. You and me with Gery.

Nem most jöttem haza először, lehet, hogy sok éve nem élek már itthon, de ezért időnként visszanéztem, hogyan zajlanak az események idehaza. New Yorkhoz képest az idő mintha közelítőleg állna, de ha jobban megnézzük, azért itt is történnek dolgok. Hiába vallom magam fejben már teljesen New Yorkinak, ott sosem érzem magam komfortosan, mert valami sosem engedi, hogy megszűnjön a honvágyam, holott mikor itt vagyok, rendszerint alig várom, hogy visszamenjek oda, ahol mindig van, mi eltereli a gondolataimat a keserű érzésekről. De most itt vagyok, mert anyáék hívtak és nem tudok mást tenni, mint átélni a keserű valóságot. Hogy mi hajt mégis felfelé? Javarészt semmi, ha teljesen őszinte akarok lenni, feltehetőleg csak az impulzusokra vadászok még itt a teraszon ülve az öcsémmel is, amiket az istenért sem akar adni nekem. Olyan, mint egy szobor, szinte mozdulatlan, szinte szótlan.
Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon anyáék mit érezhetnek. Hiszen mi szenvedünk, biztosan ők is, de még annyira sem mutatják ki, mint mi. Ők mennek tovább az életben, nem helyezik ránk gyászukat, ugyanezt tettük mi is egymással, csakhogy ezt Reddel a kapcsolatunk is bánta. Nem érzem azt, hogy nem ismerném már az öcsémet, mert ezekben a pillanatokban is le tudnám fordítani a testbeszédét, ha nagyon akarnám, csakhogy annyira bezárkózott, hogy hogy minden akaratom ellenére sem tudok hozzá újra közel kerülni. Nem erőltetem, szimplán csak szeretném, mert jó lenne már ennyi év után.
Talán Red nem akar beszélni róla. Én sem akarok, ezért nem is tettem eddig sem, jóformán senkinek, de rájöttem, hogy ez is lett a vesztem, ami miatt még mindig elszorul a torkom, amikor az ikertestvéremre gondolok. Mi mást tehetnék hát, mintsem taktikát változtatok és teszem éppen az ellenkezőjét, mint amit eddig tettem... Nem tudom, ki másnak kellene beszélnem erről, talán rosszul érzem, de én ebben a kicseszett dohánnyal teli pillanatban tényleg úgy érzem, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha szó esne Geryről. Ha meg nem, az öcsém úgyis itt hagy a francba, mert elege lesz, ettől nem is kell félnem. Megedzett már annyira az élet és az emberek modora, hogy le tudjam pergetni még ennyire fájdalmas témánál is azt a passzív-agresszív reakciót, amit kapok Redtől. Persze, attól még nekem is vannak érzéseim, igen, néha még én is meglepődöm ezen, de sajnos így van. A gond leginkább az, hogy egyikünk sem szereti nyúzni azt, ami nem megy, így hát én sem reagálok válaszára jobban, mint egy mély lélegzetvétel az égő cigarettámba, noha ez még nem azt jelenti, hogy be fogom fogni a pofámat, hogy a szúnyogok szárnycsapásai is hangosabbak legyenek nálunk.
Mintha meglepődne, hogy elgondolkoztam a pszichológuson, ami amúgy tökre érthető, mert még én magam is meglepődtem ezem. Mondjuk úgy, hogy gondolkodok rajta, de szerintem sok idő fog még eltelni addig, hogy valóban fizikailag is megemeljem a seggemet, hogy találkozzak eggyel. Válaszára enyhén oldalra billentem a fejem.
- Talán? Most akkor ismersz egy pszichológust, vagy valakit, aki tud ajánlani egy jót, vagy nem? - Ez egy eldöntendő igen-nem kérdés volt, a talánt sehogy sem tudom hova tenni, ennek ellenére a hangom nem támadó jellegű, csak éppenséggel már lassan azt érzem, mintha elkezdeném élvezni azt, hogy akár egy vallatóteremben is lehetnénk és nekem az lenne a dolgom, hogy minden szót kihúzzak az öcsémből teljes erőmmel. Kétségtelenül nem ez lenne nekem a jó szakma, de régen is szerettem csesztetni Redmondot, most is szeretem, csak az eszközök változtak. Szóval utálhat, az ajtó nyitva van, amin az imént kijött, megléphet, ha úgy akarja, vagy... vagy esetleg tűrheti a faggatásom.
- Red, azért még mindig nem vagyok gondolatolvasó. Látom rajtad, hogy millió gondolat mászkál a fejedben és remélem tudod, hogy nem kell őket mindenáron megtartanod magadnak. - Ezzel épp csak annyit akarok mondani, hogy ha szüksége lenne rám, én meghallgatom, nem kell elhúzódnia előlem. Szinte érzékelem azt a millió gondot, ami tovaszáll a sóhajával együtt. Tudom, hogy szenved és most itt lennék neki, hogy segítsek, vagy ha azt nem tud tudok - mert miért tudnék? - legalább meghallgassam. Máshogy gondolkozunk most már, de én is voltam abban az állapotban, mint ő. Meg is lett a böjtje.
Egy szó, de az keményen belém áll. Készültem valami hasonlóra lélekben, mégis megérint tán jobban is a kelleténél. Nézem arcát, ő nem vezeti rám tekintetét, amit ezúttal nem is bánok, legalább van lehetőségem jobban feltérképezni vonásainak azon részét, amik érzésekről árulkodhatnak. Ezt se tudom, miért csinálom.
- Sokat gondolsz rá? - kérdezem szomorkás halk hangon. Egyfelől hangozhat baromságnak ez a kérdés, de ha jobban belegondolunk, nem az. Én úgy védekeztem eddig, hogy próbáltam nem gondolni rá. Nyilván nem ment 0-24-ben, de a napjaim nagy részén azért egészen sikerült. Talán pont a közeg változása miatt, ellenben itt, ezen a helyen mindenhol őt látom.
- Mikor adtam a lovaknak enni, hallottam, hogy valaki lépeget mögöttem, én meg reflexből azt éreztem, hogy Gery az. - Talán nem kell részleteznem, mit éreztem, mikor megfordultam és az egyik kutyánkat láttam meg és nem őt. Pár másodpernyi ösztönös képzavar elég volt ahhoz, hogy le kellett ülnöm pár percig a székre. Csak gondoltam megosztom Reddel, mert... végül is beszélgetünk, nem? Régen annyira természetes volt, hogy megosztjuk egymással a napunk történéseit egyszerű sztorizgatás közben. Gery ebben nagyon jó volt.

♡

**Redmond Moore**

Rea & Red

skeletons in and out of the closet,
fucking skeletons everywhere

New Yorkban mintha egyszerűbb lenne, de igazából csak látszat, mert igazából ott is tovább cipelem, mint terhet, ami kedves, de attól még súlyos. Csak ott kevesebb emlék köt hozzá, ott nem szúr oldalba minden egyes sarok, mert itt minden egyes sarokban történt valami amit hozzá tudnék kötni. Itt van. Érzem, hogy itt itt van még az emlékeimben. És ezért sem akartam jönni. És most mégis itt vagyok. Valamiért mégis újra és újra itt kötök ki, és olyan sebeket tépek fel, amikről mélyen hallgatok. Most is ebbe a hallgatásba temetkeznék, egyedül a teraszon, ha nem lenne itt Rea. De itt van, akkor is, ha távolinak érzem, nem tudom nem észrevenni, hogy itt van és felém nyúlna, csak el kellene fogadnom a kezét – de csak nézem, mintha idegen egy idegen keze lenne, nem pedig a testvéremé.
Később már a hangja is elér hozzám, egy kérdés, majd egy újabb, csak a válaszom rövid, mintha lerázni próbálnám magamról. Nem próbálom, nem próbálkozok, csak megtörténik. Rá pillantok újra, ahogy faggatni próbál. Még próbál, de egyszer feladná, most már talán előbb, mint utóbb, mert az ő makacssága is véges, és talán már a szélén nyúzom. Szóval felsóhajtok némán, mielőtt folytatnám. – Ez egy igen. Ismerek valakit, aki… ismer valakit. – Figyelem, mintha nem láttam volna még, pedig ismerem minden vonását, túl jól ismerem, valahol mélyen még mindig, hiába ez a pár év… ez a pár év mégsem törölte el az összes előzőt, csak távolabb sodort minket, valahol idegenné tett, de talán inkább a felszínen, mint mélyen. – Szóval… rákérdezek. – A hangom elhalkul, ahogy elpillantok, a téma teszi, mert azt hiszem sejten, honnan, miből eredhet a kérdés, merre tartunk már megint. Nem kerülhetjük el örökké. Túl sokáig kerülgettük, tudom, de, mi van, ha nem akarok szembenézni vele? Ha félek szembenézni vele? Ha valahol mélyen még mindig túl sok maradt a fájdalomból, ami most már cseppenként szivárog újra fel?
Látja. Úgy tűnik látja, nyilván látja, nem vak, és a testvérem. Én is látom, láttam rajta, csak elfordultam. De ma kicsit nehezebb elfordulni, talán az éjszaka teszi, talán a hely, talán a kettő együtt, de én is rápillantok. – Nem, nem vagy az. – Rövid és tömény megállapítás, ha az lenne, valamivel kevesebb sérelem ékelte volna magát közénk, de nem az, nyilván nem az, csak elég jól olvas bennem. Az elég jó viszont nem mindig elég, főleg, ha valaki olyan makacsul képes ellenkezni, mint én. De most mégsem tartok minden magamnak, ahogy a távolba pillantok, mégis elsuttogok egyetlen szót. Ez az én nyitásom, tessék, akkor beletenyerelek a témába, amit már így kerülgetünk, pedig végig itt volt köztünk.
Most nem pillantok újra rá, még nem, előbb megvárom, hogy a szó súlya földet érjen, s kicsit leszálljon a por amit kavart, talán a szemem is az csípné. Csak kicsit enyhüljön még a keserű érzés, hogy csak kicsit legyen még kevésbé egyértelmű, hogy mennyire tud fájni még ennyi év után – és akkor fordulok felé ismét, amikor már képes lennék állni a tekintetét, anélkül, hogy túl sok részletet tárnék fel elsőre. Nem tudom mikor vérteztem így fel magam még ellene is… vagyis, de, pontosan tudom melyik nappal kezdődött. Ő is tudja? Talán már nem is, mert rég volt, csak kapaszkodok ebbe az emlékbe is még valahol, mint sok másba. De talán mégsem teljesen reménytelenül. Mert most talán én is teszek felé egy kis lépést, ami talán majd nem végződik teljes katasztrófában, mint legutóbb. Talán.
- Igen. – Rövid válasz, amit ismét csend követ, de még ízlelem a szót, így kimondva… nem tudom mikor mondtam ki, vagy kimondta-e egyáltalán. – Főleg mostanában… újra többet. – Rálesek újra a testvéremre, a legutóbbi találkozásunk óta, azóta ismét gyakran férkőzik a gondolataim közé a testvérünk. Akkor valami felszakadt, és most mintha csak lassabban gyógyulna be újra. Lehet, hogy ehhez ketten kellenénk? Talán. Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy nyelnem kell, mert ez az este túl tömény. – Az, hogy itthon vagyunk… nem segít rajta. – Már nem rá gondolni. Hiszen itt van. Minden sarokban itt van az emléke, nem? Ő itt rekedt nagyrészt, bár egy-egy darabját magunkkal cipeltük, a lénye nagy része ide kapcsolódik örökre. - Te... gondolsz rá? - Finom a kérdés, szinte már gyengéd, talán a téma teszi, vagy a mardosó érzés a torkomban, de lehet mindkettő.
- Voltam a szobájában. – Szinte belecsuklik a hangom, pedig csak három szó, de nehéz, ahogyan az ő vallomásod is nehéz. Hiányzik. Nyilván mindenkinek hiányzik, mert senki sem tudná pótolni. Összekötött minket. De már nincs itt. Már nagyrészt csak a fájdalom maradt mögötte, vagy inkább, a fájdalom hajlamos felülkerekedni minden máson. Talán azért, mert ilyen sokáig cipeltük, azért fertőzte be minden emlékét, hogy ennyire nehéz legyen akár felemlíteni is?

**Reagan Moore**

Rea & Red

You and me. You and me with Gery.

Abban teljesen igaza van anyéáknak, hogy nem szabadna hagynunk, hogy jobban eltávolodjunk egymástól és megboruljon az a család is, ami megmaradt Gery után. Többek között ezért is jöttem el, nyilvánvaló volt, hogy ha nem jövök el, akkor biztosan nem lesz semmilyen változás, javulás a családi kapcsolatok terén és most nem csak a köztem és Red között kialakult hidegháborús viszonyra gondolok, hanem arra is, amiért anyánk ennyire nagyon szerette volna, hogy végre megint meglátogassuk őket. A szüleinkkel is részben elveszítettük a kapcsolatot, mondjuk ki, nem csak mi testvérek egymással. De hogy őszinte legyek, szép és jó, hogy itt vagyunk mindketten Reddel, de akkor most hogyan tovább? Csakmert én nem tudom.
Nem gondoltam volna, hogy Redmond ismer valakit, aki ismer egy pszichológust és egyszerre örülök ennek a hírnek és ijedek meg, hogy ezúttal talán tényleg beletaszítanám magam egy szakember kezeibe, amit egészen eddig úgy kerültem, mintha muszáj lett volna. Válaszától egy pillanat erejéig ledermedek, a karám felé pillantok miközben beszívom alsó ajkamat.
- Az nagyon jó lenne. - Hazudok, borzasztó lenne és minden porcikám ellenzi, de abszolút szükségem van rá és nem menekülhetek örökké. Na meg, ha mégsem jön be a dolog, bármikor otthagyhatom.
- Köszi! - teszem még hozzá, bár abban sem vagyok biztos, hogy tényleg megfutja ezeket a köröket és szól az ismerősének, hogy szóljon az ismerősének miattam, azt pedig pláne nehezebben tudom elhinni, hogy esetleg ő maga hajlandó lenne találkozni azzal a pszichológussal, ráadásul csakis értem. Úgyhogy annyira nem is veszem biztosra, hogy ebből bármi lesz, sőt, szívem mélyén azt kívánom, ne is legyen, mert akkor tényleg ott találnám magam egy ilyen lélekgyógyász előtt. Arra meg utalni sem merek, hogy esetleg ő is elgondolkozhatna ezen.
Soha a büdös életben nem lennék gondolatolvasó, nem csak a sok hülye miatt a világban, akikkel érintkeznem kell, hanem ezért is, mert jobb, hogy nem hallom az öcsém gondolatait. Valószínűleg mélydepresszióba esnék - ismét - tőle és vagdosnám az ereimet attól, hogy mennyire szívesen küldene már a pokolba, amiért itt basztatom már egy ideje részben tényleg Gery miatt is.
Igazából tudom a kérdésemre a válaszát, de mégis megkérdezem. Talán egy szívtelen dög vagyok, de érzem, hogy nekem is és neki is szüksége van arra, hogy kimondjuk mindezeket a szavakat és igenis beszéljünk róla, ne tegyünk úgy, mintha sose élt volna, vagy sose holt volna meg, mert azzal őt is meghazudtoljuk. Egyszerűen csak el kellene fogadnunk a történteket, csakhogy annál többet nem tudok Rednek segíteni, mint amennyire én képes vagyok, hiszen nekem is ugyanannyira fáj, nekem is brutális.
Ezúttal nem tudom levenni Redről a tekintetemet, pedig feltételezem, hogy irritáló lehet. Mégis, valahogy annyira beszippant a távolba néző tekintete, annyira átérzem, amit lelkének tükre mutat, holott biztosra vehetem, hogy a felét sem látom mindannak, amit vallóban érez. Nem mondja ki, én pedig egyszerűen nem bírok rákérdezni arra, hogy vajon miattam gondol újra többet Geryre, a kettőnk találkozás zavarta volna fel az állóvizet. Félek, hogy nagyon jól tudom a választ.
- Amióta ennyire egyedül vagyok a mindennapokban, nekem is egyre szorosabban lesz megint az életem része. - Ez egy együttérzést kinyilvánító gondolat akar lenni tőlem, de tisztában vagyok azzal, hogy tulajdonképpen meg is magyaráztam minden tettemet, elsősorban azt, hogy miért kezdtem el ennyire váratlanul közeledni felé. Az egyik okot már tudja, változni akarok, gyászolni és elengedni Geryt, ami Red nélkül szinte biztosan nem fog menni, a másik pedig íme, ez volna. Túl sok embert veszítettem el az elmúlt időszakban, vannak barátaim, de nem igaziak, van családom, de mit ér, ha nem tartjuk a kapcsolatot, ott van Hannah, de ha minden találkozásunk fáj az emlékek miatt, akkor… Gondoljon Red aminek akar, hordjon el mindennek, nekem akkor is szükségem lenne az öcsémre és sejtem, hogy neki is rám, csak ő ezt tagadja. Pontosabban múltkor még tagadta.
- Minden pillanatban… - suttogom kérdésére, majd nyelek egyet és hogy visszafojtsam a torokégető érzést, iszok pár kortyot az alkoholból.
- Én nem mertem bemenni - felelem egyből, ahogy leért a folyadék. Volt már, hogy bementem, máskor, de most nem bírtam megtenni. - Sokszor gondolkozok azon, hogy vajon anyának milyen érzés takarítani azt a szobát. Valószínűleg pokoli, de biztos, hogy jobban el is tudta már engedni őt, mint mi… - Nem tudok mire hivatkozni ezzel a kijelentésemmel, szimplán csak érzem, hogy így van. Ennyi idősen már azért eljutottam arra a szintre, hogy anyában ne csak a saját anyám státuszát lássam, hanem némileg a helyébe is tudom képzelni magam, mint érző nő. És mutogathatunk egymásra, hogy ki hagyott hátra kit, de végső sorom mindannyian ugyanazt csináltuk, én magára hagytam anno Redmondot, Red aztán hátat fordított nekem, és amit nem veszünk észre: mindketten hátat fordítottunk a szüleinknek. És anya most segélykiáltást küldött nekünk.
- Gondolom te is észrevetted már, de… nem azért hívott minket haza, mert egyedül annyira nem bírna a teendőkkel - pillantok rá még egy korty alkohol után. - Nem hagyhatjuk a szüleinket ennyire cserben, mert nekik is szükségünk van ránk. Mint ahogy nekünk is egymásra. - Láttam anya arcán az örömöt, hogy végre hazajöttek a gyerekei, apa is nagyon örült, hogy hangosabb a ház, bár se én, se Redmond nem voltunk valami hangosak az elmúlt órákban.
- Gondolj bele, mi egy napot nem bírunk meglenni itt, míg ők itt élnek minden nap… - ezt ugyanannyira mondom magamnak is, mint neki. Nagyon erősek és néha ég a pofám, hogy én siránkozok, pedig legalább nekünk Reddel megvolt a lehetőségünk, hogy kvázi új életet kezdjünk, amivel éltünk is.

♡

**Redmond Moore**

Rea & Red

skeletons in and out of the closet,
fucking skeletons everywhere

Jó lenne, ha minden olyan lenne, mint régen – a gond csak az, hogy nem tud olyan lenni, mint régen, már semmi, soha nem lesz olyan, mint régen. Hasonló talán, valami olcsó utánzat, de az csak sebeket tép, régi emlékekbe mar kíméletlenül, és csavar még egyet a fájdalmon. Most itt lenni is ilyen érzés, visszalépni a múltba, annak egy bizonyos pontjába, elmélkedve azon, hogy mi lett, volna, ha… de nincsen ha, nincs múlt, csak egy délibáb. Mert tovább mozdultunk, akár akartunk akár nem, lépnünk kellett, valahogyan tovább és előre. Talán mind egy kicsit más utat választottunk erre.
Néha gondoltam arra, hogy Rea hogyan lépett tovább… azon kívül, hogy látszólag gyorsan, nagyon gyorsan, csomagokkal felpakolva, egyenesen New York irányába. A pszichológus említése viszont… enné többet sejtet. Persze, sejtettem én is, hogy enné több volt, hogy ennél azért sokkal több zajlott le benne is… de ettől még meglépte ezt.
A reakciójából ítélve nem erre a válaszra számított tőlem, de, innen még kihátrálhatna, ha nagyon akarna. Bármikor kihátrálhat, ha akarna. Mióta gondolkozhat ezen? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorakoznak az aggályom mellé, bár, abban a pillantásban, amivel felé sandítok, ezek fele sincs benne. Ebben azt hiszem, apára ütöttem, nagyon jól és mélyen tudok hallgatni. A testvér bennem kérdezne, de nem tudom mi lenne a jó kérdést, amit most feltehetnék felé. Némán biccentek, jó lenne, elnyelek egy újabb kérdést mélyre, a csendbe, az estébe. Ha akarna, akkor beszélne róla, nem? Talán. Csak egy újabb pillantásom les felé, de az is néma, akárcsak a biccentés a köszönetére. Igazából, azért sem kérdek rá, mert erősen sejtem, minden sejtem érzi, hogy merre vezetne egy kérdés erről. Hozzá. Mostanában köztünk mindig minden hozzá vezet. Már az a nap óta. És fáj. Róla beszélni fáj, rá gondolni fáj, ennyi idő után is űr van a helyén, és az is lesz örökké, hiszen csak ő tudná kitölteni azt.
Mégis piszkálja a témát. Mégis egyre közelebb tolna hozzá – de az egy szakadék, nem látja? Hogy mindketten bele zuhanhatunk, csak egyetlen rossz mozdulat kell? És ahhoz már eléggé késő, hogy fogjuk egymás kezét és úgy sétáljunk át a túloldalra. Azt az előtt kellett volna, hogy magamra hagyott ebben. Értem én, hogy fuldoklott, én is fuldokoltam. A különbség az, hogy ő úgy döntött, hagy megfulladni.
Érzem magamon a pillantását, már csak azért sem fordulok felé újra. Úgy érzem belém lát, még ennyi év után is ismer, persze, hogy ismer, annyira sok dolog azért nem változott. De ahhoz mégis elég, hogy a feje tetejére álljanak a dolgok.
- Mindig az életünk része marad. – Csak itt lesek rá újra, már kicsit hosszabban figyelve, de nem túl hosszan. Nem túl hosszan, mert azt látom rajta amit érzek, és nem akarom látni. Már megint ez a téma, érzékeny szálak, egyetlen szikra, és felrobban minden körülöttünk.
Minden pillanatban gondol rá. Nem lep meg. Tudom miről beszél, ismerem a fojtott érzést a hangjában, átérzem a kaparást. Túl jól ismerem mindezt én is. És ezek a falak, ez a beszélgetés, az este fülsüketítő csendje nagyon nem segít rajta. – Muszáj volt újra bemennem. – Hiányzik. Ha ennyire nagyon fáj is hiányzik. Kerestem valamit, amit nem kaphattam meg. Amikor friss volt a dolog is ezt tettem, esténként néha beosontam a szobájába. Néha reméltem, hogy ott lesz, máskor csak sírtam, mert nem volt ott, máskor még azt sem tudtam, mert ráébredtem, hogy már sosem lesz ott. A gyász minden szakaszát meglétem, csakhogy nem egyenes vonalban, hanem görbében, egészen pontosan egy körben, újra és újra. – Talán. – Én hallottam még eseténként sírni őt is. Az után is hallottam, hogy Rea kiköltözött. Erős nő, tudom, hogy erős, de ez nem jelenti azt, hogy nem tör meg. – Mindenkinek nehéz, csak másképp. – Általános igazság, de mélyen igaz, mert bár egy család vagyunk, mégis másak annyira, hogy más és más módon próbáljuk feldolgozni a történteket. Több-kevesebb sikerrel.
- Igen. Nem. – Két rövid válasz, ahogy rád lesek újra, újabb pillanatok csak, amiket csend követ, mert a téma súlya újra a mélybe húz. Könnyebb lenne hallgatni és hagyni, mert úgyis kapaszkodik belénk. Az után pedig… az után pedig elhangzik tőle az a mondat. Az a kibaszott mondat, amitől szárazan, röviden nevetek fel, nem vicces, nem is azért nevetek, és, nem is azért szökik egy könnycsepp a szemembe, mert annyira vicces kijelentés volt. – Mint ahogy nekünk is egymásra… - Ismétlem a szavakat, bár aligha értheti, a nevetést, ha eddig nem jött rá, ebből biztosan nem fog. A fájdalomból a hangomban már talán, abból már sejtheti, hogy több van emögött, mint gúny. Sokkal több van emögött, mint gúny, a nevetés is csak azért volt, mert… mert nem tudom hogyan másképp törhetett volna elő belőlem. Miért, miért kell ezt kapargatnunk? Csak fájni fog, kegyetlenül fájni fog.
- Azt hiszem, sejtem milyen érzés nekik, egész jól. – Korábban megnyíltam kicsit, de most mintha újra vaspáncélt növesztenék magamnak. Gondoljak bele? Tudom. Tudom milyen. Olyan, mint akkor, amikor Rea lelépett. Sőt, talán rosszabb is, mert eddigre ketten léptünk le, bár az idő forrasztja a sebeket, ez nem teljesen igaz. Nem minden seb gyógyul egyformán.
A beszélgetésünk óta először nézek rá teljesen, hosszasan, már sokkal beszédesebb szemekkel. Azt hiszem sokkal beszédesebb szemekkel, hiszen túlcsordulnak benne az érzések, a lelke egy darabját öntöm most elé velük: fájdalmat, gyászt, csalódást, dühöt, haragot... majd eltűnnek, lassan majd eltűnnek, ahogy a csillagok felé pillantok újra. Nem akarok veszekedni. Itt nem akarok veszekedni, ha most kiabálni kezdenénk erről, az a szüleinknek is fájna.

**Reagan Moore**

Rea & Red

You and me. You and me with Gery.

Egykor nagyon jó gondolatolvasó voltam, éreztem mások érzéseit, sejteni véltem válaszukat és boldogsággal töltött el, ha füleimet is megütötték azok a bizonyos válaszok. De ennek már vége, mondjuk úgy, teljesen belefáradtam és egyszerűen csak abbahagytam mások figyelését, abbahagytam az odafigyelést és törődést, mert a saját érzéseimmel sem tudtam megbirkózni, nemhogy másokéval. Elszigeteltem magam tőlük, kezdetekben csak a barátaimtól, később pedig rá kellett döbbennem, hogy ez a tervem túl jól sikerült és végül a saját családomtól is eltávolodtam teljesen. Nem volt szándékos, de ezt már sosem fogom tudni kimagyarázni az öcsémnek, nem is akarom védeni magam, mert szerintem tökre mindegy, hogy akkoriban mit miért tettem. Megtettem és kész. Talán naiv voltam, hogy egy bocsánattal mindent rendbe tudok tenni, azonban tényleg nincs más eszközöm, mint az, hogy ezúttal már itt vagyok, kibontom a magam köré tekert szigetelést és nyitok mások, legfőképpen az öcsém felé. Sosem beszéltem erről másoknak, de rengeteg gimnazista barátomat veszítettem el, olyanokat is, akikkel Gery halála előtt szinte elválaszthatatlanok voltunk. Talán anno megkeresem majd őt is, de előbb Redmonddal akarok bármilyen változást elindítani.
Érdekes ez az egész változás bennem. Mikor már tényleg nincs más, akibe kapaszkodhatnék, vagy akire számíthatnék, magam mellett tudhatnék... mikor már nincs senki körülöttem és már a párnámat is kibőgtem magányomban, akkor képes vagyok legalább talpra állni és megpróbálni helyre tenni azt, amit elcsesztem.
Őszintén mondom, fogalmam sincs, hogy mit csinálom most, itt kint a tornácon Reddel. Hitegethetném magamat is, hogy biztosan csak be vagyok baszva, de ez aligha lehet igaz. A testemnek már töméntelen mennyiségben kellene adagolnom az etanolt, hogy tényleg ki tudjam ütni magamat, így hát szembe kell néznem a valósággal, hogy bizony teljesen józanon mondom azokat a faszságokat, amiket Red bizonyára rohadtul nem akarna hallani. De még itt ül mellettem, amiért roppantul hálás vagyok.
- Jah, talán nekem is ezt kellene tennem. Bemenni abba a szobába végre és akkor talán egy lépéssel tovább tudnék lépni - mosolyodom el fájdalmasan és csupán pár másodperccel később tudok ránézni az öcsémre egy nagy nyelés után. Kurvára erős, hogy neki sikerült, még ha egy bólintással is, de igazat kell adnom neki, hogy mindenki máshogy dolgozza fel a történteket. Csak az egyezik meg bennünk, hogy mindannyian marhára sokáig húzzuk el. Lassan tíz éve... és mi még mindig itt toporgunk. Bár, ha visszaemlékszem arra, hogy mit csináltam a gimi óta, aligha tudnék sok mindenről beszélni. Ez elég gáz, mit ne mondjak.
Kérdőn fordítom felé fejemet, azt várva, hogy kifejteni a két ellentmondó szavas válaszát, de ezúttal már kapcsolok és csak visszaejtem fejemet a kertiszék háttámlájára. Nem fogja kifejteni, már megtanultam tőle, úgyhogy magam kezdem boncolgatni válaszát. Vagy inkább én pofázok tovább?
És igen, kimondom, hogy igenis szükségünk van egymásra. Nekem rá és neki is rám, még akkor is ha ezt titkolja, vagy már elengedte magában. Tekintetem homályossá kezd válni a nevetésére, talán könnyeim okozzák, vagy csupán az érzéseim vakítanak el némileg. Mintha ötezek kést szúrna belém a testem minden pontján ezzel, mégis csak ülök és nézem őt anélkül, hogy engednék a bennem kavargó érzelemviharnak.
- Red... - nyálazom meg ajkaimat és veszek egy mély levegőt mielőtt meg tudnám fogalmazni valahogy az érzéseimet. - Nekem igenis szükségem van rád! És látom rajtad, hogy neked is rám, mint ahogy addig is, amíg külön éltünk - vallom be, ha úgy tetszik akkor a gyengeségemet, amit már sikerült elfogadnom magamban. Nem volt könnyű. Csak most vagyok képes újra rápillantani. A közeli fényforrástól megcsillannak könnyektől nedves szemeim, amit egy nyeléssel próbálok visszább szorítani. - A halála után csak menekülni akartam. Magammal sem tudtam meglenni egy testben és azt hittem, hogy egy másik városban majd könnyebb lesz, de persze rájöttem, hogy ez baromság volt. Próbáltam erősnek tűnni, nem gondolni a fájdalomra, elhitetni magammal, hogy minden rendben, de ezzel csak azt értem el, hogy mindenkit ellöktem magamtól, aki fontos számomra. - Ezen a ponton már minden mindegy, mivel úgy érzem, hogy ennél jobban elbaszni a dolgokat már nem lehet, szóval vallok, magamról és az érzéseimről is, nem azért, hogy megbocsátson, hanem, hogy tudja, miért tettem azt anno, amit.
- És megértem, hogy kurva mérges vagy még mindig rám, nem is várnám el, hogy egyik pillanatról a másikra ez változzon benned. Csak... nem tudom, mondd, hogy még nincs veszve szerinted sem minden. Vagy pedig mondd a szemembe, hogy ezt te nem akarod és ne találkozzunk többet New Yorkban... - Már nem is Geryről van szó, hanem rólunk. Fogalmam sincs, miért kényszerítem magunkat ilyen helyzetbe, de csak szeretnék valamit fix dolgot, amibe belekapaszkodhatok. Legutóbb nekem azt mondta, hogy ezt ne erőltessük, ami még mindig rémületben tart.

♡

**Redmond Moore**

Rea & Red

skeletons in and out of the closet,
fucking skeletons everywhere

Nem tudom mit akar. Vagyis de, attól tartok, van egy elég erős sejtésem arról, hogy mit akarhat - csak egy kicsit elkésett vele. Egészen kerek éveket késett vele, amik alatt sodródtunk a tengeren, kitéve magunkat minden viharnak, és egyre csak távolabb kerülve a másiktól. És most innen akar mégis felém evezni, talán mert megrémisztette, hogy süllyed a csónakunk. Igazából valahol engem is megrémiszt, de ugye fuldokolva is meg kellett tanulnom úszni, szóval ott van ez a másik oldalon. Talán ezért is csak állok inkább és figyelem a próbálkozásait, kissé bizalmatlanul, kissé kételkedve, sőt, kissé talán sértetten is. Persze, a testvérem, szóval ha tényleg látnám, hogy fulladozik, ha nagyon körülményesen is, de csak kihúznám onnan mielőtt még a haláltusáját kellene végignéznem, nyilván - de néha pont azoknak a legnehezebb megbocsátani akiket a legjobban szeretünk, mert, őket szeretjük a legjobban és bennük biztunk a legjobban. Viszont most mégis itt ülök vele, szóval valaminek csak számít, nem igaz?
Nem tudom miről bezél pontosan, de nem azért, mert nem érteném a szavakat - csak tőle hangzanak valahogyan furán. Talán a távolság teszi, hogy idegennek látom kissé. mégis ismerősnek, főleg itt, ebben a környezetben, ami emlékek tömkelegét zúdítaná az ember nyakába. Újakét meg régiekét, boldogakét meg rohadtul fájdalamsakét. Ilyen Gery szobája is, amibe vele ellentétben én bemerészkedtem.
- Egy kis lépéssel. - Most mintha nem is róla beszélnék, inkább csak magamról. Benni oda csak egy kis lépés amit meg kell tenni, de nagynak számít, mert nehéz. Nehéz látni, hogy abban a szobában megállt az idő, hogy azóta semmi sem változott, minden ugyanott van, mert senkinek sem volt szíve bármit is elmozdítani onnan. Mintha szent lenne meg sérthetetlen, az utolsó oltára annak amit elvesztettünk, és bármennyire is vágyunk rá, sosem kaphatjuk vissza.
Hallom, hogy nagyot nyel, szinte érzem, amit érezhet. Túl jól érzem, és túl jól tudom, bár neki volt az ikre, nekem is a bátyám volt.
Rövid válaszokat kap tőlem, ebben nincs semmi meglepő, igazából talán ez az ami a legkevésbé változott köztünk, legfeljebb az ilten rövid megjegyzéseim gyakrabban kapnak egy csípősebb élt, mint régen, vagy gyakrabban hatnak távolabbinak, már a megszokottnál is messzebbinek. De a következő megjegyzésével egész jól emlékeztet arra, hogy körülbelül miért is történt meg mindez.
Fájt neki. Tudom, hogy fájt neki a megnyilvánulásom, de őszinte volt. Nyersen őszinte, de őszinte - mégis kerülöm egy kicsit a t kintetét. Tudom milyen lenne, ha a szemébe néznék most, szóval inkább nem teszem. - Látod rajtam? - Lesek rá mégis, egészen hirtelen. Jó, talán valahol igaza van, talán valahol tényleg hiányzik a nővérem, úgy tíz évvel ezelőttről. A múltból. Csakhogy most mégis a jelenben vagyunk, és ezt sem kellene elfelejteni. - De, igen Rea, szükségem volt rád. - És itt szusszanok egy nagyot, mert meg kell állnom, muszáj megállnom, mert amit mondani készültem, az azt hiszem túl fájdalmas lett volna. Úgy tűnik még tíz év után sem akarom teljesen kiszúrni a szívét. De ő érzi még tíz év után is, hogy azért hallgatok el, mert ha folytatnám a mondatot, nagyon megbántanám? A számat kezdem rágni feszültem, a lábaim hirtelen izgágán rezegni kezd, miközben felpattanok, csak sétálni egy kis kört a tornácon. Sír. Tudom, hogy sír, hallom a hangján, én pedig utálom, amikor sír. De folytatja. Folytatja, talán folytatnia is kell, kimondani, ami évek óta itt szorong köztünk. Menekülni akart. Persze, hogy azt akart, én is azt akartam volna, de kettőnk közül csak az egyikünk tudott. Nem volt könnyebb. Nem volt könnyebb, de akkor sem volt képes visszajönni. Feleslegesen rohant el. Feleslegesen… - Itt hagytál. - Száraz a hangom, mintha kiszáradt volna belőle minden érzelem is, ahogyan a múlt repedései egyszerre kerülnek az előtérbe, emlékeket ránt fel és érzéseket, egy kamasz fiú minden haragját tépegeti éppen, s talán nem is sejti. Vagy kezdi már? - Itt hagytál, a csenddel, az üres házzal, a hiányával, mindennel. Itt hagytál egyedül mindennel, Rea. - Rápillantok, de tényleg csak egy pillanat, nem akarok most a szemébe nézni, ahhoz túl dühös vagyok, hogy a könnyekkel telt, fájdalomtól túlcsorduló szemeibe nézzek. - Testvérek vagyunk. - Morranok csak, elvágva a csendet, mielőtt még igazán hagytam volna magunk közé telepedni. Már megint egyetlen tőmondatba kapaszkodok, mert egyszerre elmond mindent. Testvérek vagyunk és ő magamra hagyott. Testvérek vagyunk szóval számítottam rá akkor. Testvérek vagyunk, szóval… azok is maradunk. De azért mégis megtartom az időközben növelt távolságot köztünk, nem megyek pár méternél újra közelebb hozzá most, csak a korlát mellől figyelem, mintha onnan egyszerűbb lenne nézni, ahogy sír.

**Reagan Moore**

Rea & Red

You and me. You and me with Gery.

A közeli pajtában felnyerítő lovunk irányába pillantok amolyan védővárként azt remélve, hogy hamarosan történik már valami esemény, bármi apróság, ami miatt fel kell állnom innen és eltávolodhatok a családi háztól. Még a lovunkat is képes lennék most azonnal orvoshoz vinni, ha baja lenne, a földet is felásom, ha kell, de nem szükséges, mert ezt a munkát is elvégezték már helyettem. Nem történik semmi, az égvilágon semmi, a lovunk sem nyerít többet, legyek zümmögnek csak a fülünkbe irritálóan és mentenek meg minket a teljes abszolút csendtől. New Yorkban aligha létezik ennyire csend. Ha nem járnak az autók, két házzal odébb valaki úgyis házibulit tart, a leszálló repülő elhasít felettünk, a metró jár (ha jár), randalírozók kiabálnak az utcákon. Sosincs teljes nyugalom ott, ellenben itt, a farmon nincs más csak Red meg én addig, amíg valamelyikünk ki nem mondja a végszót és görcsös gyomrokkal fel nem vonszoljuk magunkat a hálószobánkig. Gery szobája mellé.
Még nem tudtam magam rávenni, hogy belépjek oda. Volt egy időszak, amikor ketten laktunk ott, persze ez nem volt örökké tartható, mert olyannyira nagyok lettünk, hogy óhatatlanul is szükségessé vált a külön költözés. Talán bemehetnék oda, körülnézhetnék, egy kicsike, de még hatalmas jelentőséggel bíró lépéssel közelebb kerülni a még máig fájdalmas és nem teljesen befogadott igazsághoz.
- Igen. Ha tényleg nem lenne rám szükséged, egyszerűen nemet mondanál és sosem ülnénk le beszélgetni. - Így sem jutunk sokra, de legalább két szavas válaszai azok pont két szóval többek a semminél. Na meg, basszus, végső soron mégis egy család vagyunk. Ha el akar lökni ezek után magától, akkor lényegében semmivel sem vonhatna felelősségre a tetteimért, mivel ő is ugyanezt tenné, mint én anno. Aztán végül is félig bevallja, hogy még azért kellek neki, egészen pontosan múltidőben, amitől újabb bukfencet vet a gyomrom, de ezt is elfogadom, hagyom, hagy fájjon és tépje lelkemet. Ezen a ponton már nem akarom őt győzködni sem a jövőről, sem a jelenről, mert nem kell kimondani ennyire érzelmes és személyes szavakat egymásnak. Ha nem akar látni, akkor úgyis eléri majd, hogy nem fogok tudni többet kapcsolatba kerülni vele, ha viszont remélhetőleg mégis újra sikerül építenünk a kapcsolatunkat, akkor teljesen mindegy, hogy most a múltról vagy a jelenről beszélünk. Pláne, hogy érzem, nem mindent mondott most el nekem, amit eredetileg akart volna és lehetséges, hogy annak potenciális hatásának tekintetében én ennek most inkább örülök is.
Aztán azt hiszem, megértem, mi fájt neki legjobban. Vagyis talán értem, már nem is tudom. Arcomat kezeimbe temetem, vegyes érzések tombolnak bennem vádjaitól, egyszerre érzem, hogy ő mit élhetett át, egyszerre fáj, hogy minden úgy alakult akkor, ahogy, ugyanakkor tudom, hogy talán itt egy félreértés is közre játszhat. Veszek egy mély lélegzetet, mielőtt megpróbálom elmesélni neki, hogy pontosan mi is történt akkor, abban az évben.
- Igen - vallom be először is és meg sem próbálom ezt letagadni, mert a magyarázat nem változtat a tényen, miszerint itt hagytam. - De akkor is itt hagytalak volna, ha Gery még élne. Sőt, igazából akkor is ketten egyszerre hagytunk volna itt a korunkból adódóan. - Próbálom keresni a tekintetét, de ha nem találom, akkor feladom és inkább folytatom. Igyekszem pontosan visszaemlékezni a történtekre, ami miatt lopok egy kis időt. Utálom, hogy beszélnem kell erről, de végső soron szerintem mindkettőnknek jobb, ha tudja, milyen volt nekem és Gerynek az az időszak, amikor mi tizennyolc évesek voltunk, ő pedig tizennégy. Ez a korkülönbség már elenyésző, de régen nagyon sokat számított.
- Gery marhajó kosaras volt, emellett pedig a jegyei is kiválóak voltak, amit máig nem tudom, hogyan csinált. Nekem mindig azt mondta, hogy ki akar törni, egyetemre akar menni, olyan szakmát szeretne, amivel megbecsülik majd és erre minden tehetsége megvolt. Nekem akkoriban halvány fogalmam sem volt még, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, de Gery elültette a bogarat a fülemben, hogy költözzünk New Yorkba. Először mi ketten, közös albérletbe, aztán utána jössz te is utánunk és mi majd segítünk neked mindenben - kezdek bele, mint egy mesébe, már-már annak is tűnik ilyen távlatokból. Egy gyönyörű mese, aminek aztán nagyon rossz befejezése lett. Nyelek egyet.
- Aztán kiderült a betegsége, ami egészen váratlanul el is vitte őt. - Meg kell állnom egy levegőért, de már nem foglalkozok a nedves orcámmal.
- Mindannyiunkat földhöz vágta egy jó darabig, de az érettségi vészesen közeledett. Eleinte úgy voltam vele, hogy hagyom a francba és majd jövőre megcsinálnom, de végül megszállt valami. Utólag sokáig azt hittem, hogy Gery szelleme belém bújt, a tanulásba temetkeztem, mert úgy éreztem, hogy ez az egyetlen lehetőség arra, hogy ne rá gondoljak, persze meg is lett az eredménye, ott álltam friss és egész jó érettségivel a kezemben, amivel még magamat is megleptem. Esélyem nyílt nekem is egyetemre menni és úgy gondoltam ennek tudatában, hogy tovább kell vinnem Gery célját, szinte kötelességemnek éreztem megvalósítani azt. - Igen, ez most marhára gáznak tűnik, de akkor teljesen megtört és zakkant voltam a gyásztól, valamint attól, hogy nem nagyon volt időm a fájdalmakra leginkább az érettségi miatt. Akkor ott hoztam egy döntést, mégpedig azt, hogy megpróbálom az egyetemet, emiatt persze haragudhat rám Redmond és nem védekezek a haragja ellen. Valószínűleg mehettem volna később is egyetemre New Yorkban, én viszont menekültem. Menekültem, mert Gery álmait hajkurásztam.
- Aztán pár év múlna persze pofán csapott a valóság, az, hogy nekem amúgy nem jön be az egyetemi élet és nem is tudok megállni egyedül a lábamon pénzügyileg. Először csak a jegyeim romlottak, aztán az órák helyett is már dolgoznom kellett és végül minden bedőlt. Viszont azzal, hogy pár éve otthagytam azt a katlant, elkezdtem a saját utamat járni, ezzel együtt pedig elkezdem feldolgozni, hogy Gery céljai nem az én céljaim, ő már nem él, viszont nekem tovább kell mennem. - Ekkor nézek csak Redre megint. Itt érkezünk meg a jelenbe. Ezért vagyok most itt, vele és ezért próbálom meg a saját kapcsolataimat újraépíteni.
– Nem tudom megváltoztatni a múltat, Redmond, nem tudom ismét tizennyolcévesen meghozni azt a döntést, hogy nem megyek egyetemre, hanem itthon maradok. Elzárkóztam, mert sosem tudtam igazán felfogni agyilag eddig, hogy nincs többé, ahogy azt sem, hogy attól még, hogy ikrek vagyunk még más az életünk. Viszont ne hidd, hogy egész idő alatt tojtam a fejedre! Végig ott volt bennem, hogy majd, ha te is végzel a gimivel, New Yorkba jössz utánunk… azaz utánam és akkor minden szuper lesz. Még most is ezt akarom, még ha úgy tűnik, hogy mindent elcsesztem már.
És kész. Talán elmondtam az életem utóbbi felét. Nem magyarázkodás ez, nem is meggyőzni akarom, egyszerűen csak szeretném, ha tudná, a mi szemszögünkből, hogy néz ki a dolog, az, hogy nem magára hagytuk, hanem egyetemre mentünk, az, hogy ő nagyon is benne volt a jövőképünkben, csak még túl fiatal volt. És hogy nekem még mindig nagyon is fontos ő, hiába alakultak rosszul a dolgok és tűnt sokáig úgy, mintha ennek pont az ellenkezője lett volna rám igaz.

♡

**Redmond Moore**

Rea & Red

skeletons in and out of the closet,
fucking skeletons everywhere

Nem menekülhetünk el mindig ez a beszélgetés elől - pedig rohadt nagy rá a kísértés. Mert kényelmetlen és viszket, rosszabb, mint egyben letépni egy sebtapaszt, hiszen ez a sebtapasz már évek óta az életünk része, és mi pedig csak most piszkálnánk meg. Ha nem róla lenne szó, már rég itt sem lennék, már rég nem is próbálnám meghallgatni, még ennyire sem próbálkoznék, elhiheti. Mert kényelmetlen, mert viszket, és kicsit talán felesleges is. De egyelőre mégsem menekültem ki belőle, még csak magamban kerestem a kifogásokat, csak számítok a menekülő utakra, csak elgondolom, hogy hátat fordítok neki és itt hagyom. De ha most itt hagynám minden szó nélkül, lehet az tényleg az utolsó lenne? Lehet, hogy akkor valóban örökre fordítanám neki a hátamat, és legfeljebb a családi összejöveteleken látnánk egymást, amikor muszáj lenne, amikor nem lehetne kibújni azok alól. Mert a család valamikor igenis fontos volt, és néha még most is próbálunk úgy tenni, mintha a miénk nem szakadt volna szét évekkel ezelőtt. Biztosan nem szeretné Gery látni, hogy mi lett belőlünk. Ő biztosan nem hagyta volna, hogy ez egyáltalán megtörténjen.
- A szükség egy erős szó… - A szavaim pedig kegyetlenek, hallom, hogy egyenesen a szívébe döfnek, hogy belülről sebzik, akkor is, ha nem nézek rá, látom és érzem, hiszen ismerem - ismertem - ismerem annyira. Hiszen a testvérem még, és ebbe az egyetlen fogalomba kapaszkodva maradok mégis itt vele, és nyelem le mégis a mondatom folytatását, ami a végső csapás lehetne kettőnkre nézve, amiből már nehezen tudnám visszahozni a beszélgetést, ha akarnám is. Nem csak ezt, hanem a következőt is, talán az egész kapcsolatunkra rányomnák a súlyát a gondolataim, ezért is tartom inkább magmaban őket. A hirtelen rámtörő érzések vihara rásegít arra, hogy amúgy is nyers tudok lenni, hogy keveset mondok, de azoknak a szavaknak jelentőségük van, hogy olyanok, mint a mostaniak: vágnak és metszenek, még azok is, akik valamikor a legfontosabbak voltak az életemben. Még azokba is, akik még mindig fontosak. Ha nem lenne fontos, nem nyelném le a mondat végét, elvágnám a kapcsolatunkat itt és most, elfordulnék és bemennék - vagy nem is be, inkább el, mint ahogyan régen is tettem esténként, miután elment. Miután elment, nem bírtam ebben a házban aludni. Miután elment, bárhol máshol jobb volt, mint itt, mert nélküle ez a hely börtönné vált, minden nap egy büntetés az emlékekkel. Kihalttá vált és hideggé, pedig sosem volt csendes vagy kegyetlen. Mégis teljesen megváltozott, felfordult minden, és úgy tűnt, mintha neki erről semmi fogalma sem lenne. Mintha nem is akarna tudomást venni róla, mintha vissza sem akarna nézni már, hogy kiszabadult. Mintha csak elmenekült volna és itt hagyott volna minden problémával - és most először mondom ezt az arcába, annyi év távlatából, frissen feltépett sebekkel. El tudnék még vérezni tőle? Mert most kicsit megint olyan, mintha feltöltené a tüdőmet, mintha nehezebben venném a levegőt, mintha még mindig képes lenne fájni. Hiszen sosem voltam képes igazán elengedni.
Igen. Csak egyetlen szó, amivel beismeri, hogy megtette. De amitől még beismeri, nem jelenti azt, hogy érti is - mégis rápillantok újra. Nehéz most ránézni, de figyelem, ahogyan a válaszát formálja. - Az más lett volna. - Az nem ugyanaz lett volna. Nem ugyanazzal hagytak volna itt. Nem éreztem volna úgy, hogy minden teher rám nehezedik, hogy a ház falai rám omlottak, és senki, az egész rohadt világon senki sem fog kihúzni alóluk.
Állom a tekintetét, de az enyémbe szigor van, az enyém falakat húz közénk, az enyém nem akarja túl közel engedni, mintha csak attól tartana, újra fájna. Mégsem pillantok el róla, mégis meghallgatom, mit akar mondani. Mert úgy érzem, még nem fejezte be teljesen a magyarázkodást. Én pedig adok neki egy esélyt, hogy megpróbálja kimagyarázni magát a múltból, megindokolni azokat a döntéseit, amiket akkor nekem nem sikerült, amiket azóta meg sem próbáltam igazán, mert akkor túl fájdalmasak voltak. Könnyebb volt cipelni azt a fájdalamat, mint túlgondolni, és hagyni, hogy még ennél is jobban felemésszenek a lehetőségek. Inkább elhittem, hogy ő hozott egy döntést - és utána én is meghoztam a magamét, fájdalommal és büszkeséggel, de kitartottam mellette.
Érzem, hogy marni kezd a szemem és szorít a gyomrom ahogyan mesélni kezd, mégis hallgatom, mégis megvárom, hogy mi lesz a vége, pedig egy részem sem akarja, pedig könnyebb lenne elfordulni, pedig kevésbé fájna, ha azt mondanám, hallgasson. Valamikor viszont el kell mondania, hogy ha az egészet nem is, de legalább egy részét el tudjunk engedni vagy le tudjuk zárni. - Tudom, hogy tervei voltak… - És azt is, hogy meg is valósította volna őket, hogy hármunk közül neki lett volna a legnagyobb esélye megélni az álmait, hogy meg is érdemelte volna, hogy elérje amit akart. De mind feltételek és múlt idő, ami újabb és újabb lyukakat mar a szívembe minden kimondott és kimondatlan gondolatnál. A harag helyét most egy kicsit a fájdalom veszi fel, de csak birkóznak egymással, hol az egyik, hol a másik marad felül egy-egy pillanatra.
Sír. Utálom, amikor sír, mégsem próbálom elterelni a gondolatait, most a saját démonaimmal kell megküzdenem, miközben ő is harcol a sajátjaival. A múltéval, ami most hatalmas árnyékként magasodik fölénk. Lehet, hogy ránk borul és bele is fulladunk? - Szuper. - Újra találkozik a tekintetünk, én pedig csak ezt az egy szót tudom elmorogni neki, mert még ebbe is belecsuklik a hangom. Megrezzen az ajkam, és ebben a pillanatban én sem tudom, hogy most éppen a fájdalom vagy a harag van felül. Szóval most már a saját útját járja… jó neki. Elvakította a gyász… nem csak őt. Gery álmait követte… másnak is voltak álmai. - Nem csak fizikailag voltál távol. - Azt hiszem még mindig nem teljesen érti, nem az volt a legrosszabb, hogy egyetemre ment, inkább az, hogy váratlan volt, hogy úgy éreztem menekül, hogy olyan volt, mintha semmit sem akart volna már látni itthonról - és annak a semminek a közepén voltam én is, s pont úgy éreztem magamat, semminek, semmisnek üresnek, hiszen mintha egy jelentős darab akkor kiveszett volna belőlem… vagy inkább, egészen pontosan kettő is. - De nem voltam egy kibaszott gondolatolvasó, Rea! - És most először emelem fel a hangomat rá, most először hagyom, hogy túlcsorduljon bennem az indulat, pedig ritkán kiabálok, pedig szinte sosem teszem, most mégis belehasít az éjszakába a hangom, ahogyan a fájdalom már a torkomat mardossa. Nem akarok bőgni, most, itt, előtte főleg nem akarom, le kellene nyelnem a könnyeimet, mégis egyre nehezebb. Hirtelen ugyanannak a tizennégy éves fiúnak érzem magam, és hirtelen újra minden, de minden sokkal nehezebb lesz. - Csak azt tudtam, hogy leléptél, hogy alig találkoztunk, hogy alig beszéltünk, hogy utána semmi sem volt ugyanolyan, akkor is, ha tudtam, már semmi sem lehet soha ugyanolyan… utáltam itt lenni, gyűlöltem az egész rohadt házat, és gyűlöltelek téged is, ami miatt itt kellett lennem ebben a rohadt nagy csendben. - Most már nem ordítok, de még ott rezeg a hangomban minden feszültségem, elemi erővel, takaratlan haraggal, azzal, amit évek óta magamban tartottam. Tudom, hogy késő, tudom, hogy nem most kellett volna kiborulnom neki - de… magamban mindig hangosabban ordítottam, mint ahogyan mások meghallhatták volna. - Elcsesztük. - Szinte suttogom, ahogy kijavítom, elcsesztük, talán ketten tettünk, én is elzárkóztam, tudom - de akkor és ott kicsit sem éreztem indokolatlannak, hogy elkezdjem kizárni őt. Hiszen nem véletlen, hogy New Yorkban is kerültem, hogy mindig elfoglalt voltam, hogy egy ostoba bútordarab mozgatására is legalább ötször kellett hívnia, amire odafáradtam. Nem akartam látni, pont úgy, ahogyan azt éreztem, ő sem akart látni. Magára akartam hagyni, pont úgy, ahogyan azt éreztem, ős is megtette velem. De a hatodik hívás után úgyis megjelentem végül, ahogyan most is itt állok még, pár méterre tőle - bár nem tudom, hogy ez most segít vagy ront a helyzetünkön. Már fogalmam sincs, mi az ami segítene és mi az ami rontana - mert azt hiszem, bármit is teszek, csak ront a helyzeten. Azt hiszem, minden kapcsolatomban bármit is teszek, csak elcseszem őket - hiszen Charlieval is pont ezt tettem, őt is eltoltam magamtól, őt is megbántottam, vele is csak egy barom voltam, pedig ő sem érdemelte volna meg. Lehet egyszerűen én nem érdemlem meg ezt az egészet. Újra és újra bebizonyítom magmanak és másoknak, hogy a legfontosabb embereket képtelen vagyok az életemben tartani…

**Reagan Moore**

Rea & Red

You and me. You and me with Gery.

Ha ránézek az öcsémre, nem igazán látok benne életet. Lélegzik és mozog, mégis olyan, mintha valami AI-al beszélgetnék. Legalábbis fizikailag, merthogy azért a testünkben folydogáló egészen hasonló vér mégis azt sejteti, hogy nagyon is él, csak nem akarja elszabadítani az érzéseit. Márpedig vannak neki, tudom, hogy vannak, hevesebbek és mélyebbek is talán, mint más hozzá hasonló egyetemista fiúnak. Nem kérem, hogy ossza meg velem, habár minden porcikám azért könyörög, de nem szeretném ráerőltetni, mert tudom, hogy ő nem olyan. Ő más. Igaz, Gery halála után mind egy kicsit mások lettünk. Mind egy kicsit elzárkóztunk és időbe telik, hogy rájöjjünk, akkora burkot építettünk magunk köré, amitől megszabadulni nem könnyű. Nálam ez a burok a hazugság volt, amiért hazudtam magamnak, elhitettem magammal, hogy mik az álmaim, pedig sosem voltak olyan képességeim, mint Gerynek voltak. És amint ez beláttam, hirtelen meztelennek, buroknélkülinek éreztem magam.
Váltottam már annyi szót az öcsémmel, hogy tudjam, a válaszai talán most fájnak, de talán mégis elgondolkodik azon, amit mondok, amit akarnék neki mondani és talán, de csak talán egyszer tényleg sikerül megbékélnie. Már nem erőlködök azon, hogy nyomatékosítsam saját magamat, hiszen úgyis érti már, mi ez az egész és ha akar, megfogja a felé nyújtott kezemet, ha nem, úgyis elfordul tőlem. De csak idő kérdése. Csak idő kell neki.
- Más, igen, de nem az a lényeg, hanem az, hogy az irántam érzett gyűlöleteddel próbálod elnyomni a fájdalmadat. Mindegy mit tettem és miért, ebbe belekapaszkodsz mondván, hogy ez most így jó. De nem biztos, hogy hosszútávon is ez lesz a hatásos ellenszere a gyásznak. - Ellöktem magamtól mindenkit, pont olyan voltam, mint ő, tudom, hogy ez milyen és ezúttal kicsit erősebben is fogalmazok, mondhatni nem finomkodok, mert talán már felesleges. Az hogy fáj neki még nem jogosítja fel, hogy minden hiba forrásának engem tegyen felelőssé.
Hiába próbálja a szívét annyira távol tartani tőlem, nagyon is hallja, amit mondok és tudom, hogy elérnek hozzá a szavaim. Ezellen nem tud védekezni, a történetet én végigmondom, még ha számomra is kegyetlenül nehéz. Nem az a célom, hogy ezzel elfogadtassam magam vele, pusztán csak az, hogy tudja, mi történt és ne csak az ő szemszögéből lássa a dolgokat. Az igazság bizonyára valahol kettőnk között van. Sőt, valahol Red, anyáék és én köztem.
Az emlékek belőlem könnyeket fakasztanak, de már meg sem próbálok küzdeni ellenük, csak hagyom, hogy lassan cseppenjenek le állkapcsomról a földre. Sokféle szót el tudtam volna képzelni tőle, de a szuper az pont nem volt ezek között, így részben meglepetten nézek rá, hogy megfejtsem, ezzel most mit akar mondani.
Azt hiszi, nem értem, pedig nagyon is tudom, hogy mit akar velem megérteni, csak azt nem vágom, mégis mit vár tőlem, mit tegyek, hogy megnyugodjon ilyen téren a lelke. Az mégsem megoldás, hogy leborulok és kezét csókolva bocsánatért esedezem. Mindkettőnkben csak egy kínos pillanatként maradna meg, semmi több.
Aztán végre, végre beleremeg a testem is szinte hangjának erejébe. Hirtelen nem is tudok hogy reagálni szavaira, azt sem tudom megsejteni, hogy örülök, amiért kifakad, vagy inkább rosszat sejtsek. Mégis talán ez az az indulat, ami majd segíthet neki a későbbiekben. Talán. Nekem legalábbis általában bejvált, mikor szétvertem valamit a szobámban, vagy leordítottam az egyik társam fejét. Aztán csak hátradőlök, hogy suttogva válaszoljak, miközben újra a lovardát bámulom.
- Néha jó lenne, nem? Gondolatot olvasni. - Én is meglepődöm, hogy mennyire nyugodtan tudok válaszolni Red indulatára, már-már kontrasztosak is vagyunk egymás mellett. - Máskor meg egyenesen pokoli lenne ez a képesség. - Én inkább undorodnék tőle, mint magaménak akarnám tudni, bár tény, hogy Redmond esetében lehet hatásos lenne. Nem igazán van célja a szavaimnak, inkább csak az időt húzom, míg Redmond emészti a történetemet.
- Megértelek, mert a történtek valóban így csapódhattak le idehaza. – Mindenki próbált menekülni. Red is mondhatta volna, hogy ő is menni akar, valószínűleg nem volt elég ereje hozzá a fájdalomtól, amit meg is értek. Ezt persze nem fogom a szemére hányni, mert sem segítene jelen helyzetben.
– Egyébként nem volt teljesen üres a ház, még ha te hirtelen annak is érezted - suttogom újra felé fordítva arcomat. - Két ember azóta is itthon él, ahogy akkor sem hagytak téged magadra. Ez nyilván nem ment fel engem az én döntésem alól, de ne csak azt lásd, aki fájdalmat okozott neked, hanem aki támogatott is. Anyáék megérdemlik, hogy segítsünk nekik, mert ők végig mellettünk voltak. - Csak egy apró megjegyzés, amit nem ellene mondok, inkább csak újból úgy érzem korrektnek, ha szót ejtünk anyáékról is, elvégre nekik is fáj. És ők a fájdalom mellett minden nap reggelit készítettek Rednek, minden nap segítették és támogatták. Ebben a korban szerintem már az ő érdemüket is ki kell emelni. Az egésznek meg talán az a lényege, hogy tök jó a rossz dolgokat nézni, de észre kell vennünk a szépeket is. Vagy csak valakit, akibe tényleg kapaszkodhatnánk mert ők baromi erősek, nem úgy, mint mi.
Mindentől függetlenül örülök, hogy Red mindezeket kimondja és tudunk beszélni az érzéseinkről, ami esetünkben nagy szó. Sokáig én sem tudtam nagyon kimondani ezeket, de talán most így Redmond mellett megért bennem a nővér szerep. Nővérnek lenni meg részben azt is jelenti, hogy ki kell erőszakolnunk magunkból olyan szavakat, amiket soha a büdös picsába nem mondanánk ki. Talán majd egyszer ezt is megérti Redmond velem kapcsolatban, de már csak reménykedni tudok, hogy akarja is.
Kihallom szavából a többesszámot. Bizony, meghallom, mert figyelek rá és figyelek a részletekre is és ez kétség kívül felér egy győzelemmel a lelkemben. Eddig én csesztem el, eddig én voltam a hibás egyedül, ezúttal viszont már nem én vagyok vagy ő van, hanem mi vagyunk. Ahelyett, hogy mélyebben elkezdeném boncolgatni, hogy ebben kinek mekkora fejrésze van, inkább a jövőbe nézek a múlt helyett. A múlt már lerágott csont az én emlékeimben, annyit nyűglődtem rajta.
- El. - húzódik lefelé a szám sarka, talán most egy jó kis szentbeszédet gondolt ide, erre pont úgy válaszolok, ahogy ő is szokott. Mert nagyrészt olyan vagyok, mint ő. Jobban hasonlítunk, mint gondolná.
- Ne erőltessünk semmit, jó? - nézek rá megint miután elnyomom a cigit. - A lényeg, hogy csak ne erőltessünk semmit, mert az sosem vezet jóra. Se a találkozókat, se az ellenszenvet. Ha nem próbálunk meg minden erőnkkel tagadni, gyűlölni meg ellenkezni a múlttal, anyáékkal vagy egymással, hanem csak próbálunk haladni az árral, akkor talán adunk egy esélyt az időnek, hogy a nyílt sebeket hegekké foltozza. Tudom, te ebben nem hiszem, de egy próbát megérhet. - Talán az éjszaka folyamán először karolok bele Red karjába, azt sugallva neki, hogy itt vagyok, már itt vagyok és itt is leszek, rajta áll, hogy megtűr-e ezentúl maga mellett, vagy kecsegtetőbb inkább megvonnia engem magától csak azért mert „eddig is így volt”. A többes szám pedig nem általánosítás, hanem kőkemény önkritika, elvégre én is sokakkal úgy viselkedtem, mint Red most velem. Ha anno Hannah mindezek ellenére nem karol belém, talán sosem kezdek el változni, úgyhogy Hannah régi szokását átveszem és itt most én is belekarolok az öcsémbe. Ne áldozzunk energiát arra, hogy csendben maradjunk egymással, hogy ne találkozzunk, hogy saját önálló fájdalmas és magányos életébe burkolózzunk.
- Najó, inkább fejezzük be ezt, mert lassan én magam is hányok a saját nyálas szövegeimtől. - Röhögök. Talán a buszutunk óta először, igaz, a fájdalom és a szánalmas helyzet okozta kínos érzések váltják ki belőlem, de attól még tényleg nevetek. Apró menedék a hatalmas és hideg viharban.

♡

**Redmond Moore**

Rea & Red

skeletons in and out of the closet,
fucking skeletons everywhere

Egyszerűbb lenne elsétálni, vissza a házba, be a szobámba, és magamra csukva az ajtót úgy tenni, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna - hiszen évekig pont így kerültem Reát, hogy szinte könyörögnie kellett amíg hajlandó voltam egyáltalán megjelenni, és akkor is nagyjából annyira, hogy meglássa élek. Nem mintha amúgy örömtől repesve szárnyalnék bútorokat pakolgatni vagy bármi hasonló, de nyilván az ilyen kérései sem arról szóltak, hogy ne kapna más segítséget. Tudtam és tudta, én pedig első pár körben mindig lerázni próbáltam. Annyira, hogy amikor legutóbb arra kért, hogy találkozzunk is, már lerázó szövegek egész sora fogalmazódott meg bennem még mielőtt leültem volna vele szemben. Ráadásul akkor is bunkó módon váltunk el. Most pedig újra arra kényszerültünk, hogy találkozzunk, újra terhes a levegő, feszít és kényelmetlen és legszívesebben tényleg felállnék és itt hagynék mindent. Ezért is lesek egy párszor a bejárati ajtó irányába, de mégsem mozdul egy tagom sem, mégis maradok, mégis meghallgatom és mégis válaszolok neki. Nagyon sokáig tartogattuk magunknak az érzéseinket - de nem vagyok meggyőződve még most sem arról, hogy bolygatni kellene a sebeket, akkor sem, ha fájnak. Főleg akkor nem, ha fájnak?
- Hirtelen pszichológus is lettél? - Elhúzom a számat és okkal, mert mi az, hogy az iránta érzet gyűlöletemmel próbálom elnyomni a fájdalmamat? - Nem próbálok elnyomni semmilyen fájdalmat. - És mégis feszültségtől rezeg a hangom, ez már nem harag. Most legszívesebben elásnám Reát egy kis időre, csak hogy fogja már be végre. Kell ez nekünk? Valóban annyira rohadtul kell ez nekünk? Hiszen elengedni is alig tudtuk. - Kit érdekel mi lesz hosszútávon. - Konokul forgatom a szemeimet, de csak azért, mert találtak a szavai, és azért mert tudom, hogy rohadtul átlát rajtam. Hiába távolodtunk el az évek alatt, van ami nem változik, például az, hogy testvérek maradunk és ő még mindig sokkal jobban ismer, mint a legtöbb ember.
Nem akarom a saját valóságomba engedni az övét, egyben lenyelni az érveit ahogyan szeretné, sőt, esélyesen sejti is, hogy nem fog ez menni ilyen könnyen, hogy annál jobban ragaszkodok ehhez, akárcsak a múlt egy-egy fájdalmas szeletéhez is. Utolsó kapaszkodónak maradt emlékek, amiket most kitépne. Lehet, hogy rávezettem a fájdalmam egy részét, de a haragom egésze akkor sem csak ennyiből fakadt. Ott van az ő igazsága, de ott van az enyém is, s talán metszik egymást valahol, de biztosan nem itt és most fogom látni, hogy hol. Egyszerűen… képtelen vagyok rá. Sokat kérne egyszerre, ezért sem kéri, csak elém teszi, hogy kezdjek vele valamit. Hát rohadtul köszi, Rea, lekötelezel…
Néha hiányoznak még a régi idők, de a gond az, hogy már nincsenek, mert azok az emlékek nem csak két darabból álltak, hanem háromból. Talán emiatt is fáj kicsit szembenézni vele, mert a múltból a jelenbe ragadt az az üres folt, amit eddig semmivel sem voltam képes betölteni. Egy idő után pedig már egyszerűen nem is próbálkoztam, csak megtanultam vele élni. Magam mögött hagyni a múlt egy részét én is, és csak a legfontosabbat tartva egész közel, tüskés fájdalom képében, de nem számított. A szeretetnek mindig is ára volt, amit egy nap majd kamatostól fizetünk meg. Ez a nap Geryért túl korán jött el.
Látom rajta, hogy nem érti azt az egy szót, de nem akarom tovább fejtegetni, ahogyan a könnyeket sem az arcán. Nyilván nem szeretem sírni látni, most mégis konokul pillantok az ellenkező irányba, különben tudom, hogy hatna rám. Nem vagyok kőből, csak hajlamos vagyok vértet húzni magamra, de ezt tudja ő is. Túl sokat tud rólam, és túl sokat tudok róla, mégis eltoltam. Csak azért, mert eltolt ő is, és egyszerűbb megoldásnak tűnt, mint szembenézni miden mocsokkal, ahogyan most is próbáljuk. Könnyek, fájdalom, mardosó érzésektől terhes levegő, hogy fullasztó legyen már a kinti hidegben is. Ha anyáéknak nem lenne szükségük ránk, már rég mennék a cuccaim után és lelépnék. Sok ez, és nem kértem a nyakamba, mégis mintha egyszerre ömlene rám a múlt, amit eddig kerülni akartam. Okkal jövök haza annyira ritkán, és bár senki sem vetette a szememre még konkrétan, szerintem mindenki tudja. Akkor olyan mélyen szívták magukba a gyászt és a fájdalmat a ház falai, hogy azóta is képtelenek voltak teljesen elengedni. Addig képtelen is lesznek, amíg folyamatosan tápláljuk őket, tudom, de a fejedre húzni a takarót mindig egyszerűbb, mint az ágyad alá mászva farkasszemet nézni a szörnnyel.
Úgy érzem, hogy ő egyenesen kicsalja a szörnyet azzal, hogy felhozza a témát, sikeresen feldühít, hogy kicsit még engem is meglepjen a saját hangom ereje. Ez az üvöltés viszont már rég a felszínre akart törni, mélyről ebben az övültésben ordított fel egy kamaszfiú minden haragja is, aki egyedül, a szobájában ülve sosem tudta igazán megfogalmazni mindezt.
Fogalmam sincs, hogy hogyan reagáljak a megjegyzésére. Az agyam egyszerűen képtelen feldolgozni, azért is horkantok fel. - Talán. - Remeg még a hangom, talán a testem is kissé, rezegtetem a lábam, mintha attól enyhülhetne az érzés. Legszívesebben behúznék a falnak, de inkább magamban tartom, nagyon gyakran magamban tartom inkább. Most még a hangja is irritál, egy pár pillanatig még igen, majd valamikor elkezdek lenyugodni, de most több évnyi harag és fájdalom borult rám egyszerre. Képtelen vagyok felfogni, mi ez a kitérő amit most tett…
Azt mondja, megért. És azt hiszem ez az ami újra szíven döf most. Mihez kezdjek most a megértésével? Nem számítottam rá, az előzmények után biztosan nem, azt hiszem láthatja a tekintetem is a meglepettséget ahogy rá pillantok, még a harag mögül is kivillan egy pillanatra.
- Üresnek éreztem. - Halkul a hangom, ahogy csendesednek az indulataim, csendesednek de nem múlnak el, ott kavarognak továbbra is nemsokkal a felszín alatt, csak a következő alkalomra várva, amikor kitörhetnek. - És, jöttem, amikor hívtak. - Azt nem mondom, hogy hányszor kellett hívniuk hozzá - alig kevesebbszer, mint Reának. Még mindig morgás a hangom, és még mindig csak lopott pillanatok erejéig nézek rá, mert még mindig nem száradtak le teljesen a könnyek az arcáról. Ez a tény pedig csak tovább hergelne. Kerültem őt, de ez nem jelenti azt, hogy abszolút nem törődök vele - ahogyan a szüleimmel is. Még mindig fontos nekem a család, de azóta sokkal terhesebbnek hat. Olyan tehernek ami alól legszívesebben kibújnék, mert még élesen emlékszem milyen volt, mikor majdnem maga alá temetett. Engem és mindenkit. Nem szeretem, amikor mindenki ki van borulva, mintha magamba szívnám a feszültségük egy-egy szeletkéjét: és mikor már bennem van, én magam nem tudok mit kezdeni vele. Az alkotásaimba fojtani csak egy részüket tudom, mikor túlcsordulok, egyszerűen… fogalmam sincs, mihez kezdjek. Menekülök. A fél életem menekülésnek hat visszanézve.
Nem akarok hálátlan lenni, ebben a korban talán másképp látnám, de valami nem enged igazán visszatekinteni sosem. Újraértékelni a dolgokat, rájönni a hibákra, újabb dolgok amiket feldolgozni kellene… hiszen még Gery elvesztését sem sikerült teljesen. Nem tudom mihez kezdjek ennyi érzelemmel, amikor már túl sok, hogy ecsetvonásokba vagy gitárhúrokba vezessem, mikor csak rombolni tudnék vele és nem alkotni. Talán itt lehettek volna jobban a szüleim, ha beengedem őket, talán Rea is, ha megnyílok neki - de egyik sem ment könnyen. Hátat fordítani és becsukni az ajtót mindig egyszerűbb volt, mint megtenni egy lépést az ellenkező irányba.
Elcsesztük. Tudom, hogy el, és ha egészen halkan is, de bevallom. Egyetlen éjszakába suttogott vallomás viszont sosem volt elég megváltani a világot. Valahol megkönnyebbülök, hogy csak egy tőmondat érkezik tőle válaszul - ez a beszélgetés már így is megterhelő volt, már így is sokkal több érzelem került kimondásra, mint szerettem volna. Egyelőre… nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Ezért is bólintok lassan a kérdésére. - Mikor lettél ennyire bölcs? - Enyhül annyira a haragom, hogy ha csak egy pillanatyni vérszegény mosollyal is, de felé forduljak újra. Nem tudom honnan szedi ezeket a szövegeket, de rövidebbre is foghatná. Mégis, kisimul kicsit az arcom, ahogy eltűnik róla a mosoly, már nem ráncolom olyan erősen a homlokomat mint korábban tettem. De igazából fogalmam sincs mit mondjak a monológjára, mert nem is teljesen értem mire céloz. Vagyis de. Valahol igen. Valahol igen, és azért sóhajtok fel amikor belém karol. Rég éreztem ennyire közel magamhoz a nővéremet - bár ez még közel sem az ami régen volt, és tudom, hogy csak átmeneti. Mégis egy pillanatra hozzáérek én is a karjához. Csak egy pillanatra, de megteszem, azt lát bele amit akar, vagy semmit. Majd sodródunk az árral amúgy is, valahol mindig is ezt tettük, bár tény, hogy küzdöttünk ellene. És még küzdeni is fogunk egy kicsit, én legalábbis biztosan, mert a változás ritkán azonnali vagy hirtelen Mindig vannak előjelei, mint egy apró érintés a sötétben, amiről majd a napfelkeltével úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. - Ideje volt ráébredned. - Szárazon nevetek fel, mert tényleg egy fél életre elég bölcsességet ontott magából egy pár perc leforgása alatt. - Iszonyat gáz, mintha a nagyit hallgatnám. - És megforgatom a szemeimet, az ajkam szegletében viszont mégiscsak megbúj egy mosoly. Valamivel muszáj túllendülni a korábbi helyzeten, és ehhez meg egyszerűbb a nevetésébe kapaszkodni. Most nem akarok ennél is mélyebben belegondolni mindenbe, ami elhangzott. Időre van szükségem, ebben nagyon is igaza volt. Fogalmam sincs, hogy merre vezet majd az az idő, de itt és most nem fog kifordulni a négy sarkából a világ.

Ajánlott tartalom

» Home sweet Home - Peter & Hale
» home sweet home
» Cale & Shane || Home Sweet Home
» You get a good job with more pay and you're okay ~Aziel&Luana
» Nia & Joseph; Home sweet home?