my family

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Emlékszem, hogy mit követtem el. Arra is, hogy mennyit ittam. Az meg biztos, hogy nem szóltam erről senkinek. Már ami a szüleimet illeti. Meg is lett a baj, ami még nagyobb bajba sodort. Láttam hogy miképp csapódik az autó a lánynak, hogy az miképpen csapódik neki az aszfaltnak. Hogy mennyi vér távozott belőle! Ahogy a tagjai rendellenesen szétálltak. Sose láttam még ennyi vért távozni senkiből! Úgy érzem, mintha a lelkem atomjaira akarna robbanni. A fájdalom, a magány, a kétségbeesés és a düh kísérget, mintha a lelkemre, vagy testemre ragadtak volna és magammal rántottam volna őket a sötét semmibe, amelybe belezuhantam. Elhangzottak azok a bizonyos szavak a rendőröktől és mentősöktől, beették magukat a bensőmbe, ahogy pedig a mentőautó felé pillantottam, lányt figyeltem a hordágyon...nehezen vettem a levegőt ennek hatására. Nem segített az, hogy volt, aki a jelenet elé próbált állni ezzel akadályozva a látásom. És a sokkoló képek további bámulását. Az állapota félelmetes volt, mintha halott lenne. Mintha most azonnal felugrana onnan és elhordana melegebb éghajlatra. Féltem ettől.  És még finoman fogalmaztam. Megállt velem az idő és a pillanat. Újra és újra elém került a jelenet, lassan a sokk hatása is a legmagasabb fokra juttathatott, ám a család az család, időben rám bukkant. Vajon milyen következménye lesz mindennek? Kiskorúak börtöne? Rendes felnőtt börtön? Anyáék hagynák ezt? Megvetnek majd? Elitélnek? Ordibálnak majd velem egy sort, hogyan lehettem ennyire....
Apámék érkezése reméltem, hogy nyugtatásul szolgál majd. Reszkettem. Sírtam. Sosem sírtam még. Így biztosan nem. Pánik jött rám. A rendőr fickó szerint sokkot kaptam, bár most ha tudnék egy kicsit gondolkodni, ha letudnék nyugodni, akkor még tudnám is, hogy miről beszél. Zaklatottan vettem a levegőt, ahogyan a szavaim is azok voltak apám irányába. Bár fogalmam sincs a legtöbb mondatom kinek ment, de nehezen raktam össze őket. Ez biztos. Egyikünk sem akarta, hogy pánikrohamba kerüljek, így a nyugtató légzés egy aprót segített, hála anyunak. Ám teljesen megnyugodni lehetettlen, hiszen olyan dolog történt, ami teljesen megrángatott. Ahogy az is, hogy apa ott hagyott anyával, hogy a zsaruval beszéljen. Majdnem utána kiabáltam kétségbeesetten, talán meg is történt, de lehet hogy a torkomra fagyott minden szó. Kiesett pár pillanat, lefagytam, ahogy újra rám törtek az emlékek. Meg sem rezzentem, a mozdulataim is szaggatottak voltak kis ideig.  
A rendőrautóból a család átvezetett a saját autónkba, apa beszállt velem hátulra, anya pedig indított. Nem is hallottam a zakatoló szívem miatt, hogy mit magyaráztak egymásnak. A szívverésem a fülemben pulzált. Aztán apa fordított maga felé és úgy mondott mindent, hogy azt az én jelenlegi állapotomban is megértsem. A szemeibe bámultam, pislogni sem mertem. De nem tőle féltem. Tőle soha! A szavaira figyeltem. Nem ellenkezhetek, nem mehetek ellenük...miért tennék ilyet? Kérdésére hogy megértettem-e, csak bólintottam. Hogy elegendő volt-e neki, nem tudom, de folytatta. Mindent amit tennem kell majd a kórházban. Nem mehetek el tőlük. Nem kérdezhetek. Nem kérhetek bocsánatot. Ha okolnak is, nem mehetek fejjel a falnak. Szóval csak fogadjam el? Ahogy a lány állapotát is, amit az orvosok diagnosztizálnak nála? Utána még a vallomásomra is lesz idő.  Könnyes szemeim végig az öregem szemeit fürkészték nem néztem másfelé, nem szóltam közbe. Megértettem mindent, amit mondott. Nem akarok hazudni. Anya is megszólal elől, rápillantok kétségbeesetten. Apa elereszt, majd megengedi, hogy az út további felében rajta vezessem le a bőgésemet. Őszintén? Talán részeg vagyok, talán ez a baleset haza vágta mindezt, de érzem még magamon, hogy a hogylétem még nincs toppon. Gajra ment, ahogy az életem is. Volt egy kis időm elgondolkodni ezen, amíg nem a sírásgörcs tolult előtérbe. Addig némán az apám vállán néztem ki a fejemből, figyeltem az elhaladó útvonalat, néha belekapaszkodtam a combjába, nadrágjába. Képtelen voltam arra, hogy teljesen megnyugodjak. Lehetetlenség volt. Főleg mikor újra és újra elmémbe zuhant, ahogy elcsapom a lányt. Akkor aztán a szívverésem is meglódult rendesen, de csendben tűrtem a büntetésem. Ez az volt. Mi más lehetett volna? Kínzásért kínzás. Halálért halál. Megbűnhődőm ezért rendesen.  
A parkolóba érve lassan és alig akartam elereszteni az apámat, de végül a levegőm megugrott, kapkodtam utána, ahogy a gondolataim a halál irányába kalauzoltak el. Szó szerint kivágódtam az autóból, tekintetem az ott lévő autókat futatta végig, nagy levegőket vettem, ahogy eszembe jutott anyám szava. El kellene futnom, ott kellene hagynom csapot papot... menekülj! Csak tűnj el!. Ez visszhangzott az elmém mélyéről. Ám oda ragadtam. Minek iszik aki nem bírja ugyebár. Vagy minek vezet, aki iszik. Hát ezt későn tanultam meg...illetve apámék is mondták már...de most nem hallgattam rájuk. Kellett volna egy ismétlés! Öklendezni kezdtem, ám semmi nem jött fel. A gyomorideg kikészítő tud lenni, főleg, ha a tartalma is felköszön. Most ez elmaradt. Vajon meddig? Bal kezemmel eltakartam arcomat, megdörgöltem és ha indulni kellett, hát leeresztettem a kezem és megindultam ezúttal anya mellett.  
- Ezért a pokolban fogok bűnhődni.  - nyögtem ki alig hallhatóan, sosem hittem ezekben. Pokol vagy menny számomra sosem léteztek. Távolodva az autónktól és közelítve a kórház bejáratához csak mégjobban elkapott a pánik. Fejet ingattam, hiszen nem akartam ezt, nagy levegőt vettem, de már nem volt visszaút. Erősnek kellett lennem. Le kellett higgadnom.  

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Sokszor elgondolkodom azon, hogy mennyire kell szerencsétlennek lenni ahhoz, hogy a fiam elüssön valakit? Mélyen vallásos családból származom, ahol a vasárnapi mise kötelező volt, a gyónás meg a hobbidként is felfogható volt, ha meg akartad váltani a lelkedet. A földi lét nem kérdéses, hogy általunk halad valamerre és biztosan vannak jelek is, hogy melyek adnak jó útbaigazítást, de lássuk be, hogy nem éppen az a legjobb erre, ha kockára kell tenned egy fiatal lélek tisztaságát. Manolo már nem volt gyermek és követett el bűnöket is, amit aztán megbánt, de ehhez nem lesz elegendő egy bocsánatkérés, vagy a hétvégi istentisztelet. Magamban viszont megtaláltam a kapcsolatot az égiekkel, mert hittem abban, hogy nem fognak cserbenhagyni. A fiam nem érdemelte meg, hogy börtönbe kerüljön, de ezek felett már nem én döntöttem.
Brian mindent megtett azért, hogy a legkisebb kellemetlenséggel vészeljük át a baleset következményeit. Azonnal tárcsázott és azt is megengedte nekünk, hogy a saját autónkkal vigyük be a fiunkat a kórházba. A lány állapota válságos, még én magam is láttam, hogy mennyire nincs jó bőrben mielőtt betették volna a mentőbe. Egy csodával fog felérni, ha túléli a dolgot és Manolo nem okozott neki maradandó károsodást. Pénzzel megváltható egy emberi élet? Kötve hiszem, hogy az áldozat szülei készségesen állnának a történtek elé, ezért is igyekeztem fejben higgadt maradni. Amennyiben én szétesek, akkor a családomnak is annyi. A terhet most nekem kell viselnem, mert Gaby terhes, Manolo meg kisfiú ahhoz, hogy tudja mi vár rá. A börtönben nem élné túl, fogalma sincs, hogy mire képesek a vele egykorúak. Akadnak már olyan tizenévesek is, akik öltek, fegyvert fogtak másokra, drogot árultak. Félek tőle, hogy a drogok nem állnak messze a fiamtól, de más birtokolni és más kereskedni vele. A fiatalságnak is megvannak a korlátjai, de bíztam annyira a nevelési módszerünkben, hogy nem csinált olyasmit, amiért a hűvösre kerülne még pluszban. Biztos vagyok benne, hogy a rendőrök még ott a kórházban kérvényezni fogják a vérvizsgálatot is, hogy kimutassa az alkoholon kívül más is van-e a szervezetében. Fejben tartom, hogy rákérdezzek, de minden próbálkozásomat majdnem sutba dobom, amikor visszaérek a családomhoz. Gabyn látszik, hogy meg van rémülve akárcsak Manolon, aki nem tudja, hogy mi fog következni. Egyetlen pillantást váltok az anyjával és már közre is fogjuk őt, hogy a saját járművünkhöz kísérjük. A sziréna és a rendőri jelenlét nem oldja meg a helyzetet, de azért vetek még egy utolsó pillantást az autóra, amiben utazott. A rendszám beleég a retinámba, ez is egy fontos szempont lesz, hogy rákérdezzek később.
A feleségem ül be a volán mögé, én meg hátra, hogy szemmel tartsam a gyerekünket. Még mindig apátiás és nem igazán van jelen, de nem is szándékozom elterelni a figyelmét. Láthatólag már abban is kudarcot vallottunk, hogy nem avattuk be a magánéletünk alakulásába. A hazugsággal nem fogok segíteni, csak rontok a szituáción. Felsorolom a legfontosabb szabályokat, amiket be kell majd tartania, és nem vagyok rest az arcára fonni a tenyeremet is, hogy ne fordítsa el az arcát. Rémületet vélek felfedezni a hasonló szempárban, mint az enyém és ettől elfacsarodik a szívem. Mindent megtennék érte, de rá kell jönnöm, hogy a felnőttlét küszöbén áll. Majdnem tizennyolc éves, még az a szerencséje, hogy Amerikában vagyunk és huszonegy éves koráig kiskorúnak számít. A végén nem kínzom tovább és csak, mint az édesapja vagyok a támasza. A fejét simogatom és magamhoz húzom, mert tudnia kell, hogy nem hagyjuk cserben, nem ítélkezünk felette. Gaby az a tipikus anyatigris, aki még abban is benne lenne, hogy megszöktessük, de én szabálykövető voltam és tudtam, hogy mit adnék fel azzal, ha a törvény ellen mennék.
Az út nem tart sokáig a kórházig már a parkolóban lassítunk le és végül egy helyet is talál a feleségem. Gaby előbbi szavai járnak a fejemben, hogy mindent elrendezünk majd. Mi tagadás, hogy még akkor is képes a reményt éltetni, amikor én már fohászt mondok. A kocsiból kiszállva azonnal megcsap a friss levegő és ettől némileg az agyam is kitisztul. Beletúrva az üstökömbe fordulok el és szippantok egy nagyobb adagot, hogy lassan eresszem ki mialatt a fiam a másik oldalon öklendezik. Mennyire kicsi még ehhez is, de a másik énem haragszik, mert nem gondolkodott. Részegen ült be a volán mögé, felhívhatta volna az anyját is, vagy engem, hogy menjünk érte, de nem kellettünk. Kusza lépésekkel kerülöm meg az autókat és előrébb sietek, mint ők. A pokol kifejezésre csak megrántom a vállamat és lefékezek a bejárat előtt. Nem hagyom neki, hogy bemenjen, mert a vállára támasztva a karomat állítom meg előtte.
- Henry kocsija volt az, amivel vezettél? – a kérdésem nem érheti váratlanul, kicsit úgy érzem most magamat, mintha a kihallgató lennék egy rab esetében.
- Ha ez igaz, akkor az ő szüleivel is beszélnünk kell. Nem hagyhatjuk, hogy belekeveredjen még jobban. – sóhajtok egyet és ha felelt nekem, akkor eleresztem és a fotocellás ajtón belépve a nővérpult felé startolok el hallva a nevemet a hátam mögött.
- Ó, Brian ti is ideértetek? – állok meg a pult előtt és zsebre teszem a kezemet.
- Igen, most parkolt le McRoy. A szülők mindjárt ideérnek. Addig üljetek le én meg intézkedem. – bólintok és most a nejemre nézek, hogy kövessenek. A váróban lévő műanyagszékek egyikén foglalok helyet előregörnyedve és végigpillantva a folyosó káoszán.
- Hosszú éjszakánk lesz. – címzem Gabynak, ha leült mellém időközben.

my family

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Hiába minden kérlelésem, hiába a sírás, na nem mintha mindez megjátszott volna... apám nem szándékozott haza vinni. A kórház volt a cél, ahol a negyed részét a dolgoknak el kellett intézni. Akartam, nem akartam, választásom sem volt. Ahogy a lánynak sem.  
Az autóból kiszállva kellemetlenséggel találom szembe magam, ám anyám jelenléte és kedvessége kicsikar belőlem egy apró mosolyt. A keze az, ami kicsit bátorításnak hatott, kicsit erősebben szorítottam rajta, de elnézhető, hiszen a stresszes állapotom nem segített egy kicsit sem...Apró kezei voltak, semmit sem változott az évek előre haladtával. Csupán védelmezőbb lett. Mostanában nem mutattam ki egyikőjük felé sem, de a szeretetem ott pangott bennem irányukban. Főleg az, hogy anya nem enged a pokolra kerülni. Mi van, ha már réges- rég ott toporgok a bejárata előtt? Mi van ha csak egyetlen lépésre vagyok csupán az egésztől? Egy lépés, egy hajszálszakadás és vége. Apa a bejárattól pár lépésnyire állított meg, tekintetét nem kerestem azonnal, a szája mozgását figyeltem és a hangjára összpontosítottam. Kérdésére nem is tudtam azonnal választ adni, össze kellett raknom magamban a képet és a történéseket, hogyan szereztem az autót és mégis kitől? Hogyan? Mikor? De Henry arca dereng, ahogy koccintásra emeljük az üvegeinket, majd a kulcs is hozzám kerül... Mi volt a bilétán? Henrynek egy H betű díszelgett a kocsijának kulcsa mellett... még mire emlékszem? A becsapódásra, hogy a tekintetem a kulcsra csúszott egy pillanatra. Apa szemeibe pillantottam, elidőzve íriszeiben egy röpke pillanatra.  
- Henryé. - rövid, tömör választ adtam. De csupán a kérdésére adtam választ, ahogy azt kérte. Megszívtam az orrom, legyűrtem a gombócot a torkomban, próbáltam összeszedni magam. Nem akartam elferdíteni a sztorit és beledobni sem akartam a srácot az én hülyeségembe. Apa hátát figyelve tovább lépek, ám mielőtt belépnék az ajtón eleresztem anyát, lassan pillantva hátra rá, hogy jön-e ő is befelé. A figyelmemet máris lekötötte az enyhe hangzavar. A lift ajtajának csukódása, a telefoncsörgése, az orvosok diskurálása, néhány ápoló jövés menése, egy kerekesszék érkezésének hangja...nyekergett. A fejem is belefájdult ezekbe, de anyát követve magam is a székek felé indultam. Tekintetem elkalandozott a falakon, a csempéken, a padlón, néhány ismeretlen arcon. Az a jövés-menés egy cseppet sem nyugtatott meg, de anya mellé letelepedtem, hátra dőltem a székben, a lábamat a szék alá húztam, az ujjaim a nadrágomba martak bele. Csupán hogy a remegést eltakarjam. Az idegesség, az alkohol hatásai lehettek. Meg talán a pániké. Anya felé pillantottam, majd apára is elkalandozott a figyelmem, de a legtöbbször a pult felé néztem el. A telefon csörgése zavaró volt, állandóan bántotta a hallójáratomat, az agyamba is belevéste magát. Anya pakolni kezdett, előkerült a táskájából pár dolog. Víz, csoki, meg talán chips. A tekintetem megakadt a felém nyújtott egészséges -anyám szerint egészséges- GMO mentes zacskón. A felé közelebb eső kezemet emeltem fel, hogy eltoljam az egészet a közelemből. Nem akartam enni. Nem tudtam enni. Egy falatra sem tudtam anélkül ránézni, hogy a gyomrom ne akarjon szinte azonnal felfordulni.  
- Kihagyom... - nagyot nyelve nyomtam vissza a felcsúszó kellemetlen ízű keserű gyomortartalmat, maradjon még egy kicsit oda lent. Fejet ingattam, sem víz, sem pedig a chips nem kellett. Bármire is gondoltam csak rosszabb volt, ha még a torkomon le is érne, az egyből visszaköszönne, szóval kösz, de kihagyom. A hamburgert emlegetnie sem kellett volna, amennyire szeretem, vagyis imádom, olyan szinten görcsbe rándul a gyomrom. A folyosón elviharzott néhány fehér köpenyes alak, a csipogójuk jelzésére indultak meg, de a telefon hangja folyamatosan kísértett. A fejemet hátradöntöttem, a plafont figyeltem, féltem hogyha tovább bámulok magam elé, akkor kipakolok a padlóra mindent. Bár előbb utóbb úgyis megfog történni, így ezt kicsit odébb toltam. A lábfejem ütemesen mozgott a szék alatt, frusztrálttá tett a hely. Az egész. A hangok, a szag és a kényelmetlen érzés. Haza akartam menni. Minden vágyam ez volt. Az egyetlen vágyam volt ebben a pillanatban. De nem lehetett. Sok meló várt még ránk. Vagyis hát rám. A gondolataim elkalandoztak arra a bizonyos pillanatra. Mikor az autó telibe kapta a lányt. Mikor a tekintetem találkozott a kicsavarodott testével. Ahogy a kocsira pakolták, ahogy a szirénák egyre hangosabban utat törtek a fülembe. Ahogy próbáltak segíteni neki, ahogy a rendőr próbált nekem segíteni. De a figyelmem a lányon volt. A lányon, akit lehet tönkre tettem egy jó időre. Talán örökre. Talán soha többé haza sem mehet. Talán meghal. A gondolatra könny szökik a szemeimbe, hiszen nem akartam senki halálát. Senkinek sem akartam ártani a mai napon. Csak magamnak. Az érkezőt először figyelembe sem vettem, azt hittem megint csak elviharzik előttünk valaki, ahogy azt korábban is tették. De nem, hiszen megállt előttünk és bemutatkozott. Így lassan pillantottam oldalra, ahogy apámmal kezet fog, majd úgy helyezkedtem, hogy magam is rátudjak nézni, valami emberibb külsőt nem tudtam magamra aggatni, de letöröltem a szemembe kerülő könnyeket. A felém nyújtott kezét figyeltem, kicsit lassú lett a reakcióm a baleset miatt, talán a sokk teszi, vagy az alkohol, de baromi lassan kapcsolok. Végül megkapja a kézfogást és tovább beszél. A lány családja hamarosan meg fog jelenni. Mégis mit kellene majd akkor tennem, ha nekem esnek? Miket kell eltűrnöm majd, amiket senkitől sem tudnék? Jelen helyzetben csak kussolhatok, hiszen én okoztam a veszteségüket. A problémát. A fájdalmat. A poklot az életükben. A kérdésre nem reagálok azonnal, fázis késéssel reagálok szinte mindenre. És én magam mindezt észre sem veszem. Hogy vagyok? Nem elég ha rám néz?
- No sé.* - suttogásom alig hallható, lassan újra sírásba torkollik. De ha ennyiből nem szűri le, hogy mi a helyzet, sajnálom. Előre hajolok, majd a lendülettel fel is álok, tekintetem valami mosdófélét kutat, de aztán meg is indulok sietős léptekkel a férfi jelzés felé. Talán kicsit futósak a lépteim, nem akadályozhat meg senki abban, hogy lelépjek a családtól és hogy oda belépjek. Nem, nem fékezek le sem akkor, ha elhalad előttem valaki, nézzék el jelen pillanatban nekem, rókáznom kell. Az ajtó nyílik és csukódik, a Wc-be lépve mögöttem az ajtó is becsapódik, aztán napvilágot is lát a gyomrom tartalma. Nem sok. De bőven elég, hogy elfehéredjek látva, hogy mi jött ki belőlem. Másodpercekig görnyedek az fölött, hátha még lesz belőle valami, de a többi még pihenget odabent. Talán, ha lenyúlnék, jönne mind. De ehhez még gusztusom sincs ebben a pillanatban, így lehúzom a Wc-t, kilépek onnan, hogy kezet mossak a mosdónál. A jéghideg víz jólesően cirógatja meg bőrömet, majd azzal a lendülettel arcot is mosok, hogy éberebb legyek egy fokkal. A tenyerembe eresztett vízbe kortyolok, öblítek, majd kiköpöm azt, végül elzárom a vizet. Veszek fel pár papírt, hogy a kezemet, meg a szám szárazra töröljem. A tükörképemre vetek egy pillantást...nem időzők ezzel sokat, egy újabb tiszta papírtörlőt ragadok meg, azt fogva nyitok ki a férfimosdóból. A csendet elhagyva visszakerül az őrület, a telefoncsörgés, a sürgés-forgás...a tekintetem megakad a padlón. De erővel elszakítom a figyelmet onnan és felemelem a fejem, hogy a lépteim visszavezessenek anyámékhoz. Közben egy útba eső kukába kidobom a papírt, utálom a kórházakat...sietnek az emberek, szinte rohannak, de nem vagyok hajlandó odébb állni. A kijárat felé is elpillantok, a szökésre gondolok, hogy valahogy megkellene lépni ettől az egész szituációtól. De én okoztam. Anya mellé a székbe ereszkedek vissza, az óramutatót figyelem szembe a falon...nem telt el 5 teljes perc sem. Nem érdekelt jelen pillanatban Don McRoy, meg hogy miért is jött, mindennek eljön majd az ideje. Pont nem akartam ezen agyalni, meg azon sem, hogy mit kapok még a szülőktől. Bőven elég lesz majd látni a szenvedésüket... újra látni véltem magam előtt az egész jelenetet. Kirázott tőle a hideg.  
- A la mierda...** - csúszott ki a számon spanyolul, majd kétkézzel a hajamba túrtam, könyökeimet a térdeimre helyeztem és úgy meredem magam elé. A szemeimbe újra könnyek szöktek, ám ezúttal szabad utat engedtem nekik, de már nem rázott meg a dolog. Lesz ez ennél rosszabb is, már elkönyveltem, hogy a lány családja ripityára törnek majd. Megérdemlem.  
- Mi lesz... - nyelek egy nagyot. - Henryvel? Meg a kocsival... ki kell fizetnem a kártérítést? - kérdeztem egy nagyobb levegővétellel, mindezt apa irányába, hiszen ő tud erre választ adni. Anya felé pillantok, miközben a felé eső kezemet leeresztem magam mellé. Elidőzök az arcán...de csak suttogásra futotta.
- Haza is mehetnél...pihenni.


*nem tudom
**bassza meg

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Ricoval egy lazulós estet terveztünk, ahol legurítunk pár sört meg meccset nézünk a bárban, de az egyáltalán nem volt tervben, hogy a fiam elüt valakit és a sürgősségin várunk arra, hogy az áldozat szülei megérkezzenek és kiderüljön, hogy mi az isten nyila van a lánnyal. Bajok adódtak Manoloval, de azt soha nem gondoltam volna, hogy eljutunk idáig. Totálisan idegesen álltam neki a folyamatnak, belül tombolt bennem egyfajta méreg, talán az alkohol rásegített erre az érzésre, de most korántsem voltam annyira stabil támasz, mint szoktam lenni. A kinézetemen nem látszott, hogy ki lennék borulva, de a kocsiban ülve Manolo fejét simogatva úgy járt a lábam, mint még soha. A tekintetem néha az utat pásztázta és azon agyaltam, hogy ebből hogyan fogunk kimászni. Az iskolában szülőire járni vagy az igazgatói irodában lenni egészen más, mint amiatt aggódni, hogy valaki nem éli meg a reggelt. A két szememmel láttam a kárt, amit okozott. Elvenni valakinek az életét, ha nem is akarta…bélyeg lesz. A bűntudat felemésztheti…valamilyen szinten ettől akartuk megóvni, de ismét a számban érzem az epét és a kudarc egyvelegét. Meg lehet bukni egy szülői teszten? Mikor siklott félre a nevelésünk és jutottunk el oda, hogy a börtön fenyegeti a gyerekünket? Nem figyeltem rá eléggé, nem készítettem fel rá, hogy részegen kocsiba ülni mekkora ökörség? Magamat okolom, hogy nem fogtam keményebben az elmúlt időszakban. Gaby annyiszor kért segítséget, ha nem is vágtam az arcomba, hogy legyek többet a fiunkkal, de mégis felkért rá, hogy nézzek többször rá. A munka mellett nehéz helytállni, de ez még nem fog mentesíteni a felelősség alól. A szórakozást nem nekem találták ki, le is mondhatok arról, hogy egy darabig eljárjak. Az előttem álló megoldandó feladatok listája a szokottnál is hosszabbra nyúlt és féltem belegondolni, hogy mi vár rám a börtönben is, ha újra dolgozni megyek. A kötelességek miatti nyomás növekedett az elmúlt hetekben még jóformán fel sem fogtam, hogy újra apuka leszek. Nem volt tervben, hogy negyven felett bevállalunk még egy csemetét, de a hallgatólagos dolgaink nem vittek rá, hogy elvetessük a magzatot. Kicsúsztunk az időből, de tudom, hogy végül nem tudtuk volna megtenni. Gaby küzdött érte és a veszekedésbe is belement…megértettem valahol. Mindketten hittünk egy természetfelettiben, a vallásunkat soha nem tagadtuk meg és az abortusz az élet törvényeivel szemben ment volna. Az időzítés nem tökéletes, ha a válást nézzük. A papírok készen álltak, de még mindig hezitáltam, holott legutoljára én voltam az, aki sürgette a lezárást. A külön töltött éjszakák és a bérelt lakás is arra utalt, hogy elindultunk az ösvényen…letérni róla már nem lenne helyes. A kérdés mindig ott fog lebegni felettünk…biztosan ezt akarjuk? A feleségem adta be a keresetet és megértettem, hogy megelégelte a hiányomat. Rosszul csináltunk valamit és ma este az is kiderült, hogy felsültünk a legfontosabb szerepekben.
A kórház folyosóján az első utam a nővérpulthoz vezet. A hátam mögött felfedezem Brian-t is, aki a kollégájára meg a lány szüleire vár. Az égvilágon semmilyen információt nem fognak megosztani velünk. Bármekkora kapcsolati hálóval is rendelkezzek sajnos most a másik oldalon állok. Bűnözők vagyunk a megkárosított család. Megfogni is képtelenség ezt a kalamajkát, de még jobban zavar, hogy ekkora fennforgás van idebent. A tekintetem a zsarut figyeli, aki elküld a váróba. Nincs kedvem tétlenül várakozni, de a fiam nem láthatja rajtam a tehetetlenséget. A támasza vagyok, ahogyan a nejemnek is. Gaby remekül csinálja, soha nem mondtam neki, de ez volt az egyik legjobb dolog, amit szerettem benne. Összetartotta a családot a krízishelyzetekben is, nem érdekelte, hogy ki volt a hibás…az volt a fontos, hogy mi hárman együtt legyünk. A székre leülve nem igazán érzem, hogy telne az idő, még meg is jegyzem a mellettem helyet foglalónak, hogy hosszú éjszakánk lesz. Egy orvos halad el egy másik nővérrel diskurálva a másik oldalon egy kerekesszékes nénit tolnak a lift irányába. A felém nyúló kézben egy üveg víz van. Hálásan tekintek Gabyra és egyetlen mozdulattal tekerem le a kupakot, hogy megigyam az üveg felét. A két kezem között nyomom össze a palackot és máris bontom a csokit is. A fogammal tépem el a papírját és egy nagyobbat harapok bele, aztán a hátamat a falnak vetem és jólesően sóhajtok fel. Hallom, hogy Manolo nem kéri a kaját, de nem ártana neki, ha lecsúszna valami a torkán ellenben nem fogom kényszeríteni, hogy egyen, ha nem akar vagy éppen nem tud. Elpusztítom az egyik csokit a másikat meg visszaadom a feleségemnek. Újabb egyenruhás érkezik már a cipőjéről felismerem őt.
- Szia. – üdvözlöm és a kezemet nyújtom felé egy erős kézfogásra. Rendes fickó, van két gyereke meg egy második felesége is. Sokan nem gondolták volna, hogy April után újra fog házasodni. Két éven át ápolta otthon, de aztán a rák elvitte és két kicsi gyereket hagyott a háta mögött. A fiamnak intézett kérdésre csak sóhajtok egyet, mert a „hogyan érzi” magát szerintem az arcára van írva. Szarul barátom, és nem is leszek jobban. A sírásra kicsit megemelem a fejemet, de Manolo ekkor emelkedik fel a székről és a mosdók felé siet.
- Hagyd Don. – látom, hogy utána menne, de én is felállok a székről. Jó fél fejjel vagyok magasabb a fickónál.
- Tudtok már valamit? – nézek rá, de csak megrázza a fejét.
- Azonnal a műtőbe vitték. – ez is már valami, de akkor órák is eltelhetnek mire mondanak valamit. Manolo hamarosan vissza is jön, én meg futólag megérintem a vállát. A várakozás az egyik legrosszabb dolog a világon. Brian is csatlakozik úgy fél perccel később és előbb felém intézi a szavait.
- Vért kellene venni a fiadtól Miles. – tudom, hogy ez nem kérés, hanem parancs is lehetne.
- Melyik terem? – a fejével biccent a szemközti ajtóra.
- Manolo…gyere… - intek neki és mellélépek, hogy véletlenül se essen össze. A hátára simítva a karomat kísérem el az ajtóig, ahonnan már hallunk is egy „szabad” invitálást.
- Ne aggódj, rendben? Itt leszek veled. – suttogom kettőnk közé, hogy más ne hallhassa.

my family

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Arra a mai nap nem igazán volt tervem, hogy mi lesz azután, hogy lelépek az autóval. Hogy miképp lesz rendbe hozva a mai napom. Már elég régóta leléptem otthonról, az időt is alkoholban mérem. Na jó, azt nem. Fogalmam sincs, hogy a szonda mennyit mutatott ki, de nem keveset. A buli jó volt, az alkohol eltűnt, az érzéseim is tompultak. Ebből lett a baleset... a zsaruk nekem nem mondták meg hogy mennyit mért a szonda, azt sem tudom, hogy a szüleimnek mondták-e. Talán megütöttem az 1,3-t. A lényeg az, hogy piásan elütöttem valakit. Ami elég nagy sokkos állapotot okozott. Az, hogy a Wc-ben nem adok ki mindent és  úgy lépek vissza a családhoz, hogy azonnal kérdésekkel bombázom őket...amire anya válaszol csupán. Ne foglalkozzak vele. De nem az én autóm volt. Henry apja ki lesz akadva rám. Azt hiszem bőven elég büntetés ez így egyben. Henry és a családja is utálni fognak ezek után. Anya pedig addig marad, amíg engem itt tartanak fogva. Elhúzom a szám, mosoly akar lenni, de apa is jelen van, érzem a kezét a vállamon. Ez tart még talpon. Hogy nem hagytak magamra, nem legyintettek, majd egyedül megtanulja, majd elrendezi maga körül a dolgokat. Az sokkal jobban megrendített volna belülről. Nah nem mintha most nem érezném magam nagyon szarul...
- Rendben... - egyezek bele végül anya szavaira, majd otthon kipihenjük magunkat. De mikor lehetünk végre otthon? Reggel haza mehetünk? Vagy itt tartanak minket sokáig? Vajon meddig? Vagy mikor jönnek a kérdések? A család akiben kárt okoztam?  
Hallom a másik fickó szavait. Vért kellene venni a fiadtól Miles. Elfehéredek még jobban egy pillanat alatt, anya kezei elvándorolnak a lapockámról, apa pedig leváltja a finom puha kezeket, ahogy talpra állok. A tekintetem az ajtón ragad, amely felé megindulunk, apa szavai eljutnak hozzám, mégis olyan érzésem van, hogy menten kifutok a világból. Apa nyugtató szavai biztatóak. Egy pillanatra el is mosolyodok, egy ühm csúszik ki ajkaim közül, hogy tudatosítsam benne; hallottam. Hátrapillantok a vállam felett. Látom azt a McRoy férfit mögöttünk, az ő szemeiben is kutatok valami után, de aztán a bentről kiszűrődő női hangra ijedten előre fordulok. Az ajtó is kinyílik, s csukódik mögöttünk, a nevem pedig elhangzik. A hangok alig érik el a tudatom, beszélnek hozzám, de csak az egyre hevesebb szívdobogásomat hallom. Bólogatok, hiszen nagyjából hallottam a nevem, majd a széket is megnézem magamnak. Lassan lépek annak közelébe, majd teszem is le magam oda. Két kézzel megdörzsölöm az arcomat. A vérnyomásmérő a közelembe kerül, amit egyből rám is csatolnak, a hozzájuk közelebb lévő kezemre. Érzem ahogy felpumpálódik, majd ereszkedni kezd. Magam elé bámulok, próbálok lenyugodni, de nem megy. Lehetetlen, főleg úgy hogy állandóan beugrik a kép a lányról és az, amit elkövettem ellene. Apára pillantok, majd leereszt a nyomás, a nő egyből írni kezd. Rápillantok. 140/90/120. Ilyen magas nem sűrűn volt még, igaz sosem mértem. Stressz. Pánik? Aztán félre tették, az eddig ücsörgő felém fordult, felszedett az asztaltól egy zacskót, kibontotta. Tiszta tű, fecskendő. Mintavételi tégely. Apámra nézett, míg én a zárt tűt figyeltem. Közben előkészítette a hozzá közelebb eső kezemet. Középső könyökvéna. Óvatosan megpaskolta a részt. Még jó hogy kesztyű volt rajta, különben már most kiakadnék. Került rám érleszorító is. A tégelyen már a nevem is fent volt. Manolo Valderrama.  
- Milyen gyógyszereket szedsz? - szólalt meg rám pillantva, de válasz hiányában inkább apámat kezdte kérdezgetni, ha akadtak kérdései.
Csak ittam. Mit találhatnak? Biztos vagyok benne, hogy nem drogoztam, nem nyúltam droghoz, nem kevertek az italomba semmit. A vastartalom majd biztosan alacsony lesz, lassan 2 hete elfelejtettem bevenni a napi 2 kis bogyómat... elfogyott és még nem szóltam róla. Bár a napokban ettem vastartalmú vöröshúst. Májat is ettem, de nem ugyanaz. A legutóbbi labornál, mikor nem szedtem rá semmit: Hgb 60. Azt hiszem volt alacsonyabb is, de a rendszeres kezelés jót tett neki. A rágótabletta, vagy a másik segített-e? Nem tudom. Látom mozdulni a nő kezét, lehúzza a kupakot, ám hiába mozog a szája... magyarázta a menetet, hogy mit tesz éppen. Inkább elkaptam csak a fejem. Próbáltam másfelé figyelni, próbáltam valami érdekesebbet magaménak tudni. Még a kukás vödör is érdekesebb volt a saroknál. De megéreztem a tű szúrását, meg is rándult a karom a fogás ellenére. A tekintetem oda vándorolt, bár ne tettem volna. Láttam miképp veszik le a véremet a mintavételi csőbe...és ez csak arra a dologra emlékeztetett. Így nagy levegőket kellett vennem gyors egymásutánjában. A nő hiába kérdezte meg, hogy rosszul vagyok-e, már fel is akartam állni, de megvolt a visszatartó nyomó erő. Még pár másodperc és végez. Lekerült rólam a szorító, de még mindig áramolt a vérem a második mintavételibe. Közben gézlapot szedtek elő és ahogy kiszedték a tűt, úgy nyomták rá oda erővel. Hiába végzett a vétellel, nem éreztem a magaménak a testem. Nem tudtam felállni. Hogy rosszul voltam-e? Tuti.
- Szívesebben adtam volna vizeletet... - suttogtam alig halhatóan, leginkább apának, vagy a vérvételesnek. Levert a víz is. Remegett a kezem, így magamhoz húztam, nagy levegőt vettem, bent tartottam, majd kifújtam. Közben figyeltem miképp ténykedik a lefejt véremmel a nő.  
- Mehetünk? - hangom kérlelő inkább, mint kérdés, bármilyen pozitív megerősítés jöhetett, akkor aztán minden mindegy lenne, már mennék is kifelé, igen kifelé...friss levegőt akartam. A kinti friss levegő igazán jót fog tenni. Már a lábaimon álltam, már léptem az ajtóhoz, hogy feltépjem azt, hogy meglépjek innen. Ahogy az ajtó kinyílt, a székek üresek voltak és én pár lépés után megálltam. Brian és McRoy is felfigyeltek rám, egyikük az ajtó elé állt be, eszembe se jusson ilyesmi... hamarosan itt lesznek a szülők? Tekintetem rideg lett az ajtót elálló miatt, kezem is ökölbe szorult, de anya felé fordultam, hozzá léptem, hogy nehogy kárt tegyek...még nagyobb kárt. Elakartam terelni a figyelmemet erről. Nem mehettem oda, ahová akartam. Ha nem én okoztam volna kárt, már rég leoltottam volna a fiúkat.
- Annyira nem volt vészes...- suttogtam neki a szemeit kutatva. Fogalmam sincs viszont tényleg mit fognak benne meglelni, vagy miért volt mindez fontos... a szavaim nem elegek, szóval akármit is mondhattam volna, akkor is vettek volna vért.
- Mennyi idő kell, hogy meglegyenek az eredmények a vérből? - néztem apára, tőle előbb kapok bármilyen választ, egyértelműt, mint mondjuk egy mellettünk elrohanó orvostól. Majdnem anyát is sodorta magával, tekintetem ridegen siklott tovább az ipsére. Már meg is feledkeztem a korábbi rosszullétről, hogy vért vettek, hogy válaszokkal sem szolgáltam a doki néni irányába. Vajon a szülőket idevezetik, vagy nekünk kell szobára menni miattuk? Baj az, hogy látni akarom Őt? Görcsbe rándul a gyomrom, megsimitom anyu karját, apró mosolyt hintve neki... nem voltam hajlandó ételt magamhoz venni, de levegőhöz akartam jutni...elállták az utamat. A kijárat felé sandítottam...túl akartam lenni a dolgok nehezén...de csak még lassabban haladt az idő is.   

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

 Ma este sok minden megdőlt és már nem tudtam annyira magabiztos lenni, mint amikor kettesben maradtam a feleségemmel az ominózus csók után. Nem érdekeltek a fiatal lányok, nem is igazán vettem észre a rajongásukat, mert a szívemet még mindig egyetlen nő birtokolta. Aláírni a papírokat nem ugyanaz, mint felbontani egy sírig kötött esküt. Az egyház előtt soha nem leszünk külön, csak a további bürokrácia szemében leszünk két önálló személyiség. Kudarcba fulladt frigy, de az érzések nem hunytak ki. Akárhányszor ránéztem a nejemre még most is kívántam és tűzbe mentem volna érte. Az évek kovácsoltak össze bennünket és a fiunk megszületésével olyan erős kapocs képződött, amit nem törhettünk meg holmi válással. A szürke hétköznapok beszippantottak és a karrierünk került az első helyre, a megszokottság uralta az életterünket és elfelejtettük úgy igazán élvezni egymás társaságát. Számtalan alkalommal fordult meg a fejemben, hogy mi lett volna, ha kinyitom a számat és ellentmondok neki, vagy egyszerűen megtagadom a szétválás tényét. Olykor viszont akadtak olyan reggelek is, amikor egyedül ébredtem a bérelt lakásom ágyában és élveztem, hogy nem kell megfelelnem senkinek. Kimondani nem mertem volna, de elfáradtam és a lavírozás már nem ment olyan jól, mint pár hónappal ezelőtt. Manoloval egyre több probléma adódott az iskolában és azon kívül is, de bíztam a képességeikben és abban, hogy nem csinálna hülyeséget. A bizalmam megingott a sérült lány látványától. A részegen vezetés egy dolog lett volna, amit talán sikerül a helyén kezelnünk, de az már nem volt rendben, hogy valaki másnak is az életét veszélybe sodorta, pontosabban lehet elvette. Nem garantálta senki, hogy a lány túl fogja élni az éjszakát. Gabynak elég volt a szemébe néznem, hogy tudjam bármi áron meg fogja védeni a fiunkat. Bennem sem volt kétség, hogy minden követ meg fogok mozgatni, hogy a legkisebb akadállyal kelljen szembenéznie Manolonak, de korántsem voltam abban biztos, hogy ennek nem lesz visszhangja. A menő viselkedésnek befellegzett és most nem feleselt velünk, az arcára volt írva a rémület. Egész úton a nadrágomba áztatta a könnyeit és megállás nélkül beszélt, nem éppen összefolyóan. Sokkos állapotban találtunk rá a rendőrautóban és ahogyan rám nézett…egy világ dőlt bennem össze. Nem láttam a nagyfiút, csak azt a csöppséget, akit éjszakánként ringattam a karjaim között és spanyolul meséltem neki. Ragaszkodtunk a gyökereinkhez és nem akartuk a nejemmel, hogy elfelejtse a származását. A két világ benne folytatódott és szerettük volna, ha nem rántja be túlságosan az amerikai légkör. Folyékonyan beszélte a spanyolt és az angolt is, nem voltak nyelvi nehézségei az iskolában, ez is volt a célunk, hogy alkalmazkodjon…de mindannyian ismertük a törvényt is, ahol másképpen bántak a bevándorlókkal. Hiába szereztük meg a zöld kártyát és teremtettünk otthont New York közepén…nem sokat értünk vele. A törvény szava szent és ha nem ebben a szakágban dolgoznék csakis hátrányos helyzetből indulhatnánk. Manolonak fogalma sincs arról, hogy milyen megkülönböztetések mennek a börtönben a bőrszín miatt. Rendesen meg kell küzdeni az életben maradásért és a rendes helyért is, hogy védve legyenek a rabok. Még gondolati síkon se akartam eljutni oda, hogy ügyvédet kelljen fogadunk és ahogyan a lányt láttam…fehér volt. Mi van, ha még gazdag szülők gyermeke is? A fiamat egy életre elássák és ezt a billogot nem mossa le magáról.
Zakatolnak az agytekervényeim és már azon vagyok, hogy belerúgok valamibe. Hála annak, hogy nem lettem rosszul, hogy kaptam egy kis élelmet a feleségemtől. A báros berúgás nem kedvezett a ma este fordulatainak, de a józanságomra szükségem volt minél előbb. A türelmem elapadóban, és körülöttünk nővérek, betegek és rendőrök egyvelege váltakozik. Manolo a mosdóban van, nem akartam utána menni, egy kis időt engedélyeztem neki, hogy egyedül maradhasson, és ne legyen folyton valaki a seggében. Odakint a kényesebb részletek kerülnek terítékre a felnőttek körében.
- Életben kell maradnia. – erősítem meg a felvetést és összenézek a feleségemmel. Minden az arcára van írva, de egyelőre több szót nem ejtünk róla, mert éppen csak, hogy a fiam kijön a mosdóból máris szólítanak bennünket, hogy fáradjunk be az egyik terembe vért adni. Megvárom, hogy Gaby kis lelket öntsön belé és aztán én magam lapogatom meg a hátát és kísérem be az üres kórterembe a szemközti ajtón keresztül. Biztatva eresztem el, de én is beletúrok a hajamba és kicsit odább állok a fal mellé, amíg az alapvizsgálatok zajlanak. A vérnyomásmérést feleslegesnek tartom abból a szempontból, hiszen tudjuk, hogy magas lesz neki. Mindvégig rezignált arccal figyelem a műveletet, ahogyan a fiamat kérdezgetik és előkészítik a vérvételhez. Nem mondok semmit, inkább tartom vele a szemkontaktust, ha arra lenne szüksége. A művelet precíz és gyors és ahogyan rám pillant a végén már lépek is oda mellé, hogy megelőzzem az ájulást.
- Maradj még egy kicsit ülve…és szerintem lesz vizelet is, mert az a hivatalos ilyenkor. – nincs kedvem azzal áltatni, hogy végeztünk, de bátorítóan a vállára simítom a tenyeremet és a nővértől kérek egy pohár vizet, ha nem gond. A bólintásból érzékelem, hogy teljesíteni fogja a kérésemet és nem is kell sokat várnunk, hogy az asztalra kerüljön a műanyag folyadékkal teli pohár.
- Igyál pár kortyot, hogy legyen valami színed. – nem erőltetném, ha nem lenne ennyire sápadt, de jó lenne, ha nem dőlne ki.
- Mindjárt. – a szabadulásra vágyás tisztán kivehetően csillog a szemében, de csak akkor eresztem szélnek, ha már stabilan tud állni. Nem kell sokat mennünk, mert a rendőrök az ajtó előtt szambáznak és Gaby is már röpül felénk.
- Egy-két órát biztos és mint mondtam a vizelet is hátravan. – szólalok meg és most a nejemre nézek.
- Adj neki még vizet, légy szíves. – aztán a többiek felé biccentek és Brian már jön is elém.
- Hogy vannak a szülők? – érdeklődöm fojtott hangon tőle, pár lépés távolságra a családomtól.
- Az apa tajtékzik, az anya sír. – hasonlóan reagáltam volna fordított helyzetben én is.
- Beszélhetnék velük négyszemközt? – vezetem fel óvatosan, de látom a kételyt a kolléga szemében.
- Tudod, hogy ez rosszul is elsülhet Miles. – kezd bele, de csak megrázom a fejemet.
- Meg kell próbálnom…a fiamról van szó…tudod, ha vádat emelnek csak rosszabb lesz. – sóhajtok egyet.
- Adj egy kis időt és meglátom mit tehetek. – bólintok egyet és visszamegyek a többiekhez, amíg ő intézkedik.
- Mindjárt mehetsz a vizeletre is, én addig beszélek a szülőkkel. – nézek jelentőségteljesen a fiamra és aztán a nejemre.

my family

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Nem kellemes a vércsapolás, visszatérek az emlékképhez, miben az autó elcsapja a lányt és tiszta vér minden ettől. Szóval ez egy kicsit nehézkes menet részemről, de hamar vége és már mennék is innen. Ám apa megállásra késztet, még vizelet is lesz később. Kér nekem egy pohár vizet, melyet meg is kapok, lassan remegő kezekkel veszem el és figyelem. Meg kell innom, kell a vizelethez, meg amit apa is mondott...lassan belekortyolok, elfintorodom, hiszen nem esik jól, de le kell gyűrnöm még akkor is ha legszívesebben visszaköszönne az egész. Addig is maradunk, ahogy azt kell, ahogy azt apa kérte, de a víz is lecsúszik, végül mehetünk is kifelé. A rendőrök startra készen állnak, de anyát “rohamozom” meg a jelenlétemmel. Utálok itt lenni, haza akarok menni, haza ahol minden nyugodtabban menne. Kifogok ma még akadni úgy érzem, a stressz úgy szorul a nyakam köré, ahogy még soha semmi. A vizet kis szusszanással fogadom, apa felé pillantok közben, ahogy odébb megy Briannel beszélgetni. Próbálom kihallgatni miről megy a társalgás, azonban nem tetszetős hírek lesznek képben. A szülők oda vannak. Az egyik dühös, a másik bőg. Kellemetlen a dolog, ráadásul az sem segít, hogy minduntalan rá gondolok. Beleégett a retinámba az arca, a vér körülötte és az amit tettem vele. Megborzongok, hirtelen terelni kezdem magam az ivás felé, nehogy idő előtt visszaköszönjön valami, aminek ott lenne a helye a gyomromban. Csak két korty, több nem csúszik. Apa négyszemközt akar beszélni a szülőkkel... nekem is ott lenne a helyem, én okoztam. Anya is menni akar... nekem is ott lenne a helyem. Sőt! Leginkább csak nekem kellene mennem, hogy megegyem azt a levest, amelyet megfőztem. Engem pusztítsanak el, engem okoljanak, nekem essenek, ne pedig a családomnak, hogy milyen gyerekük van. Nem a neveléssel van a baj, hanem velem. Ők nem hibáztak. Ők csak...hibáztassanak engem, odatartom pár pofonra az arcom. Elfér, megérdemlem. De ne őket csúfitsák.  
- Apa... nekem kellene... én is... - menni akarok, de a hányás ép kifele köszön, időben elcsípem és visszanyelem...undorító dolog ez, de lassan újabb két korty köszön lefelé a vízből, majd átnyújtom vissza anyának, amire kupakot tesz és vissza is adja. Beszél McRoyal, hogy kísérjen majd ki a levegőre...ezt hallva kicsit mérgesebben figyelem az anyámat, aprón fejet ingatok...
- Nincs szükségem seggszitterre. -  jelentem be spanyolul mindezt, bár tuti nem fog tágítani ettől a résztől, kár is szót pazarolni rá. A véleményem mondtam el, jól tudom, hogy nem léphetek le, csak nagyobb szarba tenyerelnék. Nem valami rózsás a helyzetem. Szóval szívtam. Nem így terveztem a mai napot és a folytatást sem. A simítására enyhül a tekintetem, kicsit engedek is a kéznek, aprón, alig érezhetőn belebújok a kézbe, de a véleményem ugyanaz, de egyikünk sem fog tágítani ettől az állásponttól. Újabb szavak, amelyre felfigyelek, a kérdéseire ne válaszoljak, várjam be velük őket, csak az ő jelenlétükben válaszolhatok bármire is. Ahogy apa is kérte. Neki is megígértem. Miért kéne megint ezt tennem?  
- Úgy lesz. - nem fogok semmit sem mondani, nem fogok meglógni, nem fogok jelenetet sem rendezni. Mondjuk az utóbbi nem tőlem függ. Nem akarok ellentmondani a rend éber őreivel, vagyis jelenleg csak eggyel, akit a nyakamba varrtak kis időre pesztrának. Mondjuk túlélem, pár percet és nem órákat. Úgy tűnik vagy nem bíznak bennem, vagy ez az eljárás módja. Apa visszalép hozzánk, mindjárt mehetek, ő meg...  
- Ühm. - bólintok, majd közelebb lépek hozzá, hogy csak ő hallja.  
- Beszélnem kell nekem is velük? - nem kibúvót akarok ebből, egyszerűen most akarom megejteni mindazt, ami később várhat rám. -Most nem lehet? - halk suttogás, talán kérlelés, de aztán már hallom is a nevem és oda pillantok az előző hely nyitott ajtajában várakozóra. Szusszanok, nagyon nehezen indulok el, egyik kezemből a másikba pakolgatom a vizes palackot, a továbbiakat nem akarok megosztani vele. Látni akarom a lányt, kerül, amibe kerül. Ha úgy alakul, akkor sutyiban megyek megnézni még a mai nap folyamán. Ott a bizsergés a gyomromban és a fájdalom a szívemen, a kisördög a vállamon mely nem hagy nyugtot. Tudni, látni, érezni az okozott kárt benne és még jobban még nagyobb fájdalmat generálni magamnak. A lépéseim lassan a nő mellett haladnak el, bejutok, majd visszapillantok még a családra. Mintha most mennék a kivégzésemre, aztán belép mögöttem a pesztra is és az ajtó is csukódik. A nő visszatér az asztalához, poharat szed elő, már a nevem rajta. Átnyújtja, a mosoly az arcán, majd a szoba egy másik pontja felé mutat.
- Ott elintézheted ezt. Csak nyugodtan, nem kell kapkodni, megvárjuk.  
Milyen kedves. Megvár. Jelenleg nincs inger, így kinyitom az üveget és újabb kortyok tűnnek el. De nem mozdulok semerre sem, még akkor sem, mikor a fickó mögülem mocorogni kezd. Nem foglalkozok vele, vagyis hát csak megpróbálkozok azzal. A csend nem végleges, a nő arról érdeklődik, hogy megvagyok-e a vérvétel miatt. Nem fáj semmim-e, nem-e szédülök. Csak fejet ingato kezeket hallva, elég legyen mindkettejüknek ennyi. Leteszem az üveget az asztalra. Aztán mennem kell végül a helyre, hogy megejtsem a következő lépést. A pohárba való vizelést. Ahogy mindig is tettem, az elejét nem, de a többit igen...aztán a félig telt pohárral megyek vissza. Leteszem az asztalra, felveszem az üveget és kilépek az ajtón. Anyuék nincsenek itt, szóval körül nézek, de nem hallok hangokat tőlük fakadóan, így sietve a bejárat felé lépdelek, hogy a friss levegő végre megcsapjon. Még hallom a zsaru hangját, hogy megszólít, de egyik fülemen be, másikon ki. Hogy a lépcsőkön lesietve kicsit odébb mehessek, hogy odébb már csak a fal legyen a támaszom, ahogy végig csúszok rajta és a földre ülök. Az üveg a földön landol ez biztos. A térdeim felhúzom, átölelem őket karjaimmal. Nehézség kúszik rám, hallom a férfi lépteit előttem, valamit magyaráz, de a fülemben lüktető vértől nem hallom tisztán. Az államat a térdeimre fektetem és úgy meredek magam elé... csak egy 5 percet kérek...McRoy kérdezősködik a hogylétemről, még le is guggol elém. Ezzel ki is zökkent a gondolatmenetemből, hogy teljesen összeroskadjak a hibám súlyától. Csak magam lovalom bele egyre jobban magam, de hát ez a veszteség, ez a hatalmas hiba összeroppant és nem tudom helyén kezelni.  
- Csak... fáradt vagyok. - mondom spanyolul, tököm tele van az angolokkal, a hülye szabályokkal, a fennforgással, a mai nap egy totális csőd. Meg magamat is annak érzem. Csődtömeg. Csak azt akarom, hogy békén hagyjanak, hogy végre magam lehessek és a gondolataim. Ráadásul még vár rám pár menet a lány szüleivel és Henry oldaláról is akadni fog zűrzavar bőven. Alig várom! Látom a viharfelhőket a fejem felett. Megszívom az orrom, az íriszeim körül pillantanak, majd a zsarun állapodnak meg. Lassan felkelek a földről inogva a falnak támasztom a hozzá közelebb álló kezemet, majd szó szerint fordul a gyomrom és kiadok belőle egy csomó mindent. A zsaru már lép is közelebb hozzám, figyelemmel kísér, mint valami rohadt őrangyal, lesi minden mozzanatomat. Nem csak az alkohol műve mindez, hanem a gyomorgörcsnek is, a mélyre hatoló stressznek is betudható mindez. Még sose éreztem ilyen kellemetlenül rossz érzést magamban. Kérdésére hogy mégis mennyi mindent ittam össze, hát csak kimosolyogtam gúnyosan, tekintetem egyből rávillant. Óh ha azt tudná...ám megszólalni sem tudtam, újabb adag bukott fel a felszínre, majd egyenesedtem fel, töröltem meg a szám...hogy ez milyen undorító! Felkaptam az üvegemet. Lépni akartam, hogy most már elég volt a levegőzésből, mehetünk befelé, ám egy véletlen lépéstől csuklani akartam össze, a fickó megragadta a karomat, hogy megtartson. A tekintetem döbbenetet suggalt hirtelen, de ugyanolyan gyorsan suhant át dühössé. Megtartottam magam végül, egyenesbe kerültem, kicsit elkapott a méreg, hogy hozzám ért, egy Jól vagyok morgással téptem ki a saját kezem az övéből. Aztán felsiettem a lépcsőn, tekintetem dühös volt, sértődött, haragvó az egész világra. Legszívesebben hisztiznék egy sort, üvöltöznék és szétvernék pár dolgot... ám az épületbe már nem tudtam, nem mertem belépni. Földbe gyökerezett lábakkal álltam meg a fotcellás ajtó előtt, végül lassan visszanátráltam és visszatettem magam valamelyik lépcsőfokra. A kinti sötétség némileg nyugtaóan hatott, elgondolkodtam már azon, hogy meglépek, a kutya sem találna rám a sötétebb helyeken...de maradtam. Oda bent káosz van, telefoncsörgés, világos fények és büdös. Egy kicsit lepihenek itt agyilag is és mehetünk vissza. Hiszen az árnyékom előttem ácsorog, készen arra, hogy cselekedjen, vagy így vagy úgy. Előbb vagy utóbb pedig menni kell befelé, hogy a csaj családtagjaival is szót ejtsek. Sóhajtok egy mélyről jövőt, aztán felkelek, hogy végre bevonuljak, hogy a korábban elfoglalt ülőhelyemre végül letegyem a seggem. McRoy hűséges kutyaként áll meg előttem... 

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

 A gyereknevelésről rengeteg teória kering, és mindenki jobban tudja, hogy mi lenne a megfelelő lépés. Amint szülőkké váltunk Gabyval fel is hagytunk a könyvek és a jó tanácsok tömkelegével. Nem mondom, hogy mindenki a saját feje után megy, de mi az általunk kialakított szabályok szerint vágtunk bele a feladatokba és nem úgy, ahogyan az elődjeink is tették. Persze megkaptuk, hogy ebben az esetben egy elkényeztetett és rosszra való gyermekünk lesz, de azt gondolom, hogy mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy milyen elvek alapján akarja az utódját felnevelni. Követtünk el hibákat és még fogunk is. Odabent a vérvétel alatt simán elnézem a fiamat és számtalan gondolat fordul meg a fejemben. Miért nem vettük észre, hogy ekkora bajban van? Miért nem voltam erélyesebb vele és tiltottam el a buliktól meg a barátaitól is? A legfőbb indok pedig az, hogy nem voltam jelen. Lefoglalt a munka és a válásunk. Fogalma sincs, hogy mekkora energiát fektetünk bele az édesanyjával nap mint nap abba, hogy normális keretek között tartsuk a családi életünket. Pár hete ennek ténye felborult és ha belegondolok, hogy útban van még egy, akkor elfog a pánik. Negyven éves fejjel már nem úgy mennek a dolgok, mint húsz évvel ezelőtt. Ha itt ekkorát buktunk, akkor mi a garancia, hogy a másikkal nem fogunk? Félelem kerít a hatalmába és most először bizonytalanodom el igazán a második gyermekemet illetően. Az abortusz könyörtelen, de sok másik életet menthet meg. Kifutottunk az időből, és csak azért tartottuk meg, mert igazából egyikünk sem akarta kimondani a végítéletet. A vallásom az egyik oka annak, hogy nehezen foglaltam állást, de a szívem mélyén most azt érzem, hogy jobban jártunk volna. A válás kellős közepén megint úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben a hazugság a lábunk alatt egyre jobban olvad szét. Bele fogunk fulladni. Mi lesz, ha Manolo megtudja, hogy kis testvére fog születni? A káoszelméletem most legalább megállná a helyét. Már nemcsak az anyagi aggályok okoznak kisebb fejtörést, hanem a színtiszta példa. A munkát előtérbe helyezni annyit jelentett, hogy a fiamra nem jutott elég figyelem és mi lett a vége? A kórházban várakozunk, mert elütött valakit részegen. Minden gyermek hibázik, de annak mértéke nem mindegy. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hol kellett volna közbeavatkoznom. Manolo arca kicsit sápadtabb és többet keresi a pillantásomat, mint általában. Egy erőtlen mosolyt varázsolok az arcomra és megpróbálok higgadt maradni. Gaby odakint ugyanúgy őrlődik akárcsak én, és egyikünk sem tudja, hogy mi lenne a helyes lépés. A törvények megkötik a kezünket és akármit nem csinálhatok meg. A lefizetés itt nem működik, a bizonyítékok egyértelműek. Talán még az lehet a szerencsénk, ha a csaj is ivott, vagy nem nézett körül és úgy lépett ki az autó elé. Tudom, hogy mennyire érzéketlen vagyok a másik féllel szemben, de most nem arról van szó, hogy még egy beírást kap az ellenőrzőbe, vagy kirúgják a suliból. Egy kicsit visszasírom a szülőiket, mert azzal még tudtunk mit kezdeni. Börtönbe kerül? Az egy dolog, de élete végéig viselni fogja ennek a következményeit. A priuszt nem lehet kitörölni és büntetett előélettel már akármelyik egyetemre se mehet, aztán ott van az álláskeresés, meg aztán majd a párkapcsolatok. Manolo fel sem fogja, hogy amit tett…megbélyegzi a felnőttkorát. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha ez nem Amerikában történik, hanem Kolumbiában. Abban sem vagyok biztos, hogy a fiam életben maradt volna-e. A lány lehetne egy drogkartellvezető lánya is, és akkor olyan mészárlást csináltak volna, hogy még Gaby is…elhessegetem a negatív gondolatokat és amikor végeznek, akkor kikísérem a fiamat a folyosóra, de figyelmeztetem, hogy még nem ért véget a dolog. A vizeletminta még hátravan, de nekem sürgetőbb teendőm is akadna. Félrehívom Brian-t, és megkérdem tőle, hogy milyen állapotban vannak a szülők. Senkinek nem kívánom, hogy az éjszaka közepén ilyen telefonhívást kapjon. Már azzal is merészet kérek, hogy beszélgethessek ügyvédi jelenlét nélkül, de ha a bíróság elkerülése a tét, akkor minden szálat meg kell mozgatnunk. A hátam mögött aztán megérzem, hogy Gaby is csatlakozik.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy gyere. – pillantok rá jelentőségteljesen, de már most látom a feleségem tekintetén, hogy erről le is mondhatok. Megadóan sóhajtok egyet és most megvárom, hogy Manolo megigya a vizet. Az együttműködés nem a szimpátiára épül, de előnyös pontokat jelenthet, ha nem ágálunk a rendszer ellen. A nővérke aztán be is hívja, de előtte még engem is meg akar győzni, hogy neki is ott kell lennie.
- Nem. – most először vagyok határozott az este folyamán. – Itt maradsz miután végeztél. Nem kell velük beszélgetned, ezt akarjuk elkerülni. A rendőrök kérdéseire válaszolnod kell az őrsön majd, de erről később. Menj szépen be. – erősen szorítom meg a vállát egy szekundumra, aztán a feleségemre nézek.
- Mielőtt oda bemennénk, egy szóra. – húzom el óvatosan az útból és a fal mellett támaszkodom meg az egyik kezemmel a jobb válla felett.
- Nincsen hirtelen lépés vagy érvelés. Nagyon érzékeny határon egyensúlyozunk. Képzeld el, hogy te vagy a másik oldalon és bemegy két idegen, aki a tettest akarja védeni. Nem lennél túl boldog és az igazságot követelnéd. – sóhajtok egyet.
- Nem állunk jól, és fogalmam sincs, hogy megúszhatja-e a börtönt. Kérlek maradj mellettem, és még egy szó. – hosszan nézek a szemébe. – Ma este mondjuk el neki az állapotod. Elég volt a hazugságokból. Nincs értelme, hogy titkoljuk előtte. Nem tévedek úgyis hamarosan látszódni fog a hasad, Cariño mío. – igazítom a füle mögé az egyik elszabadult hajtincsét és ellökve magamat a faltól most megfogom a kezét és az egyik terem felé vezetem.
- Öt percet kaptok Miles és nem többet, ha egyetlen hangos szót is hallok…vége. – adja a tudtunkra Brian, én meg bólintok, aztán benyitok a terembe. Az apuka őszes, sötét inget és nadrágot visel. Már innen érzem a pénz szagát.
- Jó estét. – kezdek bele és behajtom mögöttünk az ajtót.
- Kik maguk? – förmed ránk a férj, de az asszony kisírt szemekkel pillant fel.
- A fiú szülei Robert, aki elütötte a lányunkat. – súlyos szavak hangzanak el, de kár lenne tagadni…

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

 Fel voltam készülve nehéz helyzetekre és mindent elsöprő esetekre is. A börtönben láttam elég rosszat és a képzeletet felülmúló szituációkat, de ez a mostani még az én gyomromat is görcsbe rántotta. Belegondolni, hogy pár órája még a legjobb barátommal söröztem és egy kislány lógott rajtam nevetségesnek hatott és egy másik világot képviselt. A felelőtlen énemnek is szüksége volt a felszínre töréshez, mert az elmúlt hetekben nem csináltam mást csak helytálltam és döntéseket hoztam. A baráti kiruccanásnak az lett volna a célja, hogy kiengedjem a gőzt és néhány óra feledékenységet szórjak az elmémre. A különélés, a két lakás fenntartása, a válás és még a második gyerek megléte is kiborított, de Manolo tette fel az i-re a pontot azzal, amit ma este tett. A részegségemet is elfújta a szél és már korántsem éreztem azt, hogy imbolyogna a testem, csak a fejem jelezte, hogy még nem teljesen tiszta. Kormány mögé nem mertem volna ülni, mert egyetlen kihágás is a munkámba került volna. Én miért tudtam felelősséget vállalni a tetteimért és a fiam miért nem? Hogy gondolta azt, hogy beül piálás után a volán mögé és elviszi a haverja kocsiját? Henry sem ma született bárány, de most még érte is kezeskednünk kell, hogy nem volt a helyszínen és önszántából adta oda a kocsiját. Mi van, ha a szüleinek előadják azt a mesét, hogy szó nélkül vitte el a fiam az autóját? A gázolást megspékeljük még egy lopással is? Nem állt valami jól a szénája, de még nem jött el az ideje annak, hogy komolyan elbeszélgessünk vele, mint apa és fia szemtől szemben. Éreztem rajta, hogy valamennyire felfogta, hogy mit tett, de inkább hajazott a szituáció arra, hogy a félelem irányította, mintsem a józanság. Lebénult a tudata és most bennünk látta a reményt. Nekem nem volt ekkora mázlim fiatalon, hogy a szüleim kiálljanak értem. Az apám a rossz oldalon állt, az anyám meg annyira szegény volt, hogy örült, ha minden éhes szájnak tudott valamit adni. Szerencsétlennek is nevezhetném a hátszelemet, de megtanultam egy fontos leckét. Csakis magamra számíthatok, de Manolonak ott voltunk mi, és most egy kicsit nagyviláginak tartottam, hogy nem ismeri a határokat. Olyan gyereket neveltünk fel, aki még huszonöt évesen is azt fogja várni, hogy kifizessük helyette a lakbérét és a taníttatása költségeit? Mikor lesz elég? A buliknak egy időre befellegzett és a kocsiját sem fogja visszakapni, de már ez is kevés ahhoz, hogy kiegyenlítsük az okozott kárt. A lány élete a tét…és nem valami tárgy. Igen…elment az étvágyam is, amikor ráébredtem, hogy egyetlen esélyünk lesz a szülőkkel beszélni. A kérdés az, hogy megyünk-e valamire azzal, hogy közbeavatkozunk? Kényes határvonalat súrolunk, de ha meg sem próbáljuk, akkor úgy érzem, hogy nem tettünk igazán semmit a fiunk érdekében. Fiatal, és lázadó, de a jó szándék sem veszett ki belőle. Amennyiben úgy látnám, hogy menthetetlen, akkor lehet félreállnék, hogy a saját bőrén tapasztalja meg a börtön szelét. Az igazgatói irodában töltött órák, a füves cigi megtalálása a szobájában, az ellógott órák és a bukás felismerése az utolsó évben, itt van a nyakunkon az egyetemi jelentkezés. Mennyire büszke lettem volna rá, ha sikerül eljutunk oda, de most már az is felér majd egy csodával, ha nem ítélik el. Sóhajtva darálom el az elhatározásomat, de a feleségem hajthatatlan és csatlakozni kíván a szülőkkel való beszélgetéshez. Gabyt nehezen tudom lebeszélni a hasonló döntésekről, de legalább akkor jó lenne, ha most nem menne ellenem, mert akkor csak rontani fog a fia esélyein. Megkapjuk a zöld utat, de mielőtt még bemennénk a terembe félre is hívom őt. Az este folytatása kapcsán tisztáznunk kellene pár dolgot Manoloval is, mert nincs értelme hazugságban tartani. Nem mentünk semmire azzal, hogy óvni próbáltuk őt.
- Mindent ma este akarsz tálalni? A válás kényes dolog, de ha ragaszkodsz hozzá, akkor rajtam már ne múljon Gaby. – támaszkodok meg a fal mellett az egyik kezemmel, ami aztán átlóg Gaby feje felett enyhén. Nem beszélünk hangosan, de még így is páran felénk pillantanak.
- Megbeszéljük otthon. – nem folytatom ezt, mert úgysem értünk egyet mindenben, de abban igaza van, hogy nem sokra mentünk eddig a hazugságokkal. Megfogom a kezét, hogy közös erővel vágjunk neki az amúgy sem kellemes csevejnek. Az ajtó előtt még egyszer veszek egy mély levegőt, aztán belépünk oda, és ha most igaz lenne Dante mondása, akkor felhagynék minden reménnyel. Az apát látom meg először, de az ellenállásához még szavak sem kellenek. A pillantásából süt a harag és a gyűlölet keveréke. Az anyuka ennél sokkal csendesebb alkat, és talán a meggyőzhetőbb fél lesz. Kissé meghökkenek, amikor a feleségem úgy dönt, hogy önállósítja magát és megindul az anyuka irányába. Mondanom se kell, hogy ökölbe szorítom a kezemet és majdnem kimondom hangosan a nevét, de inkább csendben maradok. Mit is beszéltünk meg odakint? Robert hangja belém fojtja a szót és az újabb információ elhangzása a lányával kapcsolatban azt hiszem mind a kettőnk szívébe hatol. Minél több adat kerül a napvilágra annál nehezebb lesz objektívan állni a helyzethez. Az érzelmeknek nincs létjogosultsága, de mégsem megy, hogy szemet hunyjak felette. Pippa…most már azonosítjuk a nevet is. Az állapota felül érdeklődnek, én viszont most összenézek a nejemmel. Látom rajta, hogy ez nehéz lesz, de amint elkezd beszélni…kicsit megnyugszom. A férj nem annyira kíváncsi azt gondolom a részletekre, de az édesanya minden szalmaszálba kapaszkodik.
- Időben ért a műtőbe a lányuk. – fejezem be ennyivel a részletek kifejtését. – A mentő akkor ért be, amikor mi is, de gondolom az orvosok mindent meg fognak tenni érte. – sóhajtok egyet és most megkerülve a társaságot az apához lépek oda.
- Mr. Barrington… - megvárom, hogy felnézzen rám. – Tudom, hogy nem tudjuk jóvá tenni, amit a fiunk tett, és elképzelni se tudom, hogy min megy keresztül… - nyelek egy nagyot. - …de tudnia kell, hogy nem szándékosan lett a lánya elütve. – fejezem be a mondatomat és arra számítok, hogy nekem fog esni, de csak helyette felnevet.
- Micsoda? – érdeklődik, aztán a feleségére néz. – Hallottad ezt? Nem szándékosan…csak biztosan lehajtott az útról a fia és hopp…ott volt a lányom. – lehunyom a szememet, mert kimondani sokkal rosszabb lesz, mint kellene. – A lánya az úttest mellett sétált, és nem a járdán. A fiam bűnössége ettől még nem lesz kevesebb, mert igenis elgázolta Pippát, de meg kell érteniük, hogy a fiunk nem rossz…csak rossz helyen volt rossz időben. – támaszkodom meg a férfi mellett az asztalon és igen…fel vagyok készülve mindenre.