Az életem állandó nyüzsgés, és lényegében csak akkor állok meg, ha már nagyon nagy szükségét érzem a pihenésnek. Bár főállásban az EPA-nál dolgozok, kisegítek egy manhattani kávézóban, ami nem messze van a Presbiter kórháztól, de ezek mellett még spanyolt is oktatok, és bár ezt inkább küldetésnek tekintem, azért egy kis jövedelmem is származik belőle. De ezek a pénzek kellenek, hogy el tudjak járni a rengeteg edzésre és lövészetre, amik mind az életben maradásomat szolgálják, bár azért mindig reménykedek benne, és nem csak én, hogy erre sosem lesz szükségem. Viszont vallom, hogy jobb félni, mint megijedni. Ha a szakadék szélére kerülök, akkor ott már fölösleges azon agyalni, hogy miért nem készültem fel az ugrásra.
Ma viszont úgy érzem, hogy kell egy kis pihenő, egy kis feltöltődés, ami most kivételesen nem tánc. Bár élek-halok érte, most valami másra van szükségem; egy kis természetre. Szeretem a természetet, nem véletlen lettem környezetmérnök. De, hogy hogyan keveredtem a Flusging Meadows-Corona Parkba, azt nem tudom. Nekem ez néha túl mű, túlságosan érződik rajta, hogy belenyúltak az emberek. De, ha már itt vagyok, akkor maradok is. A zöld felület, a tiszta levegő, és a szökőkút látványa valahogy mindig jótékony hatással van rám, a többit meg kizárom. Jó nem úgy hat rám, mint a tánc, de segít. Sokat segít. A nyüzsgést most úgy-ahogy kizárom, bár képtelen vagyok nem figyelni a környezetemben lévőket. Látom, hogy vannak, akik nagy ívben kerülik a kutyákat, amit igazán sosem értettem. Normál esetben simán el lehet menni mellettük, és szerintem lehet látni, ha olyan, hogy kerülni kell, vagy vigyázni kell velük. Tío pár hétig vigyázott egyre, akit én is nagyon megszerettem, viszont azért azt sosem felejtem, hogy a nagy termete miatt nem egyszer volt, hogy bizony az volt, amit ő akart. Ha ő nem akarta, hogy felálljak a földről, a székről, vagy bárhonnan, akkor én ott maradtam, mert megmozdítani sem bírtam, mert nehezebb volt, mint én. Persze sosem bántott, mert a legnagyobb „bántás” az volt, ha rám ült/feküdt, és vagy szimplán ettől beborultam valahová, vagy a súlya miatt okozott kellemetlen pillanatokat például a lábfejemen vagy a hasamon.
Egy darabig a szökőkút szélén ültem, de most egy kicsit fordult a szél, így jobbnak láttam, ha odébb állok, mert nem szeretek ruhástól zuhanyozni. Már éppen elindultam egy közeli pad felé, amikor egy aranyos kiskutya rohant felém labdával, és bár tudtam, hogy játszani akar, azért automatikusan a gazdáját kerestem, mert nem mindenki szereti, ha idegenek játszanak vagy simogatják a kutyájukat. Hamar ki is szúrtam kihez tartozhat.
A srác alig lehet idősebb nálam, és úgy tűnik, hogy egészen kedves. Bár megdorgálja a kutyust, mindketten tudjuk, hogy semmit sem ér, mert ezt csak az érti, aki valóban érti a szavakat is. - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek Astra - simogatom meg két kézzel a kutyus buksiját, ami immár szemmagasságba került velem a nélkül, hogy le kellett volna guggolnom.
- Jaj, hát persze, hogy mindenki vele akar foglalkozni, és mindenkinek kötelező időt szakítani rá - állok be a játékba én is. - Szia! Flor Sánchez vagyok - mutatkozok be röviden. - Ne, aggódj, még véletlenül sem haragszom. Lehet, hogy ő is túl barátságos, de én is furcsa dolgokat tudok kihozni a kutyákból - szélesedik ki a mosolyom. - Nem akarlak megijeszteni, és látom, hogy tényleg foglalkozol vele, de megoldást kellene találni arra, hogy ne legyen ennyire barátkozós. Veszélyes lehet, és inkább rá nézve, ha ennyire közvetlen - intem óvva a srácot. - Nos, nem minden kutyát lehet lefárasztani - ismerem el a dolgot. Közben pedig a kutya a kezembe adja a labdát, amit eddig a szájában tartott. - Köszönöm! De én most ezzel mit csináljak? - kérdezem a kutyusra nézve, mintha nem tudnám, hogy mit szeretne. - Szabad? - kérdezem most Waylonra nézve. Ha pedig engedi, és leteszi Astrát, akkor eldobom a lasztit egy olyan hely irányába, ahol nem lehet baj belőle.
- Gyakran jártok ide? - kérdezem a srácot, csak, hogy ne kukán várjuk vissza Astrát.

Astra valóban nagyon aranyos volt, de valamiét úgy éreztem, hogy néha ő a falkavezér, ami nem egészséges, sem neki, sem a gazdinak. Bár nincs kutyám, imádom őket, így, ha tehetem, olvasok róluk, vagy olyan műsorokat nézek, ahol a nevelésükkel vagy a különböző fajtákkal foglalkoznak részletesebebn. Viszont az, hogy nincs kutyám, tudatos döntés, mert tudom, hogy nem tudnám neki megadni azt, amire szüksége van, mert nincs időm rá. Alig vagyok otthon, és kiszúrás lenne vele szemben, még akkor is, ha nem bérházban, hanem kertesházban laknék. Viszont azt is látom, hogy a gazdájának nem mondtam úja a megjegyzésemmel, de az sem kerülte el a figyelmemet, hogy zavarban is érzi e miatt magát. - Remélem, nem értettél félre, mert ezzel nem azt akartam sugározni, hogy rossz gazdi lennél - mosolyogtam rá nagyon kedvesen. - Látom, hogy sokat foglalkozol vele, és tudom, hogy nehéz lehet megrendszabályozni valakit, akit nagyon szeretünk - teszem hozzá még kedvesen.
Mivel megkaptam az engedélyt a labdázásra, el is dobtam, közben pedig a sráccal beszélgettem. - Akkor az nagy váltás lehetett. Itt nagyon más lehet az élet, bár szerintem New York a legtöbb várostól eltér - szélesedik ki a mosolyom. - Valóban nem itt születtem, de puerto ricói vagyok - pontosítok a megjegyzésén. - De már jó pár éve az államokban élek - teszem hozzá. Ezzel pedig elárultam azt is, hogy nem itt születtem. Bár az is igaz, hogy nem is Puerto Ricóban, mert, ha így lett volna, akkor nem lennék kettős állampolgár, vagy legalább is jóval nehezebb lett volna minden. Mielőtt viszont újra kérdezhettem volna, Astara visszahozta a játékot, és mivel nekem adta ide, így újra eldobtam neki, most egy kicsit másabb irányba. - És szabad érdeklődnöm, hogy mi hozott ebbe a városba? - kérdezem kedvesen. Nem veszem zokon azt sem, ha nem válaszol, de ha szeretné, akkor el is árulhatja. Sok minden késztethet valaki arra, hogy másik városban éljen tovább; munka, közbiztonság, családi ügyek, ami lehet jó, ha mondjuk a párja itt kapott állást és vele akart tartani, vagy valami negatív dolog. Vagy lehet olyan, mint én, aki csak jobban a saját lábára akart állni, de nem túl messze a családtól, az én esetemben a fogadott családtól.

Örülök, hogy nem lett egyből harag a megjegyzésem miatt. Szívesen segítenék neki, ha másban nem, a megfelelő irányba terelni, ahol segítséget kaphat, ha már egyedül nem boldogul. Senki sem tökéletes, és senki sem érthet mindenhez, de ha ezt valaki felismeri, akkor el tud indulni azon az úton, ahol megkaphatja a megfelelő segítséget.
- Ezt örömmel hallom, de azért ne bízd el nagyon magad, mert ebben a városban is bőven vannak olyan helyek, ahol a közbiztonság… még érdemelne fejlesztést - egy kis gondolkodási időt követően sikerült úgy megfogalmaznom, hogy ne ilyesszem el egy éltre a várostól. Manhattan egész jó, főleg a gazdag környékek, de ott is jócskán van hely, ahol nem szívesen mászkálnak az emberek éjszaka, itt Queensben pedig… majdhogynem fordítva van. Bár nekem szerencsém van, mert egy jó környéket találtam, és még csak nem is a kertvárosi részeben, ami a keleti oldalon van.
Astra aranyos, és úgy tűnik, nem kell attól félni, hogy elcsatangol, mert szépen visszahozza a labdát. Közben azért figyelmesen hallgatom Waylont. - Azért ez egy nagyszerű szakma, és örülhetsz, hogy sikerült bekerülnöd az FBI-hoz. Nem egyszerű, még akkor is, ha nem ügynök vagy. Szakmailag mindenképpen fejlődés. A kriminálpszichológia engem is mindig érdekelt volna, de mivel szigorúan csak kíváncsiságból, így sosem tudtam igazán elmélyedni benne. Bár igazából a pszichológia is mindig érdekelt - teszem még hozzá, ahogy válaszolgatok a mondataira. - Egyébként nekem azzal sem lenne bajom, ha FBI ügynök lennél - mosolygok kedvesen. - Ismerek néhány FBI-ost, csak ők nem ennél az irodánál vannak, hanem a fővárosiban - ejtem meg ezt az apróságot. Nem biztos, hogy ismeri őket, mert az FBI hatalmas szerv, és nagyon sokan dolgoznak ott, ráadásul Tío az gyilkosságiaknál van. Ritkán foglalkoznak emberrablással vagy túszejtéssel. Vagy pontosabban csak akkor, ha a gyilkos, akit keresnek, ilyen bűncselekményit is elkövet. - De jól gondolom, hogy majd szeretnél bekerülni a profilozókhoz? - kérdezem kedvesen. Valamiért ezt éreztem, ahogy beszélt, de ez koránt sem biztos, hogy valóban így van. Gyereknek én is jó ötletnek tartottam volna néhány olyan állást, szakmát, amire nagyon felnézek, de én bizonyos okokból alkalmatlan vagyok erre. Egy időben tudom, hogy kutyás vagy lovasrendőr akartam lenni, de örülök, hogy nem lettem, mert bár szabálykövető vagyok, azt a szigort és fegyelmet már képtelen lennék tartani. De még jócskán lenne olyan, amit nem tudtam volna elérni, mert szerintem arra születni kell, mert nem elég a kitartás és az akarat, képesség is kell hozzá. De kíváncsi vagyok, hogy Waylon ezzel hogy áll; pontosabban a profilozó munkával.

Megyek majd - rámborul kék nyári alkonyat -
szilándó búza közt, a fű sarját taposva.

- Oh, nem bízom - legyintettem. - Chicagoi fiú vagyok, nem ijedek meg az árnyékomtól - tettem csípőre kezem büszkén, de inkább csak játékosságból. Bár valóban nem voltam túl ijedős, azért nem szerettem a rizikózást. Óvatos ember voltam, aki előre gondolkodik. A mai világban csak így lehet boldogulni, nem mehetünk fejjel a falnak, mert könnyen az életünkbe kerülhet. Könnyelműnek tűnhettek a szavaim, de Flor egyébként láthatta a kisugárzásomból, hogy a könnyelmű szavak mögött már nem egy könnyelmű ember volt.
Az egy dolog, hogy szavakkal festettem egy képet, de a szavak csak szavak, ezeket játékosságnak szántam, de a valóság az volt, hogy átgondolt voltam. Minden lépésemet igyekeztem megfontolni. Az FBI-nál könnyű helyzetben voltam, mert főleg irodából és kórházból dolgoztam, nekem nem kellett átélnem minden szörnyűséget, amit az ügynököknek, de láttam már halottakat és sérülteket, akiknek a látványa hosszú ideig kísértett. Valamelyik talán örökké fog. Volt, hogy magamat okoltam, ahogy az ügynökök is gyakran saját képességeik hiányosságára írták a haláleseteket. Miért nem voltak jobbak, ügyesebbek? Miért nem oldottuk meg hamarabb az ügyet? Miért nem vettük észre hamarabb a részleteket? És még lehetne sorolni a kérdéseket.
Persze pszichológusként tudtam, hogy nem feltétlen a mi hibánk, de a miénk is. Igyekeztem támogatni őket lelkileg, orvosilag, igyekeztem segíteni feldolgozni a tragédiákat, a sikertelenségeket, ahogy nekem is mindenben segített a pszichiáterem.
Amikor ideköltöztem, tudtam mit vállaltam. Utána jártam az államnak, a városnak, a környéknek, a munkahelyemnek, a barátom pedig mindenben a segítségemre volt, de még így is értek meglepetések. Soha nem gondoltam volna, hogy itt és ilyen hirtelen ér majd a szerelem és, hogy ennyi megértő barátra lelhetek, mint itt.
- Valóban érdekes és izgalmas munkakör, de megterhelő lelkileg. Hiába nem a terep az én munkaterületem és jószerével csak irodából, kórházból és lakásokból dolgozom, azért nagyon meg tud viselni, amikor mondjuk egy gyerekrablásról van szó, vagy hasonló esetről, ahogy az is megvisel, ha épp elkésünk és az eltűnt személyt már csak holtan találjuk meg... - mondtam halkan, de hallhatóan. Volt olyan is, hogy egy emberrabló-gyilkost csak a harmadik emberrablás után tudtuk elkapni, annyira profi volt. Sajnos az élet nem olyan, mint a filmek. Itt nem mindig van happy end és nem mindig tudjuk azonnal elkapni a tetteseket, én pedig nem az a fajta zseni voltam, mint a gyilkos számokban a matekos fiú, aki két képlettel megold egy gyilkossági ügyet. Aki ebben nincs benne, könnyen hiheti azt, hogy minden olyan, mint a filmekben, pedig nem. Izgalmas, de sokszor monoton és eseménytelen, vagy éppen nem túl pörgős. Az én munkám nem. Én sokszor csak beszélgetek, olvasok és fotókat nézegetek. Beszélgetek a hozzátartozókkal, a sérültekkel, a barátokkal, akik ismerték az eltűntet. Az emberrablás helyszínének fotóit nézegetem, SMS-eket és chatbeszélgetéseket olvasok, hangfelvételeket hallgatok vissza, rendőrségi, vagy FBI-os beszámolókat olvasok, helyszíneket jártam körbe, tárgyakat nézegettem és még lehetne sorolni. Az én munkám a legmonotonabb, de az egyik legfontosabb is. Sok múlt rajtam. Egyszerre kellett beleképzelnem magam az eltűnt személy szerepébe, életébe és az emberrablóéba is. A jobbik eset az volt, amikor nem volt emberrabló, mert akkor csak egy szerepet kellett játszanom. Az én munkám volt a legbiztonságosabb, de a legnehezebb is. Ha én hibáztam, az könnyen egy életbe kerülhetett.
- Akkor majd beszélgethetünk róla, ha szeretnél. Szívesen állok rendelkezésedre - mosolyogtam bátorítóan, hogy ez csak rajta áll.
- Én nem szívesen lennék ügynök. Azt hiszem nem bírnám. Túl kemény és túl veszélyes. Azt hiszem félnék és nem bírnám azt, amin nekik kell átmenniük olykor-olykor. Én gyenge vagyok hozzá minden téren... - feleltem őszintén, mert sosem tudtam magam elképzelni golyóálló mellényben, ahogy berontok a többiekkel egy túszejtés helyszínére, vagy egy emberrabló-gyilkos búvóhelyére, ahol ki tudja mit látok és milyen veszély vár majd rám.
Hallottam rémtörténeteket és nem szeretném átélni. Félnék a látványtól és a haláltól, hogy ott halok meg, vagy látnom kellene, amint a társaim megölik. Bár mi nem a gyilkossági osztály voltunk, de jócskán voltak beteg és veszélyes elmék a mi köreinkben is.
- Ismerek párat tőlük is, vagy más városokból is. Nem sűrűn látjuk őket, de van, hogy találkozunk, amikor ünnepségek vannak, vagy éppen kölcsön kérnek minket munkaerő hiány, vagy kisegítés miatt. De nem sokat, csak egy kis részüket - feleltem szelíden mosolyogva. - Lehet vannak is közös ismerőseink? - vigyorogtam visszafogottan.
- Nem tudom még, hogy be akarok-e kerülni. Szeretem a mostani pozíciómat, munkámat. Azt gondolom, hogy ezt el tudom látni megfelelően. Nem gondolkodok előléptetésekben, sem karrierben. Nem azért csinálom, hogy minél többre vigyem, hanem mert szeretem csinálni és mert embereken akarok segíteni. Persze szeretnék fejlődni, minél jobb lenni, de nem a karrierlehetőség éltet, hanem az emberek, akiket meg tudok menteni. Ha egyszer úgy hozza a sors, hogy profilozó lehetek, lehet nem utasítom majd el, de alapvetően nem vagyok karrierista.

To Flor Sánchez.

“Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.”

Zene | Öltözet | Helyszín | to: @Flor Sánchez Moreno

- Ezt örömmel hallom - szélesedik ki a mosolyom. Értem és érzem a játékosságot, és látom rajta, hogy nem felelőtlen. - Azért jó, hogy még vannak olyanok, akik felelősségteljesek - mondom ezt már komolyan. Ezzel jelezni is akarom neki, hogy valóban észrevettem, hogy nem mondta komolyan, nem gondolta komolyan az előző szavait. Én itt eléggé sok helyen megfordulok, mert egy kis ideig az Upper East Sidon dolgoztam, ahol a gazdagok tengetik mindennapjaikat, de Queensben lakom, és bár valóban jó környéken, nem sokkal távolabb már olyan a helyzet, ahol bárhol bármikor bárkit meglőhetnek. Persze kerülöm azt a részt, de az infók, és sokszor a hangok is eljutnak hozzám. De az EPA miatt is sok helyen meg kellett fordulnom, és mivel a gyárakat, szennyvíztelepeket, és hasonlókat általában nem a város közepére telepítik, hanem külsőségekre, amiket látogatnom kell, nos… látok olyan személyeket, élethelyzeteket, amiket a legtöbben szeretnek a lehető legtávolabb elkerülni, vagy tudomást sem venni róluk. Nem vagyok egy elveszett lélek. Sőt! De bizonyos helyeken nagyon örülök, hogy nem kell dolgoznom, és hogy autóval kell odamennem ellenőrizni.
Szomorúan hallgatom, hogy bár őt kevesebb inger éri, mint a terepen dolgozó rendvédelmiseket, mégis megviseli lelkileg a munkája. - Pontosan nem tudhatom, de van elképzelésem milyen megrázó is lehet egy-egy ügy - mondom együtt érzően. - Igazából nem is értem, hogy hogyan bírják, bírjátok ezt, főleg akik hosszú évekig, esetleg évtizedekig csinálják - és itt Tíora is gondolok. Szeretem, tisztelem, és tudom, hogy a katonaságnál is sokat látott, de nem tudom, hogyan képes olyan távolságot tartani, hogy ép maradjon lelkileg és mentálisan. - Annyit hallom, hogy „távolságot kell tartani az esettől”, de sosem tudtam, hogy ez hogyan lehetséges. Van erre valamilyen módszer? Vagy egy idő után az ember a sok szörnyűség miatt érzéketlenné válik? Vagy addig tartogatja magában, és gyűjtögeti, hogy évek múlva egyszer csak kirobban belőle? - gondolkodok hangosan, és ismét rá is csodálkozok egy kicsit a dologra. Én úgy tudom, van ilyen is, olyan is, és Tíotól is kérdeztem már, ahogy a csapatától a fogadott családomtól is, de sosem tudtak rá válaszolni, vagy olyan dolgot mondani, ami akár, mint egy „recept” működött volna. „Engedd el”, „lépj túl rajta”. Olyan tanácsok, amiket nekem nagyon nehéz megfogadni, vagy betartani. Amiket nekem talán a legjobban el kellene engednem, azok olyan mély sebeket ejtettek, hogy képtelen vagyok elfelejteni. Ráadásul én mindig, vagy legalább is nagyon sokszor, azt vettem észre, hogy akkor tudok a legjobban bele látni a másikba, ha beleképzelem magam a helyzetébe, ami már kizárja nálam a távolságtartást. Talán ezért is szeretném megtudni, hogy egyesek hogyan képesek bele látni a másikba úgy, hogy közben távolságot tartanak.
- Vigyázz! Még a szavadon foglak - vigyorgok rá játékos fenyegetőzéssel, de persze láthatja rajtam, hogy csak hülyéskedek. - Egyébként örülnék neki, de nem hiszem, hogy akkor is ezzel szeretnél foglalkozni, amikor elterelheted a figyelmedet a munkádról, és végre lenne egy kis kikapcsolódási lehetőséged - mosolygok rá kedvesen. Bár tényleg hálás lennék, nem akarom arra kényszeríteni, hogy akkor is veszélyes bűnözők fejében mászkáljon, amikor nem kell dolgoznia.
Nem ítélem el, nem nézem le, mert férfiként azt mondja magáról, hogy gyenge egy munkához. Inkább becsülöm, mert ismeri azokat a határait, amiket, ha átlépne, lehet, elveszítené önmagát. - Megértem - mondom neki őszintén. - Nem mindenki alkalmas erre, és az ilyet nem is szabad erőltetni. Ha tudod, vagy sejted, hogy nem bírnád, akkor nem is szabad. Én úgy gondolom, hogy ennél az esetnél, egy olyan dolgot kockáztatnál, vagy kockáztatna az, aki olyan, mint Te, és mégis megpróbálja, amit valószínűleg sosem kaphatna vissza: a mentális és lelki egyensúlyát. Ez a munka nagyban hasonlít a katonaságra, ahol éles kiküldetésekre mennek. Onnan sosem tér vissza az, aki elment, még akkor sem, ha fizikálisan vissza is jön, valamit elveszít önmagából - osztom meg vele a nézeteimet. Persze ezt Tíonak így sosem mondanám a szemébe, de tudom, hogy tudja, hogy így gondolom.
- Igen, tudom, meg ők is szoktak ide jönni szükség esetén - egészítem ki. Nem csak a fővárosiaknak szokott kelleni a segítség, hanem van, hogy nekik kell segíteni. - Nincs kizárva, bár az én ismerőseim gyilkosságiaknál vannak - mosolygok vissza rá. Nem tudom, hogy velük dolgozott-e már együtt, akár ő, akár azok, akiknek besegít. - Illetve az ő szakértőik, informatikusaik - gondolok bele. Bár Tío egyik embere keni-vágja az infót mindin oldalról, ha szabályosan akarnak eljárni, nem mindenhez van jogosultsága. Bár vannak közös IT programok, a szakterületek a munkáikból adódóan nem használhatják ugyan azt, hiszen más-más eljárásrendjeik vannak, más dolgokra van szükségük a nyomozásaikhoz.
- Ez nem is feltétlen kell, hogy a karrierről kell, hogy szóljon. Van, hogy valaki munka közben jön rá, hogy „az a másik” jobban tetszik neki, mert jobban testhezállónak érzi, jobban ki tudna teljesedni benne. De persze, hogy az előbb mondtad, hogy nem szívesen lennél ügynök, így megértem - mosolyok rá kedvesen. A profilozók ügynökök, mert ők az FBI teljes jogú és kötelességi körrel rendelkező tagjai. Fegyvert hordanak, terepre mennek, kiképzéseik vannak, mind fizikai, mind lövészeti, mind pszichológiai téren. Bár ez utóbbival Waylonnek nem hiszem, hogy baja lenne, mert tudhatja, hogy mire mit kell válaszolni, hogy normális értéket érjen el egy-egy felmérésen.

Megyek majd - rámborul kék nyári alkonyat -
szilándó búza közt, a fű sarját taposva.

- Hát igen, ez érdekes kérdés - bólintottam. - Szerintem nem lehet távolságot tartani, de valahol tudatosítani kell magunkban, hogy ez nem a mi személyes érintettségünk. Hogy ez nem velünk történik, nem minket érint, érzelmileg nem kötődünk a sértettekhez és a hozzátartozókhoz sem. De vannak pszichológusaink is, akikhez lehet fordulni és ők segítenek nekünk leküzdeni az érzelmi válsághelyzeteket. Segítenek feldolgozni azt, amit látunk, hallunk, tapasztalunk. Személy szerint én nem értek annyira hozzá, mert nem arra szakosodtam, amire ők, de van némi fogalmam róla, mert az alapozó kurzusok ideje alatt nekem is tanítottak gyászfeldolgozást és lelki segélyt, de nem arra szakosodtam.
Vannak, akik elnyomják magukban, igen, de őket akkor is mérgezik az érzések, ha elnyomják és egyszer csak kifakadnak, vagy belebetegszenek. Ez nem egészséges. A legjobb az, ha az ember beszél róla. Sokat kell beszélni. Családdal, barátokkal, a párunkkal, pszichológusnak, bárkinek, akiknek tudjuk. Ki kell beszélnünk az érzéseinket, a félelmeinket, a megrázkódtatásokat, hogy ne mérgezzen. A kibeszélés amúgy is segít abban, hogy feldolgozzuk. Nekem szerencsém van, mert a párom mindig meghallgat. Sebész rezidens és én is mindig meghallgatom őt és segítjük a másikat tanácsokkal, vagy csak érzelmi támaszként, hogy ki tudjuk beszélni egymásnak a napunkat. Őt is szokták megrázkódtatások érni, például, amikor a páciens egy súlyosan sérült gyerek, vagy ha meghal egy beteg a műtőben...
Sajnos nekem van a legnehezebb dolgom, mert nekem egyszerre kell mentálisan azonosulnom a sértettel, áldozattal és az elkövetővel is, de akkor is tudnom kell utána tudatosítani magamban, hogy az, ami akkor lezajlott bennem, csak egy szerep volt. Akkor ott munka közben érzelmileg is átszellemülök, de utána bele telik jó időbe, mire tudatosítom magamban, hogy az nem én voltam. Azok nem az én gondolataim, nem az én érzéseim voltak.
Egyébként pedig ha lesz időd munka után tényleg szívesen beszélgetek veled még a munkáról, de nyilván a pihenő napokat, szabadságokat viszont nem erre szeretném szánni, szóval tényleg szívesen foglalkozok veled és a munkával, de csak munka után, amikor még formában vagyok - mondtam barátságos mosollyal.

A beszélgetés tovább haladt egy másik témában, én pedig érdeklődve hallgattam. Szerencsére nem nézett le, vagy valami, csak mert gyengébb és érzelmesebb voltam, mint a többi hasonló szakmabeli, de a mondatai azért elgondolkodtak.
- Ismersz olyan katonákat, akik voltak háborúban és sérülten tértek vissza? Nem fizikailag sérülten - kérdeztem. - Nem azért, csak... úgy beszéltél az előbb, mintha lennének személyes tapasztalataid "háborús hősökkel"...
Egyébként szakmailag nekem az egyetemen volt a forduló pontom. Mikor az egyetem tanultam és még nem szakosodtam, a szüleimet megölték. Apám orvos volt, az egyik elhunyt páciense bosszúból lelőtte őket. Én akkor döntöttem el, hogy a bűnözők elméjével szeretnék foglalkozni és kriminálpszichológus szeretnék lenni. Azt reméltem... talán... talán azt reméltem, hogy sok életet menthetek meg vele. Van, amikor nem lehet, de sokszor lehet. És az a néhány élet is sokat számít, akiket meg tudok menteni a bűnözők karmaiból.

To Flor Sánchez.

“Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.”

Zene | Öltözet | Helyszín | to:  @Flor Sánchez Moreno  

Figyelmesen hallgatom, hogy mit mond. Tudom, hogy mindenki más, mindenki máshogy éli meg a helyzeteket, néha ugyan azt a helyzetet is. Ezért is vagyok kíváncsi az ő tapasztalataira. - Örülök, mert ezek szerint szerencsés vagy, legalább is ebből a szempontból, hogy tudsz valakire támaszkodni - mosolygok kedvesen. - Akkor, ha valóban így gondolod, akkor egy alkalmas időpontban szívesen fogadnám a segítségedet, és előre is köszönöm! - mosolygok rá kedvesen, amikor beavat, hogy nem lenne neki minden esetben tehet, ha a munkájáról beszél. - Egyébként tényleg nem szeretnélek ezzel terhelni, és, hogy a kelleténél többet kelljen ezzel foglalkoznod - teszem még hozzá. - Viszont nekem az jutott eszembe, - kanyarodok vissza a beszélgetés elejéhez - hogy mi van akkor, amikor küldik a terepen lévőket a pszichológushoz, vagy, amikor Téged küldenek, mert az eljárásrend megköveteli? - gondolkozok hangosan. Biztos ő is tudja, hogy olyan esetben, amikor egy bevetésen egy kolléga sérül meg súlyosan, vagy esetleg meg is hal, akkor az ott lévők esetében is a kötelező pihenő után pszichológus dönti el, hogy alkalmasak-e a munkára. Meg egyébként is járniuk kell pszichológiai felülvizsgálatra meghatározott időszakonként, ha jól tudom évente. Azzal tisztában vagyok, hogy egy-egy ilyen felülvizsgálat nem két perc, de azt is pszichológusok vagy viselkedéselemzők rakják össze, akik tudják a válaszokat. Ilyen esetben mi van? Őket hogyan szűrik ki, hogyan tudnak nekik segíteni, főleg, amikor lehet, a munkájuk a tét?
- Igen, ismerek olyat - válaszolok őszintén. Most nincs értelme hazudni, hiszen, ha ismeri Tíot, vagy, ha véletlen fog vele találkozni, akkor egyből le fogja vágni, hogy volt katona. Már a megjelenésén látszik, hogy volt. Bár szerintem az összes katonán látszik, hogy katona, vagy valamikor az volt. Van valami a megjelenésükben, ami árulkodó. - De szerintem nagyon sok rendvédelmi szervnél dolgozó volt katona - gondolok bele jobban, hogy ez azért talán nem is olyan meglepő. Ha valamilyen okból le kell szerelnie, akkor pedig talán ezek a szakmák azok, amikben a legjobban ki tudnak teljesedni, hiszen hasonló szervezeti felépítésű, és a mentalitás is hasonló, csak kevesebb követelménnyel, fegyelemmel és megterheléssel. Mármint otthon lehet a családjával, nem kell olyan egészségi állapot, és kevesebb a fizikai és mentális megterhelés, mint a fronton. - Viszont lenne egy kérdésem, és nem fogok meglepődni, ha azt mondod: nem tudod a választ - mosolygok rá kedvesen. - Miért van az, hogy itt, Amerikában ennyire erős a „hőskomplexus”? - kérdezem kíváncsian. Sosem értettem, hogy miért hősies, hogy valaki hátra hagyja a családját, a feleségét, a gyerekeit, hogy egy idegen országban öljön? Miért hal meg itt jóval több rendőr és tűzoltó munka közben, mint bárhol máshol a világban? Miért vállalnak az itteniek jóval nagyobb, és sokszor fölösleges kockázatot, mint bárhol máshol? És hogyan tudják ezt egy ekkora országban ilyen szinten beépíteni a köztudatba? Bár én most nem amerikaiként gondolkozok, nem is érzem magam annak, hanem egy lány vagyok, aki San Juanból származik.
- Őszinte részvétem! - mondom nagyon együtt érzően. Bár azt nem tudom, hogy milyen lehet szinte már felnőtt fejjel ezt átélni, de tudom milyen elveszíteni a szüleinket, hiszen én is átéltem még kisgyerekként. - De jól gondolom, hogy elkapták az elkövetőket? - kérdezem kicsit bízva a pozitív válaszban. - Viszont én úgy gondolom, hogy mindenképpen életeket mentesz - osztom meg vele a nézeteimet kedvesen. - Főleg, ha olyanokat fogsz el, vagy olyanok elfogásában segítesz, akik nem mások védelme vagy önvédelem miatt követik el, vagy hirtelen felindulásból, gondatlanságból követik el a dolgot. Ha olyat kaptok el, akik ezt sportból vagy kényszerből, sorozatosan követik el, akkor mindenképpen segítesz, és életet mentesz, hiszen, ha túl is éli az áldozat, testi és/vagy lelki sérülést szerez, amiket lehet, egy életen keresztül sem tud igazán feldolgozni. És, ha elfogsz egy ilyet, a túlélő áldozatnak is segíthet, ha tudja, már nem kell félnie tőle, és azon is segítesz, aki így nem lesz az elkövető áldozata - mosolygok rá kedvesen. - Ebben csak az a nehéz, hogy miközben belenézel a bűnöző fejébe, és átveszed a gondolkodását, Téged ne mérgezzen meg évek múlva sem - tudom, hogy mondta, hogy igyekszik tenni ellene, de az évek múlásával lehet, ez egyre nehezebb lesz. Freuddal én sok mindenben nem értek egyet, és már a tudomány is tovább haladta az ő nézeteit, de ebben az esetben az a bizonyos ”mélységes” mondata/teóriája, lehet, hogy helytálló. Ha nem is Walyon esetében, vagy nem most, de az olyanoknál, mint ő, erre nagyobb az esély, mint másnál. Vagy legalább is én így látom. Ráadásul ott van az a „bölcsesség” is, hogy „bűnözőből lesz a legjobb rendőr”, így lehet, hogy, aki sikeres abban, amiben Waylon, annak hajlama van arra gondolkodásmódra. Hogy pedig ezt ki mire használja, az csak személyiség vagy környezetfüggő.

Megyek majd - rámborul kék nyári alkonyat -
szilándó búza közt, a fű sarját taposva.

- Nos, nem tudom, én még nem voltam soha ilyen felülvizsgálaton, nem dolgozom olyan rég az FBI-nál és nem volt még olyan traumám. De nem is beszélgettem még olyanokkal, akik lettek volna ilyen helyzetben. De majd idővel nekem is lesz felülvizsgálatom, így át fogok rajta esni, akkor majd elmesélem milyen volt.
De gondolom nem lehet különb egy rutin pszichológiai vizsgálatnál, mint mikor az ember az alkalmasságiért megy pszichológushoz. Szóval szerintem nem vészes. Bááár érdekes helyzetben leszek, hiszen én magam is pszichológiát végeztem, szóval rám biztosan jobban odafigyelnek. Nem, mintha át akarnám verni az orvost, de gondolom számítanak rá, hogy én is résen leszek - feleltem, amennyire tőlem telt. Tényleg nem értettem ehhez a részhez annyira, szóval nem mertem annyira nyilatkozni, mert hülyeségeket sem akartam beszélni. - De szerintem nekünk más tesztek és más kérdések vannak, biztosan tudják, hogyan fogjanak meg minket, azért elég felkészültek egy ilyen szervezetnél. Olyan ez, mint mikor egy bűvész akar egy másik bűvészt átverni egy trükkel. Szerintem.

- Nos, ehhez nem tudok hozzá szólni. Csak pár éve dolgozom a bűnüldözésben, de van benne valami. Az öreg rókák között biztosan sok az ex katona. Végül is ez a nekik való terep. Lehet nem pont az FBI, mint inkább a sima rendőrség, de biztosan minden szektorban megtalálhatóak. Itt tudnak érvényesülni és a rendőrségnek is biztosan jól jönnek, hiszen ők hatékonyak terepen - értek vele egyet. - Majd jobban kérdezősködöm. Nem szoktam nagyon az ilyen dolgokkal foglalkozni. Úgy vagyok vele, hogy mások múltja, előélete nem én rám tartozik. Nem szoktam kérdezősködni a személyes dolgaikról. De majd megpróbálok egy-egy kollégánál, akivel jó viszonyban vagyok. Talán nem veszik zokon - válaszoltam, de következő kérdése meglepett és elsőre nem is tudtam mit feleljek rá.
- Nos... nem tudom - nevettem zavartan. - Talán a média és az irodalom, a játékok... a médiából indulhat. Meg gondolom a képregények, szuperhősök, az akció filmek, az erre épülő regények, a sok számítógépes és konzolos játék, meg minden. Nagyon sok irányból ömlik ránk a hősködés. Na meg Amerika amúgy is nagy háborús és katonai múlttal rendelkezik, rendőri múlttal, sok híres bűnözővel, katonával, rendőrrel, titkosügynökkel, híres nyomozóval akik szolgálhatnak egyfajta példaképként is az embereknek, főleg a fiataloknak.
Mindenhonnan sugallják nekünk a hazafiasságot is, emlegetik a háborús időszakokat, a hadi múltat, hősként beszélnek a hősi halottakról, a tetteiket példaértékűnek kiáltják ki, magasztalják az önfeláldozást. Gondolom ezek a dolgok játszhatnak közre.
Mint, mikor Magyarországon is sok fiatal gyerekként olyan akar lenni, mint Petőfi, Kossuth, Táncsics, Dugovics Titusz, stb. Aztán idővel felismerik, hogy nem kéne. Itt nálunk minden bizonnyal nem ismerik fel, hogy ez nem járható út, illetve nem kéne, hogy az legyen.

- Köszönöm - sóhajtottam, mert még mindig kellemetlen volt az emlék. De örökre az is marad. Aki így veszti el a szüleit, biztos örökre nyomot hagy benne. - Igen, el - bólintottam. Elkapták a szüleim gyilkosát.
A munkásságomról alkotott kedves gondolatai adtak nekem némi erőt és már nem éreztem magam annyira semmit mondó porszemnek. Jól estek a szavai és kezdtem magam ismét fontos embernek érezni. Nem pótolhatatlannak és nem hősnek, hanem olyan valakinek, aki hétköznapi hős. Az átlagos srác, aki a munkájával életeket ment és családokat segít. Már, amikor sikerrel járunk.
- Nem hagyom. Igyekszem erős lenni és önmagam maradni. Néha nehéz, de igyekszem tartani magam. Ha úgy érzem sok, akkor kiveszek egy kis szünetet.

To Flor Sánchez.

“Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.”

Zene | Öltözet | Helyszín | to:  @Flor Sánchez Moreno  

- Azért remélem, hogy erre nem fog sor kerülni - mondom kedvesen. Az ilyen felülvizsgálatok traumás helyezetek után vannak, és az FBI-nál ezek súlyosak, nem olyanok, mint egy átlagos munkahelyen. - Nos, lehet, hogy már beszéltél ilyennel, csak nem akartak ilyen traumáról beszélni, mert ez akkor is nehéz lehet, ha már feldolgozta valaki - gondolkozok el. Ha fel is dolgozzuk, akkor sem biztos, hogy szívesen beszélünk az esetről, főleg nem egy „pszichológus” kollégával, aki kiszúrhatja, hogy valami nem oké velünk. - Tudod, én ezt az átverem vagy sem az orvost mindig úgy nézem, hogy tiszta fejjel biztos nem tenném, hiszen értem van, nekem akar segíteni, de lehet, egy pszichológiai vizsgálatnak olyan következménye van, ami akkor ár, hogy nem akarok vele szembesülni, mert kihúzhatja a biztos pontot is a lábam alól - gondolok bele a dologba. - Mert itt az a kérdés, hogy milyen helyzet miatt kerültél elé. Ha olyan, amit úgy élsz meg, hogy az egész életedet fenekestül felforgatta, és az egyetlen biztos pontnak a munkád, a kollégáid tűnnek, mert ők tudnak a legtöbbet melletted lenni, akkor nem feltétlen van mindenkiben annyi erő, hogy bevállaljon egy olyat, hogy a pszichológusi vélemény miatt hetekre elvágják ettől, és hazakényszerítsék - jut eszembe egy olyan helyzet, amikor lehet, nem őszinte a páciens. Ha van egy ügynök, egy dolgozó, akinek a párja úgy dolgozik, hogy sokat van távol az otthonától, vagy olyan trauma érte, hogy figyelni kellene rá, és az, akivel együtt él, napközben dolgozik, akkor nem biztos, hogy a traumát átélt személy be meri vállalni, hogy egész nap, vagy akár napokig egy üres lakásban legyen egyedül. - Igen, lehet, hogy jó ez a bűvészes hasonlat, csak a kérdés, hogy kit mi motivál - ejtek meg ennyit.

- Lehet nem is kell igazán kérdezősködni - mosolygok rá. - Ha figyelsz, akkor szerintem látszik rajtuk, hogy ki szolgált valamelyik egységben. Viszont az valahol tiszteletre méltó, hogy nem a múltja után akarod megítélni az embereket, a kollégáidat, de lehet, nem ártana a munkádból adódóan mégis jobban odafigyelni erre. Előfordulhat, hogy van, aki egy bizonyos terepmunkára alkalmatlan, mert vele is történt hasonló, és esélyes, hogy abban a bizonyos éles helyzetben leblokkol, amit lehet, nem árt, ha észrevesz valaki. Ettől még másban lehet kiváló, de a leblokkolás életveszélyes lehet főleg az FBI-nál - intem óvatosságra.
Annyira nem lepett meg, hogy ő sem tudta a valódi választ, mert tőle is ugyan azokat a válaszokat kaptam, mint mindenki mástól. Sok lehetséges ok, de biztosra egyet sem mond senki. - Lehetségesek. Bár én mindig egyedi látásmóddal rendelkeztem, és ezt eddig sem értettem, és talán soha nem is fogom - húzom el a számat.
Látom, hogy ő sem szeret a szüleiről beszélni, így részemről le is zárom a témát. Az ő szüleinek a gyilkosát legalább elkapták. Ez talán megnyugvás a számára, bár ez sem hozza vissza őket, ahogy semmi sem.
Látom rajta, hogy megnyugodott, és mintha egy kis önbizalom is költözött volna a szemeibe a szavaim után. Pedig nem hazudtam, csak azt mondtam, amit gondolok. Bár tudom, hogy néha nagyon sokat jelent, ha valamit kívülről hall az ember. Néha a világ legegyszerűbb dolga is más megvilágításba kerül, ha kívülről hallja az ember, nemhogy egy olyan, amit most én mondtam.
- Az jó. Nem tudom, hogy bent, az FBI-nál van-e olyan barátod, aki hasonló munkát végez, esetleg a profilozók között, de én javasolnám, hogy beszélgess velük, mert lehet, egy-egy megrázkódtatásodra tudnak jó feldolgozó praktikát mondani, mert lehet, ők már találkoztak olyannal, vagy hasonlóval - ajánlom neki kedvesen. - Meg ők nem külsősök, így jobban el tudsz velük mélyedni egy-egy munkahelyi dologban, mint mondjuk a pároddal, akivel nem mehetsz bele szakmai dologba, mert az civil elől titok - teszek neki egy javaslatot a feldolgozásra. Az orvos is egy kollégájával tudja a legjobban megbeszélni a gondokat, mert a titoktartás miatt nem beszélhet meg mindent a párjával, ha ő nem orvos, vagy ápoló, vagy hasonló. Rébuszokban beszélve meg nem lehet mély traumákat kibeszélni, feldolgozni.