Chicago nem tartozott Amerika legbiztonságosabb városai közé, mégis valamilyen oknál fogva a családom ragaszkodott ehhez a városhoz. Tagadhatatlanul szép volt, de már egészen gyermekkoromban megtapasztaltam, hogy nem barátságos otthon. Ma már fájdalmas emlékek kötnek szülővárosomhoz, melyekre nem szívesen gondolok vissza.
'95-ben születtem, apám a Northwestern Memorial Hospital sebészorvosa volt, anyám pedig régiségkereskedő volt. Mára már mind a ketten halottak, ezért beszélek róluk múlt időben.
Talán ki sem kell emelnem, nagyon jó anyagi körülmények között éltünk, nem volt gondunk semmire, talán csak rám. A szüleimnek nem volt könnyű, amikor megtudták, hogy a fiúk Aspergeres. Nekem sem volt könnyű, ugyanis a betegségem miatt teljesen más szemmel, más viselkedéssel látom a világot, de szerencsétlenségben szerencse, csak a spektrum alsó részén helyezkedem el, így  zömében csak a szokatlan viselkedésemmel és a magas intelligenciámmal tűntem ki az emberek nagy sokaságából, bár így is voltak problémák. Kezdetekben nehéz volt, de mára már megtanultam beilleszkedni.
Van némi OCD-ém is és különösen ügyelek a személyi higiéniámra, de összességében képes vagyok rendezett, normális életet élni, de gyerekként még sok-sok falba és problémába ütköztem. Nem túl jó környéken éltünk, nehezen találtam meg a magam társaságát, sőt, szinte alig. Kirekesztett voltam, de nem mindig szomorkodtam e-miatt és igyekeztem a magam kis világában ellenni. Az időm nagy részét az iskola könyvtárában töltöttem, vagy éppen kisállatok társaságában, a diákok helyett pedig a tanárok társaságát kerestem.
Az anyagi biztonság sokat segített abban, hogy ne kelljen félnünk a pénzhiány okozta kellemetlenségektől, de arra is jó volt, hogy meg tudják nekem fizetni a kis dolgaimat. Sokat költöttünk könyvekre és múzeumi belépő jegyekre, irodalmi estekre, színház jegyekre, vagy éppen az operába, bár ezeknek sokszor csak én hódoltam, nekem vették őket. Ezekből nyertem némi boldogságot és segített hozzá, hogy a magam társaságában lehessek. Ezeken a helyeken sok hozzám hasonló érdeklődésű és gondolkodású emberrel találkoztam.
A középiskola elvégzése után jelentkeztem az egyetemre, ahol a pszichológia szakot választottam. Mindig is érdekelt a pszichológia, részben azért, ami velem történik. A saját betegségem és a környezetem viselkedésének megfigyelése inspirált arra, hogy ezt az érdekes szakot válasszam, aztán mikor szakosodni kellett, akkor szembejött velem egy érdekes bűneset, ami arra inspirált, hogy a kriminálpszichológia irányát válasszam. A Bábjátékos nevű sorozatgyilkos hatására kezdett el érdekelni a bűnügyi világ és azt terveztem, hogy a rendőrség gyilkossági osztályán fogok dolgozni, az élet máshogy rendelkezett.
Az egyetemen az utolsó évemet töltöttem, amikor valami borzalmas dolog történt. Nekem otthon nem meséltek róla soha, de később megtudtam, hogy édesapám elvesztett egy pácienst műtét közben, de a férje nem tudta feldolgozni az autóbalesetet szenvedett felesége halálát. Ez nem apám hibája volt, sajnos nem tudták megmenteni az életét, pedig igyekeztek. Mindent megtettek. A beteg férje apámat hibáztatta a halála miatt, a temetés után pedig eljött a házunkhoz és a bosszútól vezérelve lelőtte mindkét szülőmet. Apámat bosszúból, anyámat pedig... talán csak azért, mert szemtanú volt, vagy azért, mert őt lőtte le elsőnek, hogy apám érezze milyen érzés elveszteni a feleségét? Talán így lehetett. Az igazság az, hogy ezen sose gondolkodtam el.  Nem volt rá lelki erőm.  Mindig igyekszem, hogy ez az emlék sose kerülhessen felszínre. Túlzottan fájdalmas.



Szüleim halála után csak nagy nehézségek árán tudtam elvégezni az egyetemet. Pszichológushoz jártam, időm nagy részét pedig a világtól elzárva töltöttem. Nem találtam a helyem a világban, összeomlottam és sokat betegeskedtem. Sokszor gondolkodtam a környezetváltozáson, de amíg az egyetemi tanulmányaim folytak, semmiképpen sem költözhettem el, de a doktorálásom után azonnal túladtam a házon és még Chicagot is elhagytam.
New Yorkba költöztem, hogy magam mögött hagyhassam a romlott várost és a gyilkosság emlékét is. De az emlék nem tűnt el. Velem maradt. Kínzott, nem tudtam tőle szabadulni, de tudtam, nem heverhetek örökké a padlón, fel kell állnom és élnem kell az életem, így egy pszichiáter, Dr. Brewster segítségét kértem, aki a gondjaiba vett és az ő segítségével valamelyest talpra álltam és viszonylag egészséges lelki állapottal vágtam bele a munkakeresésbe.
Egy kis protekció által, de bekerültem a New York-i FBI-hoz, mint kriminálpszichológus, bár voltak, akik húzták emiatt a szájukat, de ez nem szegte lelkesedésem, hanem igyekeztem a maximumot nyújtani és bebizonyítani, hogy igen is alkalmas vagyok a munkámra és megérdemelten szereztem meg a doktorimat.



A szerelem engem sem került el életem során, pedig mindig is ódzkodtam a gyengéd érzelmektől, ám valaha mégis csak létezett valaki, aki egyetemi éveim során sikeresen elcsavarta a fejem. Beférkőzött a tudatomba, a szívembe és mohón telepedett rám. Minden óvintézkedésem ellenére beleestem egy vad halász hálójába és elvakultak érzékeim, de a félelem végig ott volt bennem. Éreztem, meg fogom ütni a bokámat, de mégis győzedelmeskedett felettem szerelmem tárgya, aki az első beteljesült éjszaka után kilépett az életemből. Sosem értettem miért, de nem láttam őt többé. Nem csak én, senki. Eltűnt. Sokáig azt hittem én voltam az oka. Talán kevés voltam, talán nem tudtam megadni neki valamit? Volt pénzem, érzelmileg odaadtam magam és testileg is. Talán mégis valamiben nem voltam neki megfelelő? Aztán rájöttem, jobban mondva megtudtam, hogy eltűnt Chicago életéből. Sem a többi hallgató, sem a tanárok, sem a szülei, sem a rendőrség nem tudta hová tűnt.
Sokáig próbáltam őt megtalálni, de arra a következtetésre jutottam, hogy kevés vagyok hozzá. Ha a rendőrség nem találja, miért pont én lennék az, aki megtalálja? Talán nem is él már? Talán öngyilkos lett? Vagy megölték? Remélem nem. Bíztam benne, hogy csak elutazott és valahol él. És boldog. Még ha nélkülem is és én nem is vagyok boldog, de ő talán az. Talán okkal nem köszönt el senkitől. Talán okkal menekült el és most boldogabb, mint itt volt. Boldogabb, mint velem...
   

Bármennyire is szeretnénk, az emlékek elől soha nem futhatunk el. Immáron két éve élek Queensben és lassan négy éve annak, hogy a szüleimet megölték és még több éve annak, hogy a szerelmem nyom és talán indok nélkül kisétált nem csak az én életemből, hanem egész Chicago életéből is. Hiába szeretnék minden fájó emléktől távol szaladni, nem tudok. Minden vágyam az lenne, hogy megszabaduljak a gyötrő gondolatoktól, de nem tudok.  Szeretnék egy ajtót a tudatom mélyére, mely mögé minden emléket elzárhatok, de nem lehet. Nem létezik ilyen.
Hajnal négy óra volt, de képtelen voltam aludni. Ma lesz az első napom az FBI-nál, de félek tőle. A lakásom teraszán ültem egy bögre kávéval a kezemben és a várost néztem, mely még ilyen időtájt is forgalmas volt. Hiába, a mondás igaz, New York nem alszik. Mindig is rossz alvó voltam és akárhányszor ültem ki ide, vagy tettem egy kört a városban, sétáltam egyet, mindig volt valami. Néhány autó, járókelő, fények és emberek az éjjel-nappali helyeken. Teljesen mindegy milyen időben, de a lakosság él és mozog. Jó érzés tudni, hogy nem csak én virrasztok.
Ahogy lenéztem az utcára, láttam pár autót, kivilágított kerékpárt és egy-egy gyalogost.
Belekortyoltam a kávémba és kissé mélabúsan arra gondoltam milyen lenne, ha anyám és apám élne. Vajon büszkék lennének rám? Biztosan. Emlékszem rá, hogy kisgyerekként, fiatal tizenévesként mennyire féltettek engem a felnőtt kor viszontagságaitól, hiszen jól tudták, különleges vagyok. Ők sosem azt mondták, hogy különc. Mindig azt mondták "különleges". Féltek, mert attól tartották a világ élve felfalhat. Nem tudták valaha is helyt fogok-e tudni állni egy olyan kegyetlen és önző világban, mint, amit ma is élünk. Talán ma is óvnának és féltenének, ha élnének és anyám mielőtt ma indulnék dolgozni, megigazgatná a kabátom, a mellényem, a nyakkendőm, megsimogatná a mellkasom és büszkén mosolyogna, hogy "Tudtam, hogy sikerülni fog!"," apám pedig derék férfi módjára vállon veregetne és azt mondaná, "Ez az Willy, minden rendben lesz! Sima ügy lesz! Megcsinálod!".
Nem tagadom, megharapott az élet, de nem falt fel. Egy jó nagy darabot kiharapott belőlem, a seb pedig ma is vérzik, de élek és talpon vagyok. Cipelem a fájdalmat és töretlenül hajtok előre. Tudom, hogy anyám is ezt szeretné, apám is biztatna és ha egykori szerelmem is velem lenne, ő biztosan elkísérne és az FBI ajtaja előtt adna egy puszit és megölelne. De senki nincs velem, csak én.
Nem szerettem a reggeleket, mert a magányban felsejlettek a keserű emlékek, a letargikus gondolatok. A kávéba hiába tettem három édesítőt, az ilyen gondolatok mellett keserűnek éreztem.
Lassan, de biztosan eljött a reggeli zuhanyzás ideje, a készülődés a reggelihez, majd pedig a pipere dolgok, hogy a megjelenésem tökéletes legyen. Fogmosás, arcmosás, a frizurám megcsinálása, a bőrápoló, a parfüm, a ruha és minden, ami ahhoz kell, hogy úgy nézzek ki, mintha a legjobb formámban lennék.
Mikor eljött az indulás ideje, magamhoz vettem a válltáskám, amiben a telefonom, a pénztárcám, az irataim és minden egyéb fontos dolog benne volt, ami kellhet a nap folyamán. A nyakamban ott lógott a kártya, mely igazolja, hogy az FBI-nak dolgozom, mint kriminálpszichológus.




Kellemes, hűs szellő súrolta arcom, miközben a nap enyhe sugarai még mindig képesek voltak adni annyi meleget, hogy itt az ősz küszöbén még ne kelljen kabátot venni. Már éreztem, hogy nem sokáig lesz ilyen jó időnk, de próbáltam kiélvezni a még hátralévő napokat, ugyanis a meteorológusok szerint a következő hetekben lehűlés várható. Az autó ablakából figyeltem a tájat, hogy merre járunk, az útvonal pedig beleégett a memóriámba. Nagyon szép táj volt, tele színes virágokkal és zöldellő fákkal, egyetlen fájdalmam csak az volt, hogy tudtam, miért tartunk oda, ahová mentünk. Egy röpke pillantást vettem társamra, aki a volán mögött ült. Nem tűnt megviseltnek, talán azért, mert már sok hasonlót látott. Én mégis megviselt voltam, pedig nem lenne szabad. Megígértem a felettesemnek, hogy erős leszek, megígértem Dr. Brewsternek, hogy fejlődni fogok és nem hagyom, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, de mikor megérkeztünk a helyszínre és megpillantottam a holttestet a virágok között feküdni, meztelenül, véres mellkassal, arra gondoltam, hogy ez Ő is lehetne. A személy, akibe évekkel ezelőtt annyira szerelmes voltam és olyan hirtelen hagyott el mindenkit. Egy rövid időre olyan érzésem volt, mintha a nyálam epe lenne, a szép kék ég fekete, a hűs szellő pedig jéghideg. Az áldozat még fiatal, fiatalabb, mint én, gyenge fizikumú, alacsony. Kontaktlencsét viselt, melyből egy hiányzott. Az, ami a bal szemén kellett volna lennie. A jobb karján egy szerelmi tetoválás volt, rajta a párja nevével. Hosszú, platina szőke haja vérfoltos volt és úgy tűnt meg is tépték neki.
Három egyetemista tűnt el, ebből egy elő került most, de holtan. Keserűség fogott el, mélységes bánat, mikor arra gondoltam az én egyik szerettem is fekhetne itt és egy rövid időre újra átéltem azt, amit a szüleim halálakor éreztem. Tragikusan fiatal volt az elhunyt és láthatóan annyira gyenge is, hogy esélye sem volt a gyilkosával szemben. Milyen ember az, aki vissza él a fizikai fölényével?
Az én dolgom lenne, hogy segítsem a nyomozókat, én voltam a pszichológus - akár azt is mondhatnánk a profilozó, - de kellett egy kis magány és legalább három deci hűs víz, hogy képes legyek foglalkozni az esettel.
Ki fognak rúgni. Minden porcikámmal érzem, hogy ki fognak rúgni, ha nem változtatok a dolgokon.
   

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy nagyon szépen kidolgozott karakterlapot hoztál nekünk, amelyből tökéletesen meg lehetett ismerni a karaktered múltját és jelenét is.
Szerintem egy roppant erős fiatalember vagy, aki a betegsége ellenére és az Őt ért tragédiák miatt is képes volt talpon maradni, és végig menni azon az úton, amelyen elindult, egy pillanatra sem adtad fel a céljaidat. Sajnos a múltban ért csapásokat nem olyan könnyű feldolgozni, még akkor sem ha van hozzá segítségünk, veled pedig sajnos nem bánt kesztyűs kézzel az élet. Nagyon sok mindenkit kellett eleveszítened magad mellől, a hozzád legközelebb alló emberek nélkül kellett megállnod a sarkadon, és egyáltalán nem is meglepő, hogy még mindig sokat gondolsz rájuk és arra, hogy mi lenne, ha... Én azt gondolom, hogy a szüleid, ha élnének akkor roppant büszkék lennének rád azért, mert ma az vagy, aki. Szerintem kívánni sem kívánhattak volna nálad jobb gyereket, de ideje most már elengedned Őket, mert a Te életed folytatódik, és még egy hosszú utazás mindig vár rád. A hírtelen eltűnt szerelmedről is talán sokkal könnyebb lenne lemondani, mert bármi is történt vele, Te egyenlőre csak saját magad kínzod az elméleteiddel, amelyeket róla gyártasz. Igazából bármi lehetséges, de a lényeg az, hogy már olyan sok év eltelt azóta, hogy kár ezen lovagolnod. Amig a múltban vagy ragadva, addig nem tudsz a jövődre koncentrálni, ami lehet, hogy sokkal szebb meglepetéseket tartogat a számodra, mint hinnéd!
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd magad nagyon jól! Köszi az élményt!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!