Sosem voltam az a piszkosul stabil lélek, ha őszinte akarok lenni... Vagyis de, kicsi gyerekként, de... aztán... Tini koromtól fogva, mindig is voltak gondok bennem... persze azért voltak stabilabb időszakaim is az évek során... de egyszer minden jó véget ér...
Még kezdetben, minden rendben ment velem, azt hiszem, nem igazán bennem volt a hiba, amikor elindultam a lejtőn, első pillanatban inkább löktek, és... onnan már nehéz megállni... nekem se ment túlságosan jól, ha mindent összevetünk. Még az első tíz évem nagyjából oké volt, bár a családommal sosem jöttem ki túl jól, de... elevickéltünk egymás mellett, a lehető legkevesebb kapcsolatteremtéssel. Anyám olyan... fura volt, engedelmes kis... szobanövény, leginkább így nevezném, mert dísznek volt csak a házban, nem igazán volt semmi más haszna... csak ott volt, nem is tudom minek. Apám mintha észre se vette volna, hogy ott van. És azt hiszem, anyám se akarta, hogy észrevegye őt, főleg akkor ne, mikor apa engem kínzott válogatott módszerekkel... 
Mindig is kreatív lélek volt ilyen téren, onnantól fogva, hogy kb. tíz éves koromban elkezdte. Nem igazán tudom, miért... Nem tudom, hogy velem volt-e baja, én csináltam-e valamit, vagy nála kattant át valami, de én speciel az utóbbira tippelnék, mert esküdni mernék, hogy én semmi olyat nem csináltam, amivel azt mind kiérdemeltem volna... Tény, hogy néha kerültem bajba a suliban, néha csináltam komiszságokat, de semmi durvát, semmi olyat, amiért agyba-főbe kellett volna verni, meg ilyenek... legalábbis szerintem.
Később persze gondoltam arra is, hogy apám simán csak megbolondult, de... ahhoz igazából túl okosan fedte el a bántalmazásom nyomait. Na jó, azokat nem fedte el, csak... kimagyarázta. Én meg hülye voltam, meg féltem, és... hagytam neki. Nem akartam megtudni, mi történne, ha megmondanám az igazat... Azt hiszem, mondhatom, hogy gyáva gyerek voltam. Persze ezzel mások sose értettek egyet, akiknek elmondtam az igazat, de... én így éreztem, ma is így érzem... Akit bántanak, és nem beszél, hogy mentse magát, az gyáva. Amikor apám megvert, nem mondtam meg a kórházban, hogy ő volt. Amikor "véletlenül" az oldalamba szúrt egy kést, azt mondtam a rendőröknek, hogy én sétáltam bele, mert figyelmetlen voltam. Mikor lelökött a lépcsőn, és egy emeletnyit gurultam lefelé, az volt a sztori, hogy megbotlottam a saját lábamban... És amikor benyugtatózott, hogy nyugton maradjak, de túladagolta... arra azt mondtam, hogy én voltam, és csak fogadásból csináltam egy haver kedvéért...
Az igazságról csak azután beszéltem, miután apám meghalt egy autóbalesetben, mikor huszonnégy éves voltam. Addigra rég elkerültem otthonról, már nem bánthatott, de... addig mégis hallgattam. Azt hiszem, úgy könnyebb volt tartani magamban az ingatag stabilitásomat. Tudniillik, az egész bántalmazós műsor eléggé... megviselt lelkileg, szellemileg, érzelmileg... Kölyökként feszült voltam, bizalmatlan, ingerlékeny, szétszórt... persze nem mindig, de... elég gyakran. Ezt néha elcsórt bogyókkal próbáltam csillapítani. Onnantól, hogy apám először begyógyszerezett, láttam ebben valami mentőövet, és... rendszertelenül, de be-beszedtem pár pirulát, ha úgy éreztem, hogy kell. 
Aztán, amikor tizennyolc évesen eljöttem otthonról és New Yorkba költöztem hogy önállósodjak, nem éreztem már szükségét... nyilván azért, mert itt nem akart bántani senki. Bár fel-felcsapott olykor a feszültség bennem, csipetnyi üldözési mániával keverve, de...  igazából, hosszú idő óta, akkor éreztem magam a legjobban. Szinte normálisan kezdtem el élni... megismerkedtem egy lánnyal is, aki nagyon bejött nekem, és... jó hatással is volt rám... lecsillapított a jelenléte, békével töltött el. Őt követtem, amikor kitaláltam, hogy rendőr akarok lenni. Ami nyilván furán hangzik, végülis a magamfajták ritkán választanak ilyesmi célt, gondolom, de... részben, a lánnyal akartam lenni, és részben... gondoltam, hogy ha megtanulom megvédeni magam, többet majd nem bántanak soha...
És ez volt az én kis stabil korszakom. Az első new yorki évek... amikor tanultam, képeztek, majd rendőr lettem... közben a lánnyal összejöttünk, járni kezdtünk, aztán együtt is éltünk, majd... elvettem... és ő szült nekem két kislányt. Volt pár egészen szép évünk... De akkor már kevésbé volt szép, mikor apám meghalt, én meg megnyitottam a lelkem néhányak előtt, például a párom előtt, a múltamról, és némi erőltetéssel, emiatt elkezdtem dokihoz járni, hogy majd ott biztos fel tudom dolgozni a múlt fájdalmait...
De ez végül rosszul sült el. Hogy velem volt-e a baj, vagy a dokival, azt nem tudom igazán, de nem javult a dolog, hanem romlott... Végül odáig jutottunk, hogy sosem volt még olyan rossz... megint feszült lettem, mániákus, ingerlékeny... amit a doki gyógyszeres rásegítéssel akart gyógyítani, bennem viszont ettől előjöttek a régi reflexek, és mivel a helyzet is rosszabb volt, mint anno, most a pirulákból is több fogyott. Mire a doki rájött, hogy nem oké, már késő volt. Úgy ettem a gyógyszert, mint a lányaim a cukorkát... és már az sem volt elég, így persze durvább módszerekhez nyúltam, különböző drogokhoz, amiket az utcán szereztem be.
Rendőrként, tudtam jól, hol találok ütős anyagot. A feleségemnek sem tartott sokáig rájönnie, hogy mi is történik velem, és ő próbált is segíteni, tényleg, de... én meg már nem hagytam, és ő minél inkább igyekezett, én annál ellenségesebb lettem. Végül, egy este csúnya veszekedés kerekedett közöttünk, aminek az vetett véget, hogy megütöttem. És nem, erre beállva se voltam büszke, rájöttem én, hogy mit tettem, és rögtön meg is bántam, de már mindegy volt... Még aznap este fogta a lányokat, és leléptek. Nem tudom hol vannak... azóta talán már a várost is rég itt hagyták, és nem is hibáztatnám őket érte. Én egy gyáva szar voltam, nem menekültem el, az elől, aki bántott... és még ha ez "csak" egy pofon is volt, akkor sincsen rá bocsánat... sose volt, sose lesz!
A munkámat legalább ilyen könnyű volt elveszteni egy pillanat alatt. Csúnyán elszúrtam egy rajtaütéskor... meglőttem egy társamat... mert azt hittem, fegyvert fog rám... hallucináltam... gyógyszer hatása alatt voltam, és... hamar rájöttek, hogy mennyire nem vagyok rendben... így elvették a jelvényem, vizsgálat indult... és nem vagyok hülye, tudom mi lesz a vége annak... Nincs már munkám, nincs családom... nincs semmi... és valahol mélyen érdekel ez engem, de... inkább mégse... mert nem is akarom visszakapni egyiket se... hiszen, ha nincs, nem tudom elszúrni se. Sokkal könnyebb elszállni, úgy nem kell küzdeni, gondolkodni, emlékezni, szenvedni... Mikor fekszem a kedvenc sikátoromban, vagy a parkban, vagy az utca közepén, vagy akárhol... a kép összefolyik a szemem előtt, és érzem, hogy lebegek... mikor minden fény és zaj tompa, és távoli... minden sokkal könnyebb, minden sokkal jobb... Nem akarok tovább küzdeni, elfáradtam...

Hasra érkeztem a koszba. Hallottam, amint az ég megdörrent... Vagyis... reméltem, hogy az ég az... miközben tekintetem egyre homályosabb lett, ahogy ujjaim közt szorongatva egy szakadt kis nyakláncot, néztem az egyre és egyre távolabb kerülő gyermekalakot a sötét, holdfényes sikátorban... Bele sem gondoltam, mit keresne egy ilyen kicsi gyerek egy ilyen helyen, ráadásul ilyenkor... nem foglalkoztam vele, hogy nincs valóságalapja, annak, amit látok... láttam, és kész, nekem ennyi elég volt, hogy igazi legyen...
Még nyeltem egyet, száraz volt a torkom... Behunytam a szemeim, majd újra kinyitottam... és megint... azután elveszett minden... lesüllyedtem hirtelen a mélységbe, mintha valami fekete massza nyelt volna el... melegnek tűnt, sűrűnek... furcsa illata volt... olyan fenyőszerű...
Majd fény gyúlt...!
Nem, nem napfény, nem is a Mennyország tetves kapuja nyílt meg előttem, és még csak nem is a Pokol forró melege jött el... Nem. De a szemem kinyílt, és egy kórházi szoba világosságában találtam magamat. Pittyegő géphang, csipogás... a közelben emberi neszezés, beszéd hangjai vettek körül.
Körbepislogtam. Minden úgy zúgott bennem, olyan furcsán, szinte zizegve, vagy... nem is tudom... mintha a zizis tévéképernyőt lehányta volna egy méhkas... olyan... izé volt minden... kellemetlen... Magamban rögtön arra gondoltam, nem tudom mivel hígította fel most az a barom a drogot, de... ilyet többet nem veszek, ez... nem jó... nem élveztem ezt az állapotot... máskor nem ilyen szokott lenni... ez most nem tetszett...!
- Szóval felébredt! - hallottam meg egy hangot valahonnan, és ahogy elfordítottam a fejem, az ajtóban megláttam egy nőt... a szerelése alapján egy nővér volt... A nevét nem tudtam elolvasni a névtábláján, messze volt hozzá, én meg még kába, de... az arca kicsit... mintha ismerős lett volna... Talán láttam már máskor is... végülis, nem először vagyok kórházban.
Beszélt hozzám valamit, de én nem figyeltem oda rá. Elfordítottam a fejemet újra, és kifelé néztem az ablakon, fel az ég felé... Éreztem, hogy közel jött, babrált valamit mellettem, hallottam a kattogást... Aztán éreztem, hogy a kezemhez nyúlt, az infúziónál... én megborzongtam tőle, elhúztam a kezem az érintése elől. Mondott valamit, de én szándékosan kizártam az agyamból... Sűrűn csináltam ezt mostanában...
Szerencsére hamar elhúzott, és reméltem, hogy vissza se jön... és... ő nem is, de jött helyette más. Két illető, percekkel később. Nem néztem oda, de hallottam belépni őket, hallottam a zizegő papírt a kezükben, vagy az egyiknek a kezében, mit tudom én... az egyik bemutatkozott, a másik néma maradt. Nem érdekelt a neve, se ő, így továbbra se néztem oda, és én nem is szólaltam meg. Minek tettem volna? Tényleg nem érdekelt. Nem érdekelt a neve, se az, hogy mi ő, vagy hogy szerinte én hogy vagyok... hogy mázlim volt, hogy kicsin múlt, vagy hogy abba kéne ezt hagyni... Mindig ilyenekkel jönnek, és még sose érdekelt... Az a része főleg nem érdekelt, mikor arról kezdett magyarázni, hogy egy rendőr akar velem beszélni, ha elég jól vagyok már hozzá...
Becsuktam a szemem, úgy tettem, mint aki elaludt. Szerintem a doki tudta, hogy kamu, de rám hagyta, mondott valami olyat a mellette állónak, hogy "Gyerünk, majd később folytatjuk." Aha, persze, gondolta ő...
Eszem ágában se volt folytatni velük bármit is. A meglépésben már nagyon gyakorlott voltam. Csak ki kellett várni, hogy elhúzzanak a közelből... vagy legalábbis máshova figyeljenek.
A cuccom a szoba sarkában volt egy kis szekrényben. Baromira szédültem, de elszenvedtem magam odáig, aztán küzdelmesen, de felöltöztem. Kicsit koszos volt, kicsit büdös, de nem is érdekelt milyen, csak a saját cuccom legyen. Mikor készen voltam, egyszerűen hátrahagytam a szobát, irányba vettem a folyosót, elosontam a nővérpult mellett, ahol nekem háttal állva telefonált egy idősebb nő... egy másik meg valami papírra írt a pulton... Aztán a liftnél állva már az arcomba húztam a kapucnimat, hogy még véletlenül se okozzak néznivalót senkinek, és ne kelljen szemezni se senkivel, meg semmi ilyet. A liftben egyedül utaztam le a földszintig... ne menjünk bele, hogy valahol a második emelet környékén oda hánytam a sarokba... Amúgy nem volt szándékos, csak szarul éreztem magam, meg a liftet se szerettem soha... mindegy, nem kértem érte bocsánatot, a takarítónak legalább lesz munkája, nem kell attól félnie, hogy kirúgják, mert nincs haszna...
Gond nélkül elhagytam az épületet, nem tartóztatott senki, dehát miért is tették volna... csak egy pasas voltam, aki megy... talán kicsit dülöngélve, vagy megtámasztva a falat itt meg ott, de semmi extra, vagy feltűnő, vagy ilyenek... Mindenkinek megvolt a maga dolga, mit érdekeltem volna én bárkit...? Csak mentem, és mentem... az utcára kiérve pedig csak nekiindultam egy irányba a járdán. Nem néztem meg pontosan hol vagyok, vagy melyik kórházból jöttem épp ki, vagy merre van a hazaút... mindegy volt, csak... csak mentem... mentem, és mentem... és mentem... és... addig mentem, míg valahol megint felborultam. Talán a parkban lehettem... nem volt kemény, fűbe érkeztem... éreztem a szagát... meg nyirkos is volt kicsit... talán... azt hiszem... nem tudom... nem is volt fontos... Jó volt feküdni... zúgott a fülem... nehéznek éreztem a fejem... felsóhajtottam, ami jólesett... Csak hevertem... ujjaim kicsit a fűbe és a földbe markoltak, jó volt így... így akartam maradni... csak így maradni kicsit... akartam, hogy hagyjon mindenki... az egész világ... csak hagyjanak kicsit... hagyjanak ott feküdni a fűben... hagyjanak békén kicsit... mindenki... mindenért... csak hagyjon...
Ezekkel a kusza, kérlelő gondolatokkal aludtam el... vagy ájultam el... vagy tudom is én mit csináltam... nem tudom... dehát nem is volt az fontos... csak az, hogy hagyjanak...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy nem könnyű múltat hagytál magad mögött, nehéz családi háttérrel és iszonyúan fájdalmas gyerekkorral, amelyek megpecsételték az egész életed. Egy olyan gyereknek, aki nem kapott túl sok szeretetet nagyon nehéz olyan felnőtté válnia, aki képes legyen szeretetet érezni, vagy legalábbis tudni azt, hogy mit kell kezdeni az olyan érzésekkel. Sajnos Te a könnyebb útat választottad, és bár azt túlzás lenne állítani, hogy olyanná váltál, mint az apád, de egyértelműen nagyon rossz úton haladsz, amit ha így folytatsz tovább, akkor az életebe is kerülhet. Nagyon sok rossz dolgot kellett megtapasztalnod, én mégis azt gondolom, hogy élned kellett volna a lehetőségeiddel, hiszen kaptál a sorstól egy olyan ajándékot, ami felbecsülhetetlen. Az, hogy minden rossz ellenére is lett egy családod, éppen az az út lett volna, ami segíthetett volna feldolgozni a téged ért traumákat és meg kellett volna mutatnod, hogy sokkal több van benned, mint azt bárki is gondolta volna. Én egyáltalán nem gondolom, hogy rossz ember lennél, csak valahol az úton eltévedtél. Ismered a saját hibáidat, be is látod azokat, és innentől már csak annyi lenne a dolgod, hogy segítséggel vagy az nélkül, de mindenképp össze szedd magad. Nem csak a Te érdekedben, de azért is, hogy vissza nyerd a feleséged bizalmát, és a csodás kislányaidnak olyan apjuk lehess, amilyen neked sosem volt! A legfontosabb az, hogy Te ne mondj le saját magadról, hogy mások se tehessék azt! Én tiszta szívből kívánom, hogy ez sikerüljön!  
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd magad nagyon jól köztünk.  Köszönöm, hogy olvashattalak!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!