Szombat van. A hetem összefoglalása dióhéjban úgy fest, hogy a héten elolvastam három könyvet, leadtam két esszét, öt lánnyal kavartam, egynek sem emlékszem a nevére, de a tegnapi kettőnek emlékszem az arcára. Mondjuk azokra is azért, inkább, mert reggel láttam a fejüket, amikor kimásztam mellőlük az ágyból.
Félreértés ne essék, nem szeretem az embereket, és nem szeretem az emberek társaságát, de nem is utálom és nem is vetem meg őket, vagy ilyesmi. Idegesít a tömeg, de nekem már két ember is tömeg, és idegesít, ha haverkodásból mások a nyakamba csimpaszkodnak, és a vállamat rángatják röhögve, mert mekkora buli van épp. De beleszoktam, hogy emberek közt vagyok. És a megszokások egyfelől sokszor levetkőzhetetlenek tudnak lenni, másfelől meg... attól még, hogy a fizikálisan létező emberek társasága zavar, attól még nem szeretem a magányt. Már nem. Vagyis... ez bonyolult.
Irodalom szakos vagyok, könyvmoly, és jövendő író, szeretem az emberek egy fajtáját. A fiktív fajtájukat. Papíron, képernyőn, szavakból, mondatokból teremtett embereket. Szeretem őket, milliónyival veszem magam körül, komplett kastélyt építettem belőlük magam köré. Ők nem idegesítenek fel, és nem zavarnak, nem érzek tőlük kellemetlen nyomást a bensőmben.
A valódi emberek jelenléte zavar. De mint mondtam, megszoktam már, hogy körülöttem vannak, így valamilyen szinten sajnos már nem elég számomra az írott szó sem... És igen, az még frusztrálóbb, ha az embernek szüksége van valamire, ami amúgy zavarja, ha van. Nehéz ezt megérteni? Tudom. Nekem is. Kész tudathasadás, mikor olyasmire van szükséged, ami szinte fáj... és nem, nem szeretem, ha fáj... Ezt az esetek nagy többségében piával oldom meg. Mert mondjon bárki bármit, az alkohol igenis lehet orvosság egyes bajokra. A stressz, a frusztráltság oldására például kiváló. Minél többet iszok, annál jobban tudom magam érezni, és már nincs is zavaró zúgás a fülemben a sok embertől, aki körbevesz.
Ennél is jobban meg szeretnél ismerni? Fogadj el egy jó tanácsot a bölcstől: ne akarj megismerni.

Zavaró tényezők. Ez nem egy trauma, vagy egy szar gyerekkor eredménye, nem azért van, mert molesztált valaki, vagy mert sose volt apám, vagy mert egykeként nőttem fel. Nem azért zavarnak az emberek, mert túlzsúfolt, vagy éppen túl kihalt helyen nőttem fel. Nincsenek ilyen magyarázatként szolgáló kifogásaim, és nem is akartam ilyet keresni magamnak soha. Egyszerűen zavarnak az emberek és kész. Nem szeretem, ha körülvesznek, nem kerestem soha direktben a barátokat, nem gyűjtöttem magam köré rajongókat, és semmi olyat, amivel az emberek ki akarják tölteni az életüket manapság. Mert egyszerűen jól megvoltam magamban. Írtam. Én úgy éreztem jól magam. Ha az engem körülvevő emberek a papírlapon hevernek, és a számítógép képernyőjéről néznek vissza rám betűk formájában. Nekem ők ott voltak jó helyen. És ez nem zavart. Sosem zavart. Egész addig nem zavart, míg... meg nem ismertem ŐT... mert őutána, miatta... minden másmilyen lett, zavaros, bonyolult... kiszámíthatatlan. És én a mai napig ezeket a károkat igyekszem kezelni, orvosolni, javítani...
Egy írónak alapokra van szüksége. Az írásnak szabályai vannak, amiket nem illik felrúgni, és sok esetben értelmetlen is. Kell a rend, a rendszer... mindennek megvan a helye, az ideje, a módja. Minden megy, ahogy mennie kell. A történetek felépülnek, ha minden kocka a helyén van, és nem erőszakoljuk át őket máshova, és nem erőltetjük őket mássá, mint amik. De elég egy kitépett lap... vagy plusz egy, oda nem illő lap, és... minden felborul, átalakul, elromlik... tönkremegy.
Azt mondják, az írókat könnyű kiismerni. Mert amikor írunk valamit... önkéntelenül, és észrevétlenül is beleírjuk önmagunkat a műveinkbe. Nemigen lehet ezt levetkőzni, állítólag, és azt mondják, nem is érdemes, mert ha kivonjuk magunkat, ha nem adjuk bele önmagunkat az alkotásainkba, lélektelenné válnak, és funkciójukat vesztik. Hiszen, miért is olvasunk regényeket? Mert azonosulni tudunk velük. A történetekkel, a szereplőkkel. De ha a megírásukkor valaki nem adta bele a lelkét... ha nincs benne az ember a műben, akkor más ember sem találhat magára a sorok között. Bele kell tehát adni magunkat. A jót, a rosszat, örömet, bánatot, reményeket, félelmeket, tudásunkat, útkereséseinket, mindent. Életünk mélypontjait, és a csúcsokat, a bukásokat, a győzelmeket. Szóval, ha egyszer az életemről kezdenék majd el regényt írni valamiért, biztosan bele kellene írnom például, hogy apám volt a levegő az életemben. És nem, nem azért, mert nem lehet élni nélküle. Hanem mert mindenki mondja, hogy létezik, csak látni nem látszik. És igen, feltétele az életnek, kell a teremtéséhez... ez is közös bennük. Tudom, hogy létezik, kellett, hogy én is létezzek, és ennyi. Még egy fényképet sem láttam róla soha. És nem tudom a nevét. Nem tudom hol él, él-e egyáltalán még. Habár, különösebben nem is érdekelt soha. Egyszer érdekelt, mikor harmadikos koromban a "Hozd be az apukád, és mutasd be!" nevű hülye iskolai feladatban nekem anya aktuális barátjával kellett beérnem, akiben az volt a legérdekesebb bemutatható dolog, hogy oda volt a békákért. Nem tudom melyikünk volt nagyobb kínban, de az biztos, hogy több ilyen hülyeségben nem vettem részt. Amúgy is utáltam kiállni az osztály elé, és ez azután se változott.
És ott volt anya. Ami anyát illeti... hát, vele más baj nem volt. Mármint, baromi hülye pasikat tudott összeszedni magának. Mindig, mikor azt hittem, nagyobb lúzert már nem találhat, talált egy újabbat és még az előzőnél is nagyobbat. De ettől függetlenül, mindig jó volt, nem volt kiemelkedő, nem olyan helikopter szülő volt, meg ilyesmik, de jó volt. Kijöttünk, szeretett, és én is szerettem, most is szeretem... Ha őt kérdeztük volna meg, bizonyosan kijelentette volna, hogy én voltam az egyetlen dolog az életében, ami jól sikerült. Ezzel én vitatkoznék, de mindegy... már nem tudok, mert már nem él. Egy hónap híján voltam 18, amikor meghalt rákban. Gyors volt, gyorsan jött elő, és gyorsan vitte is őt. Nem volt hosszas, évekig tartó kín, és gondolkodás, hogy mi lesz velem, ha ő már nem lesz, ez nálunk mind kimaradt, gyorsabban elment, mint ahogy egy regény elkészül... És mivel már gyakorlatilag nagykorú voltam, mire ő elment, addigra már senkit nem zavartam, úgy voltak vele, tudok magamról gondoskodni. Egyébként tényleg tudtam... már fél lábbal a gimiből is kinn voltam, felvettek az egyetemre, volt munkám már 16 éves korom óta, részidőben egy közeli irodaházban takarítottam, hogy legyen pénzem, és anya után amúgy is én örököltem a biztosítási összeget, meg a lakást, így nem kellett attól tartani senkinek, hogy az utcán végzem. Megvoltam... egyedül, ahogy addig is.
Jó, nem voltam addig tök egyedül, ott volt anya, és ott volt Polly. Két ember, akiket jól viseltem. Polly a barátnőm volt. Életem szerelme... nyálas, de az volt... Ő volt a jó és a rossz is az életemben. Jó, mert annyira szerettem, hogy komolyan fájt, ha nem volt a közelemben. És rossz, mert bármire rá tudott venni. Komolyan... akármire. Szerencsémre, ő ezt úgy hasznosította, ezt a képességét, hogy emberek közé vitt. Ő társasági lény volt, én meg a páncéljába bújt teknős voltam, szóval nyilván a hülye se gondolta volna, hogy mi összeillő pár lehettünk volna. De azok voltunk...
Az egész akkor kezdődött, amikor beköltöztek az épületbe. Gimi első éve volt... eggyel felettünk laktak. Minden reggel együtt lifteztünk le, és egymás nyomában mentünk a suliig. Két hónapon át, kis túlzással egy pillantást sem vetettünk egymásra, a sorsfordító napunkig. Amikor péntek este, a kreatív írás szakkörről jöttem hazafelé, beszálltam otthon a liftbe, hogy felmenjek, ő a másodikon szállt be, ott lakott egy barátnője, tőle ment haza, mint később kiderült, aztán mentünk még két és fél emeletet, és... aztán a lift megállt, kész, zéró, kampó. Megállt, se fel, se le, se semmi. A vészjelző ugyancsak nem ért semmit, az ajtót nem lehetett kinyitni, és persze hiába is kiabáltunk, hogy segítsen valaki... Ő a barátnőjénél felejtette a mobilját, nekem meg nem volt térerőm, ami kijelenthetjük, röhej. Azt mondanád, ilyen manapság már nincs... de képzeld, van. És aznap már vagy senki nem mászkált arrafelé, vagy pont süket volt mindenki, passz, de... tény, ami tény, hogy reggelig ültünk a liftben kettesben. És mondhatja bárki, hogy közhely, de tény, hogy ha két kamasz félhomályban ül egy liftben, több mint 9 órán keresztül, és más lehetőség nem lévén, csak egymásra figyelnek... ott óhatatlanul történnie kell valaminek. Ez törvényszerű. És nem, nem úgy, mindenki hűtse le a perverz kis agyát, nem volt szex, oké? De... az biztos, hogy beleszerettem. Addig... össz-vissz annyi volt a kapcsolatom vele, hogy liftezés közben, vagy az utcán sétálva a háta közepére koncentráltam, a gondolataim közé merülve. Ő ennyi volt. Egy szép forma, amit bámulni lehetett. Aztán ez a szép forma hozzám szólt, mérgelődött nekem vagy egy órán át... együtt vertük a liftajtót, és... azután csak ültünk, és megismertük egymást. És valamiért tetszett neki, amit látott belőlem.
Miután kiszedtek minket a liftből, mindenki ment a dolgára. Ő is, én is. De amikor hétfőn reggel ismét benyomtam a gombot, és vártam a liftet, az megjött, az ajtó kinyílt, és ő ott állt, és amikor beszálltam mellé, rám mosolygott. Lent pedig már együtt szálltunk ki a liftből, és nem a nyomában ballagtam a suliig, hanem együtt mentünk. És beszélgettünk. Azt hiszem, életemben összesen annyit még addig nem beszélgettem, mint vele abban a pár napban. És aznap, a suli menzáján, ebédkor, odahívott magukhoz, hogy egyek velük. És elmesélte a barátainak a mi kis kalandunkat, dicsért, hogy bátor voltam, és megnyugtattam őt... én meg csak ültem, és gondolkodtam, mikor kerültem át egy másik bolygóra, ahol idegenek közé ültem és egy lány arról mesél, hogy én voltam a hőse... Ez pedig nem maradt abba. Mármint, mi ketten. Addig csak két ember voltunk, akik olykor elmentek egymás mellett, de onnantól... ő volt az a furán nem zavaró valaki, aki néha kézen fogott, és elhúzott magával a barátai közé, és magával rángatott a suli udvarára, kirángatott magával a házból, és elvitt helyekre, emberek közé, ahova magamtól nem mentem volna, talán soha. Mert én nem vágytam az emberek közé. Nem vágytam beszélgetni velük, és nem vágytam megismerni őket, se arra, hogy ők megismerjenek. De amikor Polly hívott, mentem és kész, nem is jutott eszembe, hogy nemet kellene mondanom, hogy valójában nemet szeretnék mondani... mert jó érzés volt, ha megérintette a kezem, ha rám mosolygott, és ilyenek... és idővel... jó érzés volt, mikor reggel kézen fogva mentünk a suliba, és fogta a kezem ebéd közben, és... este átjött filmezni, és közben is fogta a kezem. Jó volt... hallgatni, ahogy csacsog, és magyarázott mindenről. Be nem állt a szája. Esküdni mertem volna, hogy alvás közben is biztosan szüntelenül beszél. Ha más beszélt hozzám, a hideg is ki tudott rázni, de ha ő... és ha miatta... ha azzal mosolyt csalhattam az arcára, hogy hagytam magam belevonni társalgásokba... akkor csak megtettem, azt, amivel boldoggá tehettem. Mert jó érzés volt boldoggá tenni.
Hirtelen felbukkant bennem egy olyan érzés, hogy talán mégis hiányzott valami korábban az életemből, és hogy ez a valami ő volt. Tőle egész másnak tűnt minden. Minden, ami neki tetszett, hirtelen jónak és értelmes dolognak kezdett tűnni, akkor is, ha zavaró volt, mégis lett hirtelen oka és értelme... mint például az emberi kapcsolatoknak.
Az embert a szerelem őrültségekre készteti. Engem a szerelem életre késztetett. Pedig korábban azt hittem, élek. A betűk, szavak, mondatok, a történetek, és azok karakterei számomra épp elég élet voltak. Értelmes, működő, helyén levő dolgok voltak. Elegendőek. Aztán jött ő, és... kiderült, hogy van értelme, mikor azt mondják, az élet egy kifestőkönyv, aminek a lapjait nekünk kell megtölteni színekkel. De azt hiszem, az életünk magától nem is tudja, hogy színekre szorul. Akkor jön rá, hogy kellettek, amikor megkapja őket. Nekem ő volt a szín. Ő lett az. Miatta, boldogan színeztem bármit bármilyenre. Nem állítom, hogy mindig jól ment, és mindig könnyű volt, szó sincs róla, de annyira akartam őt, hogy mindenen átküzdöttem magam, megküzdöttem legbelsőbb önmagammal, hogy levessek olyan szokásokat, érzéseket, gondolatokat, amik elválaszthatnának bennünket.
Úgy éreztem, semmi sem túl nagy ár őérte, és ez egy darabig igaz is volt. Mert valójában, normális, emberi dolgok voltak ezek, hogy emberek közé szoktam miatta, elmentem vele bulizni, betársultam a baráti körébe, és már az én barátaim is voltak. És furcsa volt, első ízben idegen, és zavaró, néha fájó, de... minél tovább csináltam, próbálkoztam, annál inkább megtaláltam a magam... hát, ha nem is komfortos terét, de azért jó volt. Egy élet, amit azért szerettem, mert ő benne volt minden nap. Mással nem is foglalkoztam. Önmagam nem érdekelt. Ő érdekelt.
És az évek elreppentek. Mint a madarak. Visszatekintve, nem érződött a négy év négy évnek. Talán négy percnek. Inkább. Amikor anya haldoklott, azt mondta, azért nem aggódik miattam, és hogy itt hagy, mert én mindig is egy kész ember voltam. Mindig készen voltam rá, hogy vigyázzak magamra, gondoskodjak magamról, és hogy tudjam, mi a jó nekem, mire van szükségem és mire nincs. Azt mondta, a lelkem mélyén mindig is felnőtt ember voltam, sosem volt rá szükségem. Én nem voltam benne biztos, hogy mindig is kész ember voltam-e, mindig is kész voltam-e az életre. De akkor... én is azt éreztem, hogy már készen állok rá. Tudtam, mit akarok, és mit nem, tudtam kit akarok, és miért. Késznek éreztem magam, hogy felnőtt döntéseket hozzak, és felnőtt életet éljek. Azt hittem, minden adott ehhez...
Aztán kiderült, semmi sem volt hozzá adott. Se én. Se Polly.
Állítólag, a szerelem vak. És olykor süket is. Ebben én nemigen hittem, nekem meggyőződésem volt, hogy tisztán láttam és hallottam, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy kit szeretek. És hittem, tiszta szívemmel, hogy ő is szeretett. Kivezetett a fényre, velem volt ott, és velem volt a sötét napokon is... velem volt, és azt hittem, velem is akar lenni. De ő nem akart. Én vele akartam leélni az életem, de ő nem osztotta ezt a vágyat. És most lehetne azt mondani, hogy neki volt igaza, mert bennem bizonyára nem volt valami rendben, ha kevéssel anya halála után el akartam jegyezni őt, de... nem azért akartam elvenni, mert magányos voltam akkor, vagy mert magamra maradtam a világban. Azért akartam elvenni Pollyt, mert egyedül voltam az életemben, addig, míg őt meg nem ismertem, és többé nem akartam olyan életet. Azt az életet akartam, amit mellette éltem már évek óta. Azt az életet akartam megtartani, és hosszan elnyújtani. Nem akkor döntöttem el, a gyász alatt megroppanva, hogy belekapaszkodok az egyetlen megmaradt stabil pontba. És nem egy összecsapott gondolat volt. Szépen rákészültem. Gyűrűt vettem a spórolt pénzemből, kivártam egy különleges alkalmat, ami esetünkben a szalagavató bál volt. Az úgyis mindig nagy rongyrázás volt a suliban, egy menő hotel báltermében tartották, mindenki kitett magáért, fényes népünnepély volt minden évben. A lányok végig álmodozták a gimit, várva az évet, mikor nekünk rendezik majd a dolgot. Polly is úgy várta. Rengeteget tervezgette, már előző évben is tudta, milyen ruhát akar, milyen lesz a haja... Nagy alkalom volt, és én még nagyobbá akartam tenni.
De mondjuk úgy... hogy más szólt nagyot aznap este, nem a lánykérésem. Polly egész este fura volt, mint aki el van kalandozva máshová, és folyton félrevonult tőlem, ha megfogtam a kezét, elhúzta. Azt gondoltam, tettem valamit, amivel megbántottam. Hiszen ez az általános, nem igaz? Teszünk valamit, a nők megbántódnak, és mi csak akkor tudjuk meg, mit tettünk, mikor a fejünkhöz vágják, mert persze magunktól rájönni se vagyunk képesek, nyilván. Hát én igazán törtem a fejem, mit tehettem... de mint utóbb kiderült az este egy bizonyos pontján, igazából ő volt az, aki tett valamit, nem pedig én. Kimentünk a teraszra, az kicsit nyugodtabb volt, szépen fel volt díszítve, gyertyák, fényfüzérek, virágok, jól nézett ki, gondoltam, jó hely lehet dolgokhoz... de végül az derült ki, hogy szakításhoz is ideális. Ami igazából sokkal könnyebb, mint sokan hiszik. Tényleg olyan, mint a ragtapaszt letépni. Gyorsan kell megtenni, egy szuszra, és kész... nem szükséges körülírni, körítés sem kell, elég telibe belemondani a másik szemébe, "Beleszerettem másba. Végeztünk. Szakítok veled!" Nem kell ennél több. Nem kell finomkodni. Attól nem jobb senkinek, akit kidobnak. Nem jobb, ha lassan és megfontolt mozdulatokkal töröd félbe, majd a darabokat megint félbe, mikor összetöröd valaki szívét. Ha már csinálod, csináld rendesen, gyorsan, fogj egy kalapácsot, és vágj nagyot a másik szívére, hadd essen túl rajta az ember gyorsan. Nem fog kevésbé fájni, ha finom vagy és udvarias, szóval ne szórakozz sokáig, mondd meg, aztán húzz el, hadd szenvedje ki magát az ember közönség nélkül!
Tudjátok mi történik egy... mondhatni, introvertált személyiséggel, ha kivonják a biztos kis magánvilágából, beleszoktatják a nagy világba, bevonják a társaságba, hozzászoktatják valamihez, amit ő magától sosem akart volna, majd kitépik a kezéből a kapaszkodóját, és a lába alól a talajt? Hát... lezuhan. És csak zuhan... és zuhan... és zuhan... és zuhan. És ha az ember elég hosszan zuhan, és elég magasról, elég mélyre, akkor azt is meg lehet ám szokni... A zuhanásba is bele lehet rendezkedni. Kapaszkodók nélkül, utálva az életed, és azt, amit teszel, félve és a világodtól feszengve is lehet ám azt mutatni, hogy minden klassz. Miközben csak néhány veled zuhanó töredék, az, ami valóban a tiéd az életedből. Nem hiszitek? Gyertek, megmutatom hogy kell azt csinálni!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azon kívül, hogy mennyire szerettem ahogyan fogalmazol és úgy összességében mindent a lapodba, azért azt is elárulom, hogy mennyire oda vagyok a PB választásodért    
A soraidat olvasva sikerült megértenem, hogy miért szereted jobban a saját magad által megálmodott embereket és világot a valóságodnál. Az írással szerintem menekülni próbálsz a magány elől, ami rövid távon talán jó megoldás is lehet, de hosszúra nyújtva az egészet, nem biztos, hogy egészséges életmód az, ahogyan élsz. Mindenkinek szüksége van emberekre maga körül, barátokra és igen... még arra a fránya szerelemre is. Az embereket az emberek tartják életben, és neked csak egy erős, bátorító kézre lenne szükséged, hogy megakadályozza a zuhanásodat. Talán most még úgy tűnik, hogy lehetetlen, de az életed nem marad mindig ennyire kilátástalan. Ahhoz viszont, hogy megtaláld az egyensúlyt a valóság és nem valóság között, arra van szükség, hogy merj ismét nyitni valaki felé, lehet, hogy a boldogság a szemed előtt van, csak épp nem akarod észre venni. Én nagyon szurkolok, hogy sikerüljön ismét olyan boldognak lenned, mint amilyen voltál Polly mellett.  
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd jól magad! Köszönöm, hogy olvashattalak! Imádtam a soraidat.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!