Dommiel előtt:
Mindenki csendes lánynak ismerte, olyannak, aki nem beszél, ha nem kérdezik. Legtöbbször, ha vendégek mentek hozzájuk a szobájában gubbasztva találtak rá valami könyvet bújva, amit bár látszólag olvasott, de ha bárki is megkérdezte volna tőle, hogy az miről szól, nem tudott volna rá választ adni. A gondolatai mindig máshol jártak, legtöbbször az olvasást használta alibinek, hogy ne kelljen elhagynia a szobáját, ami az egyedüli hely volt a lakásukban, ami biztonságot nyújtott a számára. Kicsit zárkózott volt, olyan, aki nem kereste az emberek társaságát, viszont ha mégis úgy alakult, hogy emberek között kellett lennie, akkor megtalálta a helyét, és mindig figyelt arra, hogy ne mutassa ki azt, hogy mennyire nincs rendben az élete. Vagyis semmi olyan nem történt körülötte, ami ne lett volna megszokott, de mégsem beszélt. Akkor sem ha kérdezték. Az 5 évvel idősebb bátyja nem azt a szerepet töltötte be az életében, amit általában a nagy testvérek szoktak, számára nem a biztonságot jelentette a fivére, hanem a félelmet. Megszámolni sem tudja, hogy mennyi pofont viselt el tőle, mert valakin le kellett vezetni azt, hogy a Kaszinózás már megint nem hozott, hanem el vett, és az édesanyjuk már az utolsó pénzét is oda adta a csend kedvéért. Nagyjából erről szólt az élete, ami azt váltotta ki belőle, hogy kialakult a fejében egy olyan férfiakról alkotott kép, ami mások szerint egyáltalán nem egészséges, de számára természetes. Bár ezzel sokáig nem is foglalkozott, nem különösebben járt az esze olyan dolgokban, amilyeneken a korabelieknek. Az édesanyjának komoly elvárásai voltak felé, a lánya által akarta megélni mindig a saját be nem teljesülő álmait, na meg azt szerette volna, ha Ruby sokkal többre viszi majd, mint a családjuk bármely tagja valaha. A lánya volt az ész, a mentsvár a számára és a remény egy új élet felé... Ruby pedig alkalmazkodott minden egyes elvárásához. Egy ideig legalábbis...

Dommiel után:
Négy évvel ezelőtt több szempontból is megváltozott az élete. Először is azért, mert a bátyját távoltartási végzéssel sikerült elűznie az anyjának - hetekig zokogott is ez miatt a nő -, és rá nem sokkal megismerkedett élete szerelmével, aki nem csak az életét forgatta fel fenekestől, de a jelleme is fokozatosan változott meg. Egyre felszabadultabb lett a fiú mellett, mert jobban nyitni a világ felé és kezdték érdekelni olyan dolgok, amelyek azelőtt sosem. Például megtanult szórakozni, önfeledten nevetni néha olyan semmiségeken, amik alapjában véve nem is viccesek, de abban a helyzetben mégis annak tűnnek. Megtanult ki állni saját magáért, ellen szegül az anyja akaratával, ha úgy érzi, hogy túlzásokba esett, és egyre jobban kezdenek romlani a tanulmányi eredményei, de mégsem bánja. Mert rá jött, hogy nem az az élet számára a kedvező, amit azelőtt élt, nem abban leli az igazi örömét, hogy elzárkózzon a világ és a lehetőségei elől, hanem sokkal inkább az, hogy merjen szabadon élni. Dommiel oldalán pedig mert szárnyalni és az lehetett, aki csak lenni akart. Tetszett neki a fiú figyelmessége, az, hogy egyszerre próbált romantikus és vicces lenni, az egyedüli volt, aki képes volt mosolyt csalni az arcára, egy rossz nap után. Kialakult benne egy olyan ragaszkodás a másik felé, ami miatt azt érzi, hogy bárki nélkül tudna létezni, de nélküle nem. Még az sem zavarja, hogy néha bántva van, pedig pont, hogy fel kellett volna lélegeznie, hogy megszabadult a pofonoktól azáltal, hogy a testvére nem közelítheti Őt meg. Kezdetben a barátja által kapott bántásokat azzal könyvelte el, hogy véletlen volt, hisz a másik miért akarna neki szándékosan fájdalmat okozni, de miután egyre gyakrabban fordult elő, benne is tudatosult, hogy talán ilyenek a férfiak. Ők így tudnak szeretni, a nők dolga pedig az, hogy ezt elviseljék, ha nem akarják az egész életüket magányosan eltölteni. Bár az apjára nem emlékszik, mert nagyon kicsi volt mikor meghalt, de a bátyja is az öklét használta legtöbbször a szép szavak helyett. Dommiel pedig jó hozzá... csak néha a pofonokkal mutatja ki azt, hogy mennyire fél Őt elveszíteni, ez pedig szintén a szeretet egyik jele. Ruby szerint legalábbis. Van benne néha félelem ilyenkor, de megtanulta már azt, hogy a párja kirohanásai nem tartanak túl sokáig és mindig megbánja, amit tesz. Attól persze van, hogy csalódottságot érez a másik iránt, de a szerelme sokkal erősebb annál, hogy azon gondolkodjon, hogy talán jobb lenne nélküle. Tudja, hogy Dommiel nélkül még levegőt sem biztos, hogy kapna..

Óvatosan fordítja el a zárban a kulcsot és az ajtó amint nyílik, a lehető leghalkabban lép be rajta, vigyázva arra, hogy a maga mögött becsukott ajtó se adjon ki semmilyen zajt. Egy pillanatra megáll, hogy sajgó arcára tapassza a kezét, és tudja: megint nyoma maradt az Őt ért ütésnek. Bár szeretne sírni, mert megint azt érzi, hogy nem érdemelte meg azt a pofont, de inkább vissza tartja, és lábujjhegyre emelkedve indul meg a szobája irányába, abban a reményben, hogy odabent a saját magán szférájában, majd álomba sírhatja magát, miután az alapozóval eltűnteti a testén maradó nyomokat. Nem akarja, hogy az anyja bármit is észre vegyen, mert akkor megint kezdhet magyarázkodni, és ahogy mindig, most is kénytelen lesz össze veszni a nővel, akinek szent meggyőződése, hogy Ruby sokkal jobbat érdemel a jelenlegi párjánál. Létezik egyáltalán jobb? Számára egyáltalán nincs más. Miért nem hiszi ezt el neki soha Dommiel? Ezeken morfondírozva nyitana be a szobájába, de a hírtelen felgyúlt lámpa megállítja, neki pedig ösztönösen áll meg a keze a levegőben mielőtt a kilincsre rakhatná azt.
- Aggódtam érted. - szólal meg az anyja valahonnan a hátából, Ő pedig nyel egyet és még mindig mozdulatlan. Tudja, ha megfordul, akkor a nő megint bele kezd azokba az unalmas körökbe, amelyeket már annyiszor futottak le az évek során. Csak le akar pihenni és elfelejteni mindent, hogy reggel újult erővel kezdhesse a napot.
- Már itt vagyok. - jelenti ki végül, ha esetleg nem lenne teljesen egyértelmű. Néha megérti az anyját, tudja, hogy csak Ők maradtak egymásnak, de akkor is zavarja, ha bele akar szólni az életében. Hisz már elég nagy lány ahhoz, hogy tudjon jó döntéseket hozni.
- Megint Vele voltál igaz? - sóhajt, de nem válaszol. Minek erőltesse meg magát, ha egyszer úgyis tudja a nő erre a kérdésre a választ? Már többször is elmondta, hogy bármit is mond vagy akar, Ő akkor sem szakít a fiúval. Talán most már fél is eléggé ahhoz, hogy ezt a lépést megtegye, de igazán nem is akarná. Mert bár vannak rossz tulajdonságai a párjának, de többségében boldoggá teszi. Ruby pedig a boldog pillanataikba kapaszkodik mindig, valahányszor a fiú kezet emel rá. - Miért nem nézel rám, ha hozzád beszélek?! - ezúttal kicsit feszültebbnek tűnik a nő hangja és hallja, hogy közelít felé. Mégsem mozdul még mindig, csak mint valami szobor, ugyanabban a pozicíóban van, és úgy érzi magát, mintha rajta kapták volna valami csínytevésen. Pedig Ő nem is csinált semmi rosszat. Az anyja egészen közel érve hozzá, nyúl az álla alá és szinte kényszeríti a lányát, hogy az nézzen rá. Ruby dühösen fordítja felé a tekintetét, mégis vissza tartja a ki kívánkozó szavait, mert megzavarja a nő könnyes tekintete. Mindig ezt csinálja. Sír, mintha az elég lenne, hogy a lánya jobb belátásra térjen. - Ezt Ő tette veled? Újabban fojtogat is? - még mindig a lánya állát tartva, vizsgálja meg a rajta lévő nyomokat, Ruby pedig zavarában megrázza a fejét és végre erőt vesz magán, hogy elhúzódhasson az anyjától.
- Nem... Valakik ránk támadtak az utcán és Ő... Ő csak megvédett. - hebegi végül az újabb hazugságot, amit tudja, hogy az anyja egyáltalán nem hisz el neki, de legalább minden tőle telhetőt megtesz, hogy a fiút védje. Csak azért ítélkezik ennyire, mert nem is ad igazán esélyt soha arra, hogy megpróbálja megismerni a vállasztottját. Dommielnek nagyon is van egy szerethető oldala.
- Megtiltom, hogy találkozz vele! És fel fogom jelenteni! - a Ruby szemei a magasba emelkednek, és nem akar szemtelen lenni, de nem bírja megállni, hogy ne nevesse el magát, pedig elég komolynak tűntek ezek a kijelentések. Úgy gondolja, hogy elég felnőtt ahhoz, hogy el dönthesse, hogy kivel találkozhat és kivel nem. Nincs szüksége senki engedélyére arra, hogy az életét úgy élhesse, ahogyan az neki jó.
- Hívj akit csak akarsz! Úgyis letagadok mindent! Nem tilthatod meg nekem azt, hogy kit szeressek! - ezúttal a hangja is megemelkedik egy kicsit, hiába haragszik saját magára állandóan, ha felesel a szülő anyjának, de valahogy a nő ezt hozza ki belőle. Végül aztán mit sem törődve bárki érzéseivel is, idegesen nyit be a szobájába, aminek az ajtaját még jól be is csapja maga után és kulcsra zárkózik, mert ennyi balhé épp elég volt erre a napra.


- Várunk valakit? - értetlenül nézi az asztalon lévő terítéket, ami sokkal különlegesebb, mint egy átlagos vacsorához illik, ráadásul a három tányér is elég egyértelmű jele annak, hogy vendégük érkezik. Az anyja sejtelmes mosolya pedig elég árulkodó ahhoz, hogy rájöjjön, valaki olyant várnak, aki a Ruby számára meglepetés lesz. Bár választ nem kap, de valamiért úgy érzi, hogy a nő végre belátta, hogy semmit sem tud tenni a kapcsolata ellen és megpróbál esélyt adni a fiújának. Hírtelen válik izgatottá, megigazítja a haját és boldogan ül le a megszokott helyére. Már két nap telt el azóta, hogy utoljára találkoztak, ilyenkor ha a fiú bántja, Ruby mindig azzal bűnteti, hogy egy pár nap távolságot tart tőle. Vagyis mindenki szerint ez bűntetés, de a lány igazából ezt nem is azért csinálja. Csak szüksége van arra, hogy össze szedje magát, hogy amikor ismét találkozhatnak, tényleg úgy tudjon tenni, mintha mi sem történt volna. A csengő hangja hozza vissza a valóságba, egy vigyor jelenik meg az ajkán, és nagy haddal pattan fel a helyéről, de az anyja int neki, hogy maradjon, Ruby pedig tudja, hogy azért, mert Ő maga akarja kinyítni az ajtót. Azt ugyan hallotta, hogy az előző nap felhívta a Domi apját, de olyan dühös volt emiatt, hogy esze ágában sem volt hallgatózni. Talán megbeszéltek mindent és végre mindkettejük családja elfogadja a szerelmüket... A vidám mosolya azonban csak addig tart, amíg meg nem pillantja az anyja oldalán belépő férfit, aki egy csokor virággal a kezében úgy jön feléje, mintha ez teljesen normális lenne.
- Ez meg mi a fene? Anyu... mit csináltál? Mi a francot keres Ő itt? - sziszegi a fogai közül ingerülten, majd a hajába túr és most először érzi azt, hogy szeretné, ha megjelenne a talpa alatt egy feket lyuk, ami el nyeli. Chuck a volt barátja, akivel mindössze néhány hónapot voltak egy pár, még azelőtt, hogy Ő megismerte volna Dommielt. Még csak komolynak sem lehetett nevezni azt, ami köztük volt, Ruby valahogy hiányolt valamit a srácból. Túl jó volt hozzá, ez pedig a lány számára furcsa volt.
- Én hívtam meg vacsorázni és arra gondoltam, hogy megpróbálhatnátok egy kicsit közelebb kerülni egymáshoz újból. Olyan szépek voltatok együtt. - egy "csesszétek meg" féle mutra jelenik meg a szája szélén mielőtt hangos, de annál kétségbeesett nevetés nem jön ki a torkán. Tudja, hogy miért csinálja ezt a nő... abban bízik, hogy majd éppen Chuck lesz az, aki miatt elhagyja a jelenlegi párját. A fiú amint teljesen közel ér hozzá, felé hajol, hogy az arcára puszit adjon, ösztönszerűen hajol félre és ugyan el veszi a felé nyújtott virág csokrot de azzal a lendülette a földhöz is vágja azt.
- Tűnj innen! - kiált rá a srácra, majd szúrós tekintetét az anyjára szegezi, aki már nem mosolyog, de mégis még látni lehet a pillantásából a reményt. Biztosan mindenki megőrült körülötte! - Anya... nekem van párom! Nem tudom milyen játékot találtál ki, de ebből egyáltalán nem kérek! - jogosnak érzi a haragját, mert nincs joga senkinek ezt tenni vele a tudta nélkül. Most meg mi a fenét mondjon Dommielnek, ha az megtudja, hogy ezúttal tényleg náluk járt az exe? Hogyan magyarázhatná meg, hogy neki nincs is semmi köze ehhez az ostobasághoz, Őt is  csak bele keverték?
- Kicsim... csak egy vacsora. Mi bajod származna belőle? Beszélgettek egy kicsit, ahogyan régen is. - hiába a barátságos mosoly, ami az idősebbik nő arcán jelenik meg, Ruby úgy érzi, hogy a saját anyja árulta el. Tudja, hogy addig nem fogják békén hagyni, amig bele nem megy a játékba, de megfogadja, hogy gondskodni fog arról, hogy ez mindkettejük számára egy pokoli vacsora legyen. Bólint, mire a férfi önelégülten vigyorog rá, és mintha csak ez adta volna meg a bátorságát, teszi rá a kezét a derekára és int az asztal felé. Dühösen húzódik el tőle ismét Ruby, és hiába az udvariasan ki húzott szék, Ő inkább az asztalt megkerülve foglal helyett az anyja helyén, aki azzal van elfoglalva, hogy a földről felvett egyáltalán nem szép csokrot vízbe rakja. Közben idegesen kotorássza elő a telefonján a zsebéből, és pötyögni kezd rajta: Szeretlek. Bár kicsit bántja a lelkiismerete, de végül mégis elküldi az üzenetet a párjának, abban bízva, hogy sosem derül majd ki az, hogy mibe keveredett bele. Na meg reméli, hogy azért rendszert sem csinálnak belőle, mert még egyszer ezt végi nem csinálná az biztos!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nem véletlen mikor azt mondják, hogy elég egy váratlan esemény az életünkbe és a következő pillanatban már semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Ha megismerünk valamit/valakit, aki egy olyan oldalunkat hozza ki belőlünk mellyel magunk is szimpatizálunk, akkor már nem kívánunk visszatérni a múlthoz és anélkül létezni. Dommiel megismerése számodra egy meghatározó élmény volt. Az egész világodat forgatta fel és olyan lehetőségeket hozott magával, amik addig kimaradtak az életedből. Más emberré tett, számodra jobbá és szereted azt akivé váltál általa. Boldog lettél, szabadabb és neked ez mindennél fontosabb lett. Érthető módon kapaszkodsz ebbe és nem akarsz visszatérni abba a körforgásba, ami a kapcsolatod előtt volt. Még akkor sem, ha most sem minden tökéletes, de neked valahol mégis annak érződik a múltadban történtekkel szemben.
Nem egyszerű a helyzeted, de remélem idővel rájössz, hogy a boldogság amit keresel nem jár büntetéssel és sokkal többet érdemelsz annál, mint amit magaddal igyekszel elhitetni.  
Tetszett a történeted és a fogalmazásod még jobbá tette számomra.   Kíváncsian várom mit hoz számodra a folytatás és köszönöm, hogy olvashattalak.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!