-Gyere közelebb, hallod? Gyere közelebb!-csak fekszik az ágyon és engem bámul, amint a kis hotelszoba gyér fényében készülődöm. A szokásos, szinte filmes klisékből ismert berendezés: egy komód, két éjjeli szekrényen karcsú nyakú, kristályokat utánzó éjjeli lámpa. Pot pourri az apró dohányzó asztalon, valami régi, de még működő televízió készülék, amin szinte csak rajzfilmcsatornát és pornót lehet fogni, meg egy óriási franciaágy, mélybordó szatén ágyneművel, aminek tavaszi rózsa illata van. Hajnal kettő múlt. És tudom, hogy ennél tovább nem maradhatunk. Nem azért mert ne lenne jó reggelig, hanem mert neki vissza kell mennie a munkahelyére, nekem pedig haza a szüleimhez.Lopott percek ezek, amelyért drágán fogunk majd egyszer fizetni, de szinte soha nem érdekel. Már akkor tudtam, hogy akarom őt, amikor a városházán megtartott rendvédelmi bálon megpillantottam. Valahogyan éreztem, hogy azt a hostess munkát akkor és ott el kell vállalnom. Apró ezüst tálcán szendvicsekkel kínálni a vendégeket, falatnyi, éppen csak valamit takaró ledér szoknyácskában billegni, mosolyogni és kedvesnek lenni. De vele őszintén akartam az lenni.Mindig is könnyen tudtam az emberekkel kapcsolatot teremteni, noha azt hiszem, hogy a magasröptű témákban nem igazán voltam otthon. Ellenben filmekről, hétköznapi dolgokról, esetleg kirándulásról, természetjárásról, vagy éppen az időjárásról remekül lehetett velem társalogni. Mindig is az egyszerűség híve voltam, bár ami a párkapcsolataimat illeti, valahogyan mindig beletenyereltem a bonyodalmakba.Szinte mindig foglalt, nős, esetleg frissen elvált mély depresszióban szenvedő, netán örök agglegény és ezzel örök gyerek kategóriába sorolt pasasokat fogtam ki.Semmi sem tökéletes. Tisztában voltam azzal, hogy többnyire a testemért és nem az eszemért szeretnek, így egy idő után már nem is akartam, hogy többnek gondoljanak, vagy lássanak.
Brian más volt. Ő meglátta bennem a nőt, meglátta bennem azt akinek fontos, hogy szeressék, úgy igazán, hogy elismerjék, hogy ne csak a külsejét dicsérjék. Szinte azonnal beleszerettem a hangjába, a mosolyába, a kisugárzásába, az egész lényébe.Úgy éreztem megfordul velem a világ, és bolond táncot jár a boldogság a szívem körül. Én ilyen vagyok. Nagyon tudok rajongani valakiért, mindig kimutatom az érzéseimet, és megélem azokat. Szenvedélyesen és bolondul.
Egy hét után aztán jött a hideg zuhany: nős.Aztán az újabb csapás: szereti a feleségét. Millie. Úgy égett belém a nő neve, mint egy átkozott stigma és nem tudtam tőle szabadulni.Brian nem akarta őt elhagyni, és azt is tudtam, hogy családot akar vele. És én? Engem csak szeretett, csak kellett neki a bolond gyerekes vidámságom, az hogy velem lehetett hajnal négykor vaníliás szivart szívni az erkély korlátján ülve, hogy nálam nem létezett akkor és ott semmi más, csak ő. Millie más volt mint én. Ezt mindig mondogatta, ahogyan azt is, hogy mindketten kellünk a teljességhez. Hát osztoztam, bár beledöglöttem.
Nem fordulok meg. Nem nézek rá, csak a blúzom gombolom, a kócos hajam leomlik a vállamon, az esőáztatta utcák tarka fénye kristálysötét árnyékot vet az ablakra.
-Milyennek találsz engem, Brian?
-Ugyanmár, milyen kérdés ez, Cica? Gyönyörű vagy. Olyan a hajad mint az olvadó vanília fagyi, a szemeid, mint a tökéletessé csiszolt akvamarin. Odavagyok a csicsergő hangodért, és azért, hogy akkora szíved van, amit sokan el sem hinnének. Nem mondom, hogy holnap veled fogom megvitatni a kvantumfizika alapjait, de van szépérzéked. Gondolkodtál már valami művészeti vonalon?
-És mi van Millie-vel?
-Ő….más...de ezt már megbeszéltük. Szeretem őt.
Csend botorkált közöttünk. Fél percig gázoltunk benne, mozdulatlanul marad ujjakkal tartottam a blúz utolsó gombját, majd hirtelen megfordultam.
-Terhes vagyok, Brian.
Csak nézett rám tovább, szinte meredten, mozdulatlanul. Majd felkelt az ágyról, és odasétált. Átölelt, a karjai biztonságot adó menedékként fonódtak körém. Úgy bújtam hozzá, mintha nem lenne a világon más, és nyugalmasabb hely. Ő volt az én oázisom. Arcát a hajamba fúrta, és a fejbőrömön éreztem a sóhaját.
-Megtartjuk.Florian. Ez lesz a neve.
-Miért pont ez?
-Florian a tűzoltók védőszentje.

Florian Dayton 2015. november 10-én született. Egy évvel azelőtt, hogy a édesapja meghalt egy tűzesetnél. Egy év. Ennyi jutott a fiával.


Apám komolyan ült a konyha asztalnál, és figyelte, ahogyan Florian a müzlidarabkákat egyesével kiszedi a tányérról, majd mosolyogva a szájába teszi, és rágcsálni kezdi.
Nemtetszése jeleként a fejét csóválta, de nem szólt egy szót sem.Pedig tudom mit akart volna mondani. Ugyanazon a véleményen volt amin az anyám is. Hogy elkényeztetem a fiam, hogy túl sok mindent megengedek neki, és alapvetően sem nagyon értették, hogy miért tartottam meg egy olyan férfi gyerekét, aki máshoz tartozott.Nem értettek meg soha, és talán ez volt az oka, hogy még Florian születése előtt elköltöztem otthonról. Brian segített, és nem csak anyagilag támogatott, amennyire tudott, hanem szinte minden lehetséges szabadidejét velünk töltötte. Próbált egyensúlyt találni a feleségével töltött idő és a velünk töltött idő között. Nem volt egyszerű, ezzel mindig is tisztában voltam, ahogyan azzal is, hogy ennek egyszer vége lesz.Valahogyan lelkileg igyekeztem felkészülni arra az időre, amikor majd bejelenti, hogy Millie gyereket vár, és ő képtelen lesz a titkos szeretőjével, és a gyerekével tölteni a több időt, és nem akarja megbántani a feleségét sem...és mégiscsak ő a felesége én csak...velem ez nem volt így betervezve. Megértettem és elfogadtam, így aztán minden pillanatot ki akartam élvezni, amit még csak lehetett.Nem tudom mi nehezebb: ragaszkodni valakihez aki nem lehet soha a tiéd, vagy elhitetni magaddal azt, hogy egyszer talán mégis, de valójában már tudod a választ, hogy az a talán egyenlő azzal, hogy soha. Azt sem tudom, hogy ha egyszer majd a fiam kérdez az apjáról, mit mondok neki. Rengeteg közös kép őrzi az emlékünket, ahogyan a születése pillanatát, az első hónapokat, az ellopott időt a feleségétől, hogy egy másik életben érezze magát boldognak. Brian így élt teljes életet, és én ebben osztoztam vele. Azt akartam, hogy neki jó legyen, hogy mindannyiunknak jó legyen. Aztán egy évvel Florian születése után elment…

A hírekből tudtam meg.Noha nem mondtak neveket, nem mondták, hogy kik voltak ott annál a tűzesetnél, de én éreztem, mintha egy belső hang arról beszélt volna, hogy a férfi, akit annyira szerettem, akihez ragaszkodtam még úgy is, hogy tudtam nem lehet teljesen csak az enyém, az a férfi akinek gyereket szültem, akihez minden idegszálammal ragaszkodtam, nincs többé. A hiánya volt a legerősebb, amely másodpercek alatt zúdult át rajtam, mint egy huzatos házon a szélvihar, mindent elsodorva, nem hagyva maga után mást, csak a biztos tudatot: Brian meghalt.Feldolgozhatatlan volt.Napokig ki sem mozdultam a házból, az anyám csendesen lépett be akkor hetekre az életünkbe és vett le a vállamról minden terhet. Gondját viselte a fiamnak, főzött, mosott és takarított ránk. Akár egy tündér, akit a gondviselés küldött pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.Úgy éreztem magam, mint akit a sors becsapott, és kárpótlásul adott egy gyönyörű kis életet, aki megszólalásig hasonlít az apjára. Fájdalmas és csodás elégtétel egyszerre.Florian tartott életben, ő volt az egyetlen cél, aki miatt minden reggel felébredtem, és minden reggel elhatároztam, hogy túl fogom élni, hogy fel fogom dolgozni Brian elvesztését.Maradt valamim, maradt valakim aki miatt egyszerűen nem adhattam fel.

Az emlékek két szürke dobozt töltöttek meg. Fedelükre vörös filctollal csupán egy B betűt rajzoltam, majd lezártam őket. Fényképek, apró kis semmiségek, amelyek megmaradtak az éveinkből, és olyan dolgok, amiket fontosnak tartottam megőrizni.Nem akartam azonban, hogy szem előtt legyenek, nem akartam minden nap a férfi itt maradt illatában fürödni, látni a mosolyát a falon függő képeken, abban a hitben ringatni magam, hogy egy nap majd belép az ajtón, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna, átölel, és azt kérdezi milyen bort hozzon a sarki fűszerestől ami még este tízkor is nyitva van? Aztán hazaállít egy vödör naranccsal, két doboz mogyorós csokoládéval, és egy remekül behűtött rozéval, és azt mondja ma este itt marad velünk. Mindig erről álmodtam. Egy estéről, amikor ő ad jóéjt csókot a fiának, amikor hozzámbújik, mintha egy család lennénk.De sosem maradt tovább éjfélnél. Hazament a feleségéhez.

Két évvel Brian halála után, nem sokkal azután, hogy Florian óvodába ment, munka után néztem. Egy egyszerű középiskolát végeztem, de beszéltem három nyelvet, és roppant segítőkész és nyitott voltam az emberek felé. Valamint tisztában voltam a külső adottságaimmal is.Mindezek tükrében valamiért az jutott eszembe, hogy egy hotel recepcióján remekül megállnám a helyem. W and W Hotel. A neve nem a tízes listán szerepel a hotelajánlatok között New Yorkban, de a tizenöt legjobbnak ítélt szállodákba mindenképpen besorolják. Mr.Winston, a szálloda igazgatója, és egyben a főnököm roppant hűvös, távolságtartó, de udvarias és előzékeny férfi.Szerencsésnek éreztem magam, amikor a három másik lánnyal együtt megkaptam a munkát.
Majdnem teljes volt az életem….

Valami mégis ott maradt. Üresen, és szinte várakozva arra, hogy lezárjam, hogy végre megtegyem amit már akkor meg kellett volna tennem, amikor Brian meghalt. Csak nem tudtam hogyan kezdjek hozzá.
Millie. Az örök név az életemben, ami még mindig kísért, amitől nem tudok szabadulni. A nő, akit Brian szeretett és akivel soha nem találkoztam.A felesége.
Sokáig gyűjtöttem a bátorságot, hogy felkeressem, és még akkor is idegesen toporogtam az ajtaja előtt, amikor az ujjam már a csengőn pihent, és kellett pár másodperc, hogy meg merjem nyomni.Egy részem reménykedett, hogy nem lesz itthon, és amúgy is ostobaság volt eljönni, a másik részem meg egyszerűen tudni és látni akarta…
Végül kinyílt az ajtó és ott állt Ő. Külsőleg is különböztünk, mégis, amikor rá néztem, pontosan az a tekintet nézett rám vissza amely oly sok napon át a fürdőszobai tükörből: összetört és reménytelen.
-Üdv! Én...Ruby Dayton vagyok. Én...ismertem a férjét, Briant.- szólalok meg csendes, és első pillanatban a kíváncsiság csillan a szemeiben, aztán szélesebbre nyitja előttem az ajtót és udvariasan tessékel be. Gyötör a lelkiismeret, mégis beljebb merészkedek. Innen már nincs visszaút. Azt hiszi iskolatársak voltunk, én pedig lehajtom a fejem  és megrázom.
- Nem….nem az iskolából. Én….a szeretője voltam. Hosszú évekig…- vallom be végül, és nem merek a szemeibe nézni. Mert valami olyasmi következik, ami nekem van, ami nekem megmaradt Brian után. Neki viszont nem. Pedig tervezték. Tudom.
-...és van egy négy éves kisfiam. Florian.- egy másodpercnyi sóhajtás. Egy másodpercnyi csendbe fulladás, aztán legurítom ajkaimról a legnehezebb vallomást.
-Brian kisfia.
Nem tudom mit fog tenni, nem tudom én mit fogok. Itt sem kellene lennem….ennek meg sem kellett volna történnie soha.Mégis itt vagyunk.Két nő, magára maradva.