Felvételt nyerni egy valamirevaló ügyvédi irodába nem egyszerű. Eléggé belterjes maga a szakma, tudom, elvégre én is ügyvédcsaládból származom. San Juanban elég lenne az ujjammal rámutatnom bármelyik cégre, elintéznék nekem, hogy felvegyenek. Éppen ezért vagyok most nagyon messze San Juantól, az apámtól, meg a bátyáimtól. A maga erejéből akarok boldogulni. Csak épp marhára el tud csigázni az újabb és újabb nem. Abban sem vagyok biztos, hogy most itt kéne lennem, ahol vagyok. A Latham & Watkins neves iroda, összetehetem a két kezem, ha bekerülök, de... Shane. Shane Harper. Istenem, még a nevére sem emlékeztem egy héttel ezelőttig, ami elég nagy szégyen, tekintve, hogy lefeküdtem vele. Mentségemre legyen mondva, mindketten elég részegek voltunk, és úgy egyáltalán, elég... hirtelen történt az egész. Annál nagyobb következménye lett, de egyáltalán nem ezért vagyok itt. Munkát szeretnék, méghozzá ennél a cégnél, és ha van bármi, ami esetleg előnyt jelenthet, akkor azt ki fogom használni. Na már most, ez vagy előny lesz, vagy hátrány, egy próbálkozást megér, nem? Őróla legalább tudom, hogy miféle. Még ha a nevét nem is tudtam. Csak az iroda honlapján kattintgatva akadt meg rajta a szemem, onnan már nem kellett sok, hogy összerakjam. Pofátlanul jóképű, erre viszont emlékeztem, és nem csak az alkohol miatt láttam így. A szakmájában is jó lehet, mert különben nem lenne itt ennyi idősen. Így aztán... próbálkozom. Elegáns kosztüm, mint minden állásinterjúra, visszafogott frizura, természetes hatású smink, jól érzem magam ezekben, professzionálisnak. Csak dolgozni szeretnék már végre, hogy tényleg profivá is válhassak. Ha ebben előnyt jelenthet egy egyéjszakás kalandom... akkor tessék. Nem mintha olyan sok kalandom lett volna életem során. A bátyáim, ugyebár. Mondjuk ezzel épp azt érték el, hogy komoly kapcsolatok helyett inkább csak ilyen... egyszeri találkozásokra szűkült a „szerelmi” életem. Már most valahogy ezt is keresem inkább. Egyszerűbb. Nem kell beszélgetni, őszintének lenni, ilyenek. És különben is, most a munkára szeretnék összpontosítani. Rámosolygok a recepciós hölgyre, ahogy egy rövid telefonhívás után azt mondja, felmehetek, de a liftben már eléggé görcsben van a gyomrom. Fogalmam sincs, mit várjak ettől a találkozástól. Na jó, ez nem igaz, állást várok tőle. Azt nem tudom, Shane hogy fog viszonyulni ehhez a kérdéshez. Abban sem vagyok biztos, hogy fel fog ismerni, elvégre én sem emlékeztem a nevére, plusz kettőnk közül nem az ő életére volt az éjszaka igen nagy befolyással. Neki az lehet, hogy egy átlag szombat volt, ki tudja. Bekopogok az irodába, ahová irányítottak, aztán benyitok, egy udvarias mosollyal. – Üdvözlöm Mr. Harper, Leandra Dávila vagyok, köszönöm, hogy fogad – mondom kezdésnek, várom, mit reagál. Kezet neki illene nyújtani, lévén a magasabb pozícióban lévő, idősebb fél, de ebben néha bizonytalan vagyok. Van férfi, aki egyszerűen csak nem nyújt kezet nőnek. Shane egyébként gyűröttnek néz ki. Lehet, hogy nem is tipikus szombat volt, mikor találkoztunk, hanem tipikus nap? Nem, nem hiszem, akkor nem lenne ott, ahol.
Roppantul hasogat a fejem, tényleg, most bármit megadnék egy ágyért, kivételesen nő nélkül is megelégednék vele, csak ne kelljen itt lennem. Nem mehetek viszont haza gyomorrontásra hivatkozva, hiszen mint kiderült, valószínűleg az újdonsült ügyvédbojtár, akit mellém szánnak, itt lesz két percen belül. Még azt sem tudom ki az, mellesleg nem igazán van türelmem hozzájuk, ez egyszer már bebizonyosodott, mondjuk Nathanből is elég nagypályás lett mostanra, és hát nem akarom magam fényezgetni vagy ilyesmi, de benne volt a kezem azért, na. A fejem masszírozom, de mikor meghallom a két koppanást az iroda ajtaján, hirtelen leejtem a kezem és ahogy belép, felállok a székből, viszont mikor rá vándorol a tekintetem, jobban mondva első körben a lábaira, egy pillanatra megállok a mozdulatban. - Üdvözlöm a cégnél Miss Dávila – nyújtom a kezem, miközben az arcát vizslatom és a szemébe nézek egy halvány mosollyal az arcomon. Első körben az tűnik fel, hogy nem egy átlagos teremtményt tettek ide mellém, másodszor, hogy nem férfi – pedig valamiért azt hittem, hogy nem mernek betenni mellém hölgyet, de öröm a csalódás -, harmadrészt pedig, hogy kicsit mintha... ismerős lenne. De hogy honnan, arról fogalmam sincs. Egyelőre. - Nos, az lesz az Ön asztala, egy kicsit... még rendetlen, de máris összeszedem róla a papírjaimat. Egyébként rendszerető ember vagyok, bármily hihetetlen, csak most... Nagyon fáj a fejem – mosolyodom el ismét kínomban és közben az asztalhoz lépek, hogy ténylegesen összekaparhassam a széthányt stócot. Ha nem lenne most minden bajom, lehetséges hogy sokkal jobban tudnám értékelni a csinos hölgyet, amit valószínűleg ő is érzékelne, de ez nem az a nap. - És melyik egyetemről is jött? – kérdezem, hogy legalább némi rálátásom legalább legyen már a nőre, akivel nem három napig fogok együtt dolgozni. Mondjuk a vezetőség azért elénk tárhatná igazán, hogy kit szándékozik mellénk tenni, nem értem, miért kell titkolózni, bár talán ezzel azt akarják kiszűrni, hogy válogatás legyen a kollégák között. Így viszont elég vakon vagyok és hülyén érzem magam, amiért semmit nem tudok róla, míg ő... - Hadd legyen egy eszement kérdésem. Önök egy adott ügyvédhez jelentkeznek bojtárnak vagy csak az adott céghez és oda osztják Önöket, ahol épp van hely? – fordulok felé érdeklődve, miközben az asztalon koppanva rendezem össze a papírlapokat, aztán visszamegyek az asztalom mögé, és a falnak támaszkodva nézek rá. Hát ezt nem tudom, hogy gondolták komolyan, de tényleg, lehet, hogy ez ilyen hét próba akár lenni. Mennyi erős Ön, Shane Harper, hogy egy ilyen nő társaságában csakis a munkára tud koncentrálni? Hát ez elég rázós időszak lesz, én úgy érzem, de még mindig... Ez az érzés, hogy ismerem. Vajon ő is érzi? És miért érzem így? Van alapja? Ezernyi kérdés, de egyre se találok most választ, főleg, hogy legalább egy tíz főből álló csapat bulizik a fejemben. Figyelem a mozdulatait, a mimikáját, de nem tudom hova tenni, meg a hangját sem. De nem csodálkozom, ha egyszer már beléfutottam valahol, mert kivételesen szép latina.
Kezet nyújt, így kezet fogunk, sőt, még egy fáradt mosolyt is kapok, amit egy valamivel lelkesebb verzióval próbálok viszonozni. No nem túl lelkessel, csak úgy az... illem határain belül. Ahogy Ő is még az illem határain belül méreget, bár határozottan behatóbban, mint mondjuk egy nő tenné. Vagyis inkább más minőségben, mert hát mi nők is épp annyira megfigyeljük egymást, csak másra koncentrálunk. Ezen felül úgy érzem, fogalma sincs róla, ki vagyok. Ami azt hiszem, valahol érthető, ha már én sem tudtam a nevét, meg egyáltalán, elég sok alkoholt elfogyasztottunk azon az éjszakán. Elvégre kalitkán kívül voltam. Meg eszemen kívül, így utólag azt mondanám. Kicsit értetlenül nézek az asztal felé, amit mutat, és kutatok az emlékeim között, mit is mondott az úr, akivel az első interjúmat levezényelte. Határozottan nem azt, hogy ennyi, fel is vagyok véve, egyszerűen csak elbeszélgettünk, melyik irány érdekelne a cégen belül, milyen tapasztalataim vannak, erősségeim, gyengeségeim, ilyenek. Mikor az egyik asszisztensnő felhívott, csak annyit jegyzett meg, hogy itt fog eldőlni, megkapom-e az állást, konkrétan Shane határoz. Azt valamiért nem gondoltam, hogy ez azt is jelenti, hogy akkor ilyen közelségben fogok vele dolgozni, ha felvesz. Mondjuk így, hogy nem ismer fel, azt hiszem, nem probléma. – Semmi gond, úgy tudom ma még csak elbeszélgetésre jöttem – jegyzem meg óvatosan. Ha kell, nekiállok egyből dolgozni is, de akkor... vegyenek fel? – Úgy értem a telefonban azt mondták, az Ön szava a végső abban, hogy alkalmaznak-e – teszem hozzá magyarázatképpen. Oké, nem teljesen ezt mondták, de a férfiak szeretik, ha náluk az abszolút döntés. Mikor az egyetemről kérdez, a táskámba nyúlva a mappámból előveszem az életrajzom, és átnyújtom neki. – San Juanban végeztem, az ottani jogi egyetemen, a gyakorlataimat Washingtonban töltöttem. – felelek azért neki verbálisan is, hátha nem akar most belemerülni az életrajzom olvasásába, így fejfájósan. Egyébként sem bánnám, ha nem tenné, ott az a kimaradt év, amire szeretnek rákérdezni. Neki is beadhatom a szokásos mesét éppen, ha ő is megteszi, mert azt biztosan nem fogom bejelenteni, hogy „gyereket szültem neked, tá-dááá”. Egyrészt nem hiszem, hogy felvenne utána, másrészt még találkozni akarna Abellel. Nem opció. Kicsit félredöntöm a fejem, ahogy próbálok rájönni, mit szeretne megtudni ezzel a kérdéssel, és mit is kéne válaszolnom. Azért igyekszem nem sokáig habozni, mert az kínos, szóval csak pár pillanat az egész, de az agyam nagyon pörög. – A céghez jelentkeztem, de abba az irányba szerettem volna elhelyezkedni, amiből majd a szakvizsgát is tervezem letenni. Még az interjú előtt utána néztem a cégnek, és mikor felmerült a kérdés, hogy van-e valaki, akihez szívesen kerülnék, ha elérhető, a szakmai életútja alapján Önt választottam – felelem végül nagyjából őszintén, csak apró részleteket kifelejtve a folyamatból. Mondjuk a hosszú tipródást, hogy vajon mit kezdjek az információval, hogy rájöttem, ki Ő. De egyébként tényleg utána néztem szakmailag, sőt, igazából már akkor beszéltünk ilyesmikről, mikor... először találkoztunk. Már akkor is a válóperes ügyvéd szak vonzott, holott még az első évemen sem voltam túl. Na meg ő is vonzott. Vonz. Nem öregedett és csúnyult meg pár év alatt, az a helyzet. Pedig mikor akkora voltam, mint egy bálna, nem sok jót kívántam neki. Minimum kopasznak kéne lennie. Minimum.
Kezdőlap
