Szombat - … megáll az ember lányának esze! – Jackie tornádókat megszégyenítő erővel, ellenkezést nem tűrő határozottsággal és olasz nonnakat is zavarba hozó vehemenciával rúgta be maga előtt a bejárati ajtót, ami hangos dörrenéssel vágódott neki a mellette lévő falnak, és az arra, kilincs magasságba erősített, párnázott felületnek. Raul pont az ilyen, és ehhez hasonló bizarr, „Jackie közeleg!” esetek miatt, a sűrű vakolás és javítás elkerülése végett döntött úgy, hogy elmaradhatatlan kelléke lesz a háznak fejedelmi újítása, pont úgy az egyes élvédők a különböző bútorokon, melyek rendszerint Carmelat, vagy éppen Vivit védték, hiszen nekik volt szokásuk „fejelgetni, térdelgetni” a bizonyos éles, csücskös, sarkos berendezési tárgyakat. A bárpultnál ücsörgő, egy jókora tálból pattogatott kukoricát majszolgató, mellette lévő korsóból forrócsokit szürcsölgető Freddie szemöldöke tótágast állt a homloka közepén, s még a szívószál is kicsúszott a szájából, mikor a semmiből érkező és vadul pörölő lány, kis híján felbukott a nappali közepén sorba állított táskák garmadájában. A konyhából csupán az ide-oda botladozó, levegőt vadul hajtó és abban csapkodó lány sziluettjét volt szerencséjük látni, de a két bizonytalanul, előre is rettegőn összeakadó szempár, a baljóslatúan grimaszba biggyedő szájszélek, beszédesek voltak. Jackie haragjától félni és tartani kellett, hiszen soha, senki nem lehetett biztos abban, hogy mikor fog lecsapni. Abban pedig főleg nem, hogy ki fogja a legnagyobb károkat elszenvedni. - Mi az Isten lova faszáért van ennyi holmi a nappali közepén? Hogy kitörjem a nyakam? Talán betörésgátló, vagy mi van? Rocco meg az ő hülye dagadt seggének már derogál bokán csípni a betörőket? Ó, minek az embernek ellenség, ha vannak barátai mi? Aztán meg siránkozhatsz meg picsoghatsz itt nekem kisanyám, ha beletaposok az ecsetkészletedbe, és ripityára törik benne minden! - Szia Jackieeee – nyújtotta el Annie a lány nevét, s vállai közé húzva a nyakát, fejét ide-oda ingatva ciccentett egyet a fiú felé, aki szórakozott vigyorgásokkal lesett a közeledő lány felé. - Nekem ne sziázz! Te csak ne sziázz itt nekem, ha mondom! Nem vagyok itthon potom két hetet… érted?! Tizennégy kibaszott napot! Tizennégyet! És nekem ettől a hülye köcsögtől kell megtudnom azt, telefonon keresztül, és nem is ám, hogy felhívott volna nem!... Az ő instáján keresztül, hogy a nagy Ő-vel fogsz találkozni??? Úgy, hogy nekem még be se mutattad? Úgy, hogy nem adtam rá engedélyt, hogy te bárkivel is találkozgass anélkül, hogy én rábólintottam volna a személyére? Mi van, ha pszichopata? - De nem az! - De az lehet! És mi van, ha az első bokorba rángatva akar téged kicsinálni? Hmm??? - De nem akar! - Amúgy én is szeretlek téged, Jackie – fűzte hozzá flegmán Freddie, és bár tudták jól mind a ketten, hogy nem szívta mellre azt a bizonyos „hülye köcsög” jelzőt, ettől függetlenül szerette kéretni magát és elhitetni a lányokkal, milyen mérhetetlen rosszul esik neki az aljas rágalmazás. Csakhogy, abba még nem gondolt bele egyszer se, hogy ez a két lány nem most jött le a falvédőről, és úgy ismerik őt, mint a saját tenyerüket. Tehát, a nyavalygás pont annyira volt hiteles, mint Rocco örökös hisztije, mikor valaki rálépett a tyúkszemére. - Bocs, nem akartalak bántani, ne haragudj! Téged nem – és pont úgy ölelte magához, szorította kebleire a fiú fejét, mintha hosszú hónapok óta nem látták volna egymást, és amiből az mégis, majdnem fuldokolva bontakozott ki – de téged! Szívem szerint kikaparnám az összes létező kék szemedet, te! - Most mit vétettem? – Viviana hangja néhány oktávval feljebb csúszott, ahogy kezében a konyhakéssel megpördült a sarkán. Tekintete értetlen volt és háborgó, pont amennyire Jackié lehetett azokban a pillanatokban, mikor átlibbentette őt valamelyik tengerentúli passzátszél a küszöbön, s végig dörömbölt az amúgy frissen felmosott, még mindig életveszélyes csúszáskészségűnek örvendő padlón. Azt csodálta Vivi első körben, hogy nem vágta magát hanyatt, mikor megérkezett, de legalábbis nem seggen csúszva pördült eléjük. - Mi az, hogy mit vétettél??? – hüledezett. Hangja egészen mély volt és érces, szemei jókorára kerekedtek, s tagadni se tudta volna azt, hogy nem evilági síkon keringett, ami az öntudatát illette. Valósággal meg volt döbbenve, állkapcsát nem győzte felvakarni a padlóról, és csak nagyon lassan, ám annál hatásosabb előadásmóddal volt lehetősége eltüntetni minden létező haragját. Szúrós boszorkánytekintete egészen ellágyult, már-már kislányosan, ábrándosan csillogó lett. Haja nem meredezett tovább minden irányba, nem úgy festett, mint egy tébolyult idióta, aki villával piszkálgatta a falba edzett konnektort. Jackie tökéletesen – és minden hisztije alkalmával - kimerítette egy-egy mese fő gonoszának alakját, aki egyik pillanatban háborgott és pörölt, másikban pedig selymesen, behízelgően igyekezett kontaktusba elegyedni főhősünkkel, hogy minél több és minél fontosabb információt tudjon kicsikarni belőle. - Először is, tedd el azt a kést jó? Mielőtt még puszta felindulásból belém találod állítani – csippentette azt jókora pengéjénél fogva az ujjai közé, s kihámozva Vivi kezéből, visszatette a műanyag vágódeszkára – tehát… mit kell tudni róla? Ki ő? Mi a neve? Honnan jött? Miért jött? Hogy találtál rá, vagy ő, hogy talált rád? Szép a szeme? Okos? Ugye művelt? Mondd azt könyörögve kérlek, hogy művelt, és nem valami barlangban élő buta ősbunkó, mint ennek a szerencsétlennek az új, nagy faszú lovagja?! – hanyag csuklómozdulattal legyintett Freddie felé, aki horkanva, szikrákat szóró tekintettel csapta hozzá a forrócsokiját a konyhasziget márványos felületéhez. - Nem is ősbunkó! - De igenis, ősbunkó, egy kibaszott nagy perverz őstulok! És egy percig se normális! Igénytelen, és nem engedném őt parkettás lakásba. De mindegy is, most nem rólad van szó, nem osztottak lapot, szóval hallgass! – égő vörösre manikűrözött körmökben végződő ujjai úgy kapaszkodtak Vivi csuklójába, mint egy vízen ide-oda ringatózó hajó kötelei, melyek a mólóhoz kötötték a vízi járművet – mindent is tudni akarok, ha már mind eddig voltál olyan kegyetlen és hálátlan, hogy nem avattál be a részletekbe. És ne! Nem! – bökött az arca felé – ne merd azt mondani nekem, hogy azért, mert tekintettel voltál a nyaralásomra! Ki nem szarja le a nyaralásomat, ha a te házad táján megjelent a herceged, vééééégre valahára? Komolyan Vivikém, már kezdtem aggódni, hogy kiszáradt aggszűzként fogsz elhalálozni, senki nem fog róla tudni a tizennyolc macskádon kívül, akik az éhhalál elől menekülve falják fel a hulládat. - Ííííűűűű ez azért… elég morbid – törte meg a beállt csendet Freddie. - Köszönöm a belém vetett bizalmadat, és a gyönyörűszép jövőképet. Tudtam, hogy rád mindig számíthatok. De tényleg nem akartam felbolygatni a nyaralást, úgy vártad már! Végre, édes kettesben a hőn szeretett férfival! Most mégis, miért jöttem volna a magam ügyes-bajos dolgaival? - Jaj, hagyj már a nyaralással! Ki vele! Mint nagy általánosságban, ez alkalommal se lehetett kihagyni Jackiet semmiből. A legapróbb részeltekre is kitért, s nem csupán a fiú származására, a személyére, személyiségére, hivatására, terveire vagy épp annak Instagramjára feltöltött képeire, de Vivi terveire is kíváncsi volt, mintha legalábbis bármit előre leakart volna szögezni, és napról napra pontosan megfogalmazott gondolatai lettek volna a „kapcsolatuk” haladásáról. Pedig már az elején leszögezte, hogy sodródni kíván az árral. Jól szeretné érezni magát vele úgy, mint eddig minden alkalommal, mikor együtt voltak és úgy, mint addig soha senkivel. Egy valami viszont fokozottan zavarta őt a Jackievel való beszélgetés során… valami ki nem mondott, meg nem fogalmazott… mintha sumákolt volna a lány, és nem mert volna konkrétan rákérdezni valamire, ő pedig nem firtatta, hiszen volt egy sanda gyanúja, hogy mi az? Mi az a bizonyos, ki nem mondott, fel nem tett kérdés, és nem sokkal később be is bizonyosodott, mikor az utazás előtt, miközben a válláról áttette Viviére az egyik, festékekkel és kifeszítésre váró vásznakkal, belekapaszkodott az apró kacsójába. - Ezt azért vidd magaddal! Tudom, nem olyan vagy és az alapján, amit elmondtál, ez a bizonyos olasz, legjobb barátnőm szívét elrabló Don Juan se olyan, de… ismerem ám a mai pasikat, ciculi! Ezek soha nincsenek felkészülve, szóval… tessék! - Ez… - tengerkék, macskásan metszett szemei jókorára kerekedtek, s tökéletes porcelánfehérségű bőre pikk-pakk, csettintésre öltött pipacsvörös árnyalatot – ez egy… - Óvszer. Azt persze nyilván nem tudhatom, hogy milyen méret jó, de a képek alapján nem tévedhetek nagyot… Vidd magaddal, biztos, ami biztos. Nyakamat rá, hogy anyádékat is megnyugtatnám vele, ha mondanám. - Te csak ne mondj semmit nekik, Jackie! Köszönöm, hogy ennyire… odafigyelsz rám, és… próbálsz… - fogalma se volt, hogy fejezhette volna be, csak pislákolt a tenyerében tartott kis zacskóra, amin kislánykorukban annyit nevettek, mikor a szülei ruhái között megtalálták. Most már koránt se tűnt olyan mulatságosnak, sokkal inkább komolynak, már csak a tény miatt is, hogy igen, volt valaki, akinek esetében úgy érezte, hogy talán szükség lehet rá. Abban viszont nem volt biztos, hogy akkor és ott jött el az ideje, másrészről pedig még csak véletlenül se azért hívta magával a kirándulásra Lucianot, hogy akkor és ott adják át magukat a testi örömöknek. Jobb módját is látta ennek, mint, egy osztályra való kölyök társaságában, tanárok mellett, egy sátorban, vagy kint a tábortűznél, elbújva egy bokorban. Másrészt pedig, mint „elsőt”, ő maga se futtában, „essünk túl rajta” módon szerette volna átélni és megtapasztalni. - Hidd el, ha eljön az ideje, Lulu gondoskodna a biztonságról, szóval… ezt tartsd meg jó? – ellenkezést nem tűrő határozottsággal csapta vissza Jackie tenyerébe a kis csomagot, majd közelebb lépve hozzá magához ölelte. - Hát jól van, te tudod, de aztán nem siránkozni, ha esetleg… tudod… - Na jó, hagyj a hülyeségeiddel! – nevetgélve lökött egyet a másik lányon, majd az addig lábánál várakozó táskának megragadta a fülét, a válláról csüngőt megigazgatta, és már trappolt is a kibérelt busz felé, ahol a szülők egyesével terelgették fel csemetéiket a járműre. Az oda út nagy részén képtelen volt kiverni a fejéből Jackie buja arckifejezését, a rajongó és reménykedő szavait, de főleg azt a képet, ahogy ő maga csak ácsorgott ott bután, megfőve, kezében tartogatva a gondosan becsomagolt óvszert, mint egy kétségbeesett, az aktustól rettegő szűzlány. És voltaképpen volt is benne valamiféle igazság, ettől függetlenül tudta jól, hogy bármi történjen majd abban a két napban, ez még jócskán odébb volt. Úgy is lehetett mondani, hogy a jövő zenéje, hiszen egyikük se tűnt egy kapkodós embernek, ami a kapcsolatukat illette. Mindent szerettek a maguk módján megélni. Lassan kiélvezni a perceket, az együtt töltött órácskákat, napokat. Vivi úgy vélte, hogy az, hogy Lulu azt állította, ő az első lány, akit ténylegesen képes volt, és el is hívott randira, nem szimpla füllentés volt vagy hitegetés. Már csak, ha azt vette alapul, hogy miféle munka orientált életút állt ez idáig a fiú háta mögött. Ez pedig azt is jelenthette – az ő értelmezésében -, hogy komolyan gondolta azt, ami velük történt, ami folyamatában volt és zajlott. Úgy érezte, hogy bár jószerivel mindkettőjük számára idegen volt ez az érzés, ez a tapasztalás, ettől függetlenül élvezettel lubickoltak benne, ki-ki a maga módján élve meg annak minden egyes másodpercét. A csipkelődést, a néma rajongást, csodálkozást. Talán nem is ismerte még be magának a fiú sem, de udvarolt a lánynak, amit pedig Viviana imádott, hiszen pont olyan fontosnak, olyan ragyogónak és különlegesnek érezte magát mellette, mint minden lány a hőn áhított lovagja mellett a szerelmes tiniregényekben, vagy széles vászonra készült filmekben. Volt valamiféle régimódi bája annak, ahogy Lulu közeledett felé. Nem olyan volt, mint minden mai férfiember, nem az volt a célja, hogy első randin csók csattanjon, a másodikban pedig ágyba vigye őt… Úgy is lehetett mondani, hogy ennek gondolatától talán ő maga is úgy meg volt rettenve, mint a lány, hiszen az, hogy Annie ilyen téren még érintetlen volt, az ordított róla.
Másnap Watkins Glen gyönyörű volt. Szebb, mint a képeken és szebb, mint amit meséltek neki. Az édesanyjának igaza volt, mikor azt mondta, hogy egy hely szépségét nem lehet képekben mérni, vagy mások elmondása alapján megítélni. Tapasztalni kell. Mélyet szívni a friss levegőből. Abból, amit nem mocskol be úgy a tömegközlekedés, és egyéb járművek, gyárépületek szennye, mint bent a nagyvárosokban. Hallani kell a víz csobogását, a magas fák sűrű lombkoronájában élő madarak víg, semmivel össze nem téveszthető, dallamos énekét. Egy művész fejében pedig nem csak a Google-ban, Amazonon és ilyen-olyan felületen felsorakozott képek hada fogja kiteljesíteni az élményt, vagy pedig nem az fogja jelenteni a valódi ihletet. Amit Vivi látott a képernyőn, tagadhatatlanul gyönyörű volt. De mondhatta volna, hogy „olyan, mint a legtöbb vízesés”. „Olyan, mint minden erdő”. Ám az, ahogy másnap reggel előmászott a sátorból és a Nap aranyló sugarai buján kukucskáltak ki a fák mögül, a friss illatok megtöltötték a tüdejét oxigénnel, az elméje végre megnyugodhatott, és megérthette, mi az amiről az anyja beszélt. Végre, kiszakadva a rohanó világ körforgásából, a legapróbb, lába előtt elkacsázó kis bogarat is gyönyörűnek láthatta. Watkins Glennek igazi, földöntúli varázsa volt. Olyan, ami még a legsötétebb, legaljasabb, rákként burjánzó gondolatokat is megsemmisítette, és nyugalommal, békességgel vértezte fel az ott sátrat verő, arra tévedt vándort. Csakhogy, Viviana szívét egy egészen más valami, pontosabban valaki csigázta és ajzotta… Mind ahányszor a fiúra gondolt, furcsa, kellemes bizsergés járta át a testét. Képtelen volt kordában tartani az arcizmait, és elkönyvelhető volt, hogy a fülhegyig érő mosolya, mellyel járt-kelt a gyerekek között miközben azok festményein javítgatta a kisebb-nagyobb hibákat, nem a pulyáknak volt betudható. - Viviana, angyalom, szépségem, virágszálam! – kurjantotta el magát a táborvezető, akinek dörrenő hangjától megremegett az erdő és a tábor rájuk eső apró, bájos kis völgye. Alacsony, de pohos, víg kedélyű ember volt nagy, és tekintélyt parancsoló hanggal, hanghordozással. Elsőre talán pont olyan ijesztő lehet egy idegennek, mint amilyennek Lulu Rault tartotta, csak épp egészen más módon - Ezt a jóvágású úriembert most küldték fel a parkolóból a gondnokok. Úgy tartja, hogy valamiféle rajztábort keresett, és csak ide tudták őt igazítani. Rá várunk, ugye? – a lány lassacskán emelkedett fel guggolásból az egyik tanítványának pokrócáról, s kinyújtóztatva elgémberedett tagjait, lesöprögetve a ruhájáról a nemlétező koszokat indult el az egyre közeledő páros felé, mígnem megszaporázva a lépteit, már-már repülve borult Luciano nyakába és ölelte őt magához anélkül, hogy különösebb figyelmet fordított volna a mellettük ácsorgó, zavartan kamillázó tanárra. - Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem érsz ide. Csak nem kifogott rajtad is az az idétlen elágazás? – húzódott el tőle, annyira, hogy láthassa az arcát, majd a közelségre való tekintettel, „biztos, ami tuti”, néhány aprócska lépéssel eltávolodott tőle, így mérve végig őt alaposabban, tetőtől talpig…
- Látod, Viola?! Mondtam én, hogy nem dobtuk ki! -a sok matatás, csörgés-zörgés, puffanás és reccsenés közben hallatszott Bernardo tompa hangja egyenest a fejük fölül, ahogy egymás mellett álltak mellkasuk előtt font karokkal Luciano és a ház asszonya, aki már-már zokon véve azt, hogy a férjének volt igaza, ciccenve forgatta a szemét. Azt azonban egy pillanatig nem ismerte volna be, hogy akad, hogy ő az, aki mellé lő a találgatásban és a nagy hitegetésben, hogy „hidd már el nekem, hogy a legutóbbi lomtalanításkor kihajítottuk!”. Lulu oldalvást döntve a fejét, derékból előre dőlve nézett fel a gyér fényben megvilágított padlásra, hogy Bernardo, de legalábbis az árnyéka után kutasson, ahogy előtör a nagy dobozrengetegből. – Mondjuk azt is én mondtam, hogy ha meg is van, nem mai darab, és hát… mindkétszer nekem volt igazam -bár nem látta még az arcát, de a hangjából is kivehető volt az elégedetlenség, amivel illette a vadászott hálózsákot. Mert ugyebár a vadonnak senki nem megy elébe hálózsák nélkül, bizonygatta ezt a nénikéje, aki onnantól, hogy Lulu a szájára vette Watkins Glen és a hétvégi kiruccanásának hírét, jobban fel volt ajzva, mint maga a fiú, akivel szintúgy madarat lehetett volna fogatni, épp csak próbálta azt lezser álcája mögé rejteni. Néha azonban megtört, és szerény, gyermeki mosolya sejtetni engedte az örömét, viszont, ha azt más megneszelte, rögtön palástolni kívánta. Próbálta nem nagy dobra verni mindazt, ami közte és Viviana között zajlott, de legalábbis lassú mederben csordogált, mégis akadt, hogy a boldogsága felülkerekedett rajta. - Aztán mégis mire számítottál, apa? Mikor is vettük?... Talán még Lele se volt meg, amikor kitört belőlünk a nagy kirándulhatnék, végül meg használtuk vagy egyszer, aztán egyik helyről hurcibáltuk a másikra. Nem is értem, hogy minek hoztuk magunkkal, amikor ideköltöztünk! -korholt Viola nagy rikácsolásai közepette, ahogy fel-fellebbenő kézzel szitkozódott és pörölt a férjével, aki akkorra már úgy tűnt, olyan jól el van odafönt a felesége közvetlen jelenléte nélkül, hogy le se kíván onnan jönni. - Annyira csak nem lehet rossz -szólt közbe Lulu, aki megtámaszkodva a lehajtott létra felé eső oldalán kacsintgatott felfelé a sötét lyukba. – Még van egy kis időm indulásig, kilógatom az egyik ablakon meg kiporolom, nem lesz annak baja, csak… Bernardo bácsikám, nem akarsz egy kicsit sietni? -kérdezett rá végül, noha csak szolidan nógatta a férfit, nehogy kiváltsa annak zsörtölődését. Úgy is húzta a száját, mikor Viola megjelent előtte a nagy újságolvasása közepette, hogy fel kéne ugrania a padra. Persze Lulu önként ajánlkozott, nem akarta kirobbantani a családfőt a foteljából, de nénikéje kötötte az ebet a karóhoz, hogy vendéget márpedig nem fog oda felzavarni, és különben is, mire tartja a férjét?! - Jól van már, jól van! -morgott halkan odafent a ház legidősebb tagja, aki ezt-azt még tologatott, mielőtt megjelent a létrasor tetején, és lassan, megfontoltan aláereszkedett, hóna alatt a valóban jobb napokat is látott, méregzöld hálózsákkal, amit Lulu kezébe nyomott, mikor nyekkenve megérkezett a padlóra. - Köszönöm! -hálálkodott, bár az arca enyhe grimaszba rándult, mikor a vasalt, tiszta világoskék ingjével meglehetősen vészes közelségbe került a vastag porréteggel megrakodott, összegöngyölgetett henger. - Aztán most már senkinek egy szavát nem szeretném hallani! -sokat sejtetően nézett a feleségére, majd a korlátba kapaszkodva szépen leiszkolt a lépcsőn. Lulu tűnődve nézett utána, majd a hálózsákra, végül Violára. De, tényleg annyira rossz volt… - Add csak ide, kisdrágám, majd én megcsinálom! -kapta ki hevesen a kezéből, és átfordítgatta, minden oldalát meglesve. – Mondjuk előbb is az eszedbe juthatott volna… - Most se nekem jutott eszembe, neked támadt az a remek ötleted, hogy márpedig minden körülmények között vinnem kell magammal hálózsákot, mert egy egyszerű pokróc már nem is elég -felhajtogatva a harmonika-szerűen leeresztett létrát már nyúlt is a padlásfeljáró ajtajáért, hogy felcsapja azt, és a reteszt ráhajtsa. - Ez az! Miért nekem kell gondolnom mindenre?! -paffogott, és egy „áhh” legyintéssel Bernardo után ő is eltűnt a lépcsőfordulóban. Lulu pár értetlen pillanatig, szétvetett karokkal állt a második emelet folyosóján, aztán befordult a szoba ajtaján, hogy folytassa a ruhapakolást, amiben a ház sárkánya zavarta meg, mikor kis híján rárúgta a nyílászárót, és a fejére olvasta a valaha volt legjobb ötletét nyomában Bernardoval, aki fele annyira se értékelte Viola indulatait. Az egyszerű, fekete hátizsák ott tátongott az ágyon, félig kicsüngött belőle a fehér pólója, amit épp belegyömöszölni készült a táskába, mikor megzavarták. Ahelyett, hogy azt folytatta volna, mellé ült, szája szélét rágcsálva meredt maga elé. Hüvelykujjával körömágyait piszkálgatta, úgy kémlelte a felettébb érdekesnek tetsző kilencven fokos szöget a padló és a fal között. Izgatott volt és boldog, valahol mégis bizonytalan, és ez a bizonytalanság kíváncsiságot szült az egész hétvégére vonatkozóan. Kíváncsi volt, hogy mit tartogat számukra a közösen eltöltött idő. Arra, hogy honnan hova fognak eljutni azon túl, hogy egy valamiben biztos volt, mégpedig, hogy egy bizonyos határt egyikük se akar átlépni… legalábbis nem akkor, nem ott és nem úgy, ahogy, még ha amúgy egy efféle invitálás sokaknak felkérés is lett volna keringőre, és ha nem Viviről lett volna szó, talán ő se gondolt volna másra. Viviana ártatlan volt, és nem csak szexuális előéletére való tekintettel, amit ha nem mondott is nyilvánvaló volt, hanem jellemében, egész lényében, amit nem kívánt megrontani. Nem akart semmit siettetni, önként elsietni, és talán a mai rohanó világban, amikor mindig, minden tekintetben fejest ugranak a mélyvízbe, sokak furcsállták is volna azt a lassú tempót, amit egymásnak és maguknak egyaránt diktáltak. Úgy tűnhetett, hogy annyit teketóriázik, hogy szinte hátramenetben halad, de Luciano olyan iramot szeretett volna hagyni a lánynak és egyúttal magának is, amiben kiismerhetik nem csak a másik iránt táplált érzéseket, de saját maguk változását egymás társaságában. Nem tudhatta, hogy a lány milyen volt előtte, vagy milyen nélküle, azt viszont igen, hogy soha az előtt egy kapcsolatában még csak fele annyi érzelmet se adott, vagy köszönhetett a partnerének, mint amennyire Vivi felbolygatta minden gondolatát, ha a közelében volt, vagy csak eszébe jutott. Mert olyan igencsak sokszor fordult elő… - Te még mindig itt vagy? -tűnt fel Matteo az ajtóban, vállán keresztbevetett törülközőjével verejtékes arcát törölgette. – Azt hittem már nem leszel itthon, mikor visszaérek -lépett beljebb, és azzal egyidejűleg, ahogy átlépte a küszöböt, Lulu is felpattant, hogy az ágyon szanaszét heverő cuccait, amiket szándékában állt magával vinni, begórja a táskájába. Az órájára nézett, miután felcipzárazta a hátizsákját. - Nemsokára indulok. Húsz perce azt mondta Viola, hogy tíz perc kell még a kalácsnak. Aztán ki tudja, mennyi ideig akarja még szellőztetni a hálózsákot is -rántotta meg a vállát. - Mennyi idő az út? - A GPS szerint négy és negyed óra -bár egészen biztos volt benne, mert többször is leellenőrizte vasárnapig, de újból elővette a telefonját, hogy a megfelelő applikáción belül újból lecsekkolja a Manhattan-Watkins Glen távot. – Annyi. - És mennyi van most? -húzta Matteo a szemöldökét, Lulu pedig egy-két alkalmazáson végigkattintgatott, mielőtt válaszolt volna. - Mindjárt dél -nézett rá, mikor lezárta a készüléket, és a farzsebébe csúsztatta. - Nem sieted el -állapította meg, mire Luciano csak újból felhúzta a vállát. - Nem szoktam semmit elsietni -felelte beszédes vigyorral és a hátára kanyarította a táskáját, mielőtt kilépett a szobából és lebaktatott a lépcsőn, egyenest a konyhába iramodva, ahonnan már a másodikról érezte a sütőből nemrég kivett sütemény illatát. - Veszed le a kezed róla! Nem a tiéd! -csapott rá Viola az asztal közepén hűlő kalács felé matató kacsóra, amit Esta nem titkolt sértettséggel húzott vissza, ajkait biggyesztve fonva mellkasa elé a karjait. - Azért nem kell tettlegességig fajulni, ha jól nevelted, minden bizonnyal ért a szép szóból is -kacsintott a dohogó lány felé, aki egy pillanatig mosolyt erőltetett fancsali arcára, de ugyanolyan zsémbesen nézett vissza az anyjára, mint azelőtt, nehogy megneszelje, hogy csak megjátszotta a dühét. - Na megállj, mindjárt te se kapsz semmit! -legyintette felé a konyharuháját, de egy egész asztal állt közöttük, úgyhogy annak csak a szelét érezte. – Csak a kislányra való tekintettel viheted! -mutatott először a remekművére, aztán Lulura, aki nem tudta kellően komolyan venni a fenyegetőzést, látható volt a fültől fülig érő vigyorában. - Hoztál amit kértem? -érdeklődött, mikor kinyitotta a hűtőt, hogy a papírcsomagolásos sütemények után kutakodjon. - Hoztam, de nem azt, amit kértél. Van helyette triplacsokis keksz és muffin, pizzelle és pisztáciás-vörösáfonyás biscotti. Meg itt lesz még a kalács és biztos van még hazai lekvár fent a polcon -bökött a falra szerelt szekrények valamelyikére. – Nem vágom fel, mert akkor kiszárad… lesz ott kés? -Luciano épp lábujjhegyen matatott a legmagasabb polcok egyikén, mikor kérdőn felszökő szemöldöke alól Viola nénikéjére sandított. - Honnan is kéne tudnom? Ha ott leszek, valószínűleg meglátom -találomra kapott le egyet az üvegek közül, leolvasta róla Gaena mama macskakaparását, és az asztalra tette az összekészített szatyor mellé. - Nagy franc vagy te meg a barátod is! -az értetlenül kirajzolódó, kérdő vonásokat látva folytatta. – Idejöttök mindketten, aztán egyikőtök mélyebb szerelembe esik, mint a másik! Mi van itt nálunk, ami más, mint otthon? Vagy ez is valami futó kaland lesz, hm? -kérdezősködött rosszallón húzva össze a szemeit. – Tudom ám, mondta anyád, hogy szerelem ügyben nem terem semmi babér… - Jézusom, Viola! - Ajánlom is, hogy ne legyen az! -szűrt ki valami válaszszerűséget abból, amivel Lulu ráförmedt. – Abból, amit eddig hallottam róla, nagyon kedves, bájos lánynak tűnik -mosolygott rá és már sehol nem volt a másodpercekkel korábbi, sanda méregetése és helytelenítése, helyette egy tiszta, vasalt konyharuhát vett ki a fiókból és abba pólyázta be a tökéletesre sült kalácsot. - Az is -szerényen görbült a szája sarka, mikor a zacskó után nyúlt, amit addigra Viola tartott felé. - Úúú, Lulu szerelmes? -piszkálódott Esta, aki addig felettébb bele volt merülve a social media valamely felületébe, a témát hallva viszont úgy élénkült fel, mintha a nyakába zúdították volna a hidegzuhanyt. Ördögi fény csillant a szemében, mikor a tekintete találkozott Luciano sötétbarna pillantásával. - Jól gondold meg, hogy kivel packázol, mert legközelebb nem védelek meg anyád előtt, sőt, én löklek elé, mint a nyers húst szokás az éhes oroszlánoknak. Talán még azt is elmondom, hogy miattad fogy annyira a parfümje, hiába próbálod Emiliara fogni… -tettetett elképedéssel tátotta el a száját, és emelte szabad kezét ajkai elé. – Upsz! -nevetett, mikor a ház legkisebb, legvédtelenebb tagja felpattant a székről, haragosan csapott az asztalra, mikor felmarta a telefonját, és szélsebesen eltűnt a nappali irányába. - Tényleg ő használja a parfümöm?! -ragadta meg a lényeget Viola, Lulu karja mellett pillantva a lánya még szinte mindig porzó nyomára. - Fogalmam sincs -vigyorodott el Lulu diadalmas elégedettséggel. – Na jó, nénikém, köszönök mindent, majd valamivel meghálálom, de indulnom kell -Violával a nyomában szegődött az előszobába, ahol a lábára húzta fehér cipőjét, és már teljes harcidíszben fordult a nő felé, puszit nyomva az arcára. - Vigyázz az úton! -simította meg kétszer a felkarját, mosolyogva, csillogó szemekkel, majd a kezébe nyomta a falnak támasztott hálózsákot. - Ügyesen! -szólt egy hang a lépcsőről, és odanézve Matteo kujon pillantásával találta szemközt magát, ahogy szemöldökét vonogatva néz le rá. - Mindjárt letörlöm a vigyort a képedről! -fenyegetőzött teli kezét emelve fel, hogy nyomatékosan tudjon rámutatni, majd fordult is, hogy felkapja a kölcsönzött kocsi kulcsát a kispolcról, és hálával biccentett Violának, mikor kinyitotta neki az ajtót. – Ciao! -gyorsan szökellt le a lépcsőfokokon és helyezte el portékáját a hátsó ülésen, majd a bérelt Kia volánja mögé ülve, az anyósülés felé dőlve intett ki az ablakon nénikéjének, aki a vállával még az ajtófélfát támasztotta, mögötte pedig Matteo álldogált, végül pedig ráhajtott az útra. Valamivel több, mint négy és fél órával később a Stingerről, miután hosszas korzózás után be tudott parkolni egy épp felszabaduló helyre -amiért éles küzdelmet folytatott egy haragosan parázsló szemű, középkorú úriemberrel és annak családjával-, levette a gyújtást, kiiktatta a zenét meg se várva, hogy a Shot Me Down elérje a végét, és a haját hátra fogó napszemüveget a szeme elé húzva pattant ki a kormány mögül, hogy felvegye minden terhét. Még egyszer utoljára összenézett a továbbra is mérgesen fújtató családfővel, aki akkor hajtott el mellette, mikor a bodegához ért, hogy kiváltsa a két napos parkolójegyét, majd a dilettáns, kevésbé jól szituált dolgozók iránymutatásával, megköszönve a segítséget elindult a mutatott irányba. Nem lett volna hálátlan, hogyha egy prospektust, de legalábbis egy, a terület egészét mutató térképet a kezébe nyomtak volna, azon bejelölve, hogy merre is kéne keresnie a táborozóhelyet, de próbálva nem felhúzni magát inkább a környezetére figyelt, mert volt mire. A lába alatt futó mohos talajra, az aljnövényzetre, a magasba szökő fákra, amik nem csak a napsugarakat szűrték ki, de azzal egyidejűleg a nem is olyan messze húzódó, forgalmas útszakasz zajszennyező moraját is, lehetővé téve, hogy az állatok motoszkálásának, madarak énekének hangját hallja a felmorranó motorok ellenében. A levegő szinte ropogós volt, annyira frissnek tetszett a manhattani szmog és az autó légkondicionálója után, és olyan mélyen lélegezte be, mintha tárolni kívánta volna az ínséges időkre, mikor újból kénytelen lesz a felhőkarcolóóriások közé kerülni. Szegényes turistaösvény ismeretei ellenére is kiszúrta az egyik fára szögelt kemping sátrat, így a piktogram láttán felbátorodva tért le a vastag útról egy jócskán szűkebb, innen-onnan benőtt járatra, lépteit pedig gyorsította, mikor beszéd hangját hallotta. - Jó napot! Elnézést, Signore... Uram!... -intett a közelében grasszáló férfinek, aki, mikor kérdőn a mellkasára szegezte az ujját, és Lucianotól helyeslő bólintást kapott, elindult felé. - Segíthetek? - Remélem -táskájának pántjába akasztva az ujját rántotta feljebb a vászonzsákot, zacskót tartó kezével a napszemüvegét tornászta fel feje tetejére. – Nemrég a parkolóból erre küldtek, mikor egy rajztábor felől érdeklődtem. Azt mondták, hogy több táborozó csapat is van jelenleg, de ők azt gondolták, hogy ez az, amit keresek. Nyugtasson meg, hogy jó helyen járok, mert szerintem már oda-vissza láttam az egész parkot -mellkasán ujjai közé csippentette ingjének anyagát, hogy azzal legyezgesse magát a rekkenő hőségben, nézve, ahogy a köpcös úriember ide-oda toporzékolva bólogat. - Áhá… -bólintott még egyet, majd Lulu mellé állva, tölcsért formázva a két kezéből tartotta azt szája elé, és olyan dörgedelmeset rikkantott, hogy nem csak, hogy Luciano összerezzent tőle, de még a madarak is felszálltak a fákról tízméteres körzetben, legalább. Ha tehette volna, eloldalgott volna mellőle a bal füle épségének érdekében, de akkorát suhintott a lapockájára, és húzta magával, mikor elindult, hogy esélye se volt elszegődni. Egyre csak terebélyesedni látszott arcán jellegzetes, élénk vigyora, mikor közeledni látta a lányt, és mintha az a kellemetlenkedő kis krampusz ott se lett volna, a nyakába vetette magát. Dereka köré fonva karjait ölelte magához, puszit nyomott az arcára, és csak akkor eresztette, mikor Viviana szép lassan távolodni kezdett tőle. Csalfa pillantással, mint ahogy azt Vivi is tette, végigmérte, és bár lett volna min és hol legeltetnie a szemét, elnyíló ajkai között véve mély levegőt, zavartan kereste a kék szempárt, de olyan elánnal, hogy határozottan bele tudjon kapaszkodni, és véletlen se kívánjon elkalandozni a tekintete. - Rajtam minden kifogott… -csóválta elképedten a fejét, halovány kis mosollyal ajkai szélén. – Kezdve a nénikémmel, akinek az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy márpedig ő semmi esetre se fog hálózsák nélkül útnak bocsájtani, úgyhogy fel kellett túrni az egész házat ezért a kiszuperált vacakért, ami kiderült, hogy még nálam is idősebb -ugráltatta meg a vállán a táskáját, amiből félig-meddig kikandikált a méregzöld, összehengerelt anyag. – De kiengesztelésül hoztam ezt-azt -diadalittasan tartotta fel a vászonzacskót, ami dugig volt tömve mindenféle földi jóval, amit csakis Viola közbenjárásának és nagyszívűségének köszönhetett. – Igaz, csak azt nem hoztam végül, amit ígértem, de van helyette minden más, és biztosíthatlak, mind van legalább olyan jó, mint az az egy, aminek a hiányáért még kárpótolni foglak -kisvártatva, mégis ugyanolyan széles vigyorral eresztette le a kezét. – Aztán meg a parkolósok nem különösebben végeztek jó munkát az irányba állítással, úgyhogy itt bolyongtam fel-alá, közben már a végrendeletemet terveztem írni a telefonom jegyzetébe arra az esetre, ha menthetetlenül eltévednék, de… itt vagyok! -tárta szét végül a karját, baljában magatehetetlenül himbálózott a péksütemények hada, jobb válláról könyökhajlatáig csúszott a táskája, de egyhamar rendezte a sorait, és még arra is kerített alkalmat, hogy az ingének egy újabb gombját kibújtassa a fülledt hőségre való tekintettel. - Ezeket le tudom tenni valahol? -érdeklődött, és ha már ott volt, mert nem különösebben mutatott hajlandóságot arra, hogy odébb álljon annak ellenére se, hogy nyilvánvalóan nem neki szóltak a szavai, a táborvezetőre is vetett egy kósza pillantást, miután és mielőtt Vivire nézett.
- És milyen a hely? Nagyon remélem, hogy nem valami Isten háta mögötti eldugott bozótosban próbálták elszállásolni a kislányomat!? Ugye átnézted, hogy mit kell csinálni, ha medvék vagy farkasok jönnek? - Gondolom másszak fára… – nyújtotta ki a nyelvét, hangja játékos, gúnyos és pimasz volt, főleg az apja horkantását hallva. Vigyorogva megcserélte a kezében a telefont, minek után a hosszas apai nyafogás és panaszkodást követően zsibbadni vélte az amúgy sokkal erősebb és kitartóbb jobbját - Nyugi apa, minden tökéletes és nem hinném, hogy pont a medvék meg a farkasok lennének kiéhezve a tizenéves gyerekekre. Jobban félnek azok tőlünk, főleg attól a ricsajtól, amit letudnak rendezni – szeretetteljesen fordult a park szélénél lévő asztalok felé, ahol egyik-másik gyerkőc a lábát lógatva nyammogott a megmaradt uzsonnáján, az idősebbek pedig komoly, „tinédzserkori” problémáikat és nézeteiket voltak hivatottak megbeszélni egymással. Imádta az idilli képet. Az arcukon ülő boldogságot, a szemükben csillogó fényt. Élvezték azt, hogy kint lehetnek a szabadban, távol a zúgó várostól, a mocsoktól… egy olyan gyönyörű és semmihez nem fogható csendes környezetben, amit talán az előtt soha nem volt lehetőségük látni. Felszabadultak. Vidámak voltak és dúlt bennük a tenni akarás, a bizonyítási vágy, hogy olyat fessenek, olyat alkossanak, mint amit az előtt soha. Viviana pedig végtelenül boldog volt, hogy segédkezhetett ennek a pár napos kirándulásnak a megszervezésében. - Amúgy nincs bozótos. Egy nagy kemping területen vagyunk, rengeteg fával, madárcsicsergéssel, kijelölt tűzgyújtási helyekkel. Tiszta, takaros. Nem olyan mocskos ám, mint Brooklyn minden egyes utcasarka vagy utcája, ahol ördögszekérként gurulnak előtted a tejesdobozok, cukorkás zacskók és minden más, ami nem oda való. - Azért mertem remélni, hogy ha az ember kitéved a betondzsungelből a zöld övezetbe, arra legalább vigyáz és odafigyel. - Álmodj csak! Hidd el nekem, voltak erre felé olyan útszakaszok is, ahol dagonyázni lehetett volna a szemétben és a nyakamat rá, hogy a patkány ürülékben is. Mintha ide járnának ki a nagyvárosokból, hogy zsákszámra cipeljék és rakják le a szemetüket, mert aztán nem találni minden útfordulónál egy-egy konténert, vagy kisebb nagyobb bádogbilit, ahol ki lehetne dobni a mocskot. Tényleg elképesztő. - Van valami biztonsági szolgálat a környéken? - Tényleg nagyon paranoiás vagy… három kemping park van ezen a szakaszon. Egy lent egy völgynél, másik kettő pedig közvetlenül egymás mellett, valamivel feljebb. Nem messze innen, tényleg csak pár száz méterre van egy nagy parkoló, ott van biztonsági szolgálat, akik időszakosan feljárnak a kemping területére megnézni, hogy minden rendben van-e. Gyakorlatilag úgy kell elképzelni, hogy egy nagy erdőszem közepén vannak a kis faházak, két-két személyesek úgy emlékszek, de olyan is akad, amibe egy négy fős család is elfér. A lenti, parkoló melletti terület lakókocsis, amiben pedig mi vagyunk, az sátras. Igazi nomád körülmények vannak, de a gyerekek iszonyatosan élvezik. - Ez a lényeg nem? Ezért szerveztétek. - Ezért is! De igazad van, legfőképpen ezért. - Akkor javaslom, hogy jól élvezd ki, nekem itt hagytál egy házsártos, felajzott, nyughatatlan nőszemélyt. - Tessék? - Mióta elmentél, anyád téged emleget. - Jézusisten, már megint mit csináltam?! – mert mi más juthatott volna eszébe, ha egyszer azt hallja az apja szájából, hogy második napja már annak, hogy a kedves mama emlegeti a nevét? Carmela berögzött szokása volt mindenért Vivit elővenni. Ha valami nem volt megcsinálva, nem volt elmosogatva vagy kipakolva a mosogató gépből, az az ő hibája volt. Ha nem volt levágva a fű, az is, vagy ha nyitva maradt estére a fürdőszoba ablaka, ahol kisebb-nagyobb állatok is bemászhattak, akkor azért. Mintha mindenre neki kellett volna figyelni, és a házban lévő másik három személyt nem terhelték volna ugyan úgy a mulasztások, mint a legidősebb lányt. Ám ugyan ez volt akkor is, ha munkáról, a festésről, vagy éppen a stúdióról volt szó, az ott eltöltött időről. Ha nem volt ott, az volt a baj, hogy hátráltatja az anyját a munkában, és más modellt kell keresni, akinek nyilván plusz pénzt kellett fizetni azon kívül, amit zsebpénzként Vivi is kapott. Viszont, ha mégis a stúdió mellett tette le a voksát, mert éppen nem volt ihlete a festéshez és ahhoz, hogy a vásznai felett görnyedjen, akkor azt hallgatta egész nap, hogy megint csak téblábol és szórja a drága időt, ahelyett, hogy tonna számra gyártaná az újabb és újabb alkotásait. Soha nem tudott elég jó lenni, és elég jót tenni az anyjának ahhoz, hogy az elégedett legyen, és bár mondhatni megszokta már, de ha valamit, hát ezt nem lehetett megszokni. Bosszantotta, idegesítette, és rémesen rosszul érintette a magas elvárás, és az örökös rossz megítélése. Igaza volt természetesen a húgának is, mikor azt mondta, hogy ő se csinál mást, mint pattog és morog az anyjára, felfújja magát minden szaván, mint egy gömbhal, akinek az a természetes védekező reakciója. De végtére is, mi mást tudott volna tenni? Kit nem idegesít fel az, hogy örökösen a nyakára járnak, és bármit csinál, az sose jó? Nem véletlenül várta kezdődő haraggal és feszültséggel Raul szavait. - Nem csináltál te semmit. Most sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy „úristen mi lesz akkor, ha az a srác megjelenik ott?” - Hogy tessék? - Nehogy azt hidd, hogy bármit is eltudsz titkolni előle. A lovagod kiléte már pont olyan világos számára is, mint a Nap. Csakhogy, míg nekem halvány lila fingom se volt arról, hogy ki az a bizonyos, régről emlegetett Luciano, ő nagyon is tisztában volt vele. Rémes, hogy milyen agyatok van nektek nőknek. Hogy nem robban szét a fejetek, hogy ennyi mindent az eszetekben kell, vagy ha nem is, de ott tudtok tartani, hm? Én arra se emlékszek, hogy hova tettem le egy héttel ez előtt azt a nyomorult csavarkészletet! Azóta se tudom megcsinálni a hülye polcot. - Apa, elmondtam már, hogy bent hagytad a szobámban az ajtó felöli dobozhalom tetején lévő kis kosárban! Szóval haladj azzal a polccal, mert már nem lehet elférni a szobámban! – horkantott kelletlenül, hiszen, ha nem mondta el neki korábban vagy hatszor, két egymást követő napban is, akkor egyszer sem. Ettől függetlenül mégis jókat kuncorászott az orra alatt, hiszen Raul számos alkalommal fejezte már ki meglepettségét és értetlenségét a nők agyának tárolási képessége miatt. - Amúgy meg azért, mert mi odafigyelünk dolgokra, főleg, ha azok fontosak, és nem vagyunk felületesek mint ti, pasik. „Egyik fületeken be, másikon ki”… tudod te. De hidd el nekem, mi se emlékszünk mindenre olyan jól, csak, ha az mély nyomot hagyott bennünk. - Tehát ez a fiú bennetek meglepően mély nyomot hagyott. Anyád is itt kárált meg repkedett A-ból B-be, miközben nyiszatolta a húst meg a zöldségeket, hogy milyen cuki, pohos kis hörcsög volt régen az a fiú, és milyen gyönyörű hangja volt annak ellenére, hogy nem volt több tizen… ötnél talán? Mit tudom én, hol emlékszek már rá? - Tudod mi a te legnagyobb bajod? - Nem. - Az, hogy csak arra figyelsz oda, amire akarsz. A sütikékre, a csokikákra, mert azt bezzeg nem felejted el, ha még egy szem rágni valónak lennie kell a tarcsi dobozban, de az valahogy eltűnt onnan. Hiába várt ott a messiásra szegény hetek óta, mire eszedbe jutott, hogy „áhhh a csokim és különben is, hogy merészelitek megenni?”. De az olyan lényeges információkat, mint például a lányaid kiszemeltjei, na azok elkerülik a figyelmedet, mert rosszul vagy a gondolattól is, hogy egy: mi történik, ha te nem vagy ott, kettő: nem létezhet olyan személy, aki megbecsteleníti a kislányaidat, három: olyan férfi pedig nem kerülhet be a képbe, aki versenybe akar szállni veled az elsődleges fontosságnak örvendő „férfiegyed” címért. Jól mondom? Valld be apu, nehéz elfogadnod azt, hogy a lányaid felnőttek. A vonal végéről hosszas hallgatás érkezett csupán, és Annie csak onnan lehetett biztos abban, hogy az apja még mindig a vonal végén volt, hogy hallotta a szuszogását és egy-egy halk nyekkenést, mint amikor próbál az ember mondani valamit, ám képtelen rá, mert nem tudja miként tegye, vagy mit okozna vele? - Ott van már…? – alig győzte megállni, hogy ne röhögje el magát a számonkérő, „az apád vagyok!” élt magában hordozó hanglejtésén. - Nem, még nincs itt. De lassan szerintem már ide kell, hogy érjen. - Majd hívj fel, beszédem van vele! - Jaj, ugyan már apa! Inkább a haverjaiddal beszélj, hogy menjenek át segíteni, mert egyedül nem boldogulsz a polccal – kacagott, s hosszú, csillogó tincseit tűrködve a fülei mögé piszkált meg egy zöldes páncélú bogarat a cipőjének orrával. - Nem bízok én annyira a ti női megérzéseitekben! Anyád is azt hajtogatja, hogy nagyon rendes és kedves fiúnak tűnik, „hát nézd meg Raul, hogy csillog a szeme, és az a mosoly… nézd meg milyen őszinte! Csupaszív fiú lehet” én meg el is hiszem, hogy tényleg az. Elkezdem beadni a derekamat, erre kiböfög egy olyat, hogy „de nézd meg azokat a kockákat és húú, milyen kerek feneke van, hát milyen fiú lett ebből a kis duci gyerekből? Nincs toka, nincs rémes szemüveg! Egy adonisz lett a gyerekből!” … hát eszemfaszom megáll, maradhatott volna pohos tokás hájpacni, talán nem figyeltél volna fel rá! - fitymálón, pentyegve, hangját nyafogósra torzítva utánozta Carmelát, amit Vivi a szájára szorított tenyerével, nevetését kínkeserves kínokkal igyekezte magába fojtani, mielőtt még felbőszítette volna az amúgy csupaszív apját - és máris elmegy a kedvem nem csak az élettől, de minden mástól is! Az én kislányomat csak ne nézegessék itt kigyúrt adoniszok! - Ne csináld, láttam rajtad, hogy neked is tetszett, mikor találkoztatok… - Dehogy tetszett! Ugyan mit tudsz te? - Nagyon is jól tudom - tudta hát. Mint ahogy azt is, hogy csak megjátssza magát, de legalábbis saját magát hergeli bele abba, hogy a lányával már más férfi is foglalkozik rajta kívül. Raul egész életében különleges köteléket ápolt a lányaival, akik szentek voltak, sérthetetlenek és érinthetetlenek. Azon is roppant nehezen tette csak túl magát, hogy Corinne valamelyest hamarabb talált rá önmagára a párkeresés területén, még ha nem is volt túlságosan sikeres a legtöbb hadjárata. Ám az, hogy Viviana is úgy tűnt, a tettek mezejére lépett, mindenen túltett – hidd el nekem, hogy Luciano remek ember, és egyszer nem tett olyan megjegyzést, ami nem tetszett, vagy sértett volna. És, hogy megnyugtassalak, nem tapogatózós fajta, nem mászik és telepszik rá az emberre. Csak annyit enged meg magának, amennyit én is. Olyan… olyan olaszos úriember, mint te is voltál. - Mi az, hogy voltam? Most is az vagyok! – kérte ki magának. - Persze, hogy az vagy. De tényleg egy percig se félj! – nem volt benne biztos, hogy ezzel teljes nyugalomra tudta ösztökélni az apját, de ő maga biztos volt abban, hogy csak a játék miatt adott ilyen nyilvánvaló hangot a dolognak, mert emlékezett ő kristály tisztán arra a szórakozott grimaszra, amit vágott, mikor kezében a kávés pakkot tartogatva várta őt az ajtón belül. Tetszett neki Lulu, és iszonyatosan élvezte, hogy szegény fiú gyakorlatilag sokkot kapott tőle azt megelőzően. Végül, tekintettel arra, hogy dolga is volt az apjával való telefonálgatáson kívül, néhány perc múlva érzelmes búcsút vettek egymástól, s bontotta a vonalat, hogy félre vonuljon összekészíteni a gyerekeknek a következő feladathoz szükséges eszközöket és alapanyagokat. Élvezte és szerette nézni, ahogy bontogatták a szárnyaikat. Azt, hogy újabbnál újabb meglátásaik voltak, és a kezdeti nehézségeket követően már jobban látták a saját hibáikat. Fejlődni akartak, s annál inkább megfogadni az idősebb, tapasztaltabb tanárok, és egyetemista oktatók szavait, tanácsait. Folyamatosan körbejárt a bakokon, vagy éppen pokrócokon ücsörgő, munkájukba belefeledkező gyerekek között. Volt, akinek csak szavakkal, mutogatva adott tanácsot, ám akinél szükség volt rá és igényelte, itt-ott bele is nyúlt, hogy némi instrukciót adjon neki a korrigálásban… mindaddig, míg a táborvezető hangja be nem töltötte a helyes kis kempingpark egészét. Ezer wattos vigyorral, nevető szemekkel vetette magát a fiú nyakába, s szíve szerint el se engedte volna még egy darabig, amennyiben nem érezte volna túlzottan tolakodónak azt, hogy szegénynek arra se volt még lehetősége, hogy lepakolja a magával hozott pakkokat, vagy éppen kinyújtóztassa magát a hosszas autóutat követően, ő máris egy sokadik batyuként csüngött a nyakán. A puszinak hála, apró remegés futott végig rajta, s leheletnyit szégyenlősen húzta össze magát a csiklandozó szakáll cirógatása miatt, mígnem vállán és mellkasán végig simítva húzódott távolabb tőle, hogy szusszanni legalább tudjon szegény. - De édes – kuncogva nyújtóztatta a nyakát az említett hátizsák irányába – viszont nem hinném, hogy komolyabb károd származott volna abból, hogy nincs hálózsákod. Meg lehet őrülni itt este, olyan meleg van a sátorban. Valamikor hajnalban nyitottam ki az „ajtaját”, hogy kitudjon szellőzni egy kicsit, és legyen valami légmozgás, máskülönben ott sültem volna meg bent élve – nyugtatta meg a fiút, hogy ha már annyira kiszuperáltnak érzi és elnyűttnek, nem lesz muszáj használnia, s ezzel tulajdonképpen csak jót tesz magával, mintsem ártana – ó! – csillogott a szeme, s bár két kezét összetudta volna tenni azért a bizonyos csokoládés finomságért, biztos volt benne, hogy Viola néni számos másik süteménye is volt olyan omlós, porhanyós, finom és édes, mint az. És különben se ragaszkodhatott csak egy fajtához. Szerette volna feltérképezni a nő portékájának legtöbb, legjelesebb képviselőit, hiszen egész Brooklyn szerte nem találkozott még olyan finom pékárúval, mint amivel Lulu szolgált neki a legutóbb. Ilyen értelemben pedig nem ragaszkodhatott csak egyhez – jaj, ugyan már! Legalább így van lehetőségem mást is megkóstolni, és nem én leszek az, aki beszabadulva az üzletbe, felzabálja az összes csokis csodát. Jó fej leszek, aranyos és kedves, hagyok belőle másnak is. Szegény nénikéd amúgy is, biztos „odáig volt az ötletért”, hogy ennyi süteményt kellett előteremtenie. Nagyon köszönöm neki, és neked is... jól eldugjuk a kis portékánkat nem ám, hogy a kis piszkok rájuk járjanak– és ha csak a levegőbe szimatolt, már érezhette a vászontáska irányából érkező kellemes illatokat. Ugyan nem voltak hiányába az ételnek, ő maga nő létére, és az alkatát meghazudtolva, nagy étkű lány volt, így szeretett néha-néha elcsipegetni ezt azt, amire pedig nyilván a táborban nem volt túl sok lehetősége. Hogyan vette volna ki magát, ha elnyammogta volna valamelyik gyerek uzsonnáját vagy ebédjét? Jókedvűen, a táborvezető kíváncsi tekintetének fényében nevette el magát – hidd el, függetlenül attól, hogy minden tele van fával, vízzel és egyébbel, itt ember szerintem nem tudna eltévedni. Ha más nem, hát egy medve kergetett volna ki a susnyásból – pimaszkodva kacsintott a fiúra – csak viccelek! De azért ma neked is a kezedbe nyomom a prospektust, hogy átnyálazd a túra jelzéseket, én azért nem remekelek annyira bennük. Viszont az a lényeg, és csak az számít, hogy itt vagy – lehet, hogy számos másik ember volt még körülöttük és azok jó részéért ilyen-olyan módon felelnie is kellett, de ettől függetlenül rengeteg idő állt a rendelkezésükre, hogy csak és kizárólag együtt lehessenek, senki másra nem figyelve és ügyelve. - Ohh, persze, persze…ezt… - nyúlt a süteményekkel teli táskáért – add csak ide, segítek. Azt hiszem, hogy nálam nagyobb biztonságban lesznek – sátáni tekintettel akasztotta le a fiúról az említett terhét, és úgy ölelte magához a vaníliásan, édeskésen illatozó csodát, mintha a legféltettebb kincse lett volna. Mihelyst mélyebben beleszimatolt, úgy érezte, képes lett volna magába dönteni az egészet. - Azt hiszem itt nincs is rám szükség. Megyek vágok fát az esti sütögetéshez jó, drágaság? – simította a táborvezető húsos ujjait Vivi karjára, mire az szende, hálás mosollyal biccentett egyet – te pedig fiacskám, pakolj le nyugodtan, helyezd magad kényelembe, szusszanj egyet. Ez a drága majd elmondja neked a járást – kacsintott szórakozottan rájuk – Üdv itt – Lulu vállát erőteljesen paskolta meg, majd ahogy feltűnt a színen, úgy el is szelelt. - Gyere – biccentett egy fa mellett felállított terepszínű sátor felé, és a fiú mellett haladva közelítette meg azt. Egyedül uralta a három személyes csodát, aminek roppant méreteihez az apja ragaszkodott a megvételkor, és aminek fedett előterében négy jókora hűtőtáska illegette magát sűrűn megpakolt tartalmával. Befele menet egy apró kis „előtér” szolgált a csomagok és egyéb pakkok lepakolására, amit pedig egy vastag, szúnyoghálós ajtó választott le a hálórésztől – pakolj le nyugodtan – mutatott körbe az ő pakkjai mellett lévő jókora szabad helyen - aztán majd kitalálod, hogy inkább összebartyizol a már említett, „csodás természetű” bájgúnár Daviddel, vagy pedig, ha nem ódzkodsz annyira, akkor megfelelek én is „szobatársnak” erre a két napra. Az biztos, hogy én kevésbé vagyok rámenős, mint ő… vagy kitudja – vonta meg a vállát, majd nevetgélve igazította a füle mögé hosszú hajtincsét lányos zavarában. Korábban bele se gondolt abba, hogy ennek a lehetősége fennáll, és esetleg furcsa lesz mindkettejüknek, hogy egy légtérben kell hálóruhában feküdniük. Ám valahol mégis jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy ez se egy elvetendő lehetőség, csak túl kell billenniük a kezdeti zavaron. Az pedig, hogy miként dönt, inkább „fiús” társaságot kíván magának vagy őt, majd eldől. Ha Lulu belépett a sátorba, ő maga is követte, hogy a nála lévő, süteményekkel teli pakkot is lepakolja az összehajtható-kinyitható kempingasztalra. - Nézd – érintette meg finoman az alkarját, és a hűtőtáskák felé mutatott – ezekben a tanárok, oktatók számára vannak kis méretű, hűtött vizek, cukros üdítő. Te is annak számítasz most, a táborvezető direkt plusz egy fővel számolt, szóval bátran szolgáld ki magad. A jégakkukat a lakókocsiból szoktuk felhozni és cserélgetni, az lent áll a parkolóban. A táborvezető, aki amúgy Derek, ragaszkodott hozzá, szóval az az éléskamra. Ott van minden szükséges dolog. Az étkezéshez való alapanyagok, tisztítószerek, a szúnyogriasztó fáklyák, jég akksik, kávé, elsősegélydobozok. Szóval, mivel jelen állás szerint szabad vagyok, mint a madár, és ha esetleg megéheztél volna az úton, vagy innál egy kávét, akár le is ballaghatunk – mert nem ám, hogy hagyta volna szegény fiút éhen veszni. Nem elég, hogy felrángatta őt a világ végére és az Isten háta mögé, de még azt is megvonta volna tőle, hogy egy remek ragut egyen, ami az ebédről maradt?
Viola néni az óceánon túl, otthonról elszakadva anyja helyett az anyja volt. A folyton nyüzsgő, minden lében kanál asszony szakasztott Loretta volt, azt az amúgy elhanyagolhatatlan tényt leszámítva, hogy, mivel nem a tulajdon porontyáról volt szó, még kezesbárányként viseltetett Luciano iránt. Természetesen ő is tudta, hogy mindez egy ideiglenes állapot, és idővel olyan állandó jelenség lesz a ház falai között, mint közülük bármelyikük, és semmivel nem fog engedékenyebb bánásmódban részesülni, mint bármelyik pulyája, akiket hol szeretettől átfűtötten ölelgetett, másszor viszont úgy kárált velük, mintha semminemű vérrokonság nem állt volna közöttük. Amíg viszont még lehetősége volt rá, lubickolt az asszony talán szükségtelenül túlfűtött szeretetében, érdeklődésében, ami felől kétsége se támadt, hogy nem csak az iránta való kíváncsiság hajtotta, annál is inkább, hogy így-úgy, de információkkal bővítve a tárházát mindazt az odahaza maradt, szintúgy némasági fogadalmat kötött édesanyának juttassa el, ha már a tékozló fia úgy döntött, leckét kíván neki adni. Luciano imádásig szerette az anyját, és ehhez kétség se férhetett. A család intézménye mindennél fontosabb volt számára, és ennek is élén állt a nő, aki, mikor a férje éjt nappallá téve dolgozott a sikeréért, a sikerükért, a pénzükért és biztos megélhetésükért, egy személyben testesítette meg a szülői gondviselést. Tisztelte, rajongott érte, ugyanakkor, amilyen odaadással volt irányába, ő is volt az, aki a legnagyobb módszerességgel gubancolta össze amúgy is vékony, és szakadékony idegeit. Loretta temperamentumát örökölte, vagy tanulta azt el, hiszen életének túlnyomó részében ő volt a példa, aki előtte állt, és akinek a hevességéből, helyzet lereagáló készségéből meríteni tudott. És a nő, aki annak idején szintén felkelt a saját szüleivel szemben, amiért azok helytelenítették a vérmérsékletét, a kifinomultságot mindenkor elutasító viselkedését, közel se viselte jól, hogy arra az elsőszülöttje is képes volt. Bensőséges kapcsolatot ápolt mindhárom gyermekével, így alanyi jogon elvárta azt, hogy az életüknek minden szegmensében lekövethető útmutatással lássák el. Mindent szeretett volna tudni, tolakodóan és talán túlontúl sértve a magánszféra amúgy igencsak képlékenyen létező határait. Egy olasz családban a titkoknak nincsen helyük, így tartotta, és ehhez hűen nevelte a gyerekeit, akik, bár közlékenységükkel legtöbbször meg is feleltek az anyai elvárásoknak, bizonyos körülmények között szerettek, mint a família bűvköréből kiszakadt önálló emberek létezni. Nem szerették és nem is akarták mindenkor beinvitálni őket a személyes terükbe, olyan dolgokat tárva fel előttük, amik talán pont, hogy rájuk tartoztak a legkevésbé. A szerelem, a kapcsolatok és azok milyensége, megélése és kiélése… Loretta szerette biztonságban tudni a gyermekeit, azt látni rajtuk, hogy boldogok, de azt soha nem ismerte volna be, hogy talán akkor látta őket a legfelszabadultabbnak, ha ideig-óráig levette róluk a kezét. Ha maguk lehettek, és az efféle kérdésekben maguk közt, vagy barátaikkal értekezhettek, nem pedig egy kotnyeles asszony kérdéseire nyomdapapírt tűrően, körülményesen és túlontúl konszolidáltan felelgetve foglalva állást. Szeretett volna beszélni vele. Életében talán először érezte úgy, hogy tényleg, őszintén kíván egy lányról beszélni az anyjával, mégse adta meg neki és magának se ezt az örömöt. Talán attól az évek alatt felhalmozódott tapasztalattól, miszerint rögtön az oltár elé kívánta volna állítani huszonöt éves kölykét, el tudott volna tekinteni. Hiszen bármikor valamiféle viszonyba keveredett egy dekoratív, kedvesnek, bár annál is inkább szélvésznek tűnő, az édesanya ízlését és elismerését is megragadó lánnyal, terveket és elméleteket szőtt, mégis folyvást csalatkoznia kellett, elvégre Luciano szándékai, ha nem is voltak helytelenek, de soha nem voltak igazán hosszútávúak. Ez alkalommal valami másról számolt volna be neki, mégse volt hajlandó színt vallani előtte, és azt a napokkal korábban szárnyra kapott pletykáknak tudta be. Az, hogy Loretta másnak, nem neki hitt, hogy kinézte belőle, hogy, az ő szavaival élve képes „fattyúkat nemzeni szerte a világban”, behúzta nála a vészféket, és elidegenítette a gondolattól, hogy ennek akkor, ott volt a legmegfelelőbb alkalma. Valóban Matteo vált az egyetlen cinkosává, titkainak őrzőjévé, előtte firtatta csak a témát, azon túl viszont egyértelműen arra törekedett, hogy az adott pillanatban élve csakis Vivianaval ossza meg a közös perceket, órákat. Az anyja első ízben lehet, hogy szkeptikusan fogadta volna a hírt, mielőtt nekiállt volna a tökéletes esküvői helyszín feltérképezésének, és csak annyit mondott volna, hogy „téged, édes fiam, csak megcsapott a változás szele!”, de Luciano érezte, hogy ez valami más, ami nem tudható be csupán annak, hogy hazulról elszakadva más hatások, benyomások érték, mint Rómában. Nem akarta a nyár kötetlenségének, könnyedségének tulajdonítani azt, hogy miért érzi magát olyan felszabadultnak Viviana társaságában. De nem értette, hogy mi történik körülötte, hogy miért hajtották a hatalmuk alá az érzések… Hogy miért támadt csupán attól mosolyoghatnékja, hogy a távolból hallva a hangot Vivi feléjük fordult, olyan üdén és vigyorgósan, hogy az egyszeriben melengette Lulu szívét. Hogy miért akarta minél szorosabban, és annál tovább magához ölelni a lányt, amennyit ő megengedett maguknak. Hogy miért hatott az általánosnál is kellemesebbnek az amúgy rá mindig nagy hatással lévő női parfümillat. Hogy miért támadt benne legyűrhetetlen kísértés, ha az ajkára nézett. Hogy miért nem akart megállni egyetlen puszinál. Hogy miért nem engedte meg magának, hogy, mint azelőtt, nyilvánvalóbban nézzen meg magának egy teljesen egyértelműen attraktív és lehengerlően tökéletes női testet. Nem akart tolakodó és tapintatlan lenni. Nem akart pofátlanul udvarolni. Minden tettében tisztességes úriember kívánt lenni, de nem akart szerelmes lenni… és mégis… - Azt hiszem Viola nénikém nem különösebben van tisztában azzal, hogy annak idején, amikor egy kicsit többet ittunk a kelleténél, és egymásra borulva aludtunk át egy egész éjjelt egy köztéri padon szorongva hatan, akkor se volt hálózsákunk, és valahogy mégis túléltük azt, hogy a szabad ég alatt éjszakáztunk -szórakozottan húzta el a száját, vigyora azonban csak tovább szélesedett ajkain. – De hát mit tehettem volna? Nem mertem ellenkezni, mert még szándékában állt volna agyonvágni egy fakanállal, nem elég, hogy keresztanyám fel lett hatalmazva, hogy seprűnyéllel verje a hátamat, ha úgy hozza kedve, és ki is érdemeltem… Bár állítólag a kettőnek nem kell szoros összefüggésben állnia -nem különb személy, mint Loretta adta az utasítást Valeria-nak, hátha azzal meg tudja regulázni a fiát, és ha mást nem, legalább azt eléri nála, hogy a bosszúságát látva hajlamos lesz felvenni a telefont, hogy megmagyarázza a bizonyítványát. Visszájára ugyan nem fordult a szándék, de a kapcsolatot egészen addig a napig nem, vagy csak futó szavak erejéig tudta felvenni Lucianoval, akin érzékelte a néma tiltakozásnak a jelét, így ahelyett, hogy kötötte volna az ebet a karóhoz, hasonló harcmodort vett fel vele szemben. Nem beszéltek, ha mégis volt mit megvitatni kettejük között, a család többi tagján keresztül kommunikáltak, amolyan „kérdezd meg, hogy…” módon. - Hidd el nekem, ha beszabadulnál az üzletbe, esélyed se lenne csakis arra az egyre korlátozódni, mert Viola addig sürgölődne körülötted, míg azon kapnád magad, hogy mindent eléd tálalt, ami éppen akkor a boltban megtalálható volt -mosolyodott el. A nénikéjük legendásan vendégszerető asszony volt, azoknak pedig, akikhez ilyen-olyan módon szerencséje volt, vagy a „kis drágáihoz” volt közük, terülj-terülj asztalkámat rendezett egy szempillantás alatt. Kétsége se volt afelől, hogy Viviana különösen elnyerte volna a tetszését, és, miután felhalmozta előtte a teljes éléskamrát, úgy mellé ült volna, minél bizalmasabb közelségbe húzva a széket, felkönyökölve az asztalra állát a kézfejére ejtve pedig mindent megérdeklődött volna tőle nem csak róla, hanem kettejük viszonyáról is. – Átadom majd neki, de remélem neked is lesz majd rá lehetőséged! -jelentőségteljesen pillantott rá, sötétbarna bogárszemei a világos, egészen tengerkék íriszeket keresték. – Már csak azért is, hogy ne csak az én arcomat csipkedje meg, mondván, hogy „ez a legkevesebb, drágaságom!” -gügyögött pont olyan hangon és hanglejtéssel, mint ahogy azt a nő is tette, noha hangszínét nem sokkal kellett magasabb regiszterekbe torzítania, hiszen a látszólag vékony és törékeny asszony olyan mély, érces orgánummal bírt, ami előtt bármely sanzonénekesnő, vagy füstös hangú bárénekes a kalapját emelhette volna. – Meg amúgy, bár tényleg, szívből csinálta, de jött nekem egyel! Pár napja a rakodófiújává fogadott és nem csak, hogy kezdődő gerincsérvvel, de átszakított dobhártyával is távoztam. Szerintem egy pulykafarmon különb hanghatások vannak, mint ott volt, ahol három nő téblábolt egymást túlharsogva, hogy mit és mit ne csináljak. A vége már csak az volt, hogy „kövesd a hangomat!”, mikor semmit nem láttam a felkapott doboztól, de mégis melyik hangot kellett volna követnem a háromból? -panaszolta a hirtelen emlékektől és indulattól felfűtötten, de, mielőtt a saját eszébe juttathatta volna, hogy a továbbiakban hogyan végződött a napja, miként volt szerencséje Matteoval értekezni addig méltánytalanul elhallgatott dolgokról, és ami még akkor is kétes érzéseket váltott ki belőle, elhessegette a gondolatot. - Medve? -kérdezte rögtön, felszaladó szemöldökkel, de sebtében elmosolyodott azon, ahogyan a lány folytatta. – Jó, bár mostanában lassú… jobban mondva alapos tanuló vagyok, úgyhogy remélem te már nézegeted egy ideje, mert ha nem, akkor bajban leszünk -vigyorodott el, és már emelte is a kezét, mikor Vivi nagy gondosan az alaposan megrakodott, két hétre elegendő túlélőkészletként funkcionáló zacskóért nyúlt. - Tudod, odahaza Gaena mama, ha azt gondolta, vagy gondolja, hogy „rossz fát akarok tenni a tűzre” mindig azt mondja, hogy „még a szeme se áll jól” -lefejtette ujjait a vászonzsák füléről, végignézte, ahogy a lány azt magához öleli, majd a játékosan csillogó szempárba mélyesztette a tekintetét. – Most már értem, hogy mire célozhat -nevetett fel, és abban a pillanatban, ahogy a teszetoszán toporgó táborvezető megszólalt, hirtelenjében elcsöndesedve, mélyen hallgatva és nagyokat bólogatva figyelt oda rá, és még annál is inkább illegette a fejét helyeslőn, mikor a szavait már ténylegesen hozzá intézte. - Hálásan köszönöm, Signore! -kisfiús, széles vigyor terpeszkedett ajkain. – Köszönöm, és a lehetőséget is, hogy itt lehetek! -fűzte még hozzá, noha arra nem számított, hogy a felkarjára mért csapás miatt kis híján a legközelebbi fáig repül. Magabiztosan tartotta a mosolyát, míg látta, hogy a férfi őket nézi, majd mikor hátat fordított, elkerekített szemekkel nézett Vivire, a nyomába szegődve, ahogy az egyik sátor felé biccentett. - Épp kérdezni akartam, hogy vajon kell-e neki segítség, mert nagyon szívesen ajánlkoztam volna a fanyüvésre, hogy legalább ennyivel hozzájáruljak a tanári feladatokhoz, köszönetképp és egyebek, ha már itt lophatom a napot és a Te idődet, de… azt hiszem puszta kézzel fogja ropogtatni a tönköket -még mindig, elégedetlenül piszmogva az orra alatt forgatta, mozgatta a vállát, és csak futtában nézett hátra, mintegy a büszkeségét keresve, de helyette csak a pocakos öreget látta, ahogy az egyik fába vágott fejszén támaszkodva valakivel veszettül kokettál, bizalmasan, olykor feléjük pillantva. Csak akkor vágta haptákba magát, mikor tekintete Lucianoéval találkozott, és akkor ő is az orra elé nézett. - Köszönöm -szusszanva penderítette le a válláról a táskát, és egészen addig azon gondolkozott, hogy mi mindennel rámolta tele, hogy az kilókkal húzta a karját, mígnem Vivi okfejtésével szembesült. Annak hála, hogy háttal állt neki, nem láthatta, ahogy egészen elkerekített szemekkel ütközött meg a hallottakon. – Öhm… -hirtelenjében többre nem tellett, és ezután is pengevékonyságúra szorította össze ajkait, majd nedvesítette, míg résnyire eltartva egymástól őket a szavakat kereste. „Vagy kitudja”… nem ez volt az, ami észhez térítette volna, annál is inkább csak rontott a helyzetén a talpraesettségéért és a kétes gondolatai ellen vívott küzdelemben, ami felől biztos volt, hogy csak az ő fejében, Viviében egyáltalán nem fogalmazódtak meg. Vette a bátorságot, hogy végre felé forduljon, de nem azért, mert hirtelen nagymértékű kurázsira tett szert, hanem, mert úgy ítélte, túl nyilvánvaló az, hogy nem tud felé nézni egy ilyen kinyilatkoztatás után. – És, ha az utóbbi opció mellett döntenék… egy éjjeli, medvetámadással egybekötött lányos apa invázió elszenvedője is lennék? Bár van, amivel megéri dacolni -bizonytalan, félszeg mosollyal kereste a tekintetét. – A szüleid nem rosszallták, hogy eljöttem? -kérdezett rá, ha már ő maga volt az, aki kibújtatta a szöget abból a bizonyos zsákból. Nem titkolta, hiszen kellően nyilvánvaló jelét adta annak a legutóbbi alkalommal, hogy fenntartásokkal kezeli Viviana édesapjának személyét. Nem, mert más körülmények között ne lett volna szimpatikus, hanem pont azért, mert az adott helyzetükben, bár a lány tagadta, de számára nem tűnt legkevésbé se lekenyerezhetőnek a Pellegrini családfő. Ő csak a marcona ábrázatát, a zordan, rendre és tisztességre intően csillanó szemeit, és a jól kivehető bicepszét látta, ami felől biztos volt, hogy olyan pofont tud az arcára mérni, hogy egy mozdulatával röppályára állítaná a fejét. Az pedig, hogy a lányukban megbíztak, csak egy dolog volt… de vajon benne is megbíztak? Igyekezett minden információt elraktározni abból, amit hirtelenjében zúdított a nyakába, és amit jobb híján leheletnyit elnyitott ajkakkal, kérdőn csillogó szemekkel, piciny bólogatásokkal konstatált. Még futtában a hűtőláda felé is nézett, de akkor élénkült fel elnyúlt ábrázata, mikor az evés, mint lehetőség, szóba került. Mint egy bohókás kiskutya, akinek az orra előtt lóbálták meg a kajás zacskót, kapva kapott a lehetőségen. - Hát… azt nem mondom, hogy nem tudnék enni, vagy, hogy egy kávé nem esne jól… -szórakozottan, ide-oda pillantgatva, mintegy célzásértékkel forgatta a szemét, mígnem szélesen, jókedvűen mosolyogva, és ha Viviana mutatta az utat, úgy utána iramodva lépett ki a sátorból. Nem bírt betelni a Watkins Glen-i park friss levegőjével. A magasba törő fák szűrte fénnyel, a madarak egybezengő, változatos csicsergésével, amikkel vegyült a közelükben játékosan, derűsen rajzoló kisdiákok virgonc nevetgélése, beszélgetése. A tábor minden résztvevője, legyen szó gyerekről, korukbeliről, vagy náluknál idősebbről, barátságosnak és befogadónak tűnt, még a távolban magát mutogató, nagy mellényű, szikár tartású fiatal férfire se tudott olyan haragosan nézni, noha nem ragadtatta el magát a nagy tetszésnyilvánításban, mikor feltételezni merte, hogy a személyében valószínűleg a már emlegetett és felhánytorgatott Davidet köszönhetné. Szerencséjére nem állt szándékában a közelükbe férkőzni, noha Luciano figyelmét is megragadta az, ahogy rögtön katonásan húzta ki magát, ahogy meglátta, hogy Vivi feltűnt a színen. Minél tovább nézte, még ha csak a szeme sarkából is, annál kevésbé volt számára szimpatikus. Már előre hálás volt a Vivianaval együtt töltött időért, látszott az egész lényén, mosolyának halovány állandóságán, mégis, külön örült a légkörnek, a lehetőségnek, hogy az elmúlt napok kuszaságából kimenekülve megpróbálhat lazítani, fellélegezni. Mert volt min rágódnia, bizonyos dolgoktól és terhektől megszabadulnia, még ha nem is az volt az elsődleges célja, hogy ezeket tisztázza magában, hanem, hogy minden figyelmét, érdeklődésének teljes egészét a lánynak szentelje. Még akkor is, amikor az ő navigálásával rátértek a parkolóig tartó ösvényre, amit már Lucianonak is volt szerencséje egyszer-kétszer megnézni magának. Szinte már sajátjának érezte azt a talpalatnyi földet, amin nem sokkal korábban úgy bolyongott, mint az erdő szelleme. - Gondolom az a fazon volt David, aki, mikor kiléptünk a sátorból, hirtelen nagyon fontosnak tartotta, hogy úgy tegyen, mintha veszettül segédkezni akarna Dereknek a favágásban -bökött a háta mögé vigyorogva a hüvelykujjával, majd újonnan nadrágjának zsebébe temette a kezeit. – Mit szólsz, hogyha elébe megyünk a dolgoknak, és nem adunk neki lehetőséget, hogy minden körülmények között ő magyarázza meg a tábor jelentőségét? Mert ugyebár még adósom vagy a „hosszú sztorival” -élénkült fel a mosolya, ahogy a lány eszébe juttatta azt a bizonyos történetet, ami még kótyagosan, kissé fejfájósan is, de megragadta. Azután pedig, hogy látta a felszabadult gyermekmosolyokat, azt az idilli hangulatot, amit maguknak teremtettek, és amiben az egyetemi és a valós oktatók is otthon érezhették magukat, kíváncsi volt a részletekre.
Viviana soha az előtt nem volt még szerelmes, hiszen a kislányos fellángolásokat aligha tudta, és nem is akarta a szerelemmel egyenrangú érzelmek magasságaiba emelni. Inkább tagadta volna azokat a pillanatokat, mikor egy-egy szemrevaló férfiú felkeltette a mindig kíváncsi érdeklődését. Nőből volt, tagadhatatlanul, amit senki nem vehette el tőle: megnézte a játékosan csillanó, szigorúan sötét szemeket… a makulátlan, duzzadó érrel szabdalt kézfejeket és hosszú, karcsú ujjakat, hiszen a kéz ápoltsága a férfi ápoltságáról is árulkodott. Olykor-olykor szerette a kék íriszeit legeltetni egy-egy kerekebb fenéken, tekintete el-elvándorolt az ölek irányába, s pont így megnézte az erőteljes lábakat, vagy éppen a deltás alkatot. Mégis, hol voltak ezek a belső értékekhez képest? Válogatós volt, és igyekezett a „nagy Ő-re” korlátozó gondolatokkal „párszerzési hadműveletekbe” kezdeni. Emiatt – is - mindaddig nem volt neki más, mint a túlságosan is magasra helyezett elvárások, és amit a távolság, a lopott pillantások engedtek. Neki nem kellett akárki… neki nem kellett az a bizonyos „bárki”, akit Freddie minden adandó alkalommal felemlegetett, miszerint: kisanyám, bárkit megszerezhetnél magadnak, csak dobd be végre azt a dögös nőt, aki vagy! Lehet, hogy tényleg meghódíthatta volna Manhattan szívében néha-néha meglátogatott pub egyik igencsak szemrevaló, már-már bűnbe ejtően dögös koktélkeverő srácát, vagy éppen azt az egyetemista társát, aki mind azok mellett, hogy elképesztő szoborszerzeményeket volt képes a két kezével előteremteni, rémes szenvedéllyel hódolt minden más művészeti ágazatért is. Tájékozott volt, értelmes, tanult, és bár egészen bohémnak tetszett a mindig viselt, jó néhány számmal nagyobb ruhadarabokban és a furcsán ízléstelen raszta hajával, de a feketébe hajló szemei és a csibészes mosolya zavarba hozta, mind ahányszor találkozott a tekintetük. Ám ez se volt több egy egyszerű, hétköznapi, semmit se jelentő vonzalomnál. Olyasféle, amit az ember megtapasztal, jót mosolyog rajta, zavarában még a hajtincseit is a füle mögé igazítja, de aztán rá kell ébrednie arra, hogy mégis az a legjobb és legokosabb megoldás, ha egyik az egyik, másik pedig a másik irányba vonul. Neki többre volt szüksége annál, amit az különösen szemrevaló, karakteres arc, vagy a csibész tekintet jelenthetett. Valami, egy nagyon mélyről eredő hang azt suttogta neki, hogy nem őt kereste. Ő pedig hitt ennek a hangnak. Ezek alapján pedig lehetősége se volt arra, hogy megtapasztalja, miként kellett úgy szeretni valakit, hogy az nem volt se az apja se az anyja, se a testvére vagy azok a barátok, akik rendre az életének részét képezték, és ott voltak mellette, ha kellett, ha nem… az elmúlt napokig, hiszen elnézve a jókora pakkjával ácsorgó srácot, a tekintetének kedvességét és egyre csak kunkorodó ajkainak mosolygó szélét, már tudta… azt, amit addig nem: soha az előtt nem volt még szerelmes, addig a pillanatig. Mert Luciano mindent, és sokkal többet jelentett számára minden addig megismert és szemrevételezett fiúnál. Mindent megtestesített, amire vágyott, és amit addig csak nyomokban volt lehetősége egy-egy fiúban megtalálni. Az ő esetében nem az érdekelte, hogy milyen szépen tudja rá mereszteni az amúgy tagadhatatlanul gyönyörű, senkiével össze nem téveszthető sötét, csokoládé barna szemeit, melyeket sűrű, hosszú szempillák emeltek ki, és tettek elképesztővé. Hanem az, hogy mit látott bennük mikor ő maga lökötté, dilinyóssá vagy szégyenlőssé vált. Mikor magával ragadta a hév, és egyre csak mondta, mondta a magáét ahelyett, hogy megállt volna egy pillanatra, nem több csak egy szusszanásnyi időre, hogy egyáltalán felmérje: mennyire érdekli ez a másikat? Nem volt rá szükség. Nem kellett megállnia, hiszen érezte és tudta, hogy Luciano itta minden egyes szavát. Csodálva, rajongva, szeretetteljesen és egészen meghitten figyelte minden egyes alkalommal a lányt, aki pedig lubickolt ebben a kitüntetett figyelemben. Lulu mellett, vagy az ő kedvéért nem kellett megjátszania magát. Nem kellett dívává váljon, nem kellett meghazudtolnia önmagát. Anniet pedig nem terhelte az, hogy keresve-kutatva keressen közös témát, hiszen minden magától jött, gördülékenyen, természetesen, mert Luluval bármiről, és akármiről beszélhetett, annak mindig volt megfelelő válasza. Mindig tudta, hogy mit kell mondania, s nem csak azt, amit a lány hallani akart. Végtelenül boldognak érezte magát a társaságában. Felszabadult, mindenféle feszélyezettségek és kellemetlenségek nélkül. Nem figyelt kínosan a nevetésére, arra, nehogy elkalandozzon a tekintete, amit a fiú esetleg flörtölésként értelmezhetett. Nyíltan felvállalta azt, hogy érdeklődött iránta. Nem érezte zavarban magát mikor tudatosult benne, hogy talán meggondolatlanul, de többet engedett mutatni magából. Abból, aki valójában volt. Mert azt akarta, hogy Luciano hosszú évek elteltével újra, végre igazán megismerje őt. Azt a lányt, azt a fiatal nőt, akivé érett, akivé vált bő tíz év leforgása alatt. Mindez több volt annál, mint amit valaha is gondolt, gondolni akart a pubban dolgozó srác, vagy éppen az iskolai társával kapcsolatban… ez nem fellángolás volt: sokkal több és őszintébb, mélyebb annál. Viviana mély, gyengéd érzelmeket táplált a nagyhangú, vígkedélyű, végtelenül okos és értelmes olasz fiú iránt. Olyat, amilyet azelőtt még soha, és ami ahelyett, hogy megrémítette volna – hiszen erre készült az első szerelem kapcsán – inkább felemelte, még ha csak tudat alatt is. Ragyogott, szárnyalt, s ezt csak és kizárólag Luciano személyének, csendes, törődő odafigyelésének volt betudható. Nem ezt tervezte és nem így tervezte, ám a fiú úgy söpört végig rajta minden találkozásuk alkalmával, szívén, lelkén és az elméjén is egyaránt, mint egy tornádó, melynek még a híre se volt köztudatban, a következő másodpercben viszont már a fejét kapkodta, ahogy magával ragadták az iránta táplált érzései. - Ohh – legyintett – az ilyen dolgokról hajlamosak ám megfeledkezni. Hiába történt meg, amit gondolom nem titkoltok előlük sem, mégis bohó tagadásban élnek, hogy „az a kis drágalátos ilyet soha nem tett”. Vagy csak szimplán „nem emlékszek rá.” Szándékosan szelektív memória… máskülönben pedig, mint az éppen aktuális legfontosabb: márpedig, ha a nénikéd azt mondja, hogy kell az a hálózsák, akkor kell az a hálózsák! Az más kérdés, hogy amiről nem tud, az nem fáj, te pedig, ha elég bölcs vagy, akkor megfogadod az én jó tanácsomat, és nem pólyálod bele magad, máskülönben tényleg hőgutát fogsz kapni, én meg locsolgathatlak felfelé a földről. Pokrócot hoztam magammal, szóval megfagyni nem fog senki. De azért… - hajolt közelebb hozzá sutyorgósan, cselszövő tekintettel véve fel Luluval a szemkontaktust – ha megkérdezi, hogy jó szolgálatot tett-e az a kiszuperált zsák, akkor a tőled telhető legjobb alakítással hitesd el vele, hogy nem tudtál volna nélküle létezni se! Jó? Csak, hogy szent legyen a béke, és ne száradjon a te lelkeden még egy haragos asszonyság agymenése. És az enyém se. Nem venném jó néven, ha miattam cakkoznák ki a füleidet, vagy pedig csapnának agyon egy seprűnyéllel – ha valamiért, hát ezért nem irigyelte a fiút. Persze neki teljesen más kép élt a fejében az említett asszonyokról, mint a saját anyjáról, de az biztos, hogy mindannyian hasonló temperamentumnak örvendhettek, ki-ki a saját maga agymenéseivel megspékelve azt. Pont ezért, sokkal inkább a részvétét tudta volna abban a pillanatban kifejezni irányába, mintsem, hogy galád módon kiröhögte volna őt. Be kellett vallania, még tisztelte és csodálta is a fiút a kitartásáért és azért, hogy mind ezek ellenére egyetlen egy rossz, vagy valóban kelletlen és nemtetsző megjegyzést tett volna rájuk. - Hidd el, én nagyon kezesen enném meg azokat. Egyedül, és minden bizonnyal csak az… - egy pillanatra azért elgondolkozott - na jó, kicsit talán az is, hogy pofátlannak érezném magam az elfogyasztott süteménymennyiség miatt, de a pénztárcám vaskossága gátolna meg abban, hogy tényleg felvásároljam, és ott helyben egyem meg Viola nénikéd összes süteményét. Márpedig egészen biztos vagyok benne, hogy mindent is megkóstolnék, hiszen eszméletlen illatot hoztál magaddal – az más kérdés volt természetesen, hogy bár odáig volt az édes, vaníliás aromáért, amely egyszeriben lengte körbe Lulut, és telítette be a völgy rájuk eső néhány négyzetméterét, mégis a fiúból áradó parfüm volt az, ami egyre csak borzolta körülötte a kedélyeket. Mindig imádta, és rajongott a férfiparfümökért, Lulué viszont egészen elképesztette őt, s kijelenthette, hogy soha az előtt nem érzett még annyira kellemes, magával ragadó illatot. Fogalma nem volt róla, hogy az agyának mely pontját befolyásolta vele, de az bizonyos volt, hogy KO-val győzedelmeskedett felette, miként az a bőrének természetes illatával elegyedve párolgott. - Én is nagyon szeretném, ha így alakulna – mosolyogtak, csillogtak a kékjei, ahogy találkoztak a sötét bogárszempárral. Néhány másodperc erejéig arra se volt hajlandó, hogy elfordítsa a tekintetét, s szerette volna egyetlen egy pillantásával éreztetni vele azt, hogy milyen jó érzésekkel töltötte el, hogy ez megfordult a fejében. Tudta, de legalábbis szerette volna elhinni, hogy nem szimpla „udvarias köröket” futott le annak lehetőségével, hogy esetleg egyszer majd találkozhatna a családjával. Őszinte volt – kíváncsi lennék, hogy tényleg hasonlóan tenne. Valamiért soha nem voltam az a fajta, akinek szerették csipkedni az arcát az emberek. Inkább a húgomra volt jellemző, de talán pont azért, mert mindig dacos, morcos, szigorú tekintetű kislány volt, ami amúgy rém cukivá tette, és mások mániákusan szerették volna őt mosolyra fakasztani. Csak azt nem értem, hogy miért gondolták úgy, hogy az arccsipkedés erre a legtökéletesebb megoldás? – értetlenül pislákolt néhányat, mígnem széles vigyor kerekedett az arcán, s már lendült is a keze, hogy jókedvűen paskolja meg az alig egy karnyújtásnyira lévő fiú vállát. Az más kérdés, hogy inkább elismerő simogatásnak bizonyult a mozdulat – meglett, egészséges, erős férfiember vagy, még szép, hogy befogott téged egy kis pakolászásra… nem úgy nézel ki, mint aki komolyan megsínylette volna a dolgot – végül elhúzta a száját, s leheletnyit a vállán is vont egyet - Az más kérdés, hogy arról nem számolt be előre, hogy más kompetenciáidat is, így a hallás vagy a vakon tájékozódás mesterségét is kénytelen leszel előnyödre fordítani. És tudod melyiket? – tette fel a találós kérdést – azt, amelyiket elvárták tőled, hogy halld. Légy előrelátó, és láss bele a fejükbe! – talán minden nő ezt várja a férfiaktól. Azt, hogy azok előre tisztában legyenek azzal, hogy mit is akarnak, mikor akarják és miért akarják? Jól meglehet, hogy reménytelen és túl nagy kérés, és talán hosszú-hosszú éveken át tartó együttélés hoz csak eredményt, de megpróbálni bármikor meglehet. - Medve. Apu teljesen be van rezelve, hogy mi van akkor, ha minden tele van velük? Mert azoknak az a szokásuk ugyebár, hogy az emberek között rohangálnak és mindenkit meg akarnak enni reggelire, ebédre vagy vacsorára, de minimum beköltözik melléjük egy-egy bocs a sátorba. Sebaj – legyintett gyermeteg vigyorral, szórakozottan emlékezve meg az apja és közötte folytatott diskurzusról - mondtam neki, hogy majd fára mászunk, ha megjelenik egy. Vagy több, ki tudja? – sziporkázó jókedvében volt, s bár addig se lehetett túlontúl kedvtelennek vagy lelombozottnak nevezni, a fiú közelsége szemmel láthatóan jó hatással volt rá, ami feltűnhetett az orra alatt vidáman somolygó túravezetőnek is. Nem kerülhette el a lány figyelmét, hogy olykor-olykor hosszabb ideig időzött a pillantása az arcán, s félrebillentett fejjel róla, azonnal a fiút vette alaposabban tanulmányozása alá, mintha csak élvezte volna a közöttük szikrázó, nyilvánvaló és tagadhatatlan kémiát – a tanár úr amúgy különösen jól oktatja a túrázási szabályokat, különös figyelmet fordítva arra, hogy „mit ne csinálj, ha…” részekre, szóval erről-arról nekem is van némi fogalmam… - folytatnia se kellett, az illetékes táborvezető magához ragadta a szót, s mintha csak Istenfélő prédikációra készült volna, összecsapta a bokáit, jobb kezét a szívére helyezte, másikat pedig fogadalmi mozdulattal kitartotta maga mellé, és a tenyerét feléjük mutatta. - Abban a pillanatban, hogy engem tettek meg a táborvezetőnek megfogadtam, hogy töviről hegyire, mindent a gyerkőceim fejébe fogok verni, nehogy beüssön a krach, mert az ugyebár olyan, hogy ha kell, ha nem, jönni fog. Akkor pedig tudják, hogy mit kell tenniük. Szóval ne aggódj fiacskám, ha igényled, neked is tartok egy gyors talpalót, bár… valami azt súgja, hogy Anniem kitüntetett figyelmét sokkal jobban élveznéd az enyémnél – éppen csak, hogy nem kezdett el kacsintgatni felé, némán, de annál jelentőségteljesebben, orra alatt mégis vadul somolygott, arckifejezésében hordozva: látom ám, látom! – és minden bizonnyal tényleg látta is. Végtelen zavarában Vivi fojtotta belé a szót, köszönhetően a fiú kérdésének, amit követően máris magához ragadta a méretes kis batyut, amit azokban a pillanatokban nem eresztett volna semmi pénzért. Szinte összefutott a nyál a szájában, és szíve szerint ott helyben lekucorodott volna a földre, hogy egyesével pakolja ki a bezsebelt ínyencségeket, gyors minőség ellenőrzést eszközölve. - Ha édességről, finomságról, süteményről van szó, az én szemem soha nem áll jól – addig míg a társaságának két férfi egyede váltott egymással néhány szót, ő megkísérelte a lehetetlent, és a kifogástalanul, sőt mi több, pofátlanul tökéletesen becsomagolt süteményeknek próbált alaposabb és kitüntetett figyelmet szentelni. - Nem tesz semmit, fiacskám! Én örülök, hogy megismerhetlek. Az én Anniem barátai az én barátaim is – az már más kérdés volt, hogy ez a bizonyos megjegyzés, „férfi a férfi között” sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint amit a lány első körben letudott belőle vonni. Úgyis lehetett fogalmazni, hogy a táborvezető a puszta pillantásával jelezte, hogy az a kislány bizony „akar valamit, és érezze magát megtisztelve az olasz, mert ilyen nem sűrűn történik”. És olyannyira nem sűrű, hogy… soha. A sátor felé indulva, jóízű nevetéssel nyugtázta a fiú szavait. - Egy percig se aggódj, talán nem úgy néz ki, de szerintem bárkinek képes lenne a karját is puszta kézzel eltörni. A tanár úr régen a Judo válogatott tagja volt, és egy térdsérülés miatt fel kellett hagynia a profi játékkal. „Szomorú história”. Mindig így vélekedett róla. Aztán pedig közel tizenöt éven át volt az új generációnak az oktatója és edzője… most „vénségére” került az iskolához testnevelés tanárnak. Először tartottam tőle, de csakhamar kiderült, hogy egy csupa szív ember, aki imád a családjáról, a kapaszkodj meg, százhárom éves édesanyjáról beszélni, valamint annak tizennyolc macskájáról. És tényleg annyi van neki, az ilyen picitől – próbálta mutatni a csomaggal teli kezei ellenére is – az ilyen nagyig. Szóval abból a bizonyos fanyüvésből és rönkhasogatásból annyi lenne, hogy míg ő az életének történetét meséli, te vagdosnád a fát szorgalmasan. Amúgy meg mi ez a sok holmi? Mintha nem két napra jöttél volna, hanem egy hétre. Csak nem maradni szeretnél itt a mackók között? – incselkedve emelgette a szemöldökeit, majd, minek után neki is leesett, hogy miféle lehetőségekkel kecsegtet az éjszakát illető kérdésben, csakhamar megjelent az addig nem látott pír az arcán – oh, persze meg néhány vérmes tanár haragjával, akik azt gondolják, hogy megrontani készülöd a kedvenc diákjukat. Ugyan! Igazából csak egy dolognak lennél az elszenvedője, amit bár szégyellek, de egyszerűen nem tudom kinőni, és ha tényleg az én sátram mellett tennéd le a voksodat, azért nem árt, ha tudsz róla… és asszem’ valami hasonlóra utaltam is az sms-ben múltkor, csak épp nem fejtettem ki. Hajlamos vagyok kitúrni az embert annak saját térfeléről, ha biztonságban érzem magam. Mármint… egyre közelebb és közelebb araszolgatok, rápakolom a lábam, és egyebek. Szóval, ha ezek fényében azt mondod, hogy inkább köszönöd de nem, megértem. Az emberek rémesen utálnak pont emiatt mellettem aludni – vallott színt neki. Jackie rendre képtelen volt őt elviselni, ha valamilyen oknál fogva egy ágyba kerültek, hiszen bármekkora ágy is került alájuk, neki időről időre egyre kevesebb hely jutott rajta. A lefekvés és elalvás pillanatában még mindenki a maga oldalán pihen, mígnem percről percre, minden egyes fordulással közelebb araszolgat a lány felé, aki sokszor hol máshol, hát az ágy legszélén kényszerül arra, hogy felébressze Vivianat, vagy pedig arrébb lökdösse, hogy neki is maradjon legalább egy talpalatnyi helye. Valamiért mindig szüksége volt a biztonságérzetre, amit pedig egy mellette fekvő személy, mindig képes volt megadni neki. Persze, nem zárta ki azt sem, hogy az esetben, ha Luciano mellette teszi le a voksát, talán meg se mer majd mozdulni, mi több, le se fogja tudni hunyni a szemét, aminek pedig több okot is tudott volna mondani. - Apu tolja a szokásos „kemény apa figura” szövegét, de anyu elvileg teljesen fel van ajzva. Ő nem felejtett ám el, és amióta tud róla, hogy itt vagy, csak téged emleget. Legalábbis apu elmondása szerint, aki pedig teljesen ki van borulva attól, hogy anyu megállás nélkül azt hajtogatja, hogy „nézd meg Raul, hogy csillog a szeme, és az a mosoly… nézd meg milyen őszinte! Csupaszív fiú lehet” és… - mintha csettintettek volna egyet a füle mellett, összerezzenve tért magához még az előtt, hogy folytathatta volna az idézést – a többit inkább nem mondom, a végén még a fejedbe száll. Amúgy meg, tudtommal felnőtt lányuk vagyok, hagy döntsem már el én, hogy kivel szeretnék lenni és kivel akarom megosztani az időmet. Márpedig az a valaki te vagy, úgyhogy… – vonta meg határozottan mindkét vállát, s kitárta a karjait – szokják a gondolatot. Mint, ahogy minden bizonnyal Lulunak is szoknia kellett azt, hogy jelenleg Viviana otthonszeretetét kell élveznie, ami pedig magába foglalta azt is, hogy enni és inni adjon neki, ha már megtette azt a több, mint négy órás utat Watkins Glenbe az ő kedvéért. - Mhmmm ne szerénykedj nekem, látom, hogy kopognak a szemeid – ő pedig nem is tékozolta tovább a drága jó idejüket, kihessegette a fiút a sátorból, behúzta maguk mögött a szúnyoghálós „ajtót” és a megadott ösvény felé lódult, Luluval az oldalán. Látta, hiszen majd’ kiszúrta a szemét, ahogy David pont, mint egy férfiasságát és erejét fitogtató bika lett volna, úgy düllesztette a mellkasát, mikor látótávolságon belülre értek ők ketten. Sunyító szemmel mérte végig az olaszt, arckifejezése csak abban a pillanatban enyhült valamicskét, mikor a lányt vette alaposabban szemügyre, aki pedig igyekezett nem foglalkozni vele. Alapjáraton nem lett volna semmi baja a sráccal, amennyiben az nem akart volna olyan mérhetetlenül bevágódni nála, hogy az sokkal inkább vált kellemetlenné, mintsem, hogy jó érzéssel töltötte volna el szegény lányt. Zavarta és irritálta, de legfőképpen úgy vélte, hogy az apjának inkább a hozzá hasonlóaktól kellett volna, hogy védje, mintsem Lulutól. - Ne is beszéljünk róla. Elképesztő fazon, és a létező legkellemetlenebb módon akar bevágódni nálam… Rámenős, néha egészen pofátlan, akit viszont egy-két keményebb szóval úgy sarokba lehet állítani, mint egy kisgyereket, aki rossz fát tett a tűzre. Ha pedig úgy látja és gondolja, hogy helyzetelőnyhöz juthat, vagy éppen szerepelhet, akkor aztán nincs menekvés, és neki kell elmesélnie mindent a-tól z-ig. Lehet, hogy ő még izgalmasabban mesélné, mert pont olyan létfontosságúnak, kulcsfigurának emelné magát a történetben, mint amilyen a bosszúállók között például… Amerika kapitány – sóhajtozva ingatta a fejét, mielőtt még felkészítette volna Lucianot a véres igazságra – De amúgy, tényleg nem egy izgalmas történet… pár hónappal ez előtt, volt szerencsém egy felkérésre az egyik tanárom részéről, és egy régi házat kellett kifestenünk különböző kedves gyerekrajzokkal, nem messze Brooklyn központjától. Mint kiderült, olyan gyerekeknek szolgálna egyfajta menedékül, akiknek a szülei nem engedhetik meg maguknak azt, hogy művészeti oktatásban, legalábbis az átlag kötelező iskolánál jobb helyre írassák a fiaikat, lányaikat. Az állam, de úgy alapjáraton, senki nem törődött velük, elvégre senkinek nem célja az, hogy művészeket neveljenek, ha már van lehetőségük arra, hogy meglegyen a szükséges alap iskoláztatás a számukra, ami pedig olyan, amilyen... Mit érdekel bárkit is, hogy hova, merre szakosodik a gyerek, főleg akkor, ha az egy drogos anya és ki tudja, hogy hol tengődő, élő vagy már halott apa színesbőrű ivadéka? – elhúzott szájjal, egészen keserűen pillantott a fiúra, miközben az körmeivel bíbelődött, vagy éppen az azok melletti aprócska, száraz bőrfelülettel – legtöbbjüknek sokszor arra se telik, hogy rendesen egyenek, vagy épp tiszta vizet igyanak. Nincs rendes ruhájuk. Napról napra élnek, gyakorlatilag maréknyi ételen élnek, amit találnak, vagy ami jut. A nagyobbakat köti a hűség, ők a kisebb testvéreiknek adják a rájuk jutó adagokat. Az egyik kisfiú alig volt huszonhat kiló, mikor először találkoztam vele, de minimum negyvennek kellett volna lennie a korához, és magasságához mérten – egészen addig a napig nem volt képes megemészteni a gyerek siralmas egészségi állapotát, s bár azóta rengeteget javult az állapota, de a rémálmaiban mindig visszatért, a beesett arca, vékonyka, az ő csuklójánál is karcsúbb lábszára - Viszont attól függetlenül, hogy ez valójában egy napközis „menedékként” szolgált ezeknek a gyerekeknek, kiderült, hogy a legtöbbjüket összekötötte valami. A művészet. Mind-mind imádtak, legtöbbjük pedig tudott is rajzolni, festeni. Úgyhogy megbeszéltük azzal a tanárral, aki engem megkért, hogy megszervezünk nekik egy ilyesfajta iskolai oktatást a „menedéken” kívül. És így végezetül nem mi, hanem ezek a gyerekek festették ki azt az épületet, hiszen az övék lett. Mi pedig csak segédkeztünk benne… és igazából úgy is fogalmazhatunk, hogy „egymás nyakán maradtunk”. Megmaradt ez a mindennapos foglalkoztatás, több tanár, szülő is összeállt, hogy segítsék ezeket a gyerekeket. Kapnak meleg ételt, tiszta ruhákat. Tanulhatnak, és nem csak annyit, amennyi, és ami az amúgy tényleg nem túl színvonalas, „speciális nevelést igénylő gyerekeknek” alapított megkülönböztető iskolákban a rendelkezésükre áll. Mert mindig azt hiszik, hogy az ilyenek rosszak, neveletlenek, agresszívek és nem lehet őket összeereszteni az „átlagos” vagy „átlagon felüli” gyerekekkel. Pedig csak szeretetre vágynak és arra, hogy tanulhassanak, hogy őket is emberszámba vegyék… és tényleg, akkora kérés ez, hogy meg is kapják? – találós kérdés volt ugyan, és határozottan megválaszolható, sokan mégse gondolkodtak el a helyzet valódi súlyán - Korrepetáló tanárok gyűltek össze, ki-ki a maga tantárgyában segíti őket, hogy a felzárkózással könnyebb dolguk legyen, mi pedig egyetemi diákként igyekezzük átadni nekik azt a tudást, amit mi is kaptunk – Vivi megállás nélkül, végtelen lelkesedéssel és büszkeséggel beszélt. Mégis volt a hangjában valami csontig hatoló szomorúság és reményvesztettség is, mintha előre félt volna attól, hogy hiába is próbálkoznak, nem érnek el vele semmit – lassan fél éve, hogy velük dolgozunk iskola időn kívül. Én csak heti két alkalmat tudtam megengedni magamnak, sajnos többre nem volt se időm, se kapacitásom, de úgy hiszem, hogy ez is valami. Bár tagadhatatlan, hogy négy napot ígértem. És itt jött képbe Dave, aki átvette tőlem azt a maradék kettőt, amit nekem három tanórám sajnos nem tett lehetővé… azóta pedig úgy gondolja, hogy ő a világ megváltója, hogy ő az, aki megmentette ezt az egész helyzetet, ezért mindenki hálával tartozik neki. Komolyan arra a pillanatra várok, hogy kinyögje, jövök neki emiatt egyel – szemeit forgatva rázta a fejét, s valójában csak bízni tudott abban, hogy nem olyan elvetemült az amúgy igazán heves vérmérsékletű srác, hogy ez valóban megtörténhetne – tehát, ezeknek a gyerekeknek szól ez a tábor, hogy ők is lássák milyen az, ha teljes értékű diákként kezelik őket. Ők is láthatnak valamicskét az ország különböző pontjaiból. Velük is úgy viselkednek, mint minden más gyerekkel, mert megérdemlik, ráadásul iszonyat tehetségesek, szóval igenis, létjogosultságuk van ebben a világban, és úgy hiszem, hogy mindenki másnak is tudni kell arról, hogy mi mindent tiltanak és vesznek el tőlük azzal, hogy olyan iskolába tuszkolják be őket, ahol nem érzik jól magukat, ahol lehúzzák őket, és egyáltalán nem is foglalkoznak velük, épp csak annyit, hogy annak látszatja legyen. Tehát a terv: találtam egy szervezetet, akinek az egyik helyi képviselője hajlandó lenne eljönni, és megnézni egy kiállítást, amit megálmodtunk nekik. Fogalmam sincs, hogy mi fog mind ebből megvalósulni, de szeretném hinni, hogy jó úton járunk… pont annyira, mint, amelyiken ide értünk. Remélem megjegyezted… ez lesz az – mert miért is szomorkodott volna tovább, ha előttük volt a boldogságuk forrása? Vidáman pattant fel a bájos kis lakókocsi lépcsőfokára, hogy kinyissa annak ajtaját. Odabent mindent körüllengett az otthon édes illata. A frissen főtt ragué, a kávéé, és pont így a különböző süteményeké, melyeket a tanárok szereztek be uzsonnára a gyerekeknek… és amik tagadhatatlanul finomnak tűntek, de közelébe se értek annak, amit Lulu hozott a nagynénjétől. - Nézd csak! – sompolygott közelebb a parányi konyhapultra helyezett, vaskos falú üstben készült raguhoz, melyről pimasz vigyorral emelte le a rá helyezett üvegfedőt – első osztályú, ebben biztos lehetsz!
Nem gondolt a múltra, arra, hogy annak idején miféle baráti kapocs kötötte össze őket, mégis, ha eszébe jutott, alkalomadtán meghökkentette a tudata annak, hogy az az ízig-vérig, minden porcikájában észvesztően nőies nő, akivé Viviana érett utolsó gyermekkori találkozásuk óta, az a mosolygós, üde és kedves kislány, akivel annak idején csupán a szerencse és egy jól elsült énekkari ülésrend sodorta össze. Ez a bizonyos, sorssá magasztalt szerencse pedig csodával határos módon újból őket találta meg, talán még Luluval is elhitetve annak lehetőségét, hogy nem kell mindenben a válaszokat, az értelmet és a realitást keresni, csak elfogadni azt, ha valami, amire nincsen ráhatása, mégis megesik vele. Már akkoriban, mikor az oválisan szemei előtt kerekedő szemüveggel birkózott, mivel a kábeltévét is fogó, hatalmas fülei ellenére is mindig lecsúszott a helyéről, valami egészen szolid, abszolút gyermeki és bugyuta szeretetet érzett a lány iránt. Abban a korban, abban a meghatározó időszakban, amikor elkezdték igazán felismerni a nemek közti különbséget, amikor a fiúk, ha egy lány hozzájuk ért, vagy ne adj’ isten megpuszilta őket, gatyaféken csúsztak a mosdókagylóig a rosszmájú nevetések közepette, miszerint „úúúú, megpuszilt egy lány!”. Lulu, aki mindig is alanya volt a bántó abúzusoknak, hol azáltal, hogy észre se vették, másszor viszont túl nagy jelentőséget szenteltek annak, hogy szép szóval élve nem volt éppen szalonképes, gyermekmodell kampányokat megmozgató alanya a fiatalok társadalmi rétegének, soha nem gondolt úgy a Vivivel való barátságára, a bizonytalan, iránta táplált, ám felé nem mutatott, esetlen, bamba gyermekkori szerelemre, hogy abban bármi szégyenérzetet kellett volna látnia. Annyira magával értetődő volt az, hogy őt is, mint addig mindenki mást, akit a szívébe fogadott, teljes odaadással szeretett, hogy nem gondolta azt, hogy bármi mást, a nemek közti érdeklődést kellett volna látnia a gesztusban. És ugyanolyan bumfordi, balga volt akkor is, amikor már kellő élettapasztalattal, és kapcsolatbéli tudással a háta mögött rájött arra, hogy ő bárhogy próbálhatja kerülni a szerelmet, az közel se biztos, hogy hasonlóan távolságtartó kíván lenni vele. Élvezte, valahol mégis furcsa borzongással futott végig rajta a felismerés, hogy az, amit hosszú éveken át megvont magától, lehet, hogy mégse olyan ördögtől való, mint ahogy azt magával akarta elhitetni. Ugyan távol álltak még attól, hogy messzemenő következtetéseket tudjon levonni, mégis, először érezte azt, és akkorra már talán biztos is volt abban, hogy bár nagyot kockáztat, mégis fejest kíván ugrani a mélyvízbe. Kiélvezni, átélni a közösen elköltött pillanatokat, és csak remélni, hogy a tanévkezdés, a mindkettőjük sűrű beosztása nem fogja dugába dönteni a szándékot, az elhatározást, hogy egyszer s mindenkor neki legyen igaza, és mondhassa: a karrier és a szerelem nem összeegyeztethetők. Nem akarta beismerni, másoknak legalábbis nem, noha ő már tudta a nyilvánvaló jelekből azt, amit órákkal korábban Esta is a fejére olvasott: „Lulu szerelmes!”. Hiszen az volt, és mondania se kellett, a lány láttán egészen ábrándosan csillogó, mélybarna szempár szavak nélkül is elárulta, és sütött róla minden egyes pillanatban, ha csak Vivit hallgatta, látta és a közelségét érezte. - Az, szándékosan szelektív memória, ami arra, hogy szemet tudjon hunyni afelett, hogy anno, még kis csipszar korunkban a nagy kosárlabda-önmegvalósításunk közepette az összegöngyölt zoknikat Matteoval és Lelével, Matteo unokatestvérével a szennyes tartóra, mint kosárpalánkra dobáltuk, a szétpergett darabokat pedig nem takarítottuk fel, na arra nem terjed ki! Arra viszont, hogy milyen "hősies küzdelemben" nyerészkedtünk hálózsák nélkül, igen. Érthetetlen… -sóhajtozott, mintha valóban vérig sértve érezte volna magát, amiért Viola addig a napig képes volt felhánytorgatni nekik, amiért, mint a jó unokatestvéri viszonyból fakadóan, mikor bizonyos időszakonként, leginkább nyaranta náluk állomásoztak, hajlamosak voltak a feje tetejére állítani az egész kócerájt. A perlekedése ellenére is jó emlékként gondolt vissza ezekre az apropókra, és úgy bazsalygott rajtuk, mint abban a pillanatban is, amikor megemlékezett róla. Résnyire szűkített szemekkel méregette az arcát, mikor bizalmasan közelebb hajolt, majd nőttön-nőtt a mosolya, ahogy a bölcseletet hallgatta. – Nagyon bonyolult elvek alapján működtök ti nők… Ez a… ne csináljam, de mégis mondjam, hogy csináltam, mert abból nem csak ő, de én is profitálok -egyszerűsítette le amolyan „férfi logikára”, és ha már ott volt, mert hol máshol is lett volna fontosabb dolga, mint az ő beszélgetésüket lektoráló tisztként egy karnyújtáson belül, a táborvezetőre vetett egy sanda pillantást, ahonnan nem csak egyetértést remélt, de kapott is. A köpcös úriember haloványan, somolyogva biccentett egyet, és azt látva Lulu is, szinte felbátorodva bólintott, mielőtt diadalittasan, mintha egy soha nem létezett, képzelt háborút nyert volna meg a férfi és a női nem között egyetlen jelenlévő cinkosával és hadtársával, visszatekintett Vivire. - Viola néni számára az utolsó dolog, amit látni szeretne belőled, az a pénztárcád és annak tartalma, erre akár a nyakamat merném tenni -bizonygatta, és már hallani vélte, ahogy fájón, de felharsan a fejében Viola erélyes, erőteljes hangja, ami az „így igaz!”-t lett volna hivatott közölni olyan hanglejtésben, amivel csakis ő tudta azt mondani. Olyan miliőben nevelkedett nem csak Matteo és Lulu generációja, hanem az őket megelőző réteg is, ami az önzetlenségre, a „jobb adni, mint kapni” elvre apellált, és ami üzletasszonyi mivoltával szembe menve hatványozottan igaz volt a nénikéjére. Nagyhangú személyiség volt, ha rázendített, és a bemelegítés után belejött, tőle zengett az egész Upper East Side, de harsonaszó-szerű hangjánál már csak a szíve volt nagyobb. Vele együtt mosolygott, és hagyta magát elrévedni a pillanatban, a lány egészen lehetetlenül kék szemének tükrében, ahogy az rabul ejtette, és nem eresztette az övét, noha kétségtelen, hogy semmiképp se kívánt volna menekülni az elnyújtott másodpercekből. Csak akkor zárta tekintetét szemhéjai mögé, mikor jóízűen nevetett, nem más, mint Vivi húgának kárára. - Mintha az arccsipkedés valaha, bármilyen körülmények között tökéletes megoldás lehetne -boncolgatta tovább a lány által elindított gondolatot, ami alól, az egykor volt húsos pofazacskóin ülő szemüvege miatt valahol védettséget nyert, kivéve azon személyek esetében, akik kellően törtetőek voltak, és megtalálták a módját annak, hogy szerintük neki és az okulárjának se okozzanak kellemetlenséget, ellenben az ő pavlovi reflexük, miszerint egy vaskos arcot meg kell dögönyözni, kielégülést nyerjen. Más kérdés volt, hogy talán a pápaszem nem lett szenvedő alany, ellenben ő, mikor ráéreztek a taktika ízére, annál is inkább. Nem különbül Matteo, aki szintúgy ostrom alá került, ha az idősebb családtagok megérkeztek, és két jókora puszi, egy bordaroppantó ölelés után úgy döntöttek, hogy megdögönyözik még azokat a fókahájasan pufók kis rózsás arcocskákat is. És hiába a kor, hiába az abszolút felnőtt, maszkulin külcsín, az arcukat dúsan borító, gondosan vágott szakáll, a nagyszüleik és a velük egykorú rokonok örömüket lelték abban, hogy a még mindig bennük élő pici fiúk kedélyeit se perc alatt felborzolják. Ezt a szándékot pedig Viola is hűen őrizte magában. - Lehet, hogy nem… -húzta fel a vállát. – De az is lehet, hogy csak veszettül jó színész vagyok -vigyorodott el magabiztosan, és talán több igazság is rejtezett a rövidke mondatban, mint ami feltételezhető lett volna. Hiszen különösen jól tartotta magát abban a közel másfél napban, ami azóta telt el felette, hogy Matteoval, mint két anyátlan-apátlan árva, szakadtan és csapzottan, egymás bizonytalan társaságában megejtették a mérföldkőként értelmezhető beszélgetésüket, ami, mintha legalábbis rászakadt volna, úgy nyomta a mellkasát, csak próbált ügyet se vetni rá. Vagy a hét elején Ennioval történtek esetében, ami felett egészen addig nem bírt napirendre térni, és ha csak rá gondolt, elfogta az értetlenséggel vegyes kétkedés. – Ó, hogy ez ilyen egyszerű lett volna? Miért is nem gondoltam rá hamarabb? -tette fel a lottóötöst érő, szarkasztikus kérdést bohókás vigyorral. Hiába állíthatta azt, hogy Gustavo és Flavio üzleti életéből fakadóan Matteot és őt magát is főleg nők nevelték, ami megmagyarázta, miért voltak mindketten „anyu fiaik”, közel se értette meg őket olyan jól, hogy akár szavak nélkül is képes legyen egy hullámhosszra kerülni velük, hogyha az legtöbbször szavak útján sem sikerült. - Valóban? -fordult a férfi felé, mikor Vivi említésbe hozta a túravezető tájékozottságát a témában, aki már rögtön vágta is haptákba magát, hogy úgy rebegje el a tanait, mintha az ott töltött idő alatt másra se vágyott volna, mint, hogy valaki figyelemmel hallgassa végig a begyakorolt kiselőadását. Értőn, szolid mosollyal asszisztált, mígnem sokat sejtető, egyáltalán nem titkolt jelzéssel élt kettejük és a különösen bensőséges kapcsolatuk felé. Lulu, mintha bármitől is védenie kellett volna magát, rögtön szólásra nyitotta a száját, de egy halk, egészen artikulálatlan „hát”-nál tovább nem jutott, így azelőtt zárta össze az ajkait, mielőtt bármi sületlenséget bökött volna ki. Szeme sarkából nézett csak Vivianara, különösen, mikor nyúlt a vászonzacskó után, amit nem tartogatott tovább magánál, inkább a lánynak bocsátotta. – Hát… nem szeretnék tapintatlan lenni, Signore, de lehet, hogy van egy „szösszenetnyi” igazság abban, amit mondott -vigyorodott el határozottan, de nem túl fellengzősen, magabiztosan. Annál előbb mutatkozott meg a szégyellős, kisfiús oldala. – Viszont, ha úgy adódik, hogy Vivinek akadna még dolga a gyerekek körül, úgy szívesen venném, ha áldozna rám az idejéből -tette még hozzá sebtében, és már fordult is a lány felé, aki addigra úgy ölelgette a megtermett tasakot, mintha Micimackó kezébe nyomtak volna egy mézzel teli csuprot. - Azt látom… -szelíden mosolyogva elnézte egy ideig, ahogy, még ha csak szemmel is, de kutakodik a zacskóban, és az egészen szeretetteljesen ellágyuló tekintetét csak nehezen tudta a táboroztató férfira emelni, mikor az újból hozzá szólt. - Részemről az öröm, Signore! És köszönöm… újfent… Lekötelez -biccentett jelentőségteljesen, és a pléhpofát, az ajkaira mímelt, különösen büszke mosolyt addig igyekezett is fenntartani, míg biztosra nem ment abban, hogy a megtermett úriember nem látja, ahogy az ütlege nyomán egészen elképedt arccal fordul a lány felé. - Már ne is haragudj, Cara, de az „egy percig se aggódj” és a „bárkinek képes lenne a karját puszta kézzel eltörni” valahogy nagyon nem fér meg egy mondaton belül -tisztázta rögvest az elején, pont, mintha feszélyeznie kellett volna a hallottaknak, és nem pillanatokkal korábban kapta volna meg a nonverbális áldását a buzgó táborvezetőtől. – De amúgy, függetlenül attól, hogy akár Hulkkal is felvehetné a harcot már csak abból ítélve, amekkorát suhintott a karomra, tényleg jófej krapeknak tűnik. Látszik rajta, hogy azon túl, hogy azt mondta, hogy „őt tették meg a tábor vezetőjének”, nem volt abban kényszerűség, és örömmel csinálja, amit csinál. Meg láthatóan jó kapcsolatot ápol a diákjaival, ami szintúgy értékelendő és becsülendő -olyan egekbe magasztalóan, egészen piedesztálra állítva a férfit beszélt róla, mintha nem az lett volna az alapkövetelmény az oktatóknál, amiket felhozott a neve mellett, mint szemmel is látható érdemeket. – Sok? -kérdezett vissza a hirtelen témaváltást hallva, szemöldöke leheletnyit felugrott, mikor először Vivire nézett, majd a sátor sarkába állított táskájára. – Nem sok ez, csak ettől a böszme dögtől, ettől a csodás hálózsáktól tűnik olyan soknak. De amúgy egy szett ruha holnapra és mára, mert hát, ha medvetalálkás túrára akarsz navigálni, ebben, ami most van rajtam, mégse lódulok neki, hogy ne tudjak végül fára mászni, viszont abban, ami itt lapul -rugdalta meg finoman a lábával a puffos táskát -, nem tettem volna jó, első benyomást. Már ami ugye a mai napot illeti -mosolyodott el, zsebre vágott kézzel elemezgetve a fentről valahogy tényleg, lényegesen nagyobbnak tetsző hátizsákot. – A túlélőkészletért pedig abszolút nem, vagyis nem csak én vagyok a felelős. Viola túl komolyan vette azt, hogy „mit tudom én, rittyents össze valamit, amivel nem fogunk éhen halni”, mikor teljes stresszben elém állt, hogy „jól van, Lulukám, de mégis mit csináljak én nektek?!” -idézte a nőt, még a pánikot is igyekezett belecsempészni a hangjába, amit a nénikéje is produkált. – Úgyhogy ő úgy döntött, belead anyait-apait, hogy biztosan ne maradjunk éhen -meglehet, hogy talán Matteoval nem tudtak volna annyit felélni kicsivel több, mint egy nap alatt, mint amennyit sikerült elcsomagolnia, de úgy tetszett, Viola néni látatlanban is szeretett volna minél jobban bevágódni Vivinél, és dagadhatott volna a mája, ha tudta volna, hogy tagadhatatlan sikerrel járt. Nem úgy Lulu, aki nehezen tudta megregulázni a gondolatait, és elszakadni bizonyos képzelgésektől, amik ott, abban a pillanatban nem voltak helyénvalóak, mégis befurakodtak és létjogosultságot nyertek maguknak, míg maga a lány volt az, aki eloszlatta a kételyeket, amiket szintúgy ő okozott. A pillanatnyi kizökkentségből feleszmélve a hallottak végett azonban egyre szélesedő mosollyal hallgatta a már előre kitervelt mentegetőzését. - Azt hiszem ezeken a kampányszövegeken még van mit dolgoznod -piszkálódott szórakozottan, fogaival nyelve hegyére csípve. – De mint múltkor Brooklyn esetében, úgy most is a „csak azért is” van a fejemben, túl azon, hogy már alapjaiban kecsegtető volt a lehetőség, csak az illendőség azt diktálta, hogy ne kapjak rögtön az ajánlaton -és ez mégis, csak fele volt az igazságának, azt titkolta, még ha nyilvánvaló is volt, hogy egy pillanatig az inába szállt a bátorsága, többek között azért is akadt el látványosan a szava. – És persze továbbra se szeretnék én lenni az, aki kimondja a döntést, mert a Te komfortérzeted és kényelmed az első, én pedig, ha úgy mégis jobban megfelel, közel bárhol képes vagyok elaludni. Még holmi Davidek társaságában is, úgyhogy miattam semmi esetre se érezd magad kényelmetlenül, jó? -kérte, míg közelebb araszolva, bár nem túlontúl közel, de bizalmas távolságba kerülve tőle a hangját egészen halkítva, lágyítva a gondolatai felől önhitten nézett a ragyogóan kék szemekbe. Nem akarta, hogy miatta olyanra vállalkozzon, ami talán kellemetlenül érintheti, ami végett önmagát hazudtolja meg, és nem csak tekintetéből, évődő, kedves mosolyából, de egész lényéből is látszott, hogy elsőként a lány akaratait tartja szem előtt, és utána, csupán másodlagosan gondolt saját magára. Nem szerette volna, hogy egy ártalmatlannak tetsző hálóhely osztozkodás akár negatív irányban befolyásolja a köztük alakuló kapcsolat körülményeit. - Igen? -dús szempillái hevesen, vad érdeklődéssel verdestek, ahogy a lány szembesítette vele, miféle gondolatokat táplálnak az irányába a szülei, és bár Raul nem lepte meg, az édesanyja annál is inkább. – Csak remélni merem, hogy nem fogok szégyent hozni magamra, ha már látatlanban sikerült jó benyomást keltenem anyukádban -szerényen, legkevésbé se elbizakodottan konstatálta a hallottakat, annak tudatában, hogy bár félsikert ugyan el tudott érni, de ott volt még a nagy hal, akit bizonyára többet kellett fárasztania ahhoz, hogy végül bedobja a törülközőt és elfogadja, hogy nem csak, hogy legyeskedett a lánya körül, de az ő esetében osztatlan sikerrel bírt győzedelmeskedni. Mutatta ezt Vivi határozott, dacos testtartása, és a szüleivel látatlanban is szembe szegülő álláspontja, amit, mint ahogy a szavait se, Luciano nem bírt szórakozott vigyor nélkül hagyni. Örült, és valahol egészen melengette a tudat, hogy lépten-nyomon, még ha nem is nyilvánvaló gondolatokkal, de érzékeltették azt egymással, hogy a jelenben élnek, mégis terveznek a másikkal. - Csak egy egészen picit -hajszálnyira közelítette egymáshoz a mutató és hüvelykujját, zsivány, gyermeteg mosollyal felelve Vivi feltételezésére, és ahogy kitessékelte a sátorból, úgy neki is iramodott a lánnyal az oldalán, miután bereteszelte az ajtót. A vigyora akkor vált fancsalivá, mikor először figyelt fel a már sokat emlegetett, ellenben addig nem látott David személyére, aki legalább olyan bizalmatlanul méregette Lucianot, mint ahogy ő tartotta szemmel a táborvezető férfi társaságában magamutogató, peckes tartású srácot. Egy western filmben minden bizonnyal a párviadalt és puskaropogtatást előrevetítő zene harsant volna valahonnan a távolból, de elég volt az egymásba akadó, bizalmatlan és rosszmájúan méregető tekinteteket szemügyre venni, hogy látszódjon, legkevésbé se szimpatizálnak a másikkal, aminek, mikor kiértek a tábor közvetlen területéről, bár nem túlontúl konkrétan, de hangot is kívánt adni. - Rajtam aztán ne múljon, ha csak nem muszáj, kerülni fogom azt is, hogy rá kelljen néznem -piszmogta, ha nem is féltékenységből fakadóan, de a tudattól egészen kellemetlenül feszengve, zsörtölődve, hogy, bár olyan világos volt, mint a nap, hogy nem ő az egyetlen, aki látja Viviana külső és belső adottságait, hiszen azok ordítottak róla, és vonzották a férfiszemet, de, hogy a közvetlen közelében akad olyan, aki úgy érzi, bármiféle ráhatással bír lenni a társaságát amúgy nem különösebben vágyó lányra. Lulu pusztán a gondolattól haragosan ráncolta a homlokát, vonta össze sötét szemöldökeit, mígnem egyszeriben szabadulhattak meg az amúgy általa feszegetett, de végeredményében belőle legnagyobb feszültséget kiváltó témától. Elképedten, már-már az emberi jóságtól áthatottan, idült, maga elé révedő halovány mosollyal hallgatta a kisemberek szomorú, mégis, valahogy egészen szívbe markolóan, jólesően kellemes, szép történetét. Hiszen igaz volt, legalábbis számára is igaznak tűnt mindaz, amit Viviana róluk mondott, hogy egy olyan helyet, egy olyan környezetet, minden szomorúságot felülmúló, önálló atmoszférát teremtettek nekik, és teremtettek ők maguknak, ahol nem látszott rajtuk a nyomorúság, a sorsuk lenyomata, hanem egyszeriben váltak olyan örömmel teli, életvidám lurkókká, mint bármelyik, jobb körülmények között nevelkedett társuk. Lulu mindig érzékeny volt az emberekre, a gyermek életutakra, az efféle anekdotákra pedig különösen, nem véletlen, hogy a tudat, miszerint vannak még, akik fontosnak tartják az embertársaik jólétét, melegséggel járta át a testét, elsősorban időzve el a szíve tájékán. Soha nem tudott olyat és annyit adni, amennyit szeretett volna, hiszen, mint a főleg a szülei pénzén élő egyetemistának, neki se volt sok, de ha más nem, a művészetével, szerepléseivel tett a közjó és a gyerekek érdekében. - A jó körülmények közé születettek, abban felnőttek zömében valahogy soha nem ismerik fel azt, hogy nincs különbség gyerek és gyerek között. Egy tehetős, átlag középosztályban nevelkedett gyerek, és egy szegénysorba kárhoztatott gyerek között. Valahogy mindig őket éri a megkülönböztetés, pedig önhibájukon kívül kerülnek olyan állapotokba, ami legtöbbször emberhez méltatlan életszínvonallal jár. Pedig ők is csak szeretetre, törődésre és odafigyelésre vágynak, amit lehet, hogy odahaza nem kapnak meg, és ahelyett, hogy azt máshol biztosítanák, ott is csak elutasítást kapnak… -a hangjára annak kezdeti bizonytalansága végett egészen nehezen talált rá, egy pillanatra, mintha a torkát kaparó érzéssel lett volna problémája, halkan krákogott és köhögött. – Holott sok kicsi sokra megy. Csak egy kis önzetlenség a nyitja annak, hogy másnak, ha nem is tejjel-mézzel folyó Kánaánt teremtsünk, de összefogással szinte bármit, az alap életkörülményeihez mérten jobb lehetőségeket biztosítsunk. És ezek a gyerekek, látszik rajtuk, hogy nem csak, hogy boldogok, de iszonyatosan hálásak is. Nem lehet mindenkivel jót tenni, de ha adatik az alkalom, miért szalasztaná el bárki is, hogy mosolyt csaljon más arcára? -magvas, mélyenszántó gondolatok sorakoztak a fejében, és talán nem is várta, hogy Vivi a kérdéseket megválaszolja, csak egyszerűen úgy érezte, ki kell, hogy mondja őket. – És nem kell speciális bánásmód, megkülönböztetés… pont, hogy az egyenrangúság kell nekik, és valami, amivel közelebb lehet őket hozni a társadalomhoz. Ha kell, művészettel. Mert sokan lenézik, de senki nem vitathatja el egyik ágától se, hogy összehozó, összekovácsoló ereje van. És ők az élő példa -nézett vissza a hátuk mögé, a már lejárt útra, és újból vissza a lányra. – Mindig meglepsz -mosolyodott el halványan, ahogy a profilját csodálta. – Múltkor a szomszédnéni esetével, most pedig ez… gyönyörű és tiszteletreméltó az, amit csináltok, és hálás vagyok, amiért, még ha csak ilyen módon is, de egy napig a részese lehetek. Azt pedig csak remélni tudom, hogy néhányukkal lesz lehetőségem személyesen is megismerkedni -őszinte melegséggel mosolyodott el, és, miután Vivi kinyitotta a lakókocsi ajtaját, úgy elnyúlt mellette, hogy megtámassza azt, míg először a lány belépett rajta, majd pedig ő is betrappolt a már kintről is jól érezhetően kellemes, ételillatot árasztó térbe. – Hát, majd visszafelé tegyél próbára, de azt nem mondom, hogy nem fogok megint árkon-bokron keresztül eljutni a célig, amolyan „ismerjük meg a környezetünket” jeligével -öltötte ki rá szórakozottan a nyelvét, majd rögtön a nyomába szegődött, mikor a termetes üstszerű lábast látta tótágast állni a szűkös konyhapulton. Egészen közel araszolt hozzá, mellkasa érintette a lány felkarját, ahogy rézsút mögé állt, hogy a nyakát nyújtogatva utánajárjon az elsőosztályúként számon tartott ételnek. Nagyot szimatolt a felcsapó illatból, és mintha az orra összeesküdött volna a gyomrával, az kis híján panaszosan morrant, kordult a húsos, zöldséges kavalkádtól. - Ohh! -elismerősen biccentgetett, és rögtön tányérok, evőeszközök után kezdett kutatni, pont, mintha még soha azelőtt nem evett volna, olyan farkaséhség tört rá. – Mondd, hogy eszel velem -tartott fel két tálat, amiket a csöpögtetőről emelt el. – Ha más nem, csak egy kicsit. Nem szeretek egyedül enni -igaz volt, ugyanis odahaza, ha valaki evett, közel mindenki evett, mégis pimaszkásan mosolyodott el, ahogy öntörvényűen felszerelkezve a készletekkel újból közelebb somfordált az üsthöz. – És nem azért mondom, mert, ha te ne tudnád megenni, majd lesz honnan repetáznom, és nem fog úgy tűnni a saját, megpakolt tányérom láttán, mintha egyedül képes lennék egy etióp falut jól lakató mennyiségű ételt felhabzsolni… -magyarázott a szabad kezével gesztikulálva, míg a másikkal nagyot merített az iskolai kantinokon látott méretű, de legalábbis ahhoz fogható nagysággal bíró merőkanállal a szaftos, sűrű raguból. A sajátjába semmiféle köretet nem tett, hiszen korábban kiszúrta a félcipó méretű, bezacskózott kenyeret a sarokban, viszont a másik tányért fogva a válla felett nézett Vivire. – Láttam, hogy van krumpli, rizs… kenyér… Melyiket szeretnéd? -faggatózott, és ha választ kapott, úgy aszerint pakolta meg, és púpozta fel a tálat a nyálcsorgatóan finom aromákat árasztó fogással. – Tudom, illetlen vagyok, ne haragudj érte, és ha anyám látná, hogy mit művelek, feltehetőleg akkorát csapna a tarkómra, hogy még két hét múlva is érezném a helyét, de ez… nem tűrt halasztást -mutogatott fellelkesülten az apró kis kétszemélyes asztalra pakolt tányérokra, olyan vadul csillogó szemekkel, mintha egy kisgyerek lett volna, aki karácsonyra a hőn áhított játékot boncolta ki a karácsonyfa alatt. Fogott két kanalat, lekanyarított egy nagyobb szeletet a kenyérből, amit kettévágva vitt magával, és, ha Vivi addigra már helyet foglalt, míg Lulu nagyon otthonosan mozogva kiszolgálta magukat, akkor ő is elhelyezkedett a saját tányérja mögött.
Vivianaban és Lucianoban volt valami közös úgy, hogy mégis, végtelenül különböztek egymástól: pont amennyire ismerték egymást, ugyan annyira váltak az évek alatt idegenné a másik számára. Mindketten ugyan onnan indulhattak hát. Tiszta lapokkal. Kicsit a nulláról, ám mégse teljesen a bizonytalanból… Valahonnan talán a második „szintről”, ami magában hordozott némi ismertséget, kevés bizonyosságot és megelőlegezett rokonszenvet, szimpátiát. Volt egy kis tapasztalatuk a másikkal kapcsolatban. Kedves, közös emlékeket is dédelgethettek a régmúltról az amúgy iszonytatóan meghatározó gyermekkorukról, akkorról, mikor minden szép volt, gondtalan, nem szürkített be semmit a baljós felnőttkor és annak minden nehézsége, kiszolgáltatottsága. Már akkor, kisgyerek korukban is vágyták egymás társaságát, noha az nem volt több baráti ragaszkodásnál és rokonszenvnél, kedves, egymással töltött perceknél. Ez kétségtelenül egy jó, biztos alapot adott számukra a jelenhez, hiszen a közös múlt, vagy úgy magában az elmúlt és boldogan dédelgetett emlékek, mindig összehozzák az embereket, ha kevés volt belőlük, ha sok. Ugyan ők maguk sem büszkélkedhettek jelentős mennyiséggel, ám mind az a kevés, tagadhatatlanul nagy, és meghatározó jelentéssel bírt. A közös pontok keresgélése pedig ugyancsak folytatható volt: mindketten tapasztalatlanok voltak, ha valódi kapcsolatról és szívügyekről volt szó. Nem tudták tökéletesen, miként próbáljanak közeledni a másikhoz, minek után erőnek erejével, de képesek voltak beismerni maguknak – nem is számolták már hányadik találkozást követően itt New Yorkban - hogy komoly szívügyükként viselték a másik személyét. Tényleg megütötte őket a szerelem szele, melyről talán próbáltak megfeledkezni, de legalábbis ügyet sem vetni rá, csakhogy árulóik voltak saját maguknak. Nem szimplán érezhették a saját szívük kótyagos verdesését, a lábuk remegését vagy éppen a furcsa bizsergést az egész testükben, de pont így árulták el magukat, mikor egymásra néztek, s tekintetükben szerelmetesen csillant a buja, vágyakozó fény. Ajkaik lágy, ragyogó, elámult mosolyba húzódtak, s néha-néha halk, de mégis jól hallható sóhajok szakadtak fel belőlük, ha megérezték egymás parfümének és/vagy bőrének aromás, számukra végtelenül vonzó illatát. Ha valamit, hát ezeket nem tudták, és talán nem is akarták tovább rejtegetni egymás elől, hiszen miért is tették volna, mikor olyan nyilvánvaló volt és biztos amit éreztek, mint ahogy akkor és ott egymással szemben ácsorogtak, társaságukban a táborvezető tanárral. - Persze, mert akkor még, mint te is mondtad, csipszar kölykök voltatok, akik gyermeteg butaságokkal próbálták szórakoztatni magukat… most miért kellett volna haragudni rátok? Amúgy meg, nem jó megközelítés, mert ezzel, a hálózsákkal csak és kizárólag azt bizonyítod, hogy Viola nénikéd sokkal inkább a testi épségedet, a te jóllétedet és egészségedet félti. Csakhogy abba nem gondolt bele szegényem, hogy itt jelen állás szerint sokkal inkább a hőguta és a szúnyogok által terjesztett betegségek fenyegetnek téged, mintsem a fagyhalál. Mert, gondolom többek között ezt is szolgálta volna az a kivénhedt darab – kelt Vivi az említett nő védelmére, elvégre nem volt ott, hogy ezt megtegye saját maga. Ám a szót csakhamar magához ragadta a mellettük ácsorgó tanárember, aki sziszegve, fejét elégedetlenül ingatva vágta csípőre mindkét kezét. - Hogy maguk fiatalok milyen elégedetlenek! Egészen mindegy, hogy a világ melyik részéről érkeznek, akkor is csak a morgás és az örökös elégedetlenség megy. Egészen hihetetlen… bezzeg a… - „Bezzeg a mi időnkben” – fejezte be helyette a lány – mintha csak a nagy öregeket hallanám. Jaj, ugyan már, azért vallja be, hogy maguk se voltak sokkal jobbak nálunk. Amúgy meg – tenyere szinte automatikusan, immáron Lulut védve és kiállva a saját maga fiatalsága, és a korosztálya mellett, a fiú alkarjára simult. Finoman, bátorítóan és lelkesen szorított rá egy kicsit határozottabban, utána pedig mosolyogva simított végig rajta, szinte automatikusan, nem is gondolkozva azon, hogy mit csinál – Luciano már felnőtt férfi, szóval teljes mértékben megértem, hogy kicsit talán „too much” az az óvás és féltés, amit a rokonok tanúsítanak az irányába. - Hát persze, hogy aggódnak és féltik, hát valld be Vivikém, hogy ez az olasz úriember a hazájához, otthonához mérten a világ másik végén van, és ha az elmondása szerint rokonoknál is van, de most csak és kizárólag rájuk van utalva. Hát nem nagy felelősség ez? De! Szóval – tárta szét a karjait, mintha ilyen módon igyekezett volna nyomatékot adni a saját maga véleményének és határozottságának. Mintha ő maga is tisztában lett volna ezzel, és ki tudja? Talán így is volt. Nem voltak olyan „viszonyban” egymással diák és annak tanáraként, hogy a lány bármit is kérdezhetett volna tőle a családjáról azon kívül, amit ő maga előszeretettel mesélt. Meglehet, hogy a világ számos pontján élt gyermeke, akikért pont annyira aggódott, mint amennyire Lucianoért aggódott a nagynénje, vagy az édesanyja, akinek napok óta nem volt hajlandó felvenni a telefont. Nem is akart jobban belemenni, egyszerűen egyetértőn biccentett, majd lassacskán, bár valamelyest vonakodva a nemakarástól, visszahúzta a kezét Luluéról, aki nem sokra rá, már a nőkről alkotott véleményét okfejtette. - Talán így van, de most gondolj bele, hogy milyen unalmas lenne az élet, ha nem ilyenek lennénk?! - Milyen? Nyugodt! – helyesbített Derek tanár úr, amire a lány akaratlanul is felnevetett. Ízlésesen, csendesen, kézfejét az ajka elé emelve. - Csupa szürkeség… egyszerűség, minden menne mint a karikacsapás, egy pillanatig nem kellene agyalnotok semmin, és valójában nem is lenne aki gondolkozik helyettetek például a bevásárlólistán és hasonszőrű dolgokon. Nem kellene a kedvünkben járni. Mindenhova odaérnénk időben, mert csettintésre tudnánk, hogy mit akarunk felvenni, és nem vernénk ki a hisztit, ha a jeles alkalmakon nem illik össze az öltözetünk a párunkéval. Nem variálnánk, hogy mit akarunk enni, mitől nő nagyra a fenekünk, mitől hízunk lufiméretűre… megennénk mindent is! Jó ég! Én nem szeretnék ilyen ösztönvilágban élni – kuncorászott megállás nélkül, szakadatlanul. Fel se tűnt neki a tanár folyamatos bazsalygása, aki olyan szeretettel és olyan rajongva figyelte a lány bűbájos arcát, mintha csak a saját kislánya lett volna akin látta, hogy szerelmes. Roppant nehezen tudta elrejteni a zavarát, amit akkor érzett, mikor Lulu a maga igaza szerint biztos volt abban, hogy Viola néni nem fogadott volna el tőle egy garast sem a finomságaiért cserébe. Nem tudta biztosan, hogy ez a nő eredendő kedvességének, vendégszeretetének volt betudható – bár ennyi erővel ingyen is árulhatta volna a süteményeit és pékáruit bárkinek – vagy pedig annak, hogy sokkal több köze volt már Lucianohoz, mintha egy egyszerű, utcáról betévedő vásárló lett volna. Ám jobban belegondolva, inkább az utóbbira tette volna le a voksát. Örömmel, annál is inkább szeretettel, hálával fogadta a fiú meglátását, annál nagyobb lelkesedéssel pedig a jókedvű nevetését az arccsipkedő és szaggató nénik személyének nyomán. A lány szemei jószerivel csillogva, ragyogva figyelték az arcát. Hangja, nevetése zene volt a füleinek, s egyszeriben érezte úgy magát, mintha belülről hevítette volna tüzes láz, valamint robbant volna fel benne egy vágyakkal teli légballon. Nem tudta, hova lehetett ezt még fokozni, de újra meg újra, találkozásról találkozásra egyre csak elképesztette őt, ő pedig egyre kevésbé volt képes arra, hogy dacoljon az érzéseivel. Mindent is akart egyszerre, de legfőképpen őt. Mosolyogva nedvesítette be az ajkait, majd értetlenül húzta el azokat jelezve, hogy ő se érti teljesen, miért is ragaszkodnak főleg a „nagyikorú” asszonyok az arccsipkedéshez. Ám a nagy nevetgéléseket követően az olasz szavaiban észrevett valamit, ami egy pillanat alatt megragadta a figyelmét, amire pedig gyanúsan, méregetőn szűkítette vékony réssé az amúgy is, macskákéra emlékeztető tekintetét. Viviana szeme különös, figyelemfelkeltő éke volt az arcának, nem szimplán a makulátlan víztükörre emlékeztető kéksége miatt, de a formája is különleges volt, amit a minimál, „nude” sminkjeivel, szimpla árnyalásokkal, tökéletesen ki tudott emelni, és még inkább felhívta rá mások, de főként a férfiak figyelmét. Szelídsége ellenére volt benne valamiféle rafináltság, kíváncsiság, nem kevés merészség. Ha pedig úgy tetszett, meghökkentően kihívó pillantásokat tudott lövellni bárki felé. Ám mind ezeket megkerülve, ugyan úgy szúróssá is tudott válni, vagy végtelenül aggodalmassá… ez utóbbi fénye pedig jelen állás szerint is vadul kavargott az íriszeiben. Ugyan nem akart megjegyzést tenni rá, vagy azzal rombolni a fiú hangulatát és kedvét, hogy nekiáll kérdezősködni, de már akkor, mikor megölelték egymást, érezte a belőle áradó feszültséget, szomorúságot és elveszettséget. Ezt pedig egyre csak erősítette benne a kiskutya tekintetének milyensége, majd pedig a csendben tett megjegyzése, miszerint „veszettül jó színész vagyok”. Mégse kérdezett rá. Még nem akart… egyszerűen megjegyezte magának azt, hogy valamiféle baj történhetett a háza táján. - Mert túlkombináltok mindent, azért – pentyegett vele játékosan, se perc alatt űzve el a kétes, aggodalmas gondolatait. Biztos volt benne, hogy ahogy neki feltűnt a rejtegetni próbált változás Lulu részéről, úgy a fiúnak is feltűnhetett az, hogy Vivi ha csak magában is, de komoly fejtegetésbe kezdett. Míg a táborvezető és Luciano komoly figyelmet fordítottak az éppen aktuális témájuk megvitatásában, bár egy percig se tett úgy a lány, mintha nem hallana belőle semmit, de inkább – főleg a zavara miatt – a vászontáskával és annak tartalmával igyekezett lefoglalni magát. Mert tagadhatatlan, volt mivel. - Ebben egészen biztos voltam. És ne beszélj már botorságokat fiam, még, hogy tapintatlan? Akkor lettem volna a legjobban meglőve, ha inkább én érdekelnélek, mintsem ez a bájos teremtés. De mindenképpen. Bármi kérdésed van fiam, ha nem itt, vagy a tűz mellett, akkor lent a lakókocsinál megfogsz találni. Vivikém, mutasd majd meg neki, harapjatok majd valamit, te is kihagytad az ebédet – dorgálta a lányt komolyan, de annál szeretetteljesebben, mígnem pikk-pakk lelécelt a tett színhelyéről. - Mhmmm. Lehet. De, amíg nem tettél semmi említésre méltóan rosszat, addig azt hiszem, hogy nincs miért aggódnod. Amúgy tényleg az – lesett még utoljára a férfi felé, majd figyelmét onnantól kezdve teljes mértékben Lulunak szentelte – őt tették meg, mert mindenki más is őt látta az erre legalkalmasabbnak. Az egyik legjobb, legfigyelmesebb tanár azok közül, akikhez valaha szerencsém volt. Komolyan hálás vagyok amiért megismertem, de főleg azért, hogy ő maga is kiáll a terveink és a kezdeményezéseink mellett – sokat köszönhetett nem csak ő, de a táborba érkező gyerekek legtöbbje is a férfinak, akinek mindig és mindenkor, egész életében a diákok, tanítványok jelentették a világ közepét. Arra született, hogy tanítson és arra, hogy ott álljon azok mellett, akik rászorultak a támogatására. Vivi nagyon kevés ilyen, és hozzá hasonló tanárt ismert, s úgy érezte, hogy meg kellett becsülnie a szeretetét és azt, hogy ilyen kiemelt figyelmet szentelt neki is. Jóízűen nevetett fel a holmik ismertetését, és a túrák beharangozott kimenetelét hallva. - Hát, most mondanám, hogy megpróbálni meglehet, de nem jósolok túl biztos és élhető jövőt a nadrágnak ez esetben – azt inkább nem fejtette ki, hogy mire gondolt, így a fiú igencsak szemrevaló, kerek fenekére, aminek milyenségét jócskán megsínylette volna szegény nadrág, egy olyasfajta merész manővert követően, mint amilyen a fára mászás lehet – amúgy meg egy percig se aggódj, az „első benyomáson” már réges-régen túl vagyunk, és miután kilóra megvettél, tőlem aztán egy kukás zsákban is rohangálhatsz előttem. Bár, ami azt illeti, ezt megtehetted volna a Central Parkban is, akkor se szaladtam volna világgá, ebben biztos lehetsz. Amúgy meg nézz rám! – mutatott végig magán – rövid naci, sportmelltartó, trampli cipő… mintha csak otthon lennék – „háááát, nem hiszem, kisanyám!” – visított a fejében Freddie hangja, aki ezt már a túlontúl merész szerelésének tartotta volna, főleg annak tekintetében, hogy kit várt aznap Vivi a táborba. Viszont tagadhatatlan volt, hogy nem gondolkozott, hogy ez miféle hatást eredményezhet, és az, hogy felvett egy fehér „lebernyeget”, a puszta véletlennek és vele együtt a szerencsének volt csak betudható. Amiért pedig Lulu minden bizonnyal hálás is volt, hiszen nem volt min száz százalékban ott felejtse a tekintetét. A lány viszont kevéssé lehetett hálás magának az újdonsült, rémesre sikerült kampányszövegéért az alvási szokásaival kapcsolatosan. - Hááát – halkan, végtelen zavarában heherészve sütötte le a szemeit – talán ezért se voltam soha sehol diákelnök, vagy hasonszőrű, nagyhangú, buzdító beszédeket fejből harsogó tag. Ha rajtam múlna, minden diák kiiratkozna az egyetemről, miután tudatosulna bennük, hogy egy őrült próbál az élükön maximumot nyújtani, és kiállni a "jogaikért". Hidd el én próbálok ezen javítani, és nem totális idiótát csinálni magamból minden alkalommal, de úgy néz ki, hogy ez egyfajta velem született képesség: Vivike hogyan hozza rá a frászt másokra, ijessze el őket, és verje bele a fejükbe, hogy tiszta dilinyós. Hát nem rémes? – hüledezve sóhajtozott meglepő drámaisággal – persze, én ássam még mélyebbre a magam alakította veremben igaz? Én mondjam ki, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha itt aludnál, ezen a szent helyen, hogy legyen kivel beszélgessek?… mert amúgy ez az igazság, és voltaképpen kicsikét az is… nem is kicsit, inkább nagyon, hogy jól, túlságosan jól érzem magam veled, szóval egyetlen percet se szeretnék eltékozolni abból, ami a rendelkezésünkre áll. Szóval, ha már annyira „csak azért is!” véleményen vagy, akkor csak tessék – tárta ki a karjait vidáman, ezzel a méretes sátor belterére utalva – érezd otthon magad – a magabiztossága épp csak addig tartott, míg Lulu közelebb nem araszolt hozzá, s egészen ragyogó szemekkel vette fel vele a szemkontaktust, amitől nem tudott, de legalábbis képtelen volt szabadulni. Földbe gyökereztek a lábai, ám finom, már-már szemmel látható remegés futott végig rajta, és libabőrössé vált a karja – ühümm – dünnyögött csendben, fogai közé csípve az alsó ajkát, hogy aztán némi fáziskéséssel, de magához térjen a kábulatból – mármint, persze! Illetve nem… ó a fenébe is – nevetgélt – nem érzem kényelmetlenül magam, sőt… szóval emiatt egy percig se aggódj – nem volt benne biztos, hogy valójában melyiküket kellett nyugalomra inteni, csak abban, hogy neki nem volt semmi ellenvetése a közös hálórészen való osztozkodással kapcsolatban. Persze, azt magával értetődőnek és nyilvánvalónak tartotta, hogy lesz némi bizonytalanság és félsz benne, ha leszáll az este és eljutnak az alvásnak idejéhez, de a szíve mégis egyre csak húzta a fiú felé. Davidet meg túl jól ismerte, nem akarta, hogy túl sok időt töltsenek el egymás társaságában. - Ahh, ugyan. Ha anyunak már van egy jól kialakult kép a fejében az emberről, ő aztán nem tágít, és ha mást is kap, szeretné elhinni, hogy „még megtörténhet a csoda, csak rossz pillanatában kapta el az illetőt”. De nem hinném, hogy bármi baj történne, szóval ide a rozsdás bökőt, hogy nem csak látatlanban, de szemtől szemben is el lesz ragadtatva – ami azt illette, és ami a leginkább nyilvánvaló volt, az az anya és lánya közötti furcsa, olykor haragvó kapcsolat. Ám ettől eltekintve, ha tagadni is akarták, ezer meg egy ponton járt egy rugóra az agyuk, és annál több dologban hasonlítottak. Ez alól nem lehetett kivétel a szerelmi élet sem, hiszen Carmela mindig és mindenkor bízott Vivi megérzéseiben, és sok anyával ellentétben, soha nem sürgette, hogy szedjen már össze valakit. Azt akarta és azt szerette volna, ha a lánya megtalálja az igazit. Ha pedig az a bizonyos igazi Luciano személyében érkezett el hozzá, akkor végtelen lehetett a boldogság. Nem úgy akkor, mikor az illetékes Dave nem csak, hogy újra szóba került, de meg is jelent a színen. A lány viszont nem akart, és nem is tudott túlzott figyelmet szentelni neki, függetlenül attól, hogy tényleg zavarta a sokszor pofátlanul tapadós közeledése, amit napról napra produkált. Ám nagy összességében nem érdekelte őt, és ezután se fogja. Az már inkább, hogy válaszolva Lulu kérdésére, hosszan, túlságosan is hosszan fejtse ki azt, miféle célt is szolgál valójában ez a bizonyos jótékonykodás, és milyen keretek között született meg a tábor, aminek annyi figyelmet szentelt az elmúlt időkben. Imádta és szerette csinálni, noha koránt se tudott annyit foglalkozni vele, mint szeretett volna. Mindenekelőtt a saját maga egyetemi éveit kellett a figyelmének középpontjában tartani, hiszen tudta és biztos is volt benne, hogy csak azután fog tudni igazán hatékonyan a segítségükre lenni és nem csak nekik, de majd az újabb gyerekeknek is, ha letudja előtte álló éveket. - Így igaz – bólintott nagy egyetértéssel – és tudod, hogy mi a legszomorúbb az egészben? Hogy ez nem azoknak a gyerekeknek a hibája, akik megkülönböztetik őket… nem azoké, akik jobb helyzetben élnek, akik tehetősebb családból származnak. Hanem a szüleiké. Azoké, akik képtelenek arra, hogy megfelelően neveljék őket… akik nem tesznek semmit azért, hogy a gyerekeik helyén tudják kezelni azt, hogy van, akinek több jut, de olyan is akad, akiknek annak fele sem, vagy egyáltalán semmi. Mert ők se tudják – ha belegondolt, kisgyerek korában akárhányszor volt szerencséje szülőkkel találkozni, mind-mind máshogy reagált, ha látszólag szegény családból érkező gyerek jelent meg a színen. Ha pedig az utcán sétálva a sajátjával kézen fogva lépett oda hozzájuk egy „számkivetett”, a maga porontyát egyszerűen csak félre vonta onnan, ő maga pedig haragos tekintettel haladt tovább vele, magasról téve arra, aki segítséget szeretett volna kéri. Ilyen világot éltek, ez pedig elszomorította. - Nem vágynak ők gyakorlatilag semmire, és atya világ, ők maguk is elképesztően bizonytalanok és bizalmatlanok az idegekkel. Eleinte legalábbis… nem látják a jó szándékot, mert az előtt soha, senki nem fordult hozzájuk úgy, hogy annak kellemes, pozitív hozanatja lett volna. Nem tudják milyen a törődés, az, ha valaki jót akar nekik… az, amit most láttál, hogy egymás mellett ücsörögnek, beszélgetnek, rémesen hosszú hetek, hónapok munkája volt, mert ahogy tartottak tőlünk és amennyire féltek tőlünk, ugyan így voltak egymással is, hiába voltak sokan egy korosztályúak – mosolyogva, szeretetteljesen nézett Lulura, ami egyszerre szólt a gyerekeknek, az ő véleményének, és magának a fiúnak is. Örült, végtelenül boldog és hálás volt azért, hogy beszélgető partnerre lelt benne ennek kapcsán is. Korábban már volt lehetősége megtudni róla, hogy különösen szerette a gyerekeket, így nem is volt kétsége afelől, hogy az ő ténykedéseivel kapcsolatban is jó véleménye lesz. Ám mind ezt nem akarta már a legelején a nyakába zúdítani, hogy úgy tűnjön, ezzel szeretné őt magához édesgetni. - Mindig a helyzethez méltóan kell viselkedni és bánni az emberekkel. Pont, ahogy egy vak embert se néz ki egy kulturáltabb, normálisabb személy csak azért, mert nem lát. Lehet, hogy fogyatékkal él… lehet, hogy más. De csak és kizárólag annak értelmében fogsz vele máshogy bánni, ahogy az ő helyzete igényli. Átsegíted az úton, ha igényt tart rá… felkíséred a lépcsőn, útba igazítod, ha szeretné… a karodat nyújtod neki, támogatod, és hagyod, hogy ő maga olvassa el a braille írással ellátott felületeket a maga módján, ahelyett, hogy felolvasnád azt, amit te magad látsz. És pont így van ezekkel a gyerekekkel is, csak ők nem fogyatékosak, nem rosszabbak, nem elviselhetetlenebbek… egyszerűen több szeretetre és odafigyelésre van szükségük, amit pedig meg akarsz adni nekik. De így is úgy is úgy fogsz bánni velük, mint egy „normális” gyerekkel. Atya ég, nem is a normális a megfelelő szó erre, mert ők is azok – nézett bele a fiú szemébe tanácstalanul, mintha csak segítséget várt volna tőle a helyesbítés reményében, de legalábbis azt próbálta volna kisilabizálni, hogy megértette, mire gondolt, még ha rosszul is fogalmazott. - Mármint? – kislányos bájjal ragyogott a mosolya, mire pedig észbe kapott, már meg is kapta a választ – tudod, mint már mondtam, apu rendőr, és hatalmas figyelemmel van az emberek irányába. Ezért is mondtam neked, hogy bár nem úgy tűnik, hogy kezesbárány lenne, de egy perc félnivalód sincs tőle… nem csak szimpla muszájból megy be az őrsre, vagy teszi a kötelességét másutt, hanem szívjóságból. Imádja az embereket, „ért is hozzájuk”, és nem egy alkalommal történt már annak idején, hogy bajbajutott, elveszett, szüleit elveszített gyerkőcöt a mi otthonunkban szállásolt el addig, míg le nem tisztázódtak körülötte a dolgok. Csak egy-két napok voltak ezek, de annak a gyereknek, és a saját maga lelkének mégis fontos napok. Ebben nőttem fel. Abban, hogy amíg csak lehet, erőnk és kapacitásunk van rá, lehetőségeink engedik, adjunk… segítsük, támogassuk az arra rászorulókat. De azt hiszem, hogy mindig és mindenkor ennek kellene a normálisnak lenni, hiszen annyi, de annyi viszontagság éri az embereket manapság. Mindenkinek jár egy kis támogatás, mindenki megérdemli azt, hogy a legrosszabb, legelveszettebb percekben valaki ott legyen mellette – szívből szóló, őszinte rege volt ez tőle a szüleinek tanítása nyomán, amit pedig mindig és mindenkor szem előtt tartott, ám annál is inkább fontosnak – ami azt illeti… most, hogy végre van egy dalos pacsirta is a csapatban, esetleg a tábortűznél egy-két dallal magadhoz édesgethetnéd őket. Na nem, mintha anélkül nem menne, de ezek a kölykök hihetetlen, elképesztő módon érzékenyek a művészetekre. Biztos vagyok benne, hogy osztatlan sikert aratnál. És voltaképp, én magam is csupa fül vagyok ám! – kapaszkodott bele játékos piszkálódással a saját maga fülcimpájába, hogy megcibálva azokat tudassa, ő pont úgy vágyik egy rögtönzött, tábortüzes előadásra, mint a gyerekek… csak ők még nem tudnak róla, hogy hallani akarják Lucianot, vele ellentétben. - Köszönöm – hálálkodott, mikor a fiú előre engedte őt – ne félj egy percig se, úgy számon kérem rajtad azt a csapást, ahogy illik – és mire kettőt fordult, de legalábbis volt ideje magához térni a lakókocsi émelyítő, gyomorkorgató illatfelhőjében, már azon kapta magát, hogy végtelen jókedvvel, letaglózottsággal fürkészte a tányérduót szorongató fiút – nanáhogy! Máskülönben, ha koplalni támadna kedvem, kint ücsörögnék a lépcsőn. Ennek a ragunak nem lehet ellenállni, délután is csak azért történhetett meg, mert a vásznak feszítésével voltam elfoglalva, szóval sajnálom, de ebből repeta nem lesz – mutatott az egyik, minden bizonnyal neki szánt adag reményében előkészített tányérra – de az üstöt kifordíthatod, az meg van engedve. Én kenyér párti vagyok, máskülönben mivel tudnám tunkolni a szaftját, hmm? – nézett rá amolyan „miféle kérdés ez?” pillantással, s ha már a fiú olyan készségesen állt neki az általa elegendőnek vélt adagokat kiosztani, ő helyet foglalt a bájos, két személyes asztalnál. A közepén lévő, virágokkal teli kerámiavázát kitolta az asztal szélére, hogy jobban férjenek, és rendesen lássák is majd egymást ahelyett, hogy, mint azok az idétlen kis baglyok akiknek pimaszkodásból takarják el a szemét, ide-oda fickándozzanak. - Jaj, ugyan már! Mondtam, hogy érezd otthon magad. Csak egészen bátran, amennyi jól esik. És jut eszembe – pattant fel a helyéről, mikor Lulu letette a tányérokat és a helyére a fenekét – hoztunk különböző citrusokat. Van behűtve is limonádé, de hagytunk jó néhányat külön, hogy te is tudj inni. Remélem jó lesz – ha pedig a fiú nem ellenkezett, vagy szólt közbe, hogy nem vágyott limonádéra, előkapott az egyik fiókból egy kést, a szekrényből egy vágódeszkát és egy jókora, korsó méretű üvegpoharat. Narancsot, citromot és lime-ot facsart bele nem sajnálva azokat, néhány mentalevelet csípett le a parányi ablak párkányán pihenő, kicsit talán megfáradt bokorkáról. Kiindulva a korábban beszéltekből, nem túl édesen, de nem is túl savanyúan, amolyan „pont jó” módon cukrozta, majd öntötte fel azt vízzel. Pár karika narancs, citrom és lime került még bele. Párat még kutyult rajta, s már fogott is a pohárra, amit a fiú tányérja mellé helyezett – ha valami nem elég benne, szólj, és korrigálok. Azta! – ütközött meg aztán a saját tányérjába halmozott ételmennyiségen – na jó, ez tényleg emberes adag lett– attól viszont nem tartott, hogy ne fogyna el így, vagy úgy – jó étvágyat – mosolyogva kapaszkodott bele a kanalába, amit alaposan elmerített a sűrű, zöldségekkel és hússal teli raguban. Szabad kezével lecsípett egy kis darabot a kenyérből, majd az első falat ragu után küldte. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy belássa, a tanár úr ezúton se hazudtolta meg önmagát és a főzési tudományát. Nem csak az illata, de az íze is mennyei volt, aminek öröme ki is ült a lány arcára – tényleg elképesztően jó. De ha ezt mind megeszem, hogy fogok elmászni a vízesésig? Majd gurítasz. Arra gondoltam, hogy mielőtt még vacsorát ütne az óra, de legalábbis a tanár úr a fülsértően hangos kolompjával elriasztja még a madarakat is, elbattyoghatnánk oda egy kis ejtőzést követően. Már, ha van hozzá kedved. Szerintem bőven elég, ha a mályvacukrozásra érünk vissza, aztán a vacsit meg lebonyolítjuk utána, együtt… mondjuk az azért komikus, hogy egy ekkora bili ragu felett beszélek a majd esedékes vacsoráról. Aztán lehet, holnap ebédig nem is akarunk semmiféle kajára nézni, úgy degeszre esszük magunkat – kuncogott - Mhm, jut eszembe. Anyukád felé megtört a jég? Beszéltetek már egymással, vagy még mindig tart a szigorú és vérre menően komoly hadviselés?
- Őszintén? Fogalmam sincs, hogy milyen célt szolgált volna -vonogatta szórakozott, virgonc vigyorral a vállait, szemöldökei, mintegy értetlenségének jeléül magasodtak a homlokán. – Amikor még Bernardo bácsikámat uszította nagy acsargások közepette a padra, arról papolt, hogy annak idején, mikor a bohém életstílus kiélésének reményében betáraztak hálózsákból, mekkora jelentőséggel bírt ez a vacak. És hát, mivel a példa akkoriban azt diktálta, és az a látszat van ma is a fejében, hogy ha valaki elmegy kempingezni az egyenértékű azzal, hogy rögtön hálózsákkal indít, most itt tartok. Pedig aztán… -lendítette hanyagul egyetlen szabad kezét a földbe vert sátrak irányába. – Mostanság már, és főleg nyáron, ilyen körülmények és felszerelések közepette lassan az első, amit az ember otthon felejt, szigorúan a fogkefe és a hálócucc után, az a hálózsák. Mert minek? -kérdezte, mintha szétvetett kezével is sugallt tanakodásában a lánytól várná a választ, viszont annál hamarabb horkant mellette a tanár, és sziszegett, mintha egy gázon hevített, jó nagyra nőtt teáskanna lett volna. Rögvest látszott is Lulun a szándék, hogy szólásra nyissa a száját, abban azonban Vivi, és a saját karjára simuló vékony, kecses ujjak érintése volt az, ami megakadályozta. Jólesően bizsergett fel a bőre kezének útja nyomán, és, bár eleinte elrévedt mosollyal nézte, ahogy táncot lejtett a karján apró tenyere, mégis, ugyanolyan idült ábrázattal nézett fel, hogy, míg a védelmére kelt, úgy a profilját látva ábrándozhasson. Amilyen szende, egészen kislányos bájjal bírt, legtöbbször ezen rakoncátlan jellemzőkkel ejtve meg a beszélgetéseinek zömét, mintha ajkára forrasztották volna a mosolyát, úgy Luciano imádta azt a néminemű temperamentumot is, ami nem hevítette túl a vérét, ellenben kellően felpiszkálta ahhoz, hogy kissé játékosan, bolondozva próbáljon meg a másik alá pirítani. Ezt addig saját magán tapasztalhatta a csintalan csipkelődéseik útján, de úgy, hogy máson csattant az ostor, és őt védte vele, különösen jót szórakozott rajta, még ha csak egy arcán elterülő vigyor képében is. - Hát azért… -ragadta magához a stafétát, fejét egy leheletnyit, tétován billentve oldalra. – Igyekszem minél inkább úgy élni a rokonság kontójára, hogy semmiképp ne kelljen azt érezniük, hogy kizárólag rájuk vagyok utalva. Jártas vagyok Manhattanben, ráadásul, szerencsére szorult belém annyi talpraesettség, hogy ne rohanjak a nénikém szoknyája mögé, ha itt, a hazámtól távol egy út menti idegen rossz szemmel néz rám -magyarázta a bizonyítványát a táborvezető előtt derűs, élénk mosollyal. – És hát… meglehet, Signore, hogy több igazság van abban, mint amennyit szeretnék beismerni annak kapcsán, hogy elégedetlenkedek és morgok, de tudja, kevésszer voltam nekik olyan hálás, mint most, hogy a szüleim támogatásával, és a nagynénémék segítségével és befogadásával itt lehetek, azt csinálhatom, amit szeretek, és soha nem tapasztalt boldogsággal élhetem az életem -nem tudta, de nem is akarta titkolni azt a sokat sejtető pillantást, és ellágyuló, elragadtatott görbületet az ajkain, amivel Viviana felé fordult. – De tudja, Uram, az imidzs! -tartotta fel az ujját, mintegy felhívva a figyelmét egy lényeges, elhanyagolhatatlan tényezőre, minek közepette ördögien, pimaszan csillogott a szeme. – Meglehet, hogy eleget éltem már ahhoz, hogy kvázi önállóan egy teljesen más kontinensen tengessem a mindennapjaimat, na de ahhoz még közel sem nem eleget, hogy ne ragadjam meg az alkalmat, hogy megtépázzak pár, már kölyökkorunkban túlfeszített ideget! -a sátáni vigyor ravasz pillantását egészítette ki, ahogy, már-már büszkén, mégis gyermeteg szórakozottsággal utalt a házuk táján uralkodó családi viszonyokra. Felnőtt volt, ezt senki nem vitathatta el tőle, hiszen legtöbbször, különösen, ha tényleg feltett szándéka volt, a rokonság körében is meg tudta osztani az értelmes gondolatait, de azt, hogy ilyen-olyan csínyekkel, szándékos piszkálódással legyen a szerettei iránt, soha nem tudta kinőni. Szeretett, még ha már nem is volt az, hiszen felnőttléptékű problémákkal viaskodott nap nap után, de valamennyire gyerek lenni, és külön hálás volt a kezességért, ami révén senki nem akadályozta abban, hogy a hiperaktív, bolondos oldala ki tudjon teljesedni. Ő, még ha a vidor pillantása arról is árulkodott, nem merte volna olyan harsányan kinyilatkoztatni a véleményét, mint ahogy Derek tette, szinte már Lulu helyett is felelve. Csak egy hanyag vállrántással, amivel a fülei magasságába húzta azokat érzékeltette piszkálódó vigyorral, fogai közé csípve a nyelve hegyét, hogy nincs helye az ellenkezésnek: ha a tapasztalt, többet élt „férfikolléga” így gondolja, akkor ez így is van! - Nem ösztönvilág ez! Mondjuk úgy, hogy egyszerű, logikus és praktikus -kelt a saját maguk védelmére, de nem ellenkezve, annál is inkább halk nevetéssel társítva a mondottakat. – De azért na, nem vagyunk ennyire sótlanok -szinte feloldozást remélve az általa elrebegett szidalmak alól, hatalmasokat pillogva Vivi irányába várta a negatívumokat erősítő, képzeletbeli világ tervére a kiegészítő replikát. A derűre fagyként érkezett Viviana arcának, de különösen tekintetének változása, ami egészen hirtelen, huszárvágással váltotta a zavart, másszor pedig eleven csillogást, és metszővé tette a kék szemeket, mintha nem csak Lulu mimikáit kívánta volna tanulmányozni, de a sötétbarna lélektükrökön keresztül egészen a szívéig akart volna látni. Apránként lankadt Luciano mosolya, és, bár nem tűnt el teljességgel ajkai sarkáról, de a szokottnál valamicskét komorabban állta a pillantását. A szívében, aminek bizonytalansága kiült egy-két átgondolatlan szóban, és úgy tűnt, a szükségesnél jobban megragadta a lány figyelmét, tagadhatatlanul vad viharok dúltak, amikkel szemben tehetetlen volt, és mint olyan, várta, hogy azok maguk vonuljanak el, elsodorva a borús fellegeket is. Világéletében közlékeny fiú volt, viszont az érzéseiről, az őt igazán nyomasztó dolgokról kevesekkel tudott beszélni, talán, mert maga elől is inkább elfedte, mintsem belátta volna őket. Az, aki mintegy lelki szemetesláda volt a fiú számára, Matteo volt, de onnantól, hogy a problémájának egyik fő alanya volt a másik olasz, meggyűlt a baja azzal, hogy miként dolgozza fel azt, mihez akkor úgy érezte, legalább annyi idő kell, mint amennyi idő alatt felépítették a megélni kívánt jövőképet. De huszonöt évet mégse várhatott… Ha mások lettek volna a körülmények, ha nem tartott volna Enniotól, és nem lett volna rá mérhetetlenül mérges, egy sör mellett, mivel, mint ahogy a fiatalabb elárulta, érintett volt a kérdésben, kikérte volna a véleményét. Akkor mégse fordulhatott hozzá, így, bár kifelé igyekezett minél kevésbé mutatni, de magára utalva napjainak túlnyomó részében boncolgatta és emésztette a pálfordulás következtében beállt zavart. - Mhmm… -mormogott összepréselt ajkai mögül, szemei körül gyűrűztek a nevetőráncok, mígnem, magában elrebegett köszönettel, miszerint nem tett olyat szóvá, amire abban a pillanatban nem állt készen, hogy ilyen-olyan módon megválaszolja, már nézett is a vadul magyarázó férfire. - Akkor azt hiszem, Tanár úr, hogy már ketten néztünk volna meglőve, mint Ádám anyák napján -nevetett, és, mivel már nem jött az ajkára a sokadik köszönetnyilvánítás, csak hálásan biccentett az ajánlkozást hallva. - Az vitathatatlan, hogy alkalmas, elég a hangjára gondolni, amire szerintem még a parkolóban is összerezzentek, nem csak a táborozók, vagy a kiállására, és a rajta látszó szándékra, hogy akár egy egész medvekolóniával képes lenne ölre menni az itt lévők épségének érdekében -mert a röpke, alig pár perces ismertségük ellenére ilyennek látta a férfit, és amit Vivitől hallott róla, csak erősítették ebben a gondolatban. Szimpatikus volt neki a nagyhangú pacák, még ha elsőre a vér is meghűlt az ereiben attól, ahogy gátlástalanul kieresztette a hangját, csak, hogy a süketnek is nyilvánvaló legyen, hogy szállóvendégük érkezett a luxussátrak közé. Ráadásul olyan, aki, ha már luxus, a jól megtömött pakkból logikusan következtethetően úgy készült, mintha legalább egy hétre érkezett volna. - Igazából… -sandított le a combjain feszülő, farmer rövidnadrágra. – Ha csak a múltkori Coney-s napunkra gondolok, azt kell, hogy mondjam, hogy Te valahogy soha nem jósolsz tartalmas jövőt a fehér nadrágjaimnak. Akkor is előre temetted, most pedig ezt, szűk két héttel később. Tudod, elég szólnod, ha nem tetszik, és beújítok valami választékosabbat -pimaszkodva vigyorgott, nyelvével a szála szélét nedvesítette. – Ilyet ne mondj, mert elindul bennem valami, gondolom a kerék, ami a hülyeséget hajtja, és ezeket hajlamos vagyok kihívásként értelmezni. Már így is lógok Matteonak egy rózsaszín masnis körtúrával a Times Square-en -lekapva a fejéről a napszemüveget szétfeszített ujjaival, mint egy fésűvel szántotta végig és túrta fel a lehetetlenül dús tincseket, hogy érzékeltesse, hova is való az az említett, rózsaszín masni, majd a haját hátra fogó okulárt visszaegyengette a helyére. Szinte felfalta a tekintetével, mikor a lány említést tett a saját öltözetéről. Tartotta magát, mert az úriemberekhez fogható illem azt diktálta, mégis, mikor alkalma nyílt rá, úgy élt is a lehetőségével, hogy az illendőség határain belül, noha alsó ajkát harapva és vizezve, zavaros és kiszámíthatatlan levegővétellel, és némileg megemelkedő, másszor a semmihez nem fogható látványtól egészen elragadtatottan húzott szemöldökkel csodálja. Számára Viviana minden volt, ami a nőiességet jelentette. Különösen sovány, ugyanakkor erős testalkatúnak sem volt mondható, mégis, valahogy egészen lenyűgözték a telt idomok, a kerekded csípővel társuló, karcsú derék, a formás, hosszú combok, az ízlésesen mutatott dekoltázsa, valamint kirajzolódó kulcscsontja, és nyakának a felfogott hajának köszönhetően tisztán látszódó vonala. Szavakkal ugyan nem bírt felelni Viviana, az öltözékét becsmérlő gondolataira, de az arca, aminek idővel próbált ura lenni, elég beszédes volt ahhoz, hogy tudassa, „otthoni” viselet ide vagy oda, de őt levette vele a lábáról. - Én imádom -csóválta a fejét szelíden, mosolygósan, hogy a kérdésére feleljen. Egészen ámulatba ejtette Vivi szertelenségének tudata, és nem tudta nem imádni a lányt azért, hogy olyan volt mellette, amilyen lenni akart, és amilyennek Lulu is látni akarta, nem pedig egy gonddal mímelt álarcot kellett apránként lebontogatnia, hogy mögé láthasson, és idővel megtekinthesse a valós énjét. Viviana teljességgel őszinte volt a maga olykor esetlen, mégis valahogyan egészen letaglózóan aranyos mivoltában. – Hát nem gondoltam ilyen mértékű önvallomásra, de… -beismerőn tartotta szét karjait. – Utólag már azt kell, hogy mondjam, hogy tetszett. Különösen az, hogy -finoman harapva be alsó ajkát, mintha gondolkozna, szemét a sátor fedelére emelte, míg apránként egyre közelebb és közelebb került a lányhoz. – Túlságosan jól érzed magad velem -lábait karnyújtásnyira tőle vetette meg, úgy tekintett le az észvesztően kék szemekre, és nem bírt nem mosolyogni, mikor látta rajta végigfutni a magabiztosságát váltó zavarát. Halkan nevetett az alig értelmezhető válaszon, és azt övező habogáson, de volt abban valami egészen szeretetteljes, ahogy mindeközben rajta legeltette meleg tekintetét. – Jó, akkor nem aggódok -bólintott mosolygósan, beleegyezően, és csak remélni tudta, hogy Vivi tényleg, őszintén úgy gondolta. - Remélem is, hogy úgy lesz. Két cinkossal már be tudom biztosítani magam apukáddal szemben -cukkolta, noha egyáltalán nem kívánta rossz szóval illetni Raul személyét. Sokat hallott már az édesanyja felől, és, bár azon véleményeknek nem mindegyike méltatta, mégse táplált már megelőzően rossz érzéseket az irányába. Nem vont le következtetéseket, elfogadta, és nyilván értette Vivi álláspontját, emellett természetesen vele kívánt egyet érteni, de fenntartotta a lehetőségét annak, hogy egy esetleges, személyes találkozó alkalmával maga formáljon véleményt a Pellegrini házaspár női tagjáról. Márpedig biztos volt abban, hogy kivédhetetlen a vele való megismerkedés, és nem is kívánt kihátrálni a feladat alól, csak békésebb, szolidabb körülményekre vágyott, mint ahogy az édesapa mutatkozott előtte. Bár sok minden fogalma nem volt felőlük, annyit már biztosan tudhatott, hogy túl azon, hogy jó emberek, a lehető legjobb munkát végezték a gyereknevelés területén. A személyiségfejlődésben elengedhetetlen szerepet játszik az otthonról hozott példa, és szemmel látható volt, hogy Vivi, bár valószínűleg önálló kompetenciák révén is vált olyanná, amit Lulu láthatott, és amibe menthetetlenül beleszeretett, de sokat köszönhetett a szüleinek, és azok bánásmódjának nem csak a gyerekeik, de a világ iránt is. - Persze. Egy gyerek önmagától eleinte nem fogja tudni, hogy mire hogyan reagáljon, csakis, mivel az első éveiket úgy élik, hogy „megfigyelik” és „leutánozzák” a szülőket, az ő reakcióikat tudják feleleveníteni, és gyakorlatba ültetni. Ha azt látja, hogy az anyja vagy az apja ódzkodik a hajléktalanoktól, a kéregetőktől, fintorog, húzza a száját, és úgy néz rájuk, mint a véres rongyra, óhatatlan, hogy idővel majd a gyerekük is hasonlóan fog tenni, hogyha óvodába, iskolába kerül, és megkülönböztetően, lenézően fog nézni azokra, akiknek szakadt, vagy nem divatos, elnyűtt ruháik vannak, nem tudnak tízórait vinni magukkal, mert nincs miből… -sokan tartják, hogy a gyerekeknél őszintébb, és „gonoszabb” embertípus nem kell. Rájuk hárítják annak a súlyát, amit nem maguknak, annál is inkább az otthonról hozott példának köszönhettek. Legalábbis Luciano, aki szegről-végről hallott beszélgetések révén tudott tájékozódni más családok életének körülményeiről, legtöbbször utcákon, tömegközlekedési megállókban, a rosszcsont gyerekek viselkedéséért csakis a hanyag, legtöbbször az akkor is a telefonjukat nyomkodó szülőket tudta felelőssé tenni. - De megérte az áldozatot -konstatálta halvány mosollyal. Egyesek a fárasztó egyetemi, vagy éppen munkanapok után másra se vágynak, hogy hazaérve bekucorodjanak a kanapéra, feldobják a lábukat a dohányzóasztalra, és már izzítsák is a netflixet, mint kikapcsolódást, és annak bámulása közben csendben agonizáljanak. Lulu lenyűgözöttebb nem is lehetett volna annál, hogy Vivi a köztudottan talpalós művészeti egyetem mellett is tudott, és nem csak, hogy tudott, akart is másra, másokra és azok jólétére koncentrálni. Hiszen az is feltöltődés, csak nem fizikálisan lazít el, hanem mentálisan, lelkileg villanyozza fel az embert. A bizonytalanságát hallva nézett felé, és a zavarosan kusza tekintetbe kapaszkodva csak egyértelműen bólintott. - Értem mire gondolsz -helyeselt tovább, de korrigálni nem akart rajta, hiszen ő se tudta volna másként megfogalmazni. – Mostanság valahogy minden meg van engedve. Az a nevelési elv járja, miszerint „senki ne korlátolja a gyerekét”, holott egyszerűbb lenne csak azt beismerni, hogy a szülők lusták megnevelni a lurkót, és félnek egy nyilvános raplitól, mert attól tartanak, hogy rossz megítéléssel lesznek irányukba. Kérdem én, ha idegenekről van szó, nem teljesen mindegy? Ha erélyesen csendre inti, az lesz a baj, ha nem, és hagyja ordítani, akkor meg az. Akkor már inkább legyen határozott a szülő, mintsem engedékeny -húzta fel a vállát. – De mivel minden el van nézve, így a gyerekek képesek a legrosszabb példákból meríteni. Sorozatokból, filmekből, videójátékokból, hiszen a szabadidős tevékenységeik sincsenek meghatározva, legtöbbjük azt csinál, amit akar, és nem csak feszegetik, át is lépik a határaikat. Tisztelet a kivételnek. De sok gyerek ezért lesz agresszív, kapja el a harctéri ideg, hogyha nem kap meg valamit rögtön és azonnal, és ezért nem lesznek képesek arra, hogy érzékenyek legyenek a környezetükre, és mások hányattatott sorsára. Pedig a humanisztikus, filantróp gondolkodás tanítható, de legalábbis eltanulható, hogyha családon belül, iskolákban is azt látják -"de nem látják", folytatta volna, ahogy egy elképzelt, Morgan Freeman hangú narrátor is. Úgy, hogy nem volt gyereke, és se közel, se távol nem volt kilátásban az, hogy belátható időn belül lesz, könnyen tudott beszélni, elvégre nem voltak ilyetén jellegű problémái, amikkel nap mint nap meg kellett volna küzdenie. Nem lógott egy akarnok, házsártos gyerek a nyakán, aki mellett elvesztette volna a türelmét, és inkább hagyta volna, hogy a „kisfőnök” azt csináljon, amit akar, de tudta, vagy legalábbis szerette volna azt hinni, hogy ő másként csinálta volna, mint a koruk szülői. Már maga a neveltetése is hasonló elveket mondatott volna vele, és, noha ő se volt tökéletes, mivel nincs olyan, hogy tökéletes, azért valahol szerette úgy gondolni, hogy a szüleinek, keresztszüleinek, nagyszüleinek és az ő dogmáiknak köszönhetően másabb volt, mint a korosztályának átlaga. - Édesapád egy nagyon jó ember -vonta le halkan, szolidan a következtetést. Annak ellenére, hogy néminemű tartást érzett vele szemben a lány intelmeinek dacára is, sokkalta jobban tisztelte mindazért, amivel módja volt így-úgy, még ha csak hallomásból is szembesülni. Szerette volna azt gondolni, hogy idő kérdése, hogy jó viszonyt ápoljon Raullal, mert akkor, tagadhatatlanul azt érezte, hogy emberségből sokat, és még annál is többet tudott volna tőle tanulni, noha Luciano nélküle se volt utolsó a sorban. – Na majd meglátjuk, hogy mit tehetünk az ügyben -vigyorodott el, mióta a borús témát feszegették, talán először. – Csak utána kell járni egy „tábortűz mellett közösen dülöngélős és andalgósan éneklős” playlistnek -mert mi más, ha nem ez volt a lényege a későesti sütögetésnek, a körbe rendezett padokon való együttes fagyoskodásnak, és jókedélyű dalolásnak? Mindehhez már csak egy szál gitár, és a fődalnok hiányzott, akit meg is kaptak Luciano személyében, de az előbbit talán senki nem volt hivatott biztosítani. Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy a mennyei aromák magukkal ragadják, és annak tükrében pillanatokkal később már úgy hurcibálja a két öblös tányért a nagy vájling felé, mintha csak Gemmán lett volna, ahol úgy járt rá Gaena mama üstjére már akkor is, mikor az idős asszony a kezére csapkodott, hogy „még nincsen kész!”, mint egy rosszcsont gyerek, aki, ha tehette, még a nyers sütitésztát és hétpofára tömte volna. A lány kérdésére torkából halkan felszökő nevetéssel, víg vigyorral nézett hátra, és már-már lenyűgözötten bólogatott. - Helyes! -örömködött tovább még akkor is, amikor púpozva merített az ételből. Talán sokak furcsállták volna nem csak Vivi, az evéshez fűzött gondolatait, de Luciano mentalitását is, miszerint örült és tetszett neki, hogy a lány nem az a kalóriaszámolgató, csipegető, és minden körülmények között csak salátát evő fajta. - Azért a közjó érdekében próbálok úrrá lenni magamon, de… ha más nem, utólag a szándékot majd értékeljük -mondta, ahogy közelről is megcsodálta azt a tetemes mennyiségű ragut, amit sikerült nem csak magának, de hasonló adagban Vivinek is kiszednie, noha kétsége nem volt afelől, hogy a saját tányérja a végén olyan patyolat tisztára lesz törölgetve a kenyér révén, mintha a mosott edények egyike tetszelegne előtte. Összefűzött ujjakkal könyökölt fel az asztalra, és el-elpillantgatva a lány felé figyelte, miként ügyködik a gyümölcsök és jókora poharak között. – Köszönöm! -első körben a gesztusra értette és meg is mosolyogta azt, miszerint gondolt rá, és miatta félretettek valamennyit, hogy neki is legyen mit innia, és ugyanúgy hálásan biccentett, mikor kézhez kapta az italát. Apró korttyal kóstolta, majd egy nagyobbat is húzott belőle, mikor megbizonyosodott az ízesítés felől. – Tökéletes, köszönöm! -koppant is a pohár vaskos talpa az asztalon, és a meghökkenésének hangot adó szócska hallatán először kíváncsian szaladt fel a szemöldöke, majd ajkain elnyújtózott egy szórakozott vigyor. – Hát tudod, felülről nem volt olyan nyilvánvaló, hogy mennyit is szedtem -próbált szépíteni a helyzeten, bár kétségtelenül látszott rajta, hogy szórakozik, és amúgy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mennyivel is kívánta feltölteni a megtermett tálat. – Jó étvágyat! -rögtön, ahogy a lány is, nyúlt a kanala után, hasonló manőverrel lapátolta be az első falatot, ami, ha lehet, még annál is ínycsiklandóbb volt, mint ahogy arra az illatból következtetni mert. Elkerekített szemekkel, vadul és sietősen rágva lesett fel a tányérjából Vivire, majd újból vissza, végezetül pedig megint a lányra, míg az evőeszközével vadul böködött a ragura. - Ez baromi finom! Ki követte el, kinek kell kezet csókolni? -sandán, néha fel-felpillantva nézett rá, de csak, hogy ne csináljon akkora perpatvart azzal, hogy szétfröcsög a sűrű szaft, a figyelmét túlnyomó részben a tányérjának szentelte, míg vadul merített a húsok és zöldségek között. – Nehogy azt hidd -ingatta a fejét teli szájjal, majd időt kérve, hogy leküzdje a falatot, megemelte az ujját, végül folytatta. – Pár óra, és képes lennék betolni még egy ilyen adagot. Én legalábbis biztosan, de hát, ahogy mondtam is múltkor, ha evésről van szó, apám fia vagyok, az pedig, még ha több éves képről is beszélünk, rajta az étteremben kiaggatott fényképen is látszik, hogy van hova elpakolni több tányérral ebből -kocogtatta meg óvatosan a kerámia falát a kanalával. – A vízesésben pedig abszolút benne vagyok! Amit képeken láttam, az alapján vétek lenne kihagyni -mert, miután a lány pedzegette a tábor lehetőségét, és szóba került a hely neve, úgy az aznapi reggelivel összekötött ebédje felett tüzetesen megnézett mindent, amit csak a Google képek felhozott neki. Nem volt egy Niagara, nem is kellett, hogy az legyen, viszont a Szivárvány vízesés a maga módján volt lehengerlően gyönyörű. A kérdésen elidőzött, és csak részben azért, mert egy újabb, nagyobb falat marhán rágódott. Lökdöste pár pillanatig a felszínre került répát, majd csak hanyagul megrántotta a vállát. - Még tart. Mindketten túl hiúak és büszkék vagyunk ahhoz, hogy csak úgy engedni tudjunk. Máskor is volt már példa hasonlóra, bár egy ideje főleg Zaira-val, mint ügyeletes rendbontóval gyűlik meg leginkább a baja, de… azért valahol be kell látnom, hogy amíg tudatában vagyok a magam igazának, addig nekem nem lesznek miatta álmatlan éjszakáim, és nem is fogom rajta bosszantani magam. És feltételezem, hogy ezzel ő is így van. Tehát türelmesen várunk a másik meghunyászkodására, vagy elhúzzuk addig, amíg mindketten megunjuk a mosolyszünetet, és úgy teszünk, mintha mi se történt volna -talán a konfliktuskezelésnek ez volt az a módja, amit Lulu a legkevésbé kedvelt, de nem volt mit tenni, ha az volt a járható út, hát dacosan, de ráfordult, és megvárta, hogy elvezesse őt a békéig. – Lehet, hogy Dereknek tényleg igaza volt erről a morgás és elégedetlenség dologról -utalt vissza arra, amit a férfi, ha nem is okításból, de a fejére olvasott, de a mosolyából látszott, hogy nem viselte meg túlzottan a felismerés. – Pedig kétségtelen, hogy lenne miről beszélnem vele… -húzta fel a vállát, és annak enyhe tanácstalansága egészen szembeállítható volt a mosolyával. Hiszen örült, amiért lett volna alkalma beszámolni Vivianaról, viszont egészen elveszett volt, amiért a Matteoval eltérő nézőpontjáról is ugyanúgy szót kellett volna ejtenie, és mint anyjától, tőle várta volna a megoldást. – De mindent a maga idejében -kanalát belemártotta az apránként fogyatkozó raguba, és egy kenyérfalattal kísérve habzsolta be.
Kezdőlap
- Látod, Viola?! Mondtam én, hogy nem dobtuk ki! -a sok matatás, csörgés-zörgés, puffanás és reccsenés közben hallatszott Bernardo tompa hangja egyenest a fejük fölül, ahogy egymás mellett álltak mellkasuk előtt font karokkal Luciano és a ház asszonya, aki már-már zokon véve azt, hogy a férjének volt igaza, ciccenve forgatta a szemét. Azt azonban egy pillanatig nem ismerte volna be, hogy akad, hogy ő az, aki mellé lő a találgatásban és a nagy hitegetésben, hogy „hidd már el nekem, hogy a legutóbbi lomtalanításkor kihajítottuk!”. Lulu oldalvást döntve a fejét, derékból előre dőlve nézett fel a gyér fényben megvilágított padlásra, hogy Bernardo, de legalábbis az árnyéka után kutasson, ahogy előtör a nagy dobozrengetegből. – Mondjuk azt is én mondtam, hogy ha meg is van, nem mai darab, és hát… mindkétszer nekem volt igazam -bár nem látta még az arcát, de a hangjából is kivehető volt az elégedetlenség, amivel illette a vadászott hálózsákot. Mert ugyebár a vadonnak senki nem megy elébe hálózsák nélkül, bizonygatta ezt a nénikéje, aki onnantól, hogy Lulu a szájára vette Watkins Glen és a hétvégi kiruccanásának hírét, jobban fel volt ajzva, mint maga a fiú, akivel szintúgy madarat lehetett volna fogatni, épp csak próbálta azt lezser álcája mögé rejteni. Néha azonban megtört, és szerény, gyermeki mosolya sejtetni engedte az örömét, viszont, ha azt más megneszelte, rögtön palástolni kívánta. Próbálta nem nagy dobra verni mindazt, ami közte és Viviana között zajlott, de legalábbis lassú mederben csordogált, mégis akadt, hogy a boldogsága felülkerekedett rajta.