Valóban nem tűnt olyan lánynak, kinek szüksége lenne kerítőre, s ennek hangot is adtam, aztán válaszát követőn futólag a pasas felé sandítottam,, majd végig is pillantottam magamon, hisz valóban elég magas voltam, mint akit nyújtottak fiatalabb korában. Persze nem sértődtem meg rajta, hisz nem egyszer kaptam már meg hasonló szöveget. Inkább csak elengedtem a fülem mellett, aztán kimentem vele a motorhoz.
Mivel úgy gondoltam, nem ronthat rajta többet, mint amilyen állapotban van a járgány, így hagytam, had érjen hozzá, s figyeltem mit ügyeskedik vele.
-Csak nyugodtan. – távolabb is léptem, zsebembe ejtettem kezeim, majd egy pillanatra elgondolkodtam, még is mikor voltam utoljára szervizben a kicsikével.
-Alig néhány hete jártam ott. A srác azt mondta minden rendben van vele...-morogtam az orrom alatt, miközben magam is közelebb hajoltam, s megszemléltem ott, ahol a hibát találta. Mindig kínossan ügyeltem a járgányra, vigyáztam, nem hajtottam túl, erre még is egy ilyen hibával lepett meg.
-Ne bazd….figyelj...én itt vizslattam, vagy 20 percig… van hogy magam szerelem...te meg csak….-csettintettem egyet. – és meg is találtad a problémát. Szóval sikeresen átbasztak. – újabb mormogás hagyta el számat, miközben megtúrtam hajam, aztán hagytam, had menjen be azért a szigetelőért. Jó nem akkora gond, és meglehet hamar észrevettem volna én magam is, ha teljesen jelen vagyok, ám az elmúlt időszakban mindenre tettem egy hatalmas lapáttal, s valahogy a figyelmem is folyamatosan elkalandozott, így meglehet ezért is tudtak átejteni ezzel a szervizzel, mikor valójában nem sokkal többet csináltak vele, mint letörölgették róla az út porát.
Mire visszaért, én már kinézelődtem magam, s végignéztem az egész gépet az elejétől a kipufogóig.
Hagytam, had tegye fel rá a szigetelőt,  s nem mondom, hogy nem volt imponáló a hozzáértés mivel kezelte a járgányom.
Behejeztem a kulcsot, feltettem rá magam, majd berugtam a motort, s  duruzsolt, mintha semmi baja nem lenne.
Kezem a lány felé nyújtottam, s megengedtem magamnak egy mosolyt.
-A minimum, hogy jössz egy körre, aztán hálám jeléül meghívlak egy italra...ha engeded.
Ha elfogadta a kezem, s felpattant mögém, akkor néhány pillanat eltelte után, már úton is voltunk a következő sarokig, hogy aztán tegyek egy kört a tömb körül. Kicsit gyorsabban mentem pár szakaszon, felvéve a forgalom tempóját, s mikor visszaértünk, leállítottam a járgányt, s eldöntöttem, az első utam bizony odavezet majd a szervizbe, és addig el se megyek onnan, míg helyre nem hozzák a hibát.
Visszaérve leszálltam a motorról, majd  eltettem a kulcsot, s megindultam befelé.
-Szóval… mit iszol? Sört? – ezt persze már odabent kérdeztem. Ám ha nem jött velem egy körre a géppel, akkor visszaérkezésem után léptem oda hozzá, ám akkor már a kikért itallal, s letettem elé az asztalukhoz, s egy laza köszönömöt ejtettem meg felé.
Ha velem jött, akkor a pulthoz sétáltam, s ha megmondta mit inna, hát olyat kértem neki, s visszaültem helyemre, miközben természetesen szidtam magam, hogy még is hogy lehettem olyan naiv, hogy elhittem, megoldották a problémám.
-Mióta foglalkozol motorokkal? -fordultam felé kíváncsian.

Vannak pillanatok, mikor a dolgok egész más utat választanak maguknak, s lássuk be, az életbe, amit nekem szántak, eléggé fura fordulatokat vett a világ. Nem a megszokott, és nem is a legtökéletesebb, és meglehet, én magam is csak tovább növeltem magamon a maszkot, és játszottam a szerepem másokkal szemben.
Szerettem volna, ha minden megmarad a  maga kerékvágásában, de voltak olyan pillanatok, s pontok, miken már nem lehetett változtatni.
Épp ilyen volt az a tény, hogy el kell tolnom a motrot egy szervizbe, ami nem lesz épp a legbékésebb, és a jókedvem sem lenne a tetőfokán, szóval még egy pofon az élettől azt hiszem valóban megorrolt rám a sors, és elém gördít jó néhány akadályt.
Szóval mivel a probléma okát nem sikerült megtalálnom, így bementem a bárba, és kértem magamnak egy sört, mit viszonylag hamar meg is kaptam.
Gondolatban épp elszidtam a világot, és az átkozott szerencsémet, pár korty között, mikor is egy lány lépett mellém.
A pulton megtámasztva fél karom fordultam felé, ráemelve zöldjeim, s felvont szemöldökkel hallgattam végig szavait.
-Az enyém. – bólintottam, aztán kicsit jobban felé fordultam, majd a pultosra vetettem egy pillantást, s ismét vissza a lányra. – Meglepődnék ha nem.
Kezembe fogtam az üvegem, ittam egy kortyot, aztán visszaejtettem a pult lapjára.
-Nem olyannak tűnsz, mint akinek kerítőt kellene alkalmaznia. – villantottam egy mosolyt, miközben felkeltem a helyemről, s kicsit jobban végigmértem a lányt, ki a magam magasságához képest egész aprónak tűnt.
-Cserben hagyott… és mielőtt még megkérdeznéd, igen, tele a tank… de nem tudnám megmondani mi lehet a baja. – fintorodtam el, s ismét Corára emeltem tekintetem. – Miből gondolod, hogy tudnál nekem segíteni? Talán ketten toljuk el a szervizbe? – hangom nem kapott gúnyos élt, pusztán nem olyannak tűnt ki ért az ilyesmihez. Bár nem az első alkalom lenne, hogy valakiben pozitívan csalódjak, és képes legyen meglepni.
Minden esetre belekortyoltam a sörömbe, majd hajamba túrva keltem fel a székemről.
Szándékomban állt még visszatérni bentre, szóval az üveget otthagytam, akár csak a sisakomat, majd megindultam kifelé.
-De nézd meg ha gondolod… ketten talán többet látunk. – közben persze végigfuttattam magamban, hogy bizony megvolt az a tankolás nem is olyan rég, így a benzinnel nem lehetnek gondok, hisz arra mindig kínosan ügyeltem, no meg arra is, hogy műszakilag is rendben legyen, s épp ezért is okozott hatalmas meglepetést, hogy bizony lerobbant.
Odakint aztán megálltam az Indian mellett, s elhúzva számat ejtettem zsebembe kezem, miközben továbbra is a jószágot fürkésztem zöldjeimmel.

Nem telt el sok idő, mióta a gondolat elérte az elmém, és belém hasított egy reggelen miután felemeltem a telefont, hogy felhívom, és megkérdezem mi van vele, ám a vonal végén a némaság fogadott, és a kis felvétel egy idő után, hogy hagyjak üzenetet.
Mondhatnám, olyan mintha a saját hangomat hallanám, ám volt különbség mindig is kettőnk között. Tudtuk mindig mi van a másikkal, hová kell elballagnunk egy szar napon, ha meg akartuk keresni a másikat.
Sokan mondják szavak nélkül is értik egymást, ám az iker dolog valóban más.
Ahogy álltam otthon kezemben a telefonnal, mire hülyén bámultam dörgölve meg képem, hunyva le szemem, hogy az előtörni akaró könnycseppeknek határt szabjak szívem vad zakatolásában döntöttem úgy végül, hogy motorra pattanok, hisz nem találtam a helyem.
A motor meg oda visz, ahová én akarom, és még azt sem kell elgondolnom hová akarok menni. Csak megyek, és egyszer majd kilukadok valamerre. Egyszer majd meglesz a megfelelő hely, ahol leparkolok. Ám most ez a hely nem valami álomszerű mesevilágba vitt, le a partra, vagy egy másik államba.
A temetőben álltam meg, támasztva le motromat, hogy aztán sisakot levéve fejemről, induljak meg a sírjaik felé.
Szívem heves kalapálásaival léptem közelebb, vádló gondolatokkal elmémben, s úgy éreztem, ennek nem lesz jó vége. Nem kellene ide jönnöm! Nem kellene azt éreznem, hogy ha kitalálok valamit, ha azt mondom, segítség kell, még a mai napig is élne.
Megálltam a sírkő előtt. „Harry Hawkins...élt 25 évet” elszorult a torkom, s vádló tekintettel meredtem rá, miközben ismételten megdörgöltem arcom, szorítottam rá orrnyergemre, hátha el tudom nyomni a harag, s bánat generálta könnyeket, ám nem ment. Nem voltam rá képes.
Utat találva, késztettek arra, hogy rogyjak le a földre, s támasszam meg magam a hideg márványon.
-Nem ebben egyeztünk meg!! Erről nem volt szó! Szükségem lenne rád!-vádoltam, megemeltem hangom, miközben öklömmel ütöttem egyet a kő felületén, megeredt könnyekkel, remegő tagokkal. Úgy éreztem, egy részem vele együtt szállt a mélybe, vált egyé az enyészettel.
Meglehet, nem önmagamat kellene sajnálnom. Meglehet, nem csak magammal kellene foglalkoznom, de nem találtam kiutat az önsajnálatból, s a marcangoló bánatból.
Nem mindig fogott el ez az érzés, ám még is, mikor vidámnak mutattam is magam, ott égett a gondolat, és nem hagyott menekülést.
Mire észbe kaptam, már két órája ültem a sírkő mellett, s ez idő alatt, sikerült megnyugodnom. Szipogva keltem fel, vetve egy utolsó pillantást a fejfára, majd ráültem a járgányra, mi akkor talán fel se tűnt, milyen nehezen indul el.
Csak az volt a lényeg, hogy utat engedjen számomra, és elhagyhassam a temető komor hangulatát, s bevegyem magam a város forgatagába, hogy keressek egy helyet, hol a szabadnapomon ihassak pár pohárkával, hogy később majd a haverok társaságában töltsek el némi időt.
Nem akartam arra gondolni, hogy Hannah nemsokára része lesz az életemnek, jobban mint eddig valaha. Nem akartam a felelősségre gondolni, s arra, hogy igaza lesz a szüleimnek, és nem tudom majd megugrani ezt az akadályt, mit elém helyeztek.
Épp egy bár közelében gurultam el, mikor egyszer csak gondolt egyet a kicsike, s egyik pillanatról a másikra, köhögve mondta be az unalmast.
Szerencsére a lendület még elvitt egy darabig, így letudtam húzódni rendesen az út szélére, a parkoló közelébe.
Levéve fejemről a sisakot a lámpa fényénél térdeltem le a járgány mellé, hátrasimítva hajam.
-Picsába!!- csattantam fel, ám mivel szerszámok nem voltak nálam, s egy pillantásból még én sem leszek okodabb, így elfolytottam egy káromkodást, bár inkább csak elsőre sikeredett rendesen, majd tettem körülötte egy kört, a sisakom felhelyeztem a kormányra, s visszatelepedtem a gép mellé, próbálva ráadni a gyújtást, ám csak nem akarta az igazságot. – Miért most? Öregem… - kibújtam bőrkabátomból, rádobtam a sisak mellé azt is reménykedtem, hogy csak egy kis pihenés kell, és némi hülés után, majd újra rátudom venni az indulásra.
Ha közben nem jött oda senki, akkor egy idő után eltettem a kulcsot, fogtam a cuccom, s bementem a bárba, hol aztán olajos kézzel, morcos ábrázattal ültem le a pulthoz, magam mellé tett sisakkal,  támaszkodva meg a bútor lapján.
-Hali... - intettem a pultosnak, lezser módon. - Kérhetnék egy sört?