Mondhatnám, hogy egy nagyon remekbe szabott pacáknak mondhatom magam, aki mintaapa, jó férj, a fiatal kora ellenére, és remekül bánik a gyerekekkel, s minden álma egy hatalmas család...de hahó..nézz kicsit oldalra! Igen arra! Ott vagyok én!
Egy olyan fickó, aki nem szereti ha a képébe hazudnak, ha kiverik a kezéből a sörét, és rezzenéstelen arccal megy neked csak azért, mert nem tetszett amit mondtál. Lehetek az a fazon, akivel jól lehet bulizni, aki odaadja az utolsó cigijét, és megkínál a söréből, akinek már régóta ital problémái vannak.
Igen. Ez vagyok én. Egy fickó, aki talán túlságosan őszinte, és kimondja kegyetlenül, ha valami nem jól mutat rajtad, és nem kezd el csak azért finomkodni, mert az illem úgy kívánja.
Jó persze józan állapotban egy elég normális fazonnak vagyok mondható, aki egy kávézóban dolgozik, és látástól vakulásig húzza az igát, csak hogy megvehesse a jegyét a következő Metallica koncertre.
Szeretem a családom. A hülye testvérem, akinek mindene a családja. A hülye testvérem aki megmerészelt halni a feleségével együtt…
Voltak terveim, álmaim nekem is. Nem egy kávézóban akartam porosodni. Azt akartam, hogy legyen egy jó életem, de valahogy nem voltam olyan mázlista mint a testvérem.
Nem szeretem mikor hozzá hasonlítgatnak. Mikor azt mondják, miért nem veszek róla példát, hisz azt az érzetet kelti, nekem kellene lennem a klónjának. Hiába vagyok én néhány perccel idősebb…
Gyerekként mindenkinek van egy álma. Gyerekként, megvannak az elképzelések, hogy mivel fogod tölteni a napjaid. Én mindig úgy képzeltem, hogy a testvéremmel fogok megöregedni, közös vállalkozást vezetünk, és a végén majd ott ülünk egymás mellett egy hintaszékben, oldalunkon a feleségeinkkel, unokáinkkal, és együtt halunk meg.
Régen, míg kicsik voltunk mindent együtt csináltunk. Mondhatni volt egy közös nyelvünk. Tudtuk mire gondol a másik, éreztük, min megy keresztül, gyakran kisegítettük egymást ha húzós volt valamelyik dolgozat.
Minden ment a maga medrében, egész addig, míg el nem kezdődött amit minden gyerek utál. Miért nem vagy olyan mint a testvéred. Nézd Harry mennyivel jobb nálad! Miért nem tudsz olyan lenni mint ő?
Lázadtam. Nincs olyan nap, hogy a mai pillanatig ne akarnék beolvasni a szüleinknek, csak azért, mert annyira semmibe vettek, csak azért, mert engem más érdekelt. Arra nem gondoltak, lehet pont ő miattuk! Lehet pont az ő hibájuk, hogy ilyen lettem.
Harry sokszor kihúzott a csávából, s volt, hogy helyettem verték meg, mert azt hitték ő én. Olyankor apámtól megkaptam a magam pofonját, így hamar ráléptem egy olyan útra, ahol meglehet ki sem kötnék, ha nem a nap huszonnégy órájában nem azt hallom, hogy mennyivel különb nálam.
A sokadik verés után, úgy döntöttem a saját lábamra állok, és többet nem üthet meg senki.
Megtanultam megvédeni magam, s kiállni magamért. A saját utamat járni, és szép lassan azzá a laza, koncertre járós, motron utazgatós, bőrkabátos fazon, ki nem veti meg az italt, aki dohányzik, és sosem tud megmaradni egy nő mellett sem pár hónapnál tovább.

Hosszú, cefet hosszú nap volt mögöttem. Egy koncert, ami véget ért ugyan, de a cinek cisszenése bizony ott sziszegett a fülemben, sajgó fejemnek nem a legtökéletesebb társa ezen a hosszúra nyúlt reggelen.
Hiába volt behúzva a függöny, úgy éreztem kiszakad a retinám, ha csak megpróbálom kinyitni a szemem, hisz az a bizonyos másnap, még nagyon aznapnak hatott.
Oldalamon egy olyan nővel ébredtem, kit csak azon a koncerten ismertem meg, s csíptem fel egy ótvarszar dumával, még is bevált, működött, és nem csak az elfogyasztott ital mennyiségének köszönhetően.
A haverok hamar leléptek, ki erre, ki arra, én meg készültem túlesni az aznapon, hisz hamarosan dolgozni kell mennem. Dolgozni, ahová annyira nem vitt a lélek, hisz a műmosoly az arcomon, a kedves „Mit adhatok?” „Elvitelre?” „Süteményt kérsz mellé?” és hasonló kérdésekkel, kezdtem úgy érezni, lassan elhal a maradék agysejtem is, ha tovább kell bambán mosolyognom az ismeretlen emberekre.
Jó persze nem voltam bunkó sosem, és illetlen sem, hisz az általuk adott borravaló segített hozzá már nem egy alkalommal, hogy megtudjak venni egy koncertjegyet, vagy bérlethez jussak hozzá. De volt olyan is, hogy a haverokkal kiálltunk a parkba, és az igazat megmondva, olykor még segítettek is az emberek.
Mindeközben a testvérem élte a maga kis idilli bárányfelhőkön úszó életét, a csodálatos feleségével, és az érkező gyerekükkel, kinek nem csak a nagybátyja, de a keresztapa jelöltje is lettem.
Tisztán emlékszem a napra, mikor érkezett a telefonhívás. Ledöbbentem. Elsőre el sem akartam hinni. Annyi szarba kevertem már magam, még is én maradtam életben. Ő pedig csak elindult egy utazásra a feleségével, kettesben az apró gyermek nélkül, hogy kis időt romantikázva tölthessenek, és a gépük útközben meghibásodott… meghaltak…
Emlékszem és érzem, s akkor is tisztán éreztem, mikor a temetésen álltunk, hogy az anyám nem bír rámnézni. Hiába nem Harry vagyok, és akadt köztünk kis különbség, ő még sem bír rámnézni. Nem olyannak lát. Nem engem látott. Nem ölelt meg, nem nyújtott vigaszt. Nem kérdezték, hogy érzem magam. Senki.
Szóval a napok nagy részét a temetés után, ott töltöttem a sírjánál, néhány üveg itallal, és halálosan meg voltam sértődve amiért meg mert halni hamarabb mint én.
Nem tudom pontosan hány nap múlva küldött el a rendőrség a temetőből, a sírja mellől. Nem tudom mikor fogytak el a könnyeim, ám hogy a haragom azóta is ott égett a bensőmben az is biztos.
Aztán egy napon, minden megváltozott. Néhány hónap telt el csupán, s felolvasták a végrendeletét. Harry, és Lisa végrendeletét. Hogy mennyire lehettek beállva, mikor megfogalmazták nem tudom, de nálam jobban szerintem senki sem lepődött meg akkor.
Tisztán emlékszem, minden mozzanatra.
Emlékszem a felhördülésre, a tiltakozásra, és a vádaskodásra, hogy nem engedhetik meg. Hogy alkalmatlan vagyok. Hogy az én csapongó életvitelembe ez nem fér bele.
Harry és Lisa úgy gondolták, nálam lenne a legjobb helyen a kislányuk.
Talán anyám tiltakozott a leghangosabban. „Mit fog érezni az a gyermek?! Az apja arcát kell látnia minden nap! Hatalmas fájdalom lesz neki! Nem engedem meg!!”
De hiába tiltakozott, és az első döbbenetből ocsúdva csupán annyira futotta a részemről, hogy „Mi van?!”
Az ügyvédnő, ki felolvasta a végrendeletet, átadott egy levelet anyámnak, s egyet a részemre is, de én a mai napig nem bontottam fel.
Aztán a kezembe adták Hannah-t, ki egész addig vigasztalhatatlanul sírt. A legkeservesebb sírás volt, mit valaha is hallottam. Anyám nem tudta, de gyakori vendég voltam náluk. Gyakran játszottam a leánykával, és mindig jól el voltunk. Arra akkor még nem is gondoltam, hogy majd ennyire nehéz lesz egyszer.
Szóval Hannah elhallgatott, s hüppögve fúrta arcocskáját a vállamba, görcsössen szorítva magához. Három éves apróság, ki egy napon vált árvává, és a világ legszerencsétlenebb kislányává a világon.
Legalább is én annak gondoltam.
Visszaadtam a kislányt a dadusnak, s igyekeztem kézzel lábbal tiltakozni, hogy én erre teljesen alkalmatlan vagyok, hogy nem vagyok alkalmas arra az én életvitelemmel, hogy gyereket neveljek.
Ám a bíró nem ment szembe a végrendelettel, s minden tiltakozásom ellenére adott 1 évet. Egy évet arra, hogy felnőjek a feladathoz, és megembereljem magam, hogy olyan nagybátyja, vagy épp apja legyek a kis Hannah-nak, hogy a testvérem ne forogjon miattam a sírjában. Ha nem leszek képes megugrani ezt az egészet, Hannah anyámékhoz kerül, és többet nem láthatom. Még pár hét, és minden megváltozik. Még pár hét, és… de nem vagyok benne biztos, hogy menni fog. Nem leszek rá képes.
Az egy dolog, hogy olykor vigyáztam rá, mikor elmentek egy randevúra, és épp nem volt koncert, amire jegyem volt, de az megint más, mint hirtelen a semmiből mint valami elfuserált antihős, át kell vedlenem „apává”.
S hogy menni fog e? Azt erősen kétlem!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Először is szertném megjegyezni, hogy mennyire csípem a PB választásod, és hát bocsi, de nekem valamiért Tarzan jut eszembe róla
Nem lehetett könnyű úgy felnőni, hogy mindig a testvéred árnyékában éltél, és olyannak akartak látni, amilyen Ő volt. Az állandó hasonlítgatások és lenézések formáltak végül azzá, aki ma vagy. Én igazából örülök, hogy sosem hódoltál be a szüleidnek és nem hagytad, hogy mássá változtassanak, mint aki lenni szeretnél, mert attól, hogy a testvéreddel külsőre olyanok voltatok, mint két tojás, nem kell, hogy egyformán is gondolkodjatok.    Elképzelni sem tudom, hogy mit élhettél át az ikred halála miatt, és nagyon szomorú, hogy még a családotokat ért trauma miatt sem sikerült közelebb kerülnöd a szüleidhez De Te nem vagy Harry, és nem is kell az legyél. Csak maradj önmagad, és bizonyítsd be mindenkinek, hogy meg tudod oldani a feladatot, amit a testvéred azért bízott rád valószínűleg, mert Ő másokkal ellentétbe hitt benned. Talán nem tudtál soha olyan lenni, mint Ő, de lehetsz a kis Hannah-nak olyan apja, amilyen Harry nem tudott lenni. Csak szeresd a kislányt és higgy magadban, hogy mások is hinni tudjanak!  Én szívből remélem, hogy sikerülni fog bebizonyítanod, hogy nálad lesz a legjobb kezekben a kicsi.
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érzed jól magad. Köszönöm, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!